1.

– Meg fogom fojtani. Múlt héten azt ígérte, megjavítja a vécét, hogy ne csobogjon, és végre rendesen tudjak aludni, de amikor hazaértem, úgy zúgott, mint a harangszó. Erre azt kérdezi, miért nem javítom meg én. Azt hiszi talán, hogy amikor bedagadt lábbal hazaérek, és majdnem összeesem a fáradtságtól, arra vágyom, hogy pihenésképpen bedugjam a kezem a vécétartály jéghideg vizébe? Egyszer majd belenyomom a fejét a tartályba!

Zelda Brewsterre panaszkodott. Brewster Zelda férje volt; egy semmirekellő. Elisa már nem is számolta, hányféle furcsa munkája volt Brewsternek, hányféleképpen rúgták ki, és hány héten át terpeszkedett depressziósan a fotelben. A részletek nem számítottak, Elisa mégis hálás volt értük. Miközben Zelda mesélt, ő megfelelő közbeszólásokat jelelt. Zelda az érkezése napján rögtön elkezdett jelnyelvet tanulni, és Elisa nem hitte, hogy ezt valaha is képes lesz neki meghálálni.

– Na, mint mondtam, a konyhai mosogató is folyni kezdett. Brewster közölte, hogy a hollanderrel lehet gond. Úgy, ahogy mondod, Albert Einstein. Ha végeztél a relativitáselmélet kidolgozásával, mi lenne, ha elmennél a barkácsboltba? Tudod, mit felelt erre? Azt mondta, csempésszek ki egy hollandert a munkahelyemről. Szerinted van fogalma arról, hogy hol dolgozom? A rengeteg biztonsági kameráról? Megmondom én neked, szívem, mit tervezek. Meg fogom fojtani ezt az embert, felvágom apró darabokra, és lehúzom a vécén. És amikor a vécé zúgásától nem tudok aludni, legalább arra gondolhatok, hogy Brewster darabjai épp a csatorna felé tartanak, ahová valók.

Elisa ásítás közben elmosolyodott. Ez még Zelda kíméletesebb gyilkossági tervei közé tartozott.

– Szóval ma este, amikor felkeltem, hogy induljak dolgozni, mert a családban valakinek meg kell teremtenie azt a luxust, hogy vehessünk egy hollandert, láttam, hogy a konyhában a Chesapeake-öböl hullámzik. Visszamentem a hálóba, és mivel a kötelet még nem vettem meg, amivel meg fogom fojtani, felébresztettem Brewstert. Mondtam neki, hogy olyan, mintha Noé bárkáján élnénk. Erre ő azt válaszolta, hogy Baltimore-ban egy örökkévalóság óta nem esett. Ez az ember azt hitte, az esőről beszélek!

Miközben Zeldát hallgatta, Elisa a minőség-ellenőrzési listát tanulmányozta. Fleming nem szokta figyelmeztetni őket a változtatásokra, így tartva fenn a dolgozók figyelmét. A háromlapos nyomtatvány számba vette a laboratóriumokat, a várókat, a mosdókat, az előcsarnokokat, a folyosókat és a lépcsőket, amelyek az egyes takarítókhoz tartoztak. Minden helyszínhez egy számozott listát is csatoltak a hozzájuk kapcsolódó feladatokról. Berendezési tárgyak, ivókutak, laminált padlók. Elisa ismét ásított. Rakodóterületek, elválasztók, korlátok. A szeme elvándorolt a szövegről.

– Na, bevonszoltam Brewstert a konyhába, ahol tiszta víz lett a zoknija. Tudod, mit mondott? Elkezdett Ausztráliáról beszélni. Hogy a tévében azt hallotta, hogy Ausztrália minden évben egy centit elmozdul, és hogy talán ezért lazulnak ki a vízcsövek. Azt mondta, régen minden kontinens egyben volt. És ha az egész világ így sodródik, akkor egy napon az összes vízcső tönkremegy, szóval nincs értelme ezen idegeskedni.

Elisa hallotta, ahogy Zelda hangja megremegett, és tudta, merre tart a beszélgetés.

– Nézd, aranyom. Leszedhettem volna a fejét annak az embernek, belefojthattam volna az egycentis vízbe, és akkor is ideértem volna éjfélre. De ismertél valaha olyan férfit, aki álmából felébresztve ilyeneket képes mondani? Annyira összezavar! Néha hetekig nem tudunk normális ételt tenni az asztalra. Aztán az emberem kimondja, hogy „Ausztrália”, én meg elérzékenyülök. Lehet, hogy Brewster Fuller fog egyszer a sírba vinni, de én mondom neked, az az ember lát bizonyos dolgokat. Néha egy pillanatra én is látom őket. Az Occamon túl. Túl a régi Baltimore-on. Az öböl a konyhában? Az is elmúlik majd.

A laboratórium ajtajától balra hangzavar támadt. Megállították a kocsikat, a vécékefék megpördültek a vödrökben. Hetek óta hallották az ajtó mögötti építkezés zajait, de ha egy helyiség nem volt a listájukon, nem sokat törődtek vele. Ma este azonban az ajtóra, ahol eddig nem volt semmi, egy tábla került: F-1. Elisa és Zelda az éjszaka első felében mindig együtt takarítottak, de még sosem találkoztak ezzel a jelzéssel. A szemöldöküket ráncolva tanulmányozták minőség-ellenőrzési táblázatukat. Ott állt rajta: F-1, úgy elhelyezve a listájukon, mint egy kézitáskába rejtett bomba.

A nők az ajtóra tapasztották a fülüket. Hangokat, lépéseket, recsegést hallottak. Zelda aggódva Elisára nézett. Elisát fájdalommal töltötte el, hogy barátnője csevegős hangulata így elromlott. Most rajta a sor, hogy bátor legyen, mondta magának. Magabiztosságot színlelve elmosolyodott, és a kezével azt jelelte: Előre! Zelda nagyot fújt, elővette a kártyáját, és beleillesztette a zárba. A szerkezet kinyílt, Zelda kitárta az ajtót, amelyen hűvös levegő áramlott ki, és Elisa hirtelen úgy érezte, hogy épp most követ el egy borzalmas hibát.

2.

Lainie Strickland mosolyogva szemlélte vadonatúj Westinghouse vasalóját. Ugyanez a cég gyártotta az atommotort, ami az első Polaris tengeralattjárót hajtotta. Úgy vélte, ez nemcsak a termékről, de a cégről is elmond valamit. Pár napja, amikor a fodrászat végében üldögélt, és hatalmas kontya a rózsaszín, műanyag búra alatt száradt, egy érdekes és fontos történetet olvasott egy Mekong-delta nevű helyről, ahol egy Vietkong nevezetű csoport tagjai lelőttek öt amerikai helikoptert, megölve ezzel harminc amerikait, olyan katonákat, mint amilyen Richard is volt. Abbahagyta az olvasást, és inkább az egész oldalas reklámra terelte a szemét. A képen egy tengeralattjáró látszott, ahogy az óceán fehér habjaiba merült. Az a sok bátor férfi. A víz természetéből adódó veszélye. Vajon ők is meg fognak halni? A Westinghouse-tól függ az életük.

A kép annyira megérintette, hogy megfogadta, megkérdezi Richardtól, milyen típusú tengeralattjárók voltak a Polarisok. Tudta, hogy Richard, aki tizenkilenc éves kora óta katona, minden munkájával kapcsolatos kérdésre azzal reagál, hogy bezárkózik. Lainie ezért kivárta, amíg férje jóllakott, és lenyugtatta a fegyverek kukoricapattogáshoz hasonló ropogása a tévében, és csak aztán tette fel a kérdését. A férfi le sem vette szemét a két kézzel lövöldöző Chuck Connorsról, csak megvonta a vállát.

– A Polaris nem egy márka. Nem olyasmi, mint a reggeli gabonapehely.

A gabonapehely szó hallatán Timmy lekapta tekintetét a képernyőről. Elektromosság pattogott a bozontos szőnyeg és kordbársony nadrágja között, ahogy hirtelen megfordult.

– Anya, nem veszünk egy kis müzlit? – kérdezte.

– Gyümölcsöset is vegyünk! – csatlakozott hozzá Tammy. – Kérlek, anyu!

Richard mindig is morcos volt, gondolta Lainie. Egyszerűen ilyen a természete. Az amazonasi küldetés előtt azonban sosem hagyta őt tudatlanságban, hanem segített rajta. Lainie-nek ki kellett találnia a megfelelő reakciót, és azt választotta, hogy nevet magán. Chuck Connorst leváltotta egy Hoover porszívó, amelyet egy Lainie-hez hasonlító színésznő fogott a kezében. Richard az ajkait rágva lehajtotta a fejét, ami mintha megbánásnak tűnt volna.

– A Polaris egy rakéta – mondta végül. – Nukleáris robbanófejjel felszerelt, tengeralattjáróról indítható, ballisztikus rakéta.

– Ó! – mondta Lainie engesztelően. – Veszélyesnek hangzik.

– Nagyobb a hatótávolsága, azt hiszem. Azt mondják, pontosabb is.

– Egy újságban láttam a tengeralattjárót, és azt gondoltam: „Fogadok, hogy Richard mindent tud erről.” És igazam lett.

– Nem egészen. Ez a haditengerészet szarsága. Ha csak lehet, messzire elkerülöm azokat a gazembereket.

– Ez igaz. Valóban kerülöd őket. Sokszor mondtad már.

– Tengeralattjárók! Biztos lehetsz benne, hogy engem sosem ejthet foglyul egy ilyen halálos csapda.

Strickland Lainie-re nézett és elmosolyodott. Szegény Richard, fogalma sincs, mennyi fájdalom van a mosolyában. Lainie úgy érezte, férje túl sok mindent látott Koreában és az Amazonasnál. Vannak dolgok, amelyekről sosem fog beszélni. Strickland úgy vélte, irgalmasságból hallgat Lainie előtt, legalábbis ezt mondogatta magának, még akkor is, ha emiatt végtelen magányt érzett, és úgy távolodott az asszonytól, mint egy elszabadult héliumos luftballon.

Nincs olyan ember, aki tizenhét hónapot tölt a dél-amerikai dzsungelben, és utána egyszerűen visszaszokik a civilizált életbe. Lainie ezt tudomásul vette, és megpróbált türelmes lenni. De nehéz volt. Az a tizenhét hónap őt is megváltoztatta. Richardot egyik napról a másikra elragadta mellőle a kísérteties Hoyt tábornok, és egy olyan világba vetette, ahol nem voltak telefonok és postaládák. Lainie-nek folyamatosan döntéseket kellett hoznia a háztartással kapcsolatban, ami úgy érintette, mintha sörétek fúródtak volna a bőrébe. Hova vigye a kocsit, ha lerobbant? Mit csináljon a hátsó kertben heverő borztetemmel? Hogy álljon ki magáért vízvezeték-szerelőkkel, bankárokkal és más férfiakkal szemben, akik úgy gondolják, hogy egy magányos nőt könnyen át lehet verni? Mindeközben két vad gyerekre is figyelnie kellett, akiket igencsak felkavart apjuk hirtelen eltűnése.

Egyébként egész jól ment a dolog. Igaz, az első két hónap nagy részét azzal töltötte, hogy könnyek között elképzelte az új életét özvegyasszonyként két ördögfajzattal, akik széttépik a függönyöket és összezsírkrétázzák a falakat, míg ő dönti magába az almaborecetet. Kétségbeesése azonban nemsokára egyfajta elégedett fáradtsággá alakult. Az elméje titkos szegleteiben fokozatosan, lassan elkezdett kialakítani egy tervet arra az esetre, ha Richardot eltűntnek nyilvánítanák, és a hadsereg már nem küldene több csekket neki. Számokat írt gyufásdobozokra, Timmy iskolai dolgozataira, a kézfejére, és kiszámolta a becsült bevételt a konkrét kiadásokhoz viszonyítva. Tudta, hogy elboldogulna egy munkahelyen. Még izgalmasnak is tűnt a gondolat. Ugyanakkor a világ legrosszabb feleségének érezte magát, amiért egy szikrányi izgalmat is talál a férje eltűnésében. Bár… Richard nélkül béke lenne. Egy kicsit mindig is kemény volt. Sőt, talán rideg.

Most már fölöslegesen mereng ezen. Elvégre Richard hazatért, nem igaz? Már egy hete újra együtt vannak. Megérdemli, hogy olyan asszony legyen mellette, amilyet hátrahagyott.

Lainie kicsalt magából egy mosolyt. Nos, ha azok a tengeralattjárósok bíztak a Westinghouse nukleáris akármijében, akkor neki is büszkén kell állni a nappaliban, és használni a vasalót, az első dolgot, amit Baltimore-ban vett. Richardnak jól kell kinéznie az új munkahelyén, az Occamnál, tehát most a vasalás a legfontosabb feladat. Mivel a ruhák nagy része még mindig dobozokban van, a gyerekek ruháit is ki kell vasalni. Timmy igazi kis vadócnak tűnik a szakadt játszóruhájában, Tammy kedvenc bársonyoverallja pedig úgy el van vékonyodva, mint egy mosogatórongy. Egy háziasszonynak rengeteg érdekes és fontos feladatot kell elvégeznie, bizonygatta magának.

3.

A pepit valódi hajból készítették, de Giles Gundersont zavarta, hogy kopaszodó fejtetőjét eltakaró parókája nem igazán egyezik a füle mellett göndörödő tincsekkel. Valódi hajszíne barna volt, de közelről nézve szőke és vörös szálak is látszottak benne. Nem mintha az elmúlt években bárki is látta volna közelről.

Ha tudta volna, hogy harmincéves korára kopasz lesz, már évtizedekkel ezelőtt elkezdett volna hajat gyűjteni. Minden fiatal férfinak így kéne tennie; ezt kellene tanítani az egészségvédelmi órákon. Elképzelte, milyen lett volna, ha gyerekkorában hajjal tömött zacskók töltik meg a szekrényeit, később magával viszi őket a szülei házából az első lakásába, és aztán mindenhová. Felkuncogott. Nem, uram, nincs ebben semmi furcsa.

Giles az egyik szemüvegét zsebre tette, a másikat a homlokáról az orrára csúsztatta, és összehúzta magán a bőrkabátját. A krémszínű Bedford kisteherautóhoz lépkedett; Mr. Arzounian, a mozi tulajdonosa megengedte, hogy a filmszínház mögött parkoljon vele. A tolóajtók rozsdásak voltak, az üléshuzatok foltosak. Furcsa lámpái és lapos eleje miatt Elisa a kocsit csak Mopsznak nevezte. Baltimore-ban hónapok óta egy csepp eső sem esett, de a szél úgy csapkodott, mint az ostor. Giles érezte, ahogy a pepi elemelkedik a fejbőrétől. Tenyerét a koponyájára szorította, hogy visszatapadjon a kétoldalú ragasztó, és fejét a szél ellen leszegve megkerülte a Mopszot.

Egy ökölvívó testtartását vette fel, de pont ellenkezőképpen érezte magát: gyengének és erélytelennek. Megküzdött a kocsi oldalsó ajtajával, és kivette vörös bőrből készült, rézcsatos portfóliótartóját. Ha ez vele volt, fontosnak érezte magát. A harmincas éveiben egy egész esztendőn át spórolt azért, hogy megvehesse azóta is egyetlen profi holmiját, amely felvehette a versenyt a manhattani művészek felszerelésével. Folytatta útját a járdán, a szélvihar durva lökdösése közepette. Egy ajtó leküzdése portfóliótartóval a kézben igazán bonyolult feladat. Mire átjut rajta, már mindenkinek a jókedvű úriember körül kellene sürgölődnie, aki egy hatalmas bőrtáskát cipel.

Gilest megsuhintotta a kétely ismerős érzése. Milyen szánalmas, hogy ennyire szeretné, ha dédelgetnék az egóját! Főleg egy ilyen helyen… Egy lélek sem vette észre az érkezését. De vajon okolhatja a vendégeket azért, hogy itt nem rá figyelnek? Dixie Doug pitézője nem más, mint egy színes fényekkel és tükrös felületekkel teli mókatár, oszlopokon forgó műanyag pitékkel, látványhűtőkkel és krómosan csillogó zenegépekkel.

Giles beállt a pulthoz. Egy hétköznap délutánja szokatlan idő a pitézésre; ő volt a második a sorban. Szeret itt lenni, mondogatta magának. Kellemes hely, meleg, a levegőben fahéj és cukor illata terjeng. Nem néz az eladóra, még nem; túl öreg ahhoz, hogy ennyire idegesnek érezze magát. A másfél méteres üvegtornyot kezdte tanulmányozni, amelynek minden szintjén más-másfajta desszert pihent. A kétemeletes piték olyanok, mint a kalapskatulyák. A formapiték, mint a filmes dobozok. A kelesztett piték, mint a női keblek. Minden fajtának van itt hely, minden fajtának.

4.

Az F-1 hatszor akkora volt, mint Elisa lakása, de az Occam laboratóriumaihoz képest még így is szerény méretű. A falak fehéren és fényesen magasodtak a tiszta betonpadló felett. A fal mellett ezüstszínű asztalok sorakoztak. A műanyag csomagolásban lévő forgószékek úgy összezsúfolódtak, mint a felgyújtott szemetes körül csoportosuló hajléktalanok. Összetekert kábelek lógtak a plafonról, és állítható karokon lévő lámpák világították meg a helyiséget. A keleti oldalon egy bézs színű gépezet állt. Elisa hallotta, hogy úgy emlegették: „számítógép”. Az impozáns csoportokba rendezett kapcsolókat és gombokat a takarítóknak tilos volt megérinteniük, csak sűrített levegővel működő gépekkel takaríthatták róluk a port minden hónap utolsó péntekjén.

Az F-1 egyediségét a tartály jelentette, és ez csalogatta be Elisát a laborba a hezitáló Zelda mellől. A recsegés, amit hallottak, valójában vízcsobogás volt; egy ipari csőből csordogált egy hatalmas, rozsdamentes acél mosogatóra emlékeztető medencébe, melyet a padlóba építettek. A medencét térdig érő perem vette körül, amelyen három bakancsos férfi állt. Baltimore-i munkások voltak, akiket szemlátomást zavart a munkájukat övező titkolózás. Vezetőjük tollat és papírt nyújtott egy ritkás hajú, barna, szemüveges férfi felé, aki az Occam egyik tudósa lehetett, bár Elisa még sosem látta. A negyvenes évei végén járhatott, de úgy guggolt a szegélyen, mint egy hiperaktív kisfiú, figyelmen kívül hagyva a művezetőt, és épp a jegyzeteit hasonlítgatta össze a medencéhez csatlakoztatott műszerek által mutatott értékekkel.

– Túl forró! – kiáltotta. – Túl forró! Meg akarják főzni?

A férfi furcsa kiejtéssel beszélt. Elisa nem tudta megállapítani, hová valósi lehet, és ez rádöbbentette, hogy a jelenlévők közül senkit sem ismer. Hat munkás, öt tudós – még sosem látott ilyen sok embert ilyen későn az Occamban.

Zelda megfogta Elisa könyökét, hogy visszahúzza, ám közben megszólalt egy hang, amelyet mindketten alaposan ismertek.

– Figyelem, kérem, figyeljenek! A lényt lerakodták. Ismétlem: a lényt lerakodták, és úton van ide. Tisztelettel megkérem az építő csapat tagjait, hogy fejezzék be a munkát, és hagyják el a labort a jobb oldali ajtón.

David Fleming alakja eddig nem volt látható, mert fehér ingje és fakó nadrágja szinte beleolvadt a számítógépbe. Elisa most látta, ahogy Fleming pont arra az ajtóra mutat, amely előtt Zeldával álltak, mint a rajtakapott gyerekek. A teremben minden fej feléjük fordult. Az összes férfi őket bámulta; a szabályszegő nőket. Elisa arca lángba borult, és érezte, ahogy szürke munkaruhájának minden egyes ronda, szeméttel borított centimétere a bőrére tapad.

– Elnézést kérek mindenkitől, a hölgyeknek nem kéne itt lenniük – szabadkozott Fleming, majd megemelte a hangját, mint egy dorgáló férj. – Zelda! Elisa! Mégis hányszor kell maguknak elmondani, hogy amikor dolgozók vannak a…

Zelda összehúzta magát, mint aki hozzászokott az ütések elviseléséhez, Elisa pedig elé lépett, szinte ösztönösen védelmezve, amitől egyenesen a feléjük siető férfi útjába került. Elisa nagy levegőt vett, és kihúzta magát. Gyerekkorában hozzászokott a testi fenyítéshez, bár annak tizenöt éve, de már az Occamban is emeltek rá kezet. Fleming lelökte egy instabil irodai székről, amikor épp a pókhálókat próbálta eltávolítani; egy biológus a kezére csapott, amikor egy papírpohárért nyúlt, amelyben nem kihűlt kávé volt, hanem valamilyen minta; egy biztonsági őr pedig keményen rácsapott a fenekére, amikor a lift felé tartott.

– Ne menjenek el – kérte a furcsa kiejtésű férfi.

Fehér laborköpenyének szélét eláztatta a medence vize, és amikor lépett egyet, félig befűzött cipője olyan hangot adott, mint a kutyák nyelvének lefetyelése. Víztől csöpögő kezét tiltakozásul a magasba emelte, és Fleminghez fordult.

– Ellenőrizték a lányokat, nem?

– Takarítók. Igen, ellenőrizték őket. Hogy alkalmasak-e takarítói munkára.

– Ha ellenőrizték őket, akkor miért ne hallhatnák, amit beszélünk?

– A legnagyobb tisztelettel említem meg, doktor, hogy ön még új nálunk. Az Occamnál szigorú szabályok vannak.

– De nem fogják néha ezt a labort takarítani?

– Csak a konkrét kérésemre.

Fleming szeme a tudósról Elisára vándorolt. Elisa látta rajta, hogy rájött, korán adta hozzá az F-1-et a minőség-ellenőrzési listához. A lány a kocsira szegezte a tekintetét, azokra a biztonságos, koszos flakonokra és kancsókra, de már késő volt: Fleming tekintélyén csorba esett, és büntetésül Zeldával több munkát fognak kapni. Az akcentusos tudós ebből semmit sem vett észre, még mindig mosolygott, hogy meggyőzze őket jóindulatáról. Mint oly sok jó szándékú kiváltságos, akivel Elisa találkozott, ő sem értette, hogy a szolgáknak az a legfontosabb, hogy gond nélkül átvészeljék a műszakot.

– Nagyszerű – mondta a tudós. – Mindenkinek tisztában kell lennie a lény fontosságával, hogy ne történhessen hiba.

Fleming összeszorította az ajkait, és megvárta, amíg a munkások kimentek. Elisa és Zelda összehúzta magát a termetes férfiak tekintetének kereszttüzében. A tudós, aki nem vette észre Elisa szorongását, felé nyújtotta a karját, hogy kezet rázzon vele. Elisa szája tátva maradt a rémülettől, amit a férfi gondosan ápolt körme, tiszta tenyere és élére vasalt ingujja keltett benne. Vajon mivel torolja majd meg Fleming az etikett megsértését? A tudós kezének megrázásánál csak az rosszabb, ha elutasítja a kézfogást. Kinyújtotta hát a kezét, annyira kedvetlenül, amennyire csak tudta. A férfi tenyere nedves volt, de a szorítása őszinte.

– Dr. Bob Hoffstetler – mondta, és Elisára mosolygott. – Hogy képes dolgozni abban a cipőben?

Elisa gyorsan hátralépett párat, hogy a takarítókocsi eltakarja a lábát Fleming szeme elől. Fleming nem láthatja meg másodszor is a cipőjét. Nem tudná elviselni, ha megfosztaná a lázadás e lehetőségétől. Hoffstetler látta, hogy hátrál, és kíváncsian félredöntötte a fejét. Úgy tűnt, válaszra vár. Elisa mosolyt erőltetett piruló arcára, és megérintette a saját névtábláját. Hoffstetler tekintete szimpátiát és megértést tükrözött.

– Általában a legintelligensebb lények adják ki a legkevesebb hangot – mondta lágyan.

Ismét elmosolyodott, és tett egy lépést jobbra, hogy Zeldának is bemutatkozzon. Elisát megrémítette a figyelem, és meggörbítette a vállát, hogy kisebbnek tűnjön, de azt azért megjegyezte magában, hogy az Occamnál töltött évei alatt dr. Hoffstetlertől kapta a legmelegebb mosolyt.

5.

Remek vasaló, ehhez nem fér kétség. Elfelejtheti a bonyolult vízkőmentesítő szerkezeteket; ebbe csapvizet lehet tölteni, és rettentő kényelmes, hogy minden beállítás egy gombon található. Még fali kampó is járt hozzá, ami jól jön majd, amikor már lesz egy végleges helye a vasalódeszkának. Egyelőre a nappaliban állította fel, a tévé előtt. Orlandóban így végezték a munkát a szintén katonafeleség barátnői. Lainie mindig ellenállt ennek. Egyetlenegyszer fordult elő, Richard amazonasi küldetése alatt, hogy vasalás közben a Young Doctor Malone-t és a Perry Masont hallgatta a rádióban, de a figyelemelterelés túlságosan is hatásosnak bizonyult. Úgy végzett egy kosár mosott ruhával, hogy nem is emlékezett rá, és ez zavarta. Ennyire nem jelentenek kihívást a mindennapos feladataid, Lainie, gondolta. Ennyire monoton a munkád.

Múlt éjjel azonban, miközben álmatlanul hánykolódott az ágyban, felvillanyozó gondolata támadt. Át tudja állítani a tévét másik adóra. Nem kell a többi feleséghez hasonlóan sorozatokat bámulnia, nézheti a hírműsorokat is. Ez az új elképzelés ösztönzően hatott rá. Úgy tűnt, Baltimore-ban minden inspirálja.

Amikor reggel felöltözött, úgy érezte magát, mintha értelmiségieknek szervezett koktélpartira készülődne. Mielőtt nekiállt volna felállítani a vasalót, megcsinálta a kontyát, és a fejbőrén érzett szorító fájdalomból tudta, hogy tartani fog. Ám alig tíz perce nézte az egyik hírműsort, a figyelme máris elkalandozott. Hruscsovot mutatták a berlini falnál. A Hruscsov név hallatán elpirult; három évvel ezelőtt rosszul ejtette ki egy washingtoni fejeseknek tartott fogadáson. Richard állkapcsa rángatózott szégyenében. Na és a berlini fal. Miért van az, hogy a gyerekműsorok minden karakterének ismeri a nevét, a berlini falról viszont semmit sem tud?

Lainie tekert egyet a vasaló gombján. Képtelen eldönteni, hogy melyik beállítás tüntetné el leggyorsabban a gyűrődéseket. Lehet, hogy a Westinghouse túl sok választási lehetőséget adott neki és az összes amerikai nőnek? Megvizsgálta a vasaló talpát. Tizenhét kis lyukat látott rajta; mindegyik egy-egy hónap, amit Richard az Amazonasnál töltött. Bekapcsolta a gőzölő funkciót, és odatartotta az arcát; azt képzelte, hogy a dzsungel forróságát érzi.

Ezt érezhette Richard, amikor hazatelefonált Brazíliából. Lainie mintha egy szellemet hallott volna. Az egyik másodpercben még a mogyoróvajas szendvicsek héját vagdosta, és a telefonért nyúlt, a másikban elejtette a kést, és felsikoltott. Sírt, és azt hajtogatta, hogy csoda történt. Igaz, erőltetnie kellett a könnyeket… Nos, ki hibáztathatná ezért? Sokkos állapotban volt. Richard azt felelte, hogy neki is hiányzott Lainie, de a hangja továbbra is monoton volt; rekedtesen és lassan beszélt, mintha elfelejtette volna az angolt. Lainie valami ropogást is hallott, mintha Richard rágott volna valamit. Miért evett volna, amikor tizenhét hónap óta először hívta fel a feleségét?

Könnyű volt megbocsátani. Lehet, hogy éhezett a dzsungelben. Richard közölte vele, hogy Baltimore-ba fognak költözni, és mielőtt kérdezősködhetett volna, megadta az Orlandóba tartó járata számát, majd valamit még mindig ropogtatva letette a telefont. Lainie leült, és az otthonát bámulta, ami az elmúlt másfél évben annyira kényelmesnek tűnt. Most egy agglegény koszos lakásának látszott. Nem ragyogott a tisztítószerektől, nem látszott rajta a takarítás nyoma. Lainie a nyolc hónappal korábban tönkrement vasaló helyett sem vett újat. A következő két napban csak takarított. A mosogatókesztyűk szétszakadtak a sikálástól, felmosót markoló kezén vízhólyagok keletkeztek, ökle pedig vérzett a súrolástól. Egy washingtoni telefonhívás mentette meg őt és talán a házasságát is: Richardot a tengeren kísérik Baltimore-ba. Ott találkoznak majd két hét múlva egy házban, amit a kormány választott ki.

Lainie szinte állandóan maga előtt látta a jelenetet, amikor Richard először sétált be a baltimore-i ház ajtaján. A tiszta, begombolt ing úgy lógott rajta, mintha druida köpeny lett volna. Lefogyott, csak színtiszta, göcsörtös izomzata látszott. Tartása óvatosnak és rókaszerűnek tűnt. Borotvált arcbőre tejfehér volt a szakáll helyén, míg az arca többi része bronzszínűre barnult. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást. Richard összehúzott szemmel figyelte, mintha nem ismerné fel. Lainie ujjaival a haját, a rúzsát és a körmét babrálta. Vajon túl sok ez Richardnak? Túl káprázatos, miután oly sokáig csak nyers, mocskos férfiakat látott?

Richard óvatosan letette táskáját a földre, válla megremegett. Két kicsi könnypatak folyt le sima arcán. Lainie sosem látta sírni a férjét, azt hitte, nem is képes rá, és most megrémült tőle. Ám tudta, hogy ez annak a bizonyítéka, hogy számít neki valamit, hogy ők jelentenek valamit a számára. Odafutott hozzá, átölelte, és könnyes arcát Richard keményre vasalt ingéhez szorította. Jó néhány másodperccel később a férje kezét érezte a hátán, de érintése bizalmatlanságot sugallt, mintha megszokta volna, hogy ösztönösen lerázza magáról azokat a dolgokat, amelyek hozzátapadnak.

– Én… sajnálom – mondta.

Lainie azóta is ezen gondolkozott. Sajnálta, hogy elment? Sajnálta, hogy sírt? Sajnálta, hogy nem volt képes úgy átölelni, mint egy normális férfi?

– Ne sajnáld – válaszolta. – Itt vagy. Itt vagy. Minden rendben lesz.

– Úgy nézel ki… olyan érzés…

Lainie ezen is sokat gondolkodott. Vajon ugyanolyan furcsának találta őt, mint tizenhét hónappal korábban a dél-amerikai faunát? A bőre olyan puha volt, mint a sártenger, mint a vaddisznók teteme, mint a rothadó dzsungel, amit ő elképzelni sem tud? Csitítani kezdte, azt mondta, ne beszéljen, csak ölelje át. Ezt azóta is bánta. Az érzelmek forrása, melyből a könnycseppek eredtek, másnapra eltűnt; Lainie gyengéd próbálkozásai nem tudták újra felfakasztani. Lehet, hogy Richard így védekezett a város szédítő ostroma ellen.

Lainie csak akkor engedte el Richardot, amikor Timmy és Tammy lerohantak a lépcsőn, hogy köszöntsék az apjukat. Ekkor megfordult, és szemügyre vette az üres, bútorozatlan házat. Térde megremegett a balsejtelemtől. Mi van, ha neki semmi köze nem volt Richard könnyeihez? Mi van, ha a makulátlan tisztaságú, néma szobák indították meg?

Lainie a vasalódeszkára terítette az inget, amit a férje nemrég vetett le. Jobb, ha nem is gondol ilyenekre. Inkább arra kell koncentrálnia, mit tehetne azért, hogy jobb feleség legyen. Richard fontos munkát végez az Occamnál. Rémes lenne, ha égésnyom látszana az ingén. Otthoni problémákra utalna. Pedig nincsenek ilyenek. Az ő feladata az, hogy segítsen Richardnak azzal, hogy eltünteti a háború mocskát, kisikálja ingéből a piszkot, a zsírt, az olajat, a lőport, az izzadságot, akár a rúzst is, ha úgy adódik, és szépre vasalja, a férjéért, a családjáért, és természetesen az országért.

6.

A férfi névtábláján a Brad felirat állt, de Giles néha Johnt látott rajta, egyszer pedig Lorettát is. Giles úgy vélte, a második név tévedés lehetett, a harmadik pedig vicc, de a változó nevek olyan bizonytalanságot keltettek benne, hogy egyik megszólítást sem akarta használni. Voltaképpen úgy nézett ki, mint egy Brad: száznyolcvanöt centi magas volt, de száznyolcvanhét is lehetett volna, ha kihúzza magát. Az arca szimmetrikus volt, egyenes fogsora, mint egy lóé, haja tejfölszőke. Szeme, mely barna volt, mint az olvadt csokoládé a leégett csokigyárból, felragyogott, amikor meglátta Gilest.

– Hé, haver! Merre járt?

Brad kiejtése délies volt, szirupos hangzása jólesett Giles fülének. A parókája színével, a bajusza formájával, a fülszőrével és a szemöldökével kapcsolatos aggodalmak megint elárasztották, de azért kidüllesztette a mellkasát, és odabiccentett a férfinak.

– Remélem, szép napja van. – Ez túl hivatalosnak tűnt, úgyhogy változtatott rajta: – Üdv magának is, haver. – Mégis minek képzeli magát, iskolásfiúnak? – Örülök, hogy látom.

Három redundáns köszöntés. Tökéletes.

Brad egyik kezét a pultra helyezte, és rátámaszkodott.

– Nos, mit kér?

– Elég nehéz dönteni – mondta Giles ömlengve. – Maga mit ajánlana?

Brad az ujjaival a pulton dobolt. Az öklén horzsolások látszottak. Giles elképzelte, ahogy tűzifát vág a hátsó kertben, s a pergő faforgácsok aranyszínű pillangókként lepik be a nedves kis karcolásokat.

– Mit szólna egy citromoshoz? A citromos piténk olyan fantasztikus, hogy egészen Newarkig repíti. Ott van, a torony tetején.

– Istenem, milyen élénkzöld!

– Ugye? Vágok magának egy szép nagy szeletet, rendben?

– Hogy is utasíthatnám vissza ezt a tantaluszi kínokat okozó árnyalatot?

Brad lefirkantotta a rendelést, és felkuncogott:

– Jó szövege van.

Giles érezte, ahogy a nyaka elvörösödik. Hogy leküzdje zavarát, kimondta az első gondolatot, ami eszébe jutott.

– Tudta, hogy a „tantaloszi” kifejezés a görög nyelvből ered? Tantalosz Zeusz egyik fia volt; problémás fiú, annyi szent. Meglehetősen köztudott, hogy feláldozta a gyermekét, és felszolgálta az isteneknek. Mintha csak egy pitét szeletelt volna fel. A büntetése a legemlékezetesebb: arra ítélték, hogy mindörökké egy tavacska partján álljon, és éhezzen a gyümölcsre, amely eltűnik előle, ha érte nyúl, és szomjazzon a vízre, amely felszárad, ha letérdel inni.

– Azt mondja, feldarabolta a gyerekét?

– Igen, bár azt hiszem, a történet lényege az, hogy Tantalosznak nem engedélyezték, hogy a halálba meneküljön. Attól kellett szenvednie, hogy minden, amit akar, ott van tőle egy karnyújtásnyira, de nem tudja elérni.

Miközben Brad a hallottakon rágódott, Giles érezte, hogy egyre jobban elpirul. Gyakran elcsodálkozott, mennyi mindent elmond egy-egy festmény az embereknek. Fokozottan igaz ez a szavakra: minél többet beszél az ember, a szavai annál inkább ellene fordulnak, és elárulják. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Brad letett a klasszikus történet további elemzéséről, és a rendelést feltűzte egy hegyes fémtüskére.

– Látom, itt a festménytartója – mondta. – Min dolgozik?

Giles tudta, hogy öregemberes szamárság lenne, ha azt hinné, hogy a szívélyes kérdés bármiféle mögöttes jelentőséggel bír. Hatvannégy éves; Brad nem lehet több harmincötnél. És akkor mi van? Giles talán nem élvezhet egy beszélgetést? Nem érezheti jól magát a bőrében, ami amúgy is ritka az életben? Megemelte a portfóliótartót, mintha csak most vette volna észre.

– Ó, ez? Nem nagy dolog. Egy új élelmiszeripari terméket dobnak piacra. Úgy tűnik, engem bíznak meg a reklámkampány vezetésével. Épp az ügynökséghez igyekszem.

– Ne vicceljen! Milyen termékről van szó?

Giles kinyitotta a száját, de a zselé szót végül nem mondta ki.

– Nem szabad beszélnem róla. Tudja, a titoktartási szerződés.

– Valóban? Istenem, milyen izgalmas! Művészet, titkos projektek… Mondhatom, sokkal izgalmasabb, mint a piték kiadása.

– Az ételkészítés viszont ősi művészet! Mindig meg akartam kérdezni: maga lenne Dixie Doug?

Brad kirobbanó nevetése összekócolta Giles parókájának frufruját.

– Bárcsak én lennék! Akkor egy egész kazal pénzen ücsörögnék. Mesélek magának valamit. Tudja, nem ez az egyetlen Dixie Doug pitéző. Tizenkettő van belőlük. Ezt úgy hívják, franchise. Tudja, küldenek egy brosúrát, amiben le van írva minden: hogy nézzen ki a csehó, milyen legyen a festék színe, a dekoráció. Benne van Dixie Doug is, a kabalánk. Meg a teljes menü. Kutatásokat végeznek, tudományos alapon kiderítik, hogy mit szeretnek az emberek, átfuvarozzák az egész országon, mi pedig felszolgáljuk.

– Érdekes – mondta Giles.

Brad körülnézett, majd közelebb hajolt.

– Eláruljak egy titkot?

Giles semmit sem akart jobban. Elég titkot cipelt már ahhoz, hogy tudja: ha valaki elmondja a titkát, attól mindkét fél mágikus módon megkönnyebbül.

– Az akcentusom nem is valódi. Ottawából jöttem. Életemben nem hallottam még déli kiejtést, csak a filmekben.

Giles felkavarodott érzelmei lecsillapodtak. Lehet, hogy nem tudta kideríteni, hogy Bradet tényleg Bradnek hívják-e, de ma ennél sokkal nagyobb ajándékkal fog távozni innen. Immár biztos volt benne, hogy egy napon Brad meg fogja osztani vele az igazi hangját, egzotikus kanadai kiejtését, és annak már jelentenie kell valamit, nem igaz? Miközben büszkén tartotta portfóliós táskáját, és élénkzöld pitéjét várta, úgy érezte, évek óta nem tartozott ennyire a világhoz.

7.

– Nyilván nem kell emlékeztetnem önöket, milyen messzire mentek a legjobb embereink, hogy ezt lehetővé tegyék, ám nem mindenki tért vissza közülük, hogy osztozhasson az eredményen – mondta Fleming. – Felelősségemnek érzem, hogy tudassam: kétségkívül ez a legérzékenyebb dolog, amit valaha az Occamba hoztak, és eszerint is kell bánni vele. Õszintén örülök, hogy a takarító lányok is itt vannak, és hallják. Tudom, hogy mind aláírták a szükséges nyilatkozatokat, de hadd mondjam el ismételten: a titkos adatok nem a feleségüknek vannak. Nem a gyerekeiknek. Nem a legjobb barátaiknak, akiket gyerekkoruk óta ismernek. Ez nemzetbiztonsági ügy. Itt a vége a szabad világnak. Az önök nevét még az elnök is ismeri, és őszintén remélem, ez elég ahhoz, hogy…

Elisa feszült teste megremegett, amikor a kódkártyát a zárba illesztették. Az F-1 másik oldalán kinyíltak a három méteres dupla ajtók, melyek a folyosót kötötték össze a rakodódokkal. Az egyik mellettük álló sisakos egyenruhás odasietett, hogy biztosítsa az ajtókat. A katonák is fel voltak fegyverezve, akárcsak az Occam őrei, de nem eldugott fegyverekkel feltűnésmentes tokban, hanem hatalmas, fekete, szuronyos puskák voltak a hátukra akasztva.

A harmadik és negyedik katona egy autóhosszúságú, gumikerekeken gördülő rakodólapot tolt be a laborba. Elisa először azt hitte, egy vastüdő van rajta. Annak idején a gyermekbénulás volt az árvaház elűzhetetlen mumusa, és minden gyerek, akit arra kényszerítettek, hogy végigülje az elhúzódó szentbeszédeket és a száraz tanórákat, el tudta képzelni, milyen érzés lehet, ha valakit örök életére bezárnak egy ilyen, egész testet elfedő dobozba. Ez a tárgy hasonlóan bábszerű volt, de több mérettel nagyobb, szegecselt acéllal borítva, nyomástartó tömítésekkel, gumírozott csatlakozásokkal és nyomásmérőkkel felszerelve. Elisa úgy vélte, bárki is van benne, biztosan halálosan beteg, hiszen még a feje is a tartályban van. Fleming elindult, és a medence melletti kiürített helyre irányította a tárolót. Elisa ekkor döbbent rá saját naivitására. A beteg kissrácokat nem szokta négy fegyveres őr kísérni.

Utolsónak egy katonásan rövidre nyírt hajú, feltűnően izmos karú férfi lépett be a dupla ajtón. Furcsa járása arról árulkodott, hogy nem bízik a zárt terekben. Szürke, szegecses felsője felett csak egy farmerdzsekit viselt, de láthatóan még ezek a ruhák is feszélyezték. Körbejárta a tartályt, utasításokat mormolt, jelezte, hogy fixálják a kerekeket és állítsanak a gombokon. Nem az ujjával mutogatott. Csuklóját nyersbőrből készült szíj övezte, melyen narancssárga pálca lógott, a végén kétágú villával. Elisa nem volt biztos benne, de úgy vélte, a marhákat szokták ilyen elektromos pálcával terelni.

Fleming és dr. Bob Hoffstetler előrenyújtott kézzel közeledett a férfi felé, ám az szúrós szemével átnézett rajtuk, és pillantása a labor másik végén álló Elisán és Zeldán állapodott meg. A homlokán két véna dudorodott, mintha bőr alatti szarvak lennének.

– Õk mit keresnek itt? – kérdezte.

Azonnali válaszként a tartály erősen rázkódni kezdett a raklapon, ordítás hallatszott, és víz fröccsent fel. A megrémült katonák szitkozódtak, és előreszegezték fegyvereiket. Egy kézszerű dolog, ami nem lehetett kéz, mert ahhoz túl nagynak tűnt, a tartály egyik kör alakú ablakához csapódott. Elisa alig hitte el, hogy nem repedt meg az üveg. Aztán a tartály tovább rázkódott, a katonák pedig szabályos alakzatba rendeződtek. Fleming ordítva a takarítók felé sietett, Hoffstetler pedig összerezzent a bűntudattól, amiért nem sikerült megvédenie őket. Zelda mindkét kezével Elisa munkaruhájába kapaszkodott, és a takarítókocsikkal együtt a folyosó felé rángatta. Az ösztökét tartó férfi egy másodpercig még dühösen bámulta őket, majd hátravetette a fejét, és az ordító, foglyul ejtett valami felé fordult.

8.

A floridai dobozok gondot jelentettek. Lainie tisztában volt vele, és megfogadta magának, hogy az első adandó alkalommal kipakolja őket. Ez parancs! Eszébe jutott egy Richarddal töltött kellemes pillanat, ami már évekkel ezelőtt történt: a férfi orgazmusán felbátorodva volt mersze megejteni egy erotikus viccet, kiaknázva a „vigyázzban áll” kifejezés kétértelműségét. Később Richardot már taszította az ilyen erkölcstelen beszéd, de akkor egyszer nevetett, és bemutatta a katonás tartás alapjait. A sarkak összeérnek. Has behúzva. Karok a nadrágvarrat mentén. Nincs mosolygás. Lainie-nek is ilyen szigorúan kell vennie a feladatait. Van egy sniccere a dobozok kinyitásához. Van szappanja, lemosója, fehérítője, ablaktisztítója, mosószerei és tisztítószerei, mind bevetésre kész.

Ha nekiállna, két nap alatt ki tudná pakolni a dobozokat. De nem képes rá. Amikor belevág a ragasztószalagba, olyan érzése van, mintha egy őz hasába vágna kést. A dobozokban egy másik élet tizenhét hónapja van. Egy olyan életé, amely letérítette az ismert útról, melyen még kislánykorában indult el: randizás, házasság, gyerekek, háztartás. Ha kivenné a tárgyakat a dobozból, az olyan lenne, mintha kitépné önmaga másik változatának belső szerveit, melyek ahhoz az ambiciózus, élénk és ígéretes nőhöz tartoznak. Persze, az egész butaság. Majd nekilát. Egyszer. De nehéz, amikor Baltimore ott van közvetlenül az ablak mögött. Miután elvitte a gyerekeket az iskolába, már nem tud neki ellenállni.

Minden alkalommal ugyanaz történt. Felvette a magas sarkúját, mivel Richardot irritálta, ha mezítláb látta. Lainie ezért is az Amazonast hibáztatta; talán valami cipőtlen törzs undort keltett benne. Amikor Richard elindult az Occamba, a cipők már repültek is, és Lainie a lábujjaival beletúrt a szőnyegbe. Nem érezte túl koszosnak. Csak egy kevés morzsa volt benne. Szóval elég tisztának tűnt. Felöltözött, kisétált a házból, és felszállt a buszra.

Először úgy tett, mintha egy templomot keresne. Ez nem is volt hazugság, vagy nem volt teljesen az. Minden családnak szüksége van egy helyre, ahol imádkozhat. Az orlandói gyülekezet isten ajándéka volt a Richard nélkül töltött hónapokban, mielőtt talpra állt volna. Most új támaszt kellett találnia. A gond csak az, gondolta, hogy Baltimore-ban minden sarkon van egy templom. Vajon ő baptista? Virginiában baptista templomba jártak. Esetleg episzkopális? Nem volt egészen biztos a szó jelentésében. Lutheránus, metodista, presbiteriánus: ezek biztonságosabbnak tűntek, kevésbé drámai hangzásúnak. Elfoglalt egy helyet a buszon, egyenes tartásban, két kezét a táskájára helyezte, és rúzsos ajkaival a templomok nevét próbálgatta. Mindenszentek, Szentháromság, Új Élet. Lainie elnevette magát, leheletétől párás lett a busz ablaka, és egy pillanatra eltűnt a szeme elől a város. Hogy választhatna bármi mást az Új Életen kívül?

9.

A dolgozó nők nem siethetnek haza és nem temethetik az arcukat a párnába, miután rájuk üvöltöttek. Kezük remegését azzal csillapíthatják, ha szorosan fogják takarítóeszközeiket, és visszatérnek a munkához. Elisa beszélni akart arról, amit látott és hallott – a hatalmas kézről, amely a tartály ablakának csapódott, és az állati ordításról. Ám már az első, riadt jelelései után kiderült, hogy Zelda nem látta a kezet, az ordításról pedig az volt a véleménye, hogy egy újabb gusztustalan állatkísérletről van szó, és csak felfordulna a gyomra, ha belegondolna a részleteibe. Így aztán Elisa megtartotta magának a gondolatait, és azon elmélkedett, hogy talán Zeldának van igaza, és ő értette félre az egészet.

Legjobb lesz, ha kitörli a képeket a fejéből, gondolta, hiszen törölgetésben nagyon jó. Ki-be járkált a vécéfülkékbe az északkeleti szárny férfimosdójában, még a perem alatti részeket is lemosta. Zelda, miután végzett a padló felmosásával, megnedvesített egy habkövet a csap alatt, elfintorodott a piszoárokat elválasztó vizeletfoltos falak láttán, amelyeket évek óta sikált, és valami új témát keresett, amiről panaszkodhatna, hogy jobb kedvük legyen. Elisa úgy hitt Zeldában, ahogy csak kevesekben: tudta, hogy találni fog valamit, amiről panaszkodhat, ami vicces lesz, és végre elfelejthetik az előbbi lealacsonyító helyzetet.

– Azt mondják, hogy az ország legjobb koponyáit gyűjtik össze itt az Occamban, de még a plafonon is vizeletcseppek vannak – kezdte Zelda. – Tudod, Brewster nem a legeszesebb fickó a világon, de az esetek hetvenöt százalékában képes eltalálni a célpontot. Nem tudom, hogy emiatt rosszul kéne éreznem magam, vagy inkább fel kellene hívnom a Guinness rekordos fickókat. Talán fizetnének azért, hogy felfedeztem.

Elisa bólogatott, és a telefon jelét mutogatta; arra a régimódi, két darabból álló típusra gondolt, amely az emberben egy rakás New York-i riporter képét idézi fel, akiknek PRESS felirat áll a kalapjukon. Zelda megértette, mi jár a fejében, és elmosolyodott, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Elisa tovább folytatta a viccet: ujjaival a géptávírót jelelte, majd összekötötte a levél és a galamb jelét. Zelda elnevette magát, és a plafonra mutatott.

– Már a szögét sem értem a… tudod minek. Nem akarok illetlen lenni, de ha belegondolsz a fizikájába meg minden… A kerti locsoló szöge, a vízsugár iránya…

Elisa némán kuncogott; egyszerre érzett megbotránkozást és hálát.

– Talán versenyeket lehetne rendezni. Vagy olimpiát. Pontok járnának a magasságért és a távolságért. A stílusért is kaphatnának pontot, ha jól megrázzák. Ha belegondolsz, hogy az elmúlt években végig azt hittük, hogy ez a tudós fajta nem rendelkezik semmiféle testi ügyességgel…

Elisa most már teljes csendben vihogott, a fülke falának dőlve remegett, az este történései pedig elhalványultak Zelda furcsa fantáziái mellett.

– Hé, van ott két piszoár – nevetett fel Zelda. – Azt hiszem, szinkronpisilés is lehetséges…

Egy férfi lépett be a helyiségbe. Elisa elfordult a vécétől, Zelda pedig a piszoártól. Eddig nem volt ott; most ott van. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy a két nő reagálni is elfelejtett. A takarítónőket csak egy TAKARÍTÁS MIATT ZÁRVA feliratú műanyag tábla védte attól, hogy rájuk törjenek a férfiak, de eddig ez elegendő is volt. Zelda a táblára akart mutatni, de a keze félúton megállt. Nem a takarítónő dolga, hogy felhívja egy magasabb rangú férfi figyelmét egy fizikai tárgy létezésére. Ráadásul még mindig attól zengtek a csövek és a falak, ahogy a férfiak fürdőszobai szokásain gúnyolódott. Elisa szégyent érzett, aztán szégyenkezni kezdett, amiért szégyelli magát. Zeldával már több ezerszer takarították ki ezt a mosdót, de egyetlen férfi felbukkanása elég volt ahhoz, hogy ők érezzék magukat szemérmetlennek.

A férfi higgadtan a helyiség középre sétált.

Jobb kezében egy narancssárga ösztökét tartott.

10.

A Klein & Saunders forgóajtaja fantasztikus bűvészmutatványt hajtott végre. Az utcai oldalon, az aktatáskákkal a kezükben megbeszélésekre siető dolgozók között ott sodródott Giles, aki öregnek és haszontalannak tűnt. Az átalakulás a forgó kamrában történt, ahol az üvegajtó végtelen számú lehetséges jobb személyiséget tükrözött vissza. Mire Giles kilépett a váróterem sakktáblaszerű márványkövére, már új ember volt; festményeivel a kezében, melyeket volt is hová vinnie, fontos személyiség.

Az idők kezdete óta így ment ez: a művészi alkotás folyamata puszta előjáték volt ahhoz az örömhöz képest, amit akkor érzett, amikor létrejött a mű, a konkrét tárgy, amit ő hívott életre. Minden más olyan volt számára, mint elhanyagolt lakása – végső soron csak bérlemény. Az első műtárgy az életében egy emberi koponya volt, melyet az apja nyert pókeren, és az Andrzej nevet kapta, mert így hívták a lengyelt, akitől nyerte. Ez volt Giles utolsó tanulmánya; több százszor lerajzolta.

Már alig emlékezett rá, hogy a koponyák rajzolgatásától miként jutott el húsz évvel később a Klein & Saundersig. Az első állása ugyanabban a Hampden-Woodberry szövödében volt, ahol az apja is dolgozott. Hozzászokott, hogy gyapotszálak csiklandozták az orrát, hogy a kezén bőrkeményedések keletkeztek a bálázástól, és hogy a piros agyag megfogta a bőrét, amikor mississippi gyapottal volt dolga. Esténként furcsa portrékat festett kidobott papírlapokra, melyeket a munkahelyéről vitt haza, s ezek jobban életben tartották, mint az étel – és meg kell jegyezni, hogy folyton éhes volt. A karjára rakódott mississippi agyagot használta arra, hogy élénkebbé tegye narancssárga színeit. Évtizedekkel később még mindig ez volt a titka.

Két éven belül maga mögött hagyta a szövödét és zavarodott apját, hogy részidős munkát vállaljon a Hutzler áruház művészeti részlegén. Pár évvel később a Klein & Saundershez került, és pályafutása nagy részét ott is töltötte. Büszke volt rá, de nem volt elégedett. Kínzó nyugtalanságának a művészethez volt köze. A valódi művészethez. Hiszen régen művésznek tartotta magát, nem igaz? Az a sok absztrakt alkotás Andrzejről, az a sok férfiakt, melyeket pamutbáláktól megkeményedett kézzel festett, és vérnarancs színben pompáztak a mississippi agyagtól! Giles idővel azt kezdte érezni, hogy minden hamis mosoly, amit a Klein & Saunders kedvéért fest, elszívja az örömöt azoktól, akik saját boldogságukat a reklámok által felállított, követhetetlen normákhoz mérik. Ismerte ezt az érzést. Mindennap része volt benne.

A Klein & Saunders tekintélyes ügyfelekkel dolgozott. A váróteremben bíborszínű, precízen tervezett, német székek sorakoztak, az italokért pedig Hazel felelt, a tekintélyt sugárzó recepciós nő, aki még Gilesnál is idősebb volt. Ma viszont Hazel nem dolgozott. Helyette az egyik reklámszakember vékony lábú titkárnőjét dobták be a több tucat türelmetlen férfi közé; rémült arcára ráfagyott a mosoly. Giles végignézte, ahogy véletlenül megszakított egy bejövő hívást, miközben egy tálcányi félig elkészült ital felett matatott. Giles úgy döntött, megbocsátja neki, hogy csak egy perc múltán vette őt észre.

– Giles Gunderson, művész – mutatkozott be. – Negyed háromra jöttem Mr. Bernard Clayhez.

A titkárnő megnyomott egy gombot, és belehebegte a nevet a kagylóba. Giles nem volt biztos benne, hogy átjutott az üzenet, de nem tudta megtenni szegény teremtéssel, hogy megkéri, próbálja meg ismét. A tömeg felé fordult. Hihetetlen, gondolta, hogy húsz év után a lelke egy része még mindig arra vágyik, hogy együtt rohanjon ezzel a cserkésző, vicsorgó falkával.

Szemügyre vette a titkárnőt és az italos kocsit. Sóhajtott, a kocsi mögé lépett, és tapsolt egyet, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Kedves uraim! – kiáltotta. – Mit szólnának, ha ma délután mi kevernénk a saját italainkat?

A férfiak szeme szikrát hányt, amiért megzavarta jogos bosszankodásukat, és helytelenítésük jeleként mindnyájan felhúzták az egyik szemöldöküket. Giles ismerte az érzést, ahogy a neheztelés lassan gyanakvásba vált. Ennyi idő után sem volt képes megérteni, vajon hogyan szimatolják ki ilyen gyorsan az emberek, hogy ő más. Arra gondolt, hogy kezd elengedni a parókáján a ragasztó – bár ha ez a pillanat rosszul alakul, a parókája lesz a legkisebb gondja.

– Ennek az az előnye – folytatta Giles –, hogy annyi nedvességet szívhatunk magunkba, amennyire Baltimore száraz. Ki kér egy martinit?

Megérte kockáztatni. Délutánra az üzletemberek olyanok lettek, mint a gyerekek – szomjasak és nyűgösek. Az egyik ember helyeslését a másik ámenje követte, és egy pillanat múlva már Giles felügyelte a bárt; gyorsan töltögetett és citromokat vagdalt, miközben a többiek éljeneztek. A dorbézolás közepette egyszer csak mindenkit félretessékelt, majd rázott egy Brandy Alexander koktélt, és olyan mozdulattal nyújtotta át a titkárnőnek, mintha Oscar-díj lenne. Mindenki tapsolt, a lány elpirult. A napfénytől a koktél olyan színben játszott, mint a hawaii horizont, és Giles egy pillanatra megint azt érezte, hogy a világ tele van lehetőségekkel.

11.

Zelda tudta, hogy mit kell tennie: azt, amit már több ezerszer tett a munkája során, de az élete során is, amikor férfiak fenyegették. Gyorsan el kell tűnnie. Magára öltötte a szolgák szokványos mosolyát, megfogta a kocsiját, és kifelé gurította. A kocsi azonban megcsúszott a szappanos padlón, nekiütközött a szemetesnek, és felborította. A csattanás az egész mosdóban visszhangzott. Szerencsére a szemetes üres volt; Zelda gyorsan a helyére tette. Ehhez le kellett térdelnie, ám ez a póz felhívta a figyelmet túlsúlyára, amitől nevetségesnek érezte magát. Próbált gyorsan végezni. Miközben térdelt, zizegő hangot hallott. Felnézett. A férfi olyasmit tartott a kezében, amire Zelda a legkevésbé sem számított: egy zacskónyi élénkzöld, kemény cukorkát, az ösztöke éles ellentéteként.

– Ne, ne, ne menjenek! – mondta. – Úgy hallottam, a hölgyek élvezetesen elcsevegtek. Lányos beszélgetés. Nincs abban semmi rossz. Folytassák csak, nem maradok egy percnél tovább.

A férfi akcentusa egy krokodil csapkodó farkára emlékeztetett. Tovább nyomult előre, és Zelda egy pillanatig azt hitte, hogy Elisa fülkéje felé tart. Vajon a lány láthatott valamit az F-1-ben, amit ő nem? Elisát mindig is érzékenyen érintette, ha kiabáltak vele, de az F-1-ből való menekülésük óta valahogy furcsán viselkedik, mintha sokkos állapotban lenne. Azért jött ez a férfi, hogy elhurcolja Elisát? Zelda talpra állt, és kezét a kocsira csúsztatta, valamilyen fegyvert keresve. Ott a súrolókefe, a felmosófa… Tud egyet s mást a verekedésről. Brewsternek több harci sérülése van, mint neki, de azért rajta is akad egypár. Ha ez az ember megpróbálja bántani Elisát, megteszi, amit tennie kell, gondolta. Az egész élete tönkre fog menni, de nincs más választása.

A férfi azonban irányt váltott. Pálcáját és a cukros zacskót a csapra helyezte, majd a piszoárhoz lépett, és lehúzta a sliccét.

Most Zelda nézett segélykérőn Elisára. Ha rémületében a tekintete elsiklott valami felett az F-1-ben, talán itt sem hihet a saját szemének. Egy férfi előveszi előttük a micsodáját? Elisa azonban nem nézett rá; jobbra-balra, fel-le forgatta a fejét, és próbálta kitalálni, mi lenne a megfelelő reakció. Egy dolog biztos, gondolta Zelda, nem nézhet rá a férfira. Ha ránézne itt bent, miközben azt csinálja, az olyan kihágás lenne, amiért minden kétséget kizáróan kirúgnák. A férfinak csak jelentenie kéne Flemingnek a szemérmetlen takarítókat, és már itt se lennének. Zelda olyan erősen bámulta a padlót, hogy azon sem csodálkozott volna, ha megreped a csempe.

A vizelet sziszegett a tiszta piszoárban.

– Strickland vagyok – visszhangzott a férfi hangja. – Én felügyelem a biztonságot.

Zelda nyelt egyet, és csak annyit tudott kinyögni:

– Hűha.

Hiába kényszerítette a szemét, hogy maradjon nyugton, tekintete mégis elkószált, és látta, ahogy egy spricceletnyi vizelet a felmosott padlóra csöppen. Strickland felröhögött.

– Hoppá! Még jó, hogy van maguknál felmosórongy.

12.

Titkos kis városnézését Richard időpazarlásnak tartaná, és joggal, gondolta Lainie. Zihálása elterelte figyelmét a bűntudatáról. Ezek a hatalmas felhőkarcolók, az óriási reklámtáblák, a robot formájú benzinkutak, a sajtszínű villamosok! Lainie az idegességtől csomót érzett a gyomrában, melyet mintha a dobozvágó sniccerével vagdostak volna. A busz elrobogott a hirdetőtáblák mellett, amelyek a nappali fényben is kivilágítva maradtak:
Kipufogó-javítás, 1 dolláros bolt, Sportfelszerelések, Lépj be a légierőhöz. Megnyomta a jelzőgombot, és leszállt egy bevásárlónegyedben, amit a helyiek csak úgy neveztek: „a sugárút”. Hadd versengjenek a boltok a pénzéért!

Megpróbált mindenkinek köszönni, aki mellett elhaladt, főleg a nőknek. Milyen nagyszerű lenne, ha a várost egy barát társaságában fedezhetné fel, aki minden titkát ismerné, akivel szarkasztikus megjegyzéseket tehetnének a felháborítóan magas árakra, aki tudná, mit művel az öbölbeli szél az ember hajával, és a többi. Olyasvalakivel, aki számítana Lainie-re, és értékelné benne azt a különleges, titkos életerőt, amit abban a tizenhét egyedül töltött hónapban érzett. De a baltimore-i nőket megdöbbentette a köszöntése, s viszonzásul legfeljebb hűvös mosolyra húzták a szájukat. Egy órával később Lainie már nagyon magányosnak és kirekesztettnek érezte magát. Visszaszállt a buszra. Egy férfi sétált el az ülések között, s mivel Lainie-t turistának hitte, megpróbált eladni neki egy útikalauzt. Lainie ismét szorítást érzett a mellkasában. A haja miatt lenne? Floridában divatos volt a konty, de itt nem az. Hirtelen mély szomorúságot érzett. Talán mégiscsak elkelne egy útikalauz, gondolta. Megvette.

Baltimore-ban minden megvan, ami egy amerikai családot boldoggá tesz, dorongolta le az útikalauz. Akkor hát mi is a baja pontosan? Tammy imádná a művészeti múzeumot. Timmynek tetszene a történelmi társaság. A város nyugati részén ott az Elvarázsolt Erdő, afféle mesebeli látványosság. A fényképek kastélyokat és erdőket mutattak, hercegnőket és boszorkányokat. A gyerekek ott tarthatnák nyáron a születésnapjukat. Tökéletes hely lenne, leszámítva a park dzsungelnek kinevezett részét. Richard a dzsungel szó láttán leteszi az újságot és elkapcsolja a tévét. De csak figyelniük kell, hogy merre sétálnak, ennyi.

Az egyik korábbi sétája során a Fells Point-i dokkoknál kötött ki. Megpróbálta elfelejteni azt a sétát, de a vasaló minden reggel kigőzölte belőle az igazságot. Szokványos délután volt; a hajók ütköző bójái időnként a kikötő oldalához csapódtak. Lainie szinte lábujjhegyen osont odáig, gallérját az arcáig felhajtva. Egy rongyos hajléktalantól kért útbaigazítást az egyik buszmegállóban, és törött üvegtörmelékeken lépkedve a legrondább környékre jutott, amit valaha látott. Volt ott egy mozi is, és majdnem vett is egy jegyet, csak hogy elkerülje a bámész tekinteteket. De a világító hirdetőtáblából túl sok égő hiányzott, amitől nem érezte magát biztonságban, és a film sem tűnt valami jónak – Lelkek cirkusza, vagy valami ilyesmi volt a címe.

Elhagyatott hely volt. Lainie arra gondolt, hogy itt senki sem hallaná, amit mond. Így hát beszélni kezdett, és hazugságokat mondott a hideg, hullámzó víznek, míg végül nem maradt több, amit mondhatott. Örül, hogy a férje hazatért. Elégedett az életével. Optimistán néz a jövőbe. Minden statisztikai adatot elhisz, ami a Richardtól kapott, Baltimore városáról szóló szóróanyagban áll. Csupán a baltimore-i háztartások húsz százaléka büszkélkedhet autóval, de Richard megesküdött, hogy ők hamarosan kettőt is vesznek. Azt mondta, már elege van abból, hogy a Fordja mindig lerobban, és azt sem fogja hagyni, hogy a felesége a tömegközlekedést használja, amíg ő megmenti a világot.

A buszmegállóhoz vezető visszaúton, azon a környéken, amit annyira rondának talált, kikerült egy munkást, aki épp a járdát slagozta. Milyen jó dolog látni, gondolta, hogy az önkormányzat nem sajnálja a pénzt a rendezettség fenntartására. Úgy tett, mintha a vízsugár nem erősítette volna fel a kutyavizelet, a rothadó hal, a penészedő levelek, a szennyvíz, a szikes pocsolyák, az égett olaj és az emberi testnedvek bűzét a levegőben. Egy utolsó hazugság, mielőtt hazamegy, még egy ránc, amit kivasalhat.

13.

Giles azt remélte, hogy Bernie-vel egy tárgyalóban fognak beszélgetni, de a férfi egy üres irodába vezette, ahová sebtében betoltak egy asztalt és két széket. Bernie nem ült le, így Giles sem. A váróban megejtett mosoly és kézfogás után ez nem tűnt valami barátságos gesztusnak. Giles emlékeztette magát, hogy ha van egyáltalán barátja a cégnél, akkor az Bernie Clay, nem pedig azok a gazdag öreg férfiak, akik a váróban a koktéljait itták. Igaz, hogy húsz évvel ezelőtt Bernie is arra szavazott, hogy rúgják ki Gilest a cégtől, de nem szívesen tette. Giles arra gondolt, mennyire fölösleges dolog lett volna részéről a mártíromság – hiszen Bernie családjának is ennie kellett, nem igaz?

A felzaklató esemény emléke elterelte Giles figyelmét a jelenről. Ott volt az a bizonyos bár Mount Vernonban, ahová a rendőrök felemelt jelvényekkel rontottak be… A börtönben töltött éjszaka alatt egyetlen dologra tudott gondolni: arra, hogy az apja kedvenc rovata az újságban mindig is a rendőrségi hírblokk volt. Giles remélte, hogy az öreg látása eléggé megromlott már ahhoz, hogy ne tudja elolvasni a rovat apró betűit, de amikor soha többé nem hallott az apja felől, rájött, hogy elég jól láthatott. Egy héttel a kirúgása után Giles befogadta az első macskáját.

Giles munkájának jókora részét a Bernie-vel való találkozók kicsikarása tette ki. De hogy is panaszkodhatott volna emiatt? A cégnél senki más, még Mr. Klein és Mr. Saunders sem értett egyet azzal, hogy Gilest szabadúszóként alkalmazzák. Giles széles mosolyt erőltetett magára, amilyen az apáé volt a legújabb festményén. Ezúttal a mosollyal saját magát kell reklámoznia, gondolta.

– Mi a fene történt Hazellel? – kérdezte indításképpen. – Sosem hagyott ki még egyetlen napot sem.

Bernie meglazította a nyakkendőjét.

– Nem fogod elhinni, Gilesy. Az öreglány őzike szemeket meresztett egy üdítőital-palackozó tulajdonosára, és az huss, magával vitte Los Angelesbe. A kapcsolatrendszerével együtt.

– Ne már! Bár gondolom, neki most jó.

– Nekünk meg rossz. Ezért van ekkora felfordulás. Szóval elnézést a szobáért, de tele vagyunk. Ha ismersz egy megfelelő lányt, csak szólj, rendben?

Giles ismert egy megfelelő lányt, akinek a karrierje már évek óta egy tapodtat sem haladt előre a diktatórikus kutatóközpontban. Bárcsak a telefonálás lenne Elisa erőssége! Pár másodpercig csendben ezen elmélkedett, Bernie pedig fészkelődni kezdett, amitől Giles maradék jókedve is elszállt. Bernie kettesben maradt egy zárt ajtajú szobában egy köztudottan meleg férfival. Bármennyire is szeretett volna Giles a jó öreg reklámbizniszről beszélgetni, nem akarta ezt az embert kellemetlen helyzetbe hozni.

– Nos, hadd mutassam meg neked ezt a munkámat…

– Tényleg csak pár…

Egyszerre kezdtek beszélni, és mindketten hálásak voltak azért, ahogy az aktatáska zárjának csattanása és a szétváló bőrrétegek hangja másra terelte a figyelmüket. Giles az asztalra helyezte a vásznat, és büszkén rámutatott. Aztán pánikot érzett. Valami gond lenne a mennyezeti lámpákkal? Az általa festett család csontszerkezete túl hangsúlyosnak tűnt, mintha a bőrük úgy elkopott volna, mint a lengyel Andrzejé. És tényleg lerajzolt volna négy test nélküli fejet? Hát nem vette észre, hogy ez mennyire rémisztő? Még az árnyalatok sem tűntek jónak, kivéve a zseléét, amely az egész estés kevergetésnek hála, a piros szín magmatikus apoteózisa lett.

– A piros – sóhajtott Bernie.

– Túl piros – mondta Giles. – Teljes szívemből egyetértek.

– Nem erről van szó. Bár az apja ajkai egy kicsit valóban… véresnek tűnnek. Magával a színnel van gond. A piros ki van lőve. Már soha semmihez nem használunk pirosat főszínként. Nem mondtam? Lehet, hogy nem. Mint említettem, elég zavarosak most a dolgok. A pirosat teljesen elvetettük. Az új trend… készen állsz? Az új trend a zöld.

– A zöld?

– Bicikli. Elektromos gitár. Reggeli gabonapehely. Szemfesték. Hirtelen a zöld lett a jövő. Még új árnyalatai is születtek: alma, dinnye, szőlő, pesto, pisztácia, menta.

Giles megpróbálta figyelmen kívül hagyni a négy gúnyolódó koponyát, és inkább álmaik zseléjét vizsgálgatta. Olyan hülyének érezte magát, olyan vaknak! Nem számít, hogy Bernie említette-e korábban a színt, vagy sem. Ha lett volna egy kis józan esze, magától is tudta volna. Mégis miféle ogre étvágyát keltené fel az a zselé, amely olyan piros, mintha egy dobogó szívből vágták volna ki?

– Nem miattam van, Gilesy – mondta Bernie –, hanem a fényképek miatt. Minden ügyfél, aki mostanában besétál az ajtón, fotózást akar, csinos lányokat, akik a kezükben tartják a hamburgereket vagy az enciklopédiákat vagy az akármiket. Azt akarják, hogy meghívjuk őket a válogatásra, és megnézhessék, miből lehet válogatni. Én vagyok az utolsó fickó ennél a cégnél, aki valódi művészetet árul a fejeseknek. A magas művészet az magas művészet, ezt mondogatom nekik. És te, Gilesy, nagyszerű művész vagy. Hé, egyáltalán van időd a saját dolgaidra?

A festmény olyan volt, mint a citromos pite maradéka a cukrászda ragyogó fényei nélkül: unalmas. Giles visszacsúsztatta a portfóliótartóba. A táska súlya a hazafelé vezető úton nem fogja úgy megnyugtatni, mint idefelé. Van-e ideje a saját dolgaira? Nincs, Bernie. Már évek óta nincs. Ha az ember folyamatosan el van foglalva a zselé megfestésével és újrafestésével, ami senkinek sem kell, nem számít, milyen színű a jövő.

14.

Strickland érezte a szégyen forró égetését. Ahogy a vizelet végigfolyt a lejtős padlón, az már túl sok volt. Meg akarta ijeszteni a takarítókat. Ugyanezt akarta tenni mindenkivel, aki ma este akár egy pillantást is vetett a lényre. Ezt a trükköt Hoyt tábornoktól tanulta, amikor Tokióban állomásoztak. Ha nálad alacsonyabb rangú személlyel találkozol, mutasd meg neki, mennyire keveset jelent neked. Amint meglátta a fekete takarítót, a fehér takarító meghajló hátát és a piszoárt, minden összeállt. De undorító volt! A földre pisilt, ahogy az Amazonasnál. Tisztaságra vágyik, erre szó szerint lehugyozza.

Hátrapillantott a válla felett, és jól megnézte magának a kisebbik nőt. Nyílt arca van. Nincs rajta több réteg kence, mint Lainie-n. Ettől még rosszabbul érezte magát. Sürgette a hólyagját, hogy ürüljön. Keresgélt az agyában még valamit, amit mondhatna. Rátalált az ösztökére. Azt mindkét nő megbámulta. Egy farmertől szerezte, mielőtt elhagyta Brazíliát. A paraszt, aki alig beszélt angolul, „alabamai köszöntésnek” nevezte. Segített megmozdítani a lényt, amikor kellett neki egy kis noszogatás. A fémvilla egyik hegyén nagy, vörös vércsepp sötétlett. Mindjárt lecsöppen a fehér porcelánra. Megint össze fog koszolni valamit.

Megemelte a hangját, hogy elterelje figyelmét arról, mennyire undorodik magától.

– Az ott egy nagy teljesítményű Farm-Master 30-as. 1954-es modell. Nem az újmódi üvegszálas szar. Acél nyél, tölgy markolat. Ötezer és tízezer volt között változtatható. Nézzék csak meg, hölgyeim, de ne nyúljanak hozzá!

Az arca egyre forróbb lett. Úgy hangzik, mintha a farkáról beszélne, gondolta. Undorító, undorító. Mi lenne, ha Timmy hallaná, hogy így beszél? Vagy Tammy? Szereti a gyerekeket, bár fél hozzájuk érni, fél, hogy bánthatja őket. Csak az alapján alkothatnak róla véleményt, amit kiejt a száján. Érezte, hogy harag támad benne a nők iránt, amiért szemtanúi lettek csúfságának. Természetesen nem az ő hibájuk, hogy épp ebben a mosdóban voltak. De az már az ő hibájuk, hogy ez lett a munkájuk, nem? Õk hozták ilyen helyzetbe magukat. Az utolsó csepp vizelet is távozott. Strickland a pálca végén függő kövér vércseppre gondolt.

Megrándította a csípőjét, betűrte az ingét, és egy hirtelen mozdulattal felhúzta a sliccét. A nők félrenéztek. Vajon vannak vizeletfoltok a nadrágján? Már nem a dzsungelben van. Most már oda kell figyelnie az ilyesmire. El akart futni ebből a túlságosan fényes helyiségből, el a felfordulástól, amit okozott. Fejezd be, mondta magának.

– Mindketten hallották, amit az a fickó mondott a laborban. Remélem, nem kell megismételnem.

– Ellenőriztek minket – mondta a fekete.

– Tudom, hogy ellenőrizték magukat. Utánanéztem.

– Igen, uram.

– Az a dolgom, hogy mindennek utánanézzek.

– Sajnálom, uram.

Miért nehezíti meg a dolgát ez a nő? Miért nem szólal meg a másik, aki sokkal csinosabb, sokkal finomabb külsejű? Miért nem mond valamit? A mosdó levegőjét mocsárszagúnak érezte. Biztos csak a képzelete játszik vele. A szíve hevesen vert. A bozótvágó késért nyúlt, de az nem volt nála. Csak az ösztöke. Sebaj, remekül fogja helyettesíteni. Vágyott rá, hogy köré fonhassa az ujjait. Összeszorított állkapcsai közt kipréselt magából egy nevetést.

– Nézzék, én nem vagyok rasszista, mint George Wallace. Szerintem a nigróknak is megvan a helyük. Tényleg. A munkahelyen, az iskolában ugyanolyan jogok járnak nekik, mint a fehéreknek. De fejleszteniük kell egy kicsit a szókincsüket. Koreában egy nigró mellett harcoltam, akit végül olyasmiért ítélt el a hadbíróság, amit nem is követett el, mert amikor a bíró hallani akarta a történetet, nem tudott mást mondani, csak azt, hogy igen, uram meg nem, uram. Ezért vannak annyian a börtönökben. Nem személyeskedni akarok. Úgy hallottam, a jövő hónapban bezárják az Alcatrazt, ahol eddig az ország legelvetemültebb bűnözőit tartották fogva, és alig vannak köztük nigrók. Ez egy jó pont a fajtájának. Büszke lehet rá.

Mi a fenéről beszél? Alcatraz? A takarítók biztos azt gondolják, hogy megőrült. Abban a másodpercben, amint kilép az ajtón, a mosdó fel fog robbanni a nevetéstől. Izzadság ömlött az arcán. A helyiséget egyre szűkebbnek érezte, és mintha háromszáz fok lett volna. Strickland most meglátta a cukorkás zacskót, megragadta és belenyúlt. Nem mosta meg előtte a kezét. A takarítók ezt mindenképp észre fogják venni. Undorító, undorító. Bedobott egy zöld cukrot a szájába, és egy utolsó pillantást vetett az őt bámuló nőkre.

– Hölgyeim, egy cukorkát?

A zöld golyócska olyan erős volt, mint a lórúgás. A saját szavait sem értette tőle. Ó, ki fogják nevetni! Kibaszott takarítók! Kibaszott mindenki! A tudósokkal keményebben kell bánnia, nem szabad úgy elcsesznie a dolgot, mint most. Az Occam sem más, mint a Josefina. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ő a főnök. Nem David Fleming, a Pentagon csicskája. Nem dr. Bob Hoffstetler, a jóindulatú biológus. Sarkon fordult. A padló csúszós volt. Remélte, hogy csak a szappanos víztől, és nem a vizelettől. Ráharapott a cukorkára, hogy ne hallja a saját nedves lépteit, és a csapon lévő ösztökéért nyúlt. Valószínűleg lepottyan majd róla a cseppnyi vér. A takarítók pedig feltörlik. De emlékezni fognak rá. Emlékezni fognak Stricklandre. Undorító, undorító.

15.

Strickland cukorkája betegesen édeskés felhangot adott a felháborító jelenetnek. Elisa abban az életkorban vesztette el a cukor iránti vágyát, amikor a legtöbb gyerek még ölni is tudott volna érte. Õ még a cukros pitéktől is rosszul volt, amiket Giles szokott ráerőltetni a Dixie Dougnál. Ahogy megpróbálta felidézni undora eredetét, megalázott kisgyerekként látta magát, aki értetlenül néz a rémisztő felnőttekre, akik ugyanolyan kifürkészhetetlenek, mint Strickland. Gyerekkori gondviselői Elisát nem fogyatékosnak tekintették, hanem hülyének és makacsnak. Az árvaház kedves nevet viselt, úgy hívták, a Baltimore-i Kicsiny Csavargók Otthona, de azok, akik ott éltek, csak Otthonnak rövidítették, ami ironikus volt, tekintve, hogy a mesekönyvek milyen szavakat társítottak az otthon fogalmához. Biztonság. Védelem. Kényelem. Öröm. Hinta. Homokozó. Ölelések.

Az idősebb gyerekek megmutatták a külső épületeket, ahol olyan felszereléseket lehetett találni, amelyeken még az Otthon korábbi neve szerepelt: Értelmi Fogyatékosok és Gyengeelméjűek Iskolája. Mire Elisa megérkezett, a gyerekek, akiknek az aktáiban korábban az szerepelt, hogy mongoloid, holdkóros vagy csökkent szellemi képességű, most már az állt, hogy visszamaradott, lassú vagy hanyag. Ellentétben az utca másik végén lévő zsidó és katolikus árvaházakkal, az Otthon célja csupán az volt, hogy minimális erőfeszítéssel életben tartsa a gyerekeket, s amikor tizennyolc évesen az utcára teszik őket, képesek legyenek valami alantas munkát találni, amivel a feljebbvalóikat szolgálhatják.

Az Otthon gyerekei összefoghattak volna, ahogy az Occam takarítói is összefoghattak volna. De az étel és a törődés szűkössége úgy terjesztette a kegyetlenséget, mintha csak vírus lett volna, és minden gyerek ismerte az ellenfelei gyenge pontjait. Azért jutottál az Otthonba, mert a szüleid szegényházba kerültek? Akkor a neved Éhenkórász Betty. Meghaltak a szüleid? Akkor te vagy Sírhant Gilbert. Bevándorló vagy? Te vagy Vörös Rosa vagy Harold, a Hun. Elisa nem is tudta néhány gyerek valódi nevét, amíg ki nem tették őket az ajtón.

Elisa gúnyneve a Néma volt, de a gondnoknők leginkább 22-esként ismerték. A számok rendet teremtettek azoknak a gyerekeknek a rendezetlen világában, akik senkinek nem kellettek. Minden gyereknek volt száma. Minden hozzájuk tartozó tárgynak volt száma. Ez megkönnyítette, hogy azonosíthassák azt, akinek valamely tulajdona oda került, ahova nem kellett volna. A kiközösített gyerekeknek, mint amilyen Néma is volt, nem volt szerencséjük. Az ellenségeinek csak be kellett gyömöszölniük a takaróját a kabátjuk alá, majd kidobni a sárba, és nézni, ahogy felfedezik rajta a 22-es címkét, és Néma megkapja a neki járó büntetést.

Bármelyik gondozót megbízhatták a büntetéssel, de a Felügyelőnő gyakran maga szerette végrehajtani. Bár az Otthon nem volt az övé, az volt a mindene. Elisa már hároméves korában megérezte, hogy a Felügyelőnő a saját instabil elméje visszatükröződéseinek látja az Otthon fegyelmezetlen fiókáit, és úgy próbálja megőrizni elméje épségét, hogy őket fegyelmezi. Nem vált be. Néha olyan hangosan nevetett, hogy a legkisebbek sírni kezdtek, majd tombolva ordítani kezdett, amivel még inkább felzaklatta őket. Egy pálcát hordozott magánál a fenékhez és a kézhez, egy vonalzót az ujjakhoz, és egy üveg ricinusolajat, ha nyelésre akart kényszeríteni valakit.

Alattomos módon a Felügyelőnő cukorkát is hordott magánál. Mivel annyira függött a könyörgés és a szipogás visszajelzéseitől, a leggyakrabban Némát ütötte. Javíthatatlan kis szörnyszülöttnek nevezte. Azt mondta, titkolózik, és folyton rosszban sántikál. Ennél is rosszabbak voltak azok a napok, amikor a szalagokkal összefogott, ősz copfokat viselő Felügyelőnő a sarokba szorította Elisát, és megkérdezte, hogy akar-e babázni. Mivel Elisa csak jelelni tudott, nagyon megrémült. A Felügyelőnő akkor arról faggatta, hogy valamelyik rossz kislány bepisilt-e az ágyába, és elővette a cukorkát. Azt mondta, hogy neki el lehet mondani a titkokat; csak nevezze meg a gyerekeket, hogy ő megnevelhesse őket. Elisa úgy érezte, ez csapda. Csapda is volt. Akárcsak Mr. Strickland zörgő celofán zacskója. Így vagy úgy, minden felajánlott édesség méreg, gondolta.

Elisa egyre idősebb lett. Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy. Egyedül ült az italautomatáknál, elkülönülve a többi lánytól, és hallgatta, ahogy az alkoholról beszélgettek, miközben ő szappanízű vizet ivott. Hallotta, ahogy táncórákról beszélgettek, és össze kellett kulcsolnia a kezét, nehogy az asztalra csapjon az öklével. Hallotta, ahogy a csókolózásról beszéltek, és az egyik lány azt mondta: „Miatta érzem úgy, hogy vagyok valaki.” Elisa hónapokig gondolkodott ezen. Milyen érzés lehet, ha az ember valakinek érzi magát? Milyen, ha nemcsak a saját világában létezik, hanem valaki másénak is a része?

Az egyik olyan hely, ahová követte a többi lányt, az Arcade mozi volt. Még sosem járt moziban. Amikor jegyet kért, arra számított, hogy elzavarják. Öt percet töltött azzal, hogy széket választott, mintha az egész élete ezen múlt volna. Talán ezen is múlt. Az őzgida című filmet vetítették, s bár évekkel később, amikor a tévében ment, Gilesszal csúfolódtak rajta, hogy mennyire nyálas, akkor olyan vallásos áhítattal töltötte el, amit a templomi padban sosem érzett. Végre volt egy hely, ahol a fantázia legyőzte a valóságot, ahol túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen a sebeket, ahol a csend nemcsak elfogadott, de kötelező volt, és zseblámpával felfegyverzett jegyszedők őrizték. Két órán és nyolc percen keresztül Elisa ép embernek érezte magát.

Másodikként A postás mindig kétszer csenget című filmet látta, tele érzéki és szenvedélyes szexjelenettel és erőszakkal, amire nem készítette fel sem az Otthon könyvtára, sem az, amit a felnőttek elmondtak, sem az, amiről a többi lány pletykált. A második világháború csak nemrég ért véget, Baltimore utcái tele voltak jóvágású katonákkal, akikre hazafelé menet másképp nézett, és úgy vélte, ők is másképp néznek rá. Beszélgetési kísérletei azonban rendre kudarcot vallottak. A fiatal férfiak nem voltak elég türelmesek az ujjak által közvetített flörthöz.

Az Otthonban töltött utolsó három évében becslései szerint nagyjából százötven alkalommal lógott be az Arcade-ba. Ez még a mozi hanyatlása előtti időszakban volt, mielőtt a vakolat potyogni kezdett volna a plafonról, és mielőtt Mr. Arzounian elkeseredettségében elkezdett volna huszonnégy órában filmeket vetíteni. Itt kapott valódi nevelést. Látta, ahogy Cary Grant és Ingrid Bergman egymásba feledkezve levegőért kapkodott a Forgószélben. Ahogy Olivia de Havilland vonaglott a Kígyóveremben. Ahogy Montgomery Clift átszelte a ködöt a Vörös folyóban. Elisát végül akkor kapta el egy teremőr, amikor a Téves kapcsolásra akart besurranni, de akkor már nem számított. Már csak két hétre volt attól, amit az Otthon a tizennyolcadik születésnapjának nevezett. Tudta, hogy ki fogják tenni, és kénytelen lesz lakást és megélhetést keresni. Rémisztő, egyben csodás gondolat volt: vehet magának jegyet, és új emberekkel találkozhat, akiktől elakad a lélegzete, akik lelki gyötrelmeket okoznak neki, vagy akik között egyszerűen csak elvegyülhet.

Kilépő interjúja alatt a Felügyelőnő dohányzott és fel-alá járkált az irodában. Felbőszítette, hogy Elisa új életet kezdhet. Az Otthon végzőseit egy helyi nőszervezet egyhavi lakbérrel és egy bőröndnyi, turkálókból összeszedett ruhával látta el. Elisa a kedvenc öltözékét viselte: egy palackzöld gyapjúruhát zsebes szoknyarésszel. Csak egy sál kellett volna, hogy eltakarhassa a sebeit. Gondolatban ezt is hozzáadta már amúgy is hosszú listájához: Vegyél egy sálat!

– Karácsonyra ribanc leszel – állította a Felügyelőnő.

Elisát felvillanyozta, hogy nem ijedt meg a jóslattól. Miért is ijesztette volna meg? Elég hollywoodi filmet látott ahhoz, hogy tudja: minden prostituáltnak arany szíve van, és Clark Gable, Clive Brook vagy Leslie Howard előbb-utóbb észreveszi a ragyogását. Lehet, hogy ez a fantázia vezette aznap, amikor nem egy női otthonba ment, hanem a kedvenc helyét kereste fel, az Arcade mozit. Nem engedhette volna meg magának, hogy megnézze a Szent Johannát Ingrid Bergmannal, de semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy elmerüljön az ezrek közreműködésével készült filmben, ahogy azt a plakát ígérte – ugyanúgy, mint a tágabb Baltimore-ban, amelynek most már ő is a része volt, de a filmvásznon keresztül biztonságosabbnak tűnt a dolog.

Amikor előkaparta a negyven centet a pénztárcájából, annyira felelőtlennek érezte magát, hogy leszegte a fejét, és így vette észre a szerencsétlenül elhelyezett hirdetést, melyen az állt: SZOBA KIADÓ – ÉRDEKLÕDNI BENT. Nem voltak benne kétségek. Hetekkel később és egy lakbérnyire attól, hogy elveszítse a lakást, meglátott egy hirdetést, amelyben az Occam Űrkutató Központba kerestek alkalmazottat takarítói pozícióra. Elisa írt egy levelet, és kapott egy időpontot. Az interjú reggelét azzal töltötte, hogy kivasalta palackzöld ruháját, és a buszmenetrendet tanulmányozta. A tervezett indulás előtt egy órával bekövetkezett a katasztrófa: ezüstös pászmákban zuhogni kezdett az eső, és Elisának nem volt esernyője. Pánikba esett, de megpróbálta visszatartani a sírást. Az Arcade másik lakásából kiszűrődő zajokat figyelte. Még nem találkozott a férfival, aki ott lakott, pedig mindig otthon volt, mintha valamiféle remete lett volna. Elisa, aki már nem élvezhette azt a luxust, hogy felügyelnek rá, bekopogott az ajtaján.

Zömök, szőrös, borotválatlan férfira számított, aki majd fixírozni fogja, de a fickót, aki kinyitotta az ajtót, egyfajta arisztokratikus légkör lengte körül. Pulóvert, mellényt és inget viselt. Nagyjából ötvenéves lehetett, de tekintete élénken csillogott a szemüvege mögött. Pislogott, és szórakozottan megérintette kopasz fejét, mintha elfelejtette volna feltenni a kalapját. Amikor észrevette Elisa szorongását, kedvesen elmosolyodott.

– Üdvözlöm. Kihez van szerencsém?

Elisa bocsátkérés gyanánt megérintette a nyakát, majd az esernyő jelét mutatta, de úgy, hogy a másik könnyen megérthesse. A férfit csak pár másodpercre lepte meg a némasága.

– Esernyő! Hát persze! Jöjjön be, kedvesem, mindjárt kihúzom a kupacból, mint az Excaliburt a kőből.

A férfi visszasietett a lakásba. Elisa hezitált, mielőtt belépett. Sosem volt még olyan otthonban, ami nem az Otthon volt.

– Hát persze, maga az új lakó. Micsoda udvariatlanság a részemről, hogy nem tettem önnél formális látogatást egy tálcányi süteménnyel! Azt hiszem, az egyetlen mentségem az, hogy a határidők az asztalhoz szegeznek.

A szóban forgó asztal nem tűnt asztalnak. Csupán egy felakasztott asztallap volt, amelyet tetszőleges szögben meg lehetett dönteni. A férfi valamiféle művész lehetett. Az asztal közepén egy nő félig megfestett képe látszott válltól felfelé, fókuszban a hajtincseivel. Alatta egy felirat díszelgett: NINCS TÖBBÉ UNALMAS, FAKÓ HAJ.

– Nemtörődömségem dacára kérem, szóljon, ha bármire szüksége lenne, bár azt javaslom, szerezzen magának egy saját esernyőt. Látom, hogy van önnél buszmenetrend, ám a megálló az ideálisnál hosszabb sétára található innen. Az Arcade lakóház esetében sok dolog van, ami nem egészen ideális, amit gondolom, már észrevett. De hát carpe diem, meg ilyenek. Gondolom, azért elboldogul, igaz?

A férfi abbahagyta a vásznai közötti kutatást, és Elisára nézett a válaszért. Elisa számított erre; amint az emberek elkezdtek beszélni, hajlamosak voltak megfeledkezni a fogyatékosságáról. Ez a férfi azonban mosolygott, vékony, barna bajszának két szárnya kitárt karokra emlékeztetett.

– Tudja, mindig is meg akartam tanulni a jelnyelvet – mondta. – Micsoda remek lehetőség!

Az aggodalom könnyei, melyeket Elisa hetek óta tartogatott, most hálás áradatban akartak előtörni, de a lány igyekezett visszatartani a sírást; nem volt ideje, hogy újra kisminkelje magát. A következő percekben egyre nehezebben fogta vissza magát, mivel a férfi, fellengzős bemutatkozása szerint Giles Gunderson, megtalálta az esernyőt, és Elisa jelelt ellenkezése dacára úgy döntött, el is viszi kocsival. Útközben Giles azzal terelte el a figyelmét izgatottságáról, hogy elmondta, a takarítót jelentő angol janitor szó a Janus névből származik, aki a kijáratok és bejáratok istene volt. Giles csak akkor szakította meg a mondókáját, amikor az Occam egyik biztonsági őre észrevette, hogy az ő neve nem szerepel a listán. Az őr intett Elisának, hogy szálljon ki a kocsiból a szakadó esőbe.

– „És bármerre jár, szerencse kísérje öreg cipője lépteit”– kiáltotta utána Giles. – Lord Alfred Tennyson!

Cipő, ismételte magában Elisa, és tekintetét csúnya, örökölt magas sarkújára szegezte, miközben az eső áztatta járdán lépkedett. Ha megkapja ezt az állást, vesz magának egy szép cipőt.

16.

Miért ne nézhetné a dolog jó oldalát? Strickland rejtélyes felbukkanása háttérbe szorította a Brewsterről szóló történeteket, és ez lett az elsődleges beszélgetési témájuk. Elisa nem tudta elfelejteni, mit látott a tartályban, mégis titkolta Zelda elől, s az emlék minden nappal egyre abszurdabbnak tűnt. Elisa örömére Zelda azzal oldotta a feszültséget, hogy minden másból viccet csinált. Amikor például felfigyelt rá, hogy Fleming Strickland embereit KR-eknek nevezi – a Katonai Rendőrség nyomán –, ő Katonai Robotoknak kezdte hívni őket, ami találóbb elnevezés volt, mivel úgy tűnt, mintha a hallgatag, zord katonák nem lennének képesek önálló gondolkodásra és cselekvésre. A Robotokat könnyen el tudták kerülni a nők, mivel határozott lépteik alatt csak úgy rengett a padló, ami az esetlen tudósokra nem volt jellemző. Most is hallották, hogy néhányan a közelben vannak, ezért kikerülték őket, és inkább egy olyan folyosóra fordultak be, amelyet általában későbbre hagytak.

– Akkor is tudom, hogy merre vannak a Robotok, amikor éppen nem masíroznak valamerre – jegyezte meg Zelda. – Egyszerre lélegeznek, észrevetted? Olyan a levegővételük, mint a ventilátorok hangja. Most nézd meg, itt ez a sok férfi, és mégis ugyanolyan csend van, mint régen. Én mondom, ez nem normális.

Mielőtt Elisa eljelelhette volna a válaszát, az említett évtizedes csendet szokatlan hang törte meg. Elisa azon a környéken, ahol élt, egy ilyen hang hallatán először azt kereste volna a szemével, hogy melyik kocsi kipufogója adhatta ki, s ha ilyet nem lát, menedék után nézett volna, mivel hallott már történeteket a helyi szervezett bűnözésről. Az Occamban ez a robbanó hang akkora megdöbbenést okozott, mintha egy űrhajó zuhant volna az épületre. Zelda lebukott a kocsija mögé, mintha az olcsó műanyag és a maró folyadékok védelmet jelenthettek volna.

Ismét egy dörrenés következett, melyet egy újabb követett. Röviden hangzottak; nem úgy, mintha tárgyak zuhantak volna a földre, hanem mintha fegyvert sütöttek volna el. Elisa nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy egyértelműen lövéseket hallottak. A dörrenéseket kiabálás követte, majd futó lábak gyors, szívverésszerű dobogása. A hangokat azonban jelentősen tompította a legközelebbi ajtó, amely természetesen nem volt más, mint az F-1.

– A földre! – kiáltotta Zelda.

El is jelelte az utasítást, amitől Elisát hirtelen elárasztotta a Zelda iránti szeretet. Rádöbbent, hogy még mindig talpon van. Az ajtó kinyílt, és olyan erősen csapódott a falhoz, mintha egy negyedik lövés lett volna. Zelda hátrahőkölt, mintha eltalálta volna egy golyó, és védekezésképpen mindkét karját az arca elé kapta. Elisa egész testében remegett, aztán lemerevedve bámulta a kifelé rohanó rengeteg embert.

Fleming futott legelöl, eltorzult arccal. Akkor szokott így grimaszolni, amikor eldugult vécét látott, vagy egy tócsát a folyosón, ám az ingujjait most véres kéznyomok borították. Harmadiknak dr. Bob Hoffstetler lépett ki. Õ tűnt a legzaklatottabbnak, szemüvege ferdén állt az orrán, vékony, pókhálószerű haja felborzolódott. Kezében piros, átázott rongyot szorongatott, ami bármi lehetett: törülköző, munkaruha, trikó… Máskor oly kedves tekintete most nyílként fúródott Elisa szemébe.

– Hívják a mentőket! – kiáltotta a stressztől élesebb akcentussal.

A normális méretű emberek között most Strickland alakja jelent meg. Mélyen ülő szemei lángoltak, az ajkát harapdálta, bal csuklóját pedig erősen szorította a másik kezével. A karja meglepő módon nem kézfejben végződött, hanem egy csokornyi, furcsa szögben álló ujjban, melyeket véres bőrcafatok borítottak. A vércseppek úgy kopogtak a padlón, mintha csapágygolyók lettek volna. Elisa tágra nyílt szemekkel bámulta a vért, és arra gondolt, hogy neki kell majd feltakarítania.

Most Robotok rontottak ki az ajtón, beletaposva a vértócsába. Körülfogták Stricklandet, aztán Elisára és Zeldára szegezték puskáikat, úgy tartva a fegyvereiket, mint táncosok a sétapálcát. Tömegoszlatás. Ki kell üríteni a helyszínt. Elisa fogta a kocsiját, megfordította, elindult vele, és a kocsi kacsázó kanyargásából már tudta, hogy a hátsó kerekek síkosak a vértől.

17.

Antonio ért elsőként az étkezőbe, azt tudakolva, hogy minden rendben van-e. Kancsal szemével egyszerre nézte Elisát és Zeldát, de Zelda tisztában volt vele, hogy neki kell válaszolnia. A csapat még arra sem vette a fáradságot, hogy az évek alatt legalább a jelnyelv ábécéjét megtanulja. Zeldának elege volt ebből. Nem akart ő főnök lenni sem otthon, sem máshol. Túl nehéz feladat, gondolta. Csak rá kell nézni a kezére, mennyire remeg.

Duane érkezett következőnek; fogatlan volt, mint egy tarajos gőte, és pont úgy is vinnyogott. Yolanda már nem volt ilyen visszafogott. Forgószélként rontott be, és azt kiabálta, úgy hallotta, mintha valaki szétlőtte volna az épületet, ő nem tud így dolgozni, mindjárt megőrül, bla-bla-bla. Zelda hagyta, hogy a látása elhomályosodjon, míg végül már csak az ételautomata rekeszeit látta. Mintha mindegyik egy kis ajtó lett volna Alice Csodaországába. Ha összezsugorodhatna, belemászna az egyikbe, és elhúzná innen a csíkot, gondolta.

De csapdába került; újra meg újra a véres jelenet részletei jártak az eszében. Megpróbált empátiát érezni Mr. Strickland iránt. Amikor legközelebb felkeresi a férfimosdót, vajon képes lesz-e egyáltalán lehúzni a sliccét? Olyan nehezen tudott együttérzést kicsiholni magából, mintha a kezével próbált volna jeget darabolni. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Strickland ne tudná, milyen érzés lehet egy fekete nőnek, ha egy fehér férfi, kezében ösztökével, a sarokba szorítja. Felnézett, és észrevette Lucille-t, aki albínó bőre miatt szinte beleolvadt az étkező falába.

– Nézzétek, még Lucille is kiborult! – kiáltotta Yolanda. – Qué pasa?

Zelda elfordult. Megpróbálta elkerülni a magyarázkodást. Most nem akart Elisára nézni. Nagyon szerette ezt a sovány kis nőt, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy az egész az ő hibája. Elisa volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy kövessék a minőség-ellenőrzési lista vitathatónak tűnő útmutatását, és menjenek be az F-1-be, ami miatt Strickland megorrolt rájuk, és Zelda úgy gondolta, hogy Elisa szándékosan időzött ma este az F-1 környékén, ami miatt az elképzelhető legrosszabb helyre kerültek, amikor elkezdődött a lövöldözés.

Elisa magába roskadva ült egy széken. Zelda borzalmasan érezte magát, de aztán azt mondta magának, hogy meg kell szabadulnia a borzalmas érzéstől. Elisa jó ember, de ezt sosem fogja megérteni. Hogy is érthetné meg? Ha az Occamban félresiklik valami, sosem a fehér nőt okolják miatta. A fenébe is, Elisa úgy szedegeti össze az aprót a laborokban, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Nem gondol bele, hogy mi van, ha a pénz csapda. Talán egy tudós hagyta ott, hogy próbára tegye az esti takarítókat, és ha a pénz eltűnik, Fleming pedig megtudja, ki lehet találni, hogy kinek fogja a fejét venni.

Elisa a maga alkotta világban él. Ez a cipőin is látszik. Zelda úgy képzelte el Elisa világát, mint a makettet, amelyet egyszer a múzeumban látott: tökéletes kis birodalom, de törékeny, és csak finoman szabad megérinteni. Ez nem Zelda világa. Õ nem tudja úgy bekapcsolni a tévét, hogy ne azt látná, ahogy fekete emberek vonulnak és transzparenseket lengetnek a haragtól izzó levegőben. Amikor Brewster ilyen felvételeket lát, csatornát vált, amiért Zelda a szíve mélyén hálát érez, még akkor is, ha gerinctelenségnek tartja. Valahányszor valamilyen faji ellentétekhez köthető esemény történik az Egyesült Államokban, másnap reggel mindig gyilkos pillantások kereszttüzében kell ácsorognia a blokkolóóra előtt. Az egész országban David Fleminghez hasonló férfiak keresik az ürügyet arra, hogy kirúghassák az olyan nőket, mint Zelda Fuller.

De milyen más munkát végezhetne? Születése óta a lepukkant Nyugat-Baltimore-ban él, és a környék nem sokat fejlődött azóta. Legfeljebb zsúfoltabb lett, és a feketék meg a fehérek jobban elkülönülnek.

Zelda a kertvárosról álmodott. Szinte érezte a levegő ízét, mely olyan zamatos, mint az ananász vagy a lekvár, és kihajtja az Occam mérgét a testéből. Amikor a kertvárosba költözik, már nem fog az Occamban dolgozni – túl messze lesz. Inkább saját takarító vállalkozást alapít. Már több százszor elmesélte Elisának, hogy őt is magával viszi, meg felvesz pár értelmes nőt, és úgy megfizeti őket, ahogy soha egy férfi sem. Azt várta, hogy Elisa komolyan veszi. De sosem tette, és nehéz lett volna ezért hibáztatni. Mégis hogy kereshetne Zelda elég pénzt, ha Brewster csak akkor dolgozik, amikor kedve tartja? Melyik bank adna üzleti hitelt egy fekete nőnek?

Zelda az étkezőt bámulta, ahol napközben a fehér emberek tréfálkozása és beszélgetése hallatszott, de éjjel kihalt volt és visszhangos, mint egy barlang. Egy közeli folyosón lépések hangzottak fel, és egyre közeledtek. Fleming volt az; előléptetését nyilvánvalóvá tette magabiztos járása. Zelda Elisára nézett, a legjobb barátjára, aki talán tönkre fogja tenni, és érezte, hogy az álma, amelyben elhagyja Nyugat-Baltimore-t és az Occamot, cseppenként eltűnik, mint a vér Strickland terelőpálcájának a végéről.

18.

– Pácba kerültünk, lányok. Jó nagy pácba.

A folyosón még mindig felfordulás uralkodott. Anélkül, hogy megkérték volna rá, Elisa belemerítette felmosóját a szappanos vízbe, kicsavarta a vödörben, majd végighúzta a vértócsán. Eközben Fleming utasításokat adott Zeldának. Mindig ezt csinálta. Zelda legalább szóban jelezte, hogy megértette.

– Mindkettejükre azonnal szükségem van az F-1-ben – folytatta Fleming. – Vészhelyzet van. Ne kérdezzenek semmit, kérem, csak tegyék a dolgukat. Csinálják jól, de gyorsan. Nincs sok időnk.

– Mi a feladat? – kérdezte Zelda.

– Gyorsabban fog menni, ha csak hallgat és figyel, Zelda. Van némi… biológiai anyag… a padlón. Talán az asztalokon is. Nézzenek körül. Nincs mit magyaráznom. Tudják, hogyan végezzék a munkájukat. Tüntessék el az egészet.

Elisa az ajtóra pillantott. Vér volt a kilincsen.

– De… nem leszünk…

– Zelda, mit mondtam? Nem küldeném be oda magukat, ha nem lennének teljes biztonságban. Csak maradjanak távol a tartálytól. Az a nagy fémtárgy az, amit Mr. Strickland hozott, ahogy önök is látták. Ne menjenek a tartály közelébe. Nincs rá semmi okuk. Megértették? Zelda? Elisa?

– Igen, uram – mondta Zelda, Elisa pedig bólintott.

Fleming belekezdett még valamibe, de közben az órájára pillantott. Szaggatott beszéde elárulta, hogy nem tud rendesen koncentrálni.

– Tizenöt perc. Makulátlanra! Teljes titoktartás!

A labor már nem volt üres. A betonpadlót telerakták egy rakás fémcölöppel és ráccsal, és mindegyikhez hurkokat erősítettek, hogy hozzájuk lehessen kötni bármilyen tárgyat vagy élő dolgot. A bézs színű számítógép-terminál előtt több kocsira való sebészeti eszköz sorakozott. A terem közepén egy asztal állt, kerekei négy különböző irányba mutattak. A műtéti kellékek szétszórva hevertek, mint a kivert fogak. A fiókok nyitva álltak, a csapok csurig telve, a cigarettacsikkekből még mindig szivárgott a füst. Egy a földön parázslott. Mindig a padló jelenti a legnehezebb munkát.

Minden véres volt. Elisának azok a képek jutottak az eszébe, amelyeket az újságban látott az elárasztott földekről. A vakító fények alatt egy vértócsa száradt. Kisebb tavacskák, beltengerek és lagúnák mutatták Mr. Strickland ajtóhoz vezető útját. Zelda átgurította kocsiját egy kisebb pocsolyán, és fintorogni kezdett, amikor látta, hogy a műanyag kerekek vérnyomot hagynak maguk mögött. Elisának nem volt más választása, követte Zeldát, mert ahhoz túlságosan sokkos állapotban volt, hogy kitaláljon egy másik útvonalat.

Tizenöt perc. Elisa vizet öntött a padlóra. A vértócsák szétterjedtek, és rózsaszín foltokat hoztak létre. Ezt tanították nekik az Otthonban az élet minden területével kapcsolatban. Fel kell hígítani az életet övező misztikumot, az ámulatot, a vágyat, a félelmet, míg végül teljesen eltűnnek. A felmosót a folt közepén egyik irányból a másikba mozgatta, míg a szövetszálak meg nem duzzadtak, és magukba nem szívták a sötét színt. Elisa a víz fröccsenésére, a nedves cuppogásra koncentrált. Az a folt a betonon az egyik katona elsütött fegyverének nyoma lehet; át is húzza rajta a felmosót. Amott egy ösztöke hever. Képtelenségnek érezte, hogy felemelje, inkább csak körülötte mosott fel.

Elisa azt mondogatta magának, hogy ne nézzen a tartályra. Mégis a tartályt nézte. Még huszonöt méteres távolságból, a hatalmas medence mellett is túlságosan nagynak tűnt a laborhoz képest. Négy oszlophoz rögzítették, és egy falépcső vezetett a tetején található nyíláshoz. Flemingnek egy dologban igaza volt: a közelében sehol sem látszott vér. Nem volt okuk a közelébe menni. Elisa azt mondogatta magának, hogy nézzen máshova. De nem tudott máshova nézni.

A felmosófák a véres terület közepén találkoztak. Zelda az órájára pillantott, letörölte az izzadságot az orráról, előkészítette a vödrét egy utolsó öblítéshez, és intett Elisának, hogy szedje össze a tárgyakat a földről, mielőtt a víz elsodorná őket. Elisa letérdelt, és szedegetni kezdte a holmikat. Egy csipesz. Egy szike, törött pengével. Egy fecskendő, meghajlott tűvel. Biztos dr. Hoffstetler eszközei, gondolta, bár nem tudta elhinni, hogy az az ember képes lenne bárkit vagy bármit bántani. Nagyon zaklatottnak tűnt, amikor kirontott a laborból. Elisa felállt, és az eszközöket párhuzamosan elhelyezte egy asztalon, mintha csak egy szállodai szobában rakna rendet. Hallotta, ahogy csobog a víz Zelda vödréből, és a szeme sarkából látta, hogy a nő előrenyúl valamiért.

– Nézze meg az ember! – méltatlankodott Zelda. – A takarítóknak ki kell lógniuk a rakodóterületre, ha dohányozni akarnak, ezek meg itt úgy füstölnek, mint valami…

Zelda nem az az ember volt, akinek gyakran elállt a szava. Elisa megfordult, és még látta, ahogy Zelda felmosója eldől. Az asszony a két kezét maga elé tartotta, összezárt tenyerében két apró tárgy hevert, melyeket a víz mosott ki az asztal alól, s amelyeket először szivaroknak hitt. Kezei megremegtek, majd szétváltak, és a tárgyak a padlóra estek. Az egyik hang nélkül ért földet. A másik csattant egyet, és leesett róla egy ezüst jegygyűrű.

19.

Zelda elment segítségért. Elisa hallotta, ahogy a nővér lapos talpú cipője visszhangot vert a folyosón. Tovább bámulta Strickland ujjait. A kisujj és a gyűrűsujj. Göcsörtös körmök, sötét szőrcsomók. A gyűrűsujj bőre az egyik végén sápadt, a jegygyűrű alatt évek óta nem érhette napfény. Elisa gondolatai visszatértek Stricklandhez, ahogy kirontott a laborból. A bal kezét szorongatta. Azt a kezet, amellyel a kemény, zöld cukorkák zacskóját fogta. Ez az a két ujj, amelyekkel megpróbált kihalászni pár szemet a gyűrött celofánból.

Nem hagyhatja itt csak úgy az ujjait. Vissza lehetne őket varrni. Olvasott erről. Talán még dr. Hoffstetler is tudja, hogy kell csinálni. Elisa grimaszolva körbenézett. Az F-1 egy laboratórium. Biztos vannak itt mérőedények, poharak. Az Occam laboratóriuma azonban csúfot űzött belőle; nem tudott rájönni, vajon hol tárolják azokat a rejtélyes rendeltetésű eszközöket. Már majdnem kétségbeesett, amikor a szemetes mellett megpillantott valamit, ami az ő szakterületéhez tartozott: egy barna papírzacskót. Odanyúlt érte, megrázta, hogy kinyissa, beledugta kezét a zsíros papírba, és kesztyűként felhúzta. Azok a cafatok a földön nem is emberi ujjak, gondolta. Csak szemét, amit fel kell szedni.

Elisa letérdelt, hogy összeszedje az ujjakat, de túl puhák és kicsik voltak, nem tudta megfogni őket. Egyszer-kétszer leestek, és ilyenkor úgy fröcsögött belőlük a vér, mint Giles elejtett ecsetjeiből. Elisa visszatartotta a lélegzetét, összeszorította az állkapcsát, és a csupasz kezével szedte fel az ujjakat. Olyan langyosak voltak, mint egy gyenge kézfogás. Beletette őket a zacskóba, és összetekerte a végét. Éppen a munkaruhájába törölgette a kezét, amikor észrevette a jegygyűrűt. Ezt sem hagyhatja itt, de nem fogja még egyszer kinyitni a zacskót. Felkapta a gyűrűt, és beletette a köténye zsebébe. Felállt, és megpróbált megint normálisan lélegezni. A zacskót üresnek érezte, mintha a két ujj kificánkolt volna belőle, akár a férgek.

Elisa egyedül maradt a csendben. Tényleg csend lenne? Felfigyelt egy halk morajra, ahogy a levegő keresztüláramlott a szellőzőn. Megint a labor másik végébe nézett, a tartályra. Egy másik, még zavarba ejtőbb kérdés fogalmazódott meg benne. Tényleg egyedül lenne? Fleming figyelmeztette őket, hogy ne közelítsék meg a tartályt. Elisa a földre pillantott. Színes cipője megindult a felmosott padlón. A tartály felé lépkedett.

Bár a legfejlettebb technológia vette körül, Elisa úgy érezte magát, mint egy ősember egy rajzfilmből, aki épp a bozótos felé közelít, ahonnan morgás hallatszik. Ami kétmillió éve meggondolatlanság volt, az most is meggondolatlanság. Ám a szívverése ettől mégsem lett szaporább, mint Strickland ártalmatlan ujjaitól. Lehet, hogy azért, mert Fleming azt mondta, biztonságban van. Vagy talán azért, mert minden este a legsötétebb vízről álmodott, és most ott is volt, a hengeres tartály kerek ablakai mögött: a sötétség, a víz.

Az F-1 túl világos volt ahhoz, hogy szeme hozzászokhasson a tartályban uralkodó feketeséghez, ezért letette a papírzacskót, és két kezét az ablak köré illesztette árnyékolónak. A fénytörés miatt úgy érezte, mintha forogva alámerülne, míg észre nem vette, hogy az ablak víz alatt van. Az orrát az üveghez nyomta, hogy felfelé is lásson. A szíve hevesen vert, mert eszébe jutottak a régi vastüdős rémálmai.

A sötét vízben gyenge fénypontok örvénylettek. Elisa egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett, mert olyan volt, mintha szentjánosbogarak repkedtek volna a távolban. Kezét az ablakhoz nyomta, mert fizikai szükségét érezte, hogy közelebb kerüljön a pontokhoz. A víz forgott, kavargott és táncolt, mint egy arab fátyol. A fényes pontok között összeállt egy alak. Lebegő törmelék, próbálta elhitetni magával Elisa, csak lebegő törmelék. Ám a fény hirtelen egy szempárt világított meg, amely aranyként ragyogott a fekete vízben.

Az üveg berobbant. Legalábbis a hang alapján úgy tűnt. A robbanó hang forrása valójában a labor ajtaja volt, amit most belöktek, lábak kopogása jelezte, hogy berontottak, és recsegés kísérte, ahogy Elisa a kezébe vette a papírzacskót. Valóban ősembernek bizonyult, az állatias fenyegetéstől megriadva visszarohant a civilizáció középpontjába – Fleminghez, a Robotokhoz, dr. Hoffstetlerhez. Úgy fogta az ujjakat tartalmazó zacskót, mint egy trófeát, ami azért jár neki, mert belenézett a megsemmisítés elbűvölő szemébe, és túlélte. Az élmény megszédítette, úgy érezte, nem jut levegőhöz, szinte sírt, szinte nevetett.

20.

Több irodát is felajánlottak Stricklandnek. Földszinti helyiségeket, amelyekből csodálatos kilátás nyílt a pázsittal borított domboldalra. Strickland élvezte, hogy visszautasíthatta Fleming ajánlatait, és inkább egy ablak nélküli szobát választott, amelyben számtalan monitor közvetítette a biztonsági kamerák képét. Fleminggel elhelyeztetett benne egy asztalt, egy szekrényt, egy szemetest és két telefont, egy fehéret és egy pirosat. A szoba kicsi volt, tiszta, csendes és tökéletes. Strickland szemével a fekete-fehér monitorokat pásztázta. A párás esőerdő után megkönnyebbülést jelentett, hogy egyszerre láthat mindent.

Miközben a képernyőket tanulmányozta, sérült bal kezét lelógatta, hogy a háta mögött ülő két takarító szemügyre vehesse a kötéseit és visszavarrt ujjainak formáját. Elképzelhetik, milyen lehet a kötés alatt, gondolta. El is mondhatná nekik. Kibaszottul rosszul néz ki. Az ujjak nem illenek a kezéhez. Sápadtak, merevek, mint a műanyag, és olyan vastag cérnával rögzítették őket, mint egy tarantula lába.

Strickland, miután beköltözött, kicsavarta a mennyezeti lámpákat. Jobban szerette, hogy a tizenhat képernyő kísérteties szürkeséggel tölti meg a szobát. A dzsungel buja lángolása után az erős fények ugyanolyan kellemetlenek voltak, mint a hangos zajok. Az F-1 egyenesen elviselhetetlennek tűnt. Hoffstetler éjszakára ugyan besötétítette a labort a lény kedvéért, de így csak még rosszabb lett a helyzet. Stricklandet dühítette, hogy ő és a lény is érzékenyek a fényre. Õ nem állat. Az állati énjét az Amazonasnál hagyta. Ott kellett hagynia, hogy azt remélhesse, jó férj és apa lehet belőle.

Megmozgatta visszavarrt ujjait, hogy a takarítók biztosan észrevegyék. A vér mintha megrekedt volna bennük. A monitorok elhomályosultak. Strickland pislogott, és megpróbált nem elájulni. Ez a fájdalom valami egészen ismeretlen dolog volt. Kapott rá bogyókat. A gyógyszeres üveg ott volt mellette, a fiókban. Hát nem tudják az orvosok, hogy a fájdalom hasznos? Megerősíti az embert, keményebbé teszi. Kösz, nem kell a gyógyszer, doki. Elég lesz a kemény cukorka.

Ahogy eszébe jutott a szúrós, nyugtalanító íz, végre hátrafordult. Mivel Lainie nem volt hajlandó kipakolni a költözős dobozokat, saját kezűleg kellett előtúrnia a brazil cukorkát. Megérte. Amikor a kezébe vette, a zacskó úgy csörgött, mint egy tiszta, vidéki patakocska. Az üveges, zöld cukor biliárdgolyóként gördült a fogai közé. Így már jobb volt. Sokkal jobb. Kifújta a levegőt a cukor által összehasogatott nyelve felett, és ledobta magát a székébe.

Köszönetet kéne mondania a két takarítónak, gondolta, amiért megtalálták az ujjait. Ez volt Fleming kérése. Megmondhatta volna Flemingnek, hogy duguljon el, de amúgy is épp unatkozott. Egész nap az asztala mögött ül. Hogy bírják ezt az emberek? Ötven aláírásra van szüksége, hogy engedélyezzék neki, hogy kifújja az orrát. Száz aláírásra, mielőtt kitörölheti a seggét. Kár, hogy a támadáskor egyetlen katona sem volt képes golyót röpíteni a lénybe. Azon gondolkozott, hogy kezébe veszi az ösztökét, besétál az F-1-be, és helyrehozza a dolgokat, hogy a lényben kevesebb életet lehessen tanulmányozni. Ha Deus Brânquia eltűnik, akkor megszabadul Hoyt tábornoktól, és visszatérhet a felesége és a gyerekei életébe. Erre vágyik. Vagy mégsem? Úgy gondolta, hogy erre.

Aludni sem tud. Ilyen fájdalom mellett nem lehet. Rendben. Csöpögtet némi hálát ezeknek a hülye takarítóknak. De a maga módján. Úgysem igyekszik haza. Alig bírja elviselni, ahogy Lainie ránéz. Mintha az ujjakat össze sem lehetne hasonlítani azzal, amit a dzsungel tépett ki belőle, és amit megpróbált gyorsan összefoltozni. Próbálkozik. Hát nem veszi észre, hogy próbálkozik?

Maga elé húzta a két előkészített akta egyikét.

– Zelda D. Fuller?

– Igen, uram – válaszolta Zelda.

– Itt azt írják, házas. De miért van a férjének más vezetékneve? Ha elváltak vagy külön élnek, azt fel kellett volna tüntetni.

– Brewster a keresztneve, uram.

– Szerintem vezetéknévnek hangzik.

– Igen, uram. De nem, uram.

– Igen, de nem. Igen, de nem. – Strickland jobb hüvelykujját a homlokához szorította a fájdalom miatt, amely a bal karján kúszott felfelé. – Az ilyen válaszok miatt leszünk itt egész éjjel. Fél egy van. Elmúlt éjfél. Napközben is behívhattam volna magukat, ami nekem egyszerűbb lett volna, de nem tettem. Jó lenne, ha viszonoznák a szívességet, hogy végre hazamehessek, lefekhessek, és a gyerekeimmel reggelizhessek. Ugye, ez jól hangzik, Mrs. Brewster? Biztos vagyok benne, hogy vannak gyerekei.

– Nincsenek, uram.

– Nincsenek? Mégis miért?

– Nem tudom, uram. Sosem… maradtak meg.

– Sajnálattal hallom, Mrs. Brewster.

– Mrs. Fuller, uram. Brewster a férjem.

– Brewster… Majom legyek, ha ez nem vezetéknév. Nos, akkor biztos vannak testvérei. Gondolom, tudja, hogy megy ez a gyerekekkel.

– Nincsenek testvéreim, uram. Sajnálom.

– Ez rendkívül meglepő. Szokatlan a magafajtáknál.

– Az anyám belehalt a szülésbe.

– Ó! – Strickland lapozott egyet. – Itt is van, a második oldalon. Igencsak sajnálatos. De ha a születésekor halt meg, gondolom, nem hiányolja.

– Nem tudom, uram.

– Csak azt mondom, hogy minden rosszban van valami jó.

– Lehet, uram.

Lehet. Úgy érzi, mintha két savval töltött ballon növekedne a fejében. Lehet, hogy fel fognak robbanni. Lehet, hogy a bőre le fog olvadni az arcáról és ezek a nők pedig látni fogják az ordító koponyáját. Ujját a papírlapra helyezte, és végigfuttatta rajta a szemét. Egy halott anya. Feltételezett vetélések. Egy furcsa házasság. Szart sem jelentenek. A szavak haszontalanok. Ott volt például Hoyt tábornok Deus Brânquiával kapcsolatos eligazítása. Igen, elmagyarázta a küldetést. De volt-e szó arról, hogyan férkőzik beléjük a dzsungel? Elmondta-e, hogy az indák áttörnek a szúnyoghálón, miközben az ember alszik, elkúsznak az ajkai mellett, majd átfúrják a nyelőcsövét és megfojtják a szívét?

Valahol van egy kormányzati tájékoztató az F-1-ben lévő dologról, de az is csupa hülyeség. Ami a tartályban van, azt nem lehet szavakkal leírni. Minden érzékszervre szükség van a megértéséhez. Az Amazonasnál Strickland érzékei a düh és a buchité hatására kiélesedtek. Amikor visszatért Amerikába, eltompult. Baltimore pedig egyenesen kómába taszította. Lehet, hogy az, hogy leszakadt két ujja, újra felébreszti. Hiszen csak rá kell nézni. Itt beszélget az éjszaka közepén két alulfizetett éjszakai műszakos takarítóval, akiket pontosan azért alkalmaztak erre a munkára, mert lassú felfogású, tanulatlan nők, és mégis azt mondják neki, egyenesen az arcába, hogy lehet.

21.

– Minek a rövidítése a D.? – kérdezte Strickland.

Zeldát egész életében hatalmaskodó férfiak fenyegették. Egy acélgyári munkás a játszótérig követte, hogy közölje vele: mivel az apja ellopta egy fehér ember állását, fel fogják akasztani. A Douglass középiskola tanárai úgy gondolták, hogy a fekete lányok oktatása csak azt eredményezi, hogy olyan dolgokra vágynak, amelyeket sosem fognak megkapni. A McHenry erőd egyik idegenvezetője, miután elmondta, hány uniós katona esett el a polgárháborúban, megkérdezte Zeldát, nem akarja-e megköszönni fehér osztálytársainak, amit az őseik tettek értük. Az Occamban viszont csak Fleming fenyegette, ezeket a helyzeteket pedig megtanulta kezelni. Az elsőtől az utolsó lapig ismerte a minőség-ellenőrzési listát. Tudta, hogyan kell szánandónak tűnni. Tudta, hogyan kell hízelegni.

Mr. Strickland azonban más, gondolta. Zelda nem ismerte, de úgy érezte, az sem számítana, ha ismerné. Olyan a szeme, mint annak az oroszlánnak, amelyet egyszer az állatkertben látott; lehetetlen belőle kiolvasni, mennyire agresszív. Nyilván meg fogja mondani, miért hívta ide őt és Elisát a biztonsági kamerák monitorjaival borított fal elé, de az is biztos, hogy nem lesz benne köszönet.

– Milyen D., uram? – kérdezett vissza.

– Zelda D. Fuller.

Végre egy kérdés, amit meg tud válaszolni! Meggondolatlanul bele is kezdett.

– Delilah. Tudja, Delila a Bibliából.

– Delilah? A halott anyja adta magának?

Zelda tudta, hogyan kell állni az ütéseket.

– Az apám ezt mondta, uram. Anyám ezt a nevet akarta, ha lánya születik.

Strickland ráharapott a cukorkára. Kitátott állkapcsával megint oroszlánhoz hasonlított. Zelda rögtön észrevette, hogy olcsó cukorkát szopogat; ő is ilyeneken nőtt fel, de ez az olcsóság egy új szintje. A cukor élesen tört, látta, ahogy a darabjai a férfi ínyére tapadtak. Látta a vért is, amit felhígított a nyál, és szinte érezte az ízét, amely annyira elüt a kemény cukorkáétól, mint a piros szín a zöldtől.

– Érdekes nő volt ez a halott anya – mondta Strickland. – Ugye tudja, hogy mit tett Delila?

Fleming szidalmazásaira Zelda fel szokott készülni, hogy megcáfolja azokat az állításokat, miszerint a takarítók elloptak valamit, pedig csak a feledékeny tudósok tették rossz helyre. De bibliai alakokból még sosem kellett felkészülnie.

– Én… a templomban…

– A feleségem rendszeresen jár templomba, így hát én is ismerem a legtöbb történetet. Ebből például arra emlékszem, hogy Isten rengeteg erőt adott Sámsonnak, így az képes volt egy szamárállkapoccsal agyonverni egy egész hadsereget, meg ilyenek. Nos, Delila egy valódi csábító volt. Rávette a jó öreg Sámsont, hogy mondja el neki a titkait. Aztán megparancsolta a szolgálójának, hogy vágja le Sámson haját, majd odahívta barátait, a filiszteusokat, akik kinyomták Sámson szemét és megkínozták. Ezt tette Delila. Remek példakép a nőknek.

Nem lenne szabad, hogy ez a beszélgetés így alakuljon, ez nem tisztességes. Zelda is ismerte a bibliai történeteket, de gondolkodása most cserbenhagyta, és olyan mamlasz lett, amilyennek Strickland tartotta. Érezte, hogy a szeme tágra nyílik, az ajka pedig remeg. Strickland tovább nézegette az aktát, és Zelda hallotta, hogy helytelenítően cicceg. Szégyellte, de megkönnyebbülést érzett, amikor a férfi Elisára fordította a tekintetét. Zelda szinte hallotta a gondolatait. A lustaság nem kizárólag a nigrók problémája, uram. Az alsóbb osztály azért alsóbb osztály, mert képtelen felemelkedni. Itt ez a fehér nő, rendes arccal, megfelelő alakkal. Ha lenne egy kevés sütnivalója, már egy rendes házban tevékenykedne és gyerekekre vigyázna; ehelyett éjszakai műszakban dolgozik, mint valami éjjeli ragadozó.

Strickland elropogtatott egy cukorkát, és kezébe vette a másik aktát.

– Elisa Esposito – mondta. – Es-po-si-to. Félig mexikói vagy ilyesmi?

Zelda Elisára pillantott. Barátnője arca megfeszült a szorongástól, mint mindig, ha olyannal állt szemben, aki még nem tudta, hogy néma. Zelda megköszörülte a torkát, és közbevágott.

– Olasz, uram. Õk ezt a nevet adják az árváknak. Csecsemőként találtak rá a folyóparton, és ezt a nevet adták neki.

Strickland összeráncolta a szemöldökét. Zelda ismerte ezt a nézést. Stricklandnek kezd elege lenni abból, hogy őt hallgatja. Az önfényező legendák kreálása egy újabb hibája az alsóbb osztálynak, gondolta Strickland. Ezt a lányt a folyónál találták. Az a fiú burokban született. Szánalmas eredettörténetek, melyeket úgy mondogatnak, mintha az isteni származás bizonyítékai lennének.

– Mióta ismerik egymást? – kérdezte mogorván.

– Amióta Elisa itt van, uram. Nagyjából tizennégy éve.

– Remek. Ez azt jelenti, hogy mindketten tudják, hogy mennek itt a dolgok. És hogyan kell maradniuk a dolgoknak. Azt hiszem, maguk találták meg az ujjaimat…? – Strickland megdörzsölte izzadó homlokát. – Ez egy kérdés volt. Válaszolhatnak.

– Igen, uram.

– Most elébe megyek a dolgoknak, és megköszönöm maguknak – mondta a férfi. – Azt hittük, hogy… nem számít, mit hittünk. A papírzacskónak viszont nem örülök. Gondolom, találhattak volna valami jobbat is egy zacskónál. A doki szerint egy nedves rongy épp olyan megfelelő lett volna, mint a jég. Azt mondta, rengeteg időt elvesztegettek az ujjak sterilizálásával, mielőtt össze tudták volna kötni az idegeket meg ilyenek. Nem magukat próbálom hibáztatni. De mégis. Most nem tudjuk, mi fog történni. Az lesz, amit Delilah mondott a gyerekekről. Az ujjak vagy megmaradnak, vagy nem. Nos, így állunk. Ennyit akartam erről mondani.

– Sajnálom, uram – felelte Zelda. – Mindent megtettünk, ami tőlünk telt.

Egy őszinte, gyors bocsánatkérés, mielőtt rosszul érezné magát a történtek miatt; ez volt Zelda módszere. Strickland bólintott, aztán Elisára nézett, és ugyanezt várta. Fáradt, fájdalmas arca elsötétült a türelmetlenségtől. Elisa hallgatása már gorombaságnak tűnt. Nem lehetett elkerülni a dolgot. Zelda elmormolt egy imát, és ismét belépett az oroszlán ketrecébe.

– Elisa nem beszél, uram.

22.

A katonaság előítéleteket vés az emberbe. Az olyanok, akik nem beszélnek, gyanúsak. Ellenségesen viselkednek. Rejtegetnek valamit. Ezek a nők nem tűnnek elég eszesnek ahhoz, hogy efféle kifogást ötöljenek ki, de sosem lehet tudni, gondolta Strickland. Az alsóbb osztályok tagjai közt rengeteg a kommunista, az unionista és az olyan ember, akinek egyszerűen nincs vesztenivalója.

– Nem tud beszélni – kérdezte Strickland –, vagy nem akar?

– Nem tud, uram – felelte Zelda.

A lüktetés Strickland karjában kezdett csillapodni. Érdekes. Ez megmagyarázza, miért maradt meg Elisa Esposito ebben a szar állásban. Nem csökönyösségből, hanem a fogyatékossága miatt. A második oldalon valószínűleg minden le van írva.

Összecsukta a mappát, és alaposan megnézte magának Elisát. Jól hall, az biztos. Van benne valami ijesztően elbűvölő. Ahogy Strickland ajkait bámulja, azt a legtöbb nő tapintatlannak gondolná. Strickland még élesebben figyelte, és azt kívánta, bárcsak lenne róla egy buchité okozta látomása. Ekkor vette észre gallérjának árnyékában a kitüremkedő sebhelyet.

– Valamilyen műtét?

– Nem tudni – válaszolta Zelda. – Vagy a szülei tették ezt vele, vagy valaki az árvaházban.

– Mégis miért tenne valaki ilyesmit egy csecsemővel?

– A csecsemők sírnak – mondta Zelda. – Talán ez is elég volt.

Strickland Timmy és Tammy csecsemőkorára gondolt. Ahányszor hazatért Washingtonból Floridába, mindig megdöbbentette annak a Lainie-nek a látványa, akit otthon talált. Kimerült volt, meggyötört, az ujjai megráncosodtak a fürdetéstől és a pelenkázástól. Elképzelte, milyen lehet, ha valaki egy árvaházban dolgozik. Ott nem egy, nem két, hanem több tucat csecsemő van. Strickland ismerte az alváshiányról szóló katonai tanulmányokat. Ismerte azokat a veszélyes ötleteket, amelyek idővel egyre észszerűbbnek tűnnek.

Meg akarta kérni Elisát, hogy nyújtsa ki a nyakát, hadd lássa, ahogy a monitorok szürke fénye rávetül a kidomborodó műtéti hegekre. Tekintetének vadságától maga Elisa is vadnak tűnik, de a sebek azt jelzik, hogy megzabolázták. Varázslatos kombináció.

Elisa Strickland figyelmének hatására mocorogni kezdett, és keresztbe tette a lábait. Nos, ennyi volt a varázs. Õ is csak egy átlagos lány. Ám ekkor Strickland megpillantott még valamit, amire nem számított. A lány nem olyan gumitalpú cipőt viselt, amilyet minden más takarítón látni szokott. A cipője korallszínű volt. Japánban látott ilyeneket. A légierő bombázóinak oldalára festve. Pin-up modellek lábán. A való életben viszont szinte sosem.

Elisa Esposito összekulcsolt kezeit nézte, majd úgy tűnt, mintha valami az eszébe jutott volna. Beletúrt a munkaruhája zsebébe, előhúzott egy kicsi, fényes tárgyat, és átnyújtotta a férfinak. Komor tekintete miatt kezének majomszerű mozgása még furcsábbnak tűnt. A másik kezét a melle fölött forgatta. Strickland azt hitte, megőrült, de akkor a nigró közbeszólt, és emlékeztette a jelnyelvre.

– Azt mutatja, hogy sajnálja, uram – mondta Zelda.

Elisa a jegygyűrűjét tartotta a kezében. Strickland azt hitte, hogy az is lecsúszott a lény nyelőcsövén. Lainie örülni fog, ha meglátja, gondolta. Õ azonban nem érzett semmit. Elisa arcát vizsgálgatta, de nem látott rajta becstelenséget. Nem akarta ellopni a gyűrűt. Az arckifejezése őszinte volt. A körkörös mozgás, amit a kezeivel végzett a melle fölött, már nem is tűnt annyira majomszerűnek, mint inkább érzékinek. Strickland hirtelen furcsa felismerésre jutott. Újabban irtózik a fénytől és a hangos zajoktól – erre jön egy nő, akit mintha úgy teremtettek volna, hogy pontosan megfeleljen az igényeinek. Egy nő, aki az éjszaka sötétjében dolgozik. Egy nő, aki nem tud megszólalni.

Strickland kinyújtotta a jobb kezét, és hagyta, hogy Elisa a tenyerébe helyezze a gyűrűt. A mozdulat ünnepélyesnek hatott; mint egy fordított esküvő.

– Még nem tudom hordani – mondta. – De köszönöm.

A lány vállat vont és bólintott. Szemét továbbra is az övébe mélyesztette. A fenébe, ez már szinte nyugtalanító. Ezt gyűlöli. És egy kicsit élvezi. Félrenézett – ami szokatlan volt tőle –, és Elisa rózsaszín cipőjére pillantott. Hirtelen minden ok nélkül fájdalom hasított a karjába. Strickland a fogát csikorgatva nyúlt a cukros zacskóért, de aztán inkább az asztalfiókot húzta ki. Ott volt benne a fájdalomcsillapítós doboz, fehéren csillogott a fekete ceruzák mellett. Izzadság csöpögött a homloka pórusaiból, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Az izzadság törölgetése nem domináns gesztus.

– Nos, ez volt a legfontosabb – mondta. – Jöhet a második: az F-1.

A nigró kinyitotta a száját, de Strickland csendre intette.

– Tudom. Aláírták a papírokat. Tisztában vagyok az összes szarsággal. Nem érdekel. Az én feladatom az, hogy meggyőződjek róla, vajon felfogják-e, mekkora súlya van annak az aláírásnak. Tizennégy éve itt dolgoznak? Remek. Jövőre talán tortát is kapnak. Tudják, mi jut eszembe erről a tizennégy évről? Az, hogy tizennégy év alatt rettentően el lehet lustulni. Mr. Fleming közölte magukkal, hogy csak akkor takarítsák az F-1-et, ha ő kéri. Nos, van valami, amit eddig nem tudtak. Ha megszegik ezt az utasítást, nem Mr. Fleminggel kerülnek szembe. Hanem velem. Én pedig kit képviselek? Az Egyesült Államok kormányát. Nem helyi problémát okoznának, hanem szövetségi problémát. Megértették?

Elisa keresztbe tett lába lecsúszott a másikról. Ez engedelmességet jelzett, bár Strickland sajnálta, hogy így már nem látja a cipőjét. A következő másodpercben megszólalt az egyik telefon. A homloka mögötti egyik ballon kidurrant a hangtól; a sav lecsorgott a bal karján, és összegyülemlett a tenyerében tartott jegygyűrű alatt. Egy hívás, ilyen későn? Strickland megfeszítette sérült kezének izmait, remélve, hogy így elmúlik a fájdalom.

– Hadd fejezzem be! Lehet, hogy láttak valamit. Tételezzük fel, hogy ez történt.

Strickland is látott dolgokat: piros foltokat, ahogy a vér a szemgolyóiban lüktetett. Piros – a piros telefon csörög. Washington. Talán Hoyt tábornok. El kell tüntetnie ezeket a nőket az irodájából. Deus Brânquiával folytatott versengése kiemelkedik a mocsárból, a futóhomokból, a szenvedése sötét mélységeiből. A piros telefon, a piros vér, a piros amazonasi hold.

– Ezek lesznek az utolsó szavaim, csak figyeljenek, figyeljenek! Nem kell zseninek lenniük, hogy kitalálják: egy élőlénnyel foglalkozunk. De ez nem számít. Egyáltalán nem számít. Elég, ha ennyit tudnak. Az a valami az F-1-ben lehet, hogy két lábon áll, de csakis minket teremtettek Isten képére. Minket. Nem igaz, Delilah?

– Nem tudom, hogy néz ki Isten, uram.

Az a hitvány nő csak ennyit tudott kicsikarni magából. Strickland fájdalma a tetőfokára hágott. Tudatában volt minden egyes idegvégződésének. Mintha felkapcsolták volna a fényeket a testében. Rendben, beveszi a fájdalomcsillapítókat. Már szorította az üveget. Úgy fogja felvenni a telefont, hogy közben tele lesz a szája bogyókkal. Elvégre a civilizált emberek gyógyszereket használnak. Õ pedig civilizált. Vagy majd az lesz. Hamarosan. Lehet, hogy ezt pont ez a telefonhívás fogja bizonyítani. Döntéseket hoznak a lényről. Szüksége van rá, hogy beleszólhasson a dolgokba. Lepattintotta a fájdalomcsillapítókkal teli üveg tetejét.

– Isten külseje emberi, Delilah. Olyan, mint én. Mint maga – mondta, miközben egy fejbiccentéssel távozásra szólította fel a nőket. – De legyünk őszinték. Hozzám azért jobban hasonlít.

23.

Elisa álmai egyre tisztábbá váltak. Egy folyó fenekén pihent. Minden smaragdzöld volt. Lábujjaival ellökte magát a mohos kövektől, átsiklott a simogató fűszálakon, majd továbbhajtotta magát az elsüllyedt fák síkos ágaiba kapaszkodva. Ismerős tárgyak bukkantak fel előtte. Tojásfőző stopperje a vízben bukfencezett. Maguk a tojások apró holdakként keringtek. Cipők úsztak el mellette, mint egy seregnyi ügyetlen kis hal, a lemezborítók pedig úgy lebegtek, mint a ráják. Amikor két emberi ujjat látott maga előtt himbálózni, felébredt.

Richard Stricklanddel kapcsolatban sok minden nyugtalanította Elisát, de csak az ujjai kísértették. Többször álmodott már hasonlót, aztán egy éjszaka arra riadt fel, hogy megértette az okát. Õ az ujjait használja arra, hogy kapcsolatot teremtsen a világgal. Nincs abban semmi furcsa, ha megrémíti, hogy a férfi elveszítheti az ujjait. Elképzelte, milyen lehet, ha egy beszédképes ember nem tud beszélni; rémisztő. Strickland fogai kipotyognak felszakadt ajkán, s a férfi már nem képes vagy nem is akarja megbeszélni, hogy mit fog tenni, mielőtt megteszi.

Õ sem beszélt mindenről. Az éjszaka második felében Zelda és ő már külön dolgoztak. Elisa a jéghideg ajtóra szorította a fülét, visszatartotta a lélegzetét, és figyelt. A hangok általában átjutottak a laborok falain, de ma este nem hallott semmit. Visszapillantott a kocsijára, melyet egy másik labor előtt állított le, a folyosó közepén. Ez talán elég lesz Zelda megtévesztésére, ha a vártnál korábban akarna csatlakozni Elisához. Szinte csupasznak érezte magát, amiért olyan kevés dolog volt nála: csak egy barna papírzacskó és az ajtónyitó kártyája. Bedugta a kártyát a résbe, és azt kívánta, bárcsak halkabb lenne a zár kattanása.

Az Occamban mindig könyörtelen világosság uralkodott. A lámpák sosem aludtak ki. Elisa még egyetlen kapcsolót sem látott sehol. Ezért is érezte olyan elviselhetetlennek az F-1 homályát. Miután bejutott, a bezárt ajtónak nyomta a hátát, és aggódni kezdett, hogy a sötétség miatt valami félresikerül. De a plafonon kigyulladt egy sárgás fényt sugárzó lámpasor, melyet éppen a belépők segítségeképpen szereltek fel.

Bőven elég világosság volt tehát ahhoz, hogy lásson, de a hangok miatt még mindig nem mert elmozdulni az ajtótól. Rik-rik, csuk-a-kuk, zu-zu-zu, hí-hí-hí-hí-hí, dumm-dumm, kuru-kuru, zííí-íííí-íííí, hik-rik-hik-rik, lug-a-lug-a-lug, fjúúúú. Elisa egész életét a városban töltötte, mégis felismerte, hogy ezek természetes hangok, amelyeknek semmi keresnivalójuk ebben a betonbunkerben. Megzavarták az F-1 éjjeli élettelenségét, ragadozók fenyegetését árasztva az asztalokra, a székekre és a szekrényekre. Olyan volt, mintha a laborban szörnyek mászkáltak volna szabadon.

Elisa józan esze átvette az irányítást a félelem felett. A madarak éneke és a békák brekegése egyetlen irányból jön, tőle jobbra. Ez csak hangfelvétel, nem sokban különbözik az Arcade-ban játszott filmektől; halvány fények, hangszórók. Az atmoszférát, amelyben kiteljesedett a fantázia, az Occam egyik tudósa tervezte meg. Giles ezt mise-en-scène-nek nevezte volna. Elisa Bob Hoffstetlerre gondolt. Ha valakiben megvan az az együttérzés, ami egy ilyen művészi vállalkozáshoz kell, akkor az ő.

Arra a helyre sétált, ahol felszedte Strickland ujjait a padlóról. A lépései hangosak voltak. Nem győzte átkozni a feledékenységét. Gumitalpú cipőt akart húzni. Vagy a tudatalattija arra késztette volna, hogy ne vegye le lila magas sarkúját? Jobbról sziszegés hallatszott. Egy anakonda lenne, amit idevonzottak a dzsungel hangjai? Nem, csak az orsós magnó tekert. A rozsdamentes acélfelület úgy csillogott, mint egy holdfényes folyó. Elisa addig sétált, amíg elég közel nem került a hangerőt szabályozó műszerekhez. Mindenütt dobozokat látott – MARAÑON TERÜLET #5. TOCANTINS TERÜLET #3. XINGU / ISMERETLEN TERÜLET #1 –, ezenfelül egy rakás hangfelszerelést, amelyek közül egyet sem ismert fel, kivéve egy sima lemezjátszót.

Elisa továbbindult, és körbejárta a tartályt. A felső nyílás tárva volt. Újabb rossz ómen, gondolta. Arra számított, hogy a nyakán és a kezén a rettegéstől feláll majd a szőr, de nem így történt. Továbbhaladt a medence felé. És már ott is volt előtte. A medence, amely mostanában teljesen kitöltötte a gondolatait. Valahányszor fürödni ment, azt képzelte, hogy ebben a medencében fürdik. Az egész napját ez a fantázia uralta: amikor tojásokat dobott a vízbe, amikor hallotta, hogy csipog a stopper, amikor felvette reménykeltő cipőit, amikor Giles abbahagyta a festést, hogy jó éjszakát kívánjon neki, és fogalma sem volt a furcsa gondolatokról, amelyek Elisa fejében kavarogtak.

Egy piros vonal volt a padlóra festve. Innen nem biztonságos továbbmenni. Akkor mégis miért gondolkozik rajta? Mert nem tudja kiverni a fejéből azt a valamit, amit Mr. Strickland erőszakkal idehozatott, amit a katonák fegyverekkel őriznek, amit dr. Hoffstetler tanulmányozni akar. Korábban ő is ilyen víz alatti valami volt. Hangtalan lény, akitől a férfiak csak elvettek, és sosem kérdezték, hogy mit szeretne. De ő rendesebb lehet. Egyensúlyba hozhatja az élet mérlegét. Õ megteheti, amit vele egyetlen férfi sem próbált meg: kommunikálhat.

Addig sétált, amíg combja a félméteres korlátnak nem ütközött. A víz felszíne sima volt, de nem teljesen mozdulatlan. Csak figyelnie kellett, igazán figyelnie, hogy lássa, ahogy a víz lélegzik. Elisa nagy levegőt vett, majd kifújta, és a papírzacskót a korlátra tette. Olyan hangot adott, mintha egy ásót nyomtak volna a földbe. Elisa a vízfelszín reakcióját figyelte. Semmi. Belenyúlt a zacskóba, és összerezzent a recsegésétől. Semmi. Megtalálta, amit keresett, és elővette. A gyenge fényben szinte ragyogott. Egy főtt tojás.

Napokig próbálta rávenni magát, hogy további tojásokat főzzön amellé a három mellé, amit minden este elkészített Gilesnak. Most hámozni kezdte. Az ujjai remegtek. Életében nem hámozott még ilyen rondán tojást. Fehér darabkák potyogtak a párkányra. Végül előtűnt a tojás. Mégis mi lehetne egységesebb és alapvetőbb egy tojásnál? Elisa úgy tartotta a tenyerében, mintha valamiféle mágikus tárgy lett volna.

A víz pedig válaszolt.