26.

Elisa úgy érezte, valamiféle csoda részese: azon az estén, amikor kénytelen nyilvánosan sétálni a lénnyel az oldalán, annyira brutálisan szakad az eső, hogy az utcák szinte üresek.

Néhány kocsi a parkolókban várakozott; a sofőrök nyilván ott akarták kivárni a vihar végét, de valószínűleg már sejtették, hogy soha nem lesz vége. Egy-egy bánatos, magányos alak a buszmegállók teteje vagy a boltok eresze alá húzódott be; nézték, ahogy a víz egyre jobban ellepi a cipőjüket. A járdákon nem lehetett közlekedni, ezért Elisa és Giles a legmagasabb részen, az utca közepén sétált, két oldalról támogatva a lényt, akinek a kopoltyúi kinyíltak az esőben.

Elisa alig tudott lépkedni az elázott köpenyben, Giles pedig csak lélekben volt fiatal. Nem haladtak elég gyorsan. El fogják kapni őket, gondolta Elisa. Hátrapillantott, mintha arra számítana, hogy az összetört Cadillac tankként gurul utánuk, vagy arra, hogy az eső függönyén keresztül meglátja a vigyorgó Richard Stricklandet, aki megint azt mondja: Fogadok, hogy én rá tudnám venni a sikításra. Legalább egy kicsit.

De ha nem Strickland jön, akkor egy kedves állampolgár fog odamenni hozzájuk, hogy segítsen, és akkor ugyanúgy vége lesz mindennek. Elisa kétségbeesetten körbenézett, hajából csorgott az esővíz. Újabb csodára lenne szükségük. Egy kocsira, amelyben benne hagyták a kulcsot, egy őrült buszsofőrre, aki még mindig rója a köreit. Megpróbálta eljelelni Gilesnak: Túl lassú. De Giles nem figyelt rá. Elisa átnyúlt a lény előtt, és a festő karjára rajzolta a jelet. Giles megpaskolta a kezét, de nem válaszként. A figyelmét próbálta felhívni valamire. Aztán hirtelen megtorpant. A lény megbotlott; Elisa majdnem elesett az ezüst cipőben. Borzalmas ötlet megállni. Elisa Gilesra bámult. De a férfi csak állt, és tágra nyílt szemmel, mereven nézte a járdaszegélyt.

Jobbra tőlük valami fekete dolog gyűlt az árokban. Sár, gondolta Elisa, amit az elárasztott csatornák köhögtek fel. De a valami mozogni kezdett. Átúszott a zuhatagokon. Iszkolt a nedves járdán. Elisa döbbenten nézte. Patkányok özönlöttek ki az áradó csatornákból. Egymással viaskodtak, rózsaszín farkuk tekergett, fekete kátrányként lepték el az utat, nedves szőrük megcsillant az utcai lámpák fényében. Elisa balra fordult, és ugyanazt látta: patkányok fekete tömegét. Giles megszorította a kezét. A lány visszatartotta a lélegzetét. A patkányok körbevették őket. Az őrület fokozódott: az állatok másfél méterre tőlük mind megálltak, és fekete szemükkel bámultak rájuk, az orrukat mozgatva. Már több százan voltak, és mintha egy jelre vártak volna.

– Bevallom, kedvesem, nem tudom, mit tegyünk – mondta Giles.

A lény megmozdult, és kidugta fejét az elázott takaró alól. Aztán előre nyújtotta hatalmas, karmos kezét. Bár a teste remegett, ahogy levegőért küzdött, karját stabilan tartotta. Egy finom mozdulatot tett, mintha áldást osztana; az eső összegyűlt pikkelyes tenyerében. A patkányok hordáján borzongás hullámzott végig, egyik kis testről a másikra terjedve, majd furcsa hang hallatszott, versenyt dobolva az esővel. Elisa rájött, hogy a több ezer kis láb hangját hallja, ahogy meghátrálnak a járdán. Kitörölte az esőt a szeméből, hogy tisztán lásson; de nem tévedett.

A patkányok tömege szétvált, utat engedve nekik.

A lény leeresztette a kezét. Már annyira roskadozott, hogy Elisának és Gilesnek erősen kellett tartania, nehogy összeessen.

– „Nem való ez az este sem embernek, sem állatnak” – idézte Giles remegő hangon. – W. C. Fields. – Nyelt egyet, majd az előttük húzódó út felé biccentett. – „Együtt indulunk hát. A csatába.”

27.

Könnyek folytak le Strickland arcán, melyet megégetett a Caddy gőze. Többé már nem lesz belőle ember. Ahhoz, hogy megváltozzon, vissza kellene másznia az anyaméhbe, megtagadva teljes múltját, beismerve, hogy az élete céltalan volt. Ez viszont lehetetlen; hiába is akarná. A majmok sikoltoznak, és ő azt teszi, amit mondanak. Kényszerítette magát, hogy ránézzen Deus Brânquiára. Csak festék, csak vászon. Kissé támolyogva felállt. Hát jó, rendben. Ha kell, akkor még két ujját letépi, az egész karját, a fejét, bármit, hogy láthassa, ahogy folyik a vére, ami bizonyítja, hogy melyikük valódi.

Strickland a szilánkosra tört ajtón keresztül kilépett a folyosóra, ahol ugyanúgy hallatszott az eső lármája, és a másik lakás ajtaja felé fordult. Jobb, ha spórol a töltényekkel. Hat-hét rúgással bejutott. Ez rosszabb, mint Lainie ki nem pakolt dobozai. Ez a rendetlen lyuk patkányoknak való. Elisa Esposito csak ennyi. Már akkor tudnia kellett volna, amikor a nigró elmondta, hogy Elisa árvaházban nevelkedett. Soha senkinek nem kellett, nem kell, és nem is fog kelleni.

A zsúfolt hálószobáig követte a nő illatát. Az ágy melletti falat cipők borították, legnagyobb szégyenére elég sokat megismert közülük. A pénisze reagált; Strickland a legszívesebben letépte volna, ahogy az ujjait. Talán majd később, gondolta, amikor visszajön végignézni, ahogy leég az egész épület. Deus Brânquia szagát is erősen érezte. A fürdőszobába sietett, és látta, hogy a kádat csillogó pikkelyek borítják. A fal minden négyzetcentiméterén fa alakú légfrissítők lógtak. Mi a szentséges pokol történt itt? Undorítónak találta a formálódó gondolatot.

Kiimbolygott a nappaliba. A látása elhomályosodott. Nincsenek itt. A lény valahogy elmenekült. A Berettát egyre nehezebbnek érezte a kezében. Jobbra húzta, még jobbra; Stricklanddal forgott a világ. Elisa életének romjai barna folttá mosódtak össze. Aztán véletlenül megpillantott valamit; majdnem elkerülte a figyelmét. Akkor látta meg, amikor a rozoga asztalra csapta a pisztolyt, és megtámaszkodott, hogy megállítsa az émelyítő forgást.

Egy naptár volt az. Az aznapi dátumnál az ÉJFÉL – MÓLÓ szavak szerepeltek. Strickland az asztal fölött lévő órára nézett. Még nincs tizenkettő, gondolta. Még van idő. Még van idő, ha a szédülést leküzdve képes egyenesen rohanni. Felkapta a telefont az asztalról, és egy ujjal tárcsázni kezdett. A vonal túlsó végén Fleming vette fel a kagylót. Strickland megpróbálta elmondani neki, hogy át kell irányítani a befogásra kiküldött egységet az utca végén lévő mólókhoz. Nem tudta volna megmondani, hogy az utasítása érthető volt-e. A hangja olyan volt, mintha nem is a sajátja lenne:

– ■■■■■■ ■■■■■■■■ ■■ ■■■ ■■■■■! ■■■■■■■ ■■■■ ■■■ ■■■■■■! ■■■, ■■■, ■■■!

28.

Elisa eleinte csak a patkányokat látta, mert megszámlálhatatlanul sokan voltak. De mire a mólóra léptek, már más élőlényeket is észrevett, ragadozókat és prédáikat egymás mellett, fajok közötti békességben, mint Elisa és a lény. Prémes mókusok, piros szemű nyulak, esetlen mosómedvék, csapzott rókák, ugrándozó békák, szökellő gyíkok, tekergőző kígyók érkeztek, na meg férgek, százlábúak és csigák. A rovarok és a rágcsálók egyfajta hullámzó, fekete szőnyeget képeztek. De voltak ott kutyák, macskák, kacsák, sőt még egy rejtélyes módon odakeveredett disznó is, és mintha mind azért érkeztek volna, hogy tiszteletüket tegyék egy istenség előtt, akire állati szívükben mindig is vártak.

Az állatok a móló előtt félreálltak, és elengedték őket. A móló nem volt hosszú, talán tizenkét méter. A kilencméteres szintjelzést ellepte a víz; már csak az oszlop teteje látszott. A folyó szintje csupán pár centire volt a móló tetejétől; a vihar miatt a víz fel-felfröccsent, és beterítette a deszkákat. Akkor hát, ennyi volt. Minden készen áll, gondolta Elisa, de nem bírt megmozdulni. Kapkodva vette a levegőt, akárcsak a lény, aki erőlködve próbált lélegezni csapkodó kopoltyúin keresztül. A lány hirtelen egy kezet érzett vizes hátán.

– Gyorsan! – sürgette suttogva Giles.

Elisa sírt, ahogy az ég is, az egész világegyetem zokogott, az emberek, az állatok, a föld és a víz; azt siratták, hogy végül nem lehetett fenntartani a két különböző világ egyesülését. Elisa érezte, hogy a lény kezének hideg, nedves pikkelyei végigcsúsznak a kezén. Egymás kezét fogták. Még egyszer, utoljára összekapcsolódtak. Elisa ránézett a lény gyönyörű arcára, ő pedig hatalmas, ónix színű szemekkel nézett vissza rá; tekintete nem árulkodott arról, hogy mennyire szüksége lenne a vízre, pedig a hiányába már csaknem belehalt. Ha kell, örökké itt fog állni, ha Elisa így akarja.

Így hát Elisa elindult, hogy megmentse a lény életét. Egy lépés, két lépés; átgázolt a csapkodó vízen. A tizenkét méter megtétele nem tartott sokáig. Egy pillanat múlva már a móló végén találta magát. Ezüst cipőjének szögletes orra egy vonalban volt a móló szélével. A lény is odaállt mellé, lábujjának karmai lelógtak a deszkáról. Pár centivel alattuk már a sötét víz csapkodott. Elisa mélyet lélegzett a sós levegőből, és a lény felé fordult. A széllökések belekaptak a rózsaszín fürdőköpenybe, kioldották az övet, és a köpeny pillangószárnyként csapkodott a lány meztelen teste körül.

A lény zölden világított. Fénye átragyogott az esőn, és világítótoronyként pulzált. Elisát még most is elkápráztatta. Megpróbált mosolyogni. A víz felé intett. A lény felmérte a mélységet. Zöld ragyogása megélénkült, és Elisa látta, ahogy a kopoltyúi vágyakozva kitárulnak. Visszanézett a lányra, és valami folyadék csorgott az arcáról. Tud sírni? Elisa úgy vélte, tud; de a lény zokogása nem a mellkasából eredt. Mennydörgés morajlott felettük: ez volt az ő zokogása. Lassan, óvatosan elengedte Elisa kezét. Eljelelte a nevét, a kedvenc szavát: E-L-I-S-A, aztán úszóhártyás kezének mutatóujjával a mellkasára, majd a vízre mutatott, és ujját az óramutató járásával ellentétesen mozgatta.

A jel, bár ügyetlenül, de a következőt közölte: Egyedül?

Elisa összetört szívének darabjai még tovább hasadtak. Vajon mióta ő a fajtája utolsó példánya? Mióta úszkál magányosan? Azt azonban nem hagyhatta, hogy ezek a gondolatok visszatartsák. Válaszképpen bólintott, és a vízre mutatott. A lény újra jelelt: Nem. Elisa csalódottságában leengedte a kezét. A lény tovább jelelt, most már egész gyorsan; sokat fejlődött. Szükségem van… De Elisa nem engedte, hogy befejezze. Nem tudta volna elviselni. Ugyanígy érzett, de tudta, hogy az ő szükségleteik nem számíthatnak, ezért meglökte kicsit, amitől a lény majdnem a vízbe esett. Kék szemeiben zöldes foltok úszkáltak. Válla meggörnyedt, a vízre meredt, és Elisa örült, mert nem akarta, hogy lássa az ujjait, melyek az oldala mellett önálló életre kelve azt jelelték: Maradj, maradj, maradj, maradj, maradj!

– Elisa! – hangzott fel Giles kiáltása. – Elisa!

29.

Véget ért a verão, a száraz évszak és visszatért az esős évszak a maga titkos nevével és a titkos szándékaival. Patkányok, gyíkok, kígyók, legyek támadtak Stricklandre; egy élő, lélegző lényekből álló világ. A fejében lévő majmok titkos parancsokat ordítoztak. Strickland felordított és futni kezdett, miközben rugdosta és csapkodta a nadrágjába kapaszkodó, veszett mókusokat és a vádliját harapdáló őrült patkányokat. Nem állíthatják meg, gondolta. Õ a dzsungelisten, aki büntetést hoz. Sarkával széttaposta a törékeny kis koponyákat, kezével megszorította a visító kis lények vékony nyakát.

Mire elérte a mólót, letépte magáról az utolsó patkányt is, amelyik a combjába kapaszkodott a fogaival. Erős hullámok csapkodták a móló mindkét oldalát, vízfalak emelkedtek körülötte. Strickland az út végére fókuszált, ahol Elisa Esposito és Deus Brânquia állt, háttal neki, és az örvénylő folyót figyelték. Másodpercek alatt megteszi ezt a távolságot, gondolta. Biztosan lépkedett, a folyó hullámzása ellenére. Egy öreg férfi is állt a móló szélén. Strickland felismerte. Õ vezette a mosodai furgont. Minden összeállt. Ó, de élvezetes lesz ez!

Az öregember észrevette Stricklandet, és Elisa nevét kiáltotta, ám a férfi túl gyorsan közeledett. Az öreg ekkor olyasmit tett, amire Strickland a legkevésbé sem számított: rárontott. Strickland megtorpant, de a fodrozódó vízben a lába összevissza csúszkált a nedves deszkákon. Alig tudta visszanyerni az egyensúlyát; mindössze annyit tudott tenni, hogy meglendítette a pisztolyt, és beverte vele az öregember fejét. Az öreg zsákként dőlt el, és szerencsétlenül ért földet, a móló oldalára gurult, felsőteste belelógott a dühöngő vízbe. Egy másodpercig megpróbált megkapaszkodni a nedves fában. Nem sikerült. Fejjel előre zuhant a hullámok közé.

Most már Elisa is észrevette Stricklandet. A férfi kihúzta magát, és három méterről Deus Brânquiára fogta a pisztolyt. A szeme közben Elisára villant. Szinte nincs is rajta ruha, gondolta, csak egy szétnyílt fürdőköpeny. És egy pár cipő. Hát persze; cipő. Csillogó, ezüstös, magas sarkú cipő, amivel kínozhatja Stricklandet. Ez a csábító, szégyentelen nő, ez az áruló. Végig ő volt a valódi Delila, elterelte figyelmét a tervéről. Most majd a szemtanúja lesz Deus Brânquia végzetének. Mostantól a kopoltyús isten a múlté. Hát ő, Richard Strickland? A Cadillac-kereskedő azt mondta róla: Maga pont úgy néz ki, mint akinek van jövője.

Örült, hogy legalább egy dologban igaza lett. Végül tényleg képes volt sikításra bírni a néma lányt, aki csak így figyelmeztethette Deus Brânquiát a golyóra, amelyet Strickland kilőni készült. Elisa nyakában megfeszültek az erek, és felsikoltott. Strickland biztos volt benne, hogy ez az első hang, amely valaha is elhagyta gyenge torkát. Egy vékony hang a gégéje maradványaiból; ugyanilyen krákogást hallatott a Josefinához láncolt keselyű, miközben Henríquez hajónaplójának a lapjaitól fuldoklott.

A sajátos hang túlharsogta az üvöltő szelet. Deus Brânquia megfordult. Villámlott; fehér fény világította meg a kékeszölden ragyogó kopoltyús istent. De már késő volt. Strickland, a jövő embere a jövő fegyverét tartotta a kezében. Meghúzta a ravaszt; egyszer, kétszer. A viharos erejű szélben és a zuhogó esőben szinte kellemes volt a hang. Csak pukkanások hallatszottak. Deus Brânquia mellkasán két lyuk jelent meg. A lény megingott, és térdre rogyott a móló szélén. Vér ömlött belőle, és összekeveredett az esővel.

A félelmetes ellenség után több évig folytatott, két kontinensen átívelő, hősies hajtóvadászat után kiábrándító vég volt ez. De ilyen a vadászat. Strickland Deus Brânquia lehajtott fejére célzott, és meghúzta a ravaszt.

30.

Elisa most értette meg, miféle őrület késztet arra egy katonát, hogy rávesse magát egy gránátra a bajtársáért, egy anyát, hogy feláldozza az életét a gyerekeiért, és egy szerelmest, hogy feladjon mindent, ha a szeretett személy ettől tovább élhet. De nem volt rá alkalma, hogy ilyen áldozatot hozzon. Felemelte a kezét, mintha egy legyintéssel el tudná téríteni a golyót; de csak ennyire volt képes. Minden olyan hirtelen történt.

Strickland teste a lövés pillanatában balra billent. Egy ecset vékony, éles vége szúrta át a lábát. Giles bukkant elő mögötte, a móló szélébe kapaszkodva. Valaki kihúzta Gilest a sodrásból, kivette az ecsetet a zsebéből, és beledöfte Stricklandbe. Zelda volt az; hihetetlen módon Zelda megjelent itt, a világ végén. Terpeszben állt a mólón, ázottan és sárosan, öklében még mindig az ecsetet szorongatta, keze zöld volt a csorgó festéktől.

Strickland a lábához nyúlt, és megpróbált feltérdelni. Elisát valami mellkason vágta. Õ is térdre rogyott, akárcsak Strickland, a combja remegett. Előre dőlt és a kezére támaszkodott. A folyó vize az arcára és az ujjaira fröcskölt. A víz fekete volt, kék, lila, piros. Elisa a mellkasára nézett. Egy apró golyónyom látszott pont a két melle között. Vér folyt belőle a deszkákra, de az eső azonnal el is mosta.

Úgy érezte, mintha a könyöke papírból lenne. Eldőlt. Most fejjel lefelé látta a világot, a szénfekete felhőket, a villámokat, az eső zuhogását, azt, ahogy a rendőrautók villogóinak fénye visszaverődött a közelben horgonyzó hajókról, Stricklandet, ahogy a fegyveréért nyúlt, Zeldát, ahogy az öklével hátba verte, és Gilest, aki megpróbálta megragadni Strickland bokáját. Elisa zöldet, kéket és sárgát látott, majd egyre gyorsuló ütemben lilát, bíbort és borostyánt, még gyorsabban barackszínt, olívazöldet és kanárisárgát, még gyorsabban pedig ismert és ismeretlen színeket, amelyek túlragyogták a villámokat. A lény volt az; teste barázdái káprázatosan foszforeszkáltak, miközben karjaiba vette a lányt. A vére elvegyült Elisa vérével, Elisáé pedig az övével, ami összekapcsolta őket, még akkor is, amikor mindketten haldokoltak.

31.

Egy hullám a mélység felé taszította a pisztolyt, de Strickland gyorsabb volt. Utánavetette magát, megragadta, és mindkét kezével szorosan fogta. Már csak a két rajta csüngő patkánytól kellett megszabadulnia. A hátára fordulva arcon rúgta az öregembert, Delilah Brewstert pedig több méterre taszította magától a mólón. A teste tele volt harapásokkal, a lábából vér fröcskölt, látását elhomályosította az eső. Könyökére támaszkodva kitátotta a száját. Ez már az ő esője, gondolta, és felült, a vizet nyeldekelve.

Deus Brânquiából még mindig áradtak a színek. Meredten nézte Stricklandet az eső fátyla mögül. Elisát a karjában tartotta. Aztán lassan leengedte a lány testét a mólóra, hagyta, hogy csapkodják a hullámok. A kopoltyús isten ott állt előtte. Strickland pislogott, megpróbálta felfogni a történteket. Kétszer mellkason lőtte, és mégis áll, mégis jár? Deus Brânquia továbbsétált a mólón, teste fáklyaként világított az éjszakában. Egy halhatatlan teremtmény; csak egy olyan ostoba ember, mint Strickland hihette azt, hogy halandóvá teheti.

Strickland azonban tovább próbálkozott. Ügyetlenül felemelte a pisztolyt, és tüzelt. Deus Brânquia mellkasába lőtt. A nyakába. A hasába. Deus Brânquia végighúzta kezét a golyó ütötte lyukakon. A sebek az esővel együtt csorogtak le a testén. Strickland olyan erősen rázta meg a fejét, hogy csak úgy fröcskölt róla a víz. Vajon az áradó folyó ad neki ekkora hatalmat? Vagy az összegyűlt vadállatok látják el mesterüket ilyen életerővel? Sosem fogja megtudni. Nem szabad megtudnia. Strickland sírt; azzal az erős, ziháló zokogással, amelyről Timmynek azt mondta, hogy sosem szabad így sírnia. Fejét a móló deszkáira fektette. Szégyellt belenézni a kopoltyús isten szemébe.

Deus Brânquia elétérdelt. Egyetlen karmát beleakasztotta a fegyver sátorvasába, óvatosan kivette Strickland szorításából, majd letette a pallóra. Fekete vízsugár tört fel a mólóra, elragadta a pisztolyt és elnyelte. Ugyanazzal a karmával Deus Brânquia felfelé döntötte Strickland fejét, az álla puha aljánál fogva. Strickland elsírta magát; megpróbálta csukva tartani a szemét, de nem tudta. Az arcuk csak pár centire volt egymástól. Strickland arcán könnyek csorogtak, és Deus Brânquia karmain keresztül a lény ragyogó pikkelyeire folytak. Strickland megszólalt, és örült, hogy most, mindennek a végén megint a saját hangját hallhatja.

– Tényleg isten vagy – suttogta Strickland. – Bocsáss meg!

Deus Brânquia oldalra döntötte a fejét, mintha csak fontolóra venné a könyörgést, aztán levette a karmát Strickland álláról, a nyakára helyezte, és keresztülmetszette vele a torkát.

Strickland úgy érezte, megnyílt. Nem volt rossz érzés. Túlságosan be volt zárkózva eddig, gondolta, és túl sokáig. Könnyedséget érzett. Lenézett. Elvágott torkából vér ömlött a mellkasára. Mindent kimosott belőle. A majmokat. Hoyt tábornokot. Lainie-t. A gyerekeket. A bűneit. Richard Stricklandből csak annyi maradt, amennyi kezdetben volt, amilyennek megszületett: egy üres test volt, puszta lehetőség. Hátrazuhant. Nem is; Deus Brânquia engedte le, belemerítette a vízbe, amely olyan puha és meleg volt, mint egy takaró. Strickland boldogságot érzett. Szemét elárasztotta az esővíz. Nem látott mást, mint vizet. Ez a vég, gondolta. De miközben meghalt, nevetett. Mert ez volt egyben a kezdet is.

32.

Giles figyelte, ahogy a civilizáció ismét átvette az irányítást a vad természet fölött. Látta az érkező járművek fényét, és azt, ahogy egyenruhás és esőkabátos férfiak rohantak a móló felé, majd hirtelen lefékeztek a móló elejében összesereglett állatok előtt, melyek már nem voltak annyian, mint korábban, de még így is figyelemre méltó volt a létszámuk. A járókelők is gyülekezni kezdtek. Többségük sosem merészkedett volna ki ilyen viharban, de most látni akarták a hihetetlen színeket, amelyek beragyogták a mólót; azt gondolták, valami őrült tűzijátékokat durrogtat a szakadó esőben.

Giles felköhögte a vizet a tüdejéből. Azt hitte, meg fog halni. Emlékezett rá, hogy a vízbe zuhant, leért a folyó fenekére, és vadul csapkodott, hogy újra a felszínre kerüljön, de aztán az áramlat elkapta és az öböl felé sodorta. Egy kéz viszont még időben megragadta a csuklóját, és visszahúzta a mólóra. Az erős sodrás miatt a tenyerüknek ki kellett volna csúszniuk egymásból, de ennek a kéznek erős volt a szorítása, érdes volt a súrolástól, a sepréstől és a felmosástól. Olyan volt, mint Elisa keze.

A fekete nő húzta ki, akit Giles látott már korábban az Occam rakodóállomásánál; a titokzatos bűntársuk. A férfi el sem tudta képzelni, hogyan került most ide, de vele kapcsolatban tulajdonképpen minden olyan valószínűtlen volt. Giles csak annyit tudott, hogy ez a testes, középkorú nő hajlamos a jelentős pillanatokban felbukkanni, és valamiféle végtelen bátorság hajtja. Amint Giles megkapaszkodott a mólóban, a nő kihúzta az ecsetet a zsebéből, és rátámadt a pisztolyos fickóra. A férfi most már halott volt, a torkán lévő seb annyira vérzett, hogy a vérnyomokat még a csapkodó hullámok sem tudták eltüntetni.

Giles nagy nehezen felkönyökölt. A nő közelebb húzta magához reszkető testét. A zuhogó esőn keresztül együtt figyelték, ahogy a lény felállt, lerázta karmairól a férfi vérét, és úszóhártyás lábával odasétált Elisa összeroskadt testéhez. Ragyogó fénye minden lépéssel egyre halványabb lett.

– Elisa… – kezdte rekedten Giles.

– Nem tudom – felelte a nő.

– Fel a kezekkel! – kiáltották a rendőrök.

A lény ügyet sem vetett rájuk. Felemelte Elisát a mólóról. A rendőrök ordítva követelték, hogy tegye le a nőt, de ez a felszólításuk sem volt hatásosabb. A lény egy pillanatig egy helyben állt, a folyó habja és az ezüstös eső mellett teljesen feketének tűnt. Giles túlságosan kimerült volt, és túlságosan mély gyászt érzett ahhoz, hogy odakiáltson, de elsuttogott egy viszlátot a lénynek, akinek a gyógyító érintése erőt adott neki, hogy aznap este megmeneküljön a megfulladástól, és a legjobb barátjának, aki erőt adott neki, hogy az elmúlt tíz évben ne fulladjon meg.

A lény Elisával a karjában egyetlen hang, egyetlen csobbanás nélkül beleugrott a vízbe.

A rendőrök végül megindultak, bakancsaik tocsogtak a mólón. Azok, akiknél pisztoly is volt, egészen a végéig elmentek, kalapjukat a fejükhöz szorították, hogy ne fújják el a széllökések, és zseblámpájuk fényében a hullámokat pásztázták. A mentők először a halott férfihoz guggoltak le, majd Giles és a nő mellé. Az egyik mentős a kezével végigtapogatta Giles fejét, nyakát és felsőtestét.

– Fáj valami? – kérdezte.

– Persze, hogy fáj – vágta rá a nő, aki a karjaiban tartotta Gilest. – Mindnyájunknak fáj.

Giles kuncogni kezdett, amin maga is meglepődött. Hiányozni fog Elisa, gondolta. Ó, mennyire fog hiányozni, minden este, minden reggel, minden délután, minden egyes alkalommal, amikor korog majd a hasa, mert elfelejtett enni. Szerette. Nem, nem ez a megfelelő szó. Szereti. Valamiért biztos benne, hogy nem halt meg, és soha nem is fog. Hát ez a nő? A megmentője? Szinte már őt is szereti.

– Maga biztos Giles – mondta a nő, miközben a mentős a festőt vizsgálta.

– Maga meg biztosan Zelda – felelte Giles.

Mindketten elmosolyodtak hivatalos bemutatkozásuk abszurditásán az apokaliptikus körülmények között. Giles Elaine Stricklandre gondolt, aki eltűnt, mielőtt elmondhatta volna neki, mennyit jelentett számára. Nem akarta még egyszer elkövetni ugyanezt a hibát. Kinyújtotta a karját, és megfogta Zelda kezét; tenyereik között sós víz csorgott. Zelda a férfi vállára hajtotta a fejét, és úgy érezték, mintha a rájuk hulló eső egyetlen emberré olvasztotta volna őket.

– Maga szerint… – kezdte Zelda.

– Arra gondol, hogy ők ketten…? – próbált segíteni neki Giles.

– Odalent… úgy értem… talán…

Egyikük sem volt képes befejezni. És ez rendben is volt így; mindketten tudták, mi a kérdés, ahogy azt is tudták, hogy számukra nem lesz határozott válasz. Giles megszorította Zelda kezét, nagyot sóhajtott, és nézte, ahogy leheletének párája eltűnt a zuhogó esőben. A festő megvárta, amíg beburkolták őket a kórházi takarókba, beültették őket a mentőkocsiba, amelyben mindenképpen együtt akartak utazni, és amikor úgy vélte, Zelda már elfelejtette a kérdést, megfogalmazta lehetséges legjobb válaszát.

33.

Miután Elisa elmerült, kétszer lökte magát a felszínre, de Baltimore, az otthona már csak egy apró, csillogó foltnak látszott. Meglőtték, nem tudott úszni. Még egyszer, utoljára a víz alá merült. Odalent sötét volt. Nem volt levegő. Nyomást érzett, mintha több tucat kéz tapadt volna a sebére, és próbálta volna elállítani a vérzést. De így is ömlött belőle a vér; szétterjedt a vízben, vörös köpönyegként vette körül, helyettesítve a fürdőköpenyt, amely már elsodródott.

Elisa kinyitotta a száját, és engedte, hogy a víz a testébe áramoljon.

Aztán a lény bukkant elő a sötétségből. Elisa először azt hitte, hogy egy csillogó halrajt lát, de aztán rájött, hogy a milliónyi apró fényforrás valójában temérdek pikkely. Saját víz alatti napjának ragyogásában Elisa a lény elképesztő mozgását figyelte. Nem benne volt a vízben, hanem inkább a része volt; úgy sétált ebben a közegben, ahogy az emberek a járdán, aztán pedig olyan könnyedén fordult meg, mint egy szél által felkapott virágszirom. Csókot nyomott Elisa homlokára, és köré fonta a karjait. Széles tenyerét végighúzta a hátán, a meztelen vállán, a mellén. Majd kissé távolabb siklott, és az oldalánál fogva tartotta a lányt, mintha egy gyereket tanított volna biciklizni.

Elisa észrevette, hogy a mellkasáról eltűnt a lyuk. Nagy meglepetésére nem érzett megdöbbenést, csak azt, hogy ez így van rendjén. A lény most már csak a kezét fogta. Elisa rájött, hogy elengedni készül. Megrázta a fejét, a haja lebegett, mint a hínár. Nem áll rá készen, gondolta. Szabad kezével megpróbálta eljelelni ellenkezését, de addigra a lény kezei elengedték őt. Elisa zuhant, zuhant, zuhant; bár mivel az irányokat nehezen lehetett megállapítani a fekete ürességben, lehet, hogy valójában emelkedett. Rúgott egyet a lábával. Julia gyönyörű ezüst cipői egzotikus halakként sodródtak el mellette. Többé már nem volt rájuk szüksége.

A lény ismét felbukkant a mélységből. Egymással szemben álltak, megújultan és meztelenül; a tenger volt az ő édenkertjük. A lény kopoltyúi kitágultak, majd összehúzódtak. Elisa is lélegzett. Nem értette, hogyan lehetséges ez, de nem is érdekelte, mert csodálatos élmény volt. Cukor és eper ízét érezte, és olyan energia árasztotta el, amilyet korábban sosem tapasztalt. Nem tudta visszatartani a nevetését, amitől buborékok gördültek ki a száján, és a lény játékosan elkapta őket. Elisa kinyújtotta a kezét, és végigsimított a lágy kopoltyúkon. Úgy érezte, egy örökkévalóságig tudná őt nézni.

Aztán mintha valami kitárult volna benne. Rájött, hogy ezek azok a részei, amelyek miatt a Felügyelőasszony szörnyszülöttnek nevezte. Elisa nem érzett utálatot a nő iránt; tudta, hogy idelent az utálatnak semmi értelme. Idelent az ember addig öleli az ellenségeit, míg baráttá nem válnak. Idelent az ember nem egy lény akar lenni, hanem minden lény egyszerre, Isten, Belfegor és minden, ami közöttük van. De Elisának nem csak a gondolkodása változott meg. Fizikai változásokat is tapasztalt, a bőrén, az izmain. Igen, megérkezett, gondolta. Most már teljes. Tökéletes.

Elisa a lény felé nyúlt. Önmaga felé. Nem volt különbség. Most már értette. Elisa a karjaiban tartotta a lényt, ő pedig Elisát, egymást ölelték; és sötét volt, és fény volt; csúfság volt és szépség volt; fájdalom volt és gyász volt; semmi sem volt, és minden örök volt.

34.

VÁRUNK figyelünk hallgatunk érzünk türelmesek vagyunk mindig türelmesek vagyunk de nehéz a nőnek akit szeretünk sokáig tart olyan sokáig tart megérteni érezni emlékezni és nem jó látni a szenvedését nem jó látni a fájdalmát de mi is szenvedtünk mind szenvedtünk és a fájdalom és a szenvedés fontos a fájdalomnak és a szenvedésnek meg kell történnie ha ő is meg akar gyógyulni ahogy mi is mind meggyógyultunk és segítettünk őt meggyógyítani és most megtörténik megtörténik már érti és ez gyönyörű a nő gyönyörű mi gyönyörűek vagyunk és ezt jó látni boldogság látni a vonalak a nyakán a vonalak amelyeket sebeknek hitt nem sebek és jó látni ahogy azok a vonalak szétnyílnak ahogy a kopoltyúk szétnyílnak ahogy a kopoltyúk kitágulnak boldogság látni és most már tudja ki ő és ki volt mindig is ő és mi egyek vagyunk és most már együtt beszélünk együtt érzünk és elúszunk a messzeségbe a véghez és a kezdethez és befogadunk mindenkit aki követni akar befogadjuk a halakat befogadjuk a madarakat befogadjuk a bogarakat befogadjuk a négylábúakat befogadjuk a kétlábúakat befogadunk téged //

jöjj velünk