1.

Richard Strickland Hoyt tábornok tájékoztatóját olvasta három és félezer méter magasban. A kétmotoros gépet olyan ütések érték, mintha egy bokszoló püfölte volna. Ez volt az utolsó szakasza az Orlandótól Caracason és Bogotán át Pijuayalba tartó útnak; a Peru–Brazília–Kolumbia háromszög legsötétebb bugyra. A tájékoztató kurta volt, tele rövidítésekkel. A hadsereg pattogós nyelvezetén magyarázta el a dzsungel istenének legendáját, akit a brazilok Deus Brânquiának neveztek. Hoyt kívánsága volt, hogy Strickland kísérje el a felbérelt vadászokat, segítsen nekik elfogni azt a valamit, bármi legyen is az, és szállítsa Amerikába.

Strickland minél hamarabb el akarta végezni a feladatot. Biztos volt benne, hogy ez lesz az utolsó küldetés, amit Hoyt tábornok parancsára teljesít. Azok a dolgok, amiket Koreában tett Hoyt parancsnoksága alatt, tizenkét évre a tábornokhoz láncolták. A kapcsolatuk azóta is egyfajta zsaroláson alapult, és Strickland szabadulni akart. Úgy gondolta, elvégzi ezt a munkát, ami az eddigi legnagyobb megbízása, ezzel felmenti magát Hoyt szolgálata alól, aztán hazautazik Orlandóba Lainie-hez és a gyerekekhez, Timmyhez és Tammyhez. Végre férj és apa lehet, ami Hoyt piszkos munkái miatt eddig nem lehetett. Nemsokára teljesen új ember lehet. Szabad lehet.

A figyelmét újra a tájékoztatóra fordította. Felvette az érzéketlen katonai szemléletet. Ezek a szerencsétlen dél-amerikai nyomorultak! Nem a mezőgazdaság elmaradottsága a szegénységük oka, hát persze, hogy nem. Hanem egy kopoltyús isten, akinek nem tetszik, ahogy a dzsungellel bánnak. A kétmotoros gép beázott, a tájékoztató maszatos lett. Beletörölte a nadrágjába. Az amerikai hadsereg szerint Deus Brânquia egyes tulajdonságait a harcászatban is lehetne kamatoztatni. Az ő dolga az, hogy az amerikai érdekeket képviselje, és ahogy Hoyt mondta, „motiválja” a csapatot. Stickland első kézből ismerte Hoyt elképzeléseit a motivációról.

Megint Lainie jutott az eszébe, de tekintve, hogy milyen dolgokat kellett megtennie, úgy érezte, jobb, ha nem gondol rá.

A pilóta folyamatosan káromkodott portugálul, és nem ok nélkül. A landolás borzalmas volt. A kifutót felverte a dzsungel. Strickland kitámolygott a gépből. A forróság szinte látható volt. Egy Brooklyn Dodgers pólót és hawaii nadrágot viselő kolumbiai férfi egy terepjáró felé terelte. A kocsiban ülő kislány egy banánt dobott Strickland feje felé, de a férfi túlságosan émelygett a repüléstől ahhoz, hogy reagáljon. A kolumbiai bevitte az aprócska városba, amely tele volt nyikorgó, fából készült gyümölcsös taligákkal és mezítlábas, éhségtől pókhasú gyerekekkel. Strickland körbejárta az árusokat, és vásárolt pár dolgot: öngyújtót, olcsó szeszt, zárható műanyag zacskókat és lábhintőport. Amikor a pénzérméket odacsúsztatta a pulton, érezte, hogy a fa szinte könnyezik a párától.

A repülőn tanulmányozta a szótárat.

– Você viu Deus Brânquia? – kérdezte a helyiektől.

Az árusok kuncogtak, és a nyakukra tették a kezüket. Strickland semmit nem értett. Az emberek erős, acélos szagot árasztottak, mint a frissen levágott állatok. Strickland egy aszfaltúton sétált visszafelé, amely olvadozott a cipője alatt. Észrevett egy patkányt; a fekete mocsokban hempergett. Lassan haldoklott. Strickland arra gondolt, hogy a csontjai ki fognak fehéredni, aztán elmerülnek a kátrányban. Még nem tudta, hogy ez a legjobb út, amit a következő másfél évben látni fog.

2.

Az éjjeliszekrény megrázkódott az ébresztőóra rezgésétől. Elisa, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, kitapogatta az óra jéghideg kapcsológombját. Mély, kellemes, meleg álomból ébredt, és vissza akart bele merülni, legalább egyetlen percre. De az álom, mint mindig, elillant éber üldözője elől. Vízről, sötét vízről álmodott – ennyire emlékezett. Rengeteg vízről, ami összepréselte a tüdejét, mégsem fulladozott tőle. Valójában könnyebben lélegzett benne, mint a huzatos szobák, az olcsó ételek és a szakadozó áramellátás valóságában.

Odalentről tubák hangja hallatszott, és női sikoly. Elisa a párnába fojtotta sóhajtását. Péntekenként mindig új filmet mutattak be a lakás alatt éjjel-nappal nyitva tartó Arcade Cinema Marquee moziban, így minden héten új párbeszédeket, hangeffekteket és zenéket kellett megszoknia, ha el akarta kerülni, hogy borzongató ijedtségre ébredjen. Most épp trombiták szóltak, majd egy csapat férfi kiáltozott. Elisa kinyitotta a szemét. Először az órára nézett, amely 22.30-at jelzett, majd a padlóra, melynek deszkáin átszüremlettek a filmvetítő fényei, színes árnyalatot adva a porcicáknak.

Felült, és a hideg ellenére nagyot nyújtózott. Miért van kakaóillata a levegőnek? A furcsa illathoz kellemetlen zaj társult: tűzoltóautó száguldott a Patterson parktól északkeletre. Elisa lelógatta lábát a hideg padlóra, és a vetítő fényének változásait és villódzásait figyelte. Ez az új film több fényt adott, mint az előző, a Lelkek karneválja című fekete-fehér mozi. A lábán futkározó élénk színek miatt visszasüppedt az álomvilágba. Van pénze, rengeteg, és a talpnyaló eladók egy rakás színes cipőt hordanak elé. Elragadóan néz ki, hölgyem. Ilyen cipőkben meg fogja hódítani a világot.

Nos, inkább a világ győzte le őt. A garázsvásárokon szerzett, falra akasztott csecsebecsék nem tudták elrejteni a termeszek rágta fát, és nem terelték el a figyelmet a svábbogarakról, amelyek szétszaladtak, ha felkapcsolta a lámpát. Úgy döntött, nem vesz róluk tudomást; egyedül így remélhette, hogy átvészelheti az éjszakát, a következő napot és a hátralévő életét. Kiballagott a kis konyhába, beállította a stoppert, három tojást dobott egy lábas vízbe, majd a fürdőszobába ment.

Mindig kádban fürdött. Megnyitotta a vízcsapot, és levetette magáról a flanelt. Munkahelyén a kolléganői folyton az étkezőasztalon hagyták a női magazinokat, amelyekben számos cikk hívta fel Elisa figyelmét arra, hogy a teste mely részeire kell odafigyelnie. Ám bármilyen vonzó volt is a csípője és a melle, ezek sem tudták elvonni a figyelmet a nyaka két oldalán húzódó, csúnyán hegesedett sebhelyekről. Alámerült, meztelen válla hozzáért a kádhoz. Mindegyik seb másfél centiméter hosszú volt és a gégéjéig húzódott. A távolban tovább szólt a sziréna. Élete harminchárom éve alatt mindvégig Baltimore-ban élt, a Broadwayn végig tudta követni a tűzoltóautót. Voltaképpen a nyakán lévő sebek is egyfajta térképet alkotnak, gondolta, olyan helyekről, amelyekre jobb, ha nem emlékszik.

Amikor a fejét is a kádba merítette, a víz még jobban felerősítette a mozi hangjait. „Aki Belfegorért hal meg, örök életet nyer!” – kiáltotta egy lány a filmben. Elisának fogalma sem volt, hogy jól hallotta-e. Vékony szappant fogott a két keze közé, élvezte, hogy olyan csúszós, hogy halként ficánkol a vízben. Álmának emléke továbbra is nyomasztotta; nehéz volt, mint egy férfi teste. Nyers és túlságosan erotikus. Szappanos ujjait a combja közé irányította. Volt idő, amikor randizgatott, szexelt, ilyesmi. De ennek már sok-sok éve. Ha a férfiak egy néma nővel találkoznak, kihasználják. Egyik férfi sem próbált kommunikálni vele a randevúkon. Csak nyúlkáltak és elvettek, mintha ő, aki néma, mint egy állat, valóban csak egy állat lett volna. Ez jobb. A férfi az álmából, a homályos alak jobb.

Ám az óra, a pokoli csipogó jelezni kezdett. Elisa köhécselt, kínosan érezte magát, pedig egyedül volt. Felállt, a tagjai fényesen, vizesen csillogtak. Egy köpenyt tekert maga köré, és reszketve visszatámolygott a konyhába. Elzárta a tűzhelyet, és megnézte az órát: 23.07. Mire ment el ennyi idő? Felvett egy melltartót, ami a kezébe akadt, begombolta a blúzát, lesimította a szoknyáját. Az álomban elképesztően elevennek érezte magát, de most annyira közömbös volt, mint a kihűlőben lévő tojások. Volt egy tükör a hálószobájában is, de inkább nem nézett bele, mert attól tartott, hátha helyes a megérzése, és valóban láthatatlan.

3.

Amikor Strickland a megjelölt helyen rátalált a tizenöt méteres hajóra, új öngyújtójával elégette Hoyt tájékoztatóját. Ez volt a protokoll. A hajó nem felelt meg katonai elvárásainak, ahogy semmi más sem itt, délen. Szemét volt szeméthez szögelve. A kéményt vékony réteg alumíniummal foltozták be. A hajókorlátról lelógó gumik szakadozottak voltak. Az egyetlen árnyékot a négy rúdra kifeszített lepedő jelentette. Forróság lesz. És az jó. Kiégeti belőle a kínzó emlékeket Lainie-ről, a hűvös, tiszta otthonukról és a floridai pálmafák suttogásáról. Lángra lobbantja benne a haragot, amire az ilyen küldetéseken szükség van.

Koszos, barna víz fröcsögött a móló deszkái között. A legénység tagjai közt egyaránt voltak fehérek, napbarnítottak és vörösesbarna bőrűek. Néhányukon tetoválás és piercing díszelgett. Nedves ládákat húztak végig egy pallón, amely erősen meghajlott a súly alatt. Strickland követte őket, és a hajó törzséhez érve a JOSEFINA feliratot pillantotta meg. Kis hajóablakok jelezték az alsó fedélzet szintjét, ahol épp csak a kapitánynak volt elég hely. A kapitány szóhoz kapcsolódó parancsolás gondolata felmérgesítette Stricklandet. Itt egyedül Hoyt parancsol, ő pedig Hoyt megbízottja. Nem volt kedve olyan ostoba hajósokhoz, akik azt hiszik, hogy náluk van az irányítás.

Strickland megtalálta a kapitányt; szemüveges, mexikói férfi volt, fehér hajjal és szakállal, fehér ingben, fehér nadrágban és fehér szalmakalapban éppen buzgó gyorsasággal írogatta alá a hajórakomány-jegyzékeket. Amikor megpillantotta, odakiáltott neki:

– Mr. Strickland!

Strickland úgy érezte, mintha a fia egyik meséjébe került volna: Mííszter Sztrííklend! Valahol Haiti felett repülhettek, amikor a kapitány nevét memorizálta: Raúl Romo Zavala Henríquez. Jól kezdődött, de a végén fellengzőssé vált. Illett a férfihoz.

– Nézze! Puro cubano csak önnek, barátom.

Henríquez átnyújtott neki egy szivart, egyet meggyújtott magának, majd két pohárba whiskyt töltött. Stricklandet úgy képezték ki, hogy munka közben ne igyon, de Henríqueznek engedélyezte a köszöntőt la aventura magníficóra. Ittak, és Stricklandnek be kellett vallania, hogy jólesett. Bármi jólesett, ami legalább egy kis időre elterelte a figyelmét Hoyt tábornok sötétlő árnyékáról és arról, mit jelenthet a jövője szempontjából, ha nem sikerül eléggé „motiválnia” Henríquezt. Amint a whisky lecsúszott, belül is olyan forróságot érzett, mint ami a dzsungelben uralkodott.

Henríquez az a fajta ember volt, aki túl sok időt tölt füstkarikák fújásával: tökéletesen csinálta.

– Dohányozzon, igyon, élvezze! Sok idő telik el, mire más luxust is élvezhet – mondta. – Jó, hogy nem késett, Mr. Strickland. A Josefina már türelmetlen, indulni akar. Olyan, mint Amazónia: nem vár senki emberfiára.

Stricklandnek nem tetszett ez a célozgatás. Letette a poharát, és a kapitányra bámult. Henríquez nevetett, és tapsolt egyet.

– Így van. Az olyan embereknek, mint mi, a Sertão úttörői, nem kell kifejezésre juttatnunk az izgatottságunkat. Los brasileños egyetlen szóval illetnek minket: sertanista. Jól hangzik, sí? Pezseg tőle a vére?

Henríquez unalmas részletekkel tűzdelve elmesélte egyik útját az Instituto de Biologia Maritima egyik kirendeltségéhez. Azt állította, hogy a saját kezében tartotta azokat a meszes kövületeket, amelyek állítólag hasonlítanak ahhoz, ahogyan Deus Brânquiát írják le. A tudósok szerint a kövületek a devon korszakból származnak, és tudta-e, Mííszter Sztrííklend, hogy az a paleozoikum része? Henríquez azt mondta, ez vonzza a magafajta embereket Amazóniába. Ahol még a primitív életforma virágzik. Ahol az emberek visszaforgathatják a naptárt, és megérinthetik a megérinthetetlent.

– Megkapta a szerződést? – tette fel Strickland a kérdést, amit már egy órája tartogatott.

Henríquez elnyomta a szivarját, és szemöldökét ráncolva kinézett a hajóablakon. Amint meglátta, amit keresett, elmosolyodott, és erélyesen arrafelé mutatott.

– Látja az arctetoválásokat? Az orrdíszeket? Ezek nem olyan indiánok, mint a maga Tontója. Hanem índios bravos. Úgy ismerik az Amazonas minden egyes kilométerét a Negro-Brancótól a Xinguig, mint a tenyerüket. Négy különböző törzsből származnak. Felbéreltem őket, hogy legyenek a felderítőink. Nem fordulhat elő, Mr. Strickland, hogy az expedíciónk eltévedjen.

Strickland ismét feltette a kérdést:

– Megkapta a szerződést?

Henríquez a kalapjával legyezte magát.

– Amerikai barátai fénymásolt papírokat küldtek. Legyen így. Az expedição científica követni fogja az előírásaikat, amíg lehetséges. Ám azután, Mr. Strickland, gyalogolni fogunk. Felterítjük a vestigiókat, az eredeti törzsek maradxványait. Azok az emberek többet szenvedtek az iparosítástól, mint amit el tud képzelni. Mi viszont békével érkezünk. Ajándékokat fogunk nekik felajánlani. Ha Deus Brânquia létezik, ők megmondják, hol találjuk.

Hoyt tábornok szavaival élve a kapitány motiváltnak tűnt. Strickland ezt nyugtázta. De akadtak figyelmeztető jelek is. Ha Strickland tudott valamit a meg nem hódított területekről, az az volt, hogy kívül-belül mocskos lesz tőlük az ember. Ilyen helyre nem öltözöl fehérbe, kivéve, ha fogalmad sincs arról, hogy mi a fenét csinálsz.

4.

Elisa az utolsó pillanatig kerülte szobája nyugati falát, abban a reményben, hogy hátha fellelkesíti majd a látvány. A szoba nem volt nagy, így a fal sem. Két és fél méterszer két és fél méter. De minden négyzetcentiméterét cipők borították, melyeket az évek során olcsó boltokban vagy turkálókban vett. Pillekönnyű, cseresznyepiros tűsarkú. Kétféle árnyalatban pompázó, tompa orrú cipő, amelynek az orr-része kerti lapátra emlékeztet. Pezsgőszínű, elöl nyitott szaténcipő, olyan, mint egy eldobott esküvői csokor. Kényelmes, alacsony sarkú cipő, ragyogó piros színben, amitől az ember lába úgy néz ki, mintha rózsaszirmok borítanák. A fal szélére száműzve csúfoskodtak a kopott, pánt nélküli papucsok, a viseltes, hátul pántos szandálok, a műanyag papucscipők és a ronda bőrcipők, amelyek már csak nosztalgikus értékkel bírtak.

Minden cipő egy kis szögre volt felakasztva, amit Elisának mint egyszerű bérlőnek nem is lett volna joga beverni a falba. Az idő ellene dolgozott, mégsem sietett. Gondosan kiválasztott egy papucscipőt, amelyet kék, bőrből készült virág díszített, mintha ez a választás lett volna a legfontosabb dolog a világon. És az is volt. A virágok voltak a lázadás egyetlen szimbólumai, amiket ezen az estén és minden estén viselt. A láb az, ami összeköti az embert a földdel, ám ha valaki szegény, a föld egyetlen része sem az övé.

Elisa leült az ágyra, hogy felvegye a cipőt. Úgy érezte magát, mint egy lovag, aki épp a páncélkesztyűjét húzza a kezére. Miközben beledugta lábujjait a cipőbe, tekintete egy kupac régi bakelitlemezre vándorolt. A legtöbbet használtan vette, évekkel korábban, s a zene mellett örömteli emlékek is belekarcolódtak a műanyagba.

The Voice of Frank Sinatra: az a reggel, amikor segített az iskolások úttesten átkelését segítő őrnek kiszabadítani pár pelyhes kiscsibét az utcai csatornarács alól. Count Basie-től a One O’Clock Jump: az a nap, amikor meglátta, ahogy egy eltévedt baseball-labda, ami ritka, mint a kék vércse, kirepül a Memorial Stadionból és lepattan egy tűzcsapról. Bing Crosbytól a Star Dust: az a délután, amikor Gilesszal elmentek az alattuk lévő moziba, hogy megnézzék Stanwycket és MacMurray-t az Emlékezz az éjszakára című filmben. Utána egész nap az ágyán feküdt, Bing lemezét hallgatta, és azon elmélkedett, hogy a jószívű rablóhoz, Starwyckhez hasonlóan vajon ő is a büntetését tölti-e ebben a kegyetlen életben, és hogy a szabadulása napján várná-e valaki olyan, mint MacMurray.

Elég! Nincs értelme. Senki sem vár rá, és senki nem is várt rá soha, főleg nem a munkahelyi blokkolóóra. Felvette a kabátját, és kezébe fogta a tojásos tálat. Megint kakaóillatot érzett, ahogy kilépett a rövid folyosóra, amely tele volt poros filmdobozokkal, bennük ki tudja, milyen celluloidkincsekkel. Jobbra nyílt az egyetlen szomszédos lakás. Kétszer kopogott, mielőtt benyitott volna.

5.

Egy órán belül elindultak. A száraz évszak örömteli, mondták a kísérők, verãónak nevezik. Az esős évszak tragédia; hogy minek hívják, azt senki sem mondta Stricklandnek. Az előző esős évszak örökségeként egyes útvonalak még mindig víz alatt voltak; a Josefina, amíg tudott, megbirkózott velük. A holtágak kanyarulatai egy állattá varázsolták az Amazonast, amely rájuk rontott, meglapult, lecsapott… Henríquez örömtelien felkiáltott, és gázt adott a motornak, amitől a zöld, tőzeges dzsungel megtelt mérgező, fekete füsttel. Strickland belekapaszkodott a korlátba, és a vizet fürkészte. Barna volt, mint a tejcsokoládé, olyan fehér habbal, mint a pillecukor. Négy és fél méteres elefántfű ringatózott a partok mentén; mintha egy hatalmas, ébredő medve háta lett volna.

Henríquez átadta az irányítást az első tisztnek, hogy helyette a hajónaplóba jegyzetelhessen. Azzal kérkedett, hogy ha egyszer kiadják, amit ír, hírnevet szerez vele. Mindenki ismerni fogja a nagy felfedező, Raúl Romo Zavala Henríquez nevét. Végigsimította a hajónapló bőrborítását, mintha egy kellően önelégült portrét képzelt volna oda magáról. Strickland elcsitította utálatát, undorát és félelmét. Ezek csak akadályozzák. Elárulják. Ezt Hoyt tanította neki Koreában. Csak végezd a munkád! A legjobb érzés az, ha nem érzel semmit.

A monotonitás volt a dzsungel legrejtőzködőbb gyilkosa. A Josefina nap mint nap végtelen vizet járt be az egyre növekvő ködben. Strickland az egyik nap, amikor felnézett, egy hatalmas, fekete madarat pillantott meg; mintha zsíros paca lett volna a kék égbolton. Egy keselyű. Miután észrevette, már mindennap látta. Úgy érezte, lassú köröket róva az ő kimúlására vár. Strickland remekül fel volt fegyverezve: egy Stoner M63-as gépkarabélyt hordott a hátán, egy 70-es Berettát pedig a pisztolytokjában. Le akarta lőni a madarat. A madár Hoyt, ahogy figyel. A madár Lainie, ahogy búcsúzik. Nem tudta pontosan, hogy melyikük.

A hajózás bizonytalan éjszaka, ezért ilyenkor lehorgonyoztak. Strickland általában egyedül állt a hajó orrában. Hagyta, hogy a legénység összesúgjon a háta mögött. Hagyta, hogy az a sok índios bravos úgy bámuljon rá, mint valami amerikai szörnyre. Azon az estén a holdat figyelte, és közben észre sem vette Henríquez közeledését, míg az meg nem szólalt.

– Látja? A ficánkoló rózsaszínt?

Strickland dühöngött magában, de nem a kapitány, hanem saját maga miatt. Milyen katona az, aki szabadon hagyja a hátát? Ráadásul rajtakapták, ahogy a holdat bámulta. Ez nőies dolog, olyasmi, amit Lainie csinálna, miközben arra kérné, hogy fogja meg a kezét. Strickland vállat vont, és remélte, hogy Henríquez odébbáll. A kapitány azonban a távolba intett a hajónaplóval. Stickland odapillantott, és látta, hogy valami hajlékony, ezüstös tömeg ugrik ki a vízből.

– Boto – mondta Henríquez. – Folyami delfin. Mit gondol, mekkora lehet? Két méter? Két és fél? Csak a hímek ilyen rózsaszínek. Szerencsénk van, hogy láthatjuk. A hím boto nagyon magányos állat. Magának való.

Strickland azon gondolkodott, vajon Henríquez az ő tartózkodó viselkedésén gúnyolódik-e. A kapitány levette a kalapját, fehér haja ragyogott a holdfényben.

– Ismeri a boto legendáját? Feltételezem, hogy nem. Maga inkább pisztolyokról és golyókról tanult, igaz? Számos őslakos törzs úgy hiszi, hogy a rózsaszín folyami delfin egy encantado, egy alakváltó. Az ilyen estéken ellenállhatatlanul jóképű férfivá változik, és a legközelebbi faluba sétál. A kalapjáról lehet felismerni, amit azért visel, hogy eltakarja az orrnyílását. Ebben az álcában elcsábítja a falu legszebb nőit, és elvezeti őket a folyó alatti otthonába. Csak várjon, és meglátja. Nagyon kevés nő jár esténként a folyóparton, annyira félnek attól, hogy az encantado elrabolja őket. De szerintem ez egy reményteljes történet. Hát nem jobb egy víz alatti paradicsom, mint a szegénységgel, vérfertőzéssel és erőszakkal teli élet?

– Közeledik – csúszott ki Strickland száján.

– Ó! Akkor mindenképp vissza kéne mennünk a többiekhez. Azt mondják, ha valaki belenéz egy encantado szemébe, rémálmai lesznek, amelyekbe végül beleőrül.

Henríquez megveregette Strickland vállát, mintha a barátja lett volna, pedig nem volt az, és fütyörészve elsétált. Strickland letérdelt a korlát mellett. A delfin úgy ugrált, mint egy villogó kötőtű. Valószínűleg látott már hajókat. Valószínűleg halmaradékot akart. Strickland elővette a Berettát, és oda célzott, ahol becslése szerint a delfinnek fel kellett bukkannia. A fantázia szülte mesék nem érdemlik meg az életet. Hoyt a kíméletlen valóságot akarja, és Stricklandnek azt kell megtalálnia, ha élve ki akar jutni innen. A delfin alakja láthatóvá vált a víz alatt. Strickland várt. Bele akart nézni a szemébe. Õ lesz az, aki rémálmokat fog okozni. Õ lesz az, aki megőrjíti a dzsungelt.

6.

Elisát a másik lakásban mosolygó feleségek, vigyorgó férjek, izgatott gyerekek, magabiztos tinédzserek boldog csapata üdvözölte. Õk sem voltak azonban valóságosabbak, mint az Arcade moziban játszott filmek karakterei – csak reklámbeli figurák. Bár a festményeket hatalmas műgonddal alkották meg, egyik sem volt bekeretezve. A „Könnyen eltávolítható, vízálló szempillafesték” plakátjával egy rést tömtek be, hogy ne zúdulhasson be a kinti hideg levegő. A „Finoman ragyogó púder” hirdetése a huzatos ajtót ékelte ki. A „Tízből kilenc nőnek gondot okoz a harisnyája” asztallá lett alakítva, hogy legyen hova tenni a festékes tálakat a készülő művekhez. Elisát elszomorította a művészi méltóság e megcsúfolása, bár a szobában lévő öt macska közül egyik sem értett egyet vele. A szanaszét hajigált vásznak remek mászókát jelentettek nekik, ahonnan figyelhették az egereket.

Elisa lábujjhegyre állt virágos cipőjében, hogy Giles Gunderson válla fölött egy pillantást vessen a készülő festményre, melyen test nélküli családtagok feje lebegett egy nagy kupac piros zselé felett. A két tátott szájú gyerek olyan volt, mint két éhes kismajom, az apa a csodálattól az állát vakargatta, az anya pedig elégedetten tekintett elragadtatott fiacskáira. Giles épp az apa ajkainak megrajzolásával küzdött; Elisa tudta, hogy mindig megkínlódik a férfiak arckifejezésével. Ahogy közelebb hajolt, észrevette, hogy a festő a saját mosolyra húzódó ajkát próbálja a figura arcára festeni, és ezt annyira aranyosnak találta, hogy nem tudott ellenállni, és egy csókot nyomott az idős férfi arcára.

Giles meglepetten felnézett, és kuncogott.

– Nem hallottam, hogy bejöttél – mondta. – Mennyi az idő? A szirénák keltettek fel? Vértezd fel magad a szenvedések netovábbja ellen, kedvesem! A rádió szerint kigyulladt a csokigyár. Mi lehetne ennél borzasztóbb? Fogadok, hogy minden gyerek hánykolódik miatta álmában.

Gondosan nyírt, vékony bajusza alatt elmosolyodott, és a magasba tartotta két kezét, mindegyikben egy-egy ecsetet fogva: az egyiken piros festék volt, a másikon zöld.

– Tragédia és öröm kéz a kézben jár – jelentette ki.

A férfi mögött egy zsúrkocsira helyezett, cipősdoboz méretű televízió késő esti filmet sugárzott. Bill Bojangles Robinson éppen hátrafelé szteppelt a lépcsőn. Elisa tudta, hogy ez a jelenet fel fogja vidítani a barátját. Gyorsan, mielőtt még Bojanglesnek lassítania kellett volna Shirley Temple miatt, Elisa két ujjával jelezte a férfinak, hogy figyeljen oda.

Giles odanézett, és összecsapta a kezét, amitől a piros festék összekeveredett a zölddel. Hihetetlen volt, amit Bojangles művelt, és Elisa hirtelen elszégyellte magát, mert arra gondolt, ha más világban születik, jobban tudta volna tartani vele a lépést, mint Shirley Temple. Mindig is táncolni akart. Ezért volt annyi cipője: potenciális energia rejlett bennük, csak a használatba vételre vártak. Elisa a televíziót figyelve az ütemet számolta, figyelmen kívül hagyva az alattuk dübörgő film hangos zenéjét, és Bojanglesszel egyszerre kezdett szteppelni. Amikor Bojangles rúgott egyet lépés közben, Elisa belerúgott a legközelebbi tárgyba, Giles székébe, amivel megnevettette a férfit.

– Tudod, ki tudna még letáncolni egy lépcsőn? James Cagney! Láttuk már együtt a Yankee Doodle Dandyt? Meg kéne néznünk. Cagney lesétál egy lépcsőn. Remekül érzi magát; és elkezdi úgy dobálni a lábait, mintha kigyulladt volna a segge. Az egész színtiszta improvizáció, és milyen veszélyes! De ilyen az igazi művészet, kedvesem: veszélyes.

Elisa odatartotta elé a tojásos tálat, és azt jelelte: Egyél! Giles szomorúan mosolygott, és elvette a tálat.

– Azt hiszem, nélküled csak egy éhező művész lennék, a szó legszorosabb értelmében. Ébressz fel, ha hazaértél, jó? Majd én bevásárolok: veszek magamnak reggelit, neked pedig vacsorát.

Elisa bólintott, aztán szigorúan az összecsukott ágyra mutatott.

– Amikor a ragacsos gyümölcszselék Giles Gundersont szólítják, ő válaszol – felelte a férfi. – De megígérem, hogy aztán vár rám álomország.

Giles feltörte az egyik tojás héját a „Tízből kilenc nőnek gondot okoz a harisnyája” szélén, a két másikra pedig egy szemüveget csúsztatott. Arca olyan mosolyra derült, amilyet az imént festeni próbált, ez a mosoly azonban már kicsit szélesebb volt, aminek Elisa örült. Az odalent pergő film utolsó jelentének robaja azonban magához térítette. Tudta, mi következik. A filmvásznon megjelenik a „Vége” szó, végigfut a szereplők listája, kigyulladnak a fények, és az ember már nem tudja elrejteni valódi énjét.

7.

Az őslakosok mutánsok, gondolta Strickland. Nem lassította őket a tikkasztó meleg, fáradhatatlanul gyalogoltak, másztak, vagdostak. Strickland még sosem látott ennyi hosszú, éles kést. Sólymoknak nevezték őket. Hívják, aminek akarják, gondolta. Neki jó lesz az M63-as, köszöni szépen. A szárazföldi szakasz egy olyan útvonalon kezdődött, amit valami feledésbe merült hős vágott az esőerdőbe. Pár óra alatt elérték az ösvény végét, ahol már mindent benőttek a kúszónövények. Rendben, nem tud utat lőni magának a dzsungelbe. Elővett egy machetét.

Erősnek hitte magát, de délutánra az izmai elernyedtek. A dzsungel, mint egy keselyű, érzékelte a gyengeséget, és támadott. Az indák lekapták a kalapokat a fejekről. A tüskés bambuszok beleszúrtak a kinyújtott végtagokba. Az ujjnyi fullánkkal rendelkező darazsak papírszerű fészkek tetején melegedtek, várva, hogy támadhassanak, és mindenki, akinek sikerült lábujjhegyen elsétálnia mellettük, beleremegett a megkönnyebbülésbe. Egy férfi nekidőlt egy fának. A kéreg megmozdult. Nem kéreg volt. A fát több réteg termesz borította; hamarosan már a férfi ingujjában tolongtak, megpróbáltak belemászni. A kísérőknek nem voltak térképeik, csak folyamatosan mutogattak, mutogattak és mutogattak.

Hetek teltek el, vagy talán hónapok. Az éjszakák rosszabbak voltak, mint a nappalok. Ilyenkor levetették a nadrágjukat, ami a beleszáradt sártól olyan nehéz volt, mint a szikla, több liter izzadságot öntöttek ki a bakancsaikból, szúnyoghálók alkotta függőágyakban aludtak, tehetetlenül, mint a kisbabák, és hallgatták a békák gregorián énekét, a lármás kotinga énekét és a maláriát terjesztő szúnyogok zümmögését. Hogy lehet ilyen nagy területen klausztrofóbiát érezni? Strickland mindenhol Hoyt arcát látta, a fák gombáinak csavarodásában, a folyami teknős páncéljának mintázatában, a jácintkék arák repülési alakzatában. Lainie-t sehol sem látta. Érezni is alig érezte, mint egy haldokló szívverését. Ez aggodalommal töltötte el, ugyanakkor nagyon sok más dolog is aggasztotta minden egyes másodpercben.

Egy hét elteltével elérték az őslakosok faluját. Egy kis tisztáson nádtetejű kunyhók sorakoztak. A fák közé állatbőröket feszítettek. Henríquez körbesietett, és utasította a csapatot, hogy tegyék el a bozótvágó késeket. Strickland engedelmeskedett, de csak azért, hogy erősebben szoríthassa a puskáját. Végtére is, a munkájához tartozik, hogy fel legyen fegyverezve, gondolta. Percekkel később három arc tűnt fel a kunyhók mögött. Strickland megborzongott, ami furcsa érzés volt ebben a hőségben. Az arcok után hamarosan a testek is előbukkantak, ahogy az őslakosok feléjük siettek a tisztáson.

Strickland rosszul lett a látványtól. A fegyvere megrezzent. Irtsátok ki mindet! A gondolat sokkolta. Mintha Hoyt gondolata lett volna. Ugyanakkor vonzó megoldásnak tűnt. Így gyorsan végezhetnének a küldetéssel. Hazamehetne, és kideríthetné, hogy ugyanaz az ember-e még, mint aki elhagyta Orlandót. Miközben Henríquez gondosan kicsomagolta az ajándékként hozott főzőedényeket, és az egyik vezető megpróbált valamiféle közös nyelvet találni, egy tucat további őslakos bukkant elő a sötétből. Strickland fegyverét, kését és kísértetiesen fehér bőrét bámulták. Strickland nyúzottnak érezte magát, és az ismerkedést követő ünneplésben sem lelte örömét. Vadrécék tojásait főzték meg a tűz fölött. Valamilyen furcsa rituáléra is sor került, amely során festéket kentek a legénység tagjainak nyakára és arcára. Strickland úgy döntött, kivár. Henríquez majd megkérdezi őket Deus Brânquiáról. Remélhetőleg hamarosan. Úgy érezte, már nem sok bogárcsípést visel el, mielőtt elkezdi a saját módszerével intézni a dolgokat.

Amikor Henríquez feltápászkodott a tűztől, hogy felakassza a függőágyát, Strickland az útjába állt.

– Feladta, mi?

– Vannak más őslakosok is. Megkeressük őket.

– Öt hónapot töltöttünk a folyón, és maga most csak úgy elsétálna?

– Az őslakosok azt hiszik, ha beszélnek Deus Brânquiáról, az megfosztja őt az erejétől.

– Ez annak a jele lehet, hogy közel van. Ezért védelmezik.

– Ó, hát most már hisz benne?

– Nem számít, hogy mit hiszek. Azért vagyok itt, hogy megszerezzem, és aztán hazamenjek.

– Nem csak arról van szó, hogy az egyik védi a másikat. Inkább… hogy is mondják… kölcsönösen védelmezik egymást. Együttesen léteznek. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a természetben minden összeköttetésben áll mindennel. A magunkfajta betolakodók felbukkanása tűzbe borítja a környéket. Minden elég.

Henríquez szemei végigfutottak az M63-ason.

– Nagyon szorosan fogja a puskáját, Mr. Strickland.

– Családom van. Maga talán egy évet akar itt tölteni? Vagy két évet? Azt hiszi, hogy a legénysége addig magával marad?

Strickland pillantása megtette a magáért. Henríquez már nem volt elég erős, hogy ellenálljon neki. Koszos, fehér ruhája alatt csak egy csontváz volt. A nyakán lévő kullancscsípések gennyedzettek és véreztek az állandó vakarástól. Strickland látta, amikor letért hányni az ösvényről, amíg az emberei nem figyeltek. A hajónaplót is azért szorongatta folyton, hogy ne látszódjon a keze remegése. Strickland szerette volna a földre hajítani az értéktelen papírkupacot, és telepumpálni ólommal. Talán az motiválná a kapitányt.

– Hívja össze a törzs fiatal tagjait, amikor az öregek már alszanak – sóhajtotta Henríquez. – Kínáljunk nekik üzletet. Vannak nálunk baltafejek és köszörűkövek. Talán beszélnek.

Beszéltek is. A fiatalok meg akarták kaparintani a kincseket, ezért olyan részletesen számoltak be Deus Brânquiáról, hogy még Stricklandet is meggyőzték: nemcsak legendáról van szó, hanem valóságos élőlényről, valamiféle hal-emberről, ami úszik, eszik és lélegezik. A fiúk Henríquez térképén a Tapajós mellékfolyó területére mutattak, arrafelé vélték látni. A Deus Brânquiák időszakos vándorlásai generációkra nyúlnak vissza, fordította az egyik kísérő. Strickland úgy vélte, ennek semmi értelme. Több is van a lényből, nem csak egy? A kísérő rákérdezett. Régen többen voltak, válaszolták a fiúk. Most már csak egy van. Néhány fiú sírva fakadt. Strickland ezt úgy értelmezte, hogy aggódnak, mert attól tartanak, kapzsiságuk veszélybe sodorta kopoltyús istenüket. Nem is tévedtek.

8.

A buszmegállóval szemben két bolt is volt. Elisa már több ezerszer megbámulta, viszont nyitvatartási idő alatt egyszer sem kereste fel őket; úgy érezte, azzal összetörne egy álma. Az első a Kosciuszko Elektronika volt. Mai akciós ajánlata: nagy képernyős, színes tévé diófa borítással. Több másik készülék a kirakatban az este utolsó képsorait közvetítette, majd elsötétültek a képernyők, ami Elisa késését jelezte. Imádkozott, hogy jöjjön végre a busz. Kit is dicsőített a lány a reggeli filmben? Belfegort? Nos, Belfegor talán gyorsabban dolgozik, mint Isten.

Tekintete most a másik bolt cégtáblájára vándorolt: Julia cipőboltja. Nem tudta, ki az a Julia, de ma este annyira irigyelte, hogy szinte könnyek szöktek a szemébe. Itt van ez a bátor, független nő, aki biztosan gyönyörű, haja fényes, járása magabiztos, és annyira bízik abban az értékben, amit az üzlete jelent Fells Point lakóinak, hogy ahelyett, hogy lekapcsolná a lámpákat éjszakára, a kirakat fényeit egyetlen cipőre irányítja, amely egy elefántcsont oszlopon pihen.

A trükk működött. De mennyire, hogy működött! Azokon az estéken, amikor nem volt késésben, Elisa átsétált az úton, és homlokát az üvegnek nyomta, hogy jobban láthassa a cipőt. Úgy érezte, ez a lábbeli nem Baltimore-ba való; a párizsi kifutókon kívül talán nincs is máshol helye. Pont az ő mérete, szögletes orrú, és a sarokrésznél annyira alacsony, hogy leesne az ember lábáról, ha a sarka nem befelé fordulna. Olyan volt, mint egy csodálatos patkó; mint az unikornisok patkói. Az anyag minden négyzetcentiméterét csillogó ezüst fedte, és a betétek úgy ragyogtak, mint a tükrök – szó szerint látta magát bennük. Ez a cipő olyan érzelmeket ébresztett Elisában, amelyekről azt hitte, hogy gyerekkorában az árvaházban már kiverték belőle. Hogy viheti valamire. Hogy lehet belőle valaki. Ezek még mindig a lehetséges dolgok közé tartoztak.

Belfegor válaszolt az imájára; a busz már lefelé gurult a dombon. A sofőr túl öregnek, túl fáradtnak és túl erőtlennek tűnt ahhoz, hogy biztonságosan vezessen. A busz élesen jobbra fordult az Eastern Avenue-n, aztán megint élesen jobbra a Broadwayn, majd északra tartva elhajtott a tűzoltókocsik villogó fénye és az olvadó csokigyár mellett. A terjedő, lángoló pusztítás legalább egyfajta élet. Elisa megfordult, hogy nézze még egy darabig, és egy percre úgy érezte, mintha nem is a civilizáció közepén lenne, hanem egy veszélyes dzsungelben.

A tűz fénye elhalványult az Occam Űrkutató Központ lámpákkal megvilágított behajtójánál. Elisa hideg arcát a még hidegebb ablakhoz nyomta, hogy láthassa a világító órát: 23.55. A lába csak egyetlen lépcsőfokot érintett, amikor leszállt a buszról. A mozgalmas délutáni és az unalmas éjszakai műszak váltása mindig kaotikus volt, s ez gyorsabb mozgásra ösztönözte Elisát. Leszökkent a buszról, és végigfutott a járdán. A könyörtelen külső reflektorok fényében a cipői csak két homályos, kék foltnak látszottak.

Egyetlen emeletet kellett lefelé lifteznie, de mivel némelyik laboratórium akkora volt, mint egy hangár, fél perc kellett az úthoz. A lift ajtaja egy kétemeletes rakodótérre nyílt, ahol oszlopok vezették a dolgozókat az egyre szűkülő folyosón. David Fleming egy plexivel védett megfigyelőfülkében állt, három méterrel a talajszint felett. Fleming a bal keze helyén jelenléti ívvel született; most kissé lejjebb tartotta, hogy szemügyre vehesse az alkalmazottakat. Több mint egy évtizeddel korábban Fleming tartotta Elisának a felvételi interjút, és még mindig itt volt. Hiénatermészete évről évre feljebb segítette a szamárlétrán. Most már ő irányította az egész épületet, de még mindig nem volt képes másnak átadni a legalsóbb szintű alkalmazottak felügyeletét. Ugyanennyi idő alatt Elisa oda jutott, ahová a takarítók jutnak: sehova.

Elisa átkozta a cipőjét. Szembetűnő, ami a lényege, ám ez kétélű dolog. Az éjszakai műszakos munkatársai megelőzték: Antonio, Duane, Lucille, Yolanda és Zelda. Az első három már eltűnt a folyosón, Zelda azonban még a lyukkártyáját keresgélte. A kártyákat mindennap ugyanabba a leolvasóba kellett bedugniuk; Zelda Elisa kedvért húzta az időt, mert mögötte Yolanda állt, aki, ha esélyt kapott volna rá, elidőzött volna a leolvasó előtt, hogy Elisa egy sokat jelentő perccel elkéssen.

Pedig semmi szükség nem volt ilyen vérre menő küzdelemre. Zelda fekete volt és kövér. Yolanda egy csúnyácska mexikói nő. Antonio kancsal dominikai. Duane fogatlan félvér. Lucille albínó. Elisa néma. Fleming számára mind egyformák voltak: olyanok, akik más munkát képtelenek lennének végezni, épp ezért megbízhatók. Elisa megalázónak érezte a gondolatot, hogy talán igaza lehet. Azt kívánta, bárcsak tudna beszélni, akkor felállhatna az öltözőben lévő padra, és meggyőzhetné a munkatársait, hogy jobban össze kéne tartaniuk. De az Occam nem így működött. És amennyire tudta, Amerika sem így működött.

Zelda kivételt jelentett, ő mindig is védelmezte Elisát. Most éppen szemüveg után kutatott a táskájában, pedig mindenki tudta, hogy nem is hord szemüveget, s amikor Yolanda megjegyzést tett a ketyegő órára, csak legyintett. Elisa úgy döntött, hogy neki is ilyen bátornak kell lennie. Bojanglesre gondolt és nekiindult, eltáncolt az ásítozó és kabátjukat gombolgató emberek mellett. Fleming észrevette suhanó kék cipőit, és feljegyezte füzetébe a viselkedését; az Occamban minden gyanús volt, ami nem a fáradt pangást tükrözte. De azokban a másodpercekben, amíg beérte Zeldát, Elisát a tánc megszabadította mindezektől a dolgoktól. Felemelkedett a föld alól, és úgy érezte magát, mintha még mindig a kellemes, meleg fürdőben lebegne.

9.

Santarém délnyugati részén kifogytak az élelemből. A legénység legyengült; éheztek és szédültek. A fák tetején boldogan zsibongó majmok mintha gúnyolódtak volna rajtuk. Strickland tüzelni kezdett. A majmok úgy hullottak, mint a buritipálma gyümölcsei. Az embereknek a szörnyűség láttán elállt a lélegzetük. Strickland ideges lett. Elcsörtetett egy hason lőtt majom mellett, kését maga előtt tartva. A puha szőrű állat összekuporodott a szenvedéstől, kezét zokogó arca elé emelte. Olyan volt, mint egy gyerek. Mint Timmy vagy Tammy. Strickland úgy érezte, mintha gyerekeket mészárolt volna. Visszaemlékezett Koreára. A gyerekekre, a nőkre. Hát ez lett belőle? Az életben maradt majmok keservesen kiáltoztak, hangjuk szinte átfúrta Strickland koponyáját. Elfordult, és nekiesett egy fának a késével, fehér darabokat hasítva le róla.

A többiek összeszedték a testeket, és forró vízbe dobták. Mintha nem hallották volna, hogy ordítanak a majmok. Strickland felmarkolt némi mohát, és betömte a fülét. Ez sem segített. Még mindig hallotta az ordítást. A vacsora rágós, szürke, csomós majomporcogó volt. Nem érdemelte meg az ételt, mégis evett. Az az ordítás, az az ordítás!

Az esős évszak, bárminek is nevezték a helyiek, nem kímélte őket. A felhőszakadás forró volt, mintha állati belsőségek fröcsögtek volna rájuk. Henríquez feladta a küzdelmet, hogy törölgesse szemüvegéről a párát. Vakon sétált. Vak is, gondolta Strickland. Vakon hitte, hogy képes vezetni az expedíciót. Henríquez, aki sosem harcolt háborúban. Henríquez, aki nem hallotta a majmok ordítását. Pedig pont úgy sikoltoztak, mint annak a koreai falunak a lakói. De bármennyire borzalmasak voltak is azok a hangok, Strickland tudta, hogy mit kell tennie.

Nem volt szükség puccsra. A veszteségek elvégezték helyette a munkát. Egy vámpírhal, amelyet megzavart a szakadó eső, felúszott az első tiszt húgycsövén, miközben az a folyóban végezte a dolgát. Három ember a legközelebbi városba vitte. Többé nem látták őket. Másnap a perui mérnök lila foltokkal ébredt. Egy vérszopó denevér volt a tettes. Õ és a barátja hittek a babonákban. Eltűntek. Hetekkel később egy elszakadt szúnyogháló miatt az egyik indiánt ellepték és halálra csípték a lóhangyák. Végül a mexikói fedélzetmestert, Henríquez legjobb barátját marta torkon egy zöld lándzsakígyó. Másodpercekkel később a teste minden pórusából ömleni kezdett a vér. Nem volt számára remény. Hoyt tábornok megtanította Stricklandet, hová kell helyezni a Beretta csövét – egyenesen a fedélzetmester koponyájának tövéhez –, így gyorsan jött a halál.

Már csak öten maradtak. A kísérőkkel együtt heten. Henríquez a fedélközben bujkált, teleírta a hajónaplót nappali rémálmaival. Szalmakalapját, amely egykor olyan tiszta volt, már ágytálként használta. Strickland meglátogatta, és kárörvendőn röhögött a kapitány hagymázas zagyválásán.

– Motivált? – kérdezte tőle. – Mondja csak, motivált?

Richard Stricklandet soha senki sem kérdezte arról, hogy mi motiválja. Eddig nem is volt rá válasza. Az biztos, hogy Deus Brânquiát le se szarta. Most viszont már semmit sem akart jobban a világon. Deus Brânquia tett vele valamit; valószínűleg visszafordíthatatlanul megváltoztatta. El fogja kapni a Josefina roncsaival, gondolta. Aztán hazatér végre, haza. A szakadó esőben elégítette ki magát, újszülött kígyók fészke felett, és elképzelte a csendes, megszokott szexet Lainie-vel. Két száraz test vonaglik egymáson, a fehér lepedők határtalan prérijén. Haza fog jutni. Haza. Azt teszi, amit a majmok mondanak, és aztán vége lesz az egésznek.

10.

Elisa régebben tornacipőre cserélte csinos lábbelijét az öltözőben, de ilyenkor úgy érezte, mintha csonkolná magát, és a keze lenne a fejsze. Magas sarkúban nem lehet takarítani – ez volt Fleming egyik kikötése, amikor Elisát alkalmazta. Nálunk nem történhet meg, hogy valaki megcsúszik és elesik, mondta. Fekete talpú cipőt sem lehet viselni, mert néhány laboratórium padlóján tudományos célú jelölések vannak, amiket nem szabad bepiszkolni. Fleming számtalan ilyen szabályt ismert. Mostanában azonban más dolgok kötötték le a figyelmét, és Elisa magas sarkújának kényelmetlensége kellemessé vált: a cipő éberré tette, tudatára ébredt tőle az érzéseinek.

A takarítók öltözőjét egy régóta nem működő zuhanyzóban rendezték be. Zelda fogta a kocsiját, Elisa is a sajátját, és feltöltötték őket a polcokról, ahol háromhavi készletet kellett tartaniuk. A kocsik nyolc-nyolc kerekének és a felmosóvödrök nyolc-nyolc kerekének zaja úgy visszhangzott az Occam hosszú, fehér folyosóin, mintha egy lassan közlekedő, semmibe tartó vonat hangja lenne.

Mindig profiként kellett viselkedniük; pár fehér köpenyes férfi még hajnali kettő-három körül is a laboratóriumokban lézengett. Az Occam tudósai furcsa emberek voltak, akiket a munkájuk igencsak szórakozottá tett. Fleming megtanította a takarítóknak, hogy azonnal távozzanak, ha látják, hogy foglalt egy labor. Most is ezt tették. Amikor a laborban dolgozó két tudós végre kisétált, hitetlenkedve bámulták egymás óráját, azon nevetgélve, hogy mit fognak kapni ezért a feleségüktől, és sóhajtozva taglalták, hogy inkább a barátnőjük lakásán kellett volna tölteniük az éjszakát.

Akkor sem cenzúrázták megjegyzéseiket, amikor elhaladtak Elisa és Zelda mellett. Ahogy a takarítókat arra képezték ki, hogy csak az Occam mocskát és szemetét lássák, a tudósokat arra, hogy csak a saját zsenialitásuk megnyilvánulásait vegyék észre. Régebben Elisa még munkahelyi románcról fantáziált; azt remélte, találkozik majd azzal a férfival, aki ott táncol az álmai sötétjében. Ám ezek csak egy buta, fiatal lány képzelgései voltak. Most már tudta: ha az ember takarító, bejárónő vagy gondnok lesz, láthatatlanná válik, mint hal a víz alatt.

11.

A keselyű már nem körözött felettük. Strickland megfogatta a két megmaradt indiánnal. Fogalma sem volt, hogy csinálták. Igazából nem is érdekelte. Kikötözte a madarat egy cövekhez, amit a Josefina tatjába vert, és előtte fogyasztotta el szárított pirájából álló vacsoráját. Nagyon sok szálka volt benne. Kiköpte, de úgy, hogy a keselyű ne tudja felcsipegetni. A madár feje lila volt, a csőre vörös, a nyaka pedig olyan, mint egy fagott. Kitárta a szárnyait, de a toporgáson kívül nem tudott mást csinálni.

– Most én nézem, ahogy éhezel – mondta Strickland. – Majd meglátjuk, hogy tetszik.

Visszatértek a dzsungelbe. Henríquez a hajón maradt. Már Strickland diktálta a szabályokat. Nem voltak ajándékok. Csak rengeteg fegyver. Strickland úgy üldözte az őslakosokat, mintha Hoyt tábornok ott állt volna mellette, és ő adott volna rá parancsot. Megtanította az embereknek a katonai kézjelzéseket. Gyorsan tanultak. Körbevettek egy falut, gyönyörűen összehangolva a műveletet. Strickland lelőtte az első helybélit, akit meglátott, hogy kinyilvánítsa álláspontját. Az őslakosok a sárba vetődtek, és elárulták a titkokat. Azt, hogy mikor látták utoljára Deus Brânquiát, illetve a pontos útvonalát.

A fordító elmondta Stricklandnek, hogy a falu lakói egy gringo mítosz megtestesülésének hiszik – egy corta cabezának, vagyis fejvágónak. Ez tetszett Stricklandnek. Õ nem valami idegen fosztogató, mint Pizarro vagy Soto, hanem olyasvalaki, aki a dzsungel szülötte. Fehér bőre pirája. Haja pettyes paka. Fogsora andoki lándzsakígyó. Végtagjai anakondák. Deus Brânquia a kopoltyús isten, ő pedig a dzsungel istene. Már nem is a saját hangját hallotta, amikor kiadta az utolsó parancsot, nem hallotta az ordító majmokat. De a legénység hallotta. Minden fejet levágtak a faluban.

Már érezte Deus Brânquiát. Olyan szaga volt, mint az iszapnak a folyó fenekén. Mint a maracujának. Mint a sós víznek. Arra gondolt, bárcsak ne kéne aludnia. Vajon az indiánok miért nem fáradnak el soha? Amikor a holdfénynél megfigyelte őket, egyfajta rituálénak lehetett szemtanúja. Fakérget porlasztottak ragacsos, fakó masszává egy páfránylevél felett. Az egyikük letérdelt, és kezével kifeszítette a szemhéját. A másik feltekerte a levelet, és mindkét szemébe egyetlen cseppet öntött a folyadékból. A térdelő férfi ököllel csapott a sárba. Stricklandet vonzotta a szenvedés. Kilépett a tisztásra, letérdelt az álló férfi elé, és szétfeszítette a szemhéját. A férfi habozott. Elmutogatta, hogy folyadék, amit buchiténak nevezett, veszélyes. Strickland nem mozdult. Végül a férfi összepréselte a levelet. Egy csepp fehér buchité beterítette a világot.

A fájdalom leírhatatlan volt. Strickland vonaglott, rugdalt és ordított. De túlélte. Az égető érzés csillapodott. Felült. Letörölte a könnyeit. Felnézett a vezetők üres arcába. Látta őket. Mi több, beléjük látott. A ráncaik görbe vonalai mögé. Mélyen a hajuk alkotta erdőbe. A nap felkelt és Strickland végtelen mélységet és színt fedezett fel az Amazonasban. Teste dalra fakadt az életerőtől. Lábait sétáló pálmafáknak érezte, melyeket gyökerek erősítenek; mintha ötvennel több lába lett volna. Levette a ruháit. Nem volt szüksége rájuk. Az eső úgy verődött vissza meztelen bőréről, mint a sziklákról.

A kopoltyús isten tudja, hogy nem állíthatja meg a dzsungel istenét. Strickland úgy meghajtotta a Josefinát, hogy a hajótörzsről levált néhány darab, és a folyóba zuhant. Deus Brânquia a folyó egyik mocsaras ágába vonult vissza. A hajó itt lerobbant. A fenékvíz szivattyú eldugult, és a kapitány kabinja megtelt vízzel, de Henríquez még így sem volt hajlandó elmozdulni onnan. A bolíviai elővette a szerszámokat. A brazil előszedte a szigonypuskát, a búvárfelszerelést és a hálót. Az ecuadori kigurította a hordónyi rovarirtót és a jícama indából nyert féregirtót, amelyről azt állította, hogy a felszínre fogja kényszeríteni Deus Brânquiát. Rendben, mondta Strickland. A hajó orrában állt, meztelenül, kitárt karokkal, izgatottan az esőtől, és a kopoltyús istent hívta. Nem tudni, mennyi ideig állt ott. Talán napokig. Esetleg hetekig.