19. A FOLTOS JAGUÁR

Másnap reggel, még mielőtt meghallgattuk volna Pixuira történetének második részét, biztosak lévén benne, hogy segítségért jött hozzánk, elhatároztuk, hogy visszatérünk a „sertón”-ba, és megtesszük, ami tőlünk telik.

Perova csónakot vásárolt, s azt jól megraktuk élelmiszerekkel. Nemsokára ismét a folyón voltunk, és visszanéztünk a messzeségbe vesző Vila Boára. Perova szokása szerint keveset beszélt; elnézegette a madarakat, egy-két szóval megemlítve nevüket és szokásaikat, megbámulta a folyóhoz inni érkező vadállatokat. Láttam rajta, mennyire boldog, hogy ismét a háta mögött hagyhatta az embereket, az utcákat és a házakat, s csónakban ülhet puskájával a térdén.

Most, hogy népe tábora felé igyekeztünk mindnyájan, Pixuira is felvidámodott. Amint a csónakban ültem, néztem a szemünk előtt hömpölygő hatalmas víztömeget s a tükrén táncoló napsugarakat, hallgattam a madarak lármáját a fák dús lombozata között, mélyet lélegeztem, és hirtelen magam is éreztem, nagyon boldog vagyok; visszamegyünk a vadonba. A habok fölött suhanó szellő arcunkba záporozta az erdők illatát, és mi hosszú-hosszú időn át némán gyönyörködtünk a világban.

Egy idő múlva megkérdeztem Pixuirát, elégedettek-e most már a mutucák és a cacunungák.

– Igen – bólintott Pixuira, és evezőjét a csöndes habokba merítette –, a két törzs békében él, és nem hiszem, hogy valaha is elölről kezdenék a háborúskodást; de törzsemet valami más nyugtalanítja mostanában.

– Ugyan mi? – fordult feléje Perova, aki eddig fütyörészve nézegetett a folyó partjai felé.

– Egy szörnyű és különös vadállat tartja rettegésben népemet egy idő óta. Máris igen sok kárt okozott nekünk, s a falu egyre jobban elveszti nyugalmát – mondta komoran Pixuira.

– Vadállat? – kérdeztem.

– Eleinte népem egy bizonyos indiánra gondolt. Ennek a neve Tamacavi, a legenda szerint óriás, és a néphit azt tartja róla, hogy a vadonban él. Rettentően csúf jószág, baromian erős, irtózatosan kegyetlen, és üldöz minden olyan törzset, amelyik véleménye szerint valamivel megsértette őt. Embereim most már annyira félnek, hogy nem is mernek túl messzire menni a falu szélétől. Suttogva beszél mindenki nálunk, az emberek korán lefeküsznek, s egyébre sem gondolnak, mint az óriás Tamacavira – fejezte be Pixuira.

– Csak nem hiszed, hogy ilyen teremtmény létezik? – kiáltott fel Perova.

– Nem hát. Hanem igyekeztem rájönni, mi az, ami ennyire megrémítette a településünket… s egy napon felfedeztem egy vadállat, egy hatalmas puma vagy jaguár nyomait – válaszolta komoran Pixuira.

– És akkor mit tettél? – kérdezte Perova nagyon kíváncsian.

– Elmondtam mindent a népemnek, azóta ezt a titokzatos valamit „foltos jaguárnak” nevezik, élénk színű foltjai miatt. Olyan sok kárt okozott már nekünk, hogy nagyon nyugtalanok vagyunk miatta. Kutya alig található a faluban, mert a bestia valamennyit elhurcolta – tette hozzá Pixuira.

– Ez nagyon különös! – jegyezte meg Perova. – A kutya szaglása rendszerint olyan éles, hogy már messziről megérzi, ha idegen állat közeledik.

– Így van – hagyta helyben Pixuira. – Mégis majdnem minden kutyánk kipusztult, még a szárnyasaink is! Emlékeztek még, milyen szép vadkacsáink, struccaink és gólyáink voltak?

– Megkísérelted már elejteni azt a jaguárt? – kérdezte Perova.

– Igen, de mindeddig nem jártam szerencsével. Megtanítottam embereimet, hogyan ássanak vermeket az erdőben, és miképpen fedjék be ezeket ágakkal és levelekkel. A sónyalatók közelébe is állítottunk csapdákat, állandóan figyeltük is ezeket, de a bestia, úgy látszik, megérezte a veszélyt, mert a színét sem láttuk azon a tájon. Már azt hittük, más vadászterületre távozott, de mihelyt őrizetlenül hagytuk a falut, azonnal megjelent – tette hozzá Pixuira vigasztalanul.

– Ez nagyon különös! – mondta ismét Perova homlokát ráncolva.

– Egyik este a bestia majdnem elkapott egy fiút, aki a folyópartról éppen visszafelé jött a faluba – mesélte tovább Pixuira. – Mindnyájan lementünk a folyóhoz fürödni, s amint a társaság visszafelé indult, rémült sikoltás hallatszott. Az egyik fiú ugyanis hátramaradt, és hirtelen megpillantotta a jaguárt az ösvény fölé nyúló egyik faágon. Ezért kezdett el rémülten sikoltozni. A férfiak visszarohantak, hogy megnézzék, mi a baj, ám a lárma megijesztette a bestiát, visszasompolygott a bokrok sűrűjébe, és eltűnt. Megnéztük a karma nyomát a fatörzsön, s pontosan láttuk, miképpen mászott fel a vastag ágra, hogy onnan aztán zsákmányára vesse magát. Ha az a fiú történetesen nem pillant fel, és nem veszi észre a vadállatot, ma már nem élne. Mindnyájan nagyon megrémültünk, de aztán már hiába kutattuk át a vidéket meg a folyópartot, hiába állítottunk őrséget is minden irányban, többé nem tudtuk lefülelni a bestiát. A nép aztán elégedetlenkedni és panaszkodni kezdett. A vénséges vén régi varázsló, aki még mindig velünk él, felhasználta ezt az alkalmat is, hogy az emberek hangulatát ellenem hangolja. Egyre azt mondogatja nekik, a főnök feladata, hogy megszabadítsa népét a vadállattól, s ebben természetesen igaza is van. De őszintén szólva nem tudom, mit tegyek. Az emberek már le sem mernek menni a folyóhoz, az ültetvényeket sem gondozzák, ebből később nagy éhínség lesz – fejezte be mondókáját komoran Pixuira.

– Ne aggódj, Pixuira – szólalt meg nyájasan Perova. – Ha megérkezünk a faluba, kidolgozzuk a tervünket, és megöljük helyetted a jaguárt.

Láttam Perován, hogy már előre izgalommal tölti el a terv.

– Számítok mindkettőtökre – bólintott Pixuira. – Népemet annyira rettegésben tartja az a bestia, és máris annyi rémtörténetet talált ki vele kapcsolatban, hogy nem lenne bátorsága közülük egynek sem, hogy velem jöjjön a vadászatra.

Végre megérkeztünk a mutucák falujába. Az emberek gyanakodva és barátságtalanul méregettek bennünket. A szemük sarkából vetettek ránk sunyi pillantásokat, és meg sem kísérelték, hogy barátságosan viselkedjenek.

Fokozatosan rájöttünk, mennyire igaza volt Pixuira jóslatainak. A helyzetet még súlyosbította, hogy a tűzvész éjszakáján eltűnt Muiraquita edénye is, amelyet az egész törzs szentnek tekintett. Szerencsére Pixuirán kívül senki sem tudta, hogy az edény biztonságban van – vagyis hogy a tolvaj becsapódott. Az öreg főnök halála, aki úgy halt meg, hogy nem árulta el a rejtekhelyet, még tetézte a bajokat. Végül a jaguár felbukkanása, amely állandóan a falu körül ólálkodott, és halálos fenyegetést jelentett valamennyiük számára, megnehezítette Pixuira dolgát.

Néhány nappal megérkezésünk után láttuk, hogy a törzs legbefolyásosabb emberei gyűlésre készülnek. Már sötétedett, s a falu közepén hatalmas tüzet gyújtottak. Hallottuk Pixuira beszédét, de természetesen nem értettük, mit mond.

Másnap reggel aztán beszámolt nekünk a tanácsülésről. Népe elhatározta, hogy más vidékre költözik. Nagyon aggasztotta valamennyiüket Muiraquita edényének eltűnése, s a fejükbe vették, hogy a vadállat büntetésképpen támadt rájuk. Szinte egyöntetűen alakult ki a véleményük: legjobb lesz elhagyniuk a táborhelyet, és máshova költözni. Pixuira viszont arra kérte népét, adjon neki némi haladékot a jaguár elejtésére. Megígérte, hogy ha négy nap múlva sem tudja elejteni a bestiát, a törzs szabadon dönthet, valóban elköltözik-e vagy sem.

Nagyon sajnáltuk Pixuirát, de egyelőre semmiféle tanácsot sem tudtunk adni neki.

– Nem azt mondtad, hogy egyik embered felfedezte a tolvaj lábnyomát a tűzvész éjjelén? – fordult hozzá Perova elgondolkozva.

– De igen. Batori fedezte fel a nyomokat, de aztán el is vesztette, mert a tisztáson rengeteg embernyom keveredett össze – válaszolta Pixuira.

– Úgy, úgy. Az egyik törzsbeli volt tehát, aki belopózott a Fuvolák Házába. Ebben biztos vagyok – jelentette ki keményen Perova.

– Én is így gondolom, de honnan találjam ki, melyikük volt? – nézett rá Pixuira. – Abban viszont biztos vagyok, hogy Dúvad keze benne van a dologban!

– De mennyire! – hagyta rá Perova, aztán sétálni kezdett fel és alá, arcára mély ránc vésődött.