14. HARC A JAGUÁRRAL

Másnap kora reggel néhány indián lépett a kunyhónkba, és izgatott beszélgetést folytatott Pixuirával: a varázsló azt kívánja, hogy barátunk hajtson fel és öljön meg egy hatalmas jaguárt. A veszedelmes vadállat a közelben tanyázik, rettegésben tartja a környékbelieket, s igen sok háziállatot felfalt. Egyik nap a jaguár besomfordált egészen a faluig, s el akarta ragadni az egyik gyereket, amint a földön ülve játszott. Ettől kezdve egyébről sem beszéltek, mint a pokoli bestiáról, ahhoz azonban senkinek sem volt bátorsága, hogy felkutassa, és végezzen vele.

Amikor meghallottuk, hogy Pixuirának kell megkeresnie és megölnie a jaguárt, nagyon megrémültünk. Kérlelni kezdtük barátunkat, azonnal szökjék meg innen velünk együtt.

– Egyetlen percet se maradj itt tovább, Pixuira. Tegnap este a folyóparton elrejtettem egy indián csónakot a nád közé. Szökjünk meg ma éjjel, és menjünk le vele Cuiabáig. Legelőször elindulhatunk Vila Bela felé.

Pixuira megrázta a fejét.

– Menjetek, ha akartok. Én azonban nem mehetek veletek. Be akarom bizonyítani a varázslónak, hogy nem félek a jaguártól.

– Jól van – bólintott Perova. – Ha mindenáron maradni akarsz, mi sem hagyunk el.

Pixuira elégedetten nézett ránk, és megszorította a kezünket.

Amint kilépett a kunyhóból, az öreg főnök jött eléje, és egy jó kétméteres lándzsát nyomott a kezébe. A hegye kivételével finom szalmafonattal volt borítva, s a fonatot fekete és fehér ábrák díszítették. A hegye hosszú, kihegyezett és megélesített csontból készült, a végére pedig élénk színezésű tollakat erősítettek.

– Ilyen lándzsára lesz szükséged, valahányszor jaguárra vadászol – mondta a főnök.

Pixuira nagyon megörült a pompás lándzsának. Mi is boldogan láttuk az öreg főnök ajándékát, aki ezzel bizonyította a törzs előtt, hogy Pixuira oldalán áll. Indián barátunk ekkor becsomagolt magának néhány maniókasüteményt és kevés gyümölcsöt, aztán fogta a lándzsát, és elindult a folyó felé.

– Vigyázz magadra, Pixuira! – kiáltottunk utána. – Jó szerencsét!

Ez a nap nagyon lassan telt. Perova folytonosan szemrehányásokat tett magának, amiért egyedül engedte el a fiút, csupán íjjal és lándzsával egy olyan roppant erejű és ravasz bestia ellen, mint a jaguár. Egyébre sem tudtunk gondolni, mint Pixuirára, egyre-másra kiszaladtunk a falu szélére, és a folyó felé tekingettünk.

Elmúlt a délután is, de Pixuiráról még semmi jeladás vagy hír nem érkezett. Az indiánok nem sok ügyet vetettek ránk, a munka éppúgy folyt a telepen, mintha ott sem lennénk. Amikor besötétedett, szokás szerint nagy tüzeket gyújtottak a falu közepén. Mi a kunyhónkban maradtunk, az indiánok pedig összegyülekeztek a tűz körül. Olykor hallottuk az öreg főnök reszkető hangját. Valamit mondott a többieknek.

Hajnalhasadáskor arra ébredtünk, hogy az egyik indián izgatottan felkiált. Egy másik válaszol a kiáltásra. Rövidesen az egész falu talpon volt, futva jöttek az emberek, hogy megtudják, mi történt. Az, aki először kiáltott, s ezzel felébresztette a falut, izgalmas híreket hozott. Valami különös dolgot látott a folyóparton.

Ezúttal senki nem igyekezett visszatartani bennünket. Mert Perova és én azonnal nekiiramodtunk a folyónak, de mögöttünk rohant a falu apraja-nagyja is. Az előttünk rohanó indián jelekkel adta tudtunkra, hogy látták Pixuirát súlyos sebesülten heverni a parton, ezt azonban mi sehogyan sem akartuk elhinni. Még gyorsabb futásnak eredtünk, s rövidesen el is értük a folyópartot… Megpillantottuk Pixuirát. Eszméletlenül hevert a földön, karjából vékony vércsík csorgott, vörösre festve körülötte a homokot.

Az indiánok Pixuira köré sereglettek, heves jajgatással fogták közre; Perova haladéktalanul a folyó vizébe mártotta az ingét, és megtörölgette vele Pixuira homlokát. Irtózatos ütést kaphatott, attól vesztette el az eszméletét. Megvizsgáltuk a karját, és örömmel állapítottuk meg, hogy sebe nem veszélyes. Kis idő múlva felnyitotta a szemét, pillantása rémülettel volt tele, mi azonban rámosolyogtunk, és igyekeztünk megnyugtatni.

A parton álló egyik indián hirtelen rémült kiáltással mutatott a nádasra. Odarohantunk hozzá, és a válla fölött bebámultunk a nád közé… A Pixuira testéből kifolyó vékony vércsík másik végénél hatalmas jaguár élettelen teste hevert. Az oldalából lándzsa állt ki.

Az indiánok mámoros boldogsággal kiabáltak összevissza. Pixuirát diadalmenetben vitték be a faluba. A legerősebb négy indián visszamaradt, s vaskos rúdhoz kötözte a roppant vadállat hatalmas mancsait. Ezután a dögöt lassú, ünnepélyes menetben vitték az öreg főnök szállása elé.

Amennyire tudtuk, rendbe hoztuk Pixuira sebesült karját; a fiú ezután mély álomba zuhant. Az indiánok odakint szüntelenül jöttek-mentek, és lármásan tárgyalták Pixuira csodálatos hősi tettét. Az öreg főnök parancsot adott, nyúzzák le a jaguár bőrét, majd pedig elrendelte, hogy a falu minden ifja sorra aludjék a jaguárbőrön, így lesznek erősek és bátrak.

Délben Pixuira felébredt és körülnézett; szemében még mindig félelem vibrált. Amikor észrevette, hogy függőágyban fekszik, és mi mellette vagyunk, megkönnyebbülten hanyatlott vissza. Később, amikor már megnyugodott, elmesélte nekünk, hogyan kutatta fel az erdőben és hogyan ölte meg a jaguárt.

Íme…

Egész nap kutatott valami jel után, de az állatnak semmi nyomát sem találta. Körülnézett a sónyalatóban is, de eredménytelenül. Több mérföldet gyalogolt a folyóparton, s amikor végül is visszatért, a falu közelében egy tracaja teknőc nyomaira bukkant. Azonnal tudta, a tracaja azért jött ki a parti homokra, hogy lerakja tojásait; követte a nyomokat, így érkezett el a kérdéses helyre. A teknőc szokása, hogy üreget kapar a homokba, odarejti a tojásait, majd az egészet ismét befödi homokkal. Egy idő múlva a tojások felpattannak, kibújnak az apró tracaják, és azonnal bemennek a folyóba. Sokszor megesik azonban, hogy a teknőc ellenségei hamarább találják meg a tojásokat, s valamennyit felfalják, mielőtt a kicsik még kikeltek volna.

Pixuira jól tudta, akárcsak az indiánok, hogy a jaguár is szereti a teknőctojásokat, úgy döntött tehát, hogy a közeli bokrokban várja be az állat érkezését. Pompás, szélárnyékos helyet talált, úgyhogy ebben a helyzetben a vad nem érezhette meg az emberszagot, azután leült, és leste, mikor jön a jaguár a partra.

Pixuira szerencséjére a hold ragyogóan sütött, s ezért messzire ellátott. Múltak az órák. Végre hallotta, hogy a sirályok felrikácsolnak, és rémülten menekülnek a homokról. Íját felhúzta, és dobogó szívvel várt. Megzörrentek a bokrok, óriási állat teste vált ki a cserjésből, és óvatosan a part felé lépegetett. Gyanakodva szaglászott a levegőbe, majd figyelmét a tracaja nyomai keltették fel. A tojások Pixuira rejtekhelyétől alig néhány méterre voltak elásva, a fiú úgy érezte, szíve majd hogy ki nem ugrik a mellkasából, amint a jaguár lassan közeledett feléje…

A pompás vad lassan lépkedett a tojásokat rejtő üreg felé. Pixuira ekkor felállt. A jaguár tüstént észrevette őt, és megtorpant. A fiú ezalatt jól megcélozta, és nyilát belelőtte a vadállat mellébe. Ekkor a jaguár sem bizonytalankodott tovább. Éhes is volt, s hirtelen ilyen pompás lakoma bukkant fel előtte; a seb okozta fájdalom hirtelen megdühítette, a fiúnak rohant, és rávetette magát.

Pixuira tudta, ez a pillanat életet vagy halált jelent neki. Szilárdan állt, várta, hogy a bestia közelebb kerüljön. Visszaemlékezett az odahaza hallott elbeszélésekre, s amint a jaguár nekiugrott, teljes erejéből az oldalába döfte a lándzsát… Aztán érezte az állat roppant súlyát ránehezedni, a homokra zuhant, többé nem is nyitotta fel a szemét, amíg nem érezte Perova nedves ingét a homlokán.

Azon az estén az indiánok ismét tanácsot tartottak. Az öreg főnök beszélt népének Pixuira erejéről és bátorságáról. Utána a varázsló szólt néhány szót. Ő is elismerte, hogy Pixuira merészen és ügyesen viselkedett; ugyanakkor kijelentette, hátravan még egy próba; de erről majd később beszél a törzsnek.