1. JUVENAL BÁCSI ÚTRA KÉL

Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor először hallottam a Golgota Sziklákról. Akkoriban még csak tizenkét éves voltam, de ez a rejtelmesen hangzó, különös szó örökre megragadt az emlékezetemben, így történt.

Egyik délután, amint a két öszvért kifogtam, és szabadjára eresztettem a karámban, a leszerszámozást rábíztam hű barátomra, Oscar Perovára, aztán siettem haza, hogy egyheti távollét után viszontláthassam anyámat. Alig értem a kapuig, örömmel fedeztem fel, hogy Juvenal bácsi is odabent tartózkodik.

Az ajtóig elém jött, hogy üdvözöljön, én meg hozzárohantam, és a nyakába ugrottam.

– Hű, de megnőttél, Toni! – kiáltotta. Mindenki csak így hívott, nem mondták ki a teljes nevemet: Antonio. – Mintha nem is ugyanaz a fiú volnál!

Két erős karjával a levegőbe emelt, jól megforgatott, aztán letett, szokása szerint felborzolta a hajamat, és kicsit megbokszolt. Anyám éppen abban a pillanatban lépett ki a konyhából, kötényébe törölgette a kezét.

Ezúttal nem követtem szokásomat, nem számoltam be anyámnak azonnal a Cubatãóba tett utamról, előbb hallani akartam a bácsi híreit: vándorlását az ország belsejének vadonában, a „sertón”-ban, találkozásait az indiánokkal, no meg beszámolóját veszélyes vadászexpedícióiról.

Aznap este egyikünk sem törődött a vacsorával, s bizony anyám jó ideig szólongatott, míg el tudtam szakadni bácsikámtól.

Vacsora után ismét leültünk a ház elé beszélgetni. Juvenal bácsi figyelmesen meghallgatta kérdéseimet, s egészen úgy bánt velem, mint a felnőttekkel szokás. Talán ezért is szerettem annyira.

Magas, széles vállú férfi volt, olyan karizmokkal, amilyeneket életemben nem láttam. Miközben utazásait mesélte, olykor fel-alá sétált az óriási nappali szobában. Időnként utánozta a vadon állatainak mozdulatait és hangját, s ha egy-egy izgalmas esemény leírása megkívánta, még a székekre vagy az ablakpárkányra is felugrott.

Órákig elhallgattam ezeket a történeteket, s csak néha szakítottam meg ilyesféle kérdésekkel:

– És akkor mi történt, bácsi?

– Egyszer majd te is eljössz velem a „sertón”-ba – válaszolta, és barátságosan megveregette a hátamat.

Bizony, jobb is lenne, gondoltam, mint örökösen szalonnát, húst és cukrot szállítani az öszvérfogattal Cubatãóba, ahonnan sóval, borral, vasárukkal, üveggel és más egyébbel megrakottan térek vissza.

– Hát, Toni, nekem most mennem kell. Nagyon fontos dolgom van még ma este. Holnap ismét elbeszélgethetünk.

– Ma este visszajössz még, bácsi?

– Igen, de akkor már talán késő lesz. Ne várj reám. Holnap valami fontosat mondok néked.

Azzal Juvenal bácsi kiment a sötét éjszakába.

Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Egyre csak hajmeresztő expedíciókra, eltűnt bányák történeteire, vad törzsekre s a felderítetlen vadon világára, a legendás „sertón”-ra gondoltam.

Odakint a csöndet csak egy-egy kutyaugatás, tücsök cirpelése s bagoly rikoltása törte meg. Az én szememre mégsem szállt álom, csak forgolódtam ide-oda az ágyamon.

Aztán az egyhangú tücsökszó mindjobban elhalkult. Hirtelen úgy hallottam, hogy megnyikordul a kapu, majd lassan kinyílik.

Füleltem. Juvenal bácsi érkezett vissza, de nem egyedül: két ember is volt vele. A nappali szobában lámpát gyújtott, aztán kiment a folyosóra, hogy megnézze, csendes-e minden. Azzal visszatért a társaihoz, mindnyájan leültek az asztal köré, és halkan beszélgetni kezdtek.

Kíváncsiságom felébredt, felkeltem hát, és lábujjhegyen a folyosóra nyíló ajtóhoz lopakodtam. Kissé megnyitottam, így mindent hallhattam, amit egymás között beszéltek. Láttam a falon a bácsi árnyékát, amint fel-alá sétált a szobában.

Egy idő múlva meg tudtam különböztetni egyik társa hangját, de abból, amit mondott, szinte egyetlen szót sem értettem. Aztán eszembe jutott, az az ember bizonyára „mesztic” vagy indián, s azok nagyon rosszul beszélik a portugál nyelvet. Juvenal bácsi így szólította ezt a férfit: Dúvad.

Dúvad? Ezt a nevet valahol már hallottam – egyszerre tisztán emlékeztem…

Abban a pillanatban a férfi felállt, s nyomban felismertem az árnyékáról; a falra vetődött óriási karimájú kalapjának az árnya… hátul a búbjáról toll ágaskodott fel. Ő volt a Bőrkalapos Dúvad. Azt beszélték róla, soha nem veti le a kalapját, mert a fején hosszú vágás nyoma látszik.

Miközben a bácsikám hátratett kézzel járt fel és alá, Dúvad tört portugálsággal ezt mondta:

– A Golgota Sziklák igenis léteznek. Az a mesés brazíliai bánya ott van a helyén, s arra vár, hogy felfedezzék!

Juvenal bácsi némán hallgatta szavait. Dúvad így folytatta:

– A Cuiabá Bányatársaság utat tört, hogy könnyebb legyen felkutatni az Araguaia folyó és a Xingu között elterülő vidéket. Az aráé nevű törzs él arrafelé. Arra kell tehát mennünk.

– Könnyű ezt mondani! – vágott vissza nagybátyám. – Csakhogy egy ilyen expedícióhoz rengeteg pénzre lenne szükségünk.

Szavait hosszú csend követte. A bácsi folytatta szakadatlan sétáját. Egy idő múlva kinyitotta az ablakot, és kitekintett a csillagtalan éjszakába. Mélyet sóhajtott, mintha az erdők frissessége és illata után vágyódnék. Valahol a távolban kakas kukorékolt. Elmúlhatott éjfél.

Dúvad felállt, és menni készült; szárazon csak ennyit jegyzett meg:

– Maga megszerezheti a szükséges pénzt. Tudom, hogy könnyen megtehetné. És rövidesen valamennyien gazdagok leszünk.

Most az az ember szólalt meg, aki mindeddig nem beszélt:

– A Golgota Sziklák nem esnek messze az aráéktől!

– Ezt mondom én is, Elesbao – tette hozzá Dúvad. – Ha eljutunk az aráé indiánok közé, nem lesz nehéz megtalálni az utat a Golgota Sziklákhoz.

Kis csönd támadt, aztán a bácsi így szólt:

– Antonio Pires de Campos, a felfedező, egyszer megpillantotta a Sziklákat. Akkoriban éppen olyan idős lehetett, mint az unokaöcsém, Toni.

Elpirultam és elcsodálkoztam: vajon sejtette-e a bácsi, hogy hallgatózom? Lassan behajtottam hát az ajtót, és visszabújtam az ágyba.

Juvenal bácsi érkezése után napokig esett az eső; veszedelmes dolog lett volna a vízben álló országúton elindulni az öszvérfogattal. Ezt az időt a lószerszám tisztogatásával és javítgatásával töltöttem.

Apámnak annak idején már megvolt ez az öszvérfogata, s hosszú évekig vígan éltünk a pénzből, amit a São Paulo és Cubatãó közötti áruszállításokért kapott. Ez 1820 körül volt. Amikor meghalt, és én lettem a család feje, anyám semmi áron sem akart megválni az öszvérektől. Így hát én állottam apám helyére, és tovább dolgoztam azokkal az emberekkel, akik neki is segítettek sok-sok éven át.

Oscar Perova volt az egyik hűséges és őszinte barát: nem is tudom, mi lett volna belőlünk nélküle. Anyám természetesen úgy vélte, hogy az öszvérhajcsár-élet nem való tizenkét éves fiúnak. Sokszor mondogatta nekem, az apám is ezért halt meg: folytonosan úton volt, akár szakadt az eső, akár perzselt a nap.

São Paulo akkoriban gyorsan fejlődött. Már több mint 12 000 lakosa volt, s egyre több árut kellett Santosból a városunkba szállítani.

Néhány napja észrevettem, hogy anyám vörös szemmel jár-kel a házban, de amikor megkérdeztem, miért sír, nem akarta okát adni. Hamarosan mégis rájöttem. Juvenal bácsi újabb sertón-expedícióra készült, sokkal nagyobbra és komolyabbra, mint eddig bármikor.

Elmondtam Perovának mindent, amit azon az éjszakán kihallgattam – ő pedig furcsán nézett rám, mintha mindenről már régóta tudna. Kissé csalódott voltam, s így szóltam:

– Akkor hát te ismered Dúvadot?

Perova megnyalta a szája szélét, és nem válaszolt mindjárt.

– Azonnal mondd meg! – követeltem. – Hiába akarsz bármit is eltitkolni előlem.

– Nem jóféle ember az a Dúvad, Toni – mondta végre lassú szóval Perova.

– No, akkor ki vele! Miket tudsz róla? – sürgettem.

– Azt beszélik, sok bajt csinált Cuiabában; s ami még sokkal rosszabb: irgalmatlan gyilkos.

– Tud erről Juvenal bácsi? – kérdeztem rémülten.

– Tud hát, csakhogy ő nem fél tőle. Nehéz bátor embereket találni az olyan veszélyes expedícióra, amire most készül.

– Tehát valóban mennek?

– Mennek hát. A jövő héten – bólintott rá Perova.

Az utolsó néhány napban alig beszéltem a bácsival.

Mire én reggelente felkeltem, ő már elment otthonról, s mire estére hazatért, én már mélyen aludtam. Talán szándékosan tette, hogy ne kelljen találkoznia velem, hiszen jól tudta, mennyire szeretnék vele menni a vadonba.

Amint elmúltak az esős napok, s ismét ragyogott az ég, már mindennel készen álltunk, hogy Cubatãóba induljunk.

Egyik délután, éppen magam voltam csak a házban, bejött Juvenal bácsi. Indultam volna a szomszédba, hogy megőröljem a maniókát, mert a mi darálónk elromlott, de ő behívott a nappali szobába, nagyon komolyan rám nézett, és azt mondta:

– Toni, én elmegyek. Lehet, hogy nagyon hosszú időre. Nem vihetlek magammal, mert az út igen veszélyes, s még magam sem vagyok biztos benne, merre is kell mennem. Ha minden jól megy, rövidesen gazdagok leszünk. Anyád segített rajtam. Nélküle sosem vághattam volna neki ennek a vállalkozásnak.

Juvenal bácsi sietősen beszélt, közben karon fogott. Úgy bánt velem, mintha felnőtt férfi volnék.

– Anyád adott kezességet Jaco Belchiornak, így aztán kaptam tőle kölcsönt az expedícióra. Bárcsak szerencsével járnék, és hamarosan vissza tudnám fizetni neki.

– Minden rendben lesz, bácsikám – mondtam, mert örültem annak, hogy anyám a segítségére sietett.

Aztán halkan elmondta, hogy az expedíció titokban indul útnak. Megkeresi a Golgota Sziklákat, de nem szeretné, ha erről bárki is tudomást szerezne.

– A Golgota Sziklákat? – csodálkoztam rá, mintha életemben először hallanám ezt a nevet.

– Igen… Minden készen áll már. Néhány nap múlva útra kelünk. Az embereket Dúvad vezeti. Pokoli egy fickó, de úgy ismeri a „sertón”-t, mint a tenyerét. Kemény legényekre van szükségünk ehhez az expedícióhoz, így hát Dúvad nagy hasznunkra lesz.

Szerettem volna figyelmeztetni a nagybátyámat, óvakodjék Dúvadtól, de tudtam, hogy csak jót nevetne aggodalmaimon. Meg aztán azt sem akartam, hogy megtudja, Oscar és én ismerjük terveit.

– Hallottál már a Golgota Sziklákról, Toni? Tudod-e, hogy egyszer már megtalálták, aztán ismét szem elől tévesztették, sok-sok évvel ezelőtt?

– Kérlek, mondj el mindent a Sziklákról! – kiáltottam fel.

Erre Juvenal bácsi belefogott a történetbe. Beszélt a Golgota Sziklákról s arról, hogy a múltban hányan igyekeztek életük kockáztatásával is megtalálni. Amikor befejezte, szobámba mentem, s egyik kincsemmel a kezemben tértem vissza. Odaadtam a bácsinak, és azt mondtam:

– Kérlek, vidd ezt magaddal bácsikám. Emlékül.

A mellére szorított, és a szemében könny csillogott. Egyik legféltettebb kincsemet ajándékoztam neki: ezüstberakásos ivószarumat. Apám lepett meg vele annak idején, amikor először tettem meg sikeresen az utat Cubatãóba.

– Hű barát vagy, Toni. Remélem, ez a szaru szerencsét hoz nekem. Valahányszor iszom belőle, mindig rád gondolok majd.

A szarut gondosan becsúsztatta széles bőrövébe, megigazította a kalapját, megköszörülte a torkát, aztán gyors léptekkel kiment a szobából.