2. BÚCSÚ AZ ÖSZVÉREKTŐL

Akkor láttam utoljára Juvenal bácsit São Paulóban. Expedíciója a Tiete folyón lefelé indult el Cuiabá irányába.

Jártam tovább az öszvérfogattal, s a hónapok gyorsan múltak. Száz és száz utat tettem meg a hegygerincen át, Cubatão és São Paulo között. Kétezerötszáz láb (1 láb: 0,3048 m) magas hegyeken kellett átvergődnünk, az ösvények szűkek voltak, a szirtek és a sziklák felsebezték az öszvérek patáit, és halálosan kimerítették a hajcsárt.

Perova mindig a negyven öszvérből álló, öt csoportra osztott karavánt vezette. Ezeket az állatokat a mi hajcsárjaink ápolták, kik már akkor is nálunk voltak, amikor az apám még élt.

Útközben gyakran napokig esett az eső, ám a szép, tiszta reggeleken mindenért kárpótolt bennünket az előttünk kibontakozó nagyszerű látvány: a mély szakadékok, a szűk völgyek, a kecses felhőpamacsokkal körülvett hegycsúcsok.

Egy idő után azonban belefáradtam ezekbe az utakba, már csak azért is, mert az öszvérkaravánok folytonos szaporodása mind veszélyesebbé tette ezeket a vállalkozásokat. Még elviselhetetlenebb volt a helyzet, amikor esett.

Ilyenkor a szűk ösvényeken a sziklákra cserzett ökörbőröket kellett leterítenünk, nehogy az öszvérek megcsússzanak a sárban. Megesett, hogy órákon át alig haladtunk valamit, s közben folyton aggódtunk, nehogy elveszítsük a ránk bízott árukat. Egy alkalommal a hegyoldalban elveszítettük két sószállító öszvérünket. Kicsúsztak a sorból, és lezuhantak a szakadékba; az elveszett árut természetesen meg kellett fizetnünk.

Végül is belefáradtam a sok balszerencsébe, és azon törtem a fejemet, hogyan tudnék megszabadulni ettől a munkától; de még azzal sem voltam tisztában, mi egyébhez foghatnék.

Anyám nagyon lehangolt lett, mivel egyetlen rokonunk sem lakott a közelben, s a testvérétől sem érkezett hír a „sertón”-ból. São Paulo forgalmas várossá fejlődött, s anyám egyre jobban vágyódott vissza a régi szép napokra, amikor még nem volt ekkora a város, nem nyüzsgött benne ennyi öszvérkaraván, s nem fordult meg benne naponta oly sok idegen.

Nem szívesen gondoltam arra, hogy megválok az öszvérektől, hiszen ezektől függött anyám és a magam megélhetése; egyébként is, mi máshoz foghattam volna? Egyébhez sem értettem, mint hajtani az öszvéreket hegynek fel, hegyről le. Mégis elhatároztam, keresek valami más megélhetési forrást. Ha Juvenal bácsi velünk van, tőle kértem volna tanácsot.

Róla akkor már jó két éve semmi hírt sem kaptunk.

Egyik nap éppen ilyen komor gondolatokba merülve érkeztem haza, s anyámat sírva találtam a verandán. Odaszaladtam hozzá, karomat a nyaka köré fontam, és aggódva kérdeztem tőle, mi a baj. Megtörülte szemét, aztán reszkető szájjal mondta: tönkrementünk.

Két évvel ezelőtt kezességet adott Jaco Belchiornak, hogy Juvenal bácsi megkaphassa tőle az expedícióhoz szükséges pénzösszeget. Juvenal bácsi azonban még mindig nem tért vissza, Jaco Belchior viszont követelte a pénzét. Sajnos, éppen ebben az évben nagyon keveset kerestünk az öszvérfogatokkal, mert már igen sok idegen fogat is dolgozott, no meg a rossz utakon sok állatunk elpusztult.

Hirtelen észrevettem, milyen csüggedt lett, és mennyire megöregedett anyám az utóbbi hónapokban. Nem is igen nevetett mostanában. Házunk is komornak és barátságtalannak tűnt.

– Nem várna még egy kis ideig Belchior, anyám?

– Nem, édesem. Igazán nem is tudom, mi lesz velünk. Annyira bíztam a bácsikádban. Olyan régóta tervezte már azt az utazást, és senki nem akart segíteni neki! – mondta szomorúan anyám.

– Helyesen cselekedett, anyám! Juvenal bácsi megérdemelte a segítséget – válaszoltam neki, mert mindenáron meg akartam vigasztalni.

– Igaz. De nem szeretném, hogy emiatt te szenvedj. Most úgy látszik, mindent elveszítünk – mondta csüggedten, és alig tudta visszatartani könnyeit.

– Ne aggódjék, anyám. Találunk valami kiutat. Talán el tudjuk adni az öszvéreket.

A rossz hír annyira felkavart, hogy aznap este vacsorázni sem tudtam. Ehelyett kiosontam a hátsó ajtón, hogy megkeressem Perovát.

A fészerben üldögélt, ahol az öszvérszerszámokat tartottuk, s amikor észrevette vörösre sírt szememet, lehajtotta a fejét, és nagy buzgalommal metszett egy bőrdarabot.

– Perova, anyámnak pénzre van szüksége, ezért el kell adnunk az öszvéreket – mondtam.

Oscar zsebkése élével lekerekítette a bőr szélét, megigazította a kalapját, s ezt válaszolta:

– Igen, Toni, tudok mindent. Jaco Belchior ravasz fickó. Kölcsönzött a nagybácsidnak az expedícióra, de anyáddal íratta alá a váltót. Most aztán megunta a várakozást.

– Vagyis te tudtál mindenről? Miért nem mondtad ezt nekem eddig, Perova?

– Ugyan minek mondtam volna? Csakis a fogatozással tudtunk pénzt keresni, és én azt reméltem, vissza tudjuk fizetni a kölcsönt, ha Belchior ad rá időt.

– Talán megkérhetnénk Belchiort, várjon még valamicskét? – néztem rá reménykedve.

– Nem, Toni. Kárba veszett fáradság lenne. Senkivel és semmivel sem törődik, csakis a pénzével.

E beszélgetés után teljesen elvesztettem minden maradék munkakedvemet, többé rá sem tudtam nézni a karámon belül legelésző öszvérekre, nem törődtem a szerszámok tisztogatásával sem.

A következő hétfőn apám egyik rokona látogatott meg bennünket; hosszú évek óta nem láttuk már. Ez a rokon Ituban élt, ahol több rokonunk is volt. Elhatároztuk, hogy mi is odaköltözünk hozzájuk. Amikor ezt elújságoltam Perovának, igen megörült:

– No, most az édesanyád eladhatja az öszvéreket Belchiornak. De nehogy elfeledjen nyugtát kérni attól a vén uzsorástól.

Ezt pompás gondolatnak tartottam, s mindjárt meg is kérdeztem Perovát, nem lenne-e hajlandó maga elmenni Belchiorhoz.

– Mindent rád bízunk, Oscar. Szólj Marcelinónak és Aguileirának is. Hátha ők is elkísérik az öszvéreket oda. Én nem megyek veletek. – Azzal gyorsan félrefordítottam a fejemet, mert nem akartam, hogy Perova észrevegye, fojtogat a sírás.

Úgy látszik, Perova mégis észrevette, mert így szólt:

– Nocsak, mi ez? Jusson eszedbe, Toni, az apádnak sem volt mindig rózsás az élete, mégis mindig bátor volt, és segített magán. Igyekezz olyan lenni, mint ő volt.

Aznap este Oscar odajött az ajtónkhoz, és közölte velem, az öszvéreket eladták, Belchior emberei másnap jönnek értük. Anyám nagyon megkönnyebbült e szavakra, mert ezzel letudta tartozását.

Másnap ki sem mozdultam a házból, még az ablakokat is behajtottam. Nem volt erőm hozzá, hogy kimenjek az istállóba, és végignézzem, amint azok az idegenek elhajtják az öszvéreinket. Szomorú szívvel gondoltam a hű állatokra, amelyek olyan keményen dolgoztak apám keze alatt – Sapo, Pangare, Estrelo, Pampa, Paraguai, Caipira… s amelyiken az apám ült: Marujo. Elszorult a torkom, amikor meghallottam a hajcsárok kiáltásait.

Miután az öszvérek nagy porfelhőt verve eltűntek az úthajlatnál, mégis leballagtam az istállókhoz. Többé hát nem tartozunk senkinek. Most már csak a ház a miénk, s az bizony nem sokat ér.

Perova a kerítésen ült, háttal az útnak. Valami fadarabot farigcsált a zsebkésével. Kíváncsi voltam, mihez kezd most, hogy az öszvérek nincsenek többé. Világéletében öszvérhajcsár volt, miért nem tartott vajon a többiekkel?

– Oscar, minek faragod azokat a hegyes cövekeket? Többé nem lesz rájuk szükségünk, hiszen már nincsenek öszvéreink.

Megigazította a kalapját, felnézett, és így szólt:

– Nem néztél be még a mangófa mögé?

– Miért? Mire gondolsz?

– Eridj csak!

Megfordultam, elszaladtam a szerszámosfészer mellett, s akkor a karám kerítése mögött megpillantottam három békésen legelésző öszvért. A három kedvencünk volt: Marujo, Pachola és Topáz!

– Mi történt? Miért nem mentek el ezek is a többivel? – kérdeztem aggódva.

– Ne aggódj. Anyád rendezte az adósságot, Belchior pedig nyugtát is adott róla – mondta, és hetek óta először elmosolyodott.

– De Perova, mi lesz, ha a többi öszvér nem lesz elegendő anyám tartozásának fedezésére?

– Minden rendben van. Úgy egyenlítettem ki a tartozást, hogy ezt a három öszvért nem vettem be a többi közé.

Így ért véget öszvérhajcsár-életem. Akkoriban tizennégy éves voltam, de hála az öszvérek mellett eltöltött kemény éveknek, máris annyi tapasztalatot gyűjtöttem, mint egy felnőtt.

Néhány nappal azután, hogy túladtunk az öszvéreken, izgalmas híreket hallottam. Egy utazó, aki akkor érkezett meg Cuiabá felől, elmondta nekem, sokat beszélnek egy expedícióról, amely a Paracatu folyó vidékén aranydíszeket viselő, különös indián törzsre bukkant. Ez a hír új reménykedéssel töltött el. Juvenal bácsi talán mégis eljutott a Golgota Sziklákhoz! Hirtelen mindenféle dolog jutott az eszembe. Visszaemlékeztem a bácsi történeteire, szívből jövő kacagásaira, mozdulataira s arra, ahogyan a „sertón” állatainak a hangját utánozta.

Legjobban a Golgota Sziklák történetére emlékeztem. Az öszvérháton eltöltött két év alatt folyton csak a bácsi elbeszélése forgott a fejemben. Mindjárt el is mondom nektek.

1673-ban két expedíció indult el São Paulóból nyugatra a szárazföld belseje felé. Az egyik vezetője a híres felfedező, Bartolomeu Bueno da Silva volt; a másikat Manuel de Campos Bicudo vezette. Mindkét vezető magával vitte a fiát is: Bartolomeu tizenkét éves volt, Antonio Pires de Campos pedig tizennégy.

A vadállatoktól és vad indiánoktól hemzsegő erdőségeken át hónapokig tartott a küzdelmes utazás; Manuel de Campos Bicudo expedíciója egyszerre csak fákkal és cserjékkel borított síkságra érkezett. Onnan északnak fordultak, amíg el nem értek egy sebes folyású folyót, azt követték, s a partja mentén elérkeztek egy hosszan elnyúló hegylánchoz. Feljutván a gerincre, a kimerült emberek észrevették, hogy az ég elfeketült, és fenyegetően borul föléjük. Váratlanul kitört a vihar, s úgy tűnt, hogy a villámok hasogatta égbolt nyomban a fejükre zuhan. Az emberek fedezék után néztek, s elrejtőztek szerencsére a közeli sziklák réseiben és üregeiben. Onnan nézték végig a vihar dühöngését, s valamennyien szinte megkövültek a bámulattól, mert valahányszor villám ragyogta be az égboltot, fantasztikus alakú, hatalmas kék szirtek meredtek fel nem messze tőlük.

Amikor a vihar elvonult, a felfedezők elindultak északnak, hogy megkeressék a különös alakú szirteket. Nemsokára rájuk bukkantak, és akkor elbűvölten meredtek a nagyszerű látványra.

A nyugodt kék ég felé meredező szirtek Krisztus kálváriáján vértanúságot szenvedett két emberalakra emlékeztettek. Óriási kereszt meredt fel előttük, benne a rettenetes szegek, a töviskorona és a kegyetlen lándzsák. Az expedíció tagjai egyszerű emberek voltak. Annyira meghatotta hát őket a látvány, hogy térdre borultak, és imádkozni kezdtek.

Az expedíció ezután folytatta útját. Eljutott az aráé indián törzshöz, amelynek tagjai színarany nyakláncokat és karkötőket viseltek. A felfedezők reménykedve kérdezték tőlük, hol találták az aranyat, mire az indiánok a szirtek felé mutattak.

– Amarra, túl az esőn – mondogatták.

Az expedíció ott sem időzhetett sokáig, Manuel de Campos Bicudo tehát parancsot adott, hogy induljanak tovább. Röviddel ezután összetalálkoztak Bartolomeu Bueno da Silva expedíciójával.

A két fiú, Antonio és Bartolomeu, kitörő örömmel üdvözölte egymást. A szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli hosszú utazás után boldogan fogadták a pihenőt, s leszaladtak a folyópartra. Miközben édes semmittevésben játszottak a parti homokban, elmesélték egymásnak expedíciójuk tagjainak hősi cselekedeteit és kalandjait. Amint a homokot átpergették ujjaik között, tisztán látták közötte az aranyszemcséket, amelyeket a víz mosott le a hegyekből.

Bartolomeu körülnézett.

– Különös hely – állapította meg.

– Ó, ez még semmi! – kiáltott fel Antonio. – Láttad volna csak azokat a csodálatos hegyeket és furcsa szirteket, amiket mi fedeztünk fel a minap!

Azzal beszámolt barátjának a viharról, a szörnyű villámokról és a roppant kék sziklákról, amelyek olyan nagy benyomást tettek rá.

… Így hangzott a Golgota Sziklák története, így mondta el nekem is Juvenal bácsi. Azokban a szomorú napokban sokat gondoltam a bácsira, és kívántam, bárcsak ismét megláthatnám.