9. ELEVENEN ELTEMETVE

Másnap észrevettük, hogy Dúvad a szokottnál is ingerlékenyebb. Egyre a kicsi szoba felé tekingetett, ahová be voltunk börtönözve. Végül magához szólította Elesbaót, és fejüket összedugva pusmogtak egy ideig. Akkor Elesbao kinyitotta odúnk ajtaját, és kirángatott valamennyiünket. Ő és három másik ember végigvonszolt bennünket egy keskeny erdei ösvényen, amely a domboldalon át levezetett egy patakig.

– Mi a szándékuk velünk? – kérdezte Perova, s egyben meg is torpant. Nyugtalanul nézett a domb aljába.

Választ nem kapott, de Elesbao olyan durván megtaszította puskájával, hogy kénytelen volt tovább bukdácsolni.

Elértünk a patakhoz, amely sekély medrében sisteregve tajtékzott a kövek között. A domb oldalába valamikor árkot ástak, abban helyezték el a csöveket, amelyeken keresztül a víz eljutott az aranymosó bányászokhoz, öreg bánya volt ez, Amaro Leite Moreira és társai hosszú évekkel ezelőtt elhagyták.

Most már mindnyájan nagyon aggódtunk, de Perova volt az egyetlen, aki megkockáztatta a beszélgetést Elesbaóval. Ismét megkérdezte tőle, mi a szándékuk velünk. Válaszul Elesbao némán belökte őt a bánya nyílásán. Perova ekkor Elesbaóra vetette magát, de két ember eltaszította onnan, és durván ütlegelte. Aztán a földre teperték, s szegény ott is maradt mozdulatlanul. Tudtuk, semmi értelme sem lenne most, ha akár őt, akár magunkat védeni igyekeznénk. Elesbaónál fegyver van, mi pedig teljesen védtelenek vagyunk.

Miután Perovával együtt valamennyiünket belökdöstek a nyílásba, a négy ember óriási sziklát görgetett a bejárat elé.

Emelőkkel pontosan beigazították a nyílásba, s ezzel teljesen elzártak bennünket a külvilágtól. Majd a tető kis nyílását is befödték fatörzsekkel, s a bejárat köré néhány kisebb követ is elhelyeztek. Ezzel végezvén, elcsörtettek, otthagyva bennünket megrémülve és rettegések közepette a sötétben.

Pixuira és én üvöltözni kezdtünk, és megkíséreltük, hogy elmozdítsuk a hatalmas követ, de ez teljesen reménytelen igyekezet volt. Perova eszméletlenül hevert a földön, Juvenal bácsi pedig egy sarokban kuporgott, és tanácstalanul bámult bennünket. Hamarosan abbahagytuk a kísérletezést, és figyelmünket a szegény Perovára fordítottuk. Az üregen vékony vízér folydogált keresztül: megnedvesítettük Perova homlokát, mire rövidesen kinyitotta a szemét, és körülnézett.

Elmondtuk neki a történteket.

Abban mindannyian megegyeztünk, hogy teljesen céltalan lenne hozzáfogni az üreg felkutatásához. A bányászok annak idején nem vájtak be mélyen a hegyoldalba, mert igen hamar szilárd sziklafalba ütköztek. Az egyetlen kijárat tehát az volt, amelyet a hatalmas kő elzárt előlünk.

Hosszú ideig üldögéltünk a sötétben; végül is Perova, aki már sokkal jobban érezte magát, keresgélni kezdett a talajon valami rúd vagy szerszám után, amelyet felhasználhatnánk szabadulásunkhoz. Talált is egy fiatal fatörzset, azt eltörte, majd a hegyes rúddal túrni kezdte a földet a hatalmas kő mellett. Pixuira és jómagam is nagyon megörültünk, mikor láttuk, hogy Perova magához tért a durva ütlegek után, s el van szánva arra, hogy mindnyájunkat kiszabadítson ebből a szörnyű fogságból.

Valamennyien nekiláttunk az ásásnak – még szegény Juvenal bácsi is segített –, de mire alaposan belemélyedtünk munkánkba, mindnyájan kimerültünk, és aludni kellett térnünk. Semmi módunk nem volt arra, hogy megtudjuk, hány óra lehet, annyit azonban sejtettünk, hogy teljesen besötétedett, mert a kövek között beszűrődő gyenge fénycsíkok is kialudtak.

Tüstént felébredtünk, mihelyt az első fénycsík ismét megjelent az üregben, és lázasan munkához láttunk. Néhány óra múltán azonban kimerültünk, és már alig haladtunk előre a munkával. Egy napja semmit nem ettünk, s éreztük, hogy nem sokáig bírjuk már étlenül. A kihegyezett karó, amivel ástunk, egyre nehezebbnek tűnt, lassan Perovának is nehezére esett felemelni. Egyedül a kicsi vízér tartott bennünket életben, mégis mind gyöngébbek lettünk. Egy alkalommal Pixuira és én görcsös zokogással a földre vetettük magunkat: nem akartuk ebben a szörnyű sötét üregben fejezni be az életünket. Juvenal bácsi összekuporodott az egyik sarokban, és mélyen hallgatott egész idő alatt.

Újabb rettenetes nap telt el. A következő éjszakán már önkívületbe estem, úgy véltem, kopogtatnak a sziklán, sőt számos idegen hangot is hallani véltem. Úgy tűnt, mintha valami összezúzódnék a bejáratot eltorlaszoló sziklán…

Aztán semmire sem emlékeztem, míg egyszer fel nem nyitottam a szememet.

Ragyogó napsütés vett körül.

Először azt hittem, álmodom, és gyorsan behunytam a szememet. Amikor ismét felnyitottam és körülnéztem, megbizonyosodtam, hogy valóban a szabad levegőn fekszem. Perova egy vén fatörzsön üldögélt, Pixuira mellette álldogált, nem messze tőlünk Juvenal bácsi éppen valami gyümölcsöt evett.

Perova mellém lépett, és gyöngéden talpra segített.

Megdörzsöltem szememet, és egy pillanatig ostobán megráztam a fejemet.

– Hol vagyunk? Mi történt? – kérdeztem.

Perova nem szólt semmit. Abban a pillanatban megpillantottam a töpörödött vén indiánt: edénnyel a kezében közeledett felénk a fák között. Juvenal bácsi boldogan elmosolyodott, amint megpillantotta. Meglepődtem, a szörnyű megpróbáltatás ellenére is, milyen egészséges.

Perova végül megszólalt, és elmesélte, hogy életünket az indiánnak köszönhetjük. Amikor az öregember rájött, mi történhetett velünk, megkísérelte, hogy fatörzsekkel elmozdítsa helyéből az óriási követ; természetesen nem bírt vele.

Ekkor eszébe jutottak a régi vízvezetékcsövek, amelyek egykor a vizet szállították a bányába, összeillesztette őket, és erős sugarat bocsátott a nagy kő fölött fekvő földrétegre. Az átázott föld rövidesen szétesett és lezuhant, Perova, Pixuira és Juvenal bácsi kimászott, aztán engem is kiemeltek az indián segítségével.

Amikor valamelyest megerősödtem, és már szédülés nélkül tudtam járni, az öreg indián elvitt bennünket a vadon szélén álló kunyhójába. Kicsi kunyhó volt ez, paticsfallal és pálmalevél tetővel.

Pixuira és az öreg indián a maguk nyelvén régi barátokként beszélgettek. Amikor ezen mi meglepődtünk, Pixuira elmesélte, mi történt aznap, amikor korán vadászni ment, de nem tért vissza, csak az éj leszálltakor.

Követte az öreg indián nyomait egészen a kunyhójáig, mert szerette volna megtudni, mi történt Juvenal bácsi hű kísérőjével. Az öregember ekkor elmondta neki, hogy Juvenal bácsi és a Pixuira törzséből való indián kísérő félholtan érkezett meg Amaro Leite Moreirába. A szerencsétlen indiánt mérges kígyó marta meg, néhány napig élt csupán.

Juvenal bácsit (akit elgyöngített a viszontagságos utazás, és mélyen megrendített barátja halála) az öreg indián az elhagyott telep egyik kunyhójában találta meg a földön fekve: testileg rettenetesen össze volt esve, elméje teljesen megzavarodott. Mindenféle gyógyfűvel kezelte Juvenal bácsit, és naponta hozott neki élelmet. Aztán megjöttünk mi, s nem sokkal utánunk Dúvad és emberei.

Kicsit sértve éreztük magunkat, hogy Pixuira mindezt nem közölte velünk előbb; ő azonban megmagyarázta, hogy amikor az öreg indián elmaradt, nem mert szólni a dologról, mert attól félt, őt fogjuk hibáztatni, amiért elriasztotta a jó öreget.

Egyik nap az indián, akit úgy hívtak, Muiraquita, elmesélte nekünk élete történetét. Azon a vidéken született a vadon mélyén. Ifjúkorában elhagyta törzsét, és hosszú utazásra indult, de mire visszaérkezett, a törzsnek hűlt helyét találta csak. Ettől fogva magányosan élt az erdőben: látta, amint a fehér emberek arany után kutatnak, de látta azt is, amikor csalódottan és kimerülten felszedték a sátorfájukat, és más vidékre mentek szerencsét próbálni.

Csak ő maradt a vadonban. Rokonai nem voltak, hová is mehetett volna? Már az éveket sem számolta, a hosszú, egyforma éveket, amelyek alatt egyetlen emberi arcot sem látott, semmiféle emberi hangot sem hallott. Olykor önmagával beszélgetett, nehogy teljesen elfelejtse az emberi beszédet. Néha belekiabált a vadonba, hogy legalább a hangja nyomán támadó visszhang szavát hallhassa.

Néhány évvel azelőtt, hogy Juvenal bácsi és kísérője odaért e régi telepre, a Cuiabá Bányatársaság embereinek egy csoportja kereste fel a helyet. Gabonát vetettek el, és felújították az elhagyatott bányákat, ám öt-esztendei ínszakasztó küzdelem után ők is eltávoztak. Akárcsak elődeik néhány évvel azelőtt, becsomagolták dolgaikat, és elmentek a Goiás állambeli Barreiros helységbe.

Megilletődötten bámultuk Muiraquitát. Hihetetlennek látszott számunkra, hogy emberi lény teljes elhagyatottságban élhessen ilyen hosszú időn át. Muiraquita sokkal inkább apró agyagszobornak tűnt, semmint igazi emberi lénynek.

Bőre színtelen volt, arcát ezer ránc szántotta keresztül-kasul, de a szíve aranyból volt. Valamennyien igyekeztünk kimutatni hálánkat iránta: segítettünk munkájában azon a kicsi földdarabon, amit a maga részére megművelt és gondozgatott. Pixuira eljárt vadászni, és vadhúst hozott neki, én meg gyümölcsöket szedtem számára.

Hamarosan mindnyájan megerősödtünk, életkedvünk is visszatért, és csaknem elfelejtkeztünk Dúvadról és embereiről. Egy ízben, amikor szóba hoztuk a gazembert, Muiraquita mosolyogva jegyezte meg, hogy a csirkefogó soha többé nem tér vissza erre a telepre. Perova megkérdezte tőle, miért ennyire biztos ebben. De az öreg csak egyre mosolygott, és némán ingatta a fejét.

Ismét élelmiszereket gyűjtöttünk össze további utunkra, de amikor már minden együtt volt, megjött az esős időszak, s így ott kellett maradnunk, s bevárnunk a kedvezőbb időjárást.

Muiraquita és Pixuira órák hosszat beszélgetett egymással, rendszerint São Paulóról, amelyet Muiraquita természetesen soha életében nem látott még. Egyik nap az öregember egészen váratlanul odacsoszogott kicsi szobája egyik sarkába, s a padló egyik üregéből agyagedényt vett elő. Közelebb hozta a tűzhöz, s akkor vettük észre álmélkodva, hogy az edény tele van aranyrögöcskékkel. Perova tenyerébe fogta az edényt, és megbecsülte a súlyát, majd óvatosan visszanyújtotta az öregnek. Némán figyeltük, amint visszahelyezte az edényt az üregbe, s föléje kőlapot borított. Aztán megkérdeztük, vajon ezt az aranyat itt találta-e Amaro Leite Moreirában. Nevetgélt, de nem árulta el, mi módon jutott az aranyhoz.

Az eső napokig megállás nélkül zuhogott, s ezen idő alatt megfigyeltük, hogy Muiraquita egyre szomorúbbá válik.

Pixuira elmondta nekünk, az öreg előre búslakodik amiatt, hogy egy napon mégis elhagyjuk őt. Rettegett attól, hogy ismét magányosan éljen a vadonban, félt, hogy egy napon majd megbetegszik, s akkor éhen hal, vagy az erdei vadak egyik éjszaka rátörnek, és felfalják őt.

Valamennyien az öregembernek köszönhettük életünket, egyikünk sem szívesen gondolt tehát arra, hogy magára hagyjuk Amaro Leite Moreirában.

– De hát miképpen vigyük magunkkal? – tettem fel a kérdést. – Nem bírná ki az utazást!

– Igen, ez bizony így van – ráncolta a homlokát aggodalmasan Perova is.

– Én azt hiszem, kibírná – szólalt meg hirtelen Pixuira. – Láttam öregembereket, akik nagyon nagy utakat megtettek. Lassan mentek, és gyakran megpihentek.

– Jól van – egyezett bele Perova –, elvisszük valamelyik barátságos törzshöz, ott majd gondját viselik, és társasága is lesz.

Muiraquita nagyon megörült, amikor közöltük vele döntésünket. Ezen az éjszakán elállt az eső, s másnap reggel, amikor előbukkant a nap, úgy döntöttünk, hogy felszedelőzködünk és útra kelünk. Búcsúpillantást vetettünk Muiraquita kicsi kunyhójára, aztán elindultunk. Néhány pillanat múltán Muiraquita megtorpant, visszanézett kunyhójára, majd visszacsoszogott, és eltűnt az ajtó mögött. Azt gondoltuk, meggondolta magát, és mégis inkább itt marad, azonban néhány pillanat múlva előjött a kunyhóból, s hóna alatt hozta az aranyat rejtő agyagedénykét.

Elhaladtunk a néhai, elszánt kutató magányos sírja mellett, meghajtottuk előtte fejünket, aztán benyomultunk a vadonba.

Isten hozzád, Amaro Leite Moreira!