56. FEJEZET

A végzősök ceremóniája

Az eljövendő években a város úgy emlékezett az eltelt újévi hétre, mint a janlooni klánok közti újévi mészárlásra. Sokan a Kaulok bosszújaként emlegették. A város egyes részein helyeslőn bólogattak, máshol idegesen húzkodták a fülcimpáikat. Mikor a városrészekben beállt az újabb patthelyzet, egyértelművé vált, hogy egyik klán sem élvezheti a gyors győzelmet. Minden kétség ellenére a Fáklya fiatalabb unokái megakadályozták, hogy klánjukat beolvassza egy másik, és ezzel megkérdőjelezhetetlenül megerősítették a klán vezetőségét.

Hagyománnyá vált, hogy a Kaul Dushuron Akadémia végzős nyolcadévesei, akik az ünnepek előtt végeztek Próbatétellel, de a végeredmény kihirdetésével és a ceremóniával meg kellett várniuk a jó szerencsét hozó újévet, a szünet utáni első hetet fáradságos munkával töltik az Akadémia területén – végső leckeként az alázatosság isteni erényéből –, mielőtt letehetik esküjüket és megkapják jádéjukat. Anden még mindig lábadozott, így nem csatlakozhatott évfolyamtársaihoz, akik padlót súroltak, kerítést javítottak, fákat nyírtak és eltévedt elsőéveseknek segítettek kiigazodni az iskolában. Hilo jóslatához hűen azonban Anden két nappal a végzős ceremónia előtt elhagyhatta a Janlooni Közkórházat, és eléggé rendbe jött ahhoz, hogy egy szürke, esőtől terhes, felhős tavaszi napon csatlakozhasson az összegyűlt diákokhoz.

Híre ment, hogy Anden volt az egyetlen, aki elkísérte a Pillért a csatába, amelyben Gont Asch elesett. Amikor megérkezett az Akadémia ünnepi köntösében, hogy a többiekkel együtt felsorakozzon a gyülekezőteremben, halk suttogás követte, bármerre ment. A recepción Sain mester nagyobb tisztelettel hajtotta meg előtte a fejét, mint amiben Anden valaha is részesült oktató részéről.

– Emery. Állj a sor végére. Te leszel az utolsó, aki belép.

Anden tudta, ez azt jelenti, hogy ő kapta a legjobb jegyeket a Próbatételen, ez pedig, azzal együtt, hogy elsőként végzett az előzetes Próbatételen, kompenzálta, hogy tanulmányi eredményei csak kicsivel lettek jobbak az átlagosnál, így ő lett az évfolyamelső.

Anden tisztelgett, és beállt az alakuló sor végére.

– Ton! – köszöntötte társát. Ton megrezzent, mielőtt köszöntésre emelte kezét.

– Anden-jen! – mondta. – Örülök, hogy jó egészségben látlak. – Hangjából hivatalosság érződött, mint amikor egy Ujj köszönt egy Öklöt, és Anden nem felelt, mert nem volt benne biztos, hogyan reagáljon. Szerette volna kijavítani Tont, amiért Zöldcsontként köszöntötte őt még a ceremónia előtt, de a másik tizenéves viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy szándékosan tette. Anden leküzdötte növekvő feszengését, majd Dudo és Pau felé fordult, hogy biccentsen feléjük; mindketten meghajoltak tisztelgésként.

Anden tekintete mögéjük siklott, oda, ahol Lott állt. Mellkasa mélyén röpke érzelem suhant végig, a fájdalom halovány árnyéka, de ez volt minden, másnak nem maradt benne hely. Lényének ez a része zsibbadt maradt. Lott, aki apja erőszakos halála óta komornak, üres tekintetűnek tűnt, udvariasan hajtotta meg a fejét Anden előtt.

– Jen.

Anden előrefordult, és összekulcsolta ujjait ünnepélyes fekete köntöse hosszú ujjában. A két hét lábadozás, dr. Truw terápiája és a beadott SN1 megtette, amit Hilo ígért: a fiú fizikailag helyrejött, most sokkal inkább volt önmaga, mint mikor zavarodottan, jádelázban égve magához tért a kórházban. Még így is hatalmas mentális küzdelemmel járt azonban összeszednie magát erre a mai alkalomra, felkészülnie arra, hogy kiálljon nemcsak évfolyamtársai, hanem az egész klán vizslató tekintete elé.

– Hős vagy, Andy – mondta Hilo, Anden azonban nem érezte magát hősnek. Sebzettnek érezte magát, és bizonytalannak. Az SN1-re gondolt, ami még mindig ott keringett a vérében, mint valami szennyeződés. Ezek az emberek tudták, mit tett, de azt nem látták, mivé vált: veszéllyé. Robbanékony szerré, amelyet csak a modern tudomány egy vitatható eredménye tart egyben.

Odakint megszólaltak a dobok, a százhuszonhat férfi és harminckét nő pedig, akik végigcsinálták a Kaul Du Akadémia Zöldcsont-képzésének teljes nyolc évét, kivonult a gyülekezőteremből a nagy udvarra, és szép sorokba rendeződtek az alacsony színpad előtt, amelyet a nézőként érkezett rokonok és klántagok számára odakészített, több száz székkel szemben állítottak fel.

Anden évfolyamtársaival együtt letérdelt a kövezetre a sátortető alatt, amelyet azért emeltek, hogy védje őket az esetleg eleredő esőtől. Mikor Le nagymester belekezdett beszédébe, Anden hátranézett válla felett a nézők soraira. Azonnal észrevette Kaulékat, akik az első sorban ültek középen. Hilo elegáns, olajzöld öltönyt viselt, fekete mellénnyel; kifejezetten erre az alkalomra vette. Mostanra sokkal jobban festett, arcán még látszottak a sebek, de már nem tűnt megviseltnek. Nyilvánvalóan jó volt a kedve, ahogy az idefelé tartó autóút alatt is; áradt belőle az a vidám nemtörődömség, ami az elmúlt hónapokban majdnem teljesen eltűnt. Fél karral átölelte Wen vállát. Anden látta, ahogy szeretetteljes mozdulattal közelebb húzza magához a nőt, és fejére igazítja kabátjának csuklyáját, hogy védje az enyhe, de párás széltől. Hilo másik oldalán Maik Kehn ült, Wen mellett pedig az Időjós. Shae egyenes háttal ült, sötét szoknyát és blúzt viselt. Tekintete komoly volt, és kissé szórakozott, mikor azonban látta, hogy Anden őket nézi, halványan elmosolyodott.

Anden ismét előrefordult, és figyelt. Le nagymester szólította a diákok első csoportját. Minden nyolcadévesnek még a végső Próbatétel előtt be kellett jelentenie, mire szándékozik felesküdni, és voltak tizenegyen, akik úgy döntöttek, Bűnbánónak esküdnek fel. Az Isteni Visszatérés templomának egyik Tanultja felkapaszkodott az emelvényre vezető pár lépcsőn, hogy elmondassa velük a bűnbánói esküt. A tizenegy diák felállt és közelebb ment az emelvényhez, majd letérdeltek az egybegyűltek előtt, és elismételték a szavakat, melyekkel elkötelezték magukat a vallásos szolgálattal töltött élet mellett, aztán a földhöz érintették homlokukat, mielőtt felkeltek és visszamentek évfolyamtársaik mögé. A következő huszonöt diák a gyógyítás művészetének szentelte jádeképességeit; most őket szólították felesküdni egy orvosmester előtt a Bioenergetikai Orvostudományi Egyetemről, ahol majd folytatják képzésüket. Anden fészkelődött, lába elzsibbadt. Egy harmadik, tizennyolc diákból álló csoportot maga Le nagymester elé szólítottak, hogy elkötelezzék magukat a jádediszciplínák tanításának tiszteletre méltó hivatása mellett. Ők a jövő héten tanársegédként térnek vissza az Akadémiára, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd mester lehet belőlük.

Végül az évfolyam többi diákjára került a sor, arra a nagy csoportra, akik a Nincs Csúcs klánnak fogadnak hűséget és szolgálatot, és most tömegesen léptek előre, hogy letegyék esküjüket. A nézők és a végzősök tömegén izgalom söpört végig, ahogy a klán Pillére végighaladt a sorok között, és gyors léptekkel felment az emelvényre. Hilo megfordult és végigsiklatta tekintetét az egybegyűltek tömegén. Anden úgy vélte, elégedettnek tűnik. Nagyjából száz új Zöldcsont a klánnak, a végzős évfolyam közel kétharmada. Némelyikükből Szerencsehozó lesz, többségük azonban Ujjként kezdi meg szolgálatát Kehn és Öklei parancsnoksága alatt.

Mindenki várta, hogy Hilo elkezdje sorról sorra mondani a jádeharcosok esküjét, és az egybegyűlt végzősök elismételhessék utána. Ehelyett azonban sokáig egy szót sem szólt; a kényelmetlen csend hosszúra nyúlt. Az emberek zavartan kezdtek egymásra pillantgatni. Le nagymester türelmetlenül köszörülte a torkát, de Hilo megrázta a fejét.

– Nagymester – mondta mosolyogva, elég hangosan ahhoz, hogy a tömeg is hallja –, amikor én álltam odalenn, fekete köntösben, nem értékeltem eléggé ezt a helyet, így hagyjon egy percet, hogy feltöltődjek ezzel a gyönyörű látvánnyal. Már nem vagyok diák, így még csak nyakon sem csaphat, amiért feltartom. – A közönség nevetett. Most már igazán ő a Pillér, és ezt mindenki tudja, gondolta Anden. És mégis nagyrészt még önmaga.

– Testvéreim – kiáltotta Hilo. – A Pillér a klán ura, de a Pillérek váltják egymást, a testvériség mégis fennmarad és folytatódik. Ezt az esküt éppannyira egymásnak teszitek, mint amennyire nekem. Így most azt kérdezem: ki az, aki fejből tudja a Zöldcsontok esküjének szövegét, és képes vezetni évfolyamtársait azzal, hogy elsőként teszi le az esküt?

A ceremóniának elvileg nem így kellett volna zajlania, de még Le nagymester sem próbált közbeavatkozni, amikor Lott előlépett a sorból.

– Majd én, Kaul-jen.

Hilo bólintott, és intett a fiúnak, hogy menjen fel az emelvényre. Anden torkában dobogó szívvel figyelte, ahogy Lott nyugodtan felmegy a három lépcsőn és letérdel Hilo elé, aki röviden súg valamit a fülébe, mielőtt hátralép. Anden egy pillanatig látta Lott üres, de eltökélt arckifejezését, mielőtt összekulcsolt kezét homlokához emelte.

– A klán a vérem, és a Pillér az ura! – kezdte a fiú erőteljes hangon, melyet az egész udvarban hallani lehetett. Száz évfolyamtársa hangja szólalt meg, hogy visszhangozza: A klán a vérem, és a Pillér az ura!

Ahogy mozgott az ajka, és elismételte az esküt, amit két héttel korábban már letett egyszer, Anden nem tudta levenni a tekintetét Lottról, aki ott térdelt, mindenki előtt, felemelt kézzel és lesütött szemmel Hilo meleg, de átható tekintete előtt. Andent zavart fájdalom töltötte el. Biztos volt benne, hogy Lott sosem akarta ezt; nem akart apja véres nyomdokaiba lépni. Neki, Andennek kellene ott fent lennie helyette. A Kaul család az ő családja volt; már bizonyította, hogy méltó a jádéra, és mindenki elismerte mint Hilo védencét, aki félelmetes új erő a klánban. Mégis, sajgott a szíve Lottért, és borzalmas, érthetetlen módon hálát érzett, amiért nem ő volt ott fenn, az emelvényen, mert egy hosszú, szürreális pillanatig úgy tűnt, Lott ő volt, Anden, ahogy ott térdel a Kaul-birtok gyakorlótermének fapadlóján az újévi vacsora után, Anden pedig most önmagát nézte valaki más szemével, és vért, jádét és tragédiát látott.

– Becsületemre, életemre és jádémra – fejezte be Lott, és a földre nyomta a homlokát. A Nincs Csúcs többi új Zöldcsontja elismételte szavait, és ezzel befejezte az esküt. Ahogy Andennel is tette, Hilo talpra állította Lottot, átölelte, majd egyik kezét a vállára tette és mondott valamit, olyan halkan, hogy Anden nem hallotta. Lott rövid, feszes mozdulattal bólintott, majd elhagyta az emelvényt és visszaállt helyére a sorba. Hilo katonás mozdulattal tisztelgésre emelte összekulcsolt ujjait, majd emelt hangon szólt a klán új tagjaihoz.

– Elfogadom eskütöket, mostantól testvéreimnek nevezlek titeket.

– A vérünk a Pilléré! – kiáltotta valaki. Pár másik hang is megszólalt, miközben Hilo elhagyta az emelvényt. – Nincs Csúcs! Nincs Csúcs!

Anden meg akart fordulni, hogy lássa, ki kezdte a kántálást, de Le nagymester helytelenítő mozdulattal emelte fel kezét, hogy csendet parancsoljon. A végzősök és a közönség számos tagja, akik a nagymester szigorú uralma alatt nőttek fel, ösztönösen elhallgattak.

– Most – szólalt meg Le nagymester, és hangjából egy árnyalatnyinál jóval több rosszallás csendült ki mind a kelleténél színpadiasabb eskütételi szertartás, mind a közönség reakciója miatt – át kell adnunk ezeknek a végzősöknek a jádét, amit többévnyi kemény munkájukkal, fegyelmükkel és képzésükkel kiérdemeltek.

Az emelvény hátsó részén, egy asztalon kis faládikák tornyosultak négy halomban. Minden szem izgatottan tapadt Sain mesterre, aki leemelt egy ládikát az első halomról, és kinyitotta.

– Au Satingya – olvasta fel a nevet a ládika fedelének belső oldalán.

A nyolcadévesek rögtön a végső Próbatétel után visszaszolgáltatták gyakorlópántjukat és a benne lévő jádét. Most visszakapják a köveiket, immár örökre, bár előfordulhat, hogy kevesebbet vagy többet, mint amennyit beadtak, attól függően, hogyan teljesítettek a vizsgákon. Az asztalon lévő minden egyes halom egy teljesítményszintet képviselt a jádeképességek terén. Au Sati, aki udvarias taps közepette ment fel az emelvényre, egyetlen jádekövet érdemelt ki, melyet fémszálra fűztek fel. Le nagymester kiemelte a jádét a ládikából, és Au nyakába akasztotta. Au az egyik legalacsonyabb rangú Ujj lesz, vagy, ha elég jól megy neki a matek, kezdő szintű Szerencsehozó.

– Goro Gorusuto – szólította Sain mester a következő végzőst, mikor Au tisztelgett és elhagyta az emelvényt. Így ment tovább, mígnem az első halom ládika elfogyott, és egy nagyobb csapat tagjai kezdtek egyenként felmenni az emelvényre: azok, akik fejenként két jádét kapnak. A ma végző fiatal férfiak és nők némelyike számára a most kapott jáde lesz minden, amit valaha is viselni fognak. A többiek számára a ma kapott kő csupán az első lesz a sok közül – követi majd őket az, amit családon belül örökölnek, amit jutalomként kapnak feljebbvalóiktól a klánban, vagy amit a legnagyobb tiszteletet érdemlő módon szereznek meg: párbajban vagy csatában.

Amikor elkezdtek felvonulni az emelvényre a magasabb eredményt elért diákok, akik három jádét kapnak, Anden azon kapta magát, hogy annyira ideges, hogy nézni is alig bírja. Dudo is megkapta a jádéját, aztán Pau és Ton; mindegyikük arcára széles mosoly ült ki, mikor elhaladtak a nagymester mellett és csatlakoztak a többi végzőshöz a másik oldalon. A ládikák halma egyre kisebb lett az asztalon. Már csak tucatnyi ládika állt ott, bennük a legjobb diákok jutalma, azoké, akik az elérhető legtöbbet, a négy jádekövet kapják – ennyit visel egy magasabb rangú Ujj vagy alacsonyabb rangú Ököl, és ez több, mint amennyit a legtöbb kekoni vagy bármelyik külföldi még biztonságosan viselni tudna.

Anden elvileg könnyedén képes lesz ennyi jádét viselni azok után, amin keresztülment. A jáderoham egy pillanatra szédítően tör majd rá, úgy, ahogyan a kiképzés során tapasztalta, közel nem azzal a nagy erejű, bénító eksztázissal, amit a Duplán Szerencsés előtt tapasztalt. Ujjai azonban zsibbadtnak, hidegnek érződtek, gyomra összeszűkült a vágyakozástól és a zsigeri viszolygástól. A nagymester az utolsó diákokat kezdte szólítani. Különösen hangos lábdobogás köszöntötte Lottot, mikor felment és meghajtotta fejét a nagymester előtt. Anden hallotta, ahogy végzőstársai a közelben már beszélgetnek, gratulálnak egymásnak, megbeszélik, ki milyen foglalatba teteti majd a jádét, hogy hüvelykujján viselje majd, gyűrűként, vagy a szemöldökében, esetleg más, merészebb piercingként. Az asztalon már csak egy ládika maradt.

– Emery Anden – mondta Sain mester.

A fecsegés elhalt, mikor Anden felállt. Hirtelen úgy érezte magát, mintha alvajáró lenne, tudatos, de képzeletbelinek tűnő állapotban, melyben úgy tesz meg valamit, hogy közben nem hiszi el, hogy valóban jelen van. Lába vitte előre, cipőtalpa koppant a lépcsőn, és amikor felért, hallotta, hogy valaki felkiált.

– Kaul-jen!

Az emberek tapsolni kezdtek, és újabb hangok visszhangozták az előzőt.

– Kaul-jen!

Anden megállt, azt hitte, a tömeg Hilót szólítja. Mikor ráébredt, hogy őt éltetik, arcát elöntötte a forróság. Azt mondják, Kaul vagyok. Őt, a kevert vérű árvát Lan, Hilo és Shae mellé helyezik. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit csak el tudott képzelni, mégis halálra rémült. Mert nem volt igaz; ő nem volt egy közülük. Mikor Le nagymester felemelte a négy jádekövet az ezüstláncon, Anden hátralépett, mintha mérges pók lett volna a ládikában.

– Ne! – tört ki belőle.

Le nagymester a homlokát ráncolta, keze megállt a levegőben.

– Hogy érted, hogy ne?

– Nem akarom… – Anden elszorult torokkal nyögte ki a szavakat. – Nem akarok jádét viselni.

Az Akadémián töltött évei alatt egyetlenegyszer sem látta a nagymester arcán azt az abszolút elképedést, amit most: szürke szemöldöke két tüskés ívvé vált, ráncos arca megdermedt. Sain mester és az oktatói kar többi tagja, akik az emelvényen álltak, döbbenten néztek egymásra, de egyikük sem tudta, mit mondjon. Egy végzős visszautasítja a jádét? Soha nem történt még ilyesmi.

Anden hallotta a döbbent csendet, majd a hitetlenkedő suttogások áradatát. Nem mert máshová nézni, csak a lábára; szégyent hozott magára, szégyent hozott Hilóra és Shaere. Ettől a szégyentől égett, miközben reszkető kezét összekulcsolta, és a legalázatosabb bocsánatkérés mozdulatával emelte homlokához, majd megfordult és egyetlen szó nélkül elhagyta az emelvényt.

———

Soha nem látta még, hogy Hilo ennyire tombolt volna a zavarodottságtól és a dühtől. A Pillér azonnal odajött érte, amint Le nagymester gyorsan, esetlenül lezárta a végzős ceremóniát. A jelen lévő klántagok ijedt sietséggel álltak félre a Pillér útjából. Hilo ujjai karomként mélyedtek Anden felkarjába. Elvonszolta ellenállni meg sem próbáló unokatestvérét évfolyamtársai közül, be az emelvény mögé, többméternyire a számtalan, némán figyelő szempártól, majd szembefordította magával a fiút.

– Mégis, mit művelsz?

Anden meg akart szólalni, mikor azonban kinyitotta a száját, nem tudta, mit mondjon. Úgy tűnt, lehetetlen magyarázatot találni arra, amit tett. Hilo keze még mindig a karját markolta, és ujjain keresztül Anden érezte, ahogy unokatestvére jádeaurája úgy zümmög, mint egy sereg feldühödött darázs.

– Sajnálom – nyögte ki végül.

– Sajnálod? – Pár pillanatig mintha Hilo sem talált volna szavakat. – Mi bajod van, Andy? Mi ütött beléd? Bolondot csináltál magadból a klán előtt, minden Zöldcsont testvéred előtt. Bolondot csináltál belőlem is.

– Én nem vagyok olyan, mint te, Hilo – tört ki Andyből elgyötört hangon. Minden, amitől félt önmagával kapcsolatban, minden kétség, melyet megszelídített szigorú kiképzésével és hitével a klánban, minden rémálom a véres vízzel teli fürdőkáddal és anyja sikolyaival, mintha egyetlen pillanat alatt mind kiemelkedtek volna abból a kis ládikából az emelvényen, elhomályosítva még a borzalmas tudást is, hogy most tesz tönkre mindent, amire valaha vágyott. – Én nem olyan ember vagyok, akinek jádét kellene viselnie, akinek valaha is szabad lenne jádét viselnie. Ha ma viselni kezdem, csak többet és többet akarok majd, annyit, mint amikor megöltem Gontot. Rosszabb leszek anyámnál, az Őrült Boszorkánynál is; tudom, hogy így lesz. Már most érzem a véremben, bármit mondasz is. – Alig kapott levegőt, hogy folytatni tudja. – Bedrogozhatsz csillámmal, azzal a mérgező espeni vacakkal, ami megölte Lant, de én nem így akarok élni. Nem akarok az lenni, amivé teszel: egy… egy…

– Micsodává? – csattant fel Hilo. – Zöldcsonttá? A család tagjává?

– Fegyverré – fejezte be Anden suttogva.

Hilo hirtelen elengedte és hátralépett. Arcán érzelmek kiismerhetetlen keveréke tükröződött, de leginkább fájdalom. Szeme tágra nyílt a sebzett döbbenettől, mintha Anden kést rántott volna és felhasította volna az arcát. Hilo válla fölött Anden meglátta a közeledő Shaet. Kehn és Wen mögötte jöttek, de pár lépésnyire megálltak, nem akartak beavatkozni.

A Pillér tett egy lépést előre, majd felemelte kezét, hogy vállon ragadja unokatestvérét. Anden megrezzent, egy pillanatig biztos volt benne, hogy Hilo most tényleg fájdalmat fog okozni neki, a Pillér azonban csak megszólalt, nyugodt, erőltetett hangon.

– Ez az én hibám, Andy. – Erősen megrázta Andent, hogy kényszerítse arra, hogy felnézzen. – Az a harc… túl sok volt, és túl gyorsan. Az pedig, hogy utána a kórházban kötöttél ki, ijesztő volt. Megijesztetted magad. Én tehetek róla, de meg kellett tennem, mert szükségünk volt rád. Egyedül nem lettem volna képes rá, nélküled nem tudtam volna megmenteni a klánt. Még mindig szükségünk van rád.

Anden érezte, hogy arca izzik a rettenetes bűntudattól, ahogyan Hilo folytatta, halk hangja egyszerre volt könyörgő és rosszalló. – Az imént mindkettőnket megszégyenítetted, de tudom, hogy nem akartad; nem fogom felróni neked. Menjünk vissza együtt, keressük meg Le nagymestert, és vedd át a végzősként neked járó jádét. Ezért dolgoztál ennyi éven át. Elfelejtjük, hogy mindez megtörtént, és mostantól jól csináljuk, lassan szoktatunk hozzá. Ennek a családnak a tagja vagy, Andy. Zöldcsontnak neveltünk.

Anden érezte, hogy elhatározása meginog, de aztán hevesen megrázta a fejét.

– Túl érzékeny vagyok a jádéra, túl hatalmassá tesz. Túlságosan élvezem az öldöklést tőle. – Gyorsan nyelt egyet. – A Hegy most már tudja, mekkora fenyegetést jelentek. Ha jádét viselek, mindegy, mennyit, Ayt mindent meg fog tenni, amit csak tud, hogy megöljön, nekem pedig sok másik embert meg kell ölnöm, csak hogy életben maradjak… – Szavai kétségbeesett áradatként törtek elő belőle. – És valahányszor ölök, élvezni fogom, egyre jobban és jobban, és még több jádét szerzek, és a végén a világ minden csilláma nem lesz elég, hogy segítsen. Tudom.

Hilo felemelte mindkét kezét.

– A Hegy évek óta akarja a halálomat! Mi úgy élünk, hogy a halál és az őrület folyton vadászik ránk, de tesszük a dolgunkat, és elviseljük! Azt hiszed, nekem könnyebb volt az elmúlt hét, mint neked? Akkor kellett elviselnem a kibaszott jádeelvonást, amikor amúgy is félig már hulla voltam, és mégis úgy kellett magamhoz térnem, hogy még mindig én vagyok az istenverte Pillér. – Hangja megemelkedett; észrevehetően nehezére esett ismét lehalkítani. – A hatalmad már önmagában célponttá tesz; az, hogy Kaul vagy, már önmagában célponttá tesz, de egy Zöldcsont sosem fordít hátat a családjának vagy klánjának! – Kitágult pupilláiban veszélyes fény égett. – Gondold át, mit csinálsz, Andy!

Hirtelen Shae jelent meg mellettük. Halk, elszánt hangjába hűvös szemrehányás is vegyült, mikor bátyjához fordult.

– Ez Anden döntése, Hilo. Elvégezte az Akadémiát, letette az esküt, most már felnőtt férfi.

– És kinek tette le szerinted azt az esküt? – csattant fel Hilo. – Az a klán esküje, amit a Pillér előtt tett le! Ezért élünk, ezért halunk. Ha megteszed, amit mondtál, Andy, akkor elárulsz. – Hilo arckifejezése borzalmas volt. – Hogy mondhatod, hogy fegyvert csináltam belőled? Mintha nem szerettelek volna, nem bántam volna úgy veled, mint az öcsémmel, mintha csak eszköz lettél volna nekem! Hogy mondhattál ilyet? – Tett egy lépést hátrafelé, válla remegett, mintha fizikailag is nehezére esett volna visszatartani magát attól, hogy megölje nyomorult unokatestvérét ott, ahol áll. Arckifejezése és hangja hirtelen rideggé, megvetően távolivá vált. – Ha megteszed, nem vagy többé a család tagja.

– Hilo! – szisszent fel Shae, és úgy nézett bátyjára, mintha meg tudná ütni. – Hagyd abba!

– Hilo-jen… – szólalt meg Andy könyörgő hangon. Teste fázósan remegett.

– Tűnj a szemem elől! – mondta Hilo. Mikor Anden nem mozdult, a férfi felüvöltött. – Tűnj a szemem elől! Hálátlan, áruló korcs! Soha többé nem akarlak látni!

Anden botorkálva hátrálni kezdett, Hilo kirobbanó dühének erejétől torkán akadtak a szavak, amelyek kikívánkoztak volna belőle. Megfordult és elrohant.

Addig rohant, míg el nem hagyta az Akadémia területét. Letépte magáról végzős köntösét, a porba dobta, öltönynadrágjában és vékony ingében futott tovább, ruhája sáros lett, ahogy átrohant az Özvegyek Parkján anélkül, hogy nézte volna, merre fut. Addig rohant, míg szemét elhomályosították a könnyek, tüdeje és lába pedig sajogni kezdett az erőfeszítéstől. Mikor abbahagyta a futást, tovább-botorkált, küzdötte magát előre a fák között, mintha elmenekülhetne az elől, ami történt, mintha az erdőben hátrahagyhatná szégyenét.

Mikor kiért a főútra, rájött, hol van, és ismét futásnak eredt. A temető kapui nyitva álltak, látogatásidő volt, Anden pedig zihálva futott fel a sírkövekkel teli domboldalon, félig zokogva, míg össze nem roskadt Lan sírköve előtt, a Kaul család emlékhelyének lábánál.

– Sajnálom – zihálta reszketve. Átizzadt inge bőrére tapadt a hideg szélben. Eleredt az eső, kövér cseppekkel, csíkokban futott végig a fiú szemüvegének lencséjén, fejére tapasztotta a hajat. A márványtömb fehéreszöld színe a rázuhogó esőcseppektől sötétzöld lett, szinte olyan, mint a piszkos jáde. – Sajnálom, Lan. – Anden leült és sírt.

Mikor Shae pár perccel vagy órával később megjelent, fekete esernyőjét a fiú fölé tartotta; hagyta, hogy saját, fedetlen fejét eső áztassa, miközben állt Anden mellett és nézte a család végső nyughelyét.

– Büszke lett volna rád, Anden – jelentette ki tárgyilagosan. – Mindig büszke volt rád.