13. FEJEZET

Szívességkérés

Shae kezdte megkedvelni új otthonát Észak-Sottóban. Sikeresen vette a költözéssel járó akadályokat, és ettől eredményesnek érezte magát; még ha nem is tudta, mihez fog ezután kezdeni munka terén, legalább elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy tudja, képes arra, amire vágyott – képes Janloonban élni, közel a családjához, de megőrizve függetlenségét. Tetszetős, de egyszerű bútorokat vásárolt, felszerelte a lakást a szükséges dolgokkal, és újra hozzászokott, hogy egy személyre főz. Elkezdte felderíteni az épület környékét, és örömmel látta, hogy van a közelben számos különféle üzlet, amelyekben minden kapható a márkás táskáktól a rossz szagú gyógynövényporokig, és számos különféle étkezde, osztrigabártól a késő éjjel is nyitva tartó utcai tésztaárusig. Észak-Sotto elegánsabb volt, mint a zsúfolt, rendezetlen Belső-Sotto; fejlődő, divatos városrész, melyben főleg karrierjük elején álló fiatalok és művészek éltek, jó pár itt letelepedett külföldivel együtt. Shae nyugodtan viselhette espeni ruhatárának merész mintázatú, élénk színű szoknyáit, itt nemhogy elütött volna a többségtől, de még divatosnak, stílusteremtőnek is minősült. Ez volt Janloon leginkább nagyvilági és kozmopolita része.

Ugyanakkor, bár egy ártatlan idelátogató nem vette volna észre, Shaenek nyilvánvaló volt, hogy a klán ezt a környéket is éppolyan erősen uralta, mint bármelyik másik területét. Bárhová ment, az ablakokban fehér lámpásokat látott, vagy igaziakat, vagy olcsó, papírból kivágottakat. Jó párszor futott össze Hilo embereivel, akik magányosan, kettesével vagy ritkábban hármasával járták az utcákat. Jádéja nélkül nem Érzékelte aurájukat, de így is könnyen ki tudta szúrni őket: kemény, edzett testű férfiak, néha nők voltak, jól öltözöttek, olykor késsel vagy pengével felfegyverkezve, jádéjukat majdnem mindig büszkén közszemlére téve. A legtöbb ember elsietett mellettük, nem akarta fölöslegesen magára irányítani a figyelmüket. Shae ugyanígy tett, bár más okból.

Szomszédai közt volt egy huszonéves pár, akik ránézésre az üzleti negyedben dolgozhattak (a nőnek volt egy kis termetű kutyája, nagyjából akkora és annyira kedvelhető, mint egy túletetett patkány), egy egyedülálló, középkorú nő, akihez rendszeresen átjártak szintén egyedülálló, középkorú barátnői bort inni és hangosan kártyázni, valamint egy egyetemista korú fiatalember, aki két héttel Shae érkezése után költözött be a lány lakásával szemben nyíló lakásba. A fiú gyakran jött-ment, és miután már jó párszor biccentettek egymásnak, mikor összefutottak a folyosón vagy a lépcsőházban, Shae úgy gondolta, be kellene mutatkoznia. De vonakodott tőle. Amint kimondja a Kaul nevet, vége is kényelmes anonimitásának.

Meggyőzte magát, hogy nevetséges, ha hagyja, hogy egy ilyen apróság megakadályozza abban, hogy valaha is új emberekkel ismerkedjen meg. Amikor legközelebb látta a szomszéd fiút, épp egyszerre indultak el otthonról.

– Gyakran látom magát, de nem tudom, hogy hívják – szólalt meg Shae mosolyogva.

– Ó! – A fiú kissé meglepettnek tűnt. Enyhén meghajolt, és informális köszönésként megérintette a homlokát. – Caun Yudenru vagyok.

A lány viszonozta a köszöntést.

– A nevem Shae.

Caun Yu felvonta szemöldökét, és Shae arcát elöntötte a forróság. A teljes nevét akarta mondani, de valahogy csak a beceneve csúszott ki a száján. Istenek! A fiú biztosan szégyentelenül kacérnak tartja. Shae valóban vonzónak találta Caunt, bár a fiú fiatalabb volt nála, és mindig ugyanazt a fejre simuló, fekete kötött sapkát viselte, amitől úgy nézett ki, mint egy bűnöző – de nem ez volt a lényeg. Shae nem vágyott búfelejtő kapcsolatra.

– Örvendek, Caun úr. – Shae visszamenekült a formalitások mögé, és rettentő kínosan érezte magát, amiért ilyen kínos helyzetet kerekít egy egyszerű találkozásból. – Akkor… a viszontlátásra!

Valahogy sikerült megőriznie a kiegyensúlyozottság látszatát, jóindulatúan elmosolyodott, majd elindult az utcán, minden sietség nélkül, mintha eleve az lett volna a szándéka, hogy bolondot csinál magából.

Elhatározta, hogy halad valamennyit a munkakereséssel, ezért elment a városi könyvtárba, átböngészte Janloon üzleti címtárait, és lejegyezte egy spirálfüzetbe azoknak a cégeknek a nevét és címét, amelyek felkeltették az érdeklődését. Pár óra múlva itt is rátört váratlanul az érzés, ami a lakásvadászatnál is: milyen szükségtelenül lassú és hatástalan ez az egész folyamat! A Nincs Csúcs számos szektorban irányította az üzleti életet, olykor közvetlen cégtulajdonosként, de sokkal gyakrabban patrónusként, a klánnak adót fizető Lámpások által. Pár telefonhívás a megfelelő helyekre, és Shae kihagyhatná ezt a rengeteg mászkálást. Eltűnődött, valóban érdemes-e ragaszkodnia alapelvéhez, mely szerint nem kéri a családja segítségét, vagy csak már-már az ostobaság határát súroló büszkeségből teszi.

Tudta, mi lenne erről Hilo véleménye. Még fél órán át makacsul kitartott, mielőtt becsukta volna a könyveket és távozott volna a könyvtárból. Még mindig nem volt biztos benne, pazarolta-e az idejét, vagy hasznosan töltötte el. Hazafelé menet vett egy írógépet, hogy frissítse az önéletrajzát. Alig húsz perce ért vissza lakására, amikor kopogtak az ajtón.

Kinyitotta, és látta, hogy Lan áll kinn, a folyosón.

– Bejöhetek? – kérdezte a férfi kedvesen.

Shae annyira meghökkent, hogy nem is felelt, csak nyitva tartotta az ajtót, hogy a bátyja bejöhessen. Lan belépett a lakásba, két testőrét odakinn hagyta, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatig kíváncsian nézett körül a nappaliban. Shae hirtelen nagyon kínosan érezte magát. Milyen szegényesnek tűnhet a lakás Lan szemével nézve, milyen olcsónak, méltatlannak arra, hogy a Kaul család egy tagjának lakhelye legyen! Shae karba fonta a kezét és leült kemény, új kanapéjára. Már most úgy érezte, hogy védekeznie kell, pedig a bátyja még meg sem szólalt. Ha nem Lan lenne az, hanem Hilo, körbejárna és megtapogatná a tárgyakat. „Szép”, mondaná, vállat vonna, és mosolyogna, mintha egy gyereket nézne, aki a hisztirohama után ragaszkodik ahhoz, hogy odakinn aludjon. „Tetszik neked ez a hely, Shae? Hát, amíg neked megfelel…”

– Van valami innivalód? Még mindig meleg van kint – szólalt meg Lan, és elindult a konyha felé, de Shae felugrott.

– Elnézést, máris hozom. Meg kellett volna hogy kínáljalak, de… meglepődtem. – Elsietett Lan mellett, be a konyhába, ahová egyébként is csak egy ember fért be kényelmesen, és kivett egy kancsó hideg, fűszeres teát a hűtőből. Teletöltött egy poharat, sietve elrendezett némi szezámos kekszet és pörkölt mogyorót egy tálcán, és kivitte a nappaliba.

Lan szinte bocsánatkérő mosollyal fogadta el tőle a pohár teát, mintha nem akart volna fáradságot okozni, majd intett a lánynak, hogy jöjjön vissza a kanapéhoz és üljön le mellé, miközben arrébb húzódott a túlságosan tömött, új párnákon.

– Minden… rendben van? – kérdezte Shae. Nem értette, miért jött ide Lan ahelyett, hogy őt rendelte volna a Kaul-házba.

– Talán kell valami ok arra, hogy eljöjjek meglátogatni a kishúgomat? – kérdezte Lan szigorúan. Mikor Shae megdermedt a szidásnak tűnő szavaktól, a férfi kacsintott, hogy mutassa, csak ugratta. A kacsintás annyira jellemző volt Lan legfesztelenebb pillanataira, ugyanakkor akkora ellentétben állt a komoly, parancsoló tekintéllyel, ami Pillérként körülvette, hogy Shae felnevetett.

Lan félig kiitta poharát, majd komolyabb arccal fordult húga felé.

– Valóban van oka annak, hogy idejöttem, Shae. – Átgondolta szavait, mielőtt folytatta. – Kétségeim vannak afelől, Doru valóban elmond-e mindent, amit tudnom kell. Nála tapasztaltabb Időjóst nem találni, és te is tudod, milyen közel áll nagyapához. Ugyanakkor vannak dolgok, apróságok, amelyek azt sugallják, hogy nem számíthatok rá teljes mértékben.

Shae elfintorodott. Megvetette Dorut.

– Le kellene váltanod.

Lan a tőle szokott, egyenes tekintettel nézett a lányra.

– Tiszteletben tartom a döntésedet, hogy nem akarsz részt venni a klán ügyeiben. Nem tetszik, hogy jáde nélkül járkálsz a városban, de ebben sem foglak megakadályozni. Bárhogyan is döntesz, én mindenben támogatlak. Ezt már korábban is mondtam, és nem változott a véleményem.

– De – tette hozzá Shae, és válla megereszkedett. Csak idő kérdése volt…

– Szükségem van valakire, akiben bízhatok, aki ismeri az ügyeket. El kellene menni a bányákhoz, és körülnézni. Átnézni a könyvelésüket, ellenőrizni, minden rendben van-e, gondoskodni róla, hogy minden egyezik a KJSZ hivatalos adataival. Nekem tennél vele szívességet.

Shae nem válaszolt azonnal. Most már értette, miért jött el Lan a lakására, látogatás álcája alatt, ahelyett hogy a házában folytatták volna le ezt a beszélgetést. Doru észrevehette volna és elgondolkozhatott volna.

– Ez minden? – kérdezte.

Lan a homlokát ráncolta, mintha azt gyanítaná, Shae ironizál.

– Többheti munka.

– Tudom, de csak ezt kéred, utána semmi mást?

– Semmit – felelte Lan. – Ez minden. Nem akarlak lopva, fokozatosan bevonni a klán ügyeibe, Shae, ha erre gyanakodnál. – Hangjába némi keménység vegyült, amitől Shae bűntudattal sütötte le a szemét. Azzal, hogy kételkedett Lan szándékában, megsértette a büszkeségét, ráadásul azután, hogy a Pillér már leereszkedett odáig, hogy idejöjjön és segítséget kérjen húgától.

Évekkel ezelőtt Shae kapcsolata az espenikkel pár apró, egyszerű kéréssel kezdődött, ami aztán kicsivel nagyobb kérésekhez vezetett, ami egy, a nevével ellátott dossziéhoz vezetett, és majdnem tönkretette a kapcsolatát nagyapjával. Shae nem felejtette el, hogy egyetlen lépés, bármilyen irányba, visszavonhatatlan változást okozhat az ember útjában.

Most azonban a bátyja kérte valamire, nem Jerald vagy bármelyik mosolygó felettese. Pillérként Lan jogot formálhatott a hűségére; kérhette volna arra is, hogy térdeljen le és erősítse meg esküjét, és kitaszíthatta volna a családból, ha elutasítja. Nem tette ezt. Shae úgy vélte, akkor sem tette volna, ha nemet mondott volna a kérésére. Mindig készpénznek vette, hogy Lan ott van neki, és erre most emlékeztették.

Egy hirtelen utazás délre, a sziget belsejébe hátráltatni fogja bevallottan ködös álláskeresési terveit, de hát nem szorította határidő.

– Megyek, Lan – mondta. – Szívességként, neked.