7. FEJEZET

A Kaul Dushuron Akadémia

Még az árnyékban is csorgott az izzadság a nyolcadéves diákok hátán és arcán. Tízen álltak ott feszülten, mindegyikük előtt forró téglákból rakott alacsony torony.

– Még egyet! – szólalt meg a mester, harmadéves segédei pedig a kemence felé siettek a fémfogókkal, majd óvatosan, de gyorsan további téglákat emeltek ki a lángokból és helyeztek a tíz füstölgő torony tetejére. A várakozó nyolcadévesek egyike, Ton suttogni kezdett.

– Mit válasszak, a fájdalmat vagy a kudarcot?

Ton egyértelműen osztálytársainak szánta a kérdést, és nem akarta, hogy mások is meghallják, de Sain mester kitűnő érzékszervekkel rendelkezett.

– Tekintve, hogy ha nem mész át az év végi Próbákon, soha életedben egy kavicsnyi jádét sem viselhetsz, a helyedben megkockáztatnám a fájdalmat – mondta szárazon. A tanító végignézett a habozó diákok során. – Nos? Azt remélitek, lehűlnek a téglák?

Emery Anden megdörzsölte bal csuklóján a diákok karpántját, bár inkább megszokásból, nem azért, mert még jobban szüksége lett volna a bőrbe illesztett jádekövek érintésére. Lehunyta a szemét, próbálta megragadni, fókuszálni a szokatlan energiát, amelynek irányítását csak a kekoniak igen kis százaléka tanulta meg. Valóban fájdalom és kudarc közt kell választania, ahogy Ton megfogalmazta. Ha a megfelelő mértékben engedi szabadjára az Erőt, azzal eltöri a téglákat, ha viszont az Acélozást használja, az megakadályozza, hogy a perzselően forró agyag megégesse. A gyakorlat persze azt volt hivatott bemutatni, hogy egy személy mindkettőt is használhatta egyszerre: az Erőt és az Acélozást összefonva. Egy igazán képzett Zöldcsont, amilyenné Anden és minden évfolyamtársa válni akart, bármelyiket képes volt alkalmazni a hat diszciplína – az Erő, az Acélozás, az Érzékelés, a Könnyedség, az Elhárítás és az Átvitel – közül bármikor.

Anden mellől hatalmas roppanás zaja hallatszott, majd Ton elfojtott, fájdalmas kiáltása. Ez nem olyan nehéz, mint az algebra, nyugtatgatta magát Anden, majd keze élével a legfelső tégla közepére ütött. A tégla porrá tört, majd az alatta lévő is, majd az az alatt lévő is. Az erő egyre növekvő hulláma mindössze egy másodpercig tartott, de Anden tisztán érezte, mint egy lassan összeomló kártyavárat. Az ütés ereje reszketve futott felfelé az ellenkező irányba is, szétterjedt karjában, vállában, testében. Azonnal visszahúzta a kezét, szeme tágra nyílt. Megnézte a kezét.

– Kezet kinyújtani! – mondta Sain, szinte unott hangon. Végigment a diákok során, és csalódottan dörgölte tarkója foltos bőrét. – Látom, némelyikőtök a délutáni szünetet a gyengélkedő látogatásával fogja eltölteni – mondta, és száját húzta a felhólyagosodott kezek láttán, majd belerúgott egy ép téglába a földön. – Mások pedig pótlólagos Erő-edzéseken szenvednek majd. – Elért a sor végéig, megnézte Anden hat törött tégláját és sértetlen kezét, majd mordult egyet; az igazgatóhelyettestől ettől nagyobb dicséretet nem szoktak kapni.

Anden szerényen az előtte lévő törött téglákra szegezte tekintetét. A mosolygás, a személyes siker kiélvezése faragatlanság lett volna, és Anden, bár Kekonon nőtt fel és soha életében nem járt máshol, mindig vigyázott, nehogy olyasminek adja jelét, amitől valamiképpen idegennek tűnt volna. Ezt a régi, öntudatlan késztetést egész életében magában hordozta.

Sain összecsapta a kezét.

– Tegyétek el a karpántjaitokat! Találkozunk a jövő héten, amikor is addig ismételjük, amíg nem haladtok, vagy túlságosan le nem sérültök ahhoz, hogy elvégezhessétek az Akadémiát!

A diákok homlokukhoz érintették összekulcsolt kezüket, elfojtották nyögéseiket, és arrébb álltak, hogy az előlépő harmadévesek eltakaríthassák a téglákat. Anden elfordult és lecsatolta csuklójáról a pántot, majd elrakta tokjába. Ezután leguggolt, hátát a falnak vetette és lehunyta a szemét, ahogy rátört az összeomlás. Az erősebb jádeérzékenység erősebb jádeelvonással járt, még ilyen rövid viselés után is. Andennek néha kétszer annyi időbe telt összeszedni magát, mint más diákoknak, de már gyakorlottan tűrte. Lélegzett és kényszerítette magát, hogy lazítson, miközben szédülten érezte, hogy kiszakad lába alól a világ, minden elhomályosul, a szélek töredezetté válnak, majd végül minden kiegyenesedik, és helyreáll a tompább valóság. Alig egy perc alatt már képes volt uralni magát, és felállt, majd vállára vetette táskáját.

– Hallottam, hogy Sain felmordult – mondta Ton, és kezét a hideg vizes edénybe mártotta, melyet két harmadéves vitt oda kötelességtudóan a felsőbbéveseknek. – Szép munka, Emery! – Neve kekoninak hangzott, ahogy kiejtette: Em-Ri.

– Vékonyabbak voltak a tégláim – felelte Anden udvariasan. – Hogy van a kezed?

Ton arca megrándult. Kezét törülközőbe burkolta, karját mereven tartotta gyomra előtt. Sovány fiú volt, alacsonyabb Andennél, de Erőben kiváló. A jáde különös hatást váltott ki az emberekből; néha egy vékony nő is képes volt meghajlítani egy fémrudat, vagy egy nagydarab, nehéz férfi is fel tudott futni a falon vagy le tudott ugrani egy tetőről a Könnyedség révén; ez is bizonyította, hogy a jáde által felszabadított képességek nem pusztán fizikaiak voltak.

– Bárcsak az orvosi Átvitel jobban működne a bőr sérülésein – mondta Ton komoran. – Ennek is pont a hajónap előtt kellett megtörténnie! – Elhallgatott, majd felpillantott Andenre. – Figyelj, keke, páran elmegyünk kocsmázni a Kikötőbe jövő héten, a hajósüllyesztés előtt. Eljöhetnél, ha nincs más terved.

Anden határozottan úgy érezte, csak utólag jutott eszükbe meghívni őt – ez gyakran előfordult –, de természetesen nem volt más terve, és arra gondolt, talán Lott Jin is velük fog tartani, így azt mondta:

– Persze, jól hangzik.

– Remek – mondta Ton –, akkor majd találkozunk. – Sebét dédelgetve elindult az udvaron át a gyengélkedő felé. Anden az ellenkező irányba indult, a hálótermek felé, és menet közben eltűnődött. Több mint hét, az Akadémián töltött év után hozzászokott, hogy a társas lét egy tiszteletben tartott, de valamilyen szinten magányos peremvidékén létezett, ahol más nem élt rajta kívül; nem feltétlen közösítették ki, de nem is fogadták be aktívan. Évfolyamtársai mind szívélyesen bántak vele (muszáj volt nekik), Tont és pár másik diákot még a barátjának is tarthatta, ugyanakkor tudta, hogy társai jó részét több különböző okból is kényelmetlenül érinti a jelenléte, és nem is számított rá, hogy teljesen befogadják.

Pau Noni, az egyik nyolcadéves lány odafutott hozzá az udvar túlsó végéből. Arca kipirult a párás déli hőségben. – Anden! Látogatód van, elöl vár rád. – Az Akadémia bejárati épületéhez vezető ösvény felé mutatott.

Látogató? Anden hunyorogva nézett a kapu felé, és feljebb tolta szemüvegét izzadó orrnyergén. Rövidlátása még nehezebbé tette a jádeelvonást, ami az Érzékelés megszűnésével is járt. Ki jöhet hozzá látogatóba? Iskolatáskája neki-nekiütődött vállának, ahogy futásnak indult a gyakorlóudvaron át.

A kis keleti udvar egyike volt a számtalan hasonlónak, amelyeket az iskola huszonöt hektáros területén kialakítottak. A Kaul Dushuron Akadémia az Özvegyek parkjában álló dombra épült. Bár minden oldalról Janloon nyüzsgő kerületei és külvárosai vették körül, az Akadémia magas falai és a hosszú, egyszintes épületekre árnyat vető ősi szil- és kámforfák elszigetelték a területet a metropolisztól, és megőrizték a hagyományos Zöldcsont-képzők hangulatát. Az Akadémia Kaul Sen öröksége volt, tisztelgés fia emléke előtt, de, ami még fontosabb, leglátványosabb bizonyítéka annak, hogy a Zöldcsont-kultúra megszilárdította központi helyét a kekoni társadalomban. Mikor belegondolt ebbe, Anden értékelte, hogy az Akadémia éppannyira jelkép is, mint amennyire tanintézmény.

Mikor elérte a főbejárat mögötti kis sziklakertet, Anden lelassított. Az alacsony támaszfalak egyikén egy férfi ült unott lazasággal. Testre szabott bézs nadrágot viselt, ingujját félig feltűrte karján, zakója mellette hevert a falon. Anden közeledtére a férfi kecses lazasággal állt fel. A fiú ekkor ismerte fel Kaul Hilót.

Nyugtalanság töltötte el a mellkasát.

– Úgy látom, meglep, hogy látsz, unokafivérem – szólalt meg Hilo. – Ugye, nem gondoltad, hogy elfelejtelek fölkeresni és megköszönteni a születésnapod alkalmából?

Anden pár nappal ezelőtt töltötte be a tizennyolcat. A nap észrevétlenül telt el; az egyes személyek megünneplését az Akadémia oktatói közönségesnek tartották és nem nézték jó szemmel. Anden észbe kapott, és tiszteletteljes üdvözlésként homloka elé emelte összekulcsolt kezét.

– Dehogy, Kaul-jen, csak tudom, hogy elfoglalt vagy manapság. Megtisztel a látogatásod.

– Megtisztel a látogatásod – utánozta Hilo, eltúlzottan merev hangon. Szája bal sarka tréfás mosolyra húzódott. – Mi ez a formaság, Andy? Ugye, nem smirgliz laposra az iskola? – Hilo kitárta karjait. – Engem nem tudtak.

De te Kaul vagy. Az egész iskola az apád nevét viseli. Hilo még a jáde nélküli beavatottak körében is kivételes helyzetet élvezett; más vérvonalból származó vagy kevésbé tehetséges diákokat kirúgtak volna azokért a hibákért, amelyeket ő diákkorában sorban elkövetett. Erre most ő a Nincs Csúcs klán Szarva. Ilyen az élet.

Anden megpróbált lazítani unokafivére jelenlétében. Hilo kilenc évvel volt idősebb nála, de mintha semmit nem öregedett volna, amióta végzett, így a járókelők azonos korúnak hihették volna őket.

– Hogy van nagyapa? – Anden nagyapának hívta Kaul Sent, és unokafivéreinek az ifjabb Kaulokat. – Hogy van Lan-jen?

– Megvannak, a maguk Pillér módján. – Hilo meglódult a fiú felé.

Anden lekapta válláról a táskát, sietve levette szemüvegét, és az egyik oldalzsebbe csúsztatta. Új kerete volt, nem akarta, hogy…

Alig volt ideje ledobni maga mögé a táskát; Hilo olyan gyorsan kapta el, mint egy gyümölcsöt szedő majom, két keze fémsatuként összezárult, kifordítva Anden csuklóját és könyökét. Egyetlen durva, csavaró mozdulattal a földre rántotta a fiatalabb fiút.

Anden hagyta, hogy a lendület elsodorja, elesett, teljes súlyával elengedte magát, hogy lazítson a karok szorításán; közelebb húzta unokatestvérét, és együtt tántorodtak meg. Hilo az oldalába térdelt, kétszer is, energikusan, Anden pedig felszisszent, összehúzta magát, és Hilo karjára csimpaszkodott, úgy ringatva magát, mint aki az istenekhez esdekel. Homloka a férfi vállának ütközött.

Szája megtelt a jádeenergia éles ízével. Hilo jádéjáéval. Ebben a szoros közelségben rezgése elárasztotta Andent – zümmögött, lüktetett, együtt pulzált Hilo minden szívverésével, lélegzetvételével, mozdulatával. Anden agyában dübörgött a vér; nem igazi jáderoham volt, de hasonlított hozzá. Mohón utánakapott, megpróbált belekapaszkodni unokatestvére aurájának hullámzó széleibe, mintha gőzbe próbált volna kapaszkodni. Amikor Hilo ismét az oldalába akart térdelni, Anden kihasználta egyensúlya pillanatnyi megingását, és tenyerével egyenesen Hilo szegycsontjára csapott, elég Erővel ahhoz, hogy a férfi többlépésnyit is meghátráljon.

Hilo arcán végig ott ült a mosoly; pár lépéssel oldalra táncolt, majd könnyed léptű veszedelemként támadt ismét Andenre. A fiú lélekben felkészült a következő támadásra. Nem futhatott el Hilo elől; erre esélye sem volt. Nem számított, mennyire meg fogja verni. Hilo vakítóan gyors, játékos ütésekkel támadott, amitől Anden megszédült, és vissza kellett fojtania a nyögést. A következő ütést sikerült elhárítania, ügyes szögben kitért, még Hilo ütőtávolságán belül, majd karját végigcsúsztatta unokatestvére bicepszén, kijátszva éberségét, és nyitott tenyere élével megütötte az álla alatt.

Hilo feje hátranyaklott. Megbotlott, köhögött. Anden nem habozott, és szájon ütötte unokatestvérét.

– Ejha! – mondta Hilo. Megpördült és keményen gyomron rúgta Andent, épp elég Erővel ahhoz, hogy a fiú elveszítse egyensúlyát és hanyatt essen a kavicsos talajon.

Anden felnyögött. Miért csináljuk ezt? Ő még csak diák, akinek a felügyelt edzéseken kívül tilos jádét viselnie, Hilo ezzel szemben nagy erejű Zöldcsont. Messze nem indultak egyenlő eséllyel. Ez persze nem számított. Bizonytalanul feltápászkodott, és tovább küzdött. Nem volt más választása, ha el akarta kerülni, hogy fasírttá verjék.

Küzdelmük nézőket is vonzott. Pár fiatalabb beavatott közelebb jött, hogy jobban lássa, amint az Akadémia legjobb végzősét épp eltángálja a Nincs Csúcs klán Szarva. Úgy tűnt, Hilo élvezi a közönséget, időnként elnéző mosollyal kinézett a diákok felé. Andent hirtelen abszurd aggodalom töltötte el, hogy aki a nézők közül nem ismeri Hilót, azt hiheti, hogy a férfi dühös vagy kegyetlen. Hogy nem veszik észre, milyen nyugodtan mozog, milyen barátságos figyelem ül az arcán, mintha csak ő és Anden ebéd mellett csevegnének, nem pedig csépelnék egymást.

Anden állta Hilo ütéseit, és teljes erejéből igyekezett viszonozni: a bordákat és a veséket támadta, újabb véres sebet ejtett unokafivére arcán, még odáig is süllyedt, hogy a térdet és az ágyékot célozza. Hilo azonban végül földre döntötte és a vállai közé térdelt, hogy a talajnak szegezze. Anden ott hevert oldalra nézve, port belélegezve, mozdulni képtelenül, és azt kívánta, bárcsak valaki más jelent volna meg a családból ma délután, bárki, csak nem Kaul Hilo.

Hilo legördült Andenről, és leült mellé a földre. Lábát kinyújtotta, hátradőlt, a karjára támaszkodott.

– Hú – mondta. Felemelte drágának tűnő inge elejét, és letörölte arcát. Izzadság- és vérfoltokat hagyott az ingen. – Alig egy év, és elvégzed az Akadémiát, Andy. Ki kell használnom ezt az időt, amíg tudom. Lan a szart is kiverte belőlem, amikor ő már viselhetett jádét, én meg még nem, tudtad?

Lan őrültnek tartott téged, gondolta Andy, bár nem mondta ki hangosan. Már tudta Lantól, hogy Hilo időnként a bátyjára támadt, ragaszkodott hozzá, hogy megküzdjenek egymással, bár Lan nyolc évvel idősebb volt, nagyobb termetű és jádeviselő is. Lannak nem volt más választása, többször is eszméletlenre kellett vernie öccsét.

– Ha megkapod a jádédat, majd visszavágsz. Nézd, mire vagy képes már most! Zöldcsont vagyok, a klán kibaszott Szarva, te meg képes voltál erre – mutatott véres ajkára –, erre – érintette meg fején a dudort – és erre. – Felhúzta az ingét, és megmutatta Andennek a törzsén éktelenkedő sötét foltot. Visszaengedte a ruhát, és olyan vidáman vigyorodott el, hogy Andennek elkerekedett a szeme. – Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Érezted a jádémat, igaz? Még használni is tudtad. Tudod, milyen ritka az ilyesmi? A te korodban? Képzeld csak el, milyen lesz, amikor megkapod a saját köveidet!

Anden értékelte unokafivére dicséretét, de ő maga közel sem volt ennyire büszke a teljesítményére. Mindene fájt. Úgy érezte magát, mint egy kisegér, amelyet órákon át pofozgatott ide-oda egy unatkozó tigris. Eltűnődött. Vajon azért nem érezte ezt olyan jó szórakozásnak, mint unokatestvére, mert nem volt tiszta vérű kekoni? Egy kekoni – a durva faji sztereotípia szerint – nem bír nemet mondani semmi olyan versengésre, ahol képességeit teheti próbára. Egyetlen nagyobb társas összejövetel sem telhetett el úgy, hogy ki ne törjön valamiféle párbaj, legyen az csészébe magokat köpködő verseny, foci- vagy váltólabdameccs, vagy akár tényleges verekedés. Az efféle, általában jóindulatú, de időnként halálosan komoly összecsapások után az udvariasság megkövetelte, hogy a győztes mondjon valamit, amivel lealacsonyítja magát („A szél nekem kedvezett”, „Sokat ettem ma”), vagy megdicsérje ellenfelét, ami lehetővé teszi neki, hogy elkerülje a szégyent („Jobb cipőben legyőzhetetlen lennél”, „Szerencsém, hogy fájt a karod”), bármennyire is jelentéktelen vagy valószínűtlen magyarázatnak tűnt is.

Így aztán elképzelhető volt, hogy Hilo csak udvarias akart lenni elismerésével. Anden azonban nem hitte, hogy ez a helyzet. Nem, Hilo így akart közelebb kerülni hozzá, felmérni, milyen fából faragták, az a fajta ember-e, aki ha túlerővel szembesül és esélye sincs győzni, feladja, vagy az, aki addig harcol, amíg már nem képes folytatni.

Hilo felállt és lesöpörte nadrágját.

– Sétáljunk egyet!

Anden szerette volna elmagyarázni, hogy a gyengélkedőbe kell mennie, ehelyett azonban feltápászkodott, felvette poros iskolatáskáját, és némán bicegve elindult unokatestvére mellett a sziklakert ösvényén. Úgy tűnt, most már beszélgethetnek.

Hilo két cigarettát vett elő, és az egyiket odanyújtotta Andennek. Először a fiúét gyújtotta meg, majd a sajátját.

– Neked is Ujjként kell kezdened, mint mindenki másnak, ez nálunk a szokás. De ha minden jól megy, hat hónapon belül Ököl leszel. Megkapod tőlem a saját területedet, a saját embereidet. – A nézelődők szétoszlottak. Hilo a gyakorlóudvar túlsó végébe nézett, ahol pár idősebb diák felsorakozott a gyakorlatokhoz. – Ebben az évben figyelned kell, és el kell kezdened gondolkodni azon, melyik évfolyamtársaidból legyenek majd az Ujjaid. A képesség fontos, de nem minden. Olyanok kellenek majd, akik hűségesek és fegyelmezettek. Akik nem kezdenek balhézni, de másoktól sem tűrik.

Az adrenalinrohamtól és Hilo szavaitól Anden keze remegni kezdett. Beleszívott a cigarettába.

– Kaul-jen… – kezdte.

– Az istenit, Andy, még egyszer meg kell hogy verjelek? Ne beszélj így velem! – Hilo átkarolta Anden vállát. A fiú megrezzent, de Hilo közelebb húzta és hevesen arcon csókolta. – Éppannyira a fivérem vagy, mint Lan. Te is tudod!

Anden érezte, hogy zavart forróság önti el. Nem bírta ki, hogy ne nézzen körül, látta-e valaki Hilo érzelemkitörését.

Hilo észrevette, és ugratni kezdte.

– Mi az, félsz, hogy félreértik? Mert tudják, hogy a fiúkat szereted? – Mikor Anden döbbenten ránézett, Hilo felnevetett. – Nem vagyok ostoba. A történelem legnagyobb Zöldcsontjai között is voltak melegek. Azt hiszed, érdekel? Csak egyvalamit ne felejts el: nemsokára vigyáznod kell, kivel vagy együtt, ki az, akit csak a zöld köveid érdekelnek majd.

Anden nehézkesen lerogyott a kő támaszfalra. Előhalászta táskája zsebéből a szemüveget, és megpróbálta valamennyire letörölni arcáról a kosszal keveredő izzadságot, mielőtt feltette. Unokatestvére tanácsa ostobaságnak tűnt: nem volt párkapcsolata, és néha beletörődőn arra gondolt, hogy talán nem is lesz. Ezt a gondolatát azonban nem akarta megosztani a Szarvval, egyébként is, az akadémia utolsó évében voltak ennél sürgetőbb gondjai is.

– Hilo – szólalt meg lassan –, mi lesz, ha mégsem leszek képes kezelni a jádét? Mi lesz, ha nincs meg bennem? Csak félig vagyok kekoni.

– Épp elég lesz az a feled – nyugtatta meg Hilo. – Az idegen vér talán még jobbá is fog tenni.

A jádeérzékenység szeszélyes dolog volt. Csak a kekoniakban volt elég ahhoz, hogy Zöldcsontok lehessenek. Anden kevert vérű származásával határesetnek számított. Érzékenyebb volt, ez kétségtelen, ami a megfelelő képzéssel erősebb képességeket hozhatott ki belőle – de azt is jelenthette, hogy halálosan fogékony a Viszketésre.

– Ismered a családom történetét – mondta Anden halkan.

Egy csapat gyerek haladt végig az udvaron oktatójuk nyomában, kezükben vödrökkel és ásókkal. Tántorogtak a kimerültségtől a forró napon, de több eszük volt annál, hogy panaszkodjanak. Az Akadémia első két éve folyamatos tanulásból és kimerítő fizikai munkából állt, melynek során állandó jelleggel, fokozatosan tették ki a gyerekeket a jáde hatásának. Harmadéves korukig el sem kezdték tanulni a hat diszciplína alkalmazását. A jádetolerancia alapos mentális és fizikai kondicionálás során épült fel, ahogy az izmok épülnek a testben, ezen túl azonban a szerencsén és a genetikán is múlt a dolog. Nem lehetett tudni, miért képesek egyes Zöldcsontok magától értetődő természetességgel több jádét viselni a borzalmas mellékhatások nélkül, míg mások nem.

Hilo megvakarta szemöldökét a hüvelykujjával, másik kezét még mindig Anden vállán nyugtatta.

– A családod történetét? Nagyapád háborús legenda volt, nagybátyáid híres Öklök. Azt beszélik, anyád képes volt Érzékelni a feje fölött elrepülő madarat, és Irányítani ebből a távolságból úgy, hogy repülés közben megálljon a szívverése.

Anden az égő cigaretta hegyét nézte. Nem erre gondolt.

– Anyámat Őrült boszorkány néven emlegették.

Egy éjjel, hétéves korában Anden meztelenül találta anyját a fürdőkádban ülve, az éjszaka közepén. Egy forró nap után történt, nyár derekán, erre emlékezett – azon perzselő napok egyike volt, amikor az emberek este jéggel hűtötték a lepedőiket, és nedves törülközőt akasztottak a ventilátorok elé. Anden felkelt pisilni. A fürdőszobában égett a lámpa, és mikor bement, ott találta anyját. Az asszony haja laza, nedves szálakban hullott az arcába, válla és arca csillogott a sárga fényben. Semmit nem viselt a háromsoros jáde nyakláncon kívül, amit sosem vett le. A fürdőkád félig tele volt, a vizet rózsaszínre festette a vér. Anyja felnézett Andenre, arckifejezése üres volt, zavart. A fiú látta, hogy kezében sajtreszelőt tart. Alkarjain felszakadozott a bőr, az előbukkanó hús darált marhahúsra emlékeztetett.

Egy véget nem érőnek tűnő pillanat után anyja apró, félénk mosollyal megszólalt.

– Nem tudtam aludni, annyira viszketett. Menj vissza az ágyba, kicsim!

Anden kirohant a helyiségből és felhívta az egyetlen embert, aki eszébe jutott: Kaul Lanshinwant, a fiatalembert, aki gyakran járt hozzájuk, aki nagybátyja évfolyamtársa és legjobb barátja volt, mielőtt a nagybácsi levetette magát a Messzi Út hídról előző évben, egy kora reggelen. Lan és nagyapja eljöttek és elvitték Anden anyját a kórházba.

De már túl késő volt az anyjának: bár elkábították és minden jádét eltávolítottak róla és a közeléből, nem tudták megmenteni. Mikor magához tért, dobálni kezdte magát, rángatta a kötelékeit, sikoltozott, átkozódott, kutyáknak és tolvajoknak nevezte őket, követelte, hogy adják vissza a jádéját. Anden a folyosón ült anyja kórházi szobája előtt, kezét a fülére szorította, arcán folytak a könnyek.

Anyja pár nappal később halt meg, és az utolsó pillanatig sikoltozott.

Tizenegy év telt el, de az emlék még mindig beszivárgott Anden rémálmaiba. Amikor ideges volt vagy kétségek gyötörték, az emlék újra megjelent. Felriadt hálótermében, és nem bírta rávenni magát, hogy felkeljen és kimenjen a mosdóba. Ilyenkor csak feküdt a sötétségbe meredve, hólyagja fájt, torka kiszáradt, bőre lúdbőrzött a pszichoszomatikus, álnok félelemtől, hogy a vére átkot hordoz, és emiatt ő is fiatalon hal meg, elborult elmével. A családban öröklődött az erő, de az őrültség is. Ezért volt, hogy bár Kaulék megpróbálták rábeszélni, nem változtatta meg a nevét; szívesebben viselte az idegen Emery nevet, ami semmit nem jelentett senkinek, mint anyja családnevét, az Aunt, amely a nagyság és az őrültség elvárásait hordozta magában, de ő egyikre sem vágyott.

Anden anyjának halála után Lan beszélt a nagyapjával, és Kaulék minden ceremónia nélkül befogadták a fiút, a család részévé tették, etették és otthont nyújtottak neki, amíg be nem töltötte tizedik évét, és elég idős nem lett ahhoz, hogy a Kaul Dushuron Akadémiára küldjék, Kaul Sen költségére és áldásával. Így történt, hogy a Nincs Csúcs uralkodócsaládja lett az egyetlen család, amelyet Anden ismert. Vér szerinti családjának anyai ágát tragédiák emésztették fel. Apja távoli emlék volt csupán: egyenruhás, kék szemű férfi, aki visszarepült távoli hazájába, a világos hajú nők és gyors autók országába.

– Anyádnak rossz élete volt, rosszul kezdődött és rosszul ért véget – mondta Hilo. – Te nem leszel olyan, mint ő. Jobb kiképzést kaptál. Mindannyian vigyázunk rád. – Elnyomta cigarettáját. – És ha igazán szükséged van rá, most már ott van az SN1 is.

– Csillám – mondta Anden, az utcai nevén említve a szert. – Drog.

Hilo megvetően felhúzta az orrát.

– Nem arról a szerről beszélek, amit a jádelázban égő sarlatánok készítenek koszos laborokban, hogy az utcákon adják el a nyápicoknak és az idegeneknek. Katonai minőségű SN1, amit az espenik adnak a kommandósaiknak. Tompít valamennyit az érzékenységen, kicsit kipárnázza, ha szükséged van rá.

– Azt mondják, mérgező, könnyű túladagolni, és éveket vesz el az életedből.

– Ha kiképzetlen, vízvérű idegen vagy, aki folyamatosan lövi magát, mint egy drogos – vágta rá élesen Hilo. – De te nem vagy az. Mindenki más, egyelőre nem tudhatod, rád hogy fog hatni a jáde viselése. Nem azt mondom, hogy szükséged lesz segítségre, csak hogy van az is. Gond nélkül tudunk szerezni, ha szükséged lenne rá. Te különleges eset vagy. Ebben semmi szégyellnivaló nincs, Andy!

Csak Hilo szerette ezen az idegen csengésű becenéven szólítani. Eleinte idegesítette Andent, mostanra azonban nem bánta; megtanulta értékelni, hogy Hilo számára ez valami különleges dolog, ami összeköti kettejüket. Észrevette, hogy cigarettája végigégett, elnyomta és zsebre tette a csikket, hogy ne szemeteljen a sziklakertben; azért megrótták volna.

– Kíváncsi vagyok, anyámat megmentette volna-e a csillám.

Hilo vállat vont.

– Talán, ha már akkor is kapni lehetett volna. De anyádnak jó pár más problémája is volt: apád lelépett, nagybátyád kinyírta magát… lehet, hogy ezek egyébként is kikészítették volna. – Aggodalmasan tanulmányozta Andent. – Hé, miért kezdtél hirtelen ennyit aggodalmaskodni? Hamarosan Zöldcsont leszel, ne vágj ilyen kibaszott savanyú képet! Sosem hagynám, hogy bármi rossz történjen az én kis unokatesómmal.

Anden átölelte Hilo horzsolásokkal teli testét.

– Tudom.

– És ne is felejtsd el! – mondta Hilo, és a falnak támaszkodott. – Ja, egyébként Shae üdvözöl.

– Beszéltél vele? – kérdezte Anden meglepetten. – Visszajött?

Hilo azonban most nem mosolygott, és semmi jelét nem adta, hogy hallotta a kérdést.

– Nemsokára szükségünk lesz rád, Andy – mondta halkan válasz helyett. Végigfürkészte a gyakorlóudvart, mintha a diákok számát mérné fel. A legtöbbjük már kötődött valami módon a klánhoz:  Zöldcsontok és a Lámpások gyerekei voltak. Az Akadémia tulajdonképpen a Nincs Csúcs kiképzőközpontja volt, éppúgy, ahogy vetélytársa, a Wie Lon Iskola a Hegy kláné.

– Nemsokára minden hű beavatottra szükségünk lesz, aki csak elérhető – folytatta Hilo. – Lan nem akarná, hogy elmondjam neked, de tudnod kell. Az az igazság, hogy nagyapának már nincs ki a négy kereke, és fél lábbal a sírban van. Ayt Yu halott, az a gonosz szuka Mada pedig a nyomunkban van. Érik a baj a Heggyel.

Anden aggodalmasan nézett unokatestvérére, de nem tudta, mit mondjon. Egész nyáron az a szóbeszéd járta az iskolában, hogy nő a feszültség a klánok között. Valakinek a bátyja Ujj volt, akit megsértett valaki a Hegy klánból, és természetesen párbajba torkollt az ügy. Valaki másnak a nagynénjét kilakoltatták, miután az épületét átvette egy, a rivális klánnal kapcsolatban álló ingatlankezelő. És így tovább. Semmi olyan nem történt azonban, amilyet Anden ne hallott volna már korábban többször is az évek folyamán. A klánok közt folyamatosan akadtak kisebb vitás ügyek. Így, hogy elzártan élt az Akadémián, a közelgő baj, amiről Hilo beszélt, távolinak tűnt Anden számára, olyasminek, ami az unokatestvéreit foglalkoztatta, de őt személyesen nem fogja érinteni jövő tavaszig, amikor végez.

Tévedett. Már a következő héten elérte őt is.