16. FEJEZET

A jádebánya

Shae megállt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Windton, az espeniai város, ahol az üzleti iskolát végezte, száraz éghajlatú, magasan fekvő település volt, melyet préri, farmok és nehézipari gyárak vettek körül. Gyűlölte a kegyetlenül hideg, szeles idegen teleket, utánuk azonban nehezen szokott hozzá Kekon hegyvidékes belső területeinek letaglózó, párás levegőjéhez. Az előző éjszaka rövid zápora ellenére itt, a sziget déli részén már úgy tekintették, hogy a száraz évszakban járnak. A tavaszi virághozó esőzés derekán a zuhogó eső az utakat is elmosta, és teljesen elzárta a vidéket a világtól.

A bányatelep irodájához rövid, de meredek, sáros ösvény vezetett a kavicsos parkolóból, ahol a sofőr leállította a rozoga, rozsdás teherautót két kotrógép közé, melyekre rászáradt a sár. Shae kétnapos utazásának minden lépése egyre lassabban zajlott: először a városi metróval ért ki a Nagy-szigeti Állomásra, majd hosszas buszos utazás várt rá Janloonból a főleg abukei lakosságú Pulába, aztán jött a bérelt teherautó, most pedig az utolsó, gyalog megtett szakasz, melynek minden egyes, cuppogó lépése közelebb vitte a jáde lelőhelyéhez.

A növényzet zöld baldachinja megszűrte a napsugarakat, melyek éles pászmákban törtek át a magasan lévő ágak között. A madárcsicsergés, a majmok időnként felhangzó huhogása eszébe juttatta, mennyire életteli az erdő, és bár inge kellemetlenül rátapadt, a melle közt lefolyó izzadságtól pedig viszketett a bőre, Shae már örült, hogy igent mondott Lan kérésére. Janloon igazi tanulmány volt ellentétek terén, még azt is összezavarta, aki ott született: egyszerre kavargó, piszkos katyvasz és modern, fényes metropolisz, olyan hely, ami túlságosan is tudatosan próbál világvárossá válni, annak ellenére, hogy legmélyén lényegében klánok hűbéres rendszeréből áll.

A városon kívül azonban Kekon elbűvölő sziget volt. Shae megértette, miért hívták az ókorban „átkozott szépségnek” az idegen tengerészek. Épp arra volt szüksége, hogy idefenn legyen, a hegyekben, hogy zsigeri módon emlékeztesse magát, miért is tért vissza. Volt valami különleges az otthonában, a kekoni létben, ami mélyebben gyökerezett benne, mint annak elkerülhetetlen nehézségei, hogy a Kaul családba született.

A bányafelügyelő irodája kis kunyhó volt, ami úgy nézett ki, mint ami kibírt pár földcsuszamlást, de még mindig bizonytalanul kapaszkodik a hegybe; a lejtős oldalon hevenyészve a földbe fúrt farönkök segítettek megtámasztani dőlő falait. Shae kopogott az ajtón. Hallotta, hogy lent, a bányaaknában zúgnak a gépek és zajlik a munka, így valakinek szolgálatban kell lennie. Várt, amikor azonban senki nem nyitott ajtót, kinyitotta ő maga, és belépett.

A bányamérnök váltólabdameccset nézett elmélyülten a hátsó helyiségben lévő kis fekete-fehér tévén. Mikor Shae belépett, a férfi felugrott.

– Ki maga?

Sietve kikapcsolta a tévét, és meglepetten mérte végig a lányt. Shae arra tippelt, nem gyakran találkozik fiatal, városi nőkkel, akik feljönnek ide, még olyanokkal sem, akiknek csizmájára rászáradt a sár, a nadrágjuk pedig lábszárközépig fel van tűrve.

– Kopogtam, de biztosan nem hallotta – mondta Shae.

– Igen, igen, elnézést, félig siket vagyok – felelte a férfi. – Mit szeretne? Valakivel jött? – Gyanakodva hunyorgott a lányra. Előfordult, hogy egy-egy elképesztően ostoba tolvaj magából a bányából próbált lopni. A bányafelügyelő az asztal felé pillantott; Shae úgy vélte, ott tarthatja a fegyverét.

– Azért jöttem, hogy ellenőrizzem az itt folyó munkát és a feljegyzéseit – magyarázta Shae.

– Semmilyen ellenőrzésről nem hallottam. Kinek a felhatalmazásával jött?

– Bátyám, Kaul Lanshinwan, a Nincs Csúcs Pillére felhatalmazásával. – Shae borítékot vett elő, és átadta. A bányafelügyelő feltörte a pecsétet, és homlokát ráncolva átfutotta a levelet. Lan kézírásával íródott, az ő neve szerepelt aláírásként, alatta a titulusa: a Kekoni Jádeszövetség igazgatótanácsának elnöke. Mellette a klán kör alakú pecsétje, vörös tintával.

A bányafelügyelő összehajtotta a levelet, és kényszeredett udvariassággal nézett fel Shaere.

– Rendben. Mit szeretne látni, Kaul-jen? Vagy Kaul kisasszony? – Feszengve méregette a lányt, nyilvánvalóan összezavarta, hogy nem látott rajta jádét.

– A Kaul kisasszony megfelel – közölte Shae. – Ha nem bánja, kivinne a bányához?

A felügyelő morgott magában egy keveset, de átkísérte a lányt a hátsó helyiségből a tulajdonképpeni irodába. Feltett egy széles karimájú szalmakalapot, majd kivezette Shaet a roskadozó épületből, le az ösvényre, amely a hegygerinc mentén haladt. A gépek zaja egyre hangosabban hallatszott, elnyomta az erdő hangjait. Menet közben Shae érezte, hogy valami megbizsergeti a bőrét: apró szurkálások, mintha változást érzett volna a párás levegőben. Az érzés minden egyes lépéssel egyre erősödött, míg az egész bensőjét megragadó, eltéveszthetetlen vonzássá nem vált, ami úgy húzta magához, mintha kötél nőtt volna ki a köldökéből, míg ki nem értek a fák közül egy meredélyre, ahonnan kilátás nyílt a hatalmas, stadion méretű bányagödörre. Shae torkából halk, csodálatteli sóhaj tört fel.

Emlékezett, hogy a régi abukei mítoszok szerint, amelyeket gyerekkorában hallott Kyanlától, az Első Anya istennő, Nimuma az óceánba zuhant és meghalt, mert túlerőltette magát a világ megteremtése közben. Testéből alakult ki Kekon szigete, zöld csontjaiból pedig a hegyek alatt futó jádeerek. Ha így gondol rá, tűnődött el Shae, akkor a lenti jelenet a legnagyobb sírásó vállalkozás, amelyet el lehet képzelni. A világ legértékesebb, legkívánatosabb drágakövét tárták fel  és hozták felszínre itt. Ahol Shae állt a meredélyen, onnan a hatalmas sziklatörő gépezetek és a rozoga alumíniumépületek akkorák voltak csupán, mintha makettek lennének, az abukei munkások pedig apró alakoknak tűntek, akik szorgalmasan nyüzsögtek a törmelékhalmok között. A dízelgőz szagával teli levegő vibrált a sziklát vágó, vízzel hűtött gyémántfűrészek éles sikolyától. A földön heverő kőtömbök között és a hatalmas teherautók platóján, ahol a sárszürke köveket szétvágták, Shae látta a nyers jáde zöld csillogását.

– Óvatosan, hölgyem! – kiáltott rá a felügyelő, mikor Shae elindult lefelé a nyüzsgéssel teli gödörbe vezető, cikcakkban futó fémrámpán. Shae megmarkolta a korlátot, sáros talpú csizmája nagy zajjal csörömpölt lefelé a rácsos acélon. A felügyelő követte. – A táblánál álljon meg, kérem! – kiáltotta túl a teherautók és nehézgépek zaját.

Az utolsó előtti rámpa aljánál kis kilátóterasz állt, mellette hatalmas tábla. FIGYELEM! TOVÁBBHALADÁS CSAK ENGEDÉLLYEL. A TERÜLET VESZÉLYES A JÁDEÉRZÉKENYEK SZÁMÁRA. TOVÁBBHALADNI CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

Shae megállt. Itt több nyersjáde volt, mint amennyinek egy immunitással nem rendelkező embert még biztonságosan ki lehetett tenni. Shae figyelte az odalent járkáló abukei munkásokat. Sisakban, vastag kesztyűben és sáros vitorlavászon nadrágban, de meztelen mellkassal dolgoztak a hőségben. Őseikhez hasonlóan csak ők tudtak biztonságban élni Kekon belső területein. A modern világban az abukei nép immunitásának köszönhetően volt képes kiharcolni magának másodrendű helyét a társadalomban. Ezek a sovány munkások odalent egész nap dolgoztak, mindennap, lazán nekidőltek a hatalmas tömböknek, megérintették ezt a rengeteg, csillogó zöldet, és semmit nem éreztek abból, amit Shae érzett most – a kábult vágyakozást gyomra mélyén, mely mélyebb és erősebb, mint az éhség.

A mélyen gyökerező kekoni előítélet alacsonyabb rendű fajnak tartotta az abukeiket, Shae azonban tanult történelmet és természettudományokat az espeni egyetemen, és tudta, hogy ez a hitük téves. Az abukeik már évszázadokkal azelőtt itt éltek Kekonon, hogy a Tunról származó telepesek megérkeztek volna, így valójában ők voltak a túlélők. Semmilyen hatással nem volt rájuk az az anyag, amiért a későbbi felfedezők képesek voltak meggyilkolni egymást vagy a tengerbe vetni magukat. Így aztán ironikus volt, hogy a szerencsésebb abukeik, mint például ezek itt, a Kekoni Jádeszövetségnek dolgoztak, és gyötrelmes munkát végeztek csak azért, hogy az esős évszak derekán bekövetkező három hónapos tétlen időszakban minden keresetüket eligyák, eljátsszák és elkurvázzák, miközben népük kevésbé szerencsés tagjai szedett-vedett kunyhókban éltek a folyó mentén, és jádedarabkákért búvárkodtak.

Shae tett még pár lépést lefelé a rámpán. Ha viselt volna valamennyi jádét, a testén átrezgő energia ritmusa túl sok lett volna, kibírhatatlan. A felügyelő utánakiáltott.

– Kaul kisasszony, elolvasta a táblát?

– Nem megyek messze – kiáltott vissza Shae. Mi történne, ha nem foglalkozna a felügyelővel, és odamenne az egyik ilyen sziklatömbhöz, hogy tenyerét a nyersjádéra fektesse? Eltűnődött, vajon elvesztené-e az eszméletét vagy megállna-e a szíve. Vajon átélné egy pillanatra a felülmúlhatatlan erőt és éleslátást, amitől úgy érezné magát, mint egy molylepke, amely eksztázisban ég el a lángban? Vagy nem lenne azonnali hatása, de holnap, jövő héten vagy jövő hónapban fokozatosan elkezdené elveszíteni az eszét, és vagdosni kezdené magát, amikor rátör a Viszketés?

Figyelj oda! Azért jöttél, hogy szívességet tegyél Lannak, nem másért. Shae elővett vászon hátizsákjából egy jegyzettömböt és egy tollat, majd áthajolt a korlát fölött, és megszámolta mind a teherautókat, mind a munkásokat. Feljegyezte, hány buldózert és kotrógépet lát a helyszínen. Úgy tűnt, minden rendben zajlik, semmi szokatlant vagy ide nem illőt nem látott. A munkások bőre sötét és nyirkos volt a kemény munkától, de egészségesnek tűntek, és hatékonyan végezték munkájukat. Shae megfordult és elindult vissza, fel a rámpán; a felügyelő megkönnyebbülten követte. Amikor visszaértek a düledező irodába, Shae megszólalt.

– Szeretném megnézni az elmúlt két év pénzügyi feljegyzéseit.

– A KJSZ aktáiban minden megvan – felelte a felügyelő. – Kaphat másolatokat Janloonban, az Időjós alkalmazottaitól. Nálunk itt csak az eredeti költségjelentések vannak…

– Szeretném látni őket – mondta Shae.

A férfi vonakodva visszakísérte a tévés helyiségbe, kinyitott egy szekrényt és felkapcsolt egy csupasz villanykörtét. A szekrény tele volt egymásra hajigált, tömött kartonpapír dobozokkal, mindegyiken vastag, fekete filctollal szerepeltek a dátumok. A férfi leemelte az összecsukható asztalról a tévét, és letörölte az asztallapról a port meztelen alkarjával, melynek nyomában nedves csíkok maradtak.

– Ezt az asztalt használhatja – ajánlotta, és láthatóan neheztelt, amiért Shae miatt most egy ideig nem ülhet vissza nézni a váltólabdameccset.

– Köszönöm – felelte Shae. – Megmondaná, kérem, a bérelt teherautóm sofőrjének, hogy várjon? Lehet, hogy pár óráig itt leszek. Van fénymásolója?

A férfi megmutatta a fénymásolót, majd magára hagyta Shaet. A lány hallotta, hogy nehézkes léptekkel jár-kel a szomszéd helyiségben, majd bekapcsolja a rádiót. Megtalálta a legfrissebb dátumot viselő kartondobozt, kivette a szekrényből és a kisasztalra tette, majd kihúzta és kinyitotta az első irattartót. Napi termelési jelentések. Keresett egy üres oldalt jegyzettömbjében, majd leült, és olvasni kezdte az iratokat. Ez beletelik némi időbe.

Kissé különös érzés volt ilyen elemző távolságtartással tanulmányozni a jádekitermelést. Az unalmas aktákat átfutva a jádebányászat éppolyannak tűnt, mint bármely másik üzleti vállalkozás: bevételek és kiadások, nyereség és költségek. Számviteli kimutatásokat, számlákat és megrendeléseket talált. Az egész nem nagyon különbözött bármi mástól, amit az emberek készítettek és eladtak. A hagyományos abukei folklór a jádét az Első Anyával és a világ teremtésével hozta összefüggésbe. A deitisták az istenek mennyei ajándékának tartották – az emberi megváltás útjának. Egyes idegen vallások szerint sátáni anyag volt, az ördögtől való, és a shotarok is ezt a hitet erőltették uralmuk évtizedei alatt. A jádét annyi mítosz, annyi érzelem övezte, annyi rejtély és hatalom, erre most itt volt – unalmasan. Olyasmiként, amit ki lehet ásni, fel lehet darabolni, szállítani lehet, faragni, csiszolni és haszonnal eladni.

Shae lemásolta azokat az oldalakat, amelyek fontosnak tűntek, majd elővette a következő irattartót. Személyzeti jelentések. Átlapozta az iratokat, és eltűnődött, mit is keres. Lan azt mondta, ellenőrizze az itt zajló műveleteket, de nem mondta el pontosan, mit gondol, mi lehet problematikus. A személyzeti listák megerősítették, hogy emelkednek a bérköltségek. A fluktuáció nem volt magas, de történt pár sérülés és vettek fel pár új embert. Minden teljesen rendben lévőnek tűnt. A jelentések némelyike olyan szakkifejezéseket, betűszavakat és rövidítéseket tartalmazott, amiket Shae nem ismert, de volt elég tudása a kekoni bányászati szektorról, hogy nagy részét megértse. Az Akadémián töltött utolsó két évében Yun Doru tanította; ez még akkoriban volt, amikor a klán azt tervezte, Shae egykor majd magas pozíciót tölt be a Nincs Csúcs üzleti ágában – akár majd Doru helyébe is léphet Időjósként.

Bátyjaitól eltérően Shaenek nem volt sok barátja a Kaul Du Akadémián. A többi diáklány közül Wan Payadeshan állt a legközelebb hozzá, egy közepes jelentőségű Lámpás tehetséges, de félénk lánya. Paya anyja pár évvel korábban halt meg egy betegségben, és Shae gyakran magával vitte barátnőjét a Kaul-házba. Egy nap, miközben keresett valamit – már nem is emlékezett, mit –, Shae fényképekkel teli barna borítékra bukkant Doru asztalán. A csinos Paya alsóneműben, Paya négykézláb, kutyanyakörvvel, Paya meztelenül, széttárt lábakkal, sápadtan, fura arckifejezéssel, párás szemmel.

Barátnője zokogott a szégyentől és a szánalmas megkönnyebbüléstől, amikor Shae közölte vele, többé ne tegye be a lábát a házba. Könyörgött Shaenek, hogy értse meg: ő nem olyan lány, nem is akarta ezt, de Doru-jen annyira jó volt apja üzletéhez, mi mást mondhatott vagy tehetett volna?

Shae közölte nagyapjával, többé nem akarja, hogy Doru tanítsa. Amit még tudnia kell a klán üzleti ügyeiről, majd megtanulja a magasabb rangú Szerencsehozóktól, például Hami Tumashontól, de nem akarja, hogy többé bármi köze legyen az Időjóshoz. Gondolkozz, Shae-se, mondta Kaul Sen. Mindenkinek van valami gyengéje; nem tudod, mit tettek Doru-jennel a háborúban; veled soha nem bánt tiszteletlenül.

Az eltelt évek kicsit sem enyhítettek Shae gyűlöletén, amelyet Yun Dorupon iránt érzett. Nemcsak egy barátot veszített el miatta, hanem az egykor semmihez nem fogható csodálatot is, amelyet nagyapja iránt érzett.

Feltúrta hátizsákját ételesdoboza után – hagymás cipó, zöldségsaláta és a tegnapi fogadóból hozott marinált tojás volt benne –, és elővett egy palack vizet is. Miközben evett, tovább olvasgatta a dokumentumokat. A bányafelügyelő benézett a helyiségbe, hogy megkérdezze, hogy halad; Shae közölte, hogy remekül. Mostanra kiigazodott az iratok elrendezésében, kigyűjtötte és lemásolta a havi pénzügyi jelentéseket, hogy később részletesebben átnézhesse és összehasonlíthassa a KJSZ éves jelentéseivel. Azt tervezte, szobát vesz ki Pulában; így vissza tud jönni a hegyre, ha szükség van rá. Még ha nem is talál semmi különösebben érdekeset, amit jelentenie kellene Lannak, afféle munkával töltött nyaralásként fogja fel ezt a pár napot: csinál valami hasznosat, és közben kipiheni magát a hegyekben, mielőtt őszintén nekivágna az álláskeresésnek. Legalább megismerkedik a bánya működésével, és ha tud adni pár javaslatot Lannak a fejlesztések terén, akkor üzleti diplomájának is minél több hasznát tudja venni. Újabb dobozt nyitott fel, és elővette a következő irattartót. Felszerelések megrendelési bizonylatai.

A bányának több jelentős beruházása is volt az elmúlt évben – gyémánt magfúró, hidraulikus szóróberendezés, nagy kapacitású teherautók –, ezek nagy része az új és bővített bányákba ment. Shae megdöbbent azon, mennyire rosszul tervezték meg a költségvetést – minden kiadásra egyetlen év lefolyása alatt került sor. Eltűnődött, vajon gyakorolt-e nyomást az Időjós hivatala a KJSZ-re, hogy megfelelő módon végezzék a befektetési elemzést. Tőkeköltségvetés?! – írta jegyzetfüzetébe, majd közelebb húzott egy másik dossziét, amit megjelölt magának, és ellenőrizte a pénzügyi jelentéseket: a működési költségek emelkedését nagyrészt valóban az új berendezések első éves értékcsökkenése okozta. A bánya termelése az elmúlt évben tizenöt százalékkal emelkedett, bár mindez még nem jelentkezett nyereségként; lehetséges, hogy a KJSZ elraktározta a jádetöbbletet? A kartell szigorúan ellenőrizte, mennyi jáde kerülhet a Zöldcsont-képzőkhöz, a deitista templomokhoz és más, engedélyezett katonai vagy egészségügyi felhasználás céljára, illetve hogy mennyit lehetett eladni – főként az espeni kormánynak. A többi jádét elzárva tartották egy hatalmas nemzeti széfben, a Kekoni Államkincstár épülete alatt.

Shae tekintete még egyszer végigfutott a felszerelés beszerzését részletező oldalakon, majd megpihent a lap alján látható aláíráson. Ezzel az aláírással korábban nem találkozott az iratokban. Egy másodpercig néznie kellett, mielőtt rájött, kinek a neve áll ott: Gont Aschentué. A Hegy Szarváé.

Miért írná alá az Ayt klán katonai ágának vezetője a bányafelszerelés beszerzésével kapcsolatos papírokat? Bár a Zöldcsont klánok voltak a KJSZ irányító részvényesei, magukat a bányákat az állam üzemeltette, nem közvetlenül a klánok. A bánya működéséhez szükséges éves költségvetést a KJSZ igazgatótanácsa hagyta jóvá, így az űrlapokon szereplő aláírásnak olyasvalakiének kellett lennie, aki tagja volt az igazgatótanácsnak, vagy alájuk tartozott – ez vagy Doru lehetett, vagy Ree Tura, a Hegy Időjósa, vagy valamelyik közvetlen beosztottjuk. Mit jelenthet, hogy Gont aláírása szerepel ezen az oldalon és több másikon is?

Shae minden oldalt lemásolt, és gondosan a táskájába tette a lapokat. Visszatette az irattartókat, visszahelyezte a dobozt a szekrénybe, és elhagyta a helyiséget. Mégsem marad ma este Pulában. Hosszú út vár rá, vissza a városba, és el kell indulnia, amilyen gyorsan csak lehet.