Tizenkettedik fejezet

A mentőcsapat kimerült túlélői a szakadék felé botladozva már korántsem voltak olyan magabiztosak, mint amikor elindultak a nagy kaputól.

Űzött vad lett belőlük.

Pedig egyik sem ma kezdte a kalandozást, és eddig minden helyzetben feltalálták magukat. Valahányszor váratlan veszélybe kerültek, bebizonyosodott, hogy a halált megvető bátorság, ami a kalandorok fő erénye, erősebb, mint bármilyen fegyver. Egy közönséges vadonban győzött volna a vakmerőségük, bölcsességük, találékonyságuk. Csakhogy itt, életükben először, meg kellett tapasztalniuk, milyen érzés a teljes tehetetlenség. Éles eszüknek, ravaszságuknak ugyan mi hasznát vehették ezen a rémálomba illő szigeten, sosem látott óriásszörnyetegek ellen? Ugyanúgy semmi hasznát, mint törékeny kis késeiknek. Futás közben rá kellett döbbenniük, hogy a puskákkal és a bombákkal együtt az utolsó csepp reményük is odaveszett. Ha vannak fegyvereik, talán még felvehették volna a harcot velük. Azok híján viszont ugyanúgy halálra voltak ítélve, mint a csapdába esett háromszarvú, aki lassan belefulladt a mocsárba. Senki, még a mindig derűlátó Jimmy sem merte volna azt állítani, hogy egyenlők az esélyek.

Halk, mogorva szitkok hagyták el ajkukat; nem diadalmasan trágárkodtak, hanem keservesen káromkodtak, mint akik önhibájukon kívül kerültek kelepcébe, és a menekülésre nem láttak esélyt.

Egyedül Driscollra és Denhamre nem ragadt át ez a csatát vesztett hangulat. Minden erejükkel küzdöttek ellene. Elcsigázott társait vezetve az ifjú elsőtisztnek egyfolytában azon járt az esze, miként tudná fegyvertelenül is kimenekíteni Annt különös fogvatartója karmai közül. A második helyen loholó Denham a faluból kifelé vezető utat próbálta visszaidézni a fejében. Vissza kell jutniuk oda, már ha lehetséges. Egyvalakinek itt kell maradnia, hogy nyomon kövesse Kongot, de a többieknek vissza kell menniük puskákért, bombákért. Akkor még lenne esély.

Hallották, hogy a hátuk mögött nehézkes test csörtet a fák között.

Pár szóban megpróbálta felvázolni a tervét.

Ahogy Driscoll elindult a hatalmas fatörzsön, Denham lenézett. A szakadék nagyon mély volt, az alján vastag réteg sár és iszap. A bűzlő hordalék szélén, sőt a meredek fal mindkét oldalán keskeny barlangok és hosszú, éles, csipkézett repedések tarkították a sziklát. Denham felpillantott, és csendesen szorongva nézte végig, hogy halad Driscoll. Nagyot sóhajtott, amikor az elsőtiszt átért a túloldalra.

Mintha csak a mutatóujja hívta volna elő a semmiből, söröshordónyi méretű pók mászott ki az egyik barlangból piszkafa lábain. Lehet, hogy észre sem vette, hogy vannak a szakadék peremén, mégis mindenki meg mert volna esküdni rá, rosszindulatúan meregeti a szemeit felfelé. Valami, ami akár gyík is lehetett volna, csak sokkal nagyobb, melengette magát egy napsütötte párkányon. A pók egy hirtelen ötlettől vezérelve elindult felé, majd meggondolta magát, és inkább kisebb zsákmány után nézett. Kerek, polipszerű csápjait tekergető lény vonszolta magát a közelben. A pók megrohamozta. A polip-rovar és a pók is eltűnt egy odúban.

Denham hátranézett. A rövidlátó Triceratops ott bóklászott, ahol elfogytak a fák. Beletelt neki egy kis időbe, amíg átvergődött a kis erdőn, és most olybá tűnt, fogalma sincs, merre tovább.

A Triceratops elcsörtetett az utolsó fa mellett is, tétován botorkált ide-oda, végül lassan elindult előre, nagy szarvakkal ékesített fejét felszegte, mélyen ülő szemével feléjük hunyorgott.

Intésének engedelmeskedve a férfiak elindultak a hosszú fatörzs híd felé. Óvatosan mozogtak, tartottak a mélységben nyüzsgő rémségektől. Denham próbálta noszogatni őket, közben visszanézett a Triceratopsra, felkapott egy követ, majd el is dobta, mert rájött, hogy úgysem veszi semmi hasznát. A férfiak egy csomóba tömörültek a fatörzs közepén, és lassan araszoltak tovább. Denham előrelépett.

A másik oldalon Driscoll eszeveszetten mutogatott egy ereszkedőre maga mögött. Aztán egy utolsó kiáltással megragadott egy indát a szakadék szélén, leugrott a párkányra, és bevetette magát egy sekély barlangba.

Kong cammogott fel a kaptatón, és amikor az embereket meglátta, ordítva megdöngette a mellét. Egy villámsújtotta fa mellett megállt, elhelyezte az ájult Annt egy ágán, amit éppen elért hosszú karjával, majd előrelendült, hogy megtámadja ezt az új ellenséget, aki teljesen váratlanul megjelent, hogy elrabolja tőle világos hajú kincsét. Még mindig dühös volt az előző harc miatt a Triceratopsszal, az emberek csak még jobban felbőszítették. Amikor aztán meglátta, hogy a háromszarvú is a szakadék felé rohan, előtört belőle a gátját vesztett düh.

Denham követte Driscoll példáját, és ő is becsusszant egy hasadékba az ő oldalán. A fatörzsön ragadt férfiak semmit sem tehettek. Kongra támadni esélytelen lett volna. Vissza ugyancsak nem fordulhattak; a Triceratops, látva korábbi ellenfelét, megindult a fatörzs felé, s közben harcra hívóan trombitált. Denham és Driscoll tehetetlenül nézték barlangjuk menedékéből a tragédiát.

Kongnak minden, ami mozgott, ellenségnek számított, a férfiak a fatörzsön ugyanúgy, mint mögöttük az őslény. Ismét felüvöltött, és a mellét döngette. Kinyújtotta egyik kézszerű lábát, mintha közvetlen közelről akarna támadni. Ebben a pillanatban a Triceratops a fejével dühödten döfött egyet, és a fatörzs nekicsapódott a szőrös bestiának. Az emberek a fatörzs közepén kétségbeesetten kapaszkodtak. Az állatisten próbaképpen megragadta a fatörzs felé eső végét, megrázta, és amikor a férfiak kiabálva belekapaszkodtak a fakéregbe és egymásba, rángatni kezdte.

Driscoll fenyegetően felordított a barlangjából Kong megpillantotta, egy fél lépésnyire elhátrált a fatörzstől, de nem tágított. Denham megpróbálta megdobni egy kővel, de hiába. Kong rá sem hederített sem a kiabálásra, sem a sziklákra, sem a Triceratops kihívó bőgésére, mindkét mancsával megragadta a fatörzs felé eső végét, erőlködve felemelte a földről, és dühöngve rángatni kezdte egyik oldalról a másikra.

Két férfi nem tudott megkapaszkodni. Az egyik egy hason fekvő bajtársa nyakába vájta a körmét, véresre csikarta, majd pörögve a mélybe zuhant, bele a rothadó iszapba. Alighogy becsapódott, a gyík már rá is vetette magát. Driscoll reménykedve nézte, mivel a férfi nem moccant, azt remélte, hogy elájult vagy talán, ami még jobb, azonnal meg is halt. A férfi azonban nem halt szörnyet a zuhanástól. Még az eszméletét sem vesztette el. Talpával lefelé érkezett az iszapba, belesüppedt derékig, és velőtrázó sikolyt hallatott: nem egy, hanem legalább egy fél tucat óriáspók rontott rá hemzsegve.

A szakadék szélén a Triceratops a földet döngette a lábával. Mivel ellenfele a túloldalon ügyet sem vetett rá, bizonytalanul elbődült, majd hátrálni kezdett. Egy utolsó bömböléssel hátat fordított, és nehézkesen megindult a fák felé.

Kong felemelte a fatörzset, és ismét megrángatta. Lezuhant egy másik tengerész is; újabb pókok sereglettek elő. Még egy rántás: a polip-rovar tucatnyi társával egyetemben harcolni kezdett a gyíkkal és a pókokkal a zsákmányért. Egyetlen egy ember maradt a fatörzsön. Kétségbeesetten kapaszkodott. Kong nagyot rántott a fán, de nem tudta lerázni róla. Driscoll és Denham mindent megtett, hogy elterelje az állatisten figyelmét, ordítoztak, kövekkel dobálták, de mindhiába. A kapaszkodó férfi sikoltozott. Kong dühösen rávicsorgott, és végső ingerültségében fogta a farönköt, oldalra húzta, majd elengedte a szakadék fölött. A farönk vége megakadt a sziklafal peremén, aztán lassan lecsúszott, és faltörő kosként csapódott az alant lakmározó férgek közepébe.

Driscoll elszörnyedve nézett a mélybe, és rájött, hogy őt is veszély fenyegeti. A barlang szájánál csüngő indán, amelynek segítségével az elsőtiszt leereszkedett a kőpárkányra, egy pók mászott felfelé. Szemhéj nélküli, kidülledő, meghatározhatatlan színű szemeivel pislogás nélkül nézett felfelé. Driscoll előrántotta a kését, és kétségbeesetten vagdosni kezdte az indát. Mielőtt elnyisszantotta volna, a pók már olyan közel került, hogy szinte hallani lehetett a rágók csattogását, de végül visszazuhant a szakadékba, hiába próbált már egy másik indában megkapaszkodni.

Az iménti, elkerülhetetlen tragédia látványától még mindig reszketve Driscoll mégis Ann megmentésére fordította minden figyelmét.

Annyira lekötötte Denham indulásra serkentése, hogy észre sem vette Kong hatalmas, kotorászó mancsát a barlang szája előtt, csak amikor a rendező felüvöltött, hogy vigyázzon.

Az állatisten lekuporodott a szakadék szélénél, és megpróbálta kitapogatni újdonsült ellenségét a barlangban. Driscoll hátrahúzódott, megmarkolta a kését, és alattomosan Kong szutykos, szőrtelen tenyerébe döfte. Az állatisten felugrott és elbődült. Denham hozzávágott egy jókora követ. Kong megdörgölte a mellkasát, ahol a kő eltalálta, és ismét nyúlkálni kezdett.

Ezúttal gyorsabban szorította össze a markát, de nem sikerült elkapnia az embert. Kihúzta a mancsát, majd újból bedugta, ismét ökölbe szorította, ám most sem járt sikerrel. Felbőszült, benyúlt mélyen a barlangba, és megpróbálta kitapogatni. Driscoll kaszabolni kezdte, az állatisten azonban rá sem hederített sem a sebekre, sem Denham felé hajigált köveire.

Driscoll a falhoz lapult, és amikor csak alkalma nyílt, döfött. Kétszer értek hozzá az óriási, görbe ujjak, ő kétszer mártotta beléjük a kést. Sarokba szorították, és nem engedte ki a himbálózó majomkéz. Arra gondolt, ha eltalálná az inakat a szörnyeteg csuklóján, talán nyerne legalább egy másodpercet. Összekuporodott, a lehető legkisebbre húzta össze magát, szorosan marokra fogta a kést, és várta, mikor keletkezik egy rés...