Második fejezet

Denham látta lelki szemével az arcot, amit keres. A Broadwayn óriási volt a tömeg, hamarosan kezdődtek az előadások, ő ebben a tömegben szorongva várakozott, figyelt, és türelmetlenül szitkozódott az orra alatt, mert a legtöbb különösen ígéretesnek tűnő pofika sajnos elég közönségesnek bizonyult második ránézésre.

Csak az arcra összpontosított, kizárt minden egyéb részletet. Résnyire húzott szeme, akár a felvevőgép objektívje, ráfókuszált az arcokra a sodródó tömegben, megvizsgálta, méricskélte, majd sorban elvetette őket. Merész arcok, ijedt arcok, komor arcok, hívogató arcok, duzzogó arcok, várakozó arcok, festett arcok, piszkos arcok, rideg arcok, közömbös arcok. De sehol sem vette észre azt az arcot, amely mintha neki kiabált volna: „Itt vagyok! Engem keresel!"

Még Denham kőkemény elszántsága is veszített az erejéből ilyen csúfos kudarc láttán. A végén megcsóválta a fejét, ez a mozdulat már a legkeserűbb csalódást jelezte, nagyon közel állt a csüggedéshez, és elindult a belváros felé. Komor eltökéltséggel lefordult az izzó-lüktető Times Square-ről, és az alsó sugárút kanyonjait kezdte el róni. Arcok sötét kapualjakban. Arcok az utcasarkokon. Arcok a padokon. Arcok a kenyérért kígyózó sorokban. Arcok az autókban. Arcok taxikban. Csinos arcok. Szutykos arcok. Szomorú arcok. Vidám arcok. De olyan arc egy sem akadt, amelyik ragyogott volna, mint a gyertya lángja, amelyik beleillett volna a filmbe, amiről Denham szent meggyőződéssel hitte, hogy a legjobb lesz a világon.

Denham rádöbbent, hogy körbe jár. Maga mögött hagyta a Madison Square padjait, a fölöttük reszkető, mégis örökké pislákoló lámpafényeket. Már átfésülte a Fifth Avenue-t, a Park Avenue-t, az ízléstelenül meghitt Ötvenhetedik utcát. Most, a sivár nyugati mellékutakon újra a zsúfolt Broadway felé sodródott, ahol a tömeg épp özönleni kezdett kifelé a száz meg száz színházból és filmpalotából.

Nem akaródzott újabb kudarcokkal szembenéznie, ezért úgy döntött, hogy cigarettára gyújt, azzal is telik az idő. Mit ad isten, egy szál sem volt a tárcájában, úgyhogy megállt egy kis boltnál, és az elkövetkező hetekben gyakran eszébe jutott ünnepélyesen kezet rázni saját magával, mert ennél nagyobb szerencse, mint ami ezután következett, nem is érhette volna. Aprócska üzlet volt, inkább csak egy nagyobbacska bódé. A barna bőrű, borostás tulajdonos és a romlandó kereskedelmi árucikkek nagy része el sem fért benne egyszerre. Olyan kicsike volt, hogy az almákat már egy kinti pultra kellett kirakosgatni.

A füstös képű tulajdonos gyanakvó szemmel figyelte az almáit, miközben kiszolgálta Denhamet cigarettával. A szeme sarkából Denham is látta az almákat. Mi több, azt is látta, mi történt, méghozzá elsőnek.

Egy fiatal nő lépett nesztelenül a pult mellé, és kinyújtotta karcsú, fehér kezét. Ujjai lassan, éhesen záródtak a piros gyümölcs köré.

Denham vette észre először: a füstös képű boltos is csak egy pillanattal maradt le tőle, és ahogy vevője feltépte a frissen vásárolt cigaretta dobozát, már rontott is ki a bolt elé üvöltve:

Az egydolláros teljesen megváltoztatta a füstös képű viselkedését. Megragadta a pénzt, elengedte a lány csuklóját, és köszönetet sziszegve visszasietett a bódéba.

A váratlan szabadulástól a lány össze is esett volna, ha Denham nem kapja el a vállát. A feje így is hátrabicsaklott. Arcára rávetődött a bódé egyetlen villanykörtéjének fénye, és most lehetett megcsodálni először teljes szépségében. Denham jól megnézte. Aztán még jobban megnézte, és tágra nyílt eddig résnyire húzott szeme. Így is alaposan végigmérte, aztán felnevetett, diadalmasan kihúzta magát, és feltartotta a hüvelykujját:

Fél órával később, egy fehér csempés sarki kifőzdében még mindig sugárzott róla az elégedettség. A lány üres tányérok és csészék fehér barikádja mögött ült vele szemben a széken. Egy szót sem szólt evés közben, és Denham is hallgatott. Karba tett kézzel hajolt előre, és hálás elégedettséggel legeltette a szemét a lány arcán.

Nem egyszerűen szép volt az arc, egyenesen gyönyörű a formás és határozott vonásokkal, Denham egy operatőr hozzáértésével nézte, és alig bírt betelni a látvánnyal. Hihetetlenül kék, nagy szem csillogott a pillák árnyékában; az érett ajak szenvedélyről és humorérzékről árulkodott, a fölszegett áll bátorságról. Bőre már-már áttetszően fehér, ám Denham azonnal látta, hogy nem az alultápláltság miatt. Ez a csodálatos bőrtípus jól illett az elnyűtt kalap alól kigöndörödő hajhoz. Ezt nevezik aranyhajnak. Ha Denhambe szorult volna egy csipetnyi költészet - persze nem szorult -, azt gondolta volna, napfényből szőtték.

A lány állta fürkésző, elégedett tekintetét, és elmosolyodott.

A jókedv és a derűs mosoly szinte teljesen eltűnt Ann arcáról. Megborzongott. Denham ügyet sem vetett erre.

Denham megkockáztatott még egy kérdést.

Denham győzelmének teljes tudatában még jobban kihúzta magát, és felállt.

Ann is felállt, Denham tekintetébe fúrta a tekintetét, és várt.

Ann hátradőlt, és komolyan megrázta a fejét. Arcáról eltűnt a félelem. Jókedvű, elnéző nyugalom telepedett rá, amelyet szemlátomást hosszas gyakorlással sajátított el.

Ann egy hosszú pillanatig Denham szemébe nézett. A férfi állta a tekintetét. Mindig is mázlista volt, emlékeztette magát, és hálás tekintete újból a fényes hajra, a tökéletes arcra, a kecses, arányos alakra vetődött.

Aztán ismét Ann szemébe nézett, a lány pedig ünnepélyes mosollyal a tenyerébe csúsztatta a kezét.