– Csakugyan De Gaulle küldött?

– Igen. Nagy megtiszteltetés. Helyeselte a küldetésemet; személyesen beszélgettünk az indulásom előtt. A munkatársai megpróbálták Amerikán keresztül megszervezni az utamat, de ott visszautasították a beutazási engedélyemet és a szállításomat. A britek viszont megértik ezeket a dolgokat és készségesek voltak.

Igen, ők biztosan, gondolta kissé sajnálkozva Reisman. Kezdetben Franciaországot is, Angliát is a túlélés érdekelte. Most inkább birodalmaik megőrzése és fenntartása lett fontos a számukra.

– Csak hogy a nővéredet fölkeresd? – évődött Reisman. – Micsoda figyelmesség!

Philippe sápadt arca elvörösödött: – Ez természetesen csak a dolog egyik fele – védekezett. – Föl kell mérnem az itteni helyzetet és jelentést adnom róla; hogy előkészítsük az utat a felszabadításhoz, ugyanúgy, ahogy Franciaországban.

– Akkor dolgozhatunk együtt – mondta neki Reisman. – Te meg én... meg a Vietek.

Philippe bizonytalanul bámult rá: – Le vagyok kötelezve neked... talán az életemért is. De el kell mennem Lang Sóba és azután Hanoiba. Intézd el ezekkel a salaudokkal, és akkor harcolok veletek, amerikaiakkal, a japánok ellen, ahogy ti is harcoltatok velünk a svábok ellen. De Nguyen Ai-Quoc kommunista rebelliseinek nem segítek.

Reisman ennyiben hagyta. Igaz, tudta, nem fog teljesen megbízni ebben a franciában... ahogy Ho Si Minhben se tud teljesen megbízni... se Sam Kilgore alezredesben... se senkiben.

Philippe-re bízta az áramfejlesztőt éjjel, miután fölkészült, hogy Kunmingnak rádióüzenetet adjon le. Egyedül voltak. Philippe nagy megkönnyebbülésére Reisman hazaküldte már a Viet rádiós hallgatóit. A francia képtelen volt hozzászokni, hogy olyanok közt van, akiket ellenségnek tekint; majd' szétvetette az alig visszafojtott düh és frusztráció.

– Kinek akarod jelenteni az ittlétedet? – kérdezte Reisman, amikor végzett saját üzenetei rejtjelezésével az egyszer használatos kód alapján.

– Senkinek – válaszolta Philippe és nekiállt a kurblitekerésnek. – Megkérlek, hogy senkinek se adj le semmit az ideérkezésemről.

Reisman nem értette: – Miért?

– A kunmingi francia meghatalmazottak nem tudnak a küldetésemről, se azok a tisztek, akikkel Indokínában kapcsolatba kell lépnem.

– Hogyhogy? Magánháborút vívsz?

Philippe megemelte hangját, hogy túlkiabálja a generátor zaját: – Vannak frakciók, amelyek szemben állnak De Gaulle-lal. Ezek megpróbálnának betartani nekem. Talán még a japánoknak is elárulnának.

Reisman a morzekulcs fölé hajolt. Úgy látszik, már senki sincs ugyanazon az oldalon, gondolta. – Jól van – mondta –, nem is ismerlek, sose láttalak. – De mielőtt ütni kezdte volna a billentyűket, újra fölpillantott Belfontaine-re, aki egyenletesen csavarta a kurblit. – Bármi is a küldetésed, nehogy ellenem próbálj tenni bármit is.

Amikor a megbeszélt időpontban kapcsolatot teremtett Kunminggal, Sam Kilgore ismét ott várta a reptéri híradószobában. Jelzéseiből váratlan idegesség áradt:

– Japánok elérték tegnap Kujlint. Liucsouba tartanak. A másik szárny pedig Kujjangba.

Mint amikor a tengelyhatalmak előretörésének legsötétebb időszakában híreket hallgatott az ember. Ha a japánok elfoglalják Kujjangot, akkor nyilvánvaló, hogy Kunming és Csungking is hamarosan elesik. A japánok, súlyos csendes-óceáni és burmai veszteségeik ellenére úgy látszik, Kína meghódítására szánták el magukat. Hónapokkal ezelőtt indultak el régóta birtokolt tengerparti hídfőállásaikból a szárazföld belsejébe. Sam üzenetéből az derül ki, hogy most nagy erejű villámháborús támadással verekszik befele magukat Kínába: Nemzeti Kína csapatai, úgy látszik, összeomlanak és eltűnnek, s hagyják, hadd tomboljon az ellenség kénye-kedve szerint. Ez az amire Stillwell tábornok évek óta figyelmeztet mindenkit. Ez az, amiről Csang Kaj-sek azt bizonygatta, nem történhet meg. Ez az, amit Chennault tábornok kizárólag légierővel próbált megelőzni. Most a japánok felgöngyölítik a tábornok előretolt állásait Hengjangban, Linglingben, Kujlingban; és már Liucsouba tartanak. Az is kézenfekvő, hogy végighömpölyögnek Dél-Kínán a határ mentén, egyesülnek Indokínában lévő hadosztályaikkal és egyetlen, összefüggő megszállt területtömeget alakítanak ki.

– Parancs, hogy fokozzátok a gerillatevékenységet odalenn – rádiózta Kilgore.

– Kettőzd meg a rendelésemet a fegyverraktárnál – válaszolta Reisman. – Toldd meg páncéltörőkkel, géppuskákkal, ágyúkkal, lőszerrel. Add meg a ledobás dátumát, időpontját. Ha készen állsz, megadom a ledobási koordinátákat.

Sam válaszolt: – Itt nincs cucc. Szerezni próbálunk.

Vajon mennyi az igaz ebből? – tűnődött Reisman, bár tudta, Kínában minden katonai parancsnokság fegyverért, lőszerért és alkatrészekért óbégat évek óta. Eddig mindennek a Púpon túlról kellett átrepülnie, elsőbbségi alapon. A Burma-Ledo országút könnyítene a problémán, de az csak hónapok múlva készül el, feltéve, hogy a japánok nem vágják el újra.

– Mi hír a lezuhant repülőgép legénységéről? – érdeklődött Sam.

– Még semmi. A Vietek keresik őket – felelte Reisman.

A következő kérdésen Reisman értetlenül fönnakadt pár pillanatra. – Találtál valami árut? – kérdezte Sam.

Végre beugrott emlékezetébe az ópiumról és üzleti lehetőségekről folytatott beszélgetésük. Határozott nemet kopogott a morzebillentyűn.

Befejezte a rádiózást, és kiment levegőzni a hűvös éjszakába. Rágyújtott és leült a lépcsőre. Philippe jó éjszakát kívánt odabentről. Elmúlt már éjfél, csöndes volt a tábor. Odanézett Mai kunyhója felé, váratlanul elfogta a vágyakozás. Elfordult, azután újra vissza, mert mozgást észlelt a szeme sarkából. Egyenruhás férfi suhant föl nesztelenül a kunyhó lépcsőjén. Haro visszatért, gondolta Reisman, bár a sötétben nem látta igazán tisztán ebből a távolságból, ő volt-e az.

Talán a kis hegyes sapka okozta, vagy a magas csizma és a beletűrt nadrág körvonalai –, de utólag hirtelen rádöbbent, hogy az egyenruha: japán.

20.

Néhány percig nem tett semmit. Csak ült ott, cigarettázott, belebámult az éjszakába, s az őserdei állatok hangjait figyelte. Semmi kedve se volt ahhoz, hogy rátörjön valakire in flagrante dalicto. Ha Haro – vagyis Jimmy Lum – az, akkor pirkadat előtt kijön Mai kunyhójából, hogy visszatérjen szállására, Azelőtt, amikor Reisman megfigyelte jövését-menését, ez volt a szokása; hogy úgy tűnjék, mintha egyedül töltötte volna az éjszakát, és Mainak ne kelljen restellkednie.

Reisman latolgatta, ne szereljen-e föl egy kis magánriasztót, a meók álcázott csapdáinak mintájára, egy kis kioldózsinóros zajcsinálót, mint amilyennel a Vietek gyakorolják aknák és gránátok kilövését. Egy finom huzal vagy egy trópusi kúszónövény indája, ügyesen kifeszítve a lépcsőn át. Azután eszébe jutott, amit Thi mondott neki, hogy Haro és ő nem jelentenek veszélyt egymás számára, és oda lyukadt ki, hogy egy mégoly játékosnak látszó konfrontáció is fenyegetésnek tűnhet a sötét éjszakában. Inkább bement, fölöltözve feküdt le aludni és úgy hangolta be magát, hogy pirkadat előtt fölébredjen.

Amikor fölébredt, Philippe még mindig mélyen aludt. Reisman kinézett a nyitott ajtón. Tíz perc múlva meglátta Harót, amint kilép Mai kunyhójából. Alsóneműben volt, egyenruháját és csizmáját a kezében hozta. Reisman megvárta, amíg Haro eltűnik a sűrűben, azután átsietett a tisztáson és belépett Maihoz.

– Itt felejtettél valamit, Kita? – szólt Mai álmos hangja franciául.

Reisman közelebb lépett a lány priccséhez és halkan, angolul így szólt: – Szóval ez a keresztneve.

Mai hátrafordult és elképedve fölült. A takaró a derekáig csúszott le, s a férfi homályosan látta csupasz vállát és melle halmát. Bámulta. A lány nem takarta el magát. – Te vagy? – mondta.

– Ki az a Kita? – kérdezte Reisman. Úgy hangzott, mint egy megcsalt férfi kérdése, pedig nem ez volt a szándéka.

– Ez nem tartozik rád, őrnagy – válaszolta a lány haragosan.

– Máskor és másutt csakugyan nem tartozna rám, de ezen a férfin, amikor az éjjel bejött ide, japán egyenruha volt. Szerintem ideje, hogy beavassatok a játékba. Ki ő? És melyik oldalon áll?

Mai látta, hogy a férfi a testét nézi, fölhúzta nyakáig a takarót.

Halk férfihang szólalt meg Reisman háta mögött:

– Én is ugyanezt kérdezem magamtól már hónapok óta. – Reisman hátrafordult; Haro lépett be az ajtón, a japán egyenruha és csizma még mindig a kezében: – Megláttál. Megláttalak. Döntetlen.

Reisman nem érzett fenyegetést a hangjában, se szerepjátszást, csak kimerültséget, talán unottságot.

– Ki vagy? – kérdezte Reisman.

Haro beszívta a levegőt, megjátszott egy vigyázzállást és szaggatott kiejtéssel így felelt: – Shidehara... Kita... Ezredes... Kempitaj Szolgálatára!! – Mereven meghajolt, a cuccot a hóna alá tűrte. Még a sarkát is összeütötte, mint egy német, de a kapca puha volt ahhoz, hogy csattanjon. Haro csalódottan nézett rá, azután elnevette magát a komédián.

Reisman döbbenten bámult rá. Ez az ember úgy viselkedik, mint aki túl sok amerikai filmet látott és most tévedésből egy szalonkomédia szövegét és mozgását használja egy komoly drámai helyzetben. – Nem Jimmy Lum vagy véletlenül? – kérdezte tőle.

– Klassz pasas. Hallottam róla. – Haro a priccs felé pillantott. – Mondd meg neki, Mai.

A lány Reismanra nézett a pokróc széle felett: – Valóban Kita Shideharának hívják. A Kempitaj ezredese.

Reisman egyikükről a másikra pillantott, hátha tréfálnak. De nem. Hirtelen hülyén érezte magát és dühbe gurult. – Akkor miért henteregsz vele? – kérdezte Maitól. – Úgy tudom, ők az ellenséghez tartoznak. – Azután a férfihez fordult, aki az imént az ellenséges titkosszolgálat tisztjének vallotta magát. – Te meg miért mászkálsz itt szabadon és haverkodsz mindenkivel? Miért nem zárnak be, vagy küldenek golyót a fejedbe? Miért nem küldöd rájuk a csapataitokat?

Kita a fejét rázta: – Jézusom, de naiv vagy, hapsikám. Ez a vaker a parasztoknak szól, a Lumpenproletanatnak. – Azután abbahagyta a komédiázást és így szólt: – Elég a marháskodásból. Üzleti ügyeket kell megbeszélnünk, akár hozzá is foghatunk.

– Kezdjük! Okosíts ki!

Kita Maira nézett: – Fölkelhetnél és főzhetnél nekünk teát. – Azután Reismanra: – Fordulj félre egy pillanatra, Johnny, míg a hölgy magára vesz valamit.

Az “üzleti ügy", amelyet Kita Shidehara meg akart beszélni, messze nem volt olyan elképesztő, mint az, hogy egy Kempitaj-ezredes szájából jön. Olyan ez, gondolta Reisman, mintha egy náci gauleiterrel ült volna le teázni valamelyik megszállt országban, ahol az ellenállási mozgalommal működött együtt. Leszámítva, hogy az ezredes beszéde még mindig inkább egy amerikai Jimmy Lumra vallott, mint egy japán Kita Shideharára. Mai meggyújtott egy olajlámpát és teát forralt a kis koksztűzhelyen. Az egyetlen székre ő ült, a két férfi a padlón lévő bambuszszőnyegre telepedett le. Apró csészékből kortyolták a teát.

A Kita hírei már nem voltak újak. Beszélt Reismannak a japánok kínai előnyomulásának átütő erejű, új győzelmeiről, egy kicsit élvezkedett is rajta: – A ti kínai csapatotok nincs valami jó kondiban. Utcahosszal marad le. Talán gyönge volt az edzői munka?

Reisman vállat vont. – Hallottam erről.

– És tudsz a lezuhant repülőgép-legénységről? Kilenc srác.

– Tudok.

– Persze, a rádiód! – csettintett az ujjával Kita. – Hadd mondjak valami újat, amit elmondhatsz Kunmingnak. A japánok hármójukat börtönben tartják Hanoiban. Hármat a franciák elrejtettek közülük valahol, és nem hajlandók kiadni őket a japánoknak. Jó fiút akarnak játszani, úgy hiszem, pár jó pontot szerezni. A harmadik három repülős még mindig bolyong a hegyekben és őserdőkben. Rá kéne venned Ho apót, hogy kerestesse meg őket.

– Megtörtént. Eddig egyetlen embert találtak, az is francia. Mondd, ezredes...

– Hagyjuk a rangokat, John – intette le Kita. – Errefelé nem törődünk a formaságokkal.

– Amerikai vagy? Niszei?

– Nem én. Japánban születtem és nevelkedtem. Jártál már ott?

– Röviden, pár éve. Hajóról szálltam ki Yokohamában.

– Tetszett?

– Följutottam Tokióig. Olyan volt, mint egy nyúlketrecben lakni.

– És másutt nem jártál?

– De. Volt, ami nagyon szép... igazán nagyszerű és szép. El is tűnődtem, hogy ilyen különleges érzékenységű és ízlésű nép, hogyan bánhat ilyen kegyetlenül és gonoszul a világgal.

Kita ugratón hátrahúzódott, mint aki megrémült.

– Ha ezt sértésnek szántad, ne törd magad, kispajtás!

– Reismant nagyon régen nem szólították kispajtásnak. Harmincéves volt, s az ezredest önmagánál ötnyolc évvel fiatalabbnak taksálta. – A válaszom: könnyű volt – folytatta Kita. – Csak kifigyeltük, mire készültök ti, nyugatiak, azután elszabadítottuk a szamurájainkat.

– Hol tanultál meg ilyen jól “amerikaiul"?

– Angollal kezdtem – a Császári Hadsereg Nyelviskoláján Tokióban. Nagyon ügyeltek rá, hogy belénk verjék az amerikai szófordulatokat és kifejezéseket.

– Nem hiszek neked, Kita – mondta Reisman. – Holtbiztos, hogy jártál az Államokban.

– Egy szóval se mondtam, hogy nem jártam.

– Senki se beszél úgy egy nyelvet, mint a bennszülöttek, csak ha bennszülöttek közt él.

– Kapunk még teát, Mai? – emelte föl csészéjét Kita.

– Ez is amerikai dolog – mondta Reisman. – Egy japán udvariasan ül, és vár, amíg megkínálják.

Mai teát töltött mindkettőjüknek, azután leoltotta a villanyt. A hajnali fény már elegendő volt. Visszaült és megbűvölten hallgatta a párbeszédet. Még ő se tudott ennyit Kitáról.

– Oké! Ez az egyik, amit az Államokban tanultam. A rámenősséget.

– És ott szerezted be ezt a nagyokos humorodat is? – kötekedett Reisman. Biztos volt benne, hogy a japán illem nem enged meg ilyen könnyed stílust. Az volt az érzése, hogy épp ettől tébolyultak meg ennyire. Meg attól, hogy majmolni próbálták azoknak a nyugati országoknak az egyikét, amelyeket annyira lenéztek. Csakhogy Németországgal rossz vásárt csináltak.

– Igen, rajtam ragadt. Ott minden olyan vicces, hogy nevetni kell, ha az ember élni akar. Azt hiszem, szerencsém volt. Előjött az igazi énem.

– Mivel foglalkoztál ott?

– Kém voltam. Diákkém. Vagy kém diák. Attól függ, honnan nézed. Ide figyelj: ez mind nem fontos. Fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk.

– Mi jár az eszedben?

– Dolgozzunk együtt, hogy segítsük a Vieteket.

– Ki ellen?

– A franciák ellen.

– És ti japánok?

– Mi távozni fogunk. – Beszédmódjába belopódzott az irónia. – Ami most a kínaiak ellen történik, ezek könnyű, időszakos győzelmek, bár a tieitek ott Kunmingban és Csungkingban nyilván összevissza szarják magukat tőle. Másutt veszítünk. Nem hiszem, hogy a Közös-Jóléti Szféra megmarad a jelenlegi formájában. Vissza kell majd mennünk a kályháig, és újragondolnunk az egészet.

– Megadod nekem a távozásotok időpontját?

– Majd ha kell. Azt viszont nem akarjuk, hogy a franciák visszajöjjenek ide. Ázsia az ázsiaiaké, s a többi.

– Én úgy látom, hogy ők már itt vannak és végig itt voltak. Sose rúgtátok ki innen a franciákat.

– Igazad van. Könnyebb volt számunkra a piszkos munkát azokkal elvégeztetni, akik már úgyis itt vannak. Amit el akartunk venni, azt elvettük és hazaszállítottuk. Bármikor, amikor a helyi francúzokat kezelésbe akarjuk venni, meg se kottyan nekünk. – Újra csettintett ujjával.

Nagyon amerikaias szokás, gondolta Reisman. – Ha azt várod, hogy átállok és nektek fogok dolgozni, akkor nagyon tévedsz – mondta nyersen. – Vendég vagyok itt, azt kérték tőlem, hogy legyek udvarias veled, és én tartom a szavam.

– Nem kérlek arra, hogy áruld el a hazádat, őrnagy – méltatlankodott Kita.

– Akkor te akarod elárulni a magadét.

– Szó sincs róla.

Reisman megrázta a fejét. – Még mindig nem értem, miben sántikálsz, ezredes... vagy Kita, vagy Haro, vagy hogy a fenébe hívnak. Rossz oldalon álltok ebben a háborúban.

– Részletkérdés – mondta Kita. Hangja megint vidám lett, modora kellemes. – A háború eljutott arra a pontra, ahol te meg én nagyon is ugyanazon az oldalon állunk a Vietekkel kapcsolatban. A Kempitaj hosszú ideje egyedül csinálta ezt végig velük, jó mélyen benne vagyunk.

Reisman Maira pillantott: – Igen, szerintem is.

A lány szeme haragosan rávillant, de hallgatott.

Kita komolyan folytatta: – Nem erről beszélek. Megvívtuk a magunk harcát itt a Császári Hadseregben és a nyavalyás bürokratákkal ott Tokióban.

Majdnem olyan keserves harc ez, mint a ti harcotok az OSS, a hadsereg, a haditengerészet és a légierő között, nem is beszélve arról a küzdelemről, amit Washingtonnal, Csungkinggal és a többi úgynevezett szövetségeseitekkel folytattok.

– Mit tudhatsz te erről?

– Mindent, amit tudni érdemes. – Mindenütt ott vannak az embereink. Még azt is tudjuk, milyen nyomorúságosán kevés fegyvert hoztatok be a Vieteknek: huszonöt M-1-est, huszonöt karabélyt, huszonöt...

– Ne fáradj! – vágott közbe Reisman. – Ismerem a mosócédulánkat. – Újra Maira nézett. – Gondolom, a Vietektől szereztétek meg.

– Nem – mondta Kitá. – Tudtam, még mielőtt átléptétek a határt. Szégyellhetnétek magatokat. Apró kis emléktárgyakkal akartok szerelmet vásárolni, amikor pedig dől a gyáraitokból a fegyver. Akárcsak az őseitek, amikor üveggyöngyökkel vásároltátok meg az indiánoktól az elsőszülöttséget.

– Az én őseim nem ismertek indiánokat – válaszolta Reisman akadozva. Igyekezett elrejteni zavarát, amelyet saját háborújának zagyva kettőssége miatt érzett. Honnan a fenéből tudja Shidehara, milyen fegyvereket hozott ő Kunmingból? Ki volt a tégla? Csak az ügynökök mindenütt jelenvaló rendes hálózata működik, avagy családon belülibb? Kilgore, Ludlow, Taj Li? – Térjünk vissza rád, ezredes.

– Kita, maradjunk ebben.

– Térjünk vissza oda, amikor diákkém voltál az Államokban.

– Daliás idők voltak. – Könnyed, nemtörődöm arckifejezése csak pár pillanatra változott meg, de Reisman észrevette. Shidehara ezredes jóképű arca megfeszült, elborult. Azután Mai felé pillantott, mintegy bocsánatkérőn azért, amit mondani készült: – Nehéz ott jó numerára szert tennie egy japánnak, de az alacsonyabb néposztályaitoknál megoldottam.

Reisman többet várt, de a másik holmi kellemetlen emlékeken tipródott. – Gondolom, nem azért utaztál hatezer mérföldet, hogy amerikai lányokat baszogassál, Kita.

Kita szemében alig észrevehető düh villant föl. Azután vigyorba erőltette vonásait: – Nem, a főnökeim azért küldtek oda, hogy Amerikát és az amerikaiakat tanulmányozzam, és megtanuljak helyesen beszélni. Ez gyakran rosszul sült el, ami a nyelvtanilag helyes angolságomat illeti; érted, amit mondok, ugye.

– Kik voltak a főnökeid?

– Az elöljáróim a Kempitajnál. A nevük nem tartozik rád. Akkor már tiszt voltam a hadseregben. A családomban hagyomány a katonáskodás. Hazafiasságból. Szükségük volt valakire, aki ott, a terepen dolgozik. Terveik voltak, tudod.

– Igen, erre magunk is rájöttünk Pearl Harbornál – felelte Reisman.

– Személyes véleményem szerint hiba volt.

– Hol voltál akkor?

– Otthon Tokióban készítettek föl egy másik megbízatásra. Meg is mondtam nekik, de senki se figyelt rám. Nagyon is volt elképzelésem arról, mire vagytok képesek ti amerikaiak, ha egyszer összeszeditek magatokat, és nekiálltuk a hadigépezet kiépítéséhez. Megvan hozzá az embermennyiség és nyersanyag. Sokat utazgattam ott valaha a vakációk idején. Ez a harmincas évek végén volt, egészen 41 elejéig. Láttam, mi kezdődik, mi fog történni, még ha rá is tudjátok venni angol barátaitokat, hogy segítsenek. Bejártam Kaliforniát és az északnyugatot, jártam Denverben, Chicagóban, New Yorkban, Washingtonban. Kurva nagy ország. Sőt egy héten át Texast is bejártam. Texas egymagában nagyobb, mint az összes japán sziget együttvéve. Vettem egy ócska kocsit, abban aludtam. Véleménykülönbségek merültek föl azzal kapcsolatban, van-e jogom megaludni egyik-másik városban, vagy nincs. Ugyanez volt a helyzet Délen, amíg meg nem vettem a kocsit. Sose tudtam, elöl vagy hátul szabad-e ülnöm a buszon.

Shidehara ezredes arcáról olyankor tűnt el a vidámság, amikor ilyesmikre emlékezett vissza: a faji és társadalmi sérelmekre és előítéletekre, amelyek őt is megbántották az Egyesült Államokban. Reisman tovább kérdezgette, megpróbálta kettészűrni az igazságot és a hamisságot, még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az ember tényleg az, akinek mondja magát. Annak ellenére se, hogy Shidehara puszta közlése is tarthatatlan helyzetbe hozta mindkettejüket. Hacsak a fegyvereikhez nem nyúlnak, ami – mint ezt Shidehara újra meg újra hangoztatta: – helytelen lenne, hiszen mindketten vendégek egy többé-kevésbé semleges terepen; és ő, Shidehara hajlandó tekintetbe venni ennek a Viet Minh-bástyának a semlegességét még akkor is, ha hazája a francia gyarmatosítókkal meg az előző Vichy-kormánnyal kötött szerződés értelmében szállta meg Indokínai.

– Ma, mintha vitássá kezdene válni, érvényes-e még ez a megállapodás – szellemeskedett a japán. – A repülőitek növekvő elszántsággal támadnak bennünket és számítunk rá, hogy az armadátok és partra szállító hajóitok bármely nap föltűnhetnek a Tonkini-öbölben. Nem tudsz erről konkrétabbat, Johnny?

Reisman a teáját kortyolta, azután mohó, nyílt arccal bámult Shidehara ezredesre. Annak általános derűje, akár valódi volt, akár megjátszott, őrá is ráragadt. Olyannyira, hogy Reismannak folytonosan emlékeztetnie kellett önmagát, ki is ez az ember, vagy kinek mondja magát.

– Nem, nem tudom – válaszolta Reisman, igyekezett kellemes hangot megütni. – Az én szintemen nem nagyon avatják be az embert efféle információkba.

Reisman úgy találta, rajta a sor ebben az udvarias párbeszédben és föltett néhány általános kérdést a Kempitaj működéséről. Meglepetésként érte Kita nyíltsága. Rámutatott, milyen sok hasonlóság van a Kempitaj és az OSS között a független hatalom és akciók dolgában. Mindkettő örökös vitában áll a reguláris fegyvernemekkel meg a maguk politikai bürokráciájával. Most azonban kritikus szakaszba jutottak a véleménykülönbségek az indokínai japán politikát illetőleg, és a vietnami függetlenségi csoportoknak nyújtott segítség dolgában.

– Tokióban, sőt némely hanoi katonai körökben is aggódnak a franciáktól várható háború utáni megtorlástól – mondta Kita. – Mi viszont a Kempitajban úgy hisszük, ezt a problémát elkerülhetjük, ha most csak egy kicsivel is, de bátrabban, merészebben viselkedünk ahelyett, hogy bizonytalankodunk és riadozunk.

– Hogyan? – kérdezte Reisman.

– Azzal, hogy a bennszülött vietnamiakat képessé tesszük a szuverén kormányzásuk megteremtésére.

– Mely esetben megmenekülnétek holmi francia kormánytól, amely megtorlással és jóvátétellel kellemetlenkedik nektek.

– Pontosan – bólogatott derűsen Kita. – Néhány részlegünk mégis korlátozza, hogy együttműködjünk olyan csoportokkal, mint Hóé, és még inkább szeretnék csökkenteni a közös akciók számát. A Kempitaj tehát arra kényszerül, hogy egyedül szálljon be, úgy ahogy tud. Te meg én fura mód ugyanazon az oldalon állunk most; és ha nem hiszel nekem, ellenőrizd le Washingtonnál, amit mondok. Függetlenséget hozunk a Vieteknek és kiszorítjuk a franciákat.

Reismant, ha akarta, ha nem, mulattatta a szöveg. Mégis kételkedett. – Szabadúszóként foglalkozol ezzel? Vagy mögötted áll a céged?

Kita óvatosan meggondolta a választ: – A kezdeményezés, őrnagy, az a legfontosabb! Akárcsak nálad; ahogy helyesen rámutattál, amikor megérkeztél.

– Mit óhajtasz tőlem pontosan, Ezredes?

– Hmmm... kaptál tőlem hírt a repülőidről. A helyedben máris rástartolnék. Ha tudok, segítek.

– És mit kérsz viszonzásul?

– Semmit. Pillanatnyilag. Csak csináld tovább, amit csinálsz és ne lopózz utánam sötét éjszakákon.

Neszek hallatszottak kintről, ébredezett a tábor, kezdődött a napi tevékenység. Reisman kipillantott. Philippe bizonytalanul állt kunyhójuk ajtajában. Azután, amikor egy csapat fölfegyverzett Viet menetelt el előtte, visszahúzódott. Reisman a kunyhóba behomályló hajnali fényben újra hol a férfire, hol a nőre pillantott. Végiggondolta mindazt, ami elhangzott, és még mindig nem bízott meg egyikükben sem. Ellentmondások labirintusán haladt át, olyan úton, amely akkor kezdődött, amikor ejtőernyővel leugrott a C-46-osról a burmai-kínai határon. Egzisztencialista labirintus volt ez, amelyben őmaga volt a mindenekfelett való. A Boulevard St. Germaine-en, a Deux Magots kávéházban beszéltek ilyesmiről hajdanán az egzisztencialista filozófusok, s ő egyetértett velük.

Volt még egy személyes dolog, amire igencsak kíváncsi volt. – Nem tudod-e véletlenül, ki a csungkingi emberetek, Kita? – kérdezte könnyedén.

– De tudom.

Reisman várta a folytatást, de a másik nem mondta. – Nagyon szeretném tudni, ki az – firtatta Reisman.

– Inkább nem mondanám meg neked, Johnny. Ha beköpöd, az csak összezavarna bizonyos nemzetközi kapcsolatokat. Most mind elég jól kijövünk egymással. Az illető épp annyit szed ki a kínaiakból és azok épp annyit szednek ki őbelőle, amennyi igazolja az ő ottani helyzetét. Most pedig szeretnék megismerkedni a franciáddal.

– Majd még megkérdezlek újra – mondta élesen Reisman. – Talán legközelebb lesz rá elegendő okod, hogy eláruld nekem. Mit tudsz a franciáról?

– Csak annyit, amennyit a Vieteknek mondott.

Reisman odanézett Maira. Az rebbenéstelenül nézett farkasszemet vele. Hát persze. Még mielőtt Shidehara könnyedén szóba hozta a franciát, Mai már tájékoztatta őt.

– Rendben van – mondta. – De vigyázz, ne balhézzatok össze! A védelmem alatt áll.

Átsétáltak a tisztáson, Reisman kunyhójához. Csak ő és Kita. Kita meg se kísérelte, hogy kilétét elrejtse; a bemutatás közben Philippe láthatólag megdöbbent és feldühödött. Kurta, kényelmetlen találkozás volt. Kita maga volt a kedvesség, Philippe annál lobbanékonyabb. Kita csupán udvariasságokat mondott, majd föltett néhány kérdést az új párizsi kormány Indokínával kapcsolatos terveiről. Ez a francia tisztnek épp elég volt ahhoz, hogy elnémuljon, és szótlanul villogtassa dühét a japán ezredesre. Gól nélküli döntetlen, állapította meg Reisman.

21.

Reisman rögtön reggeli után kihallgatást kért Ho Si Minhtől a barlangban. Thi és Giap is ott voltak.

– Lang Sonba akarok menni a franciával – mondta nekik Reisman. – Szükségem lenne néhány emberetekre, mint kísérőre és kalauzra.

Se Ho, se társai nem fordítottak nagy figyelmet a dologra. Láthatólag épp olyasmit vitattak meg, ami jobban izgatta őket, mint a francia és Lang San.

– Van valami még fontosabb – mondta Ho.

– Előbb hallgassatok meg – makacskodott Reisman.

Beszámolt nekik az új japán előrenyomulásról Kína belsejébe.

– Épp erről beszélünk mi is – mondta Ho.

Reisman meglepődött. – Csak tegnap éjjel értesültem róla, rádión át Kunmingból. Ti honnan... – kezdte. Azután megértette. – Nyilván a kedélyes japán barátocskátok adta le nektek mihelyt beosont.

Ho belátta, hogy nincs értelme bújócskázni.

– Shidehara ezredes folyamatosan tájékoztat bennünket – mondta. – Híreket hozott nekem Kujlin elestéről, Liocsou lesz a következő és talán ezután Kujjang. Nagy kár, hogy a te Chennault tábornokod előretolt repülőterei elvesztek. Ha a japánok elfoglalják Kunmingot és Csungkingot, a háború még évekig eltarthat; még akkor is, ha a tieid elfoglalták néhány szigetüket. Ezek fanatikusok.

– Shideharának helyén van az esze, úgy látom.

– Shidehara más. Szerencsénk van, hogy együttműködik velünk. Hasonló a funkciója, mint a tiéd.

– Egy fenét! Én azért vagyok itt, hogy öljem a japánokat és nem azért, hogy vendégül lássam őket.

– Tanulnod kellene egy kis előzékenységet, Jean.

– Mint amilyen előzékeny te voltál a boldogult Mr. Tranggal, ugye?

– Amilyen előzékeny Belfontaine hadnaggyal vagyok – mondta Ho. – Ebből elég! Elmondta neked Kita, amit az amerikai repülőkről tud?

– El.

– Mára van újabb hír is. A nungok rátaláltak az egyik pilótára Na Sam falu mellett. Jó állapotban van. Gondoskodnak róla.

– Milyen messze van az ide?

Ho odaintette a térképasztalhoz és megmutatta Na Samot a nagy domborzati modellen. – Itt, körülbelül hatvan mérföldnyire délre tőlünk.

Reisman látta, hogy a legközvetlenebb útvonal hatvan mérföldnyi erőltetett menetet követelne gyalogösvényeken és szekérutakon hegyre föl, kanyonba le, dzsungelén át. Nem akart két kínkeserves napon át vándorolni. De mintegy tizenöt mérfölddel Na Sam alatt, a fő észak-déli úton volt az az erődítményváros, ahova Philippe-pel menni akart.

– Tudod-e annak az embernek a nevét, rangját és katonai nyilvántartási számát?

Thi kivett zubbonya zsebéből egy papírt és fölolvasta: – Filmore, Randolph, negyedosztályú technikai őrmester. Géppuskás és repülőgép-mechanikus. – Fölolvasta Filmore nyilvántartási számát.

– Le akarom másolni, Thi. Közlöm rádión Kunminggal. Jó pontokat szerzek vele az embereidnek. Érte megyek Lang Son felé menet.

– Ne csinálj gondot belőle, Jean! – mondta Ho. – Idehozatom azt a pilótát a nungokkal. Még egy szóval se mondtam, hogy elmehetsz Lang Sonba; inkább azt mondanám, ne menj. Van a számodra valami sokkal fontosabb tennivaló. Nagyon gyorsan kellene elvégezned, ha egyáltalán sikert akarunk.

Reisman egyáltalán nem örült, hogy Ho Si Minh és Vietjei kontrollálják mozgási szabadságát. De ha ezek nem akarják, hogy Lang Sonba menjen, könnyűszerrel megakadályozhatják. Nem akart vitatkozni. Volt más módja is, hogy hozzájárulásra bírja őket.

– Mi a kérésetek?

– Menj föl Kuangsziba és szerezd meg Csiang Fakvej tábornok lőszerraktárát, mielőtt a japánok megszerzik – válaszolta kis mosollyal Ho, már előre számított rá, hogyan képed el Reisman. Giap és Thi is őt nézte.

– Csak ennyi? – Reisman csettintett az ujjával. Még a csettintés közben eszébe jutott: a fene egye meg, ezt csinálja Shidehara is. – Tréfás kedvedben vagy.

– Kell hozzá, természetesen haditerv, személyzet, járművek – szólalt meg Giap. – De gyorsan kell cselekedned.

Reisman hitetlenkedve bámult rájuk. Számított rá, hogy várnak tőle valamit, amibe beleegyezik viszonzásképp, amiért segítenek neki és Philippe-nek Lang Sonba eljutni. De amit Ho akar, az aránytalan cserealap, ha ugyan egyáltalán kivitelezhető.

– Talán jobb lenne, ha valamivel többet is elmondanál – mondta szárazon.

Ho odahívta a nyirkos, egyenetlen kőfalra erősített térképhez. Sárga színes ceruzával kézzel rajzolt árnyékolás mutatta a japánok megszállta területet, vastag sárga nyilak mutatták a Kína belseje felé tartó új japán behatolások méreteit és irányát.

– Itt – mutatta ujjával a helyet Ho. – Kujlin és Kujjang között, egy kanyonban elrejtve, az úttól távol, bújik meg Csiang Fa-kvej tábornoknak, a Kuangszi tartomány tucsunjának lőszerrejtekhelye.

– Honnan tudod, hogy lőszerraktár van ott? – kérdezte Reisman.

– Jártam ott, a saját szememmel láttam – válaszolta Ho.

Reisman emlékezett rá, hogy még Tong Van So korábban beszélt róla, aznap, amikor Kunmingban járkáltak. – Mikor jártál ott?

Ho egy pillanatra fölemelte fejét és lehunyta szemét: – Ezerkilencszáz... negyvenhárom nyarán. Másfél éve. – Odanézett Giap és Thi felé. – A barátaim emlékeznek arra az időre, bár ők nem voltak velem.

– Honnan tudod, hogy még most is ott vannak a fegyverek? Hátha fölhasználták Csiang Fa-kvej csapatai a japánok ellen?

– Lehet, de nem valószínű. Ismerem Csiang Fa-kvej jellemét, meg a többi hozzá hasonlóét. Nem arra fogja használni azokat a fegyvereket, amire szánták; hatalmas fegyver- és lőszerkészletek érkeztek súlyos költségek árán tőletek, az Egyesült Államokból, hogy a Japán elleni fegyveres harcbán vegyék hasznukat. De lehet, hogy ez titeket nem is érdekel – évődött Ho. – A készleteitek kimeríthetetlenek.

– A szállítási lehetőségeink viszont nem – vágott vissza Reisman. – Még mindig a Púp túloldaláról, Indiából kell átröpíteni mindent tőlünk, oda pedig hajón és repülőn jut el.

Ho, izgalmában hol angolra, hol franciára váltott át. – Un gaspillage terrible! Quel dommage! Ezek a tucsunok meg pazarlón halmozzák a fegyvereket! Ez adja a státusukat és hatalmukat egymás ellen és Csang Kaj-sek ellen. Az csak addig az uruk és parancsolójuk, amíg katonai erejét konzerválni tudja, hogy ő legyen az úr a Kuomintang szövetségében. És mind félelemben élnek, hogy Mao Ce-tung nyolcadik hadserege rájuk ront északról.

– És rájuk ront?

– Nem tudom.

– Kérdezzük meg Csin Lit, a kínai társatokat.

– Mr. Csin már hazatért.

Ez meglepte Reismant. – Bizonyára megígért némi testvéri támogatást. Talán még egy-két fegyver is akad náluk számotokra. Nem szép tőle, hogy el se búcsúzott. – Mégse érezte úgy, hogy megbántották, vagy semmibe vették, jól emlékezett rá, mit tanácsolt e hetekben Ho a partizánoknak újra meg újra: Titokban, mindig csak titokban – érkezz váratlanul – távozz észrevétlenül.

– Mr. Csin megkért, adjam át neked jókívánságait – mondta szívélyesen Ho.

– Biztos vagyok benne.

Ho elengedte füle mellett a gúnyt és kalandozott tovább.

– Csang Kaj-sek, meg a többi Kuomintang-hadúr jobban fél a Mr. Csin-féle becsületes emberektől, mint amennyire a japánoktól, akik megtámadták a hazádat és akivel bizonyos megegyezéseket kötöttek.

– Akárcsak te! – vágott vissza Reisman.

– Nem! – pattogott Ho. – Nekem nincs annyi emberem, fegyverzetem, mint nekik, hogy bárki ellen harcba szállhassak! Ezek a csibészek viszont nem vetik be ezeket a fegyvereket a japánok ellen, mert ez azt jelentené számukra, hogy elvész. Csiang Fa-kvej zokog és a kezét tördeli majd, mint egy fösvény, aki elvesztette az aranyát. Menj, vedd el tőle Jean, másképp a japánok veszik el és rátok lőnek vissza vele.

Az a fajta izgalmas és vakmerő terv volt ez, amire Reismannak mindig is fájt a foga. De előbb még meg kellett tudnia, mennyi igaz belőle. – Szóval magad láttad ott a cuccot?

– Nem képzelgés, Jean – válaszolta Ho, keresztülnézett Reismanon, valahova máshova a térben és az időben, arcán gyötrelemmel. – A Kuomintang foglya voltam. Láncra verve meneteltettek városról városra, összekötözve a többiekkel, mint egy közönséges bűnözőt, hurcoltak ahova kedvük tartotta. Amikor Csiang Fa-kvej lőszerkészletét láttam, már több mint egy éve voltam fogoly.

Sokat szenvedett, mesélte el Reismannak. Gyakran zárták be másokkal együtt csupasz, hideg, bűzös és férgek járta cellákba; máskor éjjel-nappal egyfolytában gyalogoltatták az országúton hőségben és piszokban, összeláncolva a többi éhező, szomjazó, összevert, rühes, csonttá aszott, tántorgó hullával.

– Volt idő, amikor azt hallottuk róla, hogy meghalt – vetette közbe Tran Van Thi. – Mindnyájunkat megrázott ez a hír.

A máskor oly sztoikus Vo Nguyen Giap megindultán tette hozzá: – Mindnyájan éltünk át szörnyűségeket, letartóztatást, bebörtönzést, kínzást, családunk elpusztítását... de Ho szenvedett a legtöbbet.

– Miért tartóztattak le? – kérdezte Hót Reisman.

Az vállat vont: – Tévedésből? Qui sait? Azt mondták rám, kém vagyok.

– Kinek a kémje?

Ho keserűn fölnevetett: – A franciáké. És a kommunistáké. Merész kombináció, n'est-ce pas?

– Bíróság elé állítottak?

– Ne viccelj, monsieur! Talán merő véletlenből láttam meg; a mi nyelvünkön ezt így hívják: thoi co, szerencsés körülmény. Foglyok összeláncolt sorában botladoztam az országúton Kujjang és Kujlin között, amikor Csiang Fa-kvej elhaladt arra a tiszti kocsijában, szokásos kíséretével. Alighanem engem keresett.

– Ismerted?

– Az évek során volt alkalmunk találkozni időről időre. Őmaga hallgatott ki őrizetbe vételem idején. Igazság szerint nem volt rossz fiú. Aznap, ott az országúton azért jött, hogy kiszabadítson. Leszedette velük a bilincsemet, és beültetett a kocsijába. Egy mellékúton a hegyekbe hajtottunk, az őrök átengedtek bennünket egy kapun, keskeny hágón át egy szűk, zárt kanyonba vezetett. A hegyek meredeken emelkedtek fölöttünk. Üregek voltak az oldalában, talán ember vájta üregek, nem tudom; vasrostélyok fedték ezeket, utak vittek a magasabban fekvőkhöz, s a kanyon mélyén betonépületek tapadtak a hegyoldalra. Egy katonai különítmény volt ott, civil munkások, barakkok. Nehézfegyver-állások fedezték az országutat és a domboldalon is láttam belőlük. Nyilvánvalóan nagy fontosságú katonai létesítmény volt. Rádöbbentem hol vagyok: egy irdatlan arzenálban. Csiang Fa-kvej bevitt egy kis őrkunyhóba, ahol négyszemközt beszélhettünk.

– Mennyi hadianyag volt ott?

– Rengeteg. Évekig el tudnánk élni azon, amit az az őrült fölhalmozott, és amit nem hajlandó használni. Mihelyt látta, hogy tisztában vagyok vele, mi ez a hely, ő maga is elmondta, mi van ott. El akart büszkélkedni vele, milyen fontos és nagy hatalmú ember ő.

– Voltak teherautóik?

– Csak néhány. Meg dzsipek. Annyi semmiképp se volt, hogy el lehetne hozni vele, ami ott van. Nyilván évek alatt szedte össze, elszivattyúzta, amit a ti Kölcsönbérleti Törvényetek odavetett neki.

– Akkor nekünk kell szállítóeszközöket találnunk – mondta Reisman.

Ho elmosolyodott. – Á, szóval érdekel.

– Persze, hogy érdekel. Bár sejtelmem sincs, hogyan lehet megcsinálni és meg lehet-e csinálni. Elvégre, nem akarlak megsérteni, de még a te személyes felderítésed is értéktelen ma már. Ki tudja, mi van még ott, és van-e valami egyáltalán? Különben is, lehet, hogy a japánok érnek oda előbb.

– Ezért kell gyorsan cselekedned! – jelentette ki Giap. – Mire lennénk képesek ennyi fegyverrel és lőszerrel! Akkor már nem gerillák lennénk, hanem hadsereg! Újabb frontot nyithatnánk nektek amerikaiaknak, és egyúttal fölszabadítanánk hazánkat!

Reisman csak bámult rájuk, és a fejét rázta. Megértette nagyra törő álmaikat, de lázuk nem terjedt át rá. Nem hitt abban, hogy képesek valami igazán nagyszabású dologra, akár megszerzik a kuangszi hadúr fegyvertárát, akár nem.

– Ez csak egy ötletszikra, más semmi – mondta. – Megnézem magamnak, de csak ha segítséget adtok Belfontaine hadnagynak és nekem, hogy előbb eljussunk Lang Sonba.

– Erre nincs idő! – csattant fel Ho.

– Ez az ár, apó – mondta Reisman higgadtan. – Vagy elvisztek bennünket Lang Sonba, vagy mehettek egyedül a fegyverekért Kínába.

Hosszú csend állt be, miközben a többiek dühös pillantásokat vetettek rá. Azután Ho erőltetett kedvességgel megkérdezte: – Mennyivel tolná ez ki a dolgot?

– Legfeljebb két-három nappal. Az elöljáróim kívánsága, hogy intézzem el, és ennek az általatok kért akciónak a jóváhagyása is ettől függ – hazudta Reisman. – Ez hozzásegít majd, hogy többet tudjak meg országotokról, új szempontokat kapjak. Ne feledjétek, ez a demokratikus módszer.

Ho komoran nézett rá. Nyilvánvalóan nem volt ínyükre, hogy szabadon és felügyelet nélkül mászkáljon Indokína-szerte, netán Viet Minh-ellenes véleményeket halljon. – És utána, hogy akarod elintézni Csiang Fa-kvej arzenálját?

Reisman halántékát ütögette az ujjával. – Már spekulálok rajta. Tulajdonképpen azzal, hogy előbb Lang Sonba megyek, sokkal gyorsabban jutok vissza Kunmingba, és aztán föl a Kujjang-Kujlin országúira, minthogyha innen indulnék északra holnap gyalog. – Odalépett a térképasztalhoz, a többiek követték. – Lang Sonban van egy reptér, vannak szövetségesek, akik barátságosak velünk, ha veletek nem is, s akik, főleg ha odaviszem nekik Belfontaine hadnagyot esetleg megengedik nekem, hogy behívjak egy kis repülőgépet Kunmingból.

Úgy gondolta, rá tudja venni Samet, küldjön egy L-5-öst, egy könnyű gépet, amely elsuhan a dombok és kanyonok fölött, alacsonyan, a japán vadászgépek és minden határ menti légi figyelőernyő látószöge alatt. Ha a franciák segítenek és megengedik, hogy a gép titokban landoljon és titokban szálljon föl, akkor órák alatt elvihetné a légierő őrmesterét Kunmingba ahelyett, hogy napokon, netán heteken át kelljen veszélyes utakon gyalogolnia.

– Ez lesz a dolog könnyű része. Mármost hogyan jutunk innen gyorsan Na Samba és Lang Sonba? – kérdezte, mintha máris elintéződött volna az odamenetel engedélyezése. – Nem akarok napokat vesztegetni az erdőben, csak arra, hogy odajussak. Ti mit szoktatok csinálni, ha gyorsan akartok eljutni valahova? Vannak-e valahol járműveitek?

– El lesz intézve – mondta Ho, sokkal lelkesebben, mint az előbb. – Személyesen kísérlek el. Rég jártam Lang Sonban, magam is szívesen látogatnék el oda.

Reisman a szeme sarkából nézett rá. Nem tudta elhinni, hogy Ho önként dugná bele a fejét egy ilyen hurokba. – Ez nagyon bátor dolog tőled... vagy nagyon meggondolatlan. Ho Si Minhként akarsz menni?

Ho mosolygott: – Kezdesz érteni ezekhez a dolgokhoz, Jean. – Azután mintha a messzi múltba vetett volna nosztalgikus pillantást, így szólt: – Ha be kell mutatnod valakinek, hívj Nguyen That Thannak, egy öreg parasztnak Nghé An tartományból, aki segített neked, hogy idetalálj. A franciának is benne kell lennie a játszmában, eszébe ne jusson elárulni engem, különben mindnyájunknak végünk. Elsőként neki.

– Nguyen That Than – ismételte el Reisman. – Van valami jelentése ennek a névnek?

– Ezt a nevet apámtól kaptam tízéves koromban. Azt jelenti: Nguyen Aki Győzni Fog.

– Érdekes szokás a neveknek ez az eseményekhez illő változtatgatása – évődött Reisman. – Chicagóban is akadnak férfiak, akik sűrűn cserélgetik a nevüket. Az új nevüket fedőnévnek hívják. Ezek az illetők gyakran keverednek zűrbe.

Ho méltányolta a humorát, nem sértődött meg: – Igen, hallottam, hogy a gengsztereiteknek ez a szokása. Mégis úgy érzem, hogy az apám névválasztása profetikus volt.

– És addig mi volt a neved?

Ho legyintett; ez az ismerős gesztusa azt jelentette, nem fontos. – Mit számít? Netán káderanyagot állítasz össze?

– Merő kíváncsiság – folytatta könnyed hangon Reisman. – Minél többet szeretnék tudni valakiről, amikor az életem a kezébe teszem.

Ho, még mindig derűsen, így szólt: – Eddig nagyon szépen megvoltál velünk. Semmi ok nincs rá, hogy ez ne folytatódjék tovább.

Reisman nem vágott vissza.

– Mi lesz a járművel? – kérdezte újra, s a térkép kiemelkedő kontúrjait tanulmányozta. – Rövid gyaloglás Pac Bo hegyei közül, és már ki is juthatunk erre az országúira – mutatta.

– Hármas Útvonal Cao Bangba – szólalt meg Thi. – Bejövet elkerültük, mint ahogy minden más főútvonalat is.

– Ha előbb ide megyünk – követte az útjelet a maketten Reisman –, akkor Cao Rangnál rátérhetünk erre, ami fő észak-déli útnak látszik.

– Négyes útvonal- mutatta Thi.

– Innen közvetlenül délnek hajthatunk Na Samba és Lang Sonba. – Reisman fölnézett rájuk, újra provokálta őket: – Vagy a Viet Minh nem mer a főútvonalakon közlekedni, se gyalog, se kocsival?

– Kita Shidehara is velünk tart – felelte Ho. – Ő gondoskodik szállítóeszközökről és némi hivatalos álcázásról számunkra, gondoskodik róla, hogy alkalmasan öltözzünk és diszkréten viselkedjünk. S közben reménykednünk kell, hogy a japánok lassan kifáradnak és lelassul az előnyomulásuk Kínába.

– Valószínűbb, hogy túlságosan messzire kerülnek az utánpótlási útvonaluktól. – Reisman újra a mészkőfalon lógó Kína-térképet nézte. Kis gondolkodás után hátrafordult és Ho Si Minh szemébe nézett. Valami nem tetszett neki abban, amit az előbb elmesélt. – Mit akart veled megbeszélni Csiang Fa-kvej azon a napon, amikor odavitt az arzenálba?

– A szabadon engedésem feltételeit. Az arzenál csak tho co volt. Hely a beszélgetésre. Közel volt.

– És miért engedett szabadon? – Reisman igazából erre volt kíváncsi. Ho vállat vont.

– Ez nekem nem elég, apó – mondta Reisman. – Mit kért viszonzásul?

– Lehetővé tette, hogy tőle délre baráti egységfrontot építsek ki. Egy országot, amely barátságos a Kuomintanghoz általában és őhozzá személyesen.

– Gazdasági és politikai előnyökkel az ő számára? – firtatta Reisman.

– Ahogy ő hiszi.

– És jó viszonyban maradtatok vele?

– Úgy fest a dolog. De kínaiaknál sose lehet tudni.

22.

A Viet Minhnek számos kerékpárja volt Pac Bóban, részben terhet toltak rajta, részben maguk pedáloztak vele keskeny ösvényeiken át a hegyekbe és az őserdőkbe. Kita Shidehara motorkerékpárt használt, ezzel járt ki s be a táborba, s tartottak egy másikat is a Vieteknek, gyors hírvivői munkához.

Ho elküldte Tran Van Thit, hívja oda a barlangba a Kempitaj-ügynököt. Az meghallgatta őket, majd olyan vidám lendülettel szállt be a haditervbe, mintha valami kedélyes kirándulásra készülnének valami szép helyre. Reismant elképesztette, hogy a Vietek nyíltan megvallják egy japán ezredesnek: fegyvereket készülnek becsempészni az országba. Még mindig nem tudta, melyik lábára álljon Shidehara ezredessel kapcsolatban.

– Csak nem ülsz ölbe tett kézzel, amíg fegyvereket hozunk be, hogy a ti csapataitokat támadjuk, a ti berendezéseiteket pusztítsuk? – provokálta a japánt.

– Azt várjuk el... – kezdte Kita. Megállt. – Azok nevében mondom ezt, akiknek a politikáját itt végrehajtom, s akikkel teljesen egyetértek; nos, azt várjuk el, hogy megfontoltan használjátok fel a hadianyagot, amelynek a behozatalát megengedjük nektek.

– Ki ellen?

– Senki ellen, amíg mi ki nem libegünk a színről.

– Te még nálamnál is naivabb vagy, ezredes. Szerzel teherautókat a szállításhoz? – A fali térképhez lépett és arra a helyre bökött, amelyet Ho leírt, s amely felé tartanak, a most japán kézen lévő Kujjang és a tőle távolabb nyugatra lévő Kujlin között. – Ha keletről jössz, a kínaiak valószínűleg azt hiszik majd rólad, hogy a japán hadsereg tagja vagy.

– Nem – vágott vissza Kita. – A tieid ezt hinnék, és szétlőnék a seggünket. Főleg a légierőtök. Csak olyanok értik meg az efféle ügyek finomságait, mint te, meg én, meg Mr. Ho.

Reisman úgy gondolta, Sam Kilgore is megértené. És Taj Li és Csang Kaj-sek, akik már megkötötték a maguk alkuit a japánokkal. Bár azok ketten inkább saját maguknak akarnák megszerezni az arzenált. Vajon mit gondol majd a dologról Pelham Ludlow sorhajókapitány? Alighanem azt, amit Taj Li akar.

– A franciáknak Lang Sonban vannak teherautóik, kérjetek tőlük – javasolta Kita.

– Aligha adnak – vélte Reisman.

– De adnak, ha azt hiszik, nekik szól az áru.

– A franciának semmit se szabad megtudnia erről az ügyről – figyelmeztetett Ho. – Belfontaine-nek egy szót se. Az utazásunk célja csupán az, hogy épségben visszavigyük a bajtársaihoz Lang Sonba.

– Akkor viszont itt kell maradnia, és nem velem tartania Kunmingba – vitázott Reisman.

Ho elgondolkodott ezen. – Igazad van. Inkább hagyjuk őt itt. Ha a fölöttesei megengedik a repülőgépeteknek, hogy berepüljön, azt azért teszik, mert újra föl akarják építeni a szövetségesi kapcsolatukat veletek, annyi év kollaboráció után a japánokkal. Majd azt mondod nekik, hogy a repülőutad egyetlen célja a leggyorsabban és legbiztonságosabban visszatérni Kunmingba az elveszett pilótával, akinek a keresésével megbíztak. Nem így van, mon commandant?

Elhallgatott, várta, hogy Reisman kapcsolódjék a végszavához ebben az improvizálási sztoriban. – Hogyne, természetesen, mon commandant – válaszolta eltúlzott udvariassággal Reisman.

– Szerencséd volt, gyorsan rátaláltál Na Samnál – folytatta Ho. – Ennél többet nem kell mondani a franciáknak, se a nálunk töltött heteidről nem kell beszélned, és végképp nem Csiang Fa-kvej arzenáljáról, meg az ezzel kapcsolatos terveinkről. Szorosabbra fűzik és kiterjesztik óvintézkedéseiket; és agresszív akciókat indíttatnak ellenünk olyan japánokkal, akik nem éreznek úgy velünk, mint Shidehara ezredes emberei. A franciák megakadályoznák, hogy akár egyetlen pisztolyt is elhozzunk; nem is beszélve mindarról, amire még, remélem, rátalálsz a lőszerbázison.

– Mennyi hadianyag volt ott? – kérdezte újra Reisman. – Tudom, mit mondtál, ezer ez és ezer az, és millió lőszerrakasz, de térjünk vissza a gyakorlat szintjére. Hány teherautóra lesz szükség a cucc elszállításához?

– Nem tudom, Jean.

– Azt tudod, mennyit tudtunk elhozni azon az egy hatszor-hatoson, amikor bejöttünk. Két és fél tonnát bír el. Oszd el ezzel, amit az arzenálban láttál.

Ho a fali Kína-térképre szegezte tekintetét, mintha azon láthatná újra, amit valaha látott a Kujjang s Kujlin közötti úton. – Képtelen vagyok fölbecsülni. Nem engedtek be, hogy lássam, mi van ott a valóságban. – Hadsegédeihez fordult és bizonytalanul folytatta. – Talán Giap, ő ért ezekhez a dolgokhoz.

– Huszonöt! – kiáltotta határozottan Vo Nguyen Giap. – Hozz nekünk huszonöt teherautónyi fegyverzetet, és mi meg leszünk elégedve, őrnagy. A teherautóid emellett még maguk mögé akaszthatnak néhány nagy fegyvert és lőszerládát és vontathatják.

– Az én teherautóim! – ismételte meg Reisman, ámult Giap képzelgésén. – Nekem nincsenek teherautóim. Improvizálok, akárcsak ti.

– Te nagyon értesz ehhez, Jean – bókolt szívélyesen Ho.

Reisman rábámult. Azután így szólt: – Rádión jelezni fogom neked, ha van ott arzenál. A mozgatása a te dolgod lesz, nem az enyém. – Ho méltatlankodva pillantott rá, de Reisman folytatta. – Ezenkívül megpróbálok én is összeállítani egy teherautókonvojt, de erre nem szabad számítanotok. Ha találok szállítóeszközt, annál jobb. Viszont, mihelyt leadom neked a jelzést, szeretném, ha fölküldenéd oda ötven emberedet fölfegyverezve és harcra készen. És ezek hozzanak magukkal huszonöt teherautót, ha ennyi kell. Nem érdekel, honnan szerzed. Kérjétek kölcsön, vagy lopjatok. Én igyekszem szerezni az OSS kocsikészletéből, de kétlem, hogy ők hajlandók embert és járművet adni egy ilyen akcióhoz. A te gondod lesz idehozatni a cuccot.

– De hogyan csináljuk, Jean? – kérdezte panaszosán Ho.

– Ugyanúgy, ahogy ti magatok mozogtok ide-oda. Azt mondtad, vannak embereitek Csinhsziben, ugye?

– Igen – felelte Ho.

– Akkor rajtuk keresztül. Biztos vagyok benne, hogy innen is működtettek egy hálózatot. Talán nem olyan nagyot, mint Taj Li hálózata, de nyilván vannak helyben embereitek, kommunikációs és szállítási csatornáitok. Használjátok őket! Ne üljetek a feneketeken, úgy, ahogy, szerintetek, a kínaiak meg a colonok.

Rábámult a falon lévő Kína-térképre, majd az asztalon levő domborzati térképhez lépett, amelyen részletesebben látszottak az utak és ösvények kanyarjai, amint a határhoz érnek és kereszteződnek. Ho odalépett mellé: – Nincs erőnk ilyen szintű működésre, mélyen Kína belsejében. Csak ha elhozod a határig a cuccot. Onnan elhozzák a Viet Minhek kerékpáron, a hátukon, gyalog.

– És miért nem vízi úton hozod be? – firtatta Reisman. – Lassan és feltűnés nélkül, szampanokkal és dzsunkákkal. Például itt, a Song Hongon. Kunmingtől délre vehetnétek át, s a határon át áthajóztok vele Lao Cainál. Vízi járműhöz hozzá tudsz jutni. Fölküldhetnéd őket addig, ameddig csak eljuthatnak. Amikor megrakodva visszatérnek szárazföldön áthozathatod a holmit málhavivőkkel, ugyanúgy, mint amikor átjöttünk.

– A Song Hón igen könnyű megfigyelni a hajóforgalmat. De jó az ötlet – felelte Ho. Kelet felé húzta a kezét a térképasztalon s a patakok és folyók kék erei közé bökött. – Sok kis csónak kel át a határon itt. Némelyiknek még neve sincs. Lakatlan dombvidéken haladnak át.

– Szétoszthatnád a szállítmányt, s egy részét szárazföldön is vitethetnéd – folytatta Reisman. – Jobb esélyed lenne átjutni. Én meg újra megpróbálkozhatom ejtőernyős ledobással.

– Helyes – mondta Ho. – Újra thoi coban kell reménykednünk. Mihez kezdesz, ha nem tudsz kiröpülni Lang Sóból?

– Úgy megyek, ahogy ti szoktatok.

– Akkor induljunk minél előbb. Reisman és Kita együtt jött ki a barlangból, hogy kunyhóikba térjenek és fölkészüljenek az útra.

– Miért csinálod ezt, Kita? – kérdezte Reisman, míg a táboron áthaladtak. – Nincs benned lojalitás a hazád iránt?

– Dehogy nincs, így tudok most a legjobban segíteni. A sors összehozott téged és engem a közös érdek talaján, legalábbis egyelőre.

– Miért bízzam benned? Honnan tudjam, hogy bármely pillanatban nem bújik-e elő belőled a szamurájmentalitás ehelyett a haverkodás helyett, amit most megjátszol?

– Ez nem megjátszás, őrnagy – mondta fáradtan Kita. – Már régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szamurájság nagy szamárság, a japán változata éppúgy, mint az amerikai stílusú. A kormányotok kitüntetéseket ad érte. A japán katonák nemigen kapnak kitüntetést bátorságukért. Elvárják tőlük, hogy elszántan, kétely nélkül harcoljanak császárért és hazáért, hogy inkább meghaljanak mintsem legyőzzék őket; így van ez, pajtás. A jövőt igyekszem előkészíteni anélkül, hogy túl sok kárt okoznék a jelenben, itt és odahaza. Nem akarom, hogy olyanféle pusztulás legyen Japánban, mint amilyet itt végeztünk Kínában, és amilyet most a ti hadseregetek és a légierőtök végez Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Az én szakmám a hírszerzés. A magam szakmáját gyakorlom. Te meg a tiédet.

Kita mosolygott és elsietett a kunyhója felé, s otthagyta az ámuló Reismant, aki éppoly nyugtalan és bizalmatlan maradt, mint előzőleg. A bizalmatlanság, gondolta, a szakmájához tartozik; eddig jó hasznát vette. Bár néha, mint most is, maga se tudta, nem viszi-e túlzásba; hátha a természetéből fakad, s nem a szakmájából.

Philippe már alig várta.

– Indulunk – mondta Reisman. – Most azonnal. Készülj! Ho és a japán elvisz. Útközben megállunk, magunkkal visszük egyik pilótánkat. Lang Sontól nem messze találtak rá.

– Magnifique, Jean! Ezt nem feledem el neked!

– Előbb meg kell állapodnunk a sztorinkban.

– Miben?

– A hazugságunkban. Mensonges.

– Nem értem.

– Nem szabad elárulnod, hogy valaha is elfogott téged a Viet Minh, és hogy itt tartózkodtál. Azt se tudod, hogy ez a tábor létezik. Sose találkoztál Ho Si Minhnel, vagy a többiekkel. Azt az embert, aki elkísér bennünket Lang Sonba, Nguyen That Thannak hívják. Öreg paraszt, akivel az úton ismerkedtünk meg. Biztosítékot adtam a nevedben és a nevemben, cserébe a biztonságos átjutás garantálásáért.

– Értem – nézte a padlót komoran Philippe.

– Te meg én merő véletlenségből találkoztunk a hegyekben – folytatta Reisman. – Külön-külön ugrottunk le Tonkinra, más-más helyről, más-más akció során. Én a Légierő Földi Mentőrészlegétől vagyok itt, hogy megtaláljam az elveszett repülőket. Te meg... te tudod mi okból. Találkoztunk Nguyen That Thannal és ő segített rajtunk. Tudomásul vetted?

A francia fölpillantott rá. – Igen, persze. Nehéz lesz. Becsület kérdése; de ki tudja, hol a becsület. És a japán?

– Majd ő elmondja neked, mit kíván tőled. Ő a mi fő kísérőnk és védelmezőnk. Bárkinek álcázza magát; neki szabad átjárása van a japánoktól, a franciáktól és a vietnamiaktól. Hajlandó vagy alávetni magad ezeknek a feltételeknek, Philippe?

Belfontaine a kényszerek és a vágyak konfliktusától gyötrötten bámult rá. Végül bólintott.

– Alávetem magam. Most már tudom, mit érezhették Vichyben Pétain és a többiek – mondta szomorúan. – Alkalmazkodás.

Reisman meg akarta könnyíteni barátja dolgát. – Ne legyél olyan szigorú magadhoz, mon ami. Ez se nem hősiesség, se nem kollaborálás, se nem árulás. Egyszerűen csak tartod a szádat, és azt teszed, amit tenni akartál, amikor leugrottal. Találd meg a nővéredet és vedd föl a kapcsolatot De Gaulle számára. Shideharát és Hót pedig hagyd ki belőle.

Összecsomagolták a hátizsákokat és a rádióberendezést, átvizsgálták karabélyukat és pisztolyukat, és épp indulni akartak, amikor odajött elbúcsúzni a parasztruhába öltözött Nguyen Thi Mai. Belfontaine biccentett, kurtán búcsút mormolt és kiment, hogy magukra hagyja őket.

Mai megragadta Reisman kezét és hálálkodott mindenért, amit tett. Lábujjhegyre állt és csókra tartotta arcát. Azután, még váratlanabbul, gyöngéden szájon csókolta.

Majd elhúzódott és rámosolygott.

– Mit jelent ez? – kérdezte a férfi, és ugyanaz a kellemes izgalom fogta el, mint megismerkedésük idején.

– Sose lehet tudni – mondta halkan Mai. – Talán csak ezt: Sonne chance! Jó szerencsét!

Épp föl akartak ülni motorkerékpárjukra, hogy elhagyják a tábort, amikor Ho Si Minh közvetlenül is figyelmeztette Belfontaine hadnagyot.

– Soha senkinek nem mondhatja el, hol járt, se a nevünket, se azt, amiről úgy véli, hogy megtudott itt, se e tábor hollétét nem árulhatja el. Meg kell ígérnie, francia tisztként és a becsület embereként, hogy semmit se árul el. Csak azt, hogy ejtőernyős ugrása után a hegyekben megismerkedett Commandant Reismannal és később jóindulatú emberekkel találkozott, akik útba igazították.

Philippe feszülten nézett rá. – Ugye maga Nguyen Ai-Quoc? – tört ki.

– Hallottam róla – válaszolta nyugodtan Ho. – Az én nevem azonban Ho Si Minh, ahogy a kollégáim elmondják majd magának. És még ezt a nevet se árulhatja el senkinek. Megtiltom. Az utazás során Nguyen That Than a nevem, így gondoljon rám mindig, monsieur. Mint öreg parasztra, akivel akkor ismerkedett meg, amikor a hegyek közt bolyongott.

23.

Kora délután indultak útnak a táborból egy földúton, magas dombok összekuszált növényzetét taposták. Arcukat félig elfedte a motorszemüveg. Az egyik motorkerékpárt Reisman vezette, Philippe a háta mögött ült. Terepsapkát, gyakorlóruhát és jelzés nélküli zubbonyt viseltek. Karabéllyal és pisztollyal voltak fölszerelve. Hátizsákjaikat nyeregtáskaként szíjazták a motorra. A rádió és a generátor a csomagtartóról nyúlt ki; a motorkerékpár hosszú, bizonytalan és nehezen kezelhető lett tőlük. Reisman ragaszkodott hozzá, hogy vigyék az egyik rádiót; a partizántáborban pedig éjjel-nappal ügyeletet tartsanak a rádiókezelők az ottani berendezésnél.

Az elöl haladó motorkerékpárt Kita vezette, Ho mögötte ült utasként. Ho hideg időre öltözködött; a hagyományos paraszti cu-nao egy nehezebb változatába. Kita katonai egyenruhát viselt. Arra építettek, hogy a Viet-Minh által felszabadított övezetben, ahol az első néhány órán át utaznak, fölismerik és békén hagyják majd őket az elrejtőzött őrök és figyelők. Ami az utazás további szakaszát illeti, Kita biztos volt benne, hogy átjuttatja őket minden váratlan japán vagy francia útakadályon. Reisman és Philippe elcsúsznak francia gyarmati tisztekként, akik a terepet ellenőrzik.

Mintegy húsz mérfölddel hagyták maguk mögött Cao Bangót, egy óra alatt odaértek. Kita egy japán katonai teherautót tartott itt a Viet Minh védelme alatt; elkülönített kis épületben garazsírozták; mezőgazdasági épületnek látszott; egynek a sok közül ezen a mezőgazdasági vidéken.

– Látom, ismerős vagy a környéken – ugratta Reisman, míg átszálltak.

– Működtem itt jó ideig. Az ügyfeleim a barátaim – válaszolt Kita. – Gyere, segíts, légy szíves!

Palánkot támasztottak a teherautó végének és fölgurítottak rajta az egyik motorkerékpárt, majd utánalökték a palánkot. – Minden esetre – mondta Kita. – Jó lesz mentőcsónaknak.

A teherautó végében volt egy katonazsák is, és kampón lógott egy can slua tau szerelés. Shidehara ezredes felkészülten jött, állapította meg Reisman. A második motorkerékpárt a garázsban hagyta, szénászsákok alá rejtve, azután bezárta az ajtót.

Kita vezetett. Ho ült középen, Reisman az ajtónál. Belfontaine hátul ült, a platón, a ponyvafedél ablaka mellett, amely a vezetőfülkére nézett. Vajon a francia, fegyverzete birtokában nem akarja-e foglyul ejteni és elárulni őket Lang Sonban? – tűnődött Reisman. Lehetséges, de nem valószínű. Philippe-nek nyilván van annyi józan esze, hogy belássa: Shidehara akkor is a helyzet ura maradhat – ha az akar maradni –, amikor már a francia erődítménybe értek. Merthogy még mindig nem csupán elméletileg szövetségese a francia colonoknak, hanem ami fontosabb – a megszállóhatalom rangidős tisztje. Arról viszont Reismannak sejtelme se volt, mit szándékszik majd mondani és tenni Kita, ha Lang Sonba értek és egyáltalán, szándékában áll-e betérni a városba.

Az országút délkelet felé kanyaradott, átjárást keresve a folyóvölgyekkel párhuzamosan, magas hasadékokon és völgyeken át, amelyek ezer méter magasra emelkedtek, és háromszáz alá ereszkedtek. Főútvonal volt néhány alárendelt letérővel; ezek keskenyek, hepehupásak voltak, fölcsapták a port és a földet. Negyvennyolc mérföldet kellett megtenniök Cao Bangtól Na Samig, ahol a lezuhant amerikai repülőtiszt megbújik. Lang Son még tizenhét mérfölddel odébb volt.

Reisman a szürke, fagyos eget nézte, amely esőt ígért.

Ho mintha a gondolataiban olvasott volna: – Talán egy kis zuhé északkelet felől, de nem veszélyes ebben az évszakban. A nagy, délnyugat felől érkező esőknek nyáron van itt az ideje, meg kora ősszel. A monszunnak és a tájfunnak.

Gyönge volt a forgalom az úton. Ritkán lakott területen haladtak át. A falvakat és kis településeket elrejtették szemük elől a dombok hajlatai és a sűrű növényzet.

Ho egy hegygerincen túlra intett. – Arra van Hanoi. Egészen más világ. Falvak százai vannak ott, embermilliók küszködnek a Song Hong deltájában. – Az őserdőkkel benőtt dombokra mutatott a kétsávos út mindkét oldalán. – Itt nincs sok látnivaló. Ez hazámnak egy igen egyszerű, primitív vidéke. Kevés az ember. Sok az érintetlen természet; a falvak el vannak szigetelve. Volna kedved elmenni Hanoiba, Jean?

Reisman nem vette le szemét az előtte húzódó útról. – Kedvem volna éppenséggel, de nincs idő turistáskodni, ahogy te magad is rámutattál. Le kell tennem róla, monsieur.

– Pedig jobb lenne neked, ha inkább oda mennél Lang Son helyett – tété hozzá titokzatosan Ho.

Reisman odafordult hozzá: – Miért?

Ho mosolygott, hogy elrejtse azt, amire valójában gondol. Örökös cigarettája most is égett, füst lepte be a szélvédőt, telítette a levegőt a sofőrfülkében. – Elbűvölő város. Széles, fákkal szegélyezett sugárutak, fenséges francia építészet, kedélyes kávéházak.

– Mintha Párizsról beszélnél – jegyezte meg Kita Shidehara; egy pillanatra feléjük fordította a fejét, aztán újra vissza az útra.

– Jártál már Párizsban? – kérdezte Reisman.

– Igen, néhányszor – válaszolta Kita. – Nagyon tetszett. Hanoit is szeretem. Bár kissé túlságosan is konzervatív. Nem olyan szórakoztató, mint Saigon.

– Nem éppen Párizs – folytatta Ho. – De francia nagyváros, francia egyetemmel, Pasteur Intézettel és a pompás katolikus katedrálissal. Katolikus vagy, Jean?

– Néha.

– Magam is szívesen ellátogatnék oda – mondta tovább Ho. – Rég nem jártam Hanoiban.

Ho merengésében volt valami nosztalgikus, de Reisman maga se tudta, hogy gúnyolja-e Hanoi francia vonásait, vagy csakugyan vágyódik utána.

De Shidehara ezredest még kevésbé értette. Mit akar tulajdonképpen ez az ember? Mit tud valójában és mennyi értesülést lehet kihúzni belőle? Nem az az ember, akit könnyű kihasználni, vagy átverni. Inkább fordítva. Reisman már-már azon képzelgett, nem egy másik amerikai ágazat operatív embere-e, mondjuk a Külügy titkos ügynöke? Vagy nem ő-e ama bizonyos Jimmy Lum? Hogy Kita nem használta ki ennek a nyitásnak az előnyeit, az talán mellette szól. Reisman tehát elhatározta, nem ravaszkodik vagy fondorlatoskodik vele, inkább egyszerű, közvetlen kérdéseket tesz fel neki. A válaszok – ha kap ilyeneket – stratégiai fontosságúak lesznek Kunming és Csungking számára.

– Mennyit tudsz erről a legújabb előretörésről Kínában? – kérdezte.

Kita vígan rápillantott. – Icsigo! – felelte titokzatosan.

– Az meg mit jelent?

– Elsőrendű, így mondják. Nagyszabású hadművelet. Több mint tizenöt hadosztály.

– Meddig jutnak el?

– Ameddig a tieitek meg nem akarják állítani őket.

– Hát ezt meg hogy értsem?

– Úgy, ahogy mondom. Elsőrendű céljaikat máris elérték, de a kínaiak köddé válnak előttük, s ők mennek mint kés a vajba. Csang elbocsátotta Stilwellt, mert Stilwell folyvást az igazat mondta neki, s ő nem akarta hallani. Most Wedemeryer igyekszik rávenni, hogy küldje oda a legjobb csapatait, s szállítson fegyvert és lőszert a frontra, de ő még mindig nem hajlandó. Nem mintha nem lennének csapatai és fegyverei. Van neki. A kínaiak jó eredményeket mutattak fel Stilwell alatt Burmában, amikor bedobták magukat. Jó kosztot, jó kiképzést, jó felszerelést kaptak tőletek amerikaiaktól Indiában. Már nem azok a beteg, kiéhezett, paraszt sorkatonák voltak, akiket valaha átröpítettek a Púpon Ramgarghba.

– Át kellene csalni téged a mi oldalunkra, ezredes – mondta Reisman fanyarul. – Honnan szerzed be ezeket az információkat?

Kita egy pillanatra elfordította fejét az útról és elnéző pillantást vetett rá. – Ebből élek. Tudnom kell az effélét. Csang fél fölhasználni a katonáit. A tisztjeiknek tekintélyük van és jól felkészültek. Attól fél, hogy őellene fordulnak. – Fölnevetett. – Tudod-e, a jelenlegi szakaszban nem is kellene mást tennetek a japán előrenyomulás megállítására, csak elhitetni, hogy a legjobb csapataitok állnak hadrendben ellenük.

Reisman tréfára vette. – Ha csak ezen múlik...

– Nem, van egy másik oldala is az éremnek – vágott a szavába Kita. – A nagyobb félelem az, hogy Csang megint kezet fog Maóval, és Mao hárommillió embere észak felől lerohan bennünket délen és keleten. Volt néhányszor alkalmam beszélgetni Csin Livel Pac Bóban. Ha a többiek is olyanok, mint ő, akkor bajban vagyunk mi is és Csang is. És ti amerikaiak is, ha valami háború utáni kereskedelmi csínytevésen töritek a fejeteket.

– Ez nem az én asztalom. – Reismannak másutt járt az esze.

Még mindig Kita szavainak első felén rágódott. Nem hagyta nyugton az, hogy esetleg óriási módon félre lehetne vezetni a japánokat Kínában. Csináltak már ilyet Európában a normandiai invázió előtt és pompásan bevált a nácik ellen. Egy egész fantomhadsereget állítottak föl Anglia déli részében, álberendezésekkel, barakkokkal, járművekkel és tömérdek félrevezető híreszközzel – mindezt a náci kémek és rádiólehallgatók megtévesztése céljából, hadd higgyék, hogy ez a nagy inváziós hadsereg. A németek csak akkor döbbentek rá, hogy a normandiai partraszállás az igazi invázió, amikor már lehengerelték őket.

Lehet, hogy Kitának igaza van; hogy a Kunming és Csungking felé tartó japán előnyomulást megállíthatná, ha elhitetnék velük: a kínaiak azt teszik, amire mindenki szerint megvan a kapacitásuk, és amire amerikai szövetségeseik is biztatják őket.

Ez olyan csíny lenne, amibe az OSS biztosan belemenne, még ha a Kína Parancsnokság és a Kuomintang nem is.

Na Sam közelében Ho útba igazította Kitát, térjen le a négyes útvonalról; néhány mérföldnyit tekeregtek a hegyekben egy keskeny földúton ahhoz a nung településhez, amelyben az amerikai repülős őrmestert tartották. Délután volt, de korán alkonyodott a magas nyergek és mély völgyek erdős-bozótos tájain. Szürke és párás volt fölöttük az ég, a földút sáros és feltört. Nagyobb esőzések idején nyilván ingoványtengerré válik, gondolta Reisman. Le kellett szállniuk a teherautóról és gyalog tenni meg az utolsó száz métert. A. település ötletszerűen helyezkedett el a megművelt földek peremén: mintegy húsz házból és istállóból állt; a tetejük zsúp, a fal sárral tapasztott bambusz.

Alacsony, izmos, sötétkék ruhás férfiak gyűltek össze érkeztükre. Ők is can slua tauk voltak, néha málhahordókként dolgoztak a Viet Minhnél és általában szövetségben voltak velük. Ho megadta az illő tiszteletet a falufőnöknek, aki ismerőse volt. Vietnami nyelven beszéltek, Ho lassan, tagoltán, megemelten hangsúlyozott, a nung főnök nyelve meg-megbicsaklott egy-egy szón, de büszke volt rá, hogy kommunikálni tud egy számára idegen nyelven. Ho Reismanhez fordult, hogy elmondja párbeszédük lényegét:

– Az embered egészen jó viszonyba került az itteniekkel – mondta széles mosollyal. – A főnök azt mondja, szívesen fölbontja lányai eljegyzését és megtiszteltetésnek venné, ha az amerikai pilóta feleségül venné az egyik lányát, vagy mind a kettőt.

– Tud erről Filmore?

– Még nem. A nungoknál a fiú apja szokott házassági ajánlatot tenni, közvetítőn át. – Ho dévajul hozzátette: – Esetleg lehetnél te az apa és én a közvetítő, ha látjuk, mi az őrmester óhaja ez ügyben.

– Inkább talán ne, apó. Letelik az ideje. Visszavárják, dolgoznia kell.

Míg a főnök elkísérte Hót és Reismant a kunyhóhoz, ahol Randolph Filmore negyedosztályú technikus őrmester vendégeskedett, addig Shidehara és Belfontaine ott maradt a főnök háza közelében, és a többi törzsbélivel méregették egymást kölcsönös mosolyok kíséretében. Kita megpróbálkozott a kevéske vietnami nyelvtudásával, azután egy kis kínaival, de csak néhány francia szóval sikerült kapcsolatot teremtenie, amitől Philippe ideges lett és idegennek érezte magát.

Filmore, a géppuskás, nem volt elragadtatva, amikor meglátta Reisman őrnagyot a szegényes viskó ajtajában. Belsejét néhány egyszerű paddal és asztallal rendezték be, a padlón gyékényfonatú szőnyegek hevertek. A szoba félhomályos volt és rossz szagú, koromréteg fedett be mindent.

A repülőegyenruhát viselő őrmester egy gyékényszőnyegen hevert, ópiumpipát szívott, két férjhez adandó szűzleány társaságában. A lányok színes, hímzett mellény-, szoknya- és bugyogórétegekből és turbánból álló bonyodalmas szerelést viseltek, és ezüstgombokkal, karkötőkkel, nyakláncokkal, fülkarikákkal voltak földíszítve. Filmore kábultra pipázta már magát. A lányok imádattal néztek rá sötét szemükkel; széles arcuk csupa pufók mosoly és szép fehér fogsor. Étel-ital odakészítve.

– Csak nem kell visszamennem, őrnagy? – kesergett az őrmester, amikor Reisman bemutatkozott és elmondta, azért jött, hogy kimentse és visszavigye Kínába. Nem úgy festett, mint aki nagyon szeretné, ha kimentenék. – Előbb-utóbb biztosan kinyírnak a japánok.

Reisman arra számított, hogy az őrmester majd kitörő örömmel és hálával fogadja, de megértette panaszának lényegét. Úgy döntött, hogy csellel talán többre megy nála, mint fenyegetéssel. Ünnepélyes kifejezést erőltetett magára. – Közölnöm kell magával, őrmester, a falufőnökkel már megbeszéltük, hogy házasságot köt e hölgyekkel, a nemzetközi együttműködés jelképeként. A dolog természetesen önkéntes, de ha ez az óhaja, akkor elintézem az engedélyeztetést.

Filmore-ba nyomban visszatért az energia, fölpattant: – Máris indulok, uram! – Összeszedte gyér felszerelését, illedelmesen kezet fogott az elbúsult lányokkal és kibotorkált. Ho rosszallón fogta a karját.

Amikor azonban Shideharát meglátta az őrmester, hátrahőkölt ijedtében. – Hát ez meg mi a rosseb?

– Nyugi, őrmester! – nyugtatgatta Reisman. – Ez csak jelmez. Ő is a mentőcsapathoz tartozik. Ne féljen!

Kita olyan pillantással nézett Filmore őrmesterre, amiben az ellenségességtől a lenézésen és a sajnálatig minden benne volt.

– Szerintem keríteni kellene neki egy cu-naót meg egy ilyen nagy szalmakalapot, minden esetre, hátha belefutunk valakibe – mondta, majd elnevette magát.

– De előbb forgassuk meg a sárban, hogy kicsit sötétebb legyen.

Amikor Filmore átöltözött és elrakták egyenruháját, s amikor, amennyire tudott, már bennszülöttnek látszott, Reisman nyomban indulni akart. De Ho figyelmesen végighallgatta a falufőnök izgatott szavait, majd közölte, hogy későbbre kell kissé halasztani a továbbutazást. A főnöknek az az óhaja, hogy Filmore – akit igencsak megszeretett ittléte alatt – jöjjön el vele a p'u taóhoz, a falucska taoista papjához, hogy átessék a hagyományos ceremónián, ami a hosszú útra induló férfiút megillet, így szerencsésebb lesz majd az útja.

– Benne vagyok. Egye fene! – egyezett bele készségesen Reisman. Ő is szerette volna, ha azok az istenek és szellemek, akik ennek az utazásnak az útjait és helyeit lakják, az ő oldalukon állnának.

A falufőnök elvezette őket egy valamicskével jelentősebb házhoz, melynek tornác volt az elején. A p'u tao már várta őket. Robusztus, széles vállú, vastag szemöldökű, előreugró homlokú férfiú volt, sötét roggyant vászonnadrágban és zubbonyban, fején valamivel díszesebb turbánnal, mint a többiek. Amikor összegyűltek előtte, kántálni kezdett, egy tamburát rázott és meg-megütött egy gongot. Azután igen parancsolón megszólította Filmore-t. A falufőnök vietnamira fordította a. p'u tao szavait Hónak, az pedig továbbfordította Filmore-nak.