E. M. NATHANSON

Egy piszkos háború

A FILMEN ÉS KÖNYVBEN VILÁGSIKERT ARATOTT

“A PISZKOS TIZENKETTŐ" FOLYTATÁSA

ZRÍNYI KIADÓ BUDAPEST, 1991

E. M. Nathanson

A Dirty Distant War

Viking Pengiun Inc., 1987

© Eric Mick Nathanson

Fordította

FENCSIK FLÓRA

Hungarian translation © Fencsik Flóra, 1991

A fordítást az eredeti szöveggel egybevetette

STRIKER JUDIT

“...aztán meg nincs is olyan király, akármilyen makulátlan az ügye, hogy amikor a kardok döntésére kerül a sor, azt csupa makulátlan katonával vihesse végbe."

William Shakespeare:

V. Henrik

(Németh László fordítása)

A szerző megjegyzése:

Azokban az időkben voltak ilyen valódi katonai és civil szereplők Burmában, Kínában és Indokínában. Némelyikük a saját nevén szerepel a könyvben, mert közéleti figurák voltak – történetük ismert – egymással ütköző nézetekkel. A fiktív alakoknak megvan a saját történetük. A megtörtént tények keretein belül ezek a dolgok is megtörténhettek. Ami engem érdekel, az az Apokalipszis előtti utolsó pillanat; kik voltak jelen, mit mondtak, és mit tettek, vagy hogy mi történhetett volna másképp. A regény kitalált történetet mond el; de ha netán élő, halott vagy képzelt személyek arcképét rajzoltam meg, úgy pontosan ez volt a szándékom.

E. M. N.

ELSŐ RÉSZ

Árulás, útközben

1.

A nap belevakított John Reisman szemébe a Szalven folyón túlról; s ő kezével jelezte a pilótának: vigye le. A C-46-os hozzálátott, hogy csigavonalban leereszkedjék. Reisman őrnagy a másodpilóta ülésén ült, és összevetette a látott, valóságos térséget azzal a képpel, amelynek a térképek szerint kellene ott lennie. Remélte, hogy a műszerfalnál ülő fiatal pilóta érti a dolgát, és remélte, hogy a repülőgép kibírja. Az út legnehezebb részében délnek repültek; Indiából Kínába vivő fő Himalája légi úton, a “Púp" hegyei és őserdői teli voltak ugyanilyen gépek roncsaival; s a bennük repült férfiak hulláival.

A Szalven folyó mélyen haladt a dombok és hegyek kígyózó rétegei között, végtelen zöld vadonba hasított bele. Egyik oldalon, ott, amerről jöttek, Burma terült el. A másik oldal már Kína. A határ azonban nem látszott határozottan. A legjobb térképek is “vitatott területet" vettek számításba. Reisman térdén most két térkép hevert, az egyik burmai katonai térkép selyemre nyomtatva. Ez burmainak tekintett olyan területeket, amelyeket a kínai térképészek az ő Jünan tartományuk részeként tüntettek föl. Reisman másik térképe az Egyesült Államok légierejének kiadásában megjelent szabvány légi térkép a Kína-Burma-India színtérről. Nem merte csak erre az egyre bízni magát. Túl sok olyan incidens történt Európában és egyebütt, amelyek során szabványtérképekben, meg pilóták és navigátorok bizonytalan megítéléseiben bízva OSS-embereket dobtak le; ezek aztán a meghatározott ledobóhelytől mérföldekre értek földet, s fogságba estek vagy megölték őket. Az is megesett, hogy gondosan kidolgozott csatatervek pukkantak szét, mert rossz felderítés, technikai hiba és helytelen navigáció miatt egész dandárokat dobtak ejtőernyővel rossz leszállózónába – katasztrofális véggel. A gép alatt, amelyben most Reisman röpült, még mindig ott voltak Tanaka tábornok 18. hadosztályának igencsak aktív egységei; olyan csapatok, amelyek kicsúsztak északi és nyugati irányba, a Stilwell vezette amerikai-brit-kínai erők átkarolásából, s miközben visszahúzódtak keletre Kína felé és délkeletre Thaiföld felé, nagy erővel támadtak és védekeztek.

A burmai katonai térkép jó szolgálatot tett Reismannak, amikor a gépe nemrég Mjicsinában landolt. A várost és létfontosságú repterét akkor nemrég szerezték vissza a japánoktól kegyetlen és keserves dzsungelharcban Frank Merül amerikai dandártábornok marauderei és Orde Wingate brit vezérőrnagy csinditjei; ezeket a katonákat a burmai templomokat őrző vad kőoroszlánokról nevezték el. Reisman C-46-osa akkor üzemanyagért szállt le Mjicsinában, s így ki tudta szimatolni a legfrissebb tudnivalókat a reá bízott bizarr küldetéssel kapcsolatban. Míg néhány nappal előbb Kalkuttában le nem szállt, egyszerű utas benyomását keltette. London és Csungking között, jóval hétköznapibb feladattal. Bár az olyan mocskos feladatokat, amilyeneket az OSS^** megalakítása óta eltelt három év során Reisman őrnagyra bíztak, nem lehet éppenséggel hétköznapinak nevezni. (Új rangját alig egy hónapja kapta.)

Minthogy azonban képességeit igen nagyra értékelték az OSS-bázis főhadiszállásán, a Grosvenor Square-en (és becsülte őt a jó öreg Max Armbruster is a Baker Streeten, a Különleges Operatív Részlegnél) néha váratlanul kedvesek voltak vele, eltűrték rigolyáit. Csupán egyetlen dolgot kért, mielőtt elutazott volna Londonból a Távol-Keletre, ahova mostanság százával küldték Donovan tábornok “vad embereit", mondván, a maguk sajátos, egyéni módszereivel oldják meg a problémákat. Az európai hadszíntéren már nem volt szükség sajátos és egyéni problémamegoldásaikra, függetlenedés! hajlamaikra, arra, hogy folyvást összeütközésbe kerüljenek a különféle nemzetiségű katonai fejesekkel, s nem volt szükség szokatlan hadműveleti módszereikre se. A háború ott most a náci hadsereg gyors visszaszorítására, s a németek megszállta területek gyors felszabadítására tevődött át. A Reisman-fajtájú “szabadúszókat" nem nagyon kedvelték, tűrték meg már.

Az a bizonyos kérése így szólt: hadd töltsön el két napot; két napot és egy éjszakát Párizsban. Párizs végre megszabadult a németek bűzétől, a nácik mocskától, jelképeitől és útjelzőitől, a Wehrmacht meg a Waffen-SS egyenruháinak és arcainak látványától, amelyeket úgy utált, hogy a gyomra is forgott tőlük. Párizs akkor csak néhány napja szabadult föl. Max Armbruster, most már maga is igazi ezredes (bár Reisman szeretetteljes tekintete még mindig azt a professzort látta benne, aki a háború előtt volt), megajándékozta Reismant új aranylevélkéivel, s hogy fölvidítsa, elintézte neki a kétnapi párizsi szabadságot.

– Azt mondtam a fejeseknek a támaszponton, hogy ottléted alatt föl szeretnéd frissíteni folyékony kínai nyelvtudásodat – mondta akkor Max szárazon.

– A kínait? Párizsban? Muris. Akkor tudtam a legjobban kínaiul, amikor ott voltam – csóválta a fejét Reisman. – És ezt be tudtad beszélni nekik? Csakugyan megérdemled az új sasokat itt a váll-lapodon!

– Leköteleztél bennünket, Johnny. Lekötelezted őket. Engem is leköteleztél. Az Amnesty hadműveletért és a rennes-i kastélynál végzett tevékenységedért.

– Ősrégi ügy. Három egész hónapja már – felelte akkor Reisman. – Nem is gondoltam, hogy az emlékezet ilyen messzire nyúlik vissza a fejesek agyában. Amellett nem is az én érdemem. Én csak velük tartottam. Ők csinálták. Azok a szegény, tudatlan marhák. – Kezdetben utálta őket, a végére megszerette őket. Na jó, mondjuk, nem mindnyájukat.

– A Piszkos Tizenkettő – recitálta Armbruster, akár egy temetési imát; s a fejét ingatta. – Kísérlet volt... de még egyszer soha többé. Hogy vannak a sebesültjeid?

– Akik kórházban vannak, elég szépen gyógyulnak. Pár napja jártam benn náluk. Akiket a németek elfogtak, azokról még mindig nem tudunk. A halottak köszönöm, jól vannak – tette hozzá hűvösen. – Hitüktől függően. De hát erről nem tudunk semmit, amíg oda nem kerülünk.

Armbruster akkor zavartan félrenézett. Aztán fölrakta Reismant egy futárgépre. Párizsban Reisman rótta, rótta az utcákat, a szabad Párizsban, amelynek valóságáért és álomképéért éveken át annyit harcolt és ölt, amelyért sokszor kis híján otthagyta a fogát; járkált, még pihenésre és alvásra se nagyon adott időt magának. Átkelt a Szajna fölötti hidakon Cité és Szent Lajos szigetére; ámult, hogy mindent épségben talál, úgy ahogy emlékezett rá. Evett-ivott minden olyan vendéglőben, amely még mindig étlappal büszkélkedett. A Boulevard St. Germainen a Deux Magots-ban Sartre-t és Simoné de Beauvoirt kereste, akikkel a háború előtt néha beszélgetett itt, de most nem látta őket. Megismerkedett viszont egy nővel, aki megittasult a felszabadítás borától, és minthogy Reisman beszélt franciául, és – ahogy a lány mondottavolt benne valami szenvedély és szomorúság, pikáns mártásként keveredve, s nem csupán egy volt az ezernyi les Americains közül, akik éjjel-nappal elárasztották az utcákat, így aztán a lány éjjel együtt itta vele a szabadulás italát, meg egyebet is. Jól esett mindkettejüknek. Találkoznak-e még valaha?

Azután, minthogy meg szerette volna tölteni szívét-lelkét ama régóta hiányzó valamivel, elment hát misére a Notre-Dame szörnyek óvta katedrálisába, nem kommunikálni, csak hallgatni és figyelni; csupán kellemes ellágyulást érzett, s nem az óhajtott nemességet és új kegyelmet; fölmászott hát Montmartre dombjára, a Sacré Coeur csillogó-fehér bazilikájába, hogy egy másik misén keresse azt, aki állítólag spirituális, egyetemleges és örök.

Nem érzett rá, mégis jólesett újra hallgatni a latin liturgiát, a szárnyaló hangokat, amelyek mindent dicsérnek, ami mennyország; magához engedte a francia mormolást, s a hála hangjait. Azután fölmerült benne: most, hogy tisztelgett rég meghalt olasz édesanyjának vallási hagyományai előtt, ne tegye-e meg ugyanezt apjáért, a Chicagóban ma is élő és viruló Aaron Reismanért, s ne nézzen-e utána, áll-e még, s funkcionál-e már zsinagóga Párizsban. De nem nézett utána. Majd máskor, másutt. Úgy vélte, eléggé megadta istennek aznapra, ami az istené. Ideje, hogy újra megadja a császárnak is, ami a császáré. A futárgép. már várta, hogy visszavigye Londonba. Megígérte volt Maxnak, hogy idejében odaér, esetleges további eligazításért a távol-keleti útjával kapcsolatban, és most már haladéktalanul nekivágjon a hosszú repülésnek, Csungkingba.

Kalkuttában, amikor megkapta az utasítást erre a váratlan és nemszeretem válságküldetésre (az ő válságuk, nem az enyém, dohogta magában), a helyi bürokraták igazították el, felszínesen. Azután kapott egy C-46-ost a saját használatára, ezzel is jelezték a válság magas szintű fontosságát és útnak indították Mjicsinába. Reisman, odaérve, elcserélte a Harrods Áruházból vett, bőrrel bevont lapos üvegét egy csindit főtörzsőrmesterrel a burmai térképért; de megérte. A bőr a dzsungelben úgyis szétrohadt volna, az ezüstflaskát pedig feketére égette volna a veríték. A térképet alighanem közvetlenül a háború előtt készítették brit katonai felügyelők, akik a határ egyik oldalán kacsin és san törzsbéliekkel működtek együtt, a másikon pedig a mindenkori helybéli hadúr egységeivel, akik épp szövetségben voltak Csang Kaj-sek Kuomintangjával. A burmai térkép jobban foglalkozott azokkal a kis részletekkel, amelyeket egy katona talál a föld felszínén, mint azzal a sűrű, alacsony madártávlatú látvánnyal, amely egy légi fotós elé tárul, amíg gyorsan elrepül felette.

Ha élt volna még Orde Wingate – akit olyannyira tisztelt, s akivel akkor ismerkedett meg, amikor Wingate még csak őrnagy volt, évekkel ezelőtt Palesztinában –, akkor Reisman örült volna a csungkingi útnak meg a mjicsinai mellékutazásnak, hátha viszontlátja. Ám Wingate, ez a rendkívüli ember, aki legalább annyira volt misztikus és filozófus, mint amennyire liberális gondolkodású katona, néhány hónapja halálát lelte egy lezuhanó B-25-ösben. “Fényes láng. lobbant el" – mondta akkor gyászbeszédében Winston Churchill. Reisman ezt rettenetes veszteségként élte meg, s annak érezte most is, míg C-46-osa veszedelmesen hatolt be a Szalven folyó szurdokába.

De nem nagyon lehetett változtatni ezen a repülésmódon. Csak nagyon alacsonyan repülve veheti észre Bradford századost és kacsin harcosait, vagy legalább azt a helyet, ahol feltehetőleg átkelnek a Szalven túlpartjára, Kínába. Mjicsinában nem akarták, hogy Bradford átmenjen. És nem akarták Kalkuttában, Londonban, Washingtonban vagy Csungkingban sem. Legkevésbé ott, Csang Kaj-sek Csungkingjában. Elküldték hát Reisman őrnagyot, állítsa meg. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy a C-46-os másodpilótaülésében üljön, és maga végezze a végső navigációt. Nagyon biztos akart lenni benne, hová ugrik.

Legutóbb, a Rennes közelében elterülő ismerős francia táj fölött tizenkét élesre fent, edzett gyilkos volt vele, meg potyautasként a helybéli, bátor Clyde Bowren őrmester. – Én is kitettem a lelkem, akárcsak ezek a marhák – mondta akkor Reismannak Bowren, amikor ő felfedezte, röviddel fölszállás után –, és ne éljek, ha hagyom, hogy azt higgyék, képesek valamire, amire én nem. – Bowren pompásan szerepelt, akárcsak a többiek; túlélte a csatát a vilaine-i kastélynál, bár megsebesült, s most kórházban lábadozik Angliában.

Reisman most, az elkövetkező percekben, amikor ejtőernyőjével egyedül ereszkedik le idegen, fenyegető területre, senki másra nem fogja bízni magát, csak önmagára. Mint ahogy eddig is mindig.

2.

A lovasok aláereszkedtek a meredek ösvényen a folyóhoz; Lincoln Bradford, aki az oszlop élén lovagolt, megpillantotta a gázlót, ahol átkelhetnek a Szalvenen. Félrehúzta lovát és megállt a hőségben, a foltos napfényben, amely a vékony törzsű fák sűrű baldachinján tört át. Levette sötét, ütött-kopott Anzac-kalapját, zubbonya ujjával letörölte homlokáról a verítéket. E harccal és lóháton töltött hónapokban sűrűre növesztette szőke haját. Feje nyirkos volt, haja összetapadt. Khaki egyenruhája úgyszintén csuromvizes és piszkos volt. Világosabb színeitől és idegenes arcától eltekintve ugyanolyan lett, mint a sötét, élénk kacsinok, akiket most a víz felé terelt.

Bradford egyedül parancsnokolt – saját tekintélyével – nyolcszáz törzsi tagot; a Mjicsinától északra, keletre, délre és távolabb, nyugatra fekvő magas hegyi falvak bosszúszomjas kacsinjainak zászlóalját. Négy hypenla (katona) közül egyszerre mindig csak egy ült lovon; váltották egymást. A többi hypenla gyalogolt, a málhás trén tevéi a lovasok csapatai mögött meneteltek, könnyű, szökellő léptekkel. Az oszlop vége oly messze hátul volt a fák közt, a folyóhoz vivő kanyargós ereszkedőn, hogy tíz perc is beletelik, mire áthaladnak ezen a ponton. Bradford, a kacsin hadnagyaival tervelte ki ezt: így gyorsabban haladhat, keményebben sújthat le és biztonságosabban hajthatja végre az akciót, minthogyha csak gyalogszerrel mennének – bár a kacsin hypenlák a gyalogos meneteléshez szoktak. Ötven mérföldet is meg tudnak tenni naponta, őserdei és hegyi ösvényeken. A málhahordó állatokat jól ismerték még abból az időből, amikor kereskedtek, karavánokat kísértek, árut – főleg ópiumot – szállítottak. A falvaik teraszos földjein gabonák mellett mákot is termesztettek, főleg a mészköves hegyoldalakon, ahol a termőföld legalkalmasabb volt rá. Az ópiummá feldolgozás kezdeti folyamatát a parasztok végezték, de ők maguk keveset használtak föl belőle. Burmában tulajdonképpen törvény tiltotta, de a kacsinok nem ezért vetették meg a kábítószerezést. Ők az anyagot nemzedékek óta csaknem teljes egészében elvitték Kínába, Thaiföldre, Francia Indokínába és a brit gyarmatokra. Amit nem használtak fel, azt elszállították, hogy a világ más tájain szolgálják a gyönyört és a szenvedélyt, morfium, ópium és heroin formájában.

Lincoln Bradford sok mindent megtanult itt töltött ideje során. Bostonban született brahminként, jó iskolákban és a legelőkelőbb felsőiskolákbán nevelkedett, amelyeket a szülei választottak meg számára. Ám amióta, két éve, Burmába dobták le, jóval gyakorlatibb, néha fájdalmasabb és eléggé egzisztencialista neveltetésben részesült.

OSS-beli tiszttársai közül egy se akart részt venni ebben az akcióban, s nem is hitték, hogy ő bele mer vágni. Jól emlékeztek még rá, micsoda zűr kerekedett a legutóbbi hasonló rajtaütés után; a zűrt a dühös Csang Kaj-sek gerjesztette Csungkingban. Az akció résztvevőinek rövid úton ki is tették a szűrét az OSS-ből.

– Minek képzeli magát? Arábiai Lawrence-nek? – kérdezte tőle az egyik brit tiszt a Különleges Végrehajtó Irodától, amikor neszét vette, mi készül.

– Eszemben sincs – hazudta Bradford. Saját OSS-bajtársaival, annál a kevésnél, akiket megkeresett, legjobb esetben is csak annyit ért el, hogy megesküdtek, tartják a szájukat.

Ezeknek a kacsinoknak a többsége már hónapok óta eljött falujából, részt vett a mjicsinai akcióban, esőben, csimpaszkodva-csúszkálva feljutottak kétezer méter magasba, a Kumon hegyláncon át, harcba szálltak Merrill maró dereivel, hogy segítsenek a reptér, utána meg a város elfoglalásában. Különböző falvakból származtak, de mind lánglelkű kacsinok voltak, nem sok közük volt ahhoz, amit Burmának neveznek. E hypenlák mindegyikét személyes ok késztette erre a küldetésre: hogy hírét vették: falvaikat kifosztották és elpusztították a Burmán átkelt kínai Kuomintang-katonák.

A háború korai szakaszában a japánok törtek rá békés falvaikra, hogy a kacsinokat gyorsan és brutálisan leigázzák; férfiakat, asszonyokat és gyerekeket öltek és kínoztak meg. Porig égettek basákat, bennük élő családokkal, s a rég halott ősök tisztelt szellemével, eszközeivel. Megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat és a gyerekeket. A kacsin fiúk péniszét és heréjét levagdosták, hogy magvuk szakadjon, aztán otthagyták az életben maradt fiúkat, éljenek tovább kínszenvedésben, figyelmeztetésül más falvak számára. Megszentségtelenítettek szent helyeket, elcipelték, ami megtetszett nekik, elpusztították a termést a földeken, magukkal hurcolták a használható háziállatokat, a többit leölték. Pusztulást hagytak maguk mögött ott, ahol nemrég még boldog, összeforrott családok és társadalmak éltek. De a meg nem támadott falvak kacsinjai a bozótba menekült túlélők segítségére siettek. A törzsi szerkezet életben maradt, együvékapcsolódott az Indiától Kínáig érő völgyeken, és magas hegyeken át.

Ifjú kacsinok ezrei jelentkeztek önként, hogy hypenlák lehessenek. Kiképezték, fölszerelték őket; s elsősorban az amerikai OSS emberei álltak az élükre, olyan férfiak, mint Lincoln Bradford. Hamarosan ravasz, rémisztő, győzedelmes harcosok váltak belőlük, a japánok ellen.

És most újabb, teljesen váratlan, hitszegő pusztítás sújtott le véreikre. Az a tudat, hogy ezt nem japánok követték el, hanem kínaiak, Kuomintang-katonák, hogy az állítólagos szövetségesek támadták meg és fosztották ki a kacsin falvakat, ez még jobban felbőszítette, megtorlásra késztette ezeket a csatában megedződött veterán hypenlákat.

A hypenlák szedett-vedett khaki és olajzöld egyenruhákat viseltek. Bradfordot nem érdekelte az öltözetük. Egyeseken vastag ing, vagy gallér nélküli pulóver volt. Néhányuk föltekerte az inge ujját, mások nem. Volt aki átizzadt pólót, vagy atlétatrikót viselt. Individualizmusuk a különféle fejfedőkön is meglátszott, az egyszerű gyalogos terepsapkától a puha, lecsüngő, gyakorlókalapokon át a valaha csicsás bozótkalapokig, amelyek formájukban és díszítésükben még emlékeztettek a lovagi sisakra. Csak a dzsungelbakancsaik voltak egyformák és jó minőségűek.

Legtöbbjük Bradfordéhoz hasonló fegyvereket viselt: karabélyt, kacsin dah-t és bajonetet, gránátokat és oldalfegyvert. Sokuk vállán M-1-es puska himbálódzott karabély helyett. Húszan Browning automata fegyvert viseltek, negyven lovas pedig M-3-as géppisztolyt tartott az ölében. A férfiak némelyikének töltényszalagok húzódtak keresztül-kasul a mellkasán, akár a mexikói banditákén. Túlságosan is jól voltak fölszerelve erre a küldetésre. Bradford gondoskodott erről komor elszántsággal és néminemű körmönfontsággal.

Tizennyolc teve volt a málhatrénben, hármas egységekre tagolva. Tartalék élelmet, lőszert raktak az állatokra. Szétszedve és hátukra kötözve tíz darab hatvan milliméteres ágyút cipeltek. A hypenlák értettek hozzá, hogyan kell gyorsan összeszerelni és harcba vetni ezeket az ágyúkat, mint ahogy a géppuskákhoz is értettek, amelyekből tíz volt a trénben. Az igazi adujuk azonban az a négy darab hetven milliméteres hegyi ágyú volt, melyet néhány hete zsákmányoltak a japánoktól, lőszerrel együtt.

A lovaik részint sötét, karcsú, japán hadimének voltak, részint tömzsi, erős tibeti és mongol pónilovak.

A lovasok most lassan ereszkedtek le Bradford mellett, kettes, hármas sorokban. A sapkájukhoz emelték a kezüket és rövid köszönéssel törték meg komor hallgatásukat: – Bo! – Mások tiszteletteljesebben: – U Bo... – Páran pedig a – Tugi! – köszöntéssel tisztelték meg; dagadt a keble, hogy “nagy embernek" nevezik.

Bradford rangja az OSS-ben csakugyan Bo volt, vagyis százados. Igaz, ezt a címet itt néha útonállók is kikövetelték maguknak. Meglehet, elöljárói útonállásnak tartják azt is, amire most készül, de ő nem tartotta annak, és emberei sem. Mosolyogva biccentgetett a mellette lovon, talpalva, vagy tevét vezetve elvonuló katonákra.

– Várjatok a parton! Maradjatok- fedezékben! – kiáltotta.

Legtöbbjük beszélt valamicskét angolul, ő meg megtanult egy csöppet kacsinul. Az angolul nem tudók számára lefordították parancsait azok, akik értették. Sok embere ismerte őt személyesen; ő képezte ki őket fegyverforgatásra és katonai tudományokra, ő vezette őket a japánok elleni közelharcokban. Nevetséges, sőt talán őrült dolog is, hogy most kínaiak ellen vezeti őket. De móresre kell tanítani a kínaiakat, s ez ügyben el kell majd jutni egészen Csungkingig.

Tudta, a kacsinok megvárják őt odalenn. Pontosan követik majd a parancsait. Nemcsak az iránta érzett hűségből és tekintélytiszteletből, hanem mert a seregben Bradford főhadnagyai között volt három falusi duwa, főnök, ami örökletes tisztség, a hypenlák hallgattak rájuk és engedelmeskedtek nekik. Szan Tau és Ba Csit már elhaladt Bradford előtt, egyikük lovon, a másik gyalog, s megvárják majd őt a fák utolsó soránál, az ösvény alján. A harmadik duwa, Ne Tin majd a menetoszlop végét őrző lovascsapattal érkezik.

Négy uma is volt a seregben. A Jin, Jo Ki, Sinwa Rip és Bó Szan, mind duwák legfiatalabb fiai, bár egyikük apja se volt ott Bradford portyázói között. A kacsin társadalomban nem a legidősebb, hanem a legfiatalabb fiú örökli majdan az apa főnöki szerepét. A többi hypenla tiszteletben tartotta és tudomásul vette az ilyen arisztokratikus leszármazást.

Mind a duwák, mind az umák elfogadták Bradfordot a fegyverekkel, lovakkal és haditervekkel összefüggő dolgokban, de kacsin ügyekbe nem szólhatott bele. Bradford tudomásul vette a társadalmi konvenciókat, s kényesen ügyelt arra, hogy még a látszatát is elkerülje bármiféle beavatkozásnak. Elismerte és tisztelte a kacsinok kapcsolatait a napok, bumok és Ga Sadup szellemi világával, mely egész életüket meghatározza.

Amikor a málhatrén utolsó szakasza, közvetlenül Na Tin lovasai előtt odaért Bradford mellé, a százados kedélyesen odaköszönt Bó Szannak: – Mi újság, kis maung?

Bó Szan kidugta a nyelvét, aztán fölnevetett. Nem szerette már, ha maungnak, öcsinek szólítják, alacsonyabb rendűnek tekintik, kicsit sértette ez a megszólítás, noha szeretet volt benne; nemcsak Bradford ajkán, hanem a többi portyázóén is, akik ismerték és kedvelték.

Bó Szan státusa valamelyest különbözött a többi urnáétól. Elméletben már a faluja duwájává kellett volna lennie – csak éppen nem volt már meg a falu. A japánok három évvel ezelőtt felégették, lakosait lemészárolták. Bó Szan apját, anyját, testvéreit és többi rokonát, barátját is mind egy szálig megölték. Ő azért kerülte el sorsukat, mert a támadás napján távol járt, apja épp elküldte egy megbízatással egy elszigeteltebb másik kacsin faluba.

Linc Bradford csodálta a fiút, mert az átélt iszonyatok ellenére, meglepően derűs lélek volt.

– Tudni szeretném, hol kelünk át a folyón – kiáltotta most kacsin nyelven –, és kérek egy kövér japán lovat. Elmegyek én akár Csungkingig is, hogy levágjam Csang Kaj-sek fejét. Jöjjön utánam, ha tartani tudja velem a tempót.

– Csungking sokheti járóföld, még egy kacsin számára is. kicsi maung – mondta Bradford. – A kínaiak ránk találnának és kinyírnának bennünket, még mielőtt Kunmingba érnénk, pedig az jóval közelebb van ide.

– Senki se öl meg se engem, se magát! – kiáltotta Bó Szan. – Ga Sadup nem engedi meg. Még sok a dolgunk.

Bó Szan két éve volt már mellette. Ő volt Bradford védence; Bradford nem annyira katonának, mint inkább talizmánnak tekintette. Meneteléskor vagy csatában Bradford mindig igyekezett oda elhelyezni Bó Szant, ahol a legkisebb veszedelem várt rá, pedig a fiú, akárcsak a többiek, kellően fel volt szerelve, és értett a fegyverek használatához, s csöppet se volt hálás, ha gyereknek tekintik. Számtalanszor meg is mondta pártfogójának: lassan már tizenhét éves lesz; ugyanolyan felelősség és ugyanannyi veszély járna neki is, mint minden más hypenlának.

Bó Szan az utolsó málhás teveszakasz vezetőjeként ereszkedett alá az ösvényen. Az egyik japán ágyú szétszedett részei, egy mozsár és egy géppuska meg lőszeres láda himbálódzott az állatok horpaszánál. Az utolsó lovasok is odaértek Bradfordhoz, élükön Ne Tinnel. Ne Tin idősebb volt a többi hypenlánál, mélyen ülő szeme szűk volt, mintha örökké hunyorogna a napfényben. Lesült arcát és homlokát már ráncok árkolták. Katonai kalap helyett szívesebben tekerte körül kacsin turbánnal a fejét. “Az ellenség így tudni fogja, ki vagyok – magyarázta egyszer Bradfordnak. – Nem vagyok se amerikai, se angol, se burmai. Kacsin vagyok." – Volt a lényében valami brutalitás; sok csatában vett részt, sok fejet vágott le, míg meg nem győzték, hogy a fül is elég a megölt ellenség számontartására.

Bradford százados megfordította lovát és követte seregét a Szalven folyó partjához.

3.

Fél óra múlva megkezdődött az átkelés. Néhány hypenla már átjutott a kínai oldalra. A sereg nagyobbik részét még mindig eltakarta a fák baldachinja. Az állatok legelésztek, néhányuk abrakot zabált, amelyet a kacsinok vágtak nekik; tízes csoportokban kísérték őket a folyópartra, inni.

A lovasok első csapata, Ne Tin vezetésével, már nekivágott a gázlónak, amikor váratlanul felbukkanó repülőgép berregése töltötte be a szurdokot.

Bradford kacsinul kiáltotta: – Ki a vízből! Fedezékbe!

A lovasok visszafordultak a vízben, és a parton ivó állatokat is visszavezették a fák közé.

A repülőgépmotorok döreje már fülsiketítővé vált, amikor Bradford végre felismerte az ikermotoros C-46-os Commandót, a “Vén Barmok" egyikét. Ezek két év óta repülték át a Púpot az asszami bázisoktól Kunmingba és Csungkingba, alumíniumroncsok meg csontok jelezték útjukat az ötezer méter magas Szanhszing hegyláncon. A gép alacsonyabbra ereszkedett, és Bradford azt gondolta, talán bajba került, kifogyott az üzemanyaga és bele készül pottyanni a Szalvenbe.

Gyorsan körülnézett, vajon hol helyezkednek el emberei. Rémülten látta, hogy néhány hypenla a géppuskákhoz rohan, s fölállítják őket, csöveiket az égnek szegezik.

– Ne! Ne lőjj! – bömbölte abban a reményben, hogy túl tudja harsogni a gép zaját.

Bó Szan odaugrott az egyik géppuskához, és fölrúgta.

– Ez amerikai gép! – üvöltötte Bó Szan. – Nézd a fehér csillagot a kék körben! Egy C-46-os.

Amikor a gép föléjük ért, barátian megbillentette szárnyait. Azután a gép magasabbra emelkedett, bedőlt a fordulóban és újra áthaladt fölöttük, ezúttal magasabban.

Hirtelen újabb tárgy tűnt fel az égen, emberi test libegett ejtőernyőn, s lassan szállt le a folyó fölé. Bradford elismeréssel figyelte a kötelekkel munkálkodó férfi ügyességét, amint a leszállását kormányozza, hogy se a fákba ne akadjon bele, se a vízbe ne pottyanjon.

Bó Szan fölbámult, megcsodálta a zöld ruhás alakot, és a fehér félgömböt, amint különösebb erőfeszítés nélkül lebeg alá az égből. – Hla... hla... – dünnyögte. – Szép... szép.

Az ejtőernyős körülbelül hetvenlépésnyire szállt le. Bakancsa a burmai oldalon ért földet a sekély vízben, csak az ernyő lett vizes. Gyorsan lecsatolta az ejtőernyőt és húzta kifelé. Néhány kacsin, köztük Bó Szan odafutott segíteni. Bradford százados amikor a közelébe ért, meglátta: amerikai tiszt, őrnagy, teljes hadfelszerelésben és málhával, karabéllyal, rövid szuronnyal, gránátokkal és egy 45-ös automata fegyverrel. Rájött, ismeri valahonnan ezt az ejtőernyőst, bár a sisak és az állszíj az arca nagy részét eltakarta.

A férfi levette fejfedőjét és így szolt: – Nincs véletlenül még egy ilyen fölös cserkészkalapod, amilyet a kobakodon hordasz, Linc? Csuda klassz!

Bradford még jobban elképedt, azután fölrikkantott, tudta már ki az, aki az égből elébe pottyant:

– John Reisman! Johnny! Hát te meg mi a jó fenét keresel itt Burmában?

– Téged.

Bradford arca széles, fényes mosolyra húzódott. Két karjával átölelte Reismant, a kedélyes medveölelés láttán még a legsztoikusabb kacsinok is elmosolyodtak.

Ez a meleg üdvözlés több és más volt, mint amit Reisman várt és óhajtott; bár most úgy vélte, talán könnyebb lesz tárgyalnia, Linc így talán jobban aláveti magát az átadandó parancsoknak. Két éve gyakran voltak együtt Londonban, de Reisman akkor egyszer csak könnyedén elbúcsúzott barátjától, nem mondta meg, hová megy. Az ő szakmájukban nem volt szokás megmondani. Az ember csak úgy elment.

Barátságuk azonban jóval London előttről eredt. Álnéven, álranggal, áléletrajzzal egy OSS-kiképzőtáborban ismerkedtek meg a marylandi Catoctin-hegyekben. Ott meglehetősen komolyan foglalkoztak a kémkedéssel és a gerilla-hadviseléssel, és magától a nagy Fairbairn őrnagytól tanulták a kézitusa mindenféle csínját-bínját; másoktól meg azt, hogyan kell megfigyelni, látni, lehallgatni, jelenteni, miként kell rádiókat és különböző közönséges és rendkívüli fegyvereket működtetni, embert, hidat, vonatot, főhadiszállást robbantani.

Bradford lazított a medveölelésen, és még mindig kacagva a meglepetéstől és a viszontlátás örömétől, hátralépett:

– De úgy látom, talán illene tisztelegnem és jelentést tennem – s a Reisman gallérját díszítő friss aranylevelekre intett. – Akkor hát... kazsa-e, őrnagy.

– Kazsa-lo – válaszolta Reisman. Bradfordnak leesett az álla az udvarias kacsin köszöntés hallatára. – No csak! Tanultál egyet s mást!

– Így szoktam, mielőtt elmegyek valahová. Tudod jól, Linc.

Bradford biccentett. Igen, tudta. És ez hirtelen aggasztani kezdte. – Mit keresel itt, John? Honnan tudtad, merre találsz? Ahogy elnézlek, nem vakáción vagy.

– Parancsot hoztam neked, Linc – válaszolta határozottan Reisman.

– Éspedig?

– Vissza kell fordítanod az embereidet és visszatérned a bázisodra, Ngumlára. Nem kelhetsz át a Szalvenen. Szó se lehet róla, hogy megtedd, amit Kínában tenni készülsz.

Bradford rápillantott, majd így szólt: – Üljünk le valahol és tisztázzuk. – A fák felé mutatott. – Talán egy fügefa alá, ha szerencsénk van, mint Gautama Buddhának valaha.

– Rendben, százados – biccentett Reisman. – De ettől a pillanattól kezdve a zászlóalj parancsnokságát én veszem át. Hívd vissza embereidet a túlsó partról.

– Még nem! – mondta kihívóan Bradford. – Vitassuk meg. Én meghallgattalak. Most te is hallgass meg engem.

Ne Tin, Bó Szan és a többi, közelben álló kacsin megértette a szóváltás lényegét, ha a finomságait nem is. Annyit mindenképp értettek, hogy itt vita zajlik; az amerikai tiszt nem akarja, hogy továbbinduljanak a kínai rajtaütésre. A hír sebesen terjedt a seregben, háborogtak és fenyegető tekinteteket lövelltek John Reisman felé.

Bradford kacsin nyelven így szólt Ne Tinhez: – Mondd meg az embereidnek, hogy megpihenünk itt egy kis időre. Mondd meg nekik, etessék és itassák tovább a lovakat meg a tevéket. Mondd meg nekik, ők is ehetnek-ihatnak most, ha éhesek. Később nem állhatunk meg enni. Be kell hoznunk ezt az elveszett időt.

– Tehát továbbmegyünk, bármit beszél ez az ember?

– Igen. Hozd Szan Taut és Ba Csitet, meg az umákat. Beszélnünk kell ezzel a tiszttel. Ő is duwa, bátor és képzett hypenla, de nem tud mindenről, amiről mi tudunk. El kell magyaráznunk neki a dolgokat.

Reismant bosszantotta, hogy nem érti, amit beszélnek. Sebezhetőnek érezte magát. A mellette álló kacsin fiú még mindig barátian, sőt csodálattal nézett rá. De az idősebbikből, amelyikkel Linc most épp beszélt, kegyetlenség és harag áradt, amikor Reismanra pillantott. Annak idején, amikor Olaszországban, illetve Franciaországban ugrott le, ismerte a nyelvet, és megszimatolta, ki a barát, ki az ellenség. Sőt még németül is tudott annyit, hogy megjátssza magát, mint a rennesi támadáskor júniusban. Alig négy hónapja. Csak annyi lenne? Ezer évnek tűnt. Szerette volna, ha mellette vannak páran most a Piszkos Tizenkettőből.

A kacsinok elmentek a dolgukra, engedelmeskedtek Lincnek. Ő pedig odavezette Reismant egy lapos, árnyas helyre a fák alá, ahová a lovát is kötötte. Pár pillanatig taposott a talajon, az azt fedő növényzeten, csapkodott az indák és az alacsony, összetapadt növényzet között.

– Kígyók... piócák... atkák... van itt minden, ami szívesen fölfalná ebédre az embert – magyarázta Bradford. – A hegy túlsó oldalán, az őserdőben, ahol ezelőtt működtünk, legalább annyi gondunk volt a tigrisekkel, mint a japánokkal. Elefánt is akad, komolyan dühbe gurul, ha csak hiszi is, hogy az ő területére akarsz benyomulni. Vannak nagy, gyilkos kobrák és kis gyilkos kígyócskák, a marásuk húsz perc alatt végez az emberrel. Aztán vannak rovarok, élősdiek, moszkitók, bogarak, férgek, parányi mikroszkopikus vackok a földön és a vízben; megkaphatod tőlük mindazokat az egzotikus nyavalyákat, amelyek a trópusi tárgyú orvosi könyvekben állnak, az egyszerű maláriától a vérvizeléses maláriáig.

– Jól berendezett állatkert – állapította meg Reisman.

– Gyönyörű, pokoli ország – huppant le a talajra Bradford, hátát a fatörzsnek vetette. Hellyel kínálta Reismant maga mellett. – Biztonságos a hely.

Reisman lecsatolta csomagjait és ráült az egyikre. A másikból kivett egy terepsapkát, melyre őrnagyi aranylevél volt rátűzve, fölrakta, és eltette az ugráshoz használt sisakot.

– Éhes vagy, John? – aggodalmaskodott Bradford.

– Igen. Köszönöm. Hoztam magammal élelmiszerfejadagokat, ha híjával vagytok.

– Nincs szükség rá itt. A kacsin vendégszerető nép. Odahaza szívesen csapnak lakomát, de még útközben is csodákat tudnak művelni rizsből, zöldségből, csirkéből. Akad élelem az őserdőben is, amivel jól lehet lakni, ha az ember rászorul. De ezúttal hoztunk magunkkal főznivalót.

Reisman látta, hogy tüzek égnek, fő az ebéd; s egy kacsin fiú hamarosan hozott neki egy tálkában ételt, s egy csészében teát. A fiút Bó Szanként mutatták be. Noha őt magát szabályosan John Reisman őrnagyként mutatták be, a fiú “Duwa Johnnak" szólította. Az étel csípős volt a currytől, Reisman nem rajongott érte, de a felét sikerült megennie. A tea erős volt és kitűnő, alighanem valamelyik angol ültetvényről, Asszam hegyeiről.

Hét kacsin ült le a földre Bradforddal és Reismannal, velük ettek, s Reisman rájött, hogy ezek haditanácsot alkotnak. Linc tisztelettel és szeretettel mutatta be mindet. Ne Tin volt a turbános ember, aki olyan csúnyán nézett Reismanra az előbb. Ő, Szan Tau és Ba Csit duwák, magyarázta Linc evés közben, falusi vezetők, egyúttal az ő hadnagyai. Harcedzett gerillák voltak a japánok ellen. A fiatalabbak – Á Jin, Jó Khi, Szinva Rig és Bó Szan: umák, címek örökösei egy arisztokratikus leszármazás szerint, s e jogon magas rangot viselnek a seregben. Olyasmi, mint a törzsőrmester, vélte Reisman. És csatában edzett harcosok. Akárhogy is, ezek a hypenlák parancsnokai, bár Reisman egyből látta, hogy a legfiatalabb uma, Bó Szan alacsonyabb helyet foglal el.

– És most hadd mondjam el neked, Johnny, mire készülünk és miért – kezdte Linc.

– Tudom, mire készültök – felelte Reisman –, és az a parancsom, hogy megakadályozzam.

– Hallgass végig, a szentségit!

A kacsinok némán figyeltek. Érzéseiket visszafogták, sötét szemük hol az egyik, hol a másik fehér embert figyelte.

– Folytassa, százados! – mondta Reisman, és megnyomta a százados szót. Utált a rangokra hivatkozni, de hát épp ezért adja a rangokat a hadsereg: hogy az egyik katona parancsolhasson a másiknak.

– A zászlóalj emberei közül soknak kifosztották és elpusztították a faluját. És nem japánok, hanem kínaiak. Amíg oda voltak velem, harcoltak velem a japánok ellen a front mögött, végezték a nehéz, piszkos munkát Stillwellnek és Merillnek, Wingate-nak és a briteknek, meg Csang Kaj-seknek és az ő ügyefogyott...

– Tudom, Linc – vágott a szavába Reisman. Meg akarta könnyíteni a feladatát, udvariassággal, bókokkal, ahogy kijárt. – Hallottam róla, hogy a különítményed tisztjei és közlegényei nélkül, az ügynökeid nélkül, a velünk, meg a britekkel meg a kínaiakkal együtt harcoló kacsin hypenlák nélkül sose szereztük volna vissza Burmát, sose érkeztünk volna el Mjicsinába.

– Oké, jól tudod. Tisztában vagy vele. Helyes! De amíg messzi jártak a dzsungelben meg a hegyekben, s ölték a japánokat az OSS-szel és szövetségeseinkkel, addig a családjaikat és a barátaikat legyilkolták azok az áruló kuomintangisták, akik állítólag a mi oldalunkon állnak.

– Azok közönséges banditák voltak – javította ki Reisman. Ezt kellett mondania, így hagyták meg neki, mert sem Washingtonban, sem Londonban nem voltak hajlandók efféle ügyek miatt összekülönbözni Csang Kaj-sekkel.

– Hát te meg ki a fenének dolgozol? – horkant fel Bradford. – Mintha magának Csangnak a hazugságait szajkóznád, meg Taj Li tábornokét.

– Csang Kaj-sek meg én nem ugyanazokban a körökben mozgunk. A másik pasiról pedig sose hallottam.

– Majd hallasz, ha itt dolgozol egy ideig – mondta Linc. – Taj Li Kína Himmlerje. A kínai Gestapo feje. A Kuomingtang-hit őrzője, és kis haverjának, Csangnak védelmezője. Egyébként hullarabló és bűntárs mindenben, amiből haszna származik.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Linc.

A kacsinok hallgattak, figyeltek. Csend volt. A közelből idehallatszott a hypenlák beszélgetése, időnkint az állatok nyerítése és bőgése.

– Akkor megpróbálom elmagyarázni neked – mondta Bradford. – A kínaiak és a kacsinok évszázadok óta hadakoznak egymással. Gyűlölik egymást. De a kacsin falvak elleni támadásnak semmi köze sincs politikához. Sőt, semmi köze a kínaiakhoz, a burmaiakhoz vagy kacsinokhoz.

– Hanem mihez van köze?

– Mákhoz.

– Mint abban az ostoba gyerekdalban? “Flandria földjein hó-hahó, himbálja fejét a mákgubó..."

– Ópium – mondta Bradford. – Azok a kínai katonák parancsot kaptak, hogy szerezzenek ópiumot, és ők szereztek. Elküldték őket, rabolják inkább össze, semhogy meg kelljen venni a kereskedelmi útvonal túlvégén, ami messze, messze van. A kacsinok meg a többi hegyi törzsek, mint a sanok és a meók odaát, Francia Indokínában, úgy termelik a mákot, mint nálunk otthon a farmerek a kukoricát és a búzát. Piacra termelt konyhakerti növény. Nem sok. Megművelik és földolgozzák a mákot. Egy keveset megtartanak belőle a saját használatukra, de a java megy a kereskedelmi karavánokhoz. A kínaiaknak sokkal olcsóbb a helyszínen ellopni.

Reisman a fejét rázta.

– Tudok a mákról is, az ópiumról is, de arról semmit se tudok, amiről beszélsz.

– Ezek a “banditák" nem banditák, Johnny, hanem reguláris Kuomintang-katonák. Ami nem valami nagy szó, tudom. Siralmas társaság.

– De pontosan kicsodák, Linc? Tudod, vagy csak találgatsz? Ha tudod, akkor más módon is el tudjuk kapni őket, jogi úton, megfelelő csatornákon át. De ez így túl komoly ügy. Lődözni a szövetségeseinket, csak mert néhányuk helytelenül viselkedett.

– Helytelenül viselkedett?! Ez aztán a megfogalmazás, őrnagy! – nevetett fel csípősen Bradford. – Vagy Lung Jün marsall martalócai voltak, vagy valamelyik tucsun hordája. A falusiak le tudták írni az egyenruhákat, a jelvényeket, a karszalagokat.

– Mi az a tucsun?

– Hadúr. Fővezér. De ez rossz fordítás. A stílusuk Jesse Jamestől Pancho Villán át Dzsingisz kánig terjed, vagy akár Csang Kaj-sekig.

– És Lung Jün marsall milyen helyet foglal el a mércéden?

– Magasat. Nagy ember az ópiumkereskedelemben és az amerikai kölcsönbérleti hadianyag elrablásában. Mindenekelőtt a saját érdekét nézi, azután Taj Liét és Csang Kaj-sekét. Az ópiumot valószínűleg Taj Li hálózatába kellett továbbítania. Irdatlan sok haszon van rajta, különösen ha eleve semmit sem fizetett érte az ember.

– És hol akarod megtalálni azokat a fickókat... azokat a banditákat, akiknek a nyomába eredtél? – Hogy banditák-e vagy katonák, szinte egyre ment Reismannak. Átérezte, amit Linc elmondott, mégis meg kell akadályoznia a hadműveletet. Ha valami hibát talál a tervben, talán az is elég lesz a kacsinoknak, hogy lebeszélje és visszairányítsa a zászlóaljat.

– Caohszieni és jongpingi helyőrségeken.

– Mutasd a térképedet!

Bradford széthajtogatta, és Reisman örömmel látta: jó selyemtérkép, pontosan meghatározott topográfiával, utakkal, ösvényekkel, vízi utakkal és speciális tereptárgyakkal.

– Ezek ötven és hetvenöt mérföldnyire vannak innen. Úgy gondolod, odamész, lesújtasz mindkettőre és épségben visszatérsz?

– Nem. Csak Caohszienre – mutatta Bradford a térképen. – Baromian megtanítjuk őket móresre, azután elhúzzuk a csíkot. Tüzérséggel csesszük szét őket, amelyet azoktól a japánoktól szereztünk, akik ellen harcolniuk kéne. Amikor majd a 70 milliméteresek döntögetni kezdik a falaikat, azt hiszik, japánok vagyunk és elpucolnak, ahogy a háborúban csinálták. Ha Jongpingnél is lecsapunk rájuk, akkor át kell kelnünk még egy folyón, a Lancangon. Ez lelassítana bennünket, és a barátainknak lenne hol lecsapniuk ránk visszajövet.

– Örülök, hogy fölismerted. Állati jó hadvezér vagy, Linc – mondta epésen Reisman.

– Elég jól boldogulok. Velünk tartasz?

Reisman megrázta a fejét, és a másik három városra mutatott, amelyek közelebb vannak a határhoz, mint a cél. – Figyelembe vetted-e, mondd, hogy kínai ezredek vannak itt, Tengcsongban, ott Beosánban és amott Lusuiban? Még ha túljutsz is a járőreiken és az őrszemeiken...

– A kínaiak nem járőröznek és nem őrködnek – vágott közbe Bradford. – A seggükön ülnek a garnizonokban. Amikor Stillwell végre rávette őket jöjjenek át Burmába és segítsenek harcolni a japánok ellen, a kacsinok végezték helyettük a járőrözést.

Reismannak persze sejtelme se volt, vannak-e kínai ezredek abban a három városban, vagy se, csak blöffölt, de minthogy közel voltak a burmai határhoz, ez mégis logikusnak látszott.

– Ha folytathatnám, százados! – mondta nyersen.

– Mihelyt jelzés megy Caohszienből arról, kik vagytok és merre tartotok hazafelé, masszív hadrendbe állnak a hátatok mögött a kínaiak. Tudod-e mit művelsz Linc? Csapdába vezeted az embereidet és az rájuk is csapódik majd. El fogod veszíteni az egész zászlóaljat. Talán saját magadat is. Nem éri meg... ez a szemet szemért-ügy.

– A kacsinokért történik. Ezek megtorlást akarnak az ellenük elkövetett iszonyatos mészárlásért.

– Hibás a terved, Linc. Az utad túlságosan nyitott, látható. Látod, még én is rád találtam.

– De hát te szakember vagy az ilyesmiben, Johnny – mosolygott Bradford. – Tőled el is vártam volna, hogy rám találj. Bár azt nem tudom, hogyan képzelted, hogy életben maradsz ebben a pokolországban és hogy hogyan jutsz ki innen, ha ránk nem találsz...

– Retúrjegyet váltottam – mondta Reisman. – Van néhány régi fölszállópálya negyven mérföldön belül, annak a hegynek a túloldalán, amelyen most átkeltetek. Egyszerű kis kifutópályák, az angolok csinálták őket évekkel ezelőtt. Jól el vannak rejtve. Lefogadom, még csak nem is tudsz róluk. Könnyű gépeknek kell értem jönniük meghatározott időpontokban, hogy megkeressenek és elvigyenek.

– De erre még mindig nyüzsögnek a japánok, tudod-e?

– Akkor miért nem őellenük harcolunk, miért a kínaiak ellen? – szívóskodott Reisman.

– Már elmondtam neked, miért. Azért indulunk ellenük, hogy móresre tanítsuk őket, hogy soha többé ne próbálkozzanak olyasmivel, mint amit tettek. Nos, örülünk, ha velünk tartasz, John, de nem veszem zokon azt se, ha úgy döntesz, hogy elmész. Mondhatod azt, hogy elkerültél bennünket az átkelésnél; én pedig megesküszöm rá, ha valaki kérdi.

– A pilóta, aki ledobott, már tudja, hogy találkoztunk, és az a parancsom, hogy fordítsalak vissza, Linc – mondta Reisman halkan. – Értsd meg végre! Az egész terved meggondolatlan.

– Katonai vagy politikai szempontból? – kérdezte hangsúlyosan Bradford.

– Mindkettőből. Nem fog sikerülni. Add föl! Mire ideérsz, el lesz zárva a visszautad.

Bradford kacsinul szólt vezérkarához. Rövid megbeszélés zajlott. Reisman látta, hogy végül szavaznak, és mind egyetértenek.

Bradford így szólt Reismanhoz: – Nos, vagy megölünk, idekötözünk egy fához és hagyunk elrothadni, vagy velünk tartasz fogolyként, őrizet mellett.

Reisman ebben a pillanatban vette észre, hogy valaki áll mögötte. Megfordult és látta, hogy Ne Tin az, a mérges duwa, aki turbánt visel. Sikerült neki hangtalanul a háta mögé surrannia. Egy M-3-as géppisztolyt szegezett Reismanra.

– És most, szép lassan rakosgasd ki az összes fegyveredet ide, a földre, ahol jól látjuk őket, John – mondta Bradford. – És a tartalékokat is a bakancsodból, a cipősarokból... ahogy együtt tanultuk.

Reisman vállat vont, és engedelmeskedett.

– Oké – mondta –, nincs más választásom. Megyek én is veletek.

4.

Egy völgyön és egy újabb hegyvonulaton kellett átkelniük, hogy Caohszienbe érjenek, a keleti lejtőre. Reismant Bó Szan személyes felügyelete alá helyezték, ők ketten mindig a menetoszlop közepén haladtak. A fiú lövésre készen tartotta karabélyát, nem a vállán vitte. Igyekezett igen komolyan, sőt fenyegetőn nézni foglyára, de nem sikerült mindvégig komor képet vágnia. Időnként rámosolygott Reismanra, és szólt néhány szót angolul; ilyenféle kérdéseket, mint – Honnan jött? – és: – Milyen érzés a levegőben lebegni és leszállni, mint egy madár? – majd, izgatottan: – Néhány hypenla már csinált ilyet, de én még nem.

Reisman barátságosan válaszolgatott a fiúnak. Bó Szan örült, nevetgélt, de azután eszébe jutott a szerepe, és újra komor arckifejezést öltött. Amikor Bó Szanra került a sor, hogy az egyik lovat megülje, Reisman is mellette lovagolt. Ez szórakoztatta, mert a lovakról eddig elég keveset tudott és nem nagyon volt alkalma lovagolni; bár vágyódva emlékezett vissza a Palesztinában töltött időszakra, amikor egy szabre lány mellett lovagolt egy galileai kibuc földjein és szőlőskertjein át, föl az azokat körülölelő dombokra. Mindketten puskát viseltek, mert veszedelmes volt a helyzet, s ettől csak még borzongatóbbá vált a lovaglás, amely – noha pusztán nevelő jellegű utazásnak volt szánva, az ő felvilágosítása volt a cél – érzelemmel telt meg mindkettejük számára. A lánynak Galia volt a neve, fekete hajú, napbarnított, élénk szabre, vidáman pattant ki annak az országnak a földjéből; csupasz lábszára keményen szorította aranypej csődörének véknyát, kacagott Reisman zavarán még azon a szelíd kanca hátán is, amelyet ő választott ki a fiúnak; ajka, szeme, teste később szenvedélyesen és diadalmasan fogadta be őt egy kiszáradt folyóvölgyben, a hegyek között.

Reisman odanézett Bó Szanra, nem bánta volna, ha újra Galia lovagol mellette. “Mit művelsz te egy ilyen helyen? – kérdezné a lány. – Erec Jiszreelben szükségünk van ilyen férfiakra, mint te!" Ezt mondta neki akkor régen. Megpróbálta ott tartani Reismant, de ő csak egy darabig maradt és máris indult tovább, mint ahogy más országokban is csak rövid időkig maradt, és azokon a hajókon is, amelyeken azokban az években dolgozott. Néha katona is volt, néha csak jövevény vagy egyszerű turista. A katonáskodás már épp győzni kezdett benne a tengerészkedés fölött, amikor a háború utolérte, s hivatásossá keményítette.

A zászlóalj megállás nélkül menetelt és lovagolt tovább az éjszakában. A kacsinok hozzászoktak a hosszú, csöndes vándorlásokhoz sötétben, keskeny ösvényeken. Ha netán kínaiak fölfedezik őket, megpróbálják blöffel kivágni magukat, kínaiul, imigyen: – Megwa bong... amerikai katona. – Amerikai katonai egyenruhájuk, bármily szedett-vedett volt is, valamint amerikai fegyverzetük és fölszerelésük némi hitelt adott ehhez a meséhez, és hivatalosan valóban amerikai-kacsin rohamcsapatként tartották nyilván őket, bár a szerény zsold, amelyet mint hypenlák kaptak, javarészt indiai papírrúpiában került a kezükbe.

Hajnalra kijutottak a keskeny völgyből, s már elég magasan jártak a következő emelkedőn, amelynek túlsó oldalán Caohszien terül el. És hajnalra Reisman is megértőbb lett a kacsinok vérbosszú-igénye iránt, a falvaikat megtámadó kínaiakkal szemben – még ha nem is értett egyet velük. Az éjjeli és nappali menetelés során sokat beszélgetett Bó Szannal, és Bó Szan elbeszélte, mit műveltek a falujával meg a többiekével a japánok. – De ők ellenségeink voltak a messzi távolból; s ha egyszer megszabadulunk tőlük, akkor mindörökre elmennek és békén hagynak bennünket. Ezek viszont a mi baráti szomszédaink – mondta gúnyosan Bó Szan. – És ezért többszörösen is az ellenségeinkké lettek. Őket is meg kell büntetnünk.

– Érdekel, hogy mi a véleményem? – kérdezte Reisman.

Most épp nem ültek lovon, egymás mellett gyalogoltak a sötétségben, fölfele kapaszkodtak, a katonák a sűrűn benőtt ösvényt messze nem érezték olyan nehéznek, mint a maguk őserdős hegyoldalait.

– Igen, érdekel, Duwa John – intett a fiú.

– Ez a ti támadásotok legalább annyira áruló és becstelen, mint a kínaiaké – mondta Reisman. – És nem fog igazságot tenni. Csak fölszítja a régi ellenségeskedést.

– Ők szították föl – jelentette ki Bó Szan. – Az lenne becstelenség, ha nem állnánk bosszút. – A fiú hangja inkább magas volt, mint mély, de ez változott a hangulata szerint, és aszerint, mit mond éppen. Megindítóan kecses ritmusban beszélt.

Reisman felfigyelt rá: – Jól beszélsz angolul. Hol tanultad?

– Egy keveset az angoloktól a háború előtt. A legtöbbet Bo... Duwa Lincolntól és más amerikai katonáktól. Lincolnnak hívták a maguk egyik híres elnökét is. Sok mindent tudok az országukról. Duwa Lincoln megígérte, járhatok iskolába a háború után.

Maga Duwa Lincoln is odajött Reismanhoz, amikor a sereg alkonyat után végre megpihent. – Szeretném, ha részt vennél, Johnny – mondta.

Reisman rápillantott, megérezte barátja hangjában a közelgő akció izgalmát, arcán a kissé vad kifejezést, és a testéből áradó vibrálást, a feszesen visszafogott erőét – mindez nyomban megfertőzte Reismant. Egy pillanatra őt is magával ragadta a mámoruk.

– Részt vennék, Linc – mondta, és saját magát kevésbé lepte meg a válasszal, mint Bradfordot. – Részt vennék, ha tudnám, mi a haditerved. Nem szeretem a “vagy sikerül, vagy nem" dolgokat.

Bradford a lova mellett állt, fogta a kantárszíját. Hátrapillantott, az oszlop teljes hosszára, azután előre, mintha a fejeket számlálná. Egy fennsíkon álltak meg, s az oszlop megtartotta elhúzódó, elszórt formáját. Nem bújtak össze. Nem nyújtottak könnyű, összetömörült célpontot váratlan mozsárágyúk vagy tüzérség számára. A felderítők már meg is jöttek; jelentették, hogy a keleti lejtőre átvezető hágó itt van közel, kissé magasabban, s senki nincs útjukban.

De a Bo nagyon is könnyedén vetette oda a választ:

– Rájuk rontunk, és annyi kárt teszünk, amennyit csak tudunk. Ledöntjük és szétlőjük a berendezéseiket, és megölünk a gyalázatos gazemberekből annyit, amennyi az utunkba akad, aztán lelépünk.

– Fényes nappal?

– Hogy érted?

– Azt javaslom, százados, csak jóval sötétedés után csapj le rájuk, amikor már alszanak. – Reisman fölnézett, a hágó felé. A túloldalról a napfény nyalábjai rajzolták körül a gránitkiszögelléseket, fákat és, a ritkás aljnövényzetet a mezőn túl. – Ha most áthaladsz itt nyolcszáz emberrel, pár száz lóval meg egy rakás tevével, jobban feltűnsz, mintha reflektorfényben állnál a színpadon. Egyelőre még a meglepetés előnyével rendelkezel. És a helyedben erre az előnyre nagyon is vigyáznék.

Bó Szan és a többi kacsin növekvő érdeklődéssel hallgatta a párbeszédet; azoknak az érdeklődésével, akiknek a sorsát mások határozzák meg. Közöttük volt Ba Csit, az egyik duwa. Alacsony, sovány, harminc körüli férfi, ajka fölött gyér bajusz, arcán szakáll nyomai. Foltos dzsungelkalapot viselt, karimáját helykén fölhajtotta, pántjába kis tollcsokrot rakott. Ba Csit közelebb jött a két amerikai tiszthez, hogy jobban hallja és jobban értse Reisman szavait.

– Lefogadom, hogy a csoportotokban senki se járt még Caohszienben – ingatta fejét Reisman. Csomagjait a földre rakta és azokon üldögélt, Bradford, Bó Szan, Ba Csit és még néhány hypenla ugyancsak odaült a közelébe a földre; s most mintha Reisman állt volna a vezérkar élén. – Lefogadom, sejtelmetek sincs, vajon a Kuomintang-csapatok betonfalak mögött vannak-e, egy tömegben, nehézfegyverekkel, vagy csak emeletes fabarakkokba szállásolták be magukat, vagy a terepen táboroznak, figyelőállásokkal. Valószínűleg azt se tudjátok mennyien vannak, milyen fegyverekkel és mennyi lőszerrel rendelkeznek. Nem tudjátok, mennyi a tartalékuk, milyen híradó eszközeik vannak, és azt se, hogyha átjuttok a hágón, balra vagy jobbra találjátok-e a várost és a katonákat.

– A város balra van – mosolygott Bradford. Érezte már, hogy Reisman vele van. – A felderítők látták a hegygerinc mögött. Ami a többit illeti, abban igazad van. Rögvest meg kell tudjuk, mihelyt odaérünk. – Hallgatott pár pillanatig, körülnézet a kacsinokon, mintha az engedélyüket kérné arra, amit mondani fog, azután így szólt Reismanhoz: – Hacsak nincs valami ötleted és nem osztod meg velünk. Lehet, hogy bezápultam a dzsungelben. A gyors, lerohanásos rajtaütéshez szoktunk hozzá, saját pályán és saját módszereinkkel. Neked Reisman őrnagy, neked talán akad valami más ötleted.

Reisman elmosolyodott, mert eszébe jutott az, ami mindig jó szolgálatot tett neki. – Igen. A tankönyvet ezer éve írták – mondta talányosán. Ifjú matrózként fedezte föl, egy Ausztráliába tartó szénszállító hajón. Már minden könyvet, magazint, újságot végigolvasott, ami csak akadt a fedélzeten, míg végül nem maradt más, csak a Biblia. Ott, Mózes Negyedik Könyvéből tanulta meg minden katonai felderítés alapjait és legfőbb parancsait. Az évek során később időről időre újra végigolvasta a szavakat katonaként, különösen a vonalak mögé, ellenséges területre küldött katonaként, és megbűvölte e szavak egyszerűsége és logikája. Jól emlékezett rájuk.

– Már akadt is – bólintott. – Ismered a Bibliát. Mózes embereket küldött előre, kémleljék ki Kánaán földjét. Neked is embereket kellene küldened Bradford, hogy kémleljék ki Caohszient.

Bradford helyeslőén morgott. – Sose hittem, hogy fejezet és szakasz szerint tudsz idézni.

– Mózes Negyedik Könyve, tizenharmadik fejezet, a tizennyolcadik bekezdéstől, nagyjából – emlékezett vissza Reisman. Mély lélegzetet vett, remélte, hogy jól emlékezik még: – “És amikor elküldé őket Mózes a Kánaán földjének megkémlelésére, monda nekik: Menjetek fel erre dél felől és hágjatok fel a hegyre. És nézzétek meg a földet hogy milyen az; és a népet, amely lakozik azon, erős-e az vagy erőtlen, kevés-é, az vagy sok? És milyen a föld, amelyen lakozik az, jó-e az vagy hitvány; és milyenek a városok, amelyekben lakozik, táborokban, vagy erősségekben lakozik-é?"^** – úgy hangzik, mint az OSS egy alapkönyve, ugye? És az marhajó tanács a számotokra.

A kacsinok közül sokan beszélték a helyi kínai tájszólást. Sokan jelentkeztek önként, de csak néhányat választottak ki. Beöltöztek a legócskább és legkevésbé katonai kinézetű holmiba, amit csak össze tudtak rakni a sereg tarkabarka készletéből. Összepiszkolták őket, megmutatták nekik, hogyan sántikáljanak és kússzanak, hasonlítsanak azokra a koldusokra, akik Kína minden városában, falvában elárasztják a kapukat és az utcákat. Arcuk szerint kínaiak is lehettek volna, mert a kacsinok sok-sok nemzedékkel azelőtt a messzi északról jöttek, s a faji hasonlóságok átfedték egymást.

A négy ember a zászlóalj hypenlái közül került ki, úgy gondolták, nekik könnyebb lesz elvegyülni. Duwa Ne Tin parancsnoksága alá helyezték őket, de egyedül kellett dolgozniuk, külön-külön be- és kisurranni Caohszienből, és nem volt szabad úgy viszajönniük, nehogy bárki lássa őket. Ne Tin elkomorult, amikor Reisman megparancsolta, vegye le a turbánját, de megértette, hogy így kell tennie.

Reisman senkitől se kért engedélyt, nyomban magához ragadta a tervezést. – Veletek lovagolok a hágóig, azután gyalog cserkésszük be a másik oldalt a gerinc mögül. – Bradfordhoz pedig így szólt: – Négy másik hypenlát is kérek, akik automata fegyverekkel és M-3-asokkal velünk lovagolnak. El kell rejtőzniük a hágóban, hogy szükség esetén fedezzenek bennünket.

– Nekem is önnel kell mennem. Az a parancsom, hogy őrizzem önt, Duwa John – buzgott Bó Szan.

Reisman néma, beleegyező pillantást vetett Bradfordra.

– Oké, tarts vele, Bó Szan! – mondta Linc, de hangjában nem tengett túl a lelkesedés. Bátorítón mosolygott. – Csak el ne lovagolj Csungking felé, kis maung!

A felderítőcsoport készülődött, Bradford pedig visszaadta Reismannak a fegyvereit. – Bízom benned, John, és nem akarom, hogy védtelenül menj oda. – Bó Szanhoz pedig így szólt: – Fölmentelek az iránta való felelősség alól. Kövesd a parancsait.

Odafönn a hágón, már majdnem odaát a túloldalon, a lovakat a négy hypenlánál hagyták, fedezéket kellett keresniük a kiszögellések és a bozótok mögött. Reisman magával vitte Bó Szant és a négy embert, aki Caohszienbe készült. Bár Ne Tin és a többiek értettek és beszéltek is egy csöppet angolul, voltak dolgok, amelyeket nem értettek meg, vagy amit csak saját anyanyelvükön tudtak pontosan elmagyarázni. Legfolyékonyabban a fiú beszélt angolul, s Reismannak tolmácsként is szüksége volt rá. Azonkívül furcsamód igényelte, hogy a fiú a közelében legyen, hogy gondja legyen rá, baja ne essék.

A város fölötti hegygerincről- Reisman jól rálátott egy észak felől jövő országúira, amely belevész a szűk utcák labirintusába, omladozó falak és sűrűn épített házak közé, azután a déli városkapunál hagyja el a labirintust. Tábori látcsövén át palatetős vályogépületeket látott, néhol kő- és faházakat. Nem látszottak kiemelkedő középületek, pagodák vagy templomok. Egyszerű kis hegyi városkának látszott, csúf épületek együttesének; város, amely különösebb ok nélkül nőtt ki ezen a vad tájon, legfeljebb azért, hogy útközben megálljának itt a nomád törzsbeliek és a kereskedők karavánjai. Távíróoszlopok és huzalok meredeztek az úton északi és déli irányba. Ha van rádióadó a városban, az a garnizonban lesz, de azt sehogy se tudta felfedezni.

Reisman, Bó Szan tolmácsolásával elmagyarázta, miket kell megtudni a városban: – A csapatok pontos helyzetét kell tudnom és az általuk használt épület elhelyezkedését. Hányan vannak és milyen a kiképzésük? Ha van itt erődítmény vagy kaszárnya, bezárják-e éjszakára? Pontosan min és hol kell átjutnunk, hogy a helyőrséghez érjünk? Van-e ott rádióadó? A távíróvonalakat az úton könnyűszerrel el tudjuk vágni, de hol tartják a rádiójukat? Van-e központi fegyvertár vagy lőszerraktár, amelyet fölrobbanthatnánk? De talán a legfontosabb: meg kell tudni, ugyanezek a katonák támadták-e meg a falvaitokat.

Ne Tin ingerülten vont vállat: – Teljesen mindegy. Azért jöttünk, hogy megleckéztessük a kínai hadsereget, és meg is tesszük

A négy férfi tizenöt perces időtávokban egyenként indult el a hegygerincről, kijelölt útvonalukat követték. Reisman nézte őket látcsövén át, amint aláereszkednek a magasból, egészen az első épületekig, utcákig. Időnként átadta a látcsövet Bó Szannak, aki megköszönte, hogy figyelemmel kísérheti társai útját. Ketten északnak mentek, egyikük délre. Ne Tin utolsónak indult, távolra tartott a hegyoldalon, hogy átmenjen az észak-déli úton, átszelje a várost, azután újra bebotorkáljon Caohszien közepébe, mintha csak mindvégig keletről jött volna. Először a piactérre megy majd, mondta, mert ez az a hely, ahol az érdekes és fontos dolgok megtudhatók.

Reismannak és Bó Szannak most jó néhány órán át semmi dolga nem volt, csak várni és rajta tartani a szemüket a hegyoldalakon, a lenti városon és országúton. Időnként forgalom is akadt az úton, egy része katonai jellegű; teherautókon, dzsipeken vagy lovakkal és tevékkel. A forgalom nagy része civil volt. Emberek gyalogoltak, volt aki teherrel megrakott tevét vezetett, egyesek talicskát toltak, mások a vállukon egyensúlyozott rúdon vitték az árut, puttonyokban.

Odalenn zajlott az élet, és Reisman nem érezte azt a vérszomjat e város népével és katonáival kapcsolatban, amit Bradford százados meg a kacsinok éreztek; nem érezte azt a vérszomjat, amit Európában a fasiszták és nácik iránt érzett, s amit most át akart vetíteni a japánokra is. Semmi okát nem látta, hogy a lentiek életét elvegye, mégis, tudta, hogy ha minden jól megy, ő is lemegy majd oda éjszaka a többiekkel, s pusztulást, halált visz. Meg fogja tenni, noha ez nem az ő ügye; meg fogja tenni, mert ez lett az életformája.

Az első három felderítő röviddel alkonyat után megérkezett. Reisman előzőleg azt az utasítást adta nekik, hogy várjanak estig, mindenesetre, hátha valaki a városban fölfigyelt rájuk és a nyomukba akar eredni. Mindhárman sok részletet megtudtak a garnizon helyéről. Egy nagy kőfallal körülvett erődítményben vannak, az északkeleti oldalon, az épületet keskeny utcák és maga a város veszi körül. A falak vastagnak és szélesnek látszanak, tetejükön bástya és lőrések, valójában azonban üreges stukkóhomlokzatok, amelyek lehetővé teszik a csapatmozgást a falak mögött lent is és fönt is. A négy fal mindegyikének közepében vastag fából készült hatalmas szárnyas kapuk. E kapuk közül az egyiket nappal nyitva tartják, csak felületesen őrzi két őr, így könnyű a bejárás, s nagy a jövés-menés, árusok, koldusok járkálnak ki s be. Az egyik kacsin szerzett a piacon egy elhagyott zöldségestalicskát és betolta az erődítmény belsejébe. Jelentette, hogy benn nagy gyakorlótér található, fabarakkok, vályogbarakkok, sátrak és néhány tömör cementépítmény, ezek egyike a fegyverraktár. Észrevett egy rádióadó antennát is az egyik fabarakk tetején, és arra következtetett, hogy a híradós helyiség ott van az alatta lévő épületben.

Bradford szerint mintegy ezerötszáz katonát állomásoztatnak ott, tartalékezredet, amely Lung Jün marsall hadseregéhez tartozik. Jól vannak fölszerelve és azokhoz az egységekhez tartoznak, amelyeket amerikai instruktorok képeztek ki az év elején, egy kunmingi támaszponton. Mégis mindhárom felderítő úgy találta, hogy az épület az általános önzetlenség érzetét kelti, hogy a legcsekélyebb mértékben se tartanak külső támadástól. A kacsinok, akik bejutottak, láttak néhány gyakorlatozó katonát, de még többet, aki csak kószált erre-arra. Nincs se tüzelőállásban tartott tüzérség, se ágyú, se géppuska.

Reisman hallgatta az angolul előadott jelentésüket, majd amikor ez nem volt megfelelő, Bó Szan tolmácsolásában az anyanyelvükön elmondottakat, és mély benyomást tett rá a katonai megfigyeléseik pontossága, meg az információké, amelyeket a lakossággal és katonákkal beszélgetve szűrtek le Caohszienben. Gratulált mindegyiküknek, talán kissé túlságosan is leereszkedőn. Egyikük komoran dünnyögött valamit kacsin nyelven Bó Szannak.

– Mit mondott? – kérdezte Reisman.

Bó Szan zavartan elkapta a tekintetét. – Azt mondta: “Mi a csudára számított? Évek óta ezt csináljuk a japánokkal. Hypenlák vagyunk, nem gyerekek!"

Reisman bólintott, elfogadta a jogos berzenkedést. Talán volt az előbb a magatartásában valamicske a “fehér ember terhéből". Minél előbb meg kell szabadulnia ettől.

A sötétségben sokáig vártak Ne Tin visszatérésére. Azután, amikor már épp le akartak mondani róla és indulni vissza, Reisman meghallotta hátuk mögül a halk lépteket, olyan irányból, ahonnan nem is várták. S egyszeriben Ne Tin sietett feléjük, a máskor oly zord arca most elégedetten fénylett.

Derekából, az inge alól elővett két kis zacskót, abból két kis maszatot, s odatartotta Reisman felé. Reisman abban a pillanatban, amikor a katona az ingét megemelte, megpillantotta már a dah-t, amelyet Ne Tinnek sikerült odarejtenie. Reisman a sötétségben csak a véres húscafatokat látta Ne Tin tenyerén.

Fülek! A gazember levágta valakinek a fülét, és most ezt mutatja büszkén Reismannak.

– Átkozott marha! – morogta Reisman. – Fordíts nekem! – hadarta Bó Szannak. – Gondolom, otthagytad a holttestet valahol, hogy ráakadhassanak és riadót fújhassanak!

– Nem, nem hagytam ott – tiltakozott Ne Tin.

Angolul, kacsinul és jelbeszéddel bizonygatta az egész csoportnak, hogy gondja volt rá, jól elrejtette az orvul megtámadott és megölt kínai tiszt testét az erődítményen kívül.

Reisman néma rosszallással bámult Ne Tinre, igyekezett nem kimutatni viszolygását. Neki is gyakran kellett embert ölnie, de ilyesmit sose tett.

– Most, hogy ott jártatok és láttátok, miről van szó, gondoljátok-e, hogy sikeresen meg tudjuk támadni őket és kijutunk súlyos veszteségek nélkül? – kérdezte.

– Igen – felelte mély meggyőződéssel Ne Tin. Arcáról nem tűnt el a vérszomjas kifejezés.

– Jól van. Induljunk vissza, és mondjuk el a többieknek! – mondta Reisman.

5.

A kacsinok nagyon értettek ahhoz, hogyan kell halkan mozogni az ösvényen, nem látszani, amíg a sötétben, a hegyi réten barátra vagy ellenségre várakoznak. Reisman és kilencfős járőrcsapata már odaért az alakulat várakozóhelyéhez, már az elrejtőzött menetoszlop közepén lovagolt, amikor a sereg hypenlái előbújtak rejtekhelyükről és körülfogták őket.

– Már aggódni kezdtem érted – sietett Reismanhoz Bradford. – No, bemegyünk?

– Elfelejted, miért vagyok itt, Linc – válaszolta kitérőn Reisman. Még mindig nem helyeselte, amit művelnek, bár megakadályozni nem tudta. Sőt, segít, hogy sikerüljön nekik. – A ti ügyetek. Hallgasd meg a felderítőidet, és dönts te.

Bradford újra összehívta a haditanácsát, ott ültek együtt a földön és meghallgatták a Caohszienben járt négy felderítő jelentését. Negyedhold világította meg kissé a rétet, s a fedezékből kijött embereket és állatokat. A hőmérséklet sokat esett nappal óta, a hypenlák pulóvert, zekét vettek föl.

Irigykedve nézték Ne Tint, aki vígan mutatta be véres trófeáját a többieknek. Reisman örömmel hallgatta, hogy Bradford ugyanazt kérdi tőle, amit ő előzőleg Ne Tintől. Rátalálhatnak-e a tetemre, és riaszthatják-e a garnizont? Ne Tin bizonygatta: jól elrejtette a hegyoldali vízmosásban, az erődítménytől távol.

Bradford az ölében tartotta jegyzetfüzetét és ceruzáját, s míg a négy felderítő jelentést tett, ő lerajzolta a város sematikus ábráját, a garnizonhoz vezető utakat és magát az erődítményt. Bó Szan odakuporodott mellé, és kis zseblámpával megvilágította a papírt. Azután Bradford egy külön lapon fölvázolta az erődítményt és annak belső épületeit. Megmutatta a vázlatokat Ne Tinnek és a többi három felderítőnek, erősítsék meg, vagy javítsanak a részleteken. Meggyőződve róla, hogy a vázlatok a lehetőséghez képest pontosak, a távolságokat és emelkedőket is helyesen becsülte meg, néhány pillanatig némán tanulmányozta a rajzot, azután megkérdezte a haditanácstól: – Bemegyünk, vagy sem?

Egyhangúan a támadás mellett döntöttek. Bradford Reisman felé nézett: – Mi a véleményed, őrnagy?

Amit Reisman gondolt, nem volt ugyanaz, mint amit mondott. Tudta, értelmetlen, sőt talán végzetes lenne, ha újra azt mondaná nekik, forduljanak vissza. Belátta, a kacsinoknak joguk van ahhoz, hogy itt legyenek, és megtegyék, amit meg kell tenniük, de még mindig úgy vélte, Lincnek elment az esze, hogy ide vezette őket, s ő maga se normális, ha segít nekik, ahelyett hogy visszarobogna Burmába valamelyik csöpp leszállópályához, ahol az OSS összekötő repülőgépei már keresik.

– Ha már csinálod, csináld jól – mondta Reisman.

– Beszállsz? – kérdezte Bradford.

Inkább kihívásnak hangzott, mint kérdésnek. Reisman nem válaszolt azonnal; valójában azonban csak egyféleképp tudott válaszolni. – Igen. – És ez nem csak kényszerhelyzetéből fakadt. Ez a válasz elégítette ki az iránti örökös régi vágyát, hogy próbára tegye önnön bátorságát. – Igen ismételte meg –, de pontosan meg kell határoznunk, mik a céljaink és a zászlóalj minden tagjának tudomásul kell vennie, ezeket a célokat nem lépheti túl. Tudniillik épségben vissza kell hoznod a zászlóaljat. Ne pazarold az embereidet merő vérszomjból, ne hagyd, hogy elpusztítsák magukat. Sok zűrötök lesz belőle, bárhogy alakul is. És nekem is, azt hiszem. De ha kellőképpen és tartósan példát statuáltok a rablókon, akkor a rajtaütésetek jó célt szolgál, és ha épségben visszahozod a zászlóaljat, könnyebb dolgod lesz, minthogyha súlyos és értelmetlen veszteségeket szenvedsz.

– Mit tekintesz kellő és tartós példastatuálásnak? – kérdezte Bradford.

– Vedd be az erődítményt, semmisítsd meg a berendezéseiket, fegyvereiket, lőszerüket és híradó eszközeiket de mindezt nagy pontossággal. – Körülnézett, külön-külön minden egyes kacsin vezér arcába. – Fordítsd le az embereidnek, amit mondtam, Linc! Szeretném, ha pontosan értenék. Ne Tin megszerezte a fület, de az ilyesmi szükségtelen. Amit én javaslok, attól tisztelni és félni fognak benneteket. Megmutatjátok vele, hogy cifrább dolgokra is képesek vagytok, ha szükséges. Utána aztán lehettek nagylelkűek a győzelemben, ha akartok. Elvégre ők tágabb szemszögből nézve a szövetségeseink. Ne azért menjetek oda, hogy minél több Kuomintang-katonát mészároljatok le. Ez csak még dühödtebb visszacsapásra hergelné a csungkingi és más hatalmakat. Megtorlás megtorlást követne – végeérhetetlenül.

Bradford és Bó Szan fordított a többi kacsinnak, azután a százados kérdést tett föl: – Szedjünk foglyokat? – Halkra fogta a hangját, de nem akadályozhatta meg, hogy a többiek meghallják. – Tudod, a kacsinok iszonyú dolgokat műveinek a foglyaikkal. Egyszerű halál a csatában jobb.

– Nem, nem akarunk foglyokat. Az csak lelassítana bennünket. Előkészíthetünk egy olyan támadást, amitől halálosan berezelnek, de a helyőrség többsége kiiszkolhat a város túlfelén.

Ez teljesen másmilyen hadművelet, mint amilyenhez a kacsinok szokva voltak, ismerte be Bradford, míg a csatarendet kidolgozták. A hypenlák a rajtaütés mesterei voltak a japánok ellen a dzsungelben; értettek hozzá, hogy szövetségesnek használják a fákat, indákat, növényeket, és voltak ösvények, amelyek megtalálásának csak ők ismerték a titkát. Mindig is igyekeztek elkerülni, hogy városban essenek csapdába, vagy hogy egyenlőtlen csatákba keveredjenek.

Bradford most négy támadó századra osztotta a sereget. Háromnak egy-egy duwa került az élére, a negyediket ő maga vezette. Minden századnak megvolt a maga ágyúja, mozsárágyúja és géppuskája. A puskák, karabélyok, oldalfegyverek, dahok és gránátok mellett minden századot kiegészítették Browning automata fegyveres és M-3-as géppisztolyos hypenlákkal. Fő feladatuk az volt, hogy tisztítsák az utat a rombolóegységek számára, amelyek dinamitot, plasztikbombát, gyújtószerkezeteket, gyutacsokat, huzalt, időzítőszerkezeteket és detonátorokat visznek, valamint hogy biztosítsák azokat, akik elhelyezik mindezt.

Éjfélre időzítették a támadást, és úgy döntöttek, hogy két órával később végét is vetik, akár eredményt érnek el, akár nem. Valamennyi parancsnok katona karórát viselt, ezeket most összeegyeztették.

– Melyik századdal tartasz? – kérdezte Bradford.

Reisman tudta jól, nem kell egyikükkel se tartania. De vajon több vagy kevesebb mersz kell-e hozzá, hogy kimondja? Ragaszkodjék hozzá, s azután föntről, a hegygerincről figyelje, győz vagy bukik az általa megtervezett hadművelet?

Néhány pillanatig nem szólt, viszonozta Bradford és kacsin hadnagyai kihívó tekintetét. Azután így szólt: – Az erődítménybe megyek, Ba Csit embereivel. Két géppuskás egységet viszek az északi kapuhoz. Azt a kaput nem vesszük ágyútűz alá. Ha a pszichológiánk beválik, a kínaiak belátják, hogy ez az egetlen kiút a számukra. A három másik oldal felől lőjük őket... Ők maguk fogják kinyitni az északi kaput, és azon át menekülnek el. Amíg a robbanószerkezetek lerakása folyik, védelembe vonulunk, hátha ellentámadással próbálkoznak.

Pontosan 23 órakor, gyér holdvilágnál a lovakat egy rögtönzött karámba helyezték el a hágón. Bó Szan és még öt hypenla heves tiltakozásuk ellenére azt a parancsot kapta, maradjanak a lovakkal. A súlyos fegyverekkel és lőszerrel megrakott tizennyolc tevét átvitték a hegy túloldalára, hogy leszállítsák a fegyvereket és az ágyúkat a kiszemelt helyekre. Öt lovat is vittek a támadáshoz, főleg, hogy visszahozzák velük az esetleges sebesülteket.

Újra egyeztették az órákat. Elsőként Ne Tin százada indult el a hegygerincről. Át kellett kelniük a észak-déli úton, hogy keletről érjék el a várost, úgy, ahogyan előzőleg. Agyújukat készenlétben tartják a védelemre, ha netán megtámadnák őket; de fölállítják a mozsárágyúkat is, és pontosan éjfélkor tüzet nyitnak a dombról az erődítményre. Ugyanekkor a város fölött elhelyezett tarackok lőni kezdik az erődítmény nyugati és keleti kapuját. A nyugati kaput kintről robbantják be. A keleti kapura irányzott lövedékek átszelik az udvart, belülről veszik célba a kaput és kifele robbantják. Ne Tin emberei azután berajzanak a városon át, s a keleti kapun nyomulnak be az erődítménybe.

Következőnek Bradford százada indult el. Átlósan lefele ereszkedtek, és északi harcálláspontot kellett fölvenniük. Az ő ágyúlövésük adja meg majd a jelet a támadásra. Szan Tau csapata öt perccel később eredt útnak, a város délnyugati negyede felé. Reisman megcsodálta a hypenlákat, hogy milyen nesztelenül és gyorsan tűnnek el a szeme elől. Azután Ba Csit csapatával ő is elindult. Négy tevével és két lóval Caohszien déli külvárosához tartottak. Az ágyúknak 23 óra 50-re kellett tüzelésre készen állniuk.

A város csöndbe és sötétségbe borult. Már csak néhány ház ablakán szüremlett ki fény – valószínűleg olajlámpáké, de egyre oltogatták azokat is. Reisman távcsővel figyelte a várost és remélte, hogy a civilek kellőképp megrémülnek majd a támadástól, nem moccannak, s nem esik bajuk. A kacsinok szigorú parancsot kaptak: ne vágjanak le fejeket és füleket, se civilekét, se katonákét. Reisman azt is remélte, hogy Linc Bradford nemcsak lekicsinylésből véli, hogy amikor a zsákmányolt japán ágyúkból tüzet nyitnak a helyőrségre, a bentiek japán támadást feltételeznek és kimenekülnek az északi kapun át. Támadási terve ugyanis erre a feltevésre épült.

Körülnézett és látta a hypenlák arcán a harci vágyat; testük úgy feszült meg, mint a futóké, akik a startpisztoly dörrenésére várnak. Újra elsuttogta nekik, amit mondott már: – Ne tüzeljetek, amíg az utcákon át a helyőrség felé tartunk. Csak akkor lőjetek, ha ellenállásba ütközünk. Csak az erődítményt kell elpusztítanunk, nem a benne levőket. – Halkan dünnyögtek egymás közt, de végül megértették.

Gyakran pillantott órája világító számlapjára, és amint a nagymutató a 12-esre ért, Szinva Rip mellé kúszott. Az első ágyútűz eldörrent a domboldalról, Caohszien északnyugati oldaláról, s másodperceken belül követte az erődítményt lövő mozsárágyú dördülése. Nem tudta megállapítani, hogy a lövedékek oda csapnak-e be, ahova szánták őket, de hallotta az erődítmény felől jövő robbanászajt és látta, mint világítják meg az éjszakát a feltörő lángok.

Háta mögül hallatszott Ba Csit mozsárágyúinak pengő-sistergő zaja, szinte érezte, mint válik szét a levegő, amint a sorozatok átívelnek fölöttük a célpont felé. Noha nem látta vagy hallotta őket, az erődítmény felől hallatszó robbanások frekvenciájából meg tudta állapítani, hogy Ne Tin mozsarai sorozatokat vetnek a város alól, és Szan Tau meg Bradford csapatának mozsárágyúi is dolgoznak a hegyekben. Csak az ágyúk torkolattüze árulta el a támadó csapatok pozícióját.

A rohamosztagok türelmetlenül várakoztak a tüzelés alatt, kiszámoltak magukban öt hosszú percet, mielőtt elindulhatnak. Azután, még mindig feszült várakozás közben, Reisman egy másmilyen robbanás zaja és látványa felé fordult, ez a város fölött látszott, a hegyekben, ott, ahol négy percen át látható volt az egyik hegyi ágyú torkolattüze. A domboldalról láng és füst csapott föl, az ágyú nem adott le több lövést. Vagy szétrobbant, vagy a kínai garnizon csapott le közvetlenül rájuk saját tüzérségével; az is lehet, hogy egy bátor Kuomintang-gyalogos mászott föl ide gyorsan a közelükbe gránátokkal és páncélököllel. A kacsinok első veszteségei.

Ekkor Szinwa Rip fölemelkedett, s a többiek, Reismannal együtt, szó nélkül elindultak, a tevéket maguk után vezetve. A rohamozó osztag lehúzódott az útra, és futólépésben a város szélső épületei és utcái felé tartott.

Sötétek és kihaltak voltak az utcák. A hypenlák a falak mellé húzódva törtek előre, az ékek változtak, aszerint, ahogy egyik csoport fedezte a másikat a nyílt kereszteződéseknél. Az egyik felderítő mutatta az irányt, aki előző nap a városban járt. Senki se jött eléjük. Senki se tüzelt rájuk. A harc egyetlen zaja a hegyi fegyverek és mozsárágyúk folyamatosan morajló tüze volt.

Reisman behúzódott egy pillanatra az egyik emeletes, vályogfalú ház kapuja alá, és majdnem átbukott egy asszonyon és három gyereken, akik oda bújtak ijedtükben. Az asszony ránézett, a szeme rémülten kitágult. Reisman az ajkára tette az ujját és mutatta a nőnek és a gyerekeknek, menjenek be, vissza. Azután továbbindult. Az utca kiszélesedett, s ott emelkedett előttük az erődítmény déli fala csukott kapujával. A falak mögül láng és füst szállt föl, annak jeleként, hogy a kacsin ágyúk pontosan céloztak.

A tevéket odahozták, Szinwa Rip és hypenlái összeszerelték a csapat saját fegyvereit. Most váratlanul puskatűz csattant a fenti oromzati lőrések felől. A lövöldözés nem volt valami hatásos, sőt, Reisman csak afféle tessék-lássék védekezésnek találta. Azután észrevette, hogy Szinwa Rip fejéről lerepül a bozótkalap. A fiatal urnát valósággal hátralökte a találat, elterült a földön, az ágyú mellett. Szinte ugyanebben a pillanatban egy hypenla a combjához kapott, egyet lépett és elvágódott. Vér dőlt ujjai közül, amint megpróbálta tenyerével elállítani a vérzést. Arcát eltorzította a fájdalom, de nem kiáltott. Társai kivonszolták a tűzvonalból és a legközelebbi épület mögé vitték.

Reisman odarohant, ahol Szinwa Rip feküdt, s melléje vetette magát. A golyó széthasította a koponyáját, azonnal megölte. Míg Reisman a halott urnát vizsgálta, a tüzelés erősödött. Körülötte golyók pattogtak-fütyültek. Háta mögött az egyik teve felbődült fájdalmában, megroggyant, kirúgott, azután a földre zuhant, és elvérzett föltépett hasán át.

Válaszul a közeli házak sarka mögül géppisztolyosok léptek elő néhány másodpercre, és megszórták az oromzati lőréseket. Mások a kevésbé pontos M-3-asokkal tették ugyanezt, hogy a kínai fegyvereseket visszatartsák a lövöldözéstől.

Reisman fölemelte kissé a fejét és elkiáltotta magát: – Géppuskák! – Néhány hypenla nekilátott, hogy sebtében leszedje a 30 kalibereseket a többi tevéről, ő meg szidta magát, amiért olyan ostoba és túl elbizakodott volt, és nem rendelte el már előbb a géppuskák fölállítását. Fölpattant, s egy épület fedezékébe rohant, épp amikor a két géppuska működni kezdett és jókora faldarabokat harapott ki az oromzat tetejéből.

Ekkor érkezett meg Ba Csit a mozsárágyújával. Meglátta, hogy Szinwa Rip teste egyedül hever a félig összeszerelt ágyúnál. Arcát eltorzította a düh és a gyötrelem. Reisman megérintette a vállát és az ágyúra mutatott. Kúszva, kígyózva, odasiettek, a géppuskások folyamatos tüzének fedezékében. Két hypenla jött utánuk, fölemelték Szinwa Rip holttestét, és visszavitték az utcába, távolabb a harctól.

Odavonszolták az ágyút, csövét közvetlen irányzásra állították, a hypenlák lőszerlánca máris hordta a lőszert. Ba Csit behelyezte az első sorozatot és tüzelt. A lövések áthatoltak az erődítmény vaskos fakapuján, s valahol mögötte robbantak. Reisman újraindította a géppuskát, és a következő öt sorozattal szétlőtte a déli kaput.

Ekkor Ba Csit jelt adott embereinek, szüntessék be a tüzelést, s a következő pillanatokban a nyugati és keleti oldalról is megszűnt a nehézfegyverek tüzelése. Bradford és Szan Tau csapatai nyugatról indultak az erődítmény felé, Ne Tiné pedig keletről. Minden fegyvertűz elhallgatott. Csak a teve nyögött, azután kínlódó bőgése is elhalt végre, szegény jószág kimúltan terült el a földön.

– És most bemegyünk, duwa John – szólt Ba Csit.

– Vigyázz a többiekre – figyelmeztette Reisman. – El ne fogjon a lövöldözési kedv, mert még a szemből jövő bajtársaidat nyírod ki. Érted?

Ba Csit bólintott, s továbbadta embereinek a figyelmeztetést. Azok otthagyták az ágyút és két sorban a falnak rontottak, be a szétlőtt kapun az erődítmény nyitott udvarára. A kínaiak felől már nem jöttek lövések. Holttestek hevertek a földön parázsló, sötétbarna egyenruhákban. A mozsár tüze ölte meg őket.

Reisman fölpillantott a mellvédre, van-e mozgás odafönn. Semmi. A fal aljában meglátott egy ajtót. Egy automata puskás és egy M-3-as osztagot vett maga mellé, és elindult velük fölfelé a sötét falépcsőn az oromzat irányába. Egy lépcsőpihenőről mindkét irányból föl lehetett jutni a fal tetejére. Némán jelt adott a többieknek, merről kövessék. Elsőként a fegyvercsövek hatoltak át, azután gyors golyózápor, azután a katonák. Az oromzat egyik oldalán két halott kínai katona hevert, a másikon még egy. Nyilván korábban haltak meg, a tűzpárbajban. Reisman remélte, hogy ezek közt van, aki Szinwa Ripet megölte.

Újra leereszkedtek a nyitott gyakorlótérre, s Reisman kacsinok tömegét látta, amint beözönlenek a szétlőtt nyugati és keleti kapukon át. Lövöldözés nem hallatszott. Csak a lángoló fabarakkok recsegése-ropogása. A mozsárágyúk jó munkát végeztek. A rádióadótorony teteje a földön hevert, alapjai belerogytak az égő barakkba, amely fölé épült. Vályog- és mészkőépületek hevertek romokban; sátorponyva égett. Néhány vasajtajú, alacsony betonbunker állt még. Reisman föltételezte, hogy ezek egyike a fegyvertár.

A kacsinok tömegén Linc Bradford tört át. Szeme ragyogott, arca verítéktől és kosztól sötétlett: – Sikerült! – kiáltotta ujjongva. – Az északi kapu nyitva, a helyőrség elmenekült.

– Hozom a géppuskákat kintről – mondta Reisman. Még nem érezte úgy, hogy eljött volna a szünet pillanata. Nem volt ünneplő kedvében. Vére még mindig lüktetett, még hajtotta a csata feszültsége, a gyújtózsinór szaga, a csata eleven zaja és látványa. – Szinwa Rip halott – mondta tompán. – És egy emberünk megsebesült.

Bradford tudomásul vette a hírt, mámoros tekintete egy pillanatra elhomályosult. – Három emberünk elesett – mondta. – Közvetlen irányzással ránk irányítottak egy mozsarat...