14.

John Reisman a következő napok során mindjobban megismerte és megkedvelte Tong Van Sót, pedig az továbbra is homályban hagyta a múltját; néhány epizód kivételével, amellyel kapcsolatban mindketten örömmel fedezték föl a közöset.

Míg Kunmingot járták, távolinak tetszett a háború. Turistaként viselkedtek, a dzsippel elhajtottak a város túlsó felébe, azután gyalogszerrel barangolták be, és nagyokat beszélgettek. Időnként észrevették, hogy követik őket, de Tong csak legyintett. – Ha majd le kell ráznunk őket, akkor le is rázzuk őket.

Tong nagy tudású idegenvezetőnek bizonyult. Olyan utcákba vitte el Reismant, amelyek csak egy-egy szakmára szakosodtak, például bankokra, riksákra, virágokra vagy prostituáltakra. A Disznók Utcáján végignéztek egy élőállat-árverést, az iszonyúan fölhizlalt falusi disznókat kegyetlenül, rudakhoz kötözve cipelték a piacra, mert a sertések a kövérségtől járni se tudtak. Tongot azonban mindennél jobban érdekelték a fegyverekkel kapcsolatos információk.

Noha változatlanul titkolta, mi is valójában a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi, csakúgy, mint a parancsnoksága alatt álló haderők pontos számát és elhelyezését, valami mellett határozottan és állhatatosán kitartott: egy egész arzenálra való fegyvert akart, egy még nem is létező partizándandár felszerelésére. Míg a disznótenyésztők disznókról és árakról kiáltoztak, Tong puskákról, pisztolyokról, karabélyokról, géppuskákról, kézigránátokról, lőszerről, terepfelszerelésről és rádiókról beszélt; továbbá amerikai oktatókat szeretett volna, akik kiképezik az övéit.

– Várnak ránk Tonkinban, Jean – erősködött. – Jó hasznát vehetnénk mindannak, amit tőletek kapunk. Bár nem lesz könnyű ugyanúgy fölhalmoznunk, ahogy a Kuomintang teszi, amit Amerikától kap. Láttam a tartalék lőszerraktáraikat Liucsouban és Kuelinnél. Mekkora hadianyag?

– Hogy sikerült odajutnod? Tong arca kifürkészhetetlenné vált, mint mindig, ha valamiről nem akart beszélni.

– Utazgattam – mondta. – Sóvárogtam arra a hadianyagra, ahogy mások egy asszonyra.

– Nős vagy, Tong?

– Nem. – Csak a fejét rázta meg, szemlátomást nem izgatta a téma.

– Családod van?

– Van – felelte halkan. – A Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi. Elég nagy család az.

Tongot éppúgy érdekelte Reisman élete, mint Reismant az övé.

– Mivel foglalkoztál a háború előtt, Jean?

– Tengerész voltam.

Tong megtorpant és új öröm gyulladt ki arcán. Egy posványos csatorna partján sétáltak, nézték a szampanokat, lakócsónakokat és dzsunkákat, amelyek állandóan jártak a város és a Tien Csi tó között. A hajókat alaposan megrakták, főleg, amelyek építőanyagot, üzemanyagot, sót hordtak, meg a családokat, akik a fedélzetükön laktak és dolgoztak. A nagyobb hajók utasokat vittek mindkét irányba.

– Mint ezek? – nevetett Tong.

Kicsi, sovány hajósok hajtották rúddal csónakjukat az oldalfedélzetről, feleségük működtette az orron lévő lapátot, a gyerekek pedig a kormányt. Szelesebb napokon a csónakok nád- vagy bambuszvitorlákkal közlekedtek.

Reisman is elmosolyodott. – Nem. Nagy tengerjáró hajókon. Az óceánokat szeltük.

Tong mosolya még szélesebb lett. – Én is.

– Tengerész voltál? – hitetlenkedett Reisman.

– Régen. A háború előtt.

– Az csak néhány éve volt.

– Az első világháború előtt – mondta Tong.

Reisman csak egy pillanat múltán kapcsolt. Elképzelte, milyen volt a világ akkoriban, milyen hajók járták a tengereket. Érdekes: életének erről a szakaszáról Tong hajlandó volt mesélni, pedig más részletei felől az istennek se beszélt.

Mint kiderült, sok utat tett meg a tengeren, s útjai között különböző munkákat vállalt Franciaországban és Angliában. Stewardként dolgozott egy Haiphong és Marseille között közlekedő hajón, később a Földközi-tenger kikötői és Afrika között hajózott. Gyakran szállt ki a partra, megtudott egyet s mást idegen országokról és kultúrákról, jóval többet, mint honfitársai. Az első világháború elején, amikor a német tengeralattjárók kalóztámadásai miatt igencsak keresett lett a tapasztalt tengerész, újra hajóra szállt az Atlanti-óceán veszedelmes vizein. Járt New Yorkban és Bostonban, megfordult az Egyesült Államok keleti és öböl parti kikötőiben. Könnyedén mesélt róla, de érezni lehetett, hogy saját tapasztalatból ismeri ezeket a helyeket, népüket és problémáikat. Talán ekkoriban szeretett bele a Függetlenségi Nyilatkozatba meg az alkotmányba, ekkor tanulmányozta a nagy amerikai elnökök életét, filozófiáját és tevékenységét; gyakran hivatkozott rájuk. Különösen Washingtont, Lincolnt és Franklin Rooseveltet kedvelte, de szomorúan beszélt Wilsonnak a világbéke érdekében javasolt Tizennégy Pontjáról is; tragédiának tartotta, hogy e pontok sose valósultak meg.

Egyik délelőtt, amikor a csatorna partján járkáltak, Tong izgatottan vállon ragadta Reismant: – Odanézz! A halászó madarak!

Fél tucat nagy fekete kormorán gubbasztott egy lassú szampan hajódeszkáján. Kis rézkarikák voltak a nyakuk tövére erősítve. Tekintetük éhesen kurkászta a vizet. Halra lettek figyelmesek, ketten máris lecsaptak, majd felbukkantak a vízből. Visszatértek a szampanra, csapkodtak a deszkán, fulladoztak, mert a rézkarikák miatt képtelenek voltak nyelni. Gazdájuk fölkapta a madarakat, fejjel lefele fordította és egy kosár fölött megrázta őket, hogy kiöklendjék az élő halat. A szerencsétlen madarak éhkoppon maradva gubbasztottak tovább.

– A gyűrűt a hetedik hal után veszik le róluk – borongott el Tong. – Így bánnak velünk is a japánok meg a franciák. A hetedik halat, a hetedik adag rizst megtarthatjuk és megehetjük. De annak, amit termelünk, amit kiásunk a földből, kibányászunk a föld alól, ami az erdeinkben és ültetvényeinken megterem, annak a legjava hozzájuk kerül.

Járkáltak, beszélgettek a Tolvajok Negyedében; itt főleg amerikai katonákból állt a vevőkör. Szinte mindent lehetett itt vásárolni. Némelyik utcának azonban semmi köze se volt a kereskedelemhez, csak a fenyegető és fenyegetett emberekhez. Az egyik utca a vezeklőké volt, itt a bűnösök hasmánt kúszva imádkoztak istenükhöz; egy másik utca az alamizsnát kéregető, nyomorúságos koldusoké volt.

Délután épp egy kőhíd korlátjára könyököltek, ott, ahol a Csin Pi Lu keresztezte a csatornát. Csónakok suhantak alattuk. A híd a leomló indák, a fák, a kék ég és napsütés tükröződött a vízben. Szép és nyugodt látvány, egy meleg, derűs nyári napon. Reisman hirtelen mozgást vett észre a vízben, néhány szampan között, mintegy ötvenméternyire. Valaki kiáltott, majd kétségbeesetten fölsikoltott, Reisman meg is látta a csatornában vergődő férfit. A közelben más hajósok is felfigyeltek rá, és nézték is, de senki se sietett segítségére.

– Úristen, fuldoklik! – kiáltotta Tongnak Reisman.

Leüvöltött a szampanon állóknak: – Hé, segítsenek rajta! Segítség!

Egyetlen hajó se moccant, holott egyetlen odanyújtott evezővel is kimenthették volna. Reisman újra kiáltott, de senki se figyelt rá. A kapálódzó ember elmerült, fölvergődött a vízfelszínre, majd újra eltűnt. Reisman lekapta katonasapkáját, odadobta Tongnak és máris tépte le magáról a zubbonyt, közben körülnézett, melyik a legrövidebb út a vízhez, ahol beugorhatna.

– Ne! Arretez! – parancsolt rá Tong; s törékeny alkatához képest meglepő erővel markolta meg Reisman karját. – Ne avatkozz be. Az ő dolguk.

– Engedj! – rázta le magáról Tong szorítását Reisman. De mire újra a vízre nézett, a férfi eltűnt. Az iménti magányos élethalálharc színhelyén csend lett, csupán a többi hajós fojtott beszéde hallatszott.

Tong arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. Hová tűnt Tong annyit bizonygatott elhivatottsága a nép, a szegények és elesettek iránt? Talán azért nem érdekli, mert a vízbe fúlt, csak egy vízi kuli a sok közül, s nem az ő drága vietnamiai közül való?

– Az a hitük, hogy ha megmented egy másik ember életét, akkor addig felelős vagy érte, amíg mindketten éltek – magyarázta meg higgadtan Reismannak. Odamutatott a szampanokra, melyek lefelé haladtak a csatornán, távolodtak a halálos végű jelenettől, mintha mi sem történt volna. – Egyikük se akarta magára venni ezt a terhet. Egyikük se bírta volna viselni... te se.

– Az ő ostoba hitük nem az enyém – válaszolt haragosan Reisman.

– Bocsásd meg, hogy nincs bennem részvét – mondta Tong. – A hullát majd fölveti valahol a víz, megtalálják és elviszik más hullákkal együtt, amelyeket reggelente találnak az utcákon és sikátorokban. Rengeteg a halott itt Kínában, legtöbbje névtelen, nem siratja senki.

Két nap múlva Reisman élelmet hozott Tongéknak az OSS élelmiszerraktárából. Sam Kilgore engedélyezte. Fontos volt a látszat megteremtése, hogy Tong emberei az OSS-nél dolgoznak. Reisman friss húst, csirkét, zöldséget, tejet, kenyeret, vajat, sót, cukrot, kávét, teát, lisztet és más szükséges holmit vitt nekik. A főzést rájuk bízta; Tong alaposan kivette belőle a részét és nagyon élvezte.

Az egyik este tábori rádiót vitt nekik, amely áramkimaradás, vagy elemhiány esetén kézi meghajtású generátorral működtethető. Nyomban hozzá is látott, hogy megtanítsa őket a használatára.

Mindnyájukat izgalomba hozta, hogy a készülék révén kapcsolatot tarthatnak ügynökökkel és értesüléseket továbbíthatnak. A rádió mintegy 350 mérföldnyi távolságra sugárzott, a légköri feltételektől függően.

– Mennyi ez kilométerben? – kérdezte Tran Van Thi.

– Több, mint ötszázötven.

Thi kiterített az asztalra egy térképet, amely a kínai-indokínai határ mindkét oldalát föltüntette, Kunmingtól egészen Hanoiig, s azon túl a Dél-kínai-tengerig, Da Nangon túl. Kunmingra tette az ujját és végighúzta a Tien Csi tó mellett, egyenes vonalban a Vörös-folyó mentén az északi Tonkin tartományig.

– Magnifique! – kiáltott boldogan. – Ezzel a készülékkel megteremthetjük azt a kapcsolatot, amelyhez most futárok kellenek, és kiküszöbölhetjük a határátkelés veszélyeit is. Tudnál még egyet szerezni nekünk, Jean?

– Valószínűleg. Egyet szeretnétek ide a házba és egyet oda... ugye?

– Igen.

– Azt hiszem, semmi akadálya, hogy bekerüljetek az OSS hálózatába, feltéve, hogy nincs olyan közölnivalótok, amelyről nem akarjátok, hogy tudjunk róla.

– Természetesen nincs, Jean – mondta sietve Tong.

– A rádió veszélyes is lehet – figyelmeztette Reisman. – Odalenn Tonkinban vigyáznotok kell, hogy a japánok rátok ne álljanak a lokátoraikkal. Csak rövid ideig maradhattok az éterben, és minden nap más-más időpontban. Változó időbeosztásokat és azonosítási kódokat kell kidolgoznotok. A rádióadó kétélű dolog. Segítheti a hálózatotokat, de ha nem vigyáztok, igen gyorsan ki is nyírhat benneteket.

Mai aznap este egy órán át ismét vietnamiul tanította Reismant. Jól megvoltak egymással, szavakkal, pillantásokkal és érintésekkel ugratták és fűzték egymást, mint eddig; de megint külön-külön bújtak ágyba.

Másnap reggel azonban meglepetéssel szolgált a lány. – Ma én leszek az idegenvezetőd. Mr. Tongnak idehaza van dolga.

– Meddig tart még ez a turistáskodás? Mikor vágunk végre neki a határnak?

– Már készen állsz rá? – lepődött meg Mai.

– Nem egészen.

– Mi se. Egy küldöncöt várunk, aki beszámol, tiszta-e az út. Azután, ha készen állsz, indulhatunk.

Az autóban irányította a férfit, kifele a városból a Tien Csi tó felé. Ma másként öltözött fel, hosszú, vattás kék zeke volt rajta és kék nadrág, amely olyan bő volt a fenekén, akár egy szoknya. Haját egyszerű sötét vászonkendővel kötötte le. Lábán masszívabb, vászon felsőrészű, bőrtalpú cipő. Ebben a jelmezben jól beleolvadhatott a szegényesen, szerényen öltözött kínai nők tömegébe.

– Ma fölmászunk a Hszi Sanra – mondta a lány –, és fölkeressük a Nyugati Felhők templomait.

– Nyugati Hegység?

– Igen. A vallási zarándokok hegye. Nagyon drámai. Sok szép, szent templom, ezer éve épültek.

Reisman az OSS-bázison föltankolta a dzsipet és Maijal elautóztak Kunmingtől délnyugatra, a tó köré, a meredek, sziklás Hszi San lábához. Már itt is jóval kétezer méterrel voltak a tengerszint fölött, és jó háromszáz méterrel a város fölött. Egy mezőn állt le, több jármű közé és a szokásos tolvajlás elleni óvóintézkedésekkel élt; azután csatlakoztak a férfiakból, nőkből és gyerekekből álló hosszú oszlophoz, amely fölfele mászott a hegy oldalába épített kanyargó gyalogösvényen és lépcsőfokokon. A zarándokok egy másik oszlopa már lefele jött; a két csoport hangyaoszlopként folyt egymásba, és keveredett össze az éles kanyarokban és szűk hágókon.

Kopár, barátságtalan tájon haladtak fölfele. A meredek lejtőket kövek, sziklák és kiégett bozótok borították. Élesen sütött a nap, ritkás volt a mérsékelt hőmérsékletű levegő; felhők játszadoztak az égen és rajzoltak árnyékos foltokat; alattuk pedig ott kéklett sötéten a tó, rajta csónakok jártak, a víz szélén pedig rizsföldek. Reisman körülpillantott a parton, és egy kis félszigetet vett észre, rajta tömör épületek egy fallal körülvett térségen. Gyanította, ez lehet az a rehabilitációs szanatórium, ahol Bó Szan lábadozik.

Odamutatott. – Ismered azt a helyet?

– Igen. Az Lung Jün marsall nyaralója. Ő a nagy tucsun Jünnanban.

Reisman emlékezett, hogy még Linc Bradford beszélt neki Lung Jünről.

– Jelenleg a tieid használják, az amerikai hadsereg – tette hozzá Mai.

– Egy barátom pihen ott – mondta Reisman.

Odafönn már látszott a Nyugati Felhők templomainak egy része. Az arany tetejű épületeket buckákra és kiszögellésekre helyezték a hegy körvonalaiba, vagy egy-egy szaggatott perem szélén ültek. Mai elmagyarázta: némelyik templom buddhista, megint más taoista, Lao-Cenak, a kínai filozófusnak a tanításait követik, aki a Krisztus előtti hatodik században élt, körülbelül ugyanakkor, mint Buddha Indiában. Mindkettőnek igen toleránsak a követői, templomaik együttműködnek, a rítusok gyakran keverednek.

Reisman és Mai az egyik kegyhelytől mászott fölfele a másikhoz. Mindegyiktől lépcső és ösvény vezetett a fölötte lévőhöz. Húsznál több volt belőlük, mindegyikben szerzetesek és jövendőmondók teljesítettek szolgálatot, mindegyik szekta áldozatot celebrált a kegyes Buddhák, vad démonok, uralkodó istenek és jámbor szentek tiszteletére. Emellett mind a művészet díszes palotája volt, teli festett szoborral, faragásokkal, tetődíszekkel és párkányzatokkal. Reisman és Mai magába itta a látványt, a neszeket és az illatokat, de meg se kísérelték, hogy részt vegyenek vagy kommunikáljanak, amikor körülöttük tömjéngyertyákat égettek, imádkoztak és jövendőt mondtak.

Magasan, egy erdős csúcson megpihentek egy kerti tavacskánál az egyik templom mellett. Lepillantottak a hegyoldalra, a tóra és az egész kunmingi fennsíkra.

Mai feléje fordult a nyugalmat árasztó kertben és lelkesen így szólt: – Ugye tudod, milyen nagy ember ő?!

Ahogy a lány kimondta, Reisman nyomban sejtette, hogy nem Guatama Buddháról beszél, nem is Lao Ceról. – Tong Van So? – kérdezte.

– Ő.

– A felesége vagy...? A lánya...? A barátnője...? – kérdezte naivan Reisman, bár új barátai elmesélték már neki életüknek e vonatkozásait.

– Nem. Neki nincs senkije. Csak a hazánk. Semmi másra nincs ideje, energiája. De szeretem őt, akárcsak egész népünk. Oly sok mindent nem tudsz róla. Hogy ki ő... hogy mi ő... mit áldozott föl... miért küzd.

– Megpróbáltam kiszedni belőle, de ő aztán tud hallgatni.

– Talán nem szabadna elmondanom neked... de börtönben is ült. A Kuomintang tizennyolc hónapon át tartotta bilincsbe verve, egyik börtönben a másik után. Igen sokat szenvedett. Kis híján belehalt.

– Taj Li zárta be?

– Taj Li keze mindenben benne van. Reismannak eszébe jutott valami, amit Tong mondott... az utazásról. – Járt Liucsouban és Kueljinben?

– Igen, ott is. Gyalog szállították, láncra verve városról városra. Gyilkosokkal és tolvajokkal volt összeláncolva... és talán szentekkel. De csak a teste volt börtönben, nem a szelleme. Gyönyörű verseket írt. Fölolvassak neked belőlük?

– Jó.

Papírlapokat vett elő zekéje zsebéből, körülnézett a kertben és messzebbre, a következő hegyláncig nyúló fennsíkra. – Olyan szép itt, olyan békességes – mondta. – Jó alkalom, hogy meghallgasd ezeket és mélyen elgondolkodj erről az emberről. A versek klasszikus kínai nyelven íródtak, de lefordítottam őket a számodra.

Fölolvasott öt rövid költeményt, mind a haikunál kötetlenebb formájú vers, mind magányt, szabadságvágyat idéz föl, keserű utalásokkal és ironikus, vagy épp humoros hasonlatokkal él.

– Ez a kedvencem – mondta Mai. – Az Eltaposott rizs.

Nézd a rizsszemet: szenved, míg rásújt a mozsártörő;

De csodás-fehér, mihelyt a vész elvonul!

Akárcsak a férfi e világban;

Hogy férfi légy, szenvedd el a balsors mozsarát.

Reisman megfogta Mai kezét. – Szép. Nem nagy költészet, de érzem belőle a magányát. Én is éreztem már ilyesmit. Nem annyira mostanában... hanem amikor fiatalabb voltam.

Mai viszonozta a keze szorítását: – Úgy képzelem, te is sok iszonyaton mentél át, John. Túl sok háború képes kiégetni efféle érzéseket egy ember szívéből és emlékeiből. Ez a csodálatos Tong Van Sóban. A kora ellenére is fiatal.

Fölkeltek és megmásztak az utolsó Nyugati Felhőtemplomhoz vezető gyalogutat, 2400 méteres magasságban. Tömjénfelhő kavargott körülöttük, amint a nyitott, lapos hegytető felé tartottak. Mai körülmutatott a látványon: – Bűvöletes, nem?

– Nagyon. Fölér az Eiffel-torony látványával, vagy a római Capitoliuméval.

Reisman átkarolta a lányt, aki hozzábújt.

– Csak legalább megtanulnánk segíteni egymásnak, nem ölni egymást – mondta vágyakozón Mai. – Szeretni egymást.

– Jó lenne veled kipróbálni.

Mai elpirult és körülnézett, látja-e őket valaki. Reisman levette róla a karját.

– Ideje lemenni már innen a csúcsról – mondta a lány. – Furán megkavarja az ember fejét a magasság.

Lefele menet tovább tanulmányozta Reismant. Semmi álszemérem, semmi zárkózottság nem volt ebben a szemrevételezésben. Végre rátalált a kellő szavakra: – Köszönöm, amit mondtál... hogy jó lenne kipróbálni... a szerelmet... velem... de én nem hiszem. Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy vigyázzak, mire tanítlak... és hogyan.

Reisman hátranézett a hegyre, arra, ami még látszott a Nyugati Felhő templomaiból: – Akkor hát bízzuk az istenekre, oké?

– Oké – felelte Mai.

15.

Reisman másnap hajnalban, pirkadat előtt ébredt a vietnamiak házának emeletén levő priccsén, s egy édes pillanatig azt hitte, Párizsban van. Az orrát bizsergető jó illat csakis egy boulangerie-ből jöhet.

Félálomban húzta föl nadrágját-ingét és lement a földszintre. Az olajlámpával megvilágított konyhában rátalált a lisztporos Tong Van Sóra, aki épp egy tepsit húzott ki a koksztüzelésű sütőből és a benne levő tizenkét croissant állapotát vizsgálta.

– Még öt perc – állapította meg.

– Eddig azt hittem, politikus vagy, meg filozófus, talán katona – mondta Reisman, s a tepsi fölé hajolt és gyönyörűséggel szívta be a csodás illatot. – Pedig tulajdonképpen pék vagy.

Tong visszacsúsztatta a tepsit a sütőbe. – Megvallok neked valamit, Jean, a sötét és titokzatos múltból – mondta kedélyesen. – Mint tudod, keveset eszem, keveset iszom. Nem vágyom a borra, nem vagyok ínyenc.

– Mégis, észrevettem, milyen jól főzöl és milyen sokat segítsz a konyhában.

– Merci beaucoup, monsieur! Ez az én sötét titkom. Időnkint gyönyörűséggel készítek valami finomat, a többiek örömére.

– Ma reggel croissant-t.

– Ma reggel croissant-t, és nekem is jól fog esni, mert nagyon régóta nem ettem.

– De hol tanultad? Az illata épp olyan, mint a párizsi croissant-té.

Tong Van So fölragyogott: – Fiatal koromban, a Quoc-Hoc líceum után és az első haiphongi hajóutam előtt egy saigoni sütő-főző iskolába jártam. Tanítóként nem tudtam megélni, és persze politikusként vagy filozófusként se – nevetett. – Úgyhogy szakmát kellett tanulnom. A hajón pincérnek vettek föl.

– A hajópincérek nem szoktak ilyen croissant-t sütni. Legalábbis azokon a hajókon, amelyekkel én jártam.

– Ez igaz, de tudod, még az első háború előtt Londonban egy ideig a Carlton Hotel konyháján kuktáskodtam, és abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy fölfigyelt rám maga a mester, az akkori idők legnagyobb konyhaséfje.

– Escoffier? – hitetlenkedett Reisman.

– Ő, Escoffier.

– Vraimant?

– Oui. Megtisztelt azzal, hogy afféle tésztasütővé nevezett ki. Ott tanultam meg ennek a croissant-nak a készítését is.

Kihúzta a tepsit a sütőből és lerakta egy pultra, hűlni. Aranyszínűen fénylettek, illatuktól Reismannak majd' elcsöppent a nyála. Nem tudott napirendre térni Tong meglepő közlése fölött. Sütkérezett az örömben és alig várta, hogy ehessen az Escoffier-módra készült, Tong Van So sütötte croissont-ból.

Léptek hallatszottak a lépcső felől. Egy idegen állt a konyhaajtóban, a kínai és vietnami parasztok sötét kék vászonnadrág-ingkabát öltözetében. Negyvenöt körüli, talán valamivel idősebb, széles vállú, domború mellkasú férfi volt. Erősnek látszott, bár nem volt magas. Vonásai markánsak és kellemesek, cserzett bőre szabadban végzett kemény munkára vallott; kurtára nyírt fekete hajába már ősz szálak vegyültek.

– Ez Mr. Csin Li. Éjjel érkezett, miután már lefeküdtél – mondta Tong angolul. – Őt vártuk.

– Délről? – kérdezte Reisman.

Tong habozott egy pillanatig, hogy föltárjon-e egy tényt, de végül rászánta magát. – Nem, északról. A Csin kínait jelent, nem vietnamit. Gyakorolhatod rajta a mandarin kínaiságodat. Nem beszél se angolul, se franciául. – Tong kínaiul szólt az újonnan jötthöz: – Ez az az amerikai tiszt, akit azzal bíztak meg, hogy segítsen nekünk. John Reisman őrnagy.

Csin a kezét nyújtotta, Reisman elfogadta a kéznyújtást. Ahogy várta, erős, kérges kéz volt, de szorítása meleg és baráti. Néhány szót váltottak mandarin nyelven; Csin jóleső örömmel nyugtázta, hogy idegen létére vette a fáradságot és megtanult valamicskét az ő nyelvén. Reisman meg arra gondolt, ha ez a férfi csakugyan északról jött, akkor feltehetőleg Senszi tartomány kommunista enklávéjából való.

Ártatlan képpel kérdezte meg: – Mi újság Jenanban?

De Csint nem volt könnyű csőbe húzni. Éles pillantást vetett Tong Van Sóra, s megrántotta széles vállát, mint aki nem érti a kérdést.

Reisman ugyanolyan ártatlan képpel folytatta: – Visszatért már Csou En-laj? Amikor a múlt héten Csungkingban jártam, ott volt. Majdnem megismerkedtem vele, sajnálom, hogy nem sikerült.

Tong szigorúan nézett rá. – Olyasmikre következtetgetsz, amikre nem kellene, Jean.

Egyszeriben megtört a kellemes hajnali hangulat a boulangerie-ben, a barátságos pékkel.

– Azonnal abbahagyom a következtetgetést, amint elmondod nekem a kendőzetlen igazságot – vágott vissza Reisman. – Most ugyanis arra következtetek, hogy Csin Li Mao Ce-tung jenani Nyolcadik Hadseregének a katonája. Fütyülök a politikai hovatartozására, és a tiedre is, Tong, és eszem ágában sincs Taj Linek, vagy a Dzsimónak szövegelni a kapcsolataitokról; bár amilyen alaposan ránk szálltak, azon se lepődnék meg, ha máris tudnák, hogy Csin itt van. Még azt se tervezem, hogy az alezredesnek elmondjam. Vannak dolgok ebben a szakmában, amit az ember megtart magának.

És miközben megtartja – gondolta –, az ember csapdát rak le másoknak, hogy kiderítse, valóban tudnak-e róla és miként jöhetnek rá. Ez Sam Kilgorera is vonatkozik, föl egészen Pelham Ludlow sorhajókapitányig.

Tong kínaiul kérdezett valamit Csin Litől. Az válaszolt és a fejét rázta. Tong így szólt: – Csin bizonyos benne, hogy nem fedték fel az idejövetelét.

– És hogyan jutott be a bezárt kertajtón?

– Nyitva hagytam a számára, amikor az éjjeliedények tartalmát kiraktam a szállítóknak, épp akkor, amikorra Csint vártuk.

Reismannak mosolyognia kellett ezen. – Oké. Fölmegyek, elvégzem én is a magam hozzájárulását a kínai mezőgazdasághoz és helyet csinálok a croissantjaidnak. Hánykor lesz reggeli, Monsieur Escoffier?

Tong kecsesen meghajolt. – Amikor parancsolja, Monsieur Commandant.

Reisman elhatározta, szó se lehet róla, hogy ma is a turistát játssza, bárki javasolja is. Már legalább olyan jól ismeri Kunminget, mint ahogyan Chicagót ismerte, mielőtt tizennégy éve, tizenhat éves fiúként megszökött onnan, hogy szenet lapátoljon egy ércszállító hajón a Michigan-tavon.

Most már nagyon szeretett volna hozzálátni a küldetéséhez, átlépni a határt Tong Van So francia indokínai katlanába és személyesen beleszólni az ottani helyzetbe. Reggeli után félrevonta Tongot. A croissant természetesen succés fout aratott.

– Készen állok, hogy elinduljak veled délre, Tong – mondta. – Mikor indulhatunk?

Tong kis hálószobájában ültek, amely oly spártai volt, akár egy szerzetesi cella: pokróccal letakart priccs, íróasztal, egyenes hátú faszék, lámpa, könyvespolc, mosdótál, vizeskancsó, éjjeliedény. A falon hazája térképe. Függönytelen ablak nézett a telket övező kőkerítésre.

Tong csüggedten rázta a fejét. – Nem mehetünk úgy Vietnamba, mint a turisták, Jean. Valami jelentőset kell magunkkal vinnünk ahhoz, hogy szavahihetők legyünk, te is, én is. Fegyvert, lőszert, rádiókat. Demonstrálnunk kell, hogy komolyan gondolod az együttműködést, hogy szövetségesek vagyunk. Nem térhetünk vissza üres kézzel.

– Rendben. Nem lesz üres a kezünk. De nem fogsz mindent egyszerre megkapni. Gondolom, ezért vártál Csin Lire, hogy magával vigyen.

– Igen, így igaz. – Most fordult elő első ízben, hogy Tong többet is elárult, és ennek Reisman örült. – És ugyanazon okból, mint te, aki látni szeretnéd, együtt tudunk-e működni a japánok ellen, Csin Linek is jelentést kell tennie parancsnokainak fönn északon. Ők is segíteni szeretnének nekünk.

– Akkor most már a magad oldalára vontad a vörösöket, a nacionalistákat és az amerikaiakat – füttyentett elismerően Reisman. – Remek politika, Tong.

– Egyelőre csak lehetőség. Semmi több.

– Bemegyek a bázisra – mondta Reisman. – Délutánra megjövök. Hogyan közlekedünk? Lóval? Tevékkel? Teherautón? Gyalog? Repülőgéppel? És akkor hogyan jutunk le? Ejtőernyővel?

Tong nevetett. – Bárcsak kitanultam volna az ejtőernyős ugrást, de attól tartok, már öreg vagyok hozzá. Legjobb lenne teherautóval menni Kunmingból egy határ menti helységbe. Onnan aztán gyalog tovább.

– A határnak melyik részén?

– Majd később elmondom. Két teherautónyi fegyver és hadianyag nagyszerű lenne kezdetnek. És a saját gépkocsivezetőitekkel egy bizonyos találkozási pontig a kínai oldalon. Ott a mi sofőrjeink várnak ránk, hogy továbbvigyék a teherautókat oda, ahol lerakodunk, még mindig a kínai oldalon, azután visszaviszik a teherautókat az embereiteknek, hogy visszaérjenek velük Kunmingba.

– És hogyan visszük át a cuccot?

– Gyalog. A mi hazánkban bőven akad gyors láb és erős hát. És az ösvényeinket csak mi ismerjük.

– Kikből áll a csoportunk?

– Ötünkből. Te, én, Mai, Thi és Csin.

Tong most parancsnokként beszélt, olyan emberként, aki tudja, mit csinál. Reismannak ez kedvére volt.

Amit aznap délelőtt a fegyverraktárból kért: nagyjából a szokásos fegyverzet és lőszer, no meg a második tábori rádió. Kilgore jóváhagyta a benyújtott listát.

– Ezzel még nem tesznek túl sok kárt, de kezdetnek elég.

– Kérnék én sokkal többet is, de még mindig nem látom tisztán, mennyien vannak. Lehet, hogy ötvenen, de lehet, hogy ötvenezren.

A kérése huszonöt M-1-és puska és szurony, huszonöt rövidebb csövű karabély, huszonöt 45 kaliberű pisztoly, három Browning automata fegyver, három M-3-as géppisztoly és száz kézigránát volt, valamint két 50 milliméteres mozsárágyú. Ugyanaz a felszerelés tehát, aminek a kacsinok olyan jó hasznát vették Burmában.

Kilgore irodájában tárgyaltak, az operatív helyiség fölött, ugyanott, ahol Reisman nemrég Tong Van Sóval megismerkedett. Körülnézett: – Átkutattad-e már a helyiséget poloskák után, Sam?

– Mikroszkóppal ugyan nem, de azt hiszem, tiszta. Taj Linek más eszközei is vannak, hogy megtudja, ami érdekli.

– Egy teherautóra és egy sofőrre van szükségünk. Még nem tudom pontosan, merre megyünk, de úgy taksálom, hogy oda-vissza mintegy négyszáz mérföldet kell megtennie a kocsinak. Úgyhogy föl kell rakni rá tartalék üzemanyagot, meg éjszakai vezetéshez való lámpákat. Nem tudom, Tong fényes nappal akar-e menni, de én semmiképp.

– Járművet nem tudsz átvinni. A francia colonok őriztetik az átkelőhelyeket és rosszabbak, mint a japánok. Elkobozzák a teherautót meg a fegyvereket, elfognak mindenkit és átadják őket Hirohito fiúcskáinak, szórakozzanak el velük. Ki megy át veled?

– Egyelőre nem mondanám meg, Sam.

Kilgore furcsállón nézett rá, azután egy vállvonással jelezte: oké, ha neked így jobb! – Gyerünk el hozzám – mondta. – Más dolgokról is szeretnék beszélni veled.

– A lakásodra? Azt hittem, itt laksz a tiszti szálláson.

– Van itt egy priccsem, akárcsak neked, Johnny – kacsintott rá Sam. – De nem itt lakom.

Kilgore dzsipjével kihajtottak Kunming zsúfolt, nyüzsgő részéből, a Tan Kuan Ló park mellett egy jó utakkal, szép házakkal, kertekkel és szelíd dombokkal teli környékre. Sam kinyitotta egy kőkerítéses udvar fakapuját, behajtott rajta, újra bezárta maga mögött, s egy elbűvölő, fából és kőből épült ház előtt állt meg. Inkább pavilonnak látszott, egy emelkedőre építették. Cui Hu-ra, a szép Zöld-tóra, s a Jantong-domb lábánál lévő fákra és kertekre nézett.

– Egy üzlettársamé. Tőle bérlem – Kulccsal kinyitotta a súlyos, faragott bejárati ajtót és úgy vonult be, mint egy kastély ura. Kikiáltott: – Betty Jane!

A ház hátulsó részében lévő folyosó felől édesen szárnyaló, fuvolázó hangok hallatszottak, majd két kínai leány jött be, hosszú selyemruhában. A lányok húsz év körül lehettek és gyönyörűek voltak. Hasonlítottak, ám ha az ember alaposabban megnézte őket – ahogy Reisman –, arcuk egészen másmilyen volt, bár mindketten jadecsattal fogták össze sűrű, fénylő hajukat, s a csat alatt a vállukra fésülték. Ruhájuk oldalt provokatívan magasra volt fölsliccelve. Élénkpiros volt az egyik, a másik fehér, rajta arany-fekete sárkányhímzés. Reismant nyomban kíváncsivá tette a sárkány elhelyezése és nyilvánvaló célja. Hosszú volt és kígyózó, átlósan fölkacskaringózott a vállára, le a hátára, farka a csípőjén tekeredett az ágyékáig, erőszakos nyitott szájából vörös lángnyelvek kígyóztak kifele, s a szeméremcsontját nyaldosták.

– Ez Betty – mutatott egyikükre Kilgore –, ő pedig Jane. Bár lehet, hogy fordítva. Teljesen mindegy, Betty Jane könnyebb nekem, mint a kínai nevük. Hölgyeim! Ez a cimborám, Reisman őrnagy, híres szerencselovag.

A lányok láthatólag nem értették, mit mondott, de mosolyogtak tovább, szemérmes, kecses kis mozdulatokat tettek karjukkal-testükkel, s apró madárhangokkal cseverésztek egymással. Reisman azonban értette a szavukat: örülnek, hogy Sam ezredes hazatért és tetszik nekik a barátja. Sam láthatólag jól bánt velük, vidámak voltak.

Reisman teljesen levette a lábukról őket, amikor mandarin-kínaisággal beszélt hozzájuk. De, bár valamicskét megértett a lányok dialektusából, gondosan el kellett ismételnie néhányszor a szavakat nekik, s azután megkérni őket, mihelyt a lényeget fölfogták, hogy a megfelelő hangokat adják számára a jünani dialektusban. És máris a legjobb barátságba kerültek.

– Te rohadt csibész – nevetett Sam. – Öt perce vagy nálam és máris elhódítod a lányaimat.

– Meg kellene tanulnod kicsikét a nyelvükön – mondta Reisman.

– Ó, tanulok én, tanulok. Az egyetlen igazán fontos nyelven. Szerintük egészen jól beszélem... különösen néhány pohár ital, egy jó vacsora, bor és némi kedves bevezető aktus után. És csak három dolcsiba kerülnek nekem fejenkint.

– Éjszakára?

– Dehogyis. Három dolcsi. Az egész időszakra. Félig-állandóra. Akkor vásároltam őket, amikor Kunmingba jöttem, s ha elmegyek, majd eladom őket valakinek. A kiképzési parancsnokság katonái is így csinálják, gondoltam, miért ne tehetném én is, a fene aki megeszi. A termés legjavát kaptam. Alig használtak. Én vigyázok rájuk, ők vigyáznak rám. Megéri nekik. Éhenhalnának, vagy az utcán riszálnák a seggüket és mindenféle bajba keverednének.

Én vigyázok rá, ő vigyáz rám – amíg haza nem megyek. Valaki élt ugyanezzel a fordulattal nemrég, jutott eszébe Reismannak: a légierő őrmestere a csungkingi bárban. Úgy látszik, általános szokás ez Kína-szerte. Kölcsönös igényt elégít ki. És nemcsak Kínában. Angliában, Franciaországban, Észak-Afrikában, Olaszországban és a Földközi-térségben, ahova a háború kiterjedt; meg az Egyesült Államokban és Ausztráliában, meg a csendes-óceáni szigeteken. Ahol az áthaladó hadseregek egy ideig egy helyben maradnak, a fészekrakó ösztön a férfiakat éppúgy magával ragadja, mint a nőket. Többről van szó, nemcsak szeretkezésről. Az ő számára Angliában ott volt Tess Simmons. De ezt a vásárlásdolgot utálta. Lealacsonyító. Főleg három dolcsiért.

Sam most italt és ebédet rendelt tőlük, s kiderült, milyen jól beszéli a jünnani dialektust. Reisman jól ismerte, s így nem lepődött meg. Sam a frontvonal mögötti operatív tapasztalatával és tudatosságával sokkal okosabb annál, semhogy süketként végezze jelenlegi megbízatását, s közben azt se tudja, mit jelentenek körülötte a hangok, jelek és jelképek.

– Most csak egy kis könnyű ebéd lesz – közölte, miután a lányok kilibegtek a szobából. – Sok mindenről kell beszélnünk. Szeretném, ha itt maradnál vacsorára. Van kinn szakács, már működik is valamin. Betty és Jane nem nagyon értenek hozzá, most tanulgatják. Itt maradhatsz éjszakára is, hacsak nincs jelenésed valahol. Hely akad itt elég, és itt van Betty Jane.

– Ó, mily kedves vagy – mondta megjátszott brit akcentussal Reisman. Úgy hangzott, mintha egy angliai vidéki otthonba hívták volna meg hétvégére. De nem volt sok kedve elfogadni. Sőt, nagyon is ellenére volt az egész. Semmi kedve, hogy valaki kerítsen neki. Nem akar ennyire személyes szinten leköteleződni Samnek, ennyire sebezhetővé válni. Nem hagyja csőbe húzni magát.

– Jobb szeretem magam föllelni a szórakozásaimat – folytatta. – Nem szeretek belegyalogolni a más vadászterületére, nem szeretem a felszínes dolgokat.

– Úristen, Johnny, úgy beszélsz, mint M'Lord Smythe-Smythe-Smithers, amikor megsérti egy bugris az úriember-klubjában. Ne legyél már annyira nagyképű.

– Beszélgessünk inkább az akcióról, Sam – mondta Reisman. Kilgore beletörődőn rábólintott, hellyel kínálta a nappali szoba sarkában, és letelepedtek a süppedő fotelekbe. – Mennyi befolyásod van a főnökre? – kérdezte Reisman.

– Donovanra?

– Nem. Ludlowra.

– Kevés. Nyilván észrevetted, hogy vannak más, rangban fölöttem álló tisztek is itt Kunmingban. Nem én parancsolok a bázison. Rám bíznak dolgokat és én elvégzem.

Betty és Jane tálcákat hozott be, rajtuk whisky, gin, szóda, tonik, jég, citromszeletek, hideg sör, szendvicsek; és lerakták a két férfi közötti alacsony asztalra. Honnan a csudából szerzi be Sam ezt a sok jóféle piát? Mások a hírhedt “légiriadó-lével" a csing-paóval kénytelenek beérni. Az egyik lány whiskyt és szódat töltött Samnek, és duzzogva vette tudomásul, hogy Reisman nem kér: Kimentek. Reisman egy üveg sört és szendvicset vett el magának. Elámult, amikor észrevette, hogy a sör japán.

– Honnan a csudából kerítesz ilyesmit? – kérdezte.

– Úgy tudtam, háború van, és a japánok az ellenségeink.

– Azok hát, de jó sört főznek. Lehet, hogy a sváboktól tanulták. Egy részét zsákmányolták vagy lopták.

– Vagy esetleg kereskednek vele.

– Meglehet. Úgy tudom, ilyesmi is zajlik a frontvonalakon át. – Reisman kitöltötte a sört, ivott belőle. Jó volt. Nekilátott a jünnani sonkával és amerikai sajttal vastagon megrakott szendvicsnek, jó volt az is.

– Úgy látom, az, amit odalenn Francia Indokínában csinálnom kell, az kiképzési akciónak indul, de azért nem örülnék, ha Tong behúzna bennünket bármi fura ügybe. Bár nem hiszem, hogy komoly csapatai lennének. Ha tehát ez kiképzési ügy, akkor szeretném idehozatni néhány jó emberemet Angliából, hogy segítsenek nekem, de hangsúlyozom, csak ha ők is jönni akarnak. Ez nem afféle “Te, te és te önként jelentkezel" című ügy. Nekik is akarniuk kell. Ha nem akarnak, akkor hagyjátok békén őket. Már épp eleget vitték vásárra a bőrüket. Ezek az emberek mindenkinél jobban ismerik a modus operandit.

– Az OSS-hez tartoznak?

– Ahhoz tartoztak egy darabig; ez év elején. Nem ismerem pontosan a pillanatnyi státusukat. Ne haragudj, ha csak érintőleg beszélek róla, Sam. Van egy közülük, aki tudni fogja, hol vannak a többiek, és előkeríti nekem őket, ha rendelkezésre tudnak állni. Az illető neve Bowren, Clyde Bowren őrmester.

– Add meg nekem a neveket, rangokat, nyilvántartási számokat, alakulatokat, az utolsó ismert címeket és nyomban intézkedem. Csungkinggal engedélyeztetni kell, mielőtt átjönnek a Púpon, ezt tudod, ugye.

– Épp ezért kérdeztem tőled, mennyi befolyásod van Ludlowra. Amikor nála jártam, mondtam, neki, hogy igénylést fogok benyújtani ezekre az emberekre, ő meg azt mondta, te intézed és ő engedélyezi majd onnan. Nem úgy beszélt, mintha ezzel valami gond lenne.

– Én se látok problémát, Johnny. Mind együttműködünk itt egymással, így hamarabban és vígabban érünk célba. – Kiitta az italát, azután nekilátott a szendvicsnek és a sörnek. Majd ravasz képpel fölpillantott. – Meg szeretnék beszélni valamit veled, de ennek köztünk kell maradnia.

– Rendben, Sam.

– Tartsad majd nyitva a szemed odalenn, az esetleges lehetőségekre.

– Mifélékre?

– Nézd, ne légy ostoba. Tudod jól, mi a francról beszélek. Összedörgölte hüvelyk- és mutatóujját, az ősrégi gesztussal utalva a pénzre. – Az egy új terület. Eladható és vehető cuccal. Odaát Burmában akad rubin és más értékes drágakő, de, ahogy hallom, a fiúk semmit se kezdenek vele. Iszonyú nagy marhák. – Amikor meglátta Reisman hitetlenkedő arcát, így szólt: – Észrevetted már, mennyi igazi gazdag hapsi van ennél az alakulatnál? Mármost, Ludlow a tengerészettől van, régi tengerész, és engem meglep, hogy Donovan odaengedte neki ezt a bulit; bár lehet, hogy politikai oka volt, és talán Donovannak nem is volt beleszólása. Ki kellett elégíteniük a kínaiak óhaját. De észrevetted-e már, hány bankár, ügyvéd, tőzsdés, olajvállalati vezető, dúsgazdag üzletember van ebben az alakulatban? Ott vannak helyben, védik, ami már az övék, új területeket fedeznek föl, új üzleteket kötnek, és mire a bálnak vége, megszedik magukat.

– Semmit se tudok erről, Sam – mondta Reisman nyersen. – Akiket én ismertem, és akikkel együtt dolgoztam az OSS-ben, többnyire rendkívüli emberek, akik a bőrüket vitték a vásárra és baromjó munkát végeztek, nem pedig üzletre kacsingató hapsik.

– A legtöbbjük, igen. Nekik így is jó. De sok balfácán fejes jutott itt hatalomhoz és erőhöz csak azért, mert a civil életben vagyonosak, jó a családi és társadalmi helyzetük. És vissza is akarnak térni ebbe a háború után. Nekem nincs ilyenféle családi hátterem. Mondd, tulajdonképpen, hogy lehet, hogy te, aki szegény családból származol, nincs pénzed, nincs háttered, nincs diplomád... részben zsidó vagy, részben guineai, részben nemtudommi... hogy a francba kerültél te be egy ilyen alakulatba?

Reismannak mosolyognia kellett ezen, és megbocsátotta Sam katonaigazságát, s azt, hogy lerázza magas rangú feletteseit. – Szerencsém volt, akár a makaói kurvának – felelte Reisman. – A sok titokzatos alkotórészem etnikai keveredése teszi, akárcsak nálad és még sok millió másik amerikainál.

Kilgore-t azonban nem nagyon érdekelte se a filozófia, se a szociológia.

– Ide figyelj – szólt –, nem gondolod, hogy Ludlownak leesik valami Taj Litől ott Csungkingban?

– Mi esne le?

– Csuda tudja. Lehet, hogy hússzállítási engedély Szecsuanba a háború utánra, vagy olajfúrási koncesszió Mongóliában.

– Taj Li ópiummal üzletel. Ennyit még én is tudok.

– Taj Li mindennel üzletel. Üzlet az egész, Johnny. Az egész kurva háború üzlet.

– Én még nem vagyok ennyire cinikus, Sam.

– Nézd meg, mit történik itt Kunmingban. Fellendülés van. Láttad magad is. Nem az a régi kínai bazári kacat, amely mellett elautóztunk, amikor megérkeztél. Új, hatemeletes betonépületekről beszélek, meg üzemekről, új bányákról, erőművekről a város szélén, Kellő civil kapcsolatokkal gennyesre kereshetné magát itt az ember. Szerintem odalenn Francia Indokínában hasonló a helyzet. Ez az üzleti kapcsolatom, akit említettem neked, akitől ezt a házat bérlem, ilyesmiben érdekelt. Hátha találsz valamit odalenn, amit el tudunk adni az itteni kínaiaknak, vagy a katonáinknak.

– Például vért, Sam? – Kivárta, amíg a gunyorosságából kiszáll a keserűség. – Amikor a gazdagokat és a privilegizáltakat cikized, olyan vagy, mint a komcsik. Azután egyet pördülsz és úgy beszélsz, mint egy hétpróbás nepper, aki nagyszabású kapitalista szeretne lenni. Mi történt Istennel, Hazával és a Lobogóval? – korholta epésen, s egy kis régi-jó demagóg cinizmussal. – És a politika? Vagy nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük a világot a demokráciának?

– A politika éppen ritkítja az emberiség alját, hogy elférjünk egymástól, ennyi az egész – válaszolta sértődés nélkül Kilgore. – Kommunizmus? Kapitalizmus? Tömérdek ember van körülöttünk, meg odalenn azokban a dzsungelekben és hegyekben, ahova mész, akik sose hallottak egyikről se, de megölnének téged azért, amiben hisznek.

– Például az ópiumért?

– Igen, például az ópiumért. De én más dolgokra gondolok. Ide figyelj! Még '42-ben, mielőtt a japánok lezárták a burmai utat, a Kunming élén álló hadúr egy vagyont keresett ranguni autógumikkal. Elrendelte, hogy minden buszra, még a kis, póniló vontatta tragacsokra is gumikereket kell szerelni, másként nem közlekedhetnek. Mindenki megvásárolta tőle a gumikerekeit, ő meg gennyesre kereste magát. Na, ilyesmikre gondolok.

– Nem vagyok üzletember, Sam. Eltévesztetted a házszámot. – Reisman szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek. – Semmit se értek az üzlethez, nem is értettem soha, és nem is fogok érteni. Egyáltalán nem érdekel.

– Azért mindenesetre gondolkodj rajta – mondta nyájasan Kilgore. – Ha véletlenül belefutsz valamibe, amit érdekesnek gondolsz, add le a drótot nekem.

Aznap éjjel a lány bejött hozzá, ahogy sejtette, és ahogy a végén már remélte – addigra ugyanis már eltelt az alezredes jó likőrjétől, bőséges vacsorájától, kitűnő borától; lelke kiürült, s a test vágyait arra sarkallta, hogy töltsék be az űrt. Kilgore vigyorogva adta áldását és biztató pillantásokat vetett Reismanra –, a lány figyelmes és csábítón kedves volt hozzá a vacsoránál, amit a lányok szolgáltak föl és mind együtt fogyasztottak el. Hogy Betty volt-e, vagy Jane, nem tudta, nem is érdekelte. A fehérruhás volt, akinek szeméremcsontjára tüzet lövellt a sárkány, és mire megvacsoráztak és megitták a bort, és távoli amerikai zene szólt, amelyet Kilgore fogott rövidhullámú rádióján – és Reisman táncolt és dúdolt rá és magához szorította a kínai lányt –, addigra benne is fellobbant a hév, le szerette volna ölni a sárkányt, s a saját tüzet adni a zsenge szűznek.

A lány halkan jött be a szobába, ahol Reisman ébren feküdt a takaró alatt, shortban és trikóban. Előzőleg széthúzta a függönyt, hadd áradjon be a kert és a táj jó levegője, a lágyan parázsló éjszaka. Holdfény világította be a szobát. A lány becsukta az ajtót, szelíden köszönt kínaiul és bebújt mellé. Látta, hogy a férfi ébren van, feléje nyújtotta a kezét. Reisman magához ölelte. Ajkuk összeért, előbb csak tétován, habozva, azután azzal a forrósággal estek egymásnak, amely már egész este halmozódott bennük, bár Reisman azt még észlelni tudta, hogy a lány szenvedélye éppoly lázas és követelő, mint az övé; és még eltolta magától, figyelmesen és elemzőn, amire mindinkább hajlamos lett, pár pillanatig inkább gondolkodott, mintsem érzett: vajon mitől van ez, vajon mit gondol a lány, hogyan lehetséges ez – azután, tudván, hogy nincs válasz, és már nem is érdekelte a válasz, átadta magát az érzésnek és érintésnek, kielégítette vágyát és táplálta gyönyörét. Segített lehántani a lányról a sárkányos ruhát, meg a selyem fehérneműt, azután a lány bontotta ki őt a trikójából és shortjából, s ott térdeltek egymáshoz tapadva az ágyon, összeölelkezve, kezük a másik fejétől nyakáig, karjáig, melléig, derekáig siklott, egymás lágyékához ért, azután lerogytak egymás mellé, Reisman a karjába vette a karcsú testet, ajka a lány ajkát kereste, az meg nyelvével szétfeszítette Reisman száját s nyelve hegyével felfedező útra indult. Majd otthagyta a száját ez a nyelvecske és útnak indult a férfi remegő testén le az ágyékáig, ott elidőzött, ujjával, kezével, kavargó nyelvvel és mohó ajkával dédelgette, ő pedig végighúzta kezét a lány lábszárán, tenyerével ölelte, simogatta a lány fenekét, előbb gyöngéden, azután erősebben, vibráló idegvégződései ráéreztek a feszes fiatal húsra. Végighúzta kezét a lány derekának hajlatán, rátalált a nedves, meleg ajkakra, s felnyögött a gyönyörtől, amikor ujjai közéjük hatoltak. így maradtak egy darabig, élvezték egymást, azután újabb gondolat nyilallt belé, pedig nem akart gondolkodni. Arra gondolt: soha férfi nem volt gyengébb és sebezhetőbb, mint ő e pillanatokban, holott férfiként a legerősebb volt. Azután újra útjára engedte, amit a test követelt. Minden érzéke élt, mint a csatában, de nem hódításra űzte, csak arra, hogy erezzen, megossza magát, hogy adjon és elfogadjon. A lány újra fölemelkedett mellette, s Reisman tekintete beitta meztelensége holdfényes látványát, amint az érett lánytest ott hullámzott körülötte. Orra megtelt a lány jó illatával. Szájába vette egyik kicsi és formás mellét, megízlelte a finom húst, s a rá permetezett illatszert, elbűvölte, hogy a mellecske válaszol; azután megízlelte a másikat; a mellbimbók keményen megduzzadtak érintésétől.

Gyermekek voltak együtt egy ideig, gyönyörteljes játékban fedezték föl egymást, s ez kiűzte Reisman agyából a háborút és halált. És mégis, minden mozdulat és minden érintés, s az is, amikor a lány teste végül magába fogadta és körülölelte – egyre közelebb rántotta, majd a peremen belebillentette a játszma ősi rítusainak és ritmusainak visszautasíthatatlan követelésébe és következményébe. Szerette volna, ha soha nem ér véget, ha megmarad a feszültség, a várakozás és a szenvedély, ha soha nem jön el a végleges elválás pillanata és a beteljesülésé, amely visszaűzi őt gondolataihoz.

Az utána beállt csöndben Reisman betakarta mindkettejüket és arra gondolt, megkérdezi a lány nevét, az igazi, kínai nevét. De azután mégse kérdezte meg. Maradjon csak meg Betty Jane-nek, egyiknek vagy másiknak. Nguyen Thi Maira gondolt, s arra, az vajon milyen lehet szeretőnek... és visszaemlékezett, milyen szerető volt Katherine... és Tess a vendégfogadóban.

Azután kinyílt a hálószoba ajtaja, fölnézett és Kilgore fejét látta, amint ezt kérdi: – Hé, haver, akarsz cserélni?

A lány értette. Szorosan belecsimpaszkodott Reismanba és azt suttogta, hogy ővele szeretne maradni. A férfi jobban magához ölelte a takaró alatt, lába-karja védelmezőn fogta körül. Micsoda szakértelem – talán szerelem? – egy ilyen fiatal teremtésben! De valószínűleg jóval előbb tett szert erre a tapasztaltságra, mint mielőtt Sam megvásárolta.

Mindazonáltal komoran így felelt: – Nem, Sam, nem akarok.

– Az isten szerelmére, Johnny, ne légy már ilyen képmutató! – dohogott Kilgore.

Reisman, fáradtan jó éjszakát kívánt neki. Kilgore barátságtalan mordulással válaszolt. De kiment.

16.

Másnap délelőtt, amíg Sam elment, hogy összeállítsa a fegyver- és lőszerszállítmányt Tong Van Sónak, Reisman Sam Kilgore szobájában ült és leveleket írt, amelyeket Angliába címzett.

– Továbbítjuk őket Londonba, és egyúttal elküldjük a névsort Csungkingba sürgős és soron kívüli engedélyeztetésre – mondotta Sam.

– Sürgős és soron kívüli? Az legalább két vagy három hét lesz – kötekedett Reisman.

Mégis hálás volt Kilgore-nak az együttműködésért, s még mindig bensőséges derűvel töltötték el az éjszakai történések. Úgy számolta, amúgy is szüksége van két-három hétre ahhoz, hogy fölmérje a helyzetet a határtól délre, és visszatérjen Kunmingba.

– Ha az embereid vállalják a melót, szabad lesz az útjuk egyenest a kunmingi reptérre – bizonygatta Sam.

Reisman biztosan csak annyit tudott, hogy Clyde Bowren, Ken Sawyer és Joe Władisław még őelőtte visszajutott Franciaországból Angliába, és hogy amikor ő Kínába indult, még Angliában voltak. Annak idején meglátogatta őket a kórházban; ott lábadoztak sebesüléseikből, amelyeket a Chateau de la Vilaine ostrománál szereztek, vagy az azutáni hetekben, amikor a csata túlélőiként, menekülésre szétszóródva haladtak át a francia vidéken a náci hadsereg hátában, a normandiai partokon harcoló szövetségesek felé.

Hogy az ostrom túlélőivel mi történt, még mindig nem tudta teljes bizonyossággal, bár öt hónap telt el a D-nap előtti éjszakán végrehajtott katonai feladatuk óta. Néhányuk talán a nácik foglya. Mások, feltételezése szerint, esetleg még mindig a francia vidéken rejtőzködnek, a harcoktól távol. Miért is ne ragadták volna meg az alkalmat a végén, hogy névtelenségbe félrehúzódva várják ki a háború végét? Elvégre ő tanította őket arra, hogy ravasz, kaméleonszerű harcosok legyenek, külsejüket változtassák, ha a szükség úgy kívánja, amerikai egyenruhából német mundérba, abból civil ruhába öltözzenek át, ahogy környezetük előtere és háttere megköveteli, változtassák meg magatartásukat, személyiségüket, sőt nyelvüket is, ha szükséges. Ő tanította őket, hogyan használják védelmi és támadófegyverként velük született intelligenciájukat; sőt, ama feszültségek és konfliktusok iránti előszeretetüket, amelyek hajdan bajba sodorták őket, s ami miatt a Piszkos Tizenkettővé lettek.

És tudta azt is, ki az közülük, aki elesett a támadásban. Vagy onnan tudta, hogy látta, amikor történt, vagy látta a tetemüket később; vagy mert Stuart Kinder őrnagy felderítési jelentései és Bowren őrmester vallomásai megerősítették a haláleseteket. Reisman maga fizikailag sértetlenül került ki a rohamból, bár azóta is magában hordozta a kaland érzelmi terhét. A rákövetkező napokban azonban két kisebb sérülést szerzett be akció közben, amikor ő, Bowren, Archer Maggot és Napóleon White cikcakkos útvonalon haladt Bretagne és Normandia útjain-földjein át – előre, oldalvást, hátra és újra előre –, s Reisman vezette a nagy, náci tiszti limuzint, amelyet a kastélyból történt menekülésre használtak. Bowren is, White is megsebesült. A súlyosabban sérült Bowren hol magához tért az eszméletlenségéből, hol ismét tudatát vesztette ama egy hét alatt. Reisman el tudta látni az elsősegélycsomagból, franciák segítségével, akiknek megvallotta kilétüket. Merthogy mániákusán ragaszkodott hozzá, hogy épségben kihozza Bowrent.

A megsebesült Napóleon White is gondot okozott, egy amerikai négert bajos lett volna német katonának álcázni, noha a fiú jobban beszélt németül és franciául, mint a többiek. Valahányszor képtelenek voltak kikerülni a találkozást a német járőrökkel, a repülőruhát viselő Napóleont sebesült ejtőernyősnek tüntették fel, akit foglyul ejtettek, s akit éppen kihallgatásra visznek.

Egyik éjszakai tűzharcban, amelyet egy német járőrrel vívtak, Reisman lövést kapott bal felső karjába; a golyó átszakította a húst, anélkül, hogy csontot ért volna, s ő ezt isten áldotta szerencseként élte meg, s nem panaszkodott a seb miatt. A második sebesülése kevésbé volt súlyos. Óvatlanul robogtak egy falusi úton Vire közelében pirkadat után, amikor egy amerikai vadászbombázó csapott le kattogó géppuskával a Harmadik Birodalom szembetűnő jelvényére kocsijuk tetején, s az árokba kényszerítette őket; ekkor szakította fel Reisman nyakának jobb oldalát egy bombarepesz.

Napok múlva, amikor Bowrent egy St. Ló közelében lévő parasztházból – ahol Reisman hagyta – magával vitte egy amerikai egység, az őrmester sebesültként jelentette be parancsnokát. De Reisman ekkor már elindult Rennes felé, francia parasztnak öltözve, s előbb White-ot és Maggotot kereste (de már nem voltak ott, ahol hagyta őket), majd a többieket. Ez is szerepelt Bowren jelentésében, és szó esett róla Kindernek a vállalkozásról írott beszámolójában is. Reisman hetekkel később olvasta el a jelentéseiket Londonban, miután összeszedte kommandói maradványait és sikerült visszajutnia a szövetségesek vonalai mögé.

Londonban, őrnaggyá frissen kinevezve, boldogan értesült Kinder révén, hogy Bowren, Sawyer és Władisław már őelőtte átjutott. Annak is örült, ahogy Kinder a jegyzőkönyv kényesebb mozzanatait kezelte, és amilyen elismerően szólt az akcióban részt vettek teljesítményéről. A Piszkos Tizenkettő anyagaiban leszögezték, hogy 1944. június ötödikén valamennyien visszakerültek az aktív szolgálatba, előző rangjukban; aznap éjjel, amikor leugrottak Franciaországban,

Clyde Bowrent főtörzsőrmesterré léptették elő, és a Katonai Rendőrségtől átirányították a londoni OSS-hez.

Reisman most, amíg a Bowrennek, Sawyernek és Władisławnak írandó leveleihez készülődött, egy másik kényes ponthoz érkezett, amelyet Clyde Bowrennek magának kell majd elintéznie. Reisman nem akarta, hogy Kinder bármiképp is belekeveredjék ebbe az új katonai vállalkozásba, mert túl sok kérdést tenne föl, s azután jó szándékaival összezavarná és nehezítené az előkészületeket. Szigorúan titokban kellett tartani előle. Bowrennek magának kell fölkeresnie az embereket. Ha a többiek közül is visszatért még valaki, föl kell keresnie őket, s ha testileg-lelkileg jó állapotban vannak, kedvük van a bulihoz, akkor föl kell kérnie őket, kísérjék el Kínába; feltéve persze, hogy ő maga jönni akar. Reisman világosan leszögezte: ez szigorúan önkéntes kiküldetés.

A végén a Csungkingnak szánt névsorhoz csatolta mindazoknak az embereinek a nevét, akik tudomása szerint nem estek el Rennes-nél.

Bó Szant aznap délután kocsi hozta a Tien Csi tótól az OSS-bázisra.

– Már azt hittem, megfeledkezett rólam, duwa John – mondta, mandarin kínaiul. Azután sebesen leírta és kiejtette azt az ötven új kínai betűjelet, amelyet a szanatóriumban töltött hét során memorizált.

– Reisman gratulált neki, és aztán angolul megkérdezte: – Egészen véletlenül nem tudsz vietnamiul is?

– Nem, de ha óhajtja, megtanulok – felelte lelkesen Bó Szan.

– Volna kedved holnap délre utazni velem? Felderítésre. És semmi akció, ha elkerülhető.

Azt hitte, az ifjú kacsin pattanni fog, de Bó Szan, meglepetésére, így válaszolt: – Inkább valami mást szeretnék csinálni.

– Ugyan mit?

– Ejtőernyősiskolára menni. Megismerkedtem egy katonával a szanatóriumban, aki azt mondta, van itt, Kunmingtól nem messze, egy ejtőernyős kiképzőtábor. Azt mondta, kínai katonákat képeznek ott, úgyhogy talán jut hely egyetlen kacsinnak is. De ha kell, megjátszom magam kínainak.

Reisman megértette a fiú mohó vágyát. Bó Szan, amióta meglátta őt lefele lebegni a Szalven folyó partján, gyakran mondogatta, mennyire szeretne ő is ugrani.

– Rendben van. Lehet, hogy ez most jobb is lesz így – mondta Reisman. – Amíg fölmérem a dolgokat Indokínában. Megkérem az ezredest, intézze el. Mondd csak, nem tudtad meg véletlenül, ki a tulajdonosa annak a tóparti birtoknak?

– Lung Jün marsall – válaszolta Bó Szan, örült, hogy értesüléseit továbbadhatja. – Taj Li barátja... Csang Kaj-sek barátja... nagy-nagy kínai tucsun.

Amikor délután hazatért a vietnamiak lakására, elmondta Tong Van Sónak: a teherautó, megrakva készen áll számára és csoportja számára. A Különleges Hadműveletek egyik amerikai tiszthelyettese vezeti majd a teherautót oda is, vissza is. – Akkor indulunk a bázisról, amikor készen álltok – mondta. – Ha akarod, már ma este.

– Csak egyetlen teherautó, Jean? – zsörtölődött Tong.

– Igen. Egyelőre nem hadosztályt fegyverzünk föl.

– És a második rádió?

– A kocsin van.

– Bien. Reggel indulhatunk.

– Fényes nappal akarod átlépni a határt?

– Tudni fogjuk, mikor érünk oda. Az embereink a határ innenső oldalán várnak ránk.

– A japánok és a franciák is figyelnek.

– Tisztában vagyok vele, Jean. Kérlek, hogy ebben az ügyben engem tekints parancsnoknak. Ne felejtsd el, az az én hazám, az én határom, az én felderítőhálózatom.

– Ha nappal túlságosan megközelítjük, akkor tudni fogják, hogy valaki át akar jutni. Fölszereltettem a kocsit sötétben való vezetéshez, úgyhogy éjszaka is megközelíthetjük.

Tong kis mosolyt vetett rá. – Meglep, hogy ilyen ember, mint te, ennyire óvatos.

Reisman éles pillantással válaszolt. – Önre való tekintettel, meg az embereire, meg ama helyekre való tekintettel, ahová visz, Monsieur Tong, kétszeresen óvatos leszek, majd látni fogja.

Tong aprócska, duzzogó fintorra húzta arcát, arra a kis rosszalló arckifejezésre, amit a franciák mouenak neveznek. Azután, amint meglátta, hogy mulat Reisman az ő zavarán, elnevette magát és ujjával megfenyegette, mint tanító a rosszcsont diákot. – Talán igazad van – mondta. – Gyerünk, üljünk le Tran Van Thivel és Nguyen Thi Maijai. Néhány dolgot el kell még mondanunk neked indulás előtt a mi katlanunkról.

Ez az ismertetés inkább politikai indoktrináció volt, amelyben a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi a jók gyülekezete és minden egyéb frakció a rosszaké. A nappali szoba nagy asztala köré telepedtek. Tran Van Thi cipelte az előadás terhét, Tong Van So pedig ezalatt hátradőlt és igencsak figyelt, nem hagy-e ki tanítványa egyetlen pontot is a katekizmusból. Mai (aki egészen elbűvölő volt ezen a délutánon, ruhája a konzervatívabb változata annak, amit Betty Jane viselt az este) Reisman mellett ült, időnként helyzetjelentéseket és utalásokat kotort elő Thi előadásának kiegészítő és alátámasztandó anyagaiként, s hozzá-hozzá tett néhány szót. Csin Li, az északról jött vendég a pamlagról figyelt, bár nemigen érthette a francia és angol szöveget. Tong vagy más valaki időnkint mondott valamit neki kínaiul, csak hogy a képben tartsák, s ő látható egyetértéssel válaszolt.

Tran Van Thi előadása lényegében Francia Indokína politikai, vallási és kulturális ügyeinek állapotával foglalkozott, valamint az országon belül versengő különféle mozgalmakkal, Reisman úgy látta, hogy az országot viszálykodás hasogatja szét. Egyes csoportok közönséges rablóbandák, gyilkos banditák csürhéje voltak, akik mindenkit megdézsmáltak. Mások az egyetlen igaz szó megalkotóinak hirdették magukat. A különféle politikai filozófiák a nihilizmustól a monarchizmusig, a liberális kapitalizmustól a szociáldemokrácián át a marxizmusig terjedtek. Akadtak csoportok, amelyek nevébe beletört a nyelv és összezavarodott az ész, ha az ember meg akarja jegyezni őket – olyan bandák, mint a Binh Xuyen, és olyan vallási szekták, mint a Cao Dai és Hoa Hao.

Mindegyik csoport potenciális erőt képviselt a politikai arénában. Nemcsak vitáztak, hanem gyilkolták is egymást. Reismant ez bizonyos fokig arra a polgárháborús Spanyolországra emlékeztette; még a katolikus egyház militáns részvétele is arra hasonlított. De Francia Indokínát még megosztottabbnak és elvadultabbnak látta. A legnyilvánvalóbb és legkönnyebben megérthető csoport a franciák és a japánok – gondolta –, legalábbis katonai szempontból. Márpedig továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy őrá csak ez a szempont tartozik.

– Mi a japánokkal állunk háborúban és segítünk nektek, hogy megszabaduljatok tőlük – emlékeztette őket Reisman. – Nem vagyok hivatalos személyiség. Nem vagyok politikacsináló. Nem avatkozom bele semmibe. Azért vagyok itt, hogy parancsokat hajtsak végre, ez minden. Tény, hogy a jelenlegi washingtoni kormány kedvezően viszonyul népetek szabadságtörekvéséhez és ez az előnyötökre szolgál; de én nem ezért vagyok itt. Azért Vagyok itt, mert viszonzást várunk tőletek. Azt akarjuk, törődjetek a mi repülőinkkel, amikor aláereszkednek az országotokra, folyamatos értesüléseket akarunk a japán tervekről, mozgásokról és erőkről; és gerillaakciókat kívánunk ellenük. Nem akarjuk, hogy a tőlünk kapott fegyvereket egymás öldösésére használjátok fel, csak mert mások a politikai vagy vallási nézeteitek, mint az övékéi. És nem akarjuk, hogy a tőlünk kapott fegyvert és hadianyagot francia férfiak, nők és gyerekek gyilkolására használjátok, vagy hogy kirúgjátok a franciákat, akik most az ország szerves részei. Ha valaki az Egyesült Államokban ezt tenné minden újonnan jöttel és külföldivel, akkor nem maradna nálunk más, csak néhány fáradt öreg indián, aki azt se tudja, merre van a villanykapcsoló.

– Mulatságos analógia – mondta Tong, bár Reisman látta, hogy nem mulattatja.

– Most pedig vegyük elő a térképeiteket – intett Reisman. – Pontosan szeretném tudni, merre megyünk és milyen útvonalat választunk.

– Miért? – kérdezte Tran Van Thi.

– Hogy ne érjenek meglepetések. – Reisman dühös tekintetet vetett rá. – Miért firtatod egyáltalán a kérdésemet? Az én módszerem az, hogy előzetesen fölkészülök minden elképzelhető eshetőségre. A másik ok az, hogy a sofőrnek tudnia kell, a harmadik ok pedig az, hogy az alezredes tudni szeretné. Ez olyan, mint egy repülési terv iktatása; hogy tudja merre induljon, ha ránk kell találnia.

– Pontosan ez az, ami miatt nem szeretnénk föltárni ezeket a részleteket – vetette közbe Tong. – Nem akarjuk, hogy ilyen információ avatatlan kézbe kerüljön. Nem akarjuk, hogy bárki is a keresésünkre induljon, hogy megtalálja tonkini bázisunkat.

– Jó, ezt megértem – mondta elkeseredetten Reisman. – De volt idő, hogy teljességgel megbíztál bennem.

– Akárcsak te énbennem – ugratta Tong.

– Holtpontra jutottunk, monsieur. – Reisman azon volt, hogy némi erőfeszítés árán diplomatikus és szívélyes maradjon. – Mármost vagy kiterítitek a térképeteket és megmutatjátok, hol kelünk át a határon, és hová megyünk onnan, vagy az a teherautó az életben nem indul el. Ha fegyvert akarsz tőlem, játssz velem tisztességesen, Tong.

– Valóban holtpont – biccentett Tong. – Persze hazudhatnék neked. Rábökhetnék a térképre, mondván: tessék, erre megyünk... de ez nem lenne helyes, elveszítenéd a bizalmadat bennünk. Talán ha megpróbálnám megértetni veled... biztonsági kérdés. Kockáztatunk, ha elmondunk neked dolgokat, amelyeket te elmondasz másoknak, és amelyeket alkalomadtán föl lehet használni ellenünk. A kínaiak közt sok az áruló. Valaki esetleg nemcsak az útvonalunkat árulhatja el, hanem a tonkini főhadiszállásunk pontos helyét is. Akkor pedig szétbombázhatnak bennünket a levegőből, vagy foglyul ejthetnek szárazföldi rajtaütéssel.

Reisman átgondolta a dolgot. – Rendben, Tong, talán igazad van. Az információ senki máshoz nem fog eljutni. Különösen az alezredeshez nem. Majd menet közben irányítjuk a sofőrt. Minthogy ő nem lépi át a határt velünk, csak annyit tud majd jelenteni, hogy déli irányba mentünk.

– Egyetértek – mondta vidáman Tong.

– Mindketten kockázatot vállalunk azzal, hogy megbízunk a másikban – folytatta Reisman; belejött a vitatkozásba, s úgy gondolta, hogy ha most mindent megbeszél, talán elkerüli a legközelebbi vitát. – Neked azonban természetesen több kockázatot kell vállalni, mint eddig. Ha belegondolsz: én mindent kockáztatok, már pusztán azzal is, hogy itt vagyok, és nem Chicagóban.

Tong elnevette magát. – Ó... sose jártam Chicagóban, de úgy hallottam, rossz hely... gengszterek.

Reisman nem állhatta meg, hogy ne nevessen vele. Azután Tong szólt Tran Van Thinek: terítse ki a térképet az asztalon.

Thi rámutatott a Kunmingtól délre és délkeletre tartó különféle utakra. – Még mindig ez a legjobb számunkra – húzta végig az ujját egy vonalon, amely előbb keletnek tartott, azután délebbre becsatlakozott a legközvetlenebbül a határ felé tartó útba, mintegy kétszáz mérföldnyire. – Kaijüanon, Datunjén és Menglinen halad keresztül. Nincs olyan jó állapotban, mint mielőtt a franciák lezárták a határt, de számunkra még mindig ez a legjobb. Ti, amerikaiak, valaha utánpótlást hordtatok föl Kínába ezen az úton, amikor az országunk még nyitva volt a számotokra. Igaz, nem olyan egyenes, mint amilyennek a térképen látszik. Inkább olyan, mint egy álnok kígyó. Sok kanyar és kacskaringó, magas hegyek és meredek folyóvölgyek.

Reisman gondosan tanulmányozta a térképet. – Hol lépjük át a határt?

– Lao Csaj közelében – mutatta meg a térképen Thi. – A felderítőink és számos emberünk vár majd ott. Ők átszállítják mindazt, amit átviszünk.

– És a végső úti célunk?

Thi habozott, vezérére nézett jóváhagyásért. Tong Van So a térkép fölé hajolt, ujja a Tonkini tartomány északkeleti csücske fölött körözött. – Itt Cao Bang körzete. Itt létesítettünk bázist.

Reisman úgy látta, hogy az odavezető út biztonsági szempontból alkalmas. Cao Bangót úgy is elérhetnénk, hogy Kunmingból keletnek tartanának a teherautóval, s a határ északi oldalán Kuanghszi tartomány sarkánál állhatnának meg, mielőtt átkelnek, de ez túlságosan is elárulná irányukat a végső úti cél felé, ha valaki a kínai oldalon netán figyelemmel követné őket. És ott volt a másik veszélyforrás is kelet felé: a Japán Tizenegyedik Hadsereg újra mozgásban van, harcolva nyomul elő Kuanghszi tartományban. Már el is foglalták Chennault tábornok egyik előretolt támaszpontját Linglingben. Aki túlságosan messzire távolodik el kelet felé, könnyen belefuthat a Kína nyugati része felé tartó, harcoló japánok karjaiba.

Reisman jól tudta, ez a legfontosabb oka annak, hogy az OSS megbízta, építse ki a kapcsolatát Tong Van Sóval és az ő Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoijával. Ha elindíthatnának egy olyanféle gerillaháborút Indokínában, mint amilyet a kacsinok vívtak Burmában, az rákényszerítené a japánokat, hogy harci egységeket vonjanak el északról, és ezzel enyhüljön a Csang Kaj-sekre nehezedő nyomás.

– Nos, mi a véleményed, Jean? – kérdezte Tong.

– Az a véleményem, hogy virradat előtt ki kellene jutnunk Kunmingból és meggyőződnünk róla, hogy Taj Li spiclijei nincsenek a sarkunkban. Mengcétől délre bevesszük magunkat a hegyek közé, ahol senki se lát, sötétedés után pedig elindulunk arra, ahol az embereid várnak.

– Ez valóban logikus – helyeselt Tong. – Most már csak egyvalami van hátra.

– Éspedig?

A többiek láthatólag tudták, mi következik, mert várakozón pillantgattak hol Tong Van Sóra, hol Reismanra. Még Csin Li is mintha követni tudta volna, mit mond Tong angolul, ha a szavakat nem értette is.

– Új nevet szándékozom fölvenni, barátom – mondta Tong.

– Miért? – kérdezte Reisman.

– Így szokás nálunk... a nevet az eseményekhez illeszteni.

Reisman őszinte érdeklődéssel nézett rá. – Hallottam már ilyen szokásról más népeknél is. – Főleg Samson Poseyra gondolt, a Piszkos Tizenkettőből ute indiánra, aki a visszavonulásukat fedezte a rennes-i kastélynál, s azóta is eltűntként szerepel a nyilvántartásban. Posey mesélt neki annak idején a serdülő uték névkereséséről, s arról, mennyire elterjedt szokás ez az amerikai törzsek között. – Valamit el szeretnél felejteni a Tong Van So névben? Vagy azt szeretnéd, ha mások felednék el?

Tong aprót mosolygott rá, s ez már önmagában is fölért egy beismerő válasszal.

– Mi az új név? – kérdezte Reisman.

Tong így felelt: – A te nyelvedre úgy lehetne lefordítani a nevet: Ő, Aki Megvilágosít. Az én nyelvemen így ejtik: Ho Si Minh.

HARMADIK RÉSZ

A katlan

17.

Kezdetben árnyaknak látszottak. Feketének a fekete éjszakában. Csupán világos csúcsos szalmakalapjaik árulták el, hogy van ott valaki, csak ez törte meg a tökéletes álcázást. Mintha gombák kalapjai bújtak volna elő hirtelen a hegyperemen, a csillagfényes éjszakában.

– Kik ők? Viet Minhek? – kérdezte Reisman Tran Van Thitől, aki mellette állt a teherautónál, s nézte az árnyakat, amint életre kelnek, s közelednek a bozótos felől.

Reisman végül maga is, ahogy a többiek, a rövidebb változatát használta a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoinak. Ezt könnyebb volt kimondania, könnyebb, mint az új Ho Si Minht. A határ felé tartó útjuk során többször is eltévesztette és Tongnak szólította, s egyre türelmetlenebbül javították ki; ezért azután magában újra meg újra elismételte a nevet, mint egy magoló kisdiák, amíg csak el nem érte, hogy barátja mind agyában, mind ajkán Ho Si Minh legyen. Tong Van So már nem létezett, csupán bizonytalan kínai emlékekben, és iratokban. Ho most elöl járt, az elszigetelt földút szélén túl, ahova a sofőrje hozta a teherautót; emberei körülvették és ölelgették, akárcsak Nguyen Thi Mait. Az OSS-őrmestert, aki Kunmingból idáig vezetett, hátrahagyták néhány mérföldnyire, Ho egyik felderítőjének társaságában, hogy várjon, amíg az üres jármű visszaérkezik.

– Ezek a can slua tauok – válaszolta Tran Van Thi. – A feketeruhások, bár a ruhájuk valóságban indigóval kékített sötétkék. Ezek nungok, egy hegyi törzs tagjai, akik a főhadiszállásunk közelében élnek. Teherhordókként dolgoznak nálunk. A felderítők és a fegyveresek Viet Minhek. Látod, hasonló ruházatot hoztak Ho apónak is, hogy ő is közülük valónak lássék; ez neki is és nekik is jólesik.

– Ho a rokonod? – kérdezte Reisman.

– Nem, nem, ténylegesen nem. Mi tiszteletet kifejező fogalomként használjuk az apó szót és családi becenévként is. Mi is kapunk bennszülött öltözetet.

– Nem, köszönöm, én nem kérek. Jó nekem az egyenruhám is.

A rakodók leürítették a teherautót, a szállítmányt a hátukra vagy vállrudak végére rakták, a nehezebb ládákat rúdra akasztották, amelyet ketten vittek. Mikor a terheket elvitték, a rakodók és néhány Viet Minh fegyveres elindult libasorban a bozótos hegy felé, és ott láthatatlanul várakoztak, míg a karaván egésze kialakul. Elsőként Mai ment föl a leürített teherautóba, hogy magában átöltözzék. Pulóvert viselt a blúz és a szoknya fölött, amelyben Reisman megismerte. Most eltűnt pár percre a teherautót védő ponyva mögött. Amikor azután hátul leugrott onnan, úgy nézett ki, mint egy rizsföldekre induló asszony. Levett ruháit és személyes holmiját pokrócba csavarva hozta a vállán. Azután Ho Si Minh, Tran Van Thi és Csin Li szállt föl a teherkocsira átöltözni. Ho és Csin can slua taunak öltözve jött elő, többi holmijuk pokrócba tekerve a hátukon. Thi viszont saját katonazsákját vitte föl magával a teherautóra, s mikor előjött, világosabb színű tunika, csizmába tűrt nadrág és átalakított trópusi sisak volt rajta; ilyenféle katonai egyenruhát viseltek néhányan a Viet Minhek közül. Thi gyorsan birtokába vette az egyik új karabélyt és egy 45-ös automata pisztolyt, rögvest be is mutatta, milyen jól ismeri: tölténytárakkal töltötte meg őket, s az első patront a töltényűrbe tolta, majd biztosította a fegyvereket, mielőtt a vállára vette, illetve derekára csatolta volna.

– Úgy festesz, mint aki harcra kész és tudja, mit művel – jegyezte meg Reisman. – Mi a rendfokozatod?

– Semmi. Ilyesmivel nem törődünk a Vet Minhben. Kaptam már egy kis kiképzést –, ismerte be Thi. – Elfogadom majd a véleményed katonai kérdésekben, ha fölmerülnének; de nem fognak fölmerülni, feltéve, hogy jól működik a felderítésünk, jók az értesüléseink és helyes a menetútvonalunk.

Ho, aki nem viselt fegyvert, ekkor odajött Reismanhoz. – Elég jó az erőnléted egy hosszú meneteléshez?

– Milyen hosszúhoz?

– Százötven mérföld. A nungok három nap alatt teszik meg, s lépést kell tartanunk velük. Lesznek megállások, étkezésre, pihenésre, alvásra, de azért kimerítő lesz.

Reisman rámosolygott a törékeny férfira. – Azt hiszem, ki fogom bírni, apó – mondta. Olyan lesz, mint azok az erőltetett menetek a kacsinokkal; úgy látszik, minden ázsiai hegyi törzsben megvan a képesség és tehetség a kemény gyaloglásra, nehéz terhek cipelésére kényelmetlen terepen. – Hogyan kerüljük ki a japánokat és a franciákat?

– A felderítőim ismerik az utat. Csak olyan falvakban állunk meg, ahol barátaink vannak.

A menetelésben körülbelül ötvenen – nők és férfiak – vettek részt: nung teherhordók, Viet Minh-felderítők és járőrök, meg ők, akik Ho Si Minhnel jöttek. A találkozó és a beszivárgás Lao Caitól nyugatra történt, úgyhogy előbb át kellett kelniük a széles Vörös-folyón, a Song Hongon, amely a továbbiakban délkelet felé folyik Hanoiba, azután beletorkollik a Tonkini-öbölbe. Az előre megbeszélt találkozási helyeken szampanok és tutajok várakoztak, hogy átkompolják őket az éjszakában. Majd újra ugyanez zajlott, amikor a keskenyebb Song Chayn kellett átkelniük. Reisman gratulált Hónak az eddig simán zajlott egyeztetésekhez és összehangoltsághoz.

– Most jön a neheze – jegyezte meg Ho. – Újra hegyet kell másznunk. Lehet, hogy nehézségeink lesznek némelyekkel Pa Khától északkeletre. Ti, amerikaiak, úgy tudom “indián vidéknek" hívjátok az ilyet.

Ez váratlan szóhasználat volt, amennyiben “veszedelmes vidéket" értett rajta. Honnan ismer ilyen kifejezéseket? De Reisman már jó ideje rájött, hogy Ho Si Minh körül sok a váratlan mozzanat.

A terep, amelyen meneteltek, nem sűrű, párás dzsungel volt, mint Burmának azok a részei, ahol a kacsinokkal járt, inkább a Szalven átúszása utáni kínai hegyekre emlékeztetett, meg a bozótos-erdős hegyekre és kanyonokra, amelyeken át a teherautóval haladtak, le, Kunming felől. Reisman persze, az amerikai egyenruhájában, teli hátizsákjával és harci felszerelésével szembeötlően kilógott a sorból. Semmi mód nem volt rá, hogy bennszülöttnek látszódjék, nem is törekedett rá. Biztonsága úgyis a Viet Minhtől függött.

Thi, és néha Mai gyalogolt mellette és töltötte be a házigazda, kísérő és tanító tisztét. Bőven volt mit tanulnia, sokkal több, mint amit addig, a kunmingi geopolitikai eligazítások során mondtak neki... Ho, Thi és Mai ott Indokína zavaros ügyeivel traktálta, de azt sose mondták, hogy ez indián vidék is, pontosan abban az értelemben, ahogy az Egyesült Államok is indián vidék volt valaha, mielőtt Egyesült Államokká lett, s amikor mohawkok, mohikánok, irokézek, algonkinok, sziúk, komancsok, apacsok, navajók, zunik, és sok száz más törzs élt ott – vég nélkül megosztottan, széttagoltán, a háború és a béke múlékony szövetségében.

Indokína csakugyan indián vidék volt, ezt Reisman elég hamar fölismerte, de nemcsak a veszélyesség értelmében, amire Ho Si Minh utalt. Törzsi ország volt ez. Míg keletnek meneteltek, dombokon, folyóvölgyeken és hegyeken át, lolók, manók, taik, meók, thók, nungók és mások területein, és falvain haladtak át; Tran Van Thi, vagy Nguyen Thi Mai pedig eközben néprajzi kiselőadást tartott neki. Ezek a népek nem vietnamiak voltak, hanem lolók, manók, taik, meók, thók, nungók és mások – más-más, nemegyszer idegengyűlölő, néha háborúskodó törzsek. Legtöbbjük, mint Mai elmesélte neki, gyűlöli a síkföldi vietnamiakat, akiknek többségi csoportjához ő, Ho és Thi tartozik. Bár ugyanezek a törzsbeliek gyakran szívélyesek, sőt barátiak és vendégszeretők hozzájuk mint egyénekhez. A can slua tauk jelmezébe bújtatott Csin Li kilétét ajánlatos volt elhallgatni és titokban tartani, mert valamennyi törzs régi, folyamatos ellenséges viszonyban állt minden kínaival, bármilyen politikai árnyalatot képviselt is.

A falvak, ahova bementek, gyakran csak apró, három-nyolc zsúpfedeles, fából-sárból épült házcsoportocska volt; néha húsz-harminc házból álló település, melyek közül egyik-másik ház masszívabban épült meg, sőt némelyiken még cseréptető is díszlett, ami lakójuk nagyobb vagyonára és jobb társadalmi helyzetére vallott. De bizonyos falvakba elég óvatosan mentek be. Reisman ezt abból vette észre, ahogy a menetoszlop lelassult és fegyveres előőrsöket küldtek előre az úton, hogy figyeljék meg a faluban zajló tevékenységet, és az oldalszárnyhoz térjenek vissza. Ez jó katonai eljárás volt, helyeselte is, de hát – “barátokkal"? Néha gongok kongását és dobok lüktetését hallották jövetelük előtt; vajon az üdvözlés vagy a riasztás hangjai ezek?