Reisman végigvezette csapatát a töltésen, majd leereszkedtek a gyalogúton Madeleine házához. Az asszony kirohant a házból, megragadta Reisman kezét, de nem ölelte át őt. A férfiak ámulattal nézték, Reisman bemutatta őket. Madeleine szívélyesen köszöntötte őket, angolul.

– Mi történik? – kérdezte aztán Reismantól franciául, szorongva.

Az franciául felelt: – Semmi. Nagyon csöndes a város. Vannak híreid máshonnan?

– A japán nagykövet és más hivatalnokok ma délután fölkeresik Decoux főkormányzót Hanoiban.

Reisman agyában ismét megszólalt a riasztócsengő. Ugyanezt tette 1941. december 7-én Washingtonban a japán nagykövet. – Bejelentették hivatalosan is?

– Nem tudom. Philippe most hallgatja á rádiót. Az ügynökeink figyelnek minden hadmozdulatot. – Majd kedvesen így szólt: – Fáradjanak be! Mindnyájan.

Főzni akart nekik, de Reisman lebeszélte, mondván, csak percekig maradnak. Estére visszatérnek, ha minden jól megy. Bement a szobába, ahol Philippe a rádiót hallgatta.

– Még mindig nincs riadókészültség?

– Nincs. Csak Sabattiernél és Alessandrinál. A japánok készülnek valamire, de senki se tudja, mire. Nyilvánvalóan a legmagasabb szinten zajlik.

– És a franciák mire készülnek, Philippe? – kérdezte célzatosan Reisman. – A két bataillonnal, amely kiment innen? Mire készülnek Sabattier és Alessandri ezredei? A hegyekbe futnak, ahogy sejteni lehet? Vagy valami titkos hadműveletre vonulnak fel a saját szakállukra?

Philippe a gombokat csavargatta, nem nézett Reismanra. – Úgy van, ahogy Lamonnier tábornok és Robert ezredes mondta nekünk az este – mondta.

– A bataillonok egy Hanoiból elrendelt hadgyakorlaton vesznek részt. Sabattier és Alessandri vagy a szabályok ellenére cselekszik, vagy ők is ehhez a manőverhez tartoznak. Nem tudom, Jean.

Reisman nem hitt neki. – Most elmegyünk, földerítjük a repteret, azután visszatérünk a citadellába – mondta.

– Ma este hívom innen Kunmingot. Ha támadás lenne, mielőtt visszatérünk, akkor el kell vinned Madeleine-t Fort Briére de l'Isle-be. Ott csatlakozunk hozzád. Közben megpróbálhatnád rávenni őt, hogy tartson velünk.

Philippe ekkor fölnézett rá. – Helyes. Remélem, elmegy. De szörnyen makacs.

Madeleine az előtérben várta Reismant. Csak egy pillanatra maradhattak magukra, hogy csókolózzanak. Reisman elismételte neki, amit az előbb az öccsének mondott, de az asszony csak a fejét rázta. – Bemegyek az erődbe... ha kell lőni fogok... de nem megyek el Indokínából – mondta csökönyösen.

– Gondolkodj azért – figyelmeztette Reisman. – És most au revoir.

Bement embereihez, akik nyugtalanul várták a nappaliban, és útnak indultak. Egy délre vezető gyalogösvényen kezdték, amely a töltés és a vasúti sínek között haladt. A közelben, a sínektől nyugatra s az út túloldalán jól látszott a Van Mieu-hegy erdős halma, amint Fort Briére de l'Isle körül kiemelkedik a rizsföldekből, azon túl újabb rizsföldek, és mangrove-fák, s a táj erdős magaslatokká emelkedik. Átmentek a síneken meg az úton, hogy becserkésszék a védelmi műveket a keleti peremsávon, majd a töltéshez közelebb eső ösvényen tértek vissza és délnek folytatták.

Reisman visszanézett, s fél mérföldnyire megpillantotta a citadella falait. Alig volt forgalom az úton, embert alig lehetett látni. Kikerülték a lakott településeket, csak hébe-hóba láttak egy-egy parasztot, aki bivalyával dolgozott a földeken.

– Elég nyugodt itt minden, őrnagy – jegyezte meg Bowren őrmester –, de mégis rossz sejtelmem van. Mintha mindenki tudna valamit, amit mi nem tudunk.

Megkerülték a Sông Ky Cung jókora hajlatát, föltűnt a reptér négy kis épülete meg a füves leszállópálya. Egyetlen kicsi összekötőgép állt ott egy pajta közelében, de személyzetnek semmi jele. Végighaladtak a töltésen, amely most a folyó keleti partján húzódott és Reisman megmutatta, hol szállt le a múltkor a gép, hogy kivigye az országból. Megmutatta a kis szigetet a folyóban a kifutópálya túlsó végén, hátha netán csónakkal kell idejönniük.

– Ha még egy napig ilyen nyugalom marad – mondta –, akkor holnap ilyenkor Kunmingban leszünk.

Ezt szerette volna. De mardosó gondolat gyötörte. Ha csata lesz itt, nem fogja-e úgy érezni, hogy elszaladt előle?

Ugyanazon a gyalogúton mentek vissza egészen a Van Mieu-hegyig, azután egyenesen átvágtak Fort Briére de l'Isle mögött és északra, annak nyugati szárnya körül, a rizsföldeken átvezető gyalogúton. Fort Mégrier és a citadella között megálltak az erdőben. Sawyer megtekerte a generátort, Reisman pedig hívta Philippe-et. Nem volt semmi hír.

Tovább meneteltek a citadellához, de Reisman ahelyett, hogy a déli kapun ment volna be, végigvezette társait az erődítmény körül, hogy kiismerjék magukat, tudjanak minden lehetséges be- és kijáratról. A nyugati fal mellett félúton elhaladtak a katonai temető és a Ma Qui kapu között, ami tonkini nyelven kísértetet jelent. Kihalt volt a táj. Rizsföldek szegélyezték, azon túl erdős hegyek nyugaton, és délen, az út mögött, amelyet előzőleg bejártak. Négy hónapja járt itt Filmore őrmesterrel és Philippe Belfontaine-nel.

– Alighanem ez a legjobb kifele vezető út az erődből, ha gyorsan kell kijutnunk – mondta társainak, a zárt Ma Qui kapura mutatva.

Megkerülték a citadella északnyugati sarkát és keletre meneteltek az északi fal mellett, vissza a városba. Senki se szólt rájuk a bástyáról; de az északi kapunál álló őrökkel kölcsönösen üdvözölték egymást, Reisman északra pillantott, kíváncsi lett volna mi történik most a Hotel Taiwa helyiségeiben a Rue des Japonaises-en, de nem akarta megkísérteni a sorsot azzal, hogy arra vezeti embereit. Ehelyett inkább az Avenue Clamorganon keresztül vezette őket, egy mellékutcán a tüzérségi park és a piactér mellett, a Boulevard Gallienire, azután délre a Három Marsallhoz címzett szálloda, az Idegenlégió laktanyája, a vámház, a katolikus templom mellett, majd újra nyugatra a katonai kórház körül és át az Avenue Clamorganon a déli kapuhoz.

Csöndes volt a város.

37.

Az első jel egy galoppozó ló dobogása volt a belső udvaron, a déli kapu felől. Reisman délután négy órakor hallotta meg. Ő, Bó Szan, Bowren és Władisław épp egy úton baktattak vissza barakkjukhoz, ahol Sawyer a rádiót hallgatta. A citadellán belüli védelmi erődítési pontokat szemlélték meg és épp most jöttek Lemonnier tábornok parancsnoki harcálláspontjáról, a délkeleti bástyáról.

Meglátták a lovast, meghallották a parancskiáltásokat; katonák futottak át a belső térségen, készenlétbe helyezett fegyvereikkel. A lovas irányt változtatott és feléjük tartott. Megállította lovát, és Reisman megismerte a vékony bajuszos, keki gyakorló egyenruhás, kék sapkás és lovaglónadrágos tisztet. Paul Verniéres százados volt a tonkini tirailleuröktől, akit előző este, az eligazításon ismert meg.

– A japánok hadmozdulatokat végeznek – kiáltotta meglehetős nyugalommal.

Barna csődöre kaparta a földet, horkantott és fejét dobálta, mintha őt jobban fölkavarták volna a történtek. Reisman megragadta a kantárt, nehogy elgaloppozzon lovasával együtt.

– Hol vannak? – kérdezte szorongva.

– Mindenfele – válaszolta a százados.

Elbeszélte, hogy a városon átlovagolva meglepetten látta, hogy egy japán gyalogsági szakasz állást foglal el a Helytartóság közelében a Boulevard Gallienin, egy másik szakasz pedig a vasútállomásnál a Rue Gouttenégre mellett.

– Riasztom az embereimet – jelentette ki. – Fene a hanoi fejesekbe!

Reisman elengedte a kantárt. – Nem ártana mindezt tudatni Lemonnier tábornokkal.

– Épp őhozzá tartok – és Verniéres ellovagolt.

Reisman besietett a barakkban lévő rádiójukhoz, agya száguldva vette sorra a lehetőségeket, a megteendő lépéseket. El volt szánva: nem hajlandó itt rekedni a csapdában. A megbízatásuk az volt, hogy képezzenek ki gerillákat, és nem az, hogy egy tizenkilencedik századi erődben elfogassák magukat.

– Belfontaine hadnagy jelentkezett pár perce – jelentette Ken Sawyer és odaengedte a készülékhez Reismant. – Önt hívja.

Philippe nyomban jelentkezett a hívásra. – Láttatok japánokat arrafelé? – kérdezte szorongva Reisman.

– Nem. Madeleine figyeli az utakat meg a folyót, de nem lát semmi mozgást.

Reisman beszámolt neki a városban és a citadella közelében zajló japán csapatmozdulatokról.

– Támadnak benneteket? – kiáltott rá Philippe.

– Egyelőre még nem.

– Vannak híreim – folytatta Philippe. – A mieinktől, Hanoiból. A japán nagykövet és főkonzul felkereste Decieux tengernagyot a főhadiszállásán, s körülbelül egy órát tárgyaltak vele. Nem tudni mit vitattak meg, de az a hír járja, hogy a japánok teljes katonai, közigazgatási és gazdasági ellenőrzést követelnek maguknak az egész országban.

Tehát ami itt, Lang Sonban történik, gondolta Reisman, közvetlen kapcsolatban van a hanoi eseményekkel. A japán hadsereg hatalomátvételre készül, bárhogy dönt is a francia gyarmati közigazgatás.

– Egyelőre maradjatok otthon, Madeleine-nel – tanácsolta Philippe-nek –, de készüljetek föl az evakuációra. Csomagoljátok össze a legfontosabb holmit, hogy magatokkal vigyétek Fort Briére-be... és rádió nélkül egy lépést se. Majd Madeleine segít neked a generátornál.

– Berakjuk a kocsiba – mondta Philippe.

A kellő hullámhosszra hangolta adó-vevő készülékét és kopogni kezdte a jelzést Kunmingnak, noha az időpont jóval korábbi volt, mint a szokásos adásideje. Beletelt pár percbe, míg az egyik rádiós nyugtázta a jelentkezést. Reisman jelentette, hogy sürgős az ügy és kérte, hívják a rádióhoz Sam Kilgore-t és Burt Webleyt, azt a pilótát, aki legutóbb kimentette őt innen.

De meg se várta őket, máris adni kezdte rejtjelezve a terve részleteit. Kérte, hogy Webley ezúttal éjjel kettőre jöjjön, egy C-46-osban. Ha Webleynek nincs C-46-osra jogosítványa, akkor szerezzen egy pilótát, akinek van és ő kalauzolja be. Az volt a kívánsága, hogy rakjanak a gépre öt ejtőernyőt, valamint fáklyákat. Azután gondosan részletezte kérését levegő-föld támogatásra és taktikai légi csapásra. Robert ezredes térképe segítségével megadta a reptér, a citadella és a környező erődítmények koordinátáit, majd a japán hadállásokét.

Webley jelentkezett elsőként, ott ült a morzézó kunmingi rádiókezelő mellett. – Inkább L-5-össel repülnék. Neked kell megvilágítanod és biztosítanod a kifutópályát.

– Az L-5-ös nem elég nagy – válaszolta Reisman. – Egy CM6-os vagy három L-5-ös kellene.

Csend lett, míg Webley megemésztette ezt. – Csak kettő áll rendelkezésre. Kétszer fordulunk majd. Eljárás mint a múltkor. Várakozás Csüng Hsziben. Jelzel, jöjjek. Imádkozz tiszta éjszakáért.

– Rendben... Kettő óra nulla-nullakor. Ernyőket és fáklyákat oszd el a két gépre. Sam ott van?

Kilgore ezredes jelentkezett: – Vadászgép-támogatás franciáknak elutasítva. Ismered a politikánkat.

– Vadászbiztosítást kérek magunknak. Ismétlem. Mieinknek légi támogatás kell, hogy kijussunk. Az árucikknek is.

– A cucc megvan?

– Bőven.

– Éjszakai légi biztosítás nagyon nehéz... szükségtelen... de megpróbálom.

Befejezték; Reisman pedig tájékoztatta embereit az üzenetváltásról.

– Minek kellenek az ernyők, meg a fáklyák, őrnagy? – kérdezte Bowren őrmester.

– Csak egy ötlet.

– Megint valami őrült önkéntes meló? – firtatta Władisław.

Reisman kihallotta Władisław hangjából a kihívást és a gúnyt, de rosszallás nélkül válaszolt: – Igen... lehet, hogy csak egyetlen önkéntes kell hozzá, Joe... vagy talán mindahányan kellünk. Csak akkor tudjuk meg, amikor rákerül a sor... ha rákerül. – Jobban nem is akart belemenni a részletekbe, mert, ahogy az imént mondta, csak esetleges váratlan eseményre vonatkozott az ötlet. Bowrennek ezt mondta: – Maradj itt a többiekkel a rádiónál. Én kimegyek még egyszer körülnézni.

– Mit csinálunk, ha támadás jön, amíg maga nincs itt, őrnagy?

– Menjetek Lemonnier tábornok állásához. Odamegyek én is.

Átsietett a citadella belső térségén, Robert ezredest, Gauthier alezredest vagy Derrieu őrnagyot kereste. Nyilvánvaló lett számára, hogy a helyőrségnek csak egy részét riasztották. Sok tiszt és katona ügyet se vetett Verniéres kapitány figyelmeztetésére. Már végeztek nappali szolgálatukkal és a vacsoracsengőt várták. Katonák szállingóztak kifele az erődből, esti városi örömökért, mintha mi se történt volna. Vajon ez is a legmagasabb szintű francia tervhez tartozik? Hogy továbbra is úgy viselkedjenek, mintha nem történne semmi? És akkor talán tényleg nem történik semmi? Lehetséges, hogy Verniéres túldramatizálta volna a japán csapatmozdulatokat?

Rátalált Gauthier alezredesre, aki éppen indulni készült. Reisman nem hitt a szemének. Gauthier ünnepi egyenruhában volt: aranycsíkos, világoskék nadrágban, arany vállbojtos, magas nyakú fehér zubbonyban, gallérján a marsouin hímzett horgonyai.

– Maga nem tudja, mi történik? – kiáltott rá Reisman.

Gauthier a zubbonya nyakát igazgatta. – Verniéres kiadta a riasztást. Készültségbe helyezte a századát. Mások is csatlakoztak hozzá. Semmi baj.

– És maguk? – kérdezte Reisman. – Senki se tartja kézben a dolgokat. Senki se alakít ki összehangolt védelmet. A katonák kimászkálnak az erődből.

– Lemonnier tábornok majd határozottan lépni fog, ha lépni kell – felelte nyugodtan Gauthier. – Én azt a parancsot kaptam, hogy öltözzem a vacsorához és vegyek részt rajta. És most mennem kell.

– Hol van Robert ezredes?

– A lakásán az Avenue Folie de Joux-on. Gondolom, szintén öltözik a vacsorához. A helytartói palotában találkozunk Auphelle úrral meg a többi tiszttel, és együtt megyünk a Taiwába.

– Magával megyek.

– Nem jöhet. Nem hívták meg. Egyébként is, egy amerikai őrnagy, amint Shizume ezredessel vacsorázik? Kész botrány! – nevetett Gauthier.

– Csak a Helytartóságig kísérem el. Látni akarom, mi történik odakinn.

Gauthier ragaszkodott hozzá, hogy Reisman az oldalfegyverén kívül ne viseljen fegyvert a városban. Ő maga fegyvertelen volt. Reisman a karabélyát, M-3-asát és gránátjait az északi kapunál őrködő szenegáli őrnél hagyta. Gyalog jöttek ki Gauthier-val a citadellából este hat tájban. Eléggé össze nem illő pár voltak. Az elnyűtt, terepszínű gyakorlóruhás Reisman és az ünnepi uniformisban feszítő Gauthier, amint a sötétülő délutánon ott ballagnak az Avenue Clamorganon.

Nyugalom honolt az utcán. Japán katonák sehol. Jobbra fordultak a Rue Emmerichre, s ahogy elhaladtak a piactér északi oldalán és befordultak a Boulevard Gallienire, Reisman meglátta az első japán szakaszt, körülbelül ötven katonát, amint laza alakzatban álldogálnak a Helytartóság közelében.

– Most maradjon le, ne jöjjön velem tovább! – mondta Gauthier. – Nem tudom, miben sántikálnak, de még nem látszanak ellenségesnek.

Reisman visszatért a Rue Emmerichre. Megállt a piactér falának árnyékában és nézte, amint Gauthier átvág a bulváron és akadálytalanul belép a Helytartóság épületébe. Az állig fölfegyverzett, rohamsisakos japánok csak csellengtek, mint akik valami jelre várnak. A Rue Emmerich túloldalán, ahol Reisman állt, a francia parancsnokság épületének hátsó szárnya emelkedett. Bejárata a Folie de Jouxra nyílt, a szomszédos utcára. Nem látott oda, de feltételezte, hogy az ügyeletes őröket riasztották, s azok figyelik a japán katonákat. Besurrant az üres piactérre, alaposan szemügyre vette az utcát, a katonákat, a Helytartóságot. Erősen alkonyodott már, de még mindig jól lehetett látni.

Körülbelül tíz perc múlva megpillantotta Auphelle helytartót, Robert ezredest, Gauthier alezredest, két másik ezredes társaságában, amint kilépnek a Helytartóság épületéből, s északra fordulnak a Boulevard Gallienin, hogy gyalog tegyék meg a kétsaroknyi utat a Hôtel Taiwáig. Lemonnier tábornokot leszámítva –, kinek citadellabeli megjelenéséről nem tudtak a japánok – ők voltak a legmagasabb rangú katonák Lang Sonban. Az utcán álló japán tisztek és katonák ügyet se vetettek a franciákra –, tisztelgéssel se, de az ellenségesség bármely jelével se.

Reisman kíváncsi lett volna, vajon Kita Shidehara ezredes is ott lesz-e a fogadáson. Logikus volna. Vajon tudja-e, mire készülnek a honfitársai? Vagy tudta-e eddig is, mindvégig, hamleti hangulatai és halálfélelmei ellenére?

Reisman ugyanazon az útvonalon tért vissza a citadellába, amelyen jött. Az északi kapunál álló őrök készültségben voltak, de rendkívüli előkészületek nem történtek. Átvette fegyvereit az őrmestertől és visszatért a barakkba, ahol az emberei várták.

Derrieu őrnagy is ott volt. – Nem tudja, mi történik odakinn? – Feszült volt a hangja.

Reisman elmondta neki mindazt, amit látott.

– Szegény Gauthier. Nem irigylem ezért a vacsoráért – dünnyögte Derrieu. Elmondta, hogy jelentéseket kapott, amelyek megerősítik, hogy más japán egységek is csapatmozdulatokat végeztek a városban és odakinn a rizsföldeken. – Hogy mit jelentsen az egész, azt még mindig nem tudom. Mintha kóstolgatnának bennünket. Elveszítjük-e a fejünket és lövünk-e. Lehet, hogy valami provokációra várnak, s csak aztán teszik, amit amúgy is tenni akarnak.

Reisman beszámolt neki Philippe Hanoiból kapott értesüléséről: hogy a japán nagykövet alighanem szigorú követelésekkel lépett fel Decoux tengernagynál.

– Az ellenállás hálózata, úgy látom, pillanatnyilag többet tud, mint a hadsereg – panaszkodott Derrieu.

– Maga honnan szedi az értesüléseit? – kérdezte Reisman.

– Vannak ügynökeink a városban és a környéken is. Annamiták. Néhányan a folyón túl, a japán bázisok közelében.

– Rádión jelentenek?

– Ön tréfál, Monsieur! Nincs efféle luxuscikkünk, hiszen jól tudja. Személyesen kell jelentést adniuk vagy futárt küldeniük.

– Tudna nekem két parasztgúnyát szerezni... cunaost és szalmakalapokat? – kérdezte Reisman. Bó Szanra mutatott. – Az egyiket az ő méretére, a másikat az enyémre.

Bó Szan nyomban megértette és megörült.

Derrieu bólintott. – Igen, azt hiszem, tudnék.

Negyed nyolc volt, már teljes sötétség, amikor Reisman és emberei a déli kapun át kiléptek a citadellából. Furán néztek ki: három állig fölfegyverzett gyalogos teljes terepfelszereléssel és két can slua tau caplatott egy gyalogúton dél felé. Száz métert tettek meg a sötétségben, azután leguggoltak az ösvény mellett a sárban és hallgatóztak. Hűvös volt az éjszaka. Nem volt holdvilág. Délen és nyugaton felhőzet borította az eget. Kína felől azonban, északkeleten tiszta és csillagfényes volt az ég. Talán előjel, gondolta Reisman. Webleynek szép idő kell, hogy berepülhessen. De ez még odébb van. Ez ügyben egyelőre nincs mit tenni.

A japán járőrnek, amelyet Verniéres kapitány késő délután manőverezni látott innen kétszáz méternyire, még semmi nyoma.

Elhangzott az utolsó eligazítás, azután Bowren, Władisław és Sawyer kétrét görnyedve, nesztelenül átvágott a mezőn, hogy rátérjen a Fort Briére de l'Isle-be vezető ösvényre. Tudták, mit kell tenniük, ha valami okból Reisman és Bó Szan nem érne oda éjfélig. Fél perc múlva már el is tűntek a szemük elől. Azután mindketten fölemelkedtek és sietve elindultak az ösvényen nyugati irányba.

Reisman jól érezte magát a cu naóban, a hegyes szalmakalapban és a szandálban, pedig a ruha eléggé izzadságszagú volt. Arcát sárral festette sötétebbre, amelyen átgázolt. Bó Szan teljesen hiteles volt mint can slua tau. Bő zekéjük alatt mindketten oldalfegyvert, kést és gránátokat viseltek, noha remélték, hogy nem lesz szükségük rájuk. A rádiót Derrieu őrnagynál hagyták, hogy ideiglenesen kiegészítsék vele a nagyobb, rögzített berendezést az erőd híradóhelyiségében.

Átvágtak a citadella meg az erdős emelkedő között a délnyugati sarkon, azután a temető és a Ma Qui kapu közötti ösvényen, majd az északi fal körül, ugyanott, ahol reggel felderítést végeztek. Békés volt minden – se háborús zaj, se japán katonák –, míg az erődítménytől keletre rá nem tértek a városi utcákra, be az üres piactérre. Ott meglátták a japán szakaszt a boulevard Gallienin, a Helytartóság mellett. Ugyanúgy őgyelegtek, mint amikor Reisman másfél órája látta őket. Semmilyen ellenséges szándékot nem mutattak. Gyér és lassú volt a jármű- és a gyalogosforgalom a Boulevard Gallienin.

Reisman és Bó Szan, hogy a katonákat elkerüljék, visszafordultak a Rue Emmerichre. Végső szándékuk az volt, hogy földerítsék a Hotel Taiwa környékét. De most kerülővel kellett odamenniük. A Rue Emmerich és az Avenue Clamorgan sarkán a francia gyarmati hadsereg és az Idegenlégió katonái mellett haladtak el, akik a Café Lilibe szállingóztak be, és rá se rántottak a közelben érlelődő drámára. Nem volt elsötétítési rendelkezés. Az épületekből, kocsikból és utcalámpákból áradó fények tompán világították meg az utcákat.

Reisman és Bó Szan görnyedt, fáradt testtartással csoszogtak, elhanyagolt külsejükkel kellően beleolvadtak az utca népébe; észak felé tartottak. Előttük, az Avenue Clamorgan tetején a Kempitaj-központ magaslott; látványa gyűlöletes volt és fenyegető. A bejárat körül nem volt mozgás, az épület déli szárnya melletti Rue des Tailleurs-ön semmi szokatlan nem történt. Befordultak a Rue des Tailleurs-be, továbbmentek egy saroknyit és úgy bámulták meg a túloldali Hôtel Taiwát, mint a turisták. A szállodát részben takarták az utcai fák, lefüggönyzött ablakai fényárban úsztak. Elhaladtak még egy kávéház előtt, álldogáltak egy darabig a bíróság mellett, azután átkeltek az utcán, hogy földerítsék a hotel környékét.

Épp elhaladtak a Taiwa homlokzata előtt a Boulevard Gallienin és ráfordultak a Rue des Japonaises-re, amikor két japán katonai teherautó bukkant elő északi irányból. A kocsik lefékeztek a szálloda előtt. Katonák ugráltak ki a ponyva alól és csatárláncot vontak a bejárat elé. Reisman megragadta Bó Szan karját. Sarkon fordultak, és átmentek a bulvár túloldalára.

És pár másodperc múlva megjelent az összes francia vacsoravendég – Auphelle, Robert, Gauthier és a két ezredes – kezük és lábuk megkötözve, katonák rángatták ki őket az épületből kétfelől és egykettőre föltuszkolták őket a teherautókra. Reismant elöntötte a düh, legszívesebben odarontott volna –, de megfeszült és nyugton maradt. E pillanatban semmit se tehetett, nem befolyásolhatta az eseményeket. A teherautók máris megfordultak és elrobogtak. A japán katonák harci járőralakzatot vettek föl és elindultak a bulváron.

Bó Szan megszorította Reisman vállát: – Odanézzen, duwa John – suttogta. – Ott van Jimmy Lum.

Ő is meglátta Kita Shideharát néhány japán tiszt és katona közt, akik kifele jöttek a szállodából. Parancsok hangzottak el és a csoport java része, készenlétben tartott fegyverekkel kirajzott dél és nyugat felől. Kita a járdán állt, beszélgetésbe merülve egy alacsony, zömök tiszttel.

Bó Szan odahajtotta a fejét Reismanéhoz. A mély, arcukat beárnyékoló pálmalevélkalap majdnem összeért. Bó Szan szeme beszűkült, arcán zavar ült. – Miért segített nekünk?

– Ezt most túl bonyolult lenne elmagyaráznom – vágta rá Reisman.

Megnézte az út túloldalán álló Kitát és társát, majd szemrevételezte a környéket. Ár bulvár forgalma tovább gyérült, mintha mindkét végén elzárták volna. Európaiakat egyáltalán nem lehetett látni. Kita és társa egyedül volt egy félelmes, növekvő vákuum középpontjában; és Reisman hirtelen rádöbbent, hogy betölthetne ezt a vákuumot. Ez a gondolat még kísértőbb lett, amikor a másik tiszt mereven meghajolt és visszaindult a szálló bejáratához.

– Megpróbáljuk magunkkal vinni – mondta halkan Reisman. – Azt akarom, hogy felismerjen bennünket. Utána majd rögtönzünk. Légy résen Bó Szan, de ne támadj. Elsőként ne. Nyomás!

Ismét a ruházatukhoz megjátszott görnyedt, csoszogó járással indultak el a bulváron keresztül. Shidehara ezredes meglátta őket és franciául rájuk kiáltott. – Allez-vous en! Takarodjatok innen! Menjetek azonnal haza és maradjatok otthon!

Reisman kissé megemelte a fejét. A másik japán tiszt megállt, visszafordult, hogy lássa, kiknek szól a kiáltozás.

– Allez-vous en! Cochons! – kiáltotta Kita. Azután tágra nyílt a szeme és ezt motyogta: – A francba! – lelépett a járdáról és feléjük sietett. – Allez-vous en! Cochons! – ismételte.

Kita felismerte őket, s most már a húszméternyire mögötte álló japán tisztnek játszott színházat. A közvetlen közelben minden egyéb mozgás megszűnt, de a távolból ágyútűz dörrent.

Kita durván karon ragadta mindkettejüket, átrángatta őket a túloldalra és angolul ezt morogta: – Vége a meccsnek, John! Megcserélődtek a játékszabályok. Pucolj innen, de gyorsan!

– Mi történik itt? – mordult rá Reisman. – Hallgatlak. De semmi vaker!

Türtőztette magát, nem húzta elő automata fegyverét, hogy azzal lökdösse vissza Kitát a citadellába, netán lelője a másik tisztet, ha beavatkozik – és Kitát is, ha ellenáll.

– Mindent elfoglalnak, elment az eszük! – hadarta Kita. – Az egész istenverte országot. Ha kell békésen, ha kell, erőszakkal.

Megint ők, nem mi. Kita Shidehara elhatárolja magát hadserege akcióitól.

– Nagyon szép békésen bántatok el a vacsoravendégeitekkel! – vágta a szemébe Reisman.

– Nem az én vendégeim, a szentségedet, te pökhendi gazember! – robbant Kita. – Shizume ezredes kivonja őket a veszélyből egy időre. Nem akar hőstetteket.

– Miért nem figyelmeztettél? – kérdezte Reisman.

– Mert én se tudtam – védekezett Kita. – Valamit gyanítottam, ahogy te is, de ma reggelig nem tudtam, mi az. Azt hittem, már rég Kunmingban vagy. És hogy hál' istennek megszabadultam tőled. Megnehezítetted a dolgom. – Dühösen nézett rá, azután ideges pislogással jelt adott neki. – Még mindig a hátam mögött van az a hülye Szuzuki?

Reisman gyorsan odapillantott, a másik japán tiszt még mindig nézte őket. – Igen.

– Ne tégy semmi olyat, amitől észbe kap – mondta hidegvérrel Kita. – Ó a helyi Kempitaj főnöke. Az alattasom... de nem helyesli az én modus operandimat, és bizalmatlan irántam. Mindjárt meglátjátok, hogy Szuzukinak gyanús lesz a beszélgetésünk, és hogy nagyon bepörög. Ha hallaná, hogy “amerikaiul" beszélek, nem tudná, miért használom ezt a proli nyelvet, amelyet ő nem ért.

Reismannak hinnie kellett neki és megbíznia benne még egy lépéssel tovább is: – Gyere most velünk. Leléphetsz, ha akarsz.

– Kunmingba?

– Igen.

Nagy szám lenne odavinni őt, az biztos.

– Hogy átadj a barátaidnak? Ne hülyéskedj! Most már végigjátszom a meccset itt.

Reisman ismét odapillantott Szuzuki felé, az épp a pisztolytáskájához nyúlt. – A barátod kezd ideges lenni. Tűnjünk el innen – suttogta feszülten. – Éjjel fél kettőkor a kifutópályán, ha meggondolod magad. Ahol a múltkor. Előtte szabadulj meg ettől az egyenruhától.

Torokhangú japán ordítás hallatszott Szuzuki százados irányából a csöndes, üres bulvár túloldaláról. A százados feléjük indult. Kita megfordult és valami erőteljeset kiáltott japánul, amitől a tiszt megtorpant és visszament a hotelhez.

– És most siessetek! – mondta Kita Reismannak és Bó Szannak. – Au revoir! Nem hiszem, hogy veled tartok. Ezek a Szuzuki-féle urak most elvárják tőlem, hogy lövöldözzek és üvöltözzek. Lehetséges, hogy egy megsértett francia visszakiabál rám, vagy akár lő! Bonne chance! Tűnés innen!

Reisman és Bó Szan gyorsan a Rue des Tailleur felé klaffogott vietnami papucsában. Épp be akartak fordulni a sarkon, amikor teherautómotorok berregése hallatszott észak felől. A bíróság falához húzódtak és fegyveresekkel megrakott japán katonai teherautókat láttak, amint tovarobognak a Boulevard Gallienin. Némelyik befordult a keresztutcákba, mások továbbhajtottak délnek. Fékező teherautók csikorgása hallatszott, rohanó nehéz bakancsoké, időnkénti lövések zaja és ordítások. Azután még baljósabb zaj néhány saroknyira északra és keletre – harckocsik motorjainak dübörgése.

Reisman és Bó Szan behúzódott egy rövid kis összekötő utcába, amely az Avenue Folie de Joux-ra vitt, nyugat felé robogtak az Avenue Clamorgan felé, átkeltek rajta és dél felé futottak. Minden utcában japán járőröket láttak, amint fegyvertelen francia katonákat és európai civileket állítanak meg; teherautókra rakják őket, másokat gyalogmenetben hurcolnak el. Az elszórt fegyverzaj ellenére Reisman nem látott se halottat, se sebesültet. Talán azokat is bevonszolták a teherautókba. A Rue Emmerichre vezető utcácskán átvágva a Café Lili felé nézett: föltartott kezű francia katonákat vezettek ki onnan is.

Reisman és Bó Szan a falak, árnyak, kapuk, fák, bokrok, kocsik között rejtőzködve osont a citadella felé. Minden irányból áradtak azok a katonák és európai civilek, akiknek ugyancsak sikerült kikerülniük a japán hálóból.

Ott magaslottak előttük a citadella falai. Nagy erejű motorok berregtek, túlharsogták a futó lábak, kiáltozások és válaszok közelebbi zaját az északi falnál. Reisman észak felé nézett, a sugárút tetejére, azután keletre, a keresztező utcán át a Boulevard Gallienire. Japán katonák még nem mutatkoztak errefelé, de látta lassan haladó páncélkocsijaikat, teherautóikat és tüzérségi lőszerkocsijaikat, amint néhány saroknyira áthaladnak a fénypászmás sötétségen.

Reismanék igazolták magukat a portán, az őrök fölismerték őket; fél kilencre érkeztek vissza. A barakkokhoz futottak, ahol előzőleg az egyenruhájukat és fegyvereiket hagyták, és ahol Derrieu őrnagy működtette rádiójukat. Körülöttük – végre-valahára – a védelemre.

38.

Amint Reisman és Bó Szan berontott a barakkba, már hallották is a rádió fütyülését, majd Philippe izgatott szavait.

– Decoux tengernagyot elfogták! Aymé és Mordant tábornokot is. Valamennyi magas rangú francia katonát és civilt megfosztottak a hatalmától, és letartóztatták őket!

Derrieu őrnagy a rádiónál ült és kővé meredten hallgatta, amint Philippe továbbítja a hanoi földalatti hírszolgálat értesüléseit. Egy csomó gyakorlóruhás tiszt és tiszthelyettes állta körül és figyelte szorongva. Olyan volt a szoba, mint egy parancsnoki harcálláspont. Reisman rádöbbent, hogy Lemonnier tábornokot leszámítva, alighanem Derrieu most a legmagasabb rangú tiszt Lang Sonban.

Az őrnagy fölnézett, de csak második nekifutásra ismerte föl, ki is ez a két homokos képű annamita. Fölkelt a rádióasztal mellől és tájékoztatta Reismant: – Belfontaine a nővérével együtt Fort Briére-ban van. Ott még nem indult meg a támadás. A maga emberei is velük vannak.

Reisman megfogta a mikrofont. – Szervusz, Philippe, itt John Reisman! Épp most jöttem meg felderítésből. Itt is megkezdődött.

Beszámolt arról az árulásról, amelynek szemtanúja volt a Taiwa Szálloda előtt, meg arról, hogyan szedik össze a városban a katonákat és az európai civileket. Derrieu és emberei mindezt most hallották először.

– Itt egyelőre nem tűntek föl – mondta a rádión át Philippe. – Mit fogsz tenni?

– Kapcsolatba lépek Kunminggal. Megpróbálom előbbre hozni az indulás időpontját. Aztán mihelyt tudunk, odavergődünk hozzátok.

Már beszéd közben meghallotta a japán tüzérség ütegeinek első dörejeit, a gránátok süvítését, s a citadellát megreszkette tő robbanásokat.

Este kilenc óra volt.

A tisztek és tiszthelyettesek pillanatok alatt szétszéledtek állásaik felé, Derrieu őrnagy pedig a délkeleti bástyára rohant, hogy továbbítsa Lemonnier tábornoknak a Reismantől és Philippe-től szerzett értesüléseket, s hogy parancsokat kérjen a citadella védelmére.

Reisman és Bó Szan magára maradt a rádióval. Miközben a jeleket kopogtatta Kunmingnak, már behallatszott a francia 60 milliméteres és 81 milliméteres mozsárágyúk-és a 75 milliméteres ágyúk első zárótüze. Reisman tudta, hogy a védők fegyverzete hiányos és elavult, de taktikailag is hátrányos a helyzetük, mert vaktában, a falak mögül kell ismeretlen röppályára küldeniük lövedékeiket, miközben az ellenségnek nincs más dolga, mint csöveiket a közvetlen célzással a citadellára fordítani. Remélte, hogy a sáncokra följutottak már a figyelők és hogy a viszonzó lövéseket az ellenséges ágyúk torkolattüzére irányítják, meg a város fénye által megvilágított csapatösszevonásokra és fegyverzetre. Ki tudja miért, az áramszolgáltatást nem kapcsolták le a Rue Gouttenégre-i áramközpontból. Reisman a barakk falán levő aljazatba kötötte a rádió vezetékét, így beszélt Kunminggal. Míg az üzenetet kódolta és kopogta a morzekulccsal, szinte kettéhasadt; egyik fele legszívesebben kiment volna harcolni, másik része a rádiónál akart maradni. Valójában azonban nem volt választása. Maradnia kellett, még ha a barakkot eltalálják, akkor is.

A kunmingi rádiókezelő ezúttal éber volt. Kilgore alezredes pedig már ott ült a rádióshelyiségben, hogy az éjszakai munkát összehangolják, így perceken belül vette Reisman üzenetét és válaszolt is rá.

– Japánok támadnak bennünket a Lang Son-i citadellában. Megyek kisegítő hadállásba, majd nyomban a reptérre. Gépek kettő nulla-nulla helyett huszonhárom nulla-nullára kellenek.

– Két L-5-ös már a levegőben van Csüng Hszi felé. Hívd ott egy óra múlva. Ugyanaz az eljárás, mint múltkor. Nem repül be, ismétlem, nem repül be, ha a reptér nem biztonságos.

– Helyes! Ide segítség kell. Légi csapás.

Kilgore válaszától fejébe szállt a düh. A válasz így hangzott: – Majd meglátom, mit tehetek... ismered az álláspontunkat a franciáknak nyújtandó segítségről.

Reisman legszívesebben ráborította volna dühét a kettejüket elválasztó háromszázötven mérföldnyi távon át. Pontosan ez a politika kergette őt ilyen szörnyű konfliktusba. Kilenc hónapja történt, hogy Bowrennel meg a Piszkos Tizenkettővel kiugrottak egy repülőgépből, azzal a paranccsal, hogy segítsenek Franciaországnak. Ugyanazon az éjszakán és a rákövetkező hónapban amerikaiak tízezrei estek el és sebesültek meg súlyosan, hogy segítsék Franciaországot. És még jóval előbb, a náci megszállás éveiben egyik küldetés követte a másikat, amikor egyedül odaküldtek, s ő ment is szívesen.

– Nekünk kell... amerikai katonáknak... és a te szállítmányodnak! – kopogta le hangosan Reisman. Egyáltalán nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy Kilgore a sorsára hagyja, a japánokkal szemben. Jól tudta, mit művelt az alezredes – Taj Livel bűnös összefonódásban –, ez ellen szól azonban Kilgore reménykedése, hogy Reisman hatalmas adag ópiumkincset visz neki. A mitikus ópiumszállítmány talán lehúzza majd a mérleg másik serpenyőjét. Tudta, hogy az alezredesnek mocskos kapcsolatai vannak magas körökig, egészen Taj Liig, s ezek révén keresztül tud vinni olyasmit is, amit szabályok, rendelkezések és hivatalos politika amúgy tiltana. Hiszen eddig is bebizonyította: repülőgépeket tud indíttatni és életveszélyes feladatokra küldeni.

– Hívj később – felelte Kilgore és máris megszakította a kapcsolatot.

A robbanó lövedékek dörgése betöltötte a belső térséget, s most már géppuskakattogás és kis kézifegyverek tüzelése is bekapcsolódott a tűzbe. Bó Szan leguggolt az egyik barakkablakhoz, figyelte, mi történik odakinn és nyugodtan várta Reisman parancsait.

Derrieu őrnagy rontott be, Lemonnier tábornok parancsnoki posztjától érkezett. Beszámolt róla, hogy a japán gyalogság első támadását visszaverték az északi és a déli kapunál. A bezárt Ma Qui kaput még nem támadták, de a nyugatabbról érkező csatazaj arra vallott, hogy a Gallieni- és a Négrier-erődöt úgyszintén támadják.

– Lemonnier tábornok személyesen vette kezébe a védelmet a citadella délkeleti bástyáján – közölte Derrieu. – Verniéres az északnyugati bástyához irányította embereit.

– És mi van országszerte? – kérdezte Reisman.

– Az, amitől tartottunk – felelte Derrieu. – Dong Dang, Ha Giang, s a határvidéken lévő megerősített városok sorra jelentik, hogy támadják őket is. Azonnali légi segítségre volna szükségünk maguktól. Lemonnier tábornok kéri, rádiózzon a honfitársainak, hogy segítsenek.

A japán mozsárágyúk lövedékeik becsapódásaitól Reisman, Derrieu és Bó Szan a padlóra vetette magát. Ablaküveg csörömpölt, falak reccsentek meg, a mennyezetről vakolatdarabok hullottak le.

– Épp az előbb rádióztam nekik – kiabálta Reisman, közben fölkelt és leporolta a ruháját. – És most várunk és reménykedünk. Milyen erők vannak itt a helyőrségben?

Derrieu elmondta, hogy a citadella kétszáz katonáját fogták el vagy ejtették csapdába a japánok még a támadás megkezdése előtt. Már halottak és sebesültek is vannak, de a számukat nem tudni. A bástyákon álló figyelők segítségével irányított ágyú- és mozsárágyúsorozatokkal, koncentrált géppuska- és kézifegyvertűzzel tartják vissza az ellenséget. A kevéske régi tankot, páncélautót és ágyút a belső térségen osztották szét, ellentámadásra készen, ha a kapukat-falakat betörnék.

Reisman kénytelen volt számolni vele: alig van esély rá, hogy a szövetséges erőktől, Kínából segítséget küldjenek. Úgy érezte, ideje előhozakodni hetek óta dédelgetett tervével:

– Elfogadnának-e segítséget a vietnamiaktól? – bukott ki belőle.

Derrieu értetlenül nézett rá. – Persze. Sok van belőlük a gyarmati hadseregünkben.

– A partizánoktól – sietett a magyarázattal Reisman. – A Viet Minhtől... Azoktól a férfiaktól és nőktől, akik szeretnék, ha maguk is, a japánok is kitakarodnának innen.

Tudta, hogy Ho Si Minh ezer-valahány gerillája készen áll, habár Ho még mindig hajtogatja, nem vetheti még be őket igazi akcióba. Ráadásul Reisman tudta: még sok-sok ezernyi Viet Minh van szerte mindenfelé. Talán Lang Son körül is akad pár száz. Ha most szövetségesekként lépnének föl, akkor a franciák később nem tagadhatnák meg tőlük, hogy jogosan bele ne szóljanak saját hazájuk sorsába; ezt a japánok ellen ontott vérükkel vívnák ki.

Derrieu a háttérből hallatszó robbanások, lövöldözések, géppuskakattogás-és kézifegyver-zajban adta meg a választ. Zavart arcán most derű áradt szét és kapcsolt: – Mindig is sejtettem magáról, hogy ilyesmivel foglalkozik ott a hegyekben. El tudja őket érni rádión?

– Megpróbálom.

– Tegye. Én most akár az ördögtől is elfogadnám a segítséget; alkudni aztán később is ráérek velük. A tábornoknál leszek. Kérem, jöjjön oda, és tudassa velünk a választ.

Elment, Reisman pedig Pac Bo hullámhosszára hangolta a készüléket. A közelség lehetővé tette, hogy a mikrofont használja, s a saját hangján beszéljen.

– Azonnal hívd oda Hót, vagy Giapot – mondta az ügyeletes rádiókezelő lánynak.

Néhány perc múlva Nguyen Thi Mai szólalt meg. Se Ho, se Giap nincs ott, közölte. Nyugodt volt a hangja, mint akinek nincs tudomása arról, mi történik. Reisman elmondta neki, hogy a japánok megtámadták a franciákat Lang Sonnál és másutt, s hogy neki és embereinek nem lesz könnyű kijutniuk az országból; valamint hogy segítséget kér a Viet Minhtől.

– A ti térségetekben nem történt semmi? – kérdezte végül.

– Semmi. Nagy a nyugalom – válaszolta Mai, furcsa mód tartózkodóan az itteni katasztrófa iránt.

– Azonnal hívd a rádióhoz Hót vagy Giapot – követelte Reisman. Eljött a cselekvés ideje, most végre törleszthették mindazért, amit tettünk értetek. Egy Viet Minh-támadás a japánok ellen enyhítené a nyomást, nekünk pedig időt adna, hogy kijussunk innen.

De megvalósítható-e az utánpótlás? Hogy ezer kiképzett Viet erőltetett menetben, titkos ösvényeken ideérjen, ahhoz legalább két nap kell, legjobb esetben is másfél nap. Aki teherautókat tud koldulni, kölcsönkérni vagy lopni, az néhány óra alatt megérkezhet. De ha Ho üzen Lang Son környékén lévő embereinek, azok máris rátörhetnek a japánokra hátulról.

– Nem jöhetnek a rádióhoz – ismételte meg Mai. – Nincsenek a táborban.

– Akkor ki a parancsnok? – Nem is várta meg a választ, máris belefogott, hogy körvonalazza a Viet Minhektől kért akciósort. Mindenekelőtt, szólítsák föl Lang Son-i kádereiket, hogy szivárogjanak be és támadják meg a japánokat; azokra gondolt például, akik négy hónappal ezelőtt meggyújtották a fáklyákat a kifutópályán és biztosították a terepet, amikor Filmore-ral kirepült innen. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Hallod az ágyúkat, nem? Lövik a citadellát és a csapataik készen állnak, hogy megostromolják a falakat.

– Igen, hallom.

– Ki a parancsnok?

– Ilyesmikben csak Ho apó és Giap tábornok.

– Hol vannak? Elő tudod keríteni őket?

– Mondom, hogy nem tudom. Nagy fontosságú ügyben vannak távol.

– Semmi se ilyen fontos, a fene egye meg! – tombolt Reisman.

Eddig soha föl se merült benne az a lehetőség, hogy azok ott semmit se tesznek. Enyhébb hangra váltott. Bármiféle akció is jól jönne, mondta a lánynak, és neki gondja lesz majd rá, hogy utána megjutalmazzák őket, további fegyver- és lőszerszállítmányokkal.

– Őszintén sajnálom, John – válaszolta a recsegésen s a külső fegyverropogáson át Mai. – Igyekszem megkeresni Ho apót. Isten veled!

Reisman szólítgatta, hogy beszéljen még, de se a lány, se az ügyeletes rádiókezelő nem felelt. De nem bontották meg a kapcsolatot. Ahogy ide-oda kapcsolgatta a rádiót vételi pozícióra, hallotta, hogy ott még mindig őrá vannak hangolva.

Reismannak csak most nyilallt agyába valami, amit előzőleg kivetett a fejéből. Hogy ami történik, az nem újság a Viet Minhnek! Meglehet, hogy Ho Si Minh és Vo Nguyen Giap ott állt Nguyen Thi Mai mellett, miközben ő segítségért könyörgött.

Hónak tudnia kell, mi történik! Tudnia kell, mert a kémei és az ügynökei mindenütt ott vannak, amint ezt a múltban sokszor tapasztalta is. Tudnia kellett a közelgő japán támadásról napok óta, ha ugyan nem hetek óta, mindenképp régebben, mint ahogy Reisman, embereivel és Shidehara ezredessel elindult Pac Bóból Lang Sonba. Tudnia kellett – mégha Kita nem tudta is –, mert a Viet Minh kémhálózata ugyanúgy jelen van mindenütt, mint Taj Lié. Ott vannak mindenütt!

Iszonyú indulat gerjedt föl benne – Ho Si Minh ellen, Giap ellen, a Viet Minh ellen, de nem maradhat tovább, nem tombolhat, nem könyöröghet itt tovább. Kikapcsolta a készüléket, kihúzta a konnektort és bevonta az antennát.

– Indulnunk kell, Bó Szan... megyünk a többiekhez – szólt a fiúnak.

Levették a cu-naost, szalmakalapot, szandált, és átöltöztek saját egyenruhájukba. A vietnami ruhákat összetekerték, zsákjukhoz kötözték, hátha ismét szükség lesz ezekre. Minden fegyverükkel és felszerelésükkel, plusz a hátizsákhoz szíjazott rádióval és a generátorral elindultak a belső udvaron át az ágyútűzben Lemonnier tábornok parancsnoki harcálláspontja felé.

Amint odaértek, elhallgatott a japán ágyútűz. Minden külső tüzelés megszűnt, utána a franciáké is. Az éjszaka hirtelen elcsöndesedett, és Lemonnier tábornok emberei a délkeleti bástyán elbizonytalanodtak, mit tegyenek most. A tábornok tovább vezényelte az állások erősítését és az ágyúk és csapatok átirányítását. Reismanban fölmerült, miközben Derrieu őrnagyot keresgélte, hogy a japánok nem akarhatják igazán lerombolni az erődítményt, mert akkor újjá kellene majd építeniük, saját maguk számára. Valószínűbbnek tűnt, hogy csak gyötörni akarják a védőket: adják föl.

A kommunikációs helyiségben talált rá Derrieu-re. Az őrnagy egy telefon-kapcsolótábla fölé hajolt, ahol egy katona hasztalan próbált kapcsolatot teremteni a kevés telefonok valamelyikével a különféle Lang Son-i katonai és civil hivataloknál.

– Hasztalan – mondta Derrieu Reismannak. – Csak a villanyáramot hagyták meg, mert nekik is szükségük van rá. De a telefonvonalainkat elvágták.

Reisman félrevonta és beszámolt Derrieu-nek arról, hogy nem sikerült beszélnie ama bizonyos – így mondta – “gerillavezérrel".

Derrieu türelmetlenül nézett rá: – Melyikkel? Nguyen Ai-Quockal?

Reismanban konfliktusba keveredtek a lojalitások és az ígéretek. Kibökte: – Azzal, aki Ho Si Minhnek nevezi magát.

A felderítőtisztnek semmit se mondott a név. – Egy percig se hittem, hogy jönni fognak – mormogta. – Kötik őket a saját alkuik a japánokkal...

– Később még egyszer megpróbálkozom – ígérte Reisman. – Majd Fort Briére de l'Isle-ből. Ki kell juttatnom innen az embereimet és Madeleine Thibaut-t. Két L-5-ös jön értünk a maguk repterére.

Derrieu gondterhelten nézett rá: – A maguk esélyei ott, mon ami, körülbelül annyira jók, mint a mieink itt a citadellában. – Jöjjön... beszéljünk előbb a tábornokkal... azután elmegyek magával a Ma Qui kapuhoz. Ott tud most a legkönnyebben kisurranni.

Míg Lemonnier tábornok felé tartottak, egy futár rontott be a harcálláspontra.

– Egy japán tiszt áll az északi kapunál, uram, fehér zászlóval. Követeli, hogy a citadella adja meg magát.

– Név szerint engem kért? – kérdezte Lemonnier.

– Nem, uram. Csak a rangidős tisztet.

A tábornok körülnézett, észrevette Derrieu-t és megkérdezte: – Lenne szíves tárgyalni vele, őrnagy?

– Természetesen. Mit mondjak neki, uram?

– Elég lesz egy rövid nem. – Majd Reismanra nézett. – Várhatunk-e gyors segítséget a Kínában levő honfitársaitól, őrnagy?

– Ismételten kértem a bázisomtól az elmúlt két napban, tábornok. Megadtam nekik a japán és a francia harci helyzetek pontos koordinátáit. Utoljára körülbelül fél órája. De még mindig nem tudom, mi a szándékuk.

– Köszönöm a jó szándékát! – mondta Lemonnier.

– Tovább próbálkozom – Reismanból hirtelen úgy tört elő a düh, hogy maga is meglepődött. – Ha ma éjjel Kunmingba érek, minden tőlem telhetőt megteszek. Még ha fegyvert kell valakinek a fejéhez nyomnom, akkor is.

A tábornok maga is meglepődött ezen, de azután fölnevetett: – Úgy látszik, mostanság ez jön divatba. Bonne chance!

Reisman és Bó Szan első kézből akarták megtudni, mi történik, ezért kicsivel elhalasztották távozásukat a citadellából és elkísérték Derrieu őrnagyot az északi kapuhoz. Rádiójukat, áramfejlesztőjüket és zsákjaikat a délkeleti bástyán hagyták.

Háromnegyed tíz volt, másfél óra telt el a japán támadás kezdete óta.

Derrieu nem engedte, hogy kilépjenek vele a kapun, ezért aztán fölmentek a mellvéd mögé, s onnan nézték a falakon kívüli térséget.

Kietlen és keserves kép tárult a szemük elé az ellenséges teherautók és páncélozott autók fényszóróinak fényénél. Derrieu-nek megálljt parancsolt egy japán tiszt. Gyatra franciasággal beszélt egy mozgatható megafonba, amely a mögötte lévő teherautó tetején kapott helyet. Reisman a fénysávban fölismerte: Szuzuki az, a Kempitajtól. Parancsoló hangja betöltötte a levegőt és visszaverődött a citadella falairól. Egyszer csak előrehozták a fénybe a még mindig megkötözött Auphelle helytartót és Robert ezredest.

– És most az önök parancsnokai fogják megadásra utasítani magukat! – közölte Szuzuki.

Auphelle és Robert némán és védtelenül állt a fényárban. Szuzuki pedig még kétszer elismételte követelését.

A magas, karcsú, fehér hajú helytartó ekkor fölemelte fejét és elkiáltotta magát: – Vive le France!

Robert ezredes – még mindig az összevissza gyűrődött pompázatos díszegyenruhájában – odakiáltotta Derrieu őrnagynak és a bejáratnál meg fönn az oromzaton álló katonáknak:

– Tartsatok ki! Vive le Coloniale!

Durván hátrarángatták és elvezették mindkettejüket. Derrieu vonásai eltorzultak a dühtől, lassan elfordult és visszament a citadellába, háta megmerevedett, mint aki sortűzre számít akármely pillanatban. A kaput becsapták és bezárták mögöttük a szolgálatos katonák. Reisman és Bó Szan utolérte, együtt átsiettek a sötét belső térségen, hogy jelentést tegyenek a délkeleti bástyán Lemonnier tábornoknak.

A megadás gondolata föl se merült egyikükben se. Öt percre rá a japánok ismét tüzet nyitottak.

Derrieu őrnagy odafenn a mellvédnél, a Ma Qui kapu fölött megmutatta nekik, hol juthatnak ki.

Nyugat felől látszottak ugyan távoli fölvillanások és a csatazaj is ide hallatszott Fort Négrier és Fort Gallieni kis előretolt állásai felől, de ebből az irányból nem támadták a japánok a citadellát. Az ellenség az északi szárnyra és a délkeleti erődre koncentrálta támadásait. Tüzérségük a kapuk szétrobbantására, a falak megrepesztésére törekedett. Mozsártüzet zúdítottak a belső térségre, hadd robbanjanak vaktában bármely véletlenül eltalált célponton: katonákon, civil férfiakon, nőkön, gyerekeken; barakkokon, raktárakon, járműveken, fegyvertároló helyeken. Az északi, keleti és déli lőréses oromzatot védő francia katonák sorra hullottak és sebesültek meg a sötétségből érkező ágyútűztől, a géppuskasorozatoktól és puskalövésektől.

Reisman tudta, hogy reménytelen ez a harc. Csak idő kérdése, mikor törnek át a japánok a kapukon és a falakon. De itt, a citadella nyugati oldalán az ellenség több mint negyed mérföldnyire volt és ellenkező irányba nézett, Fort Négriert és Fort Gallienit ostromolta. Dombok, erdők, rizsföldek és a katonai temető keskeny folyosója választotta el a japánokat a Ma Qui kapu előtti nyugodt területtől. Reismannak és Bó Szannak a csata fedezete mellett kellett kimenekülnie a citadellából, hogy odaérjenek a megbeszélt Fort Briére de l'Isle-i és a reptéri találkozóra.

– És most menjenek! – mondta Derrieu őrnagy, kikísérte őket a kapuig.

Míg a katonák kinyitották a nagy vaspántokat, ők búcsúzkodtak. Nézték egymást, s érezték, milyen szörnyű, hogy nem tudják, mit hoz a következő pillanat, nem tudják, viszontlátják-e egymást valaha is.

– Köszönök minden segítségét, Jean! – szakadt ki végül Derrieu-ből. – És most menjen gyorsan! Maga is, tizedes!

– Au revoir, Raoul! – mondta Reisman. – Mindent megteszek, ami csak erőmtől telik, hogy segítséget küldjék magának.

Reisman és Bó Szan kibújt a résre kinyitott kapun, amelyet nyomban bezártak utánuk. Az oromzatról egy darabig vigyázták még őket a fegyveresek, azután eltakarta őket az ellenség szeme elől a harc. Délnek tartottak, az ismerős gyalogúton a rizsföldeken át, végig éberen figyelték, nem használják-e mások is ezeket az ösvényeket. Fort Briére ide l'Isle felé közeledve ismét csatazaj hallatszott: ez az erődítmény is ostrom alatt állt. Reisman rádöbbent, hogy ellenséges erők nyilván kikerülték a citadellát Lang Son legkeletibb utcáin, azután ellenállás nélkül jutottak a vasúttal és a folyóval párhuzamos országúira. A száraz földeken szétszóródtak Fort Briére de l'Isle-től északra és keletre, de elkerülték a rizsföldeket nyugaton, amelyeken most haladtak.

Géppuskatűz csapott be eléjük az ösvényen, kétfelől belefúródott a nedves rizsföldbe, s ők eldobták magukat a sárban. Alig százméternyire voltak a legközelebbi külső betonépítménytől és annak nehéz géppuskáitól. Boery őrnagy nyilván fölkészítette nyugati szárnyát behatolókra. Bó Szan belekapaszkodott egy gátba, elindította a generátort, Reisman pedig rádiózott Philippe-nek, mondja meg a nyugati szárnyon lévő katonáknak, szüntessenek tüzet és engedjék át őket.

Pontosan huszonhárom órára jutottak be a védelmi állásba.

Boery őrnagy bunkerjában talált rá Philippe-re és rádiójára. A rádió még mindig az áramkörről működött, Reisman pedig újra elámult azon, hogy van még áram és világítás; ez utóbbit sietősen barkácsolt elsötétítőtáblák takarták az ajtókon és ablakokon.

Madeleine az elsősegélyállomáson van, közölte Philippe, segít a sebesültek ellátásában. Bowren őrmester, Joe Władisław és Ken Sawyer fölment segíteni egy előretolt tüzelőállásra az északi szárnyon. Reisman elküldte Bó Szant, hívják be őket, közben nézzenek be az elsősegély-állomásra és mondják meg Madeleine-nek; itt vannak, és készülődnek, rövidesen indulnak.

– Velem tart Madeleine? – kérdezte Philippe-től.

– Nem tudom – fordult felé egy pillanatra a rádiótól Philippe. – Azt mondja, nem akar különleges elbánásban részesülni, hogy sok más francia asszony is van még itt is, a városban is, a citadellában is. Isten a megmondhatója, mit művelnek majd velük a japánok.

Reismant iszonyatos gyötrelem fogta el, azután gyorsan belevetette magát a tennivalóiba. Mielőtt viszontlátja az asszonyt, valami módon meg kell győznie őt, hogy távoznia kell innen velük együtt – és közben semmi biztosíték se volt rá, hogy valóban sikerül kijutniuk.

Időközben letelt már az az időpont, amikor hívni akarta Búrt Webley pilótát Csüng Hsziben. Nem kérheti, hogy repüljön be, amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy a kifutópálya még nyitva áll. Bár ellenséges támadások csupán francia erődítményekre koncentrálódnak, meggyőződése volt, hogy a repülőtér felé is tartanak japán csapatok, neki magának kell odamennie, hogy megtudja.

De előbb működésbe hozta saját rádióját, hogy újra kapcsolatba lépjen Kunminggal. Philippe ezalatt tovább hallgatta az ellenállási hírszolgálatot Hanoiból. Az ottani helyőrség ugyancsak ostromlókkal küzd; sok nyílt rádióhír jött más olyan erődítményekből is, amelyek országszerte ostrom alatt állnak, s amelyek mind kétségbeejtő helyzetüket ecsetelték azoknak, akik hallgatják őket; segítségért könyörögtek.

Elindult egy refrén, amelyet azután a következő órák során újra meg újra ismételnek: – Légi segítséget! Hol vannak az amerikaiak?

Philippe nyílt vevőkészülékének recsegése összekeveredett Reisman morzekopogtatásával, s mindkettőt elnyomták a támadó tüzérség dörgései és robbanásai és a csata fegyverropogása.

Míg Reisman Kunmingnak kopogta jeleit, Boery őrnagy és két segédtisztje az előretolt állások ellenőrzése után visszajött a parancsnoki posztra. A tagbaszakadt fiatal parancsnok arcát a csata füstje-pora feketítette be, de erő és biztonság áradt belőle, sőt még lelkesültség is.

Odalépett Reismanhoz, megvárta, míg kis szünet áll be az adásban, és így szólt: – Kérem, mondja el bázisának, mi történik itt!

Reisman lekopogta. – Maradj, a készüléknél... – és kezét a billentyű fölött tartotta; Boery pedig beszélt, mint aki tájékoztatni és befolyásolni szeretné azt a katonai és politikai hierarchiát, amelyet ő maga nem képes elérni; mintha továbbítaná nekik megfigyeléseit: hogy katonái bátran és keményen harcolnak, bár komoly túlerővel állnak szemben mind csapaterőben, mind fegyverzet dolgában; hogy a Fort Briére de l'Isle-ben lévő férfiak és nők harckedve töretlen maradt; hogy az ő 90 milliméteres ágyúinak és jól elhelyezett géppuskáinak tüze kemény árat fizettet az ellenféllel a frontális támadásért.

Reisman figyelmesen hallgatta Boery szavait, azután nekiállt, hogy annyit adjon belőle angolra lefordítva, amennyit csak lehet; még az üzenet rejtjelezésével se bajlódott. A parancsnok így fejezte be: – Egyelőre visszaverjük őket, de iszonyatos túlerővel támadnak. Az önök Kínában lévő amerikai légierejének segíteniük kell. Most taktikai csapással..., később utánpótlással.

Kilgore alezredes a kunmingi reptér rádiókezelőjén keresztül válaszolt, éspedig kódolva: – Használjon rejtjelzést, a franc egye meg! Használjon rejtjelzést! Taktikai légi csapásra vonatkozó kérésüket magasabb szinten tanulmányozzák. Nekem magamnak nem áll hatalmamban elrendelni.

Amikor Reisman fölolvasta az üzenetet Boery őrnagynak, a parancsnok fáradtan megvonta a vállát, szemét az ég felé fordította és keserűn ezt dünnyögte a recsegő rádiónak: – Merd, Monsieur... merci! Reismannak viszont őszinte hálával így szólt: – Maga legalább megpróbálta, Jean. Merci!

Reisman majd szétrobbant a dühtől és a tehetetlenségtől. Újra a rejtjelzést használva ezt üzente Kilgore-nak: – Nem hiszek neked! El fogod veszíteni az árudat!

Kilgore így válaszolt: – Számítok rád. Webley várja a jelzést a Csüng Hszi-i reptéren. Eljárás és parancs mint a múltkor.

Reisman hullámhosszt váltott, Búrt Webley már várta jelentkezését a Csüng Hszi-i reptéren. Webley jelentette, hogy mind ő, mind a másik pilóta készen áll, hogy a két L-5-össel átrepülje a határt, mihelyt Reisman a Lang Son-i reptérről rádión közli: biztonságosan landolhatnak.

– Most indulunk innen – jelezte Reisman. – Egy óra múlva hívom.

Végül is Philippe találta ki, hogyan vegyék rá Madeleine-t, menjen el Reismannal és embereivel. Philippe, Reisman és Boery őrnagy már készen álltak, amikor az asszony végre megérkezett a parancsnoki posztra. Bó Szan addigra meghozta már Bowrent, Sawyert és Władisławot; s Philippe parancsnoksága alatt fölállították a kísérő szakaszt.

Madeleine meglátta Reismant a szoba túlfelén, amint a rádiót csomagolja össze. Elindult hozzá, a férfi meg feléje nyújtotta a karját – de Boery őrnagy tagbaszakadt alakja kettejük közé lépett, és az asszony elé állt.

– Madame Thibaut... Madeleine... kevés az idő – mondta ünnepélyesen. – Rendkívüli fontosságú küldetéssel szeretném megbízni önt.

Madeleine meglepődött, de így válaszolt: – Kérem, természetesen.

– Igen veszélyes – folytatta Boery aggodalmasan.

– Miről van szó?

– Meg kell kérjem, repüljön el az amerikaiakkal együtt Kínába.

Madeleine tiltakozni akart, de az őrnagy megakasztotta:

– Meg kell parancsolnom önnek, Madeleine. Maga természetesen nem katona, de néhány éve aktív tagja az ellenállásnak és hozzászokott már, hogy nehéz utasításokat kap, s ezeket kérdezősködés nélkül teljesíti. Ezt nekünk kell megtennie. – Boery Reisman és emberei felé bökött a fejével. – Elvégre ők amerikaiak, maga azonban francia. Szükségünk van olyasvalakire, mint ön, aki személyesen tesz jelentést a kunmingi francia missziónak, hogy beszámoljon részletesen arról, mi történik Lang Sonban és szerte Indokínában. Talán magának, személyesen sikerül rávennie szövetségeseinket: küldjenek segítséget.

Madeleine bizonytalanul nézett rá egy darabig, majd Reismanra, akinek épp sikerült elmélyülten tüsténkednie valami mással. – Rendben van, mon commandant – felelte végül az asszony. – Megteszem, amit kér.

Boery őrnagy gyöngéden megfogta Madeleine vállát: – Helyes. És most mennie kell. Hozza el a holmiját. Nincs vesztegetni való idő. – Odaszólt Reismannak: – Őrnagy, magával kellene vinnie Madame Thibaut-t.

– Hogyne, készséggel. Ahogy óhajtja – nyögte ki rezzenetlen arccal Reisman. – Készen állunk, hogy átcserkésszük a repteret.

– Csak egyetlen útitáskám van – mondta Madeleine. – Vihetem?

– Persze.

Kiment bőrkofferéért, Boery pedig röviden tájékoztatta Reismant, melyik a legjobb kiút. – Minden japán haderő az északi és a keleti szárnyunk ellen koncentrálódik – mondta. – Ha elindul innen, először nyugatnak kell tartania, azután délnek és megkerülnie őket, ha a reptérre akar eljutni.

Reisman és négy embere, továbbá Madeleine, Philippe és egy húsz katonából álló kíséret elhagyta Fort Briére de l'Isle-t és nyugat felé gyalogolt. Azután gyorsan délnek fordultak a rizsföldeken átvezető gyalogösvényen, megkerülték a Van Mieu-hegyet, azután keletre, a Són Ky Cung töltéséhez. Hallották és látták a tőlük északra tomboló csatát, de ott, ahol ők jártak, nyugalom honolt.

A folyónál elkötöttek két evezőscsónakot. Az egyikbe Reisman, Madeleine és Bó Szan ült be; a másikba Bowren, Sawyer és Władisław, mindkét csónakot kilökték a sötét, nyugodt folyóra, a kifutópálya északi végéhez közeli sziget felé eveztek. Philippe és katonái a töltés mentén haladtak, hogy fedezzék őket, bár egyik részleg se látta a másikat. Mindegyiküknél volt rádió és generátor, hogy beszélhessenek egymással, de úgy állapodtak meg, hogy csak rendkívüli esetben törik meg a csendet.

Philippe katonái arra készültek, hogy meggyújtsák a kifutópálya északi végét jelölő fáklyákat amikor majd az L-5-ös közeleg; valamint arra, hogy ha kell, fegyveresen fedezzék az amerikaiakat. A különvált részlegek egy füttyjelben állapodtak meg és a “marsouin" jelszóban, nehogy egymásra lőjenek a sötétben.

Elmúlt éjfél, amikor a két csónak együtt behúzott a sziget és a leszállópálya folyó felőli oldala közti keskeny csatornába. Philippe lejött a töltésen át és leadta a fölismerő füttyjelet. A csónakok odaeveztek. Jelentette: a reptéren egy lélek sincs. A csata, úgy látszik, máshová szólította a személyzetet.

Kiszálltak a csónakokból és átmentek a töltésen a reptéri oldalra, ott mind lekuporodtak a gát mellett. Fort Briére de l'Isle-ből és a citadellából elértek ide a villanások és dörejek, de a repülőtér közvetlen környéke csöndes és elhagyatott volt, úgy, ahogy Philippe mondotta.

Reisman fölállította a rádiót. Sawyer kurblizta a generátort, Reisman pedig rádión jelezte Búrt Webleynek Csüng Hszibe: szálljon föl. Azt beszélték meg, hogy ugyanúgy járnak el, mint az előző alkalommal. Reisman fél óra múlva hívó jelet kezd adni a rádión, majd átkapcsol szóbeli kommunikációra, amikor a két L-5-ös közelíteni kezdi a pályát. Az érkezés becsült ideje: kevesebb mint egy óra.

– Túl egyszerűnek hangzik! – morogta Joe Władisław, amikor az adás véget ért.

– Szívességet kell kérnem – erősítette meg Władisław gyanúját Reisman. Megnyugtató pillantást vetett Madeleine-re, majd vissza embereire. – Madeleine és én nem repülünk az első menettel. Megvárjuk, amíg az egyik gép visszajön értünk.

Újra az asszonyra nézett; az várakozón figyelt rá, magyarázatra várt. A férfiak nyugtalanul és bizonytalanul vártak. Magyarázni kezdte nekik, miért kért ejtőernyőscsomagokat és azt, hogy fáklyákat is rakjanak a gépekre... azután habozott, Madeleine felé nézett, rádöbbent, hogy olyasmit kell föltárnia, amit szívesebben hallgatott volna el előle. De most már mindegy. Se idő, se hely a cél homályban tartására, se finom kis megtévesztésekre.

Odafordult Bowren őrmesterhez: – Clyde, szeretném, ha te és Bó Szan az egyik L-5-ösre szaunátok fel, Władisław és Sawyer a másikra. És nem repülnétek át a határon, hanem leugranátok a Pac Bó-i Viet Minh-tábornál és elhoznátok a gerillákat Lang Son fölmentésére... még akkor is, ha fegyvert kell Ho Si Minh fejéhez nyomnotok.

– Nem, én, a kurva életb... – kezdett tiltakozni Władisław, majd Madeleine-re pillantott és félbehagyta.

De Madeleine tudatáig még el se ért, hogy Władisław valami közönségeset akart mondani. Ahogy Reisman előre sejtette, az asszony a Viet Minh és a gerillák szavakon akadt fönn. – Mi közöd neked azokhoz az emberekhez? – kérdezte halkan, és Reismanra bámult.

– Szerződést kötöttünk velük – vetette oda a választ az. – Lehet, hogy segíthetnek nekünk... Derrieu őrnaggyal megbeszéltük. Meg kell próbálnunk.

– Ó... értem.

De a tekintetéből áradó értetlenség, sőt sebzettség világossá tette Reisman számára, hogy még ha megértette is, nem helyesli. Reisman újra az embereihez fordult és folytatta utasításait: – Megadom a pilótáknak a koordinátákat és megmondom nekik, hogyan jelezzenek a Viet Minh rádiósainak, Pac Bo felé közeledve. Erre azok kivilágítják majd a ledobási zónát a fáklyákkal, ti meg szépen kiléptek.

– Jókora rizikó, nem, őrnagy? – provokálta váratlanul Bowren őrmester.

– Kevésbé rázós, mint a tavalyi kis rennes-i kalandunk – jelentette ki Reisman.

– És maga, őrnagy? – kérdezte Sawyer.

– Én majd követlek benneteket, mihelyt az egyik gép visszatér – folytatta Reisman. – Leugrom Pac Bóra utánatok, Madeleine pedig továbbrepül Csüng Hszibe és onnan Kunmingba. A Vieteknél sokkal jobbak a kilátásaink, mintha itt kuksolunk.

– Kínában még jobbak lennének – dünnyögte Władisław.

– Ez megint valami önkéntes vállalkozás, őrnagy? – kérdezte kicsit epésen Sawyer.

– Igen – válaszolta ugyanúgy Reisman.

– Én vállalom, duwa John! – lelkesedett Bó Szan.

Reisman kivárta, mit mondanak a többiek. Csakugyan önkéntes melóról volt szó, mint ahogy Kínába jönni se volt kötelező. Nem, nem venné zokon tőlük, ha visszautasítanák.

– Oké! – mondta Bowren. – Nem hiszem, hogy segíteni lehet a franciákon, őrnagy, de hajlandó vagyok megpróbálni.

Reisman a sötétben merőn nézett Władisławra és Sawyerre. – Ha nem akartok menni, akkor egyikőtök át kell adja a helyét a hölgynek és itt várnia velem pár órát.

– Franc aki megeszi, őrnagy, én egyfolytában önkéntes melókat csinálok, amióta magával összehozott a sors – szólalt meg panaszosán Sawyer. – Most már csinálom tovább.

Władisław körülnézett, vállat vont: – Oké... én benne vagyok.

Reisman kicsit meghatottan válaszolt. – Köszönöm nektek. Akkor most már csak a repülőgépek kellenek.

Látcsövével körülszemlélte az egész terepet és a sötét eget. Foga volt az időnek; hűvös szél fújt délről, amely lehetővé teszi majd a két L-5-ösnek, hogy a legjobb irányba landoljon; felhők úsztak át lassan a csillagfényes ég alatt, északon és keleten tisztább volt az ég. De a repülő a japánok számára is látható lesz, ahogy négy hete is látható volt Webley gépe, amikor is akadálytalanul landolt és szállt fel.

Reisman az alig fél mérföldnyire, a Sông Ky Cung túlpartján levő japán hadállások felé nézett. Fények látszottak, más semmi. Remélte, hogy az eddig ott állomásozott csapatok most másutt vannak elfoglalva.

Ezután végigvette velük a részleteket, azon volt, hogy mindenre kitérjen – még arra a lehetőségre is, hogy Kita Shidehara felbukkan – megkérte Bó Szant, adja át vietnami jelmezét Madeleine-nek. Bó Szan szerezhet másikat Pac Bóban, ha szüksége lenne rá. Reismannak még mindig megvolt az előbb viselt öltözéke.

Amikor eljött az ideje, hogy elküldje a tájolási jeleket, megkérte Madeleine-t, működtesse a generátort. Neki kell majd később is végeznie ezt, amikor magukra maradnak; Madeleine bemutatta, hogy képes erre a fárasztó munkára. Reisman most nem engedte meg önmagának, hogy másképp gondoljon az asszonyra, mint az evakuációs közösség egyik tagjára, hogy több gondot fordítson rá, mint bármelyik másikra.

Nehezen teltek a percek. Philippe katonái közül tízen odébbmentek a sötétségben, hogy a kifutópálya két oldalán helyezkedjenek el, készen arra, hogy meggyújtsák a fáklyákat, amelyek leirányítják majd a pilótákat. A többi tíz – néhányuk a nemrég szerzett Stenekkel és M-3-as géppisztolyokkal fölszerelve, a többi a szokásos, rövid csövű Lebel puskákkal, s valamennyien kézigránátokkal – körkörös védelemre rendezkedett be, középpontjában az egyetlen géppuskával, amelyet Fort Briére de l'Isle-ből el tudtak hozni magukkal.

Előbb hallották meg a két gép zaját, mintsem meglátták volna őket, motorjaik túlberregték a Lang Son közeléből idehallatszó időnkénti harci zajokat. Reisman beszélgetésre kapcsolta át a rádiót, sietősen váltottak szót Burt Webleyvel. A másik pilóta is hallgatta, követte az utasításokat, de nem szólt bele a rádiókapcsolatba. Philippe átrohant a leszállópályán, és kiadta embereinek a parancsot: gyújtsák meg a fáklyákat.

Gyorsan ment minden. Amikor az L-5-ös földet ért, s még gurult tovább, hogy megforduljon, Reisman már futott a gépek után négy emberével. Mire odaértek, Webley kinyitotta a gép ajtaját. Bowren és Bó Szan bemászott, Reisman pedig közölte a rendkívül nyugodt pilótával az új utasítást: repüljön Pac Bóba. Az nyomban megértette, miről van szó.

– Ha itt még mindig biztonságos, akkor egyikőtök repüljön vissza értem! – kiabálta Reisman. – Ha nem hívunk benneteket rádión, ne jöjjetek vissza! Akkor majd kijutok valahogy másképpen!

Odapillantott a másik gépre, amelyre épp most kapaszkodott föl Sawyer és Władisław. Az ajtó becsukódott, a gép elindult a betonon, hogy fölszálljon. Még egyszer odakiáltott Webleynek: – Légi és tüzérségi támogatásra van szükség itt. Bombázásra és ágyúzásra! Mondd meg nekik Kunmingban!

Webley a fölemelt hüvelykujjával jelzett vissza neki. Reisman becsukta az ajtót, kirohant a gép útjából és nézte, amint a gép végigrobog a pályán és a levegőbe emelkedik a másik után. Pár pillanatig nézte még a két mozgó, sötét sziluettet, azután elfordult és a töltés felé futott, ahol Madeleine már várta a rádiónál. Reismant öröm töltötte el, amiért az emberei elindultak, s amiért az akció ez idáig oly simán ment.

Mögötte, a kifutópályán a marsouinok kioltották a fáklyákat. Philippe hangja hallatszott, amint hívja őket, meg a körkörös védőket, térjenek vissza a töltéshez. Vajon a folyó kis szigete nem lenne-e alkalmasabb hely mindnyájuknak, ahol kivárják a következő hosszú órát, amíg az egyik gép visszatér? Keljenek át a csónakokon? Vagy maradjanak, ahol vannak?

Épp odaért Madeleine-hez, amikor meghallotta egy légelhárító üteg puffogását a folyón túlról, utána pedig a géppuskák kattogását. A rémülettől görcsbe rándult a gyomra. Fölnézett az égre: hegyes törökként nyomjelzők böködték az eget, s elérték a már alig látható repülő sziluetteket. Ekkor az egyik repülőgép lángtömeggé robbant szét. Reisman az iszonyattól földbe gyökerezve nézte, amint átível a sötétségen és belezuhan a japán hadállástól nyugatra lévő mocsárba. A másik L-5-ös ezalatt alábukott és elfordult, hogy kikerülje a veszélyt, magasabbra emelkedett és eltűnt az éjszakában.

Nem jutott ideje a gyászra, csak egy pillanatnyi kétségre: ugyan kit küldött a halálba? Melyik két emberét, melyik pilótát? Karján ott érezte Madeleine szorítását, odafordult felé. Az asszonyból rettegés áradt. Reisman félretolta a gondolatot, hogy Madeleine is fönn lehetett volna az égi máglyán. Ekkor puskalövések csapódtak be a kifutópályától keletre. A földre nyomta Madeleine-t, elfordult; a marsouinok sorra roskadtak össze a kifutópályán, mások átrohantak a vele párhuzamos keskeny úton és bevágódtak az utat a töltéstől elválasztó rizsföldekbe.

Reisman rádöbbent: északkelet felől nyilván átkelt a Sông Ky Cungon egy japán járőr, hogy megkerülje a fő csaták oldalszárnyát és elfoglalja az üres repteret. Hallotta Philippe hangját, amint új védelmi állásba tereli embereit az út északi végénél. Feléjük rohant a sárban. A francia géppuskák erős ellentüze, Stenek és M-3-asok tartották távol a láthatatlan támadókat attól, hogy átkeljenek a kifutópályán. Philippe a géppuska mellett volt, ő irányította a tüzelést. A rádióját és generátorát cipelő katonái ott voltak mellette automata fegyvereiket a sötétbe irányozták. Azután megszűnt a fegyvertűz a túloldalról, forrása továbbra is rejtve maradt.

Reisman agyán átsuhant a feltételezés, hogy talán Kita Shidehara árulta el, de nyomban el is vetette ezt a gondolatot. Kita néhány órája a Hotel Taiwa előtt könnyűszerrel elfoghatta, vagy akár meg is ölhette volna őt.

– Vite, allez! – kiáltotta Philippe Reismannak rekedten a hirtelen támadt csendben. – Vidd el innen Madeleine-t! Próbálj meg visszajutni Fort Briére-be!

Reisman tétovázott, semmi kedve se volt ismét kitérni a harc elől. De Philippe-nek igaza van. Még ha nem támadnák is őket, akkor sincs értelme, hogy továbbra is itt maradjanak. Nem kívánhatja az életben maradt pilótától, hogy tegye le itt ismét a gépét.

Philippe elismételte az utasítást, már inkább könyörgést: – Vite, allez! Ne maradj itt velünk, Jean. Fedezünk benneteket, azután visszavonulunk.

Reismant kétség gyötörte. De bele kellett egyeznie. – D'accord! A folyón megyünk. Ne kockáztass túl sokat itt.

Elfordult, még egy au revoirt se akart mondani, és visszafutott oda, ahol Madeleine várakozott egyedül, a töltéshez kuporodva a rádióval, a generátorral és bőröndjével. A Bó Szantól kapott cu-naót begyömöszölte a táskájába, kevéske holmija tetejére. A mély csúcsos szalmakalap elfedte szőke haját. Reisman parasztgúnyája még mindig a hátizsákjához volt kötözve. Belesajdult a szíve: lehet, hogy Bó Szan gépét lőtték le?

– Indulnunk kell – mondta Madeleine-nek. – Philippe utánunk jön. – Várható volt, bármely pillanatban, hogy újrakezdődik a tűzharc. Tudta, hogy a japán katonák jobb hadállások felé manővereznek.

– Hová? – kérdezte az asszony és vállára rángatta a rádiót tartalmazó hátizsákot.

A rádió most majdnem feleslegesnek látszott, de Reisman nem akarta eldobni. A generátort a zsákja tetejére emelte. – A csónakhoz. Fort Briére-be, ha odaérünk.

Fölmásztak a töltésre, leereszkedtek a csónakhoz és belerakták fölszerelésüket. Reisman belökte a csónakot a vízbe. Átadta karabélyát az asszonynak, magánál tartotta M-3-asát, és evezni kezdett visszafele, arra, amerről jöttek.

– Meg kellett volna ölelnem Philippe-et – mondta maga elé Madeleine.

Hátuk mögül, a töltés takarásában újra fölcsapott a tűzharc, dörgése összefolyt a Fort Briére de l'Islenél, a Lang Son-i citadellánál, Fort Négriernél és Fort Gallieninél zajló csata zajával.

39.

Fort Briére de l'Isle-től százötven méternyire keletre kötöttek ki. Az éjszakában dúlt a csatazaj. Reisman óvatosan átlesett a töltésen, s helybéliek csúcsos szalmakalapjainak sötét körvonalait látta a partvonal mentén; hátrább pedig a Madeleine-éhez hasonló nagy bungalókat, amelyeket az ágyúk torkolattüze, s a 90 milliméteres francia lövegek becsapódó sorozatainak robbanásai világítottak meg. A házak mögött japán katonák homályos sziluettjeit látta, amint mozsarakkal, géppuskákkal és puskákkal lövik a francia állásokat.

Mintegy ötven méterre volt a japánoktól, akik a vasúti vágány mentén és a sínekkel párhuzamosan futó észak-déli országúton sorakoztak föl. Gyalogságuk a mezőn tapogatózott az erőd felé; nekilendült, visszahúzódott, különféle alakzatokban tagolódott szét, hogy rést találjon a francia védelemben. Az erődítmény erős ellentámadásban volt. Északra, az országút melletti száraz laposon Reisman ugyancsak torkolattüzeket látott; lövegek és mozsárágyúk dörgését, géppuskák és kézifegyverek ropogását hallotta. Ebből az irányból is el volt hát vágva tőlük az erőd. Rádöbbent: több az esélyük arra, hogy francia lövés éri őket, mint arra, hogy japán.

Agya száguldva vette sorra a lehetőségeket. Újra csónakba ülhetnének a csatától délre, azután megpróbálhatnák hátulról megkerülni Van Mieu-hegyet, ugyanúgy, ahogyan a reptérre kijöttek. De így azt kockáztatnák, hogy elkapják őket azok az ellenséges erők, amelyek Philippe-ék ellen harcolnak. Az mindenképp értelmetlen és öngyilkos vállalkozás lett volna, hogy Fort Briére de l'Isle-be iparkodjanak. Ők ketten mégse támadhatták hátba a japánokat. Menekülniük kell.

Csakhogy merre? A folyótól északra, a sötétségben? Vagy rejtőzzenek el a várostól északra fekvő ismerős pagodában, ahol annak idején Kitával és Hóval járt? Túlságosan közel van a japánokhoz. Vagy még északabbra, oda, ahol Kita a motorkerékpárját hagyta a bozótban, az út mellett, Na Tuot falu közelében? Ezt is megpróbálhatnák, és akkor a 4-es úton talán elérhetnék a tonkini hegyvidék dzsungelját. De hát ez lehetetlen. A japánok Dong Dangnál is és másutt is támadnak, végig a határ mentén. Nyilván mindenütt szemmel tartják az utakat, s légi csapástól nem tartva, ellenőrzik az egész térséget, sőt még a Viet Minh miatt se fáj a fejük. Hacsak Reisman emberei el nem jutnak hozzájuk és rá nem veszik őket, hogy kapcsolódjanak be a harcokba.

Vajon melyik kettő maradt életben?, tört rá újra a szorongó kérdés. És az életben maradottak eljutnak-e Pac Bóba, a Viet Minh-bázisra?

Ár ellen evezett a folyón és Madeleine háza közelében kötött ki. Reisman a csónakban hagyta az asszonyt és becserkészte a környéket. Óvatosan lopakodott végig a villához vezető gyalogúton; a ház távolabb állt az európai kolónia többi villájától, amelyek csak a fákon és bokrokon át tűntek elő. Eleinte nyugodtnak tetszett minden, a harci zaj messziről hallatszott, de azután bizonyos jelekből észrevette: a japánok nem sokkal őelőtte itt jártak. Madeleine házának ablakai és ajtaja betörve, a falakat golyó lyuggatta, a házat pedig átkutatták. De csak akkor fogta föl a teljes iszonyatát annak, ami Lang Sonban történt, amikor benézett néhány másik házba is. Tisztek hullái hevertek odabenn, akiket otthonukban fegyvertelenül értek és meggyilkoltak; asszonyaikat megerőszakolták és bajonettel ledöfték, gyerekeiket lemészárolták.

Reismant irtózatos indulat fogta el, de nem tehetett semmit. Nem résztvevője volt az eseményeknek, hanem csak a tanúja. El volt szánva rá, hogy megmenti Madeleine-t, és ő maga se pusztul el. Nem a harcos volt immár, aki biztos önmagában, bármilyenek is az esélyei, hanem csak egy üldözött lény.

Visszatért a csónakhoz és elmondta Madeleine-nek, amit látott. Úgy gondolták, ez lesz a legjobb rejtekhely, épp mert a japánok már jártak benn. Fölvitték holmijukat a folyóról. – Ne gyújts fényt! – figyelmeztette az asszonyt, amint beléptek a házba. A rádiót azonban bekötötte a vezetékbe, bekapcsolta és ismét elámult azon, hogy az elektromosság még mindig működik.

– Nem hitték rólatok, hogy harcolni fogtok – suttogta Madeleine-nek. – Azt hitték, az első lövések után kapituláltok.

A távoli csatazaj még ide is elhallatszott. Az éjszakából még hátralévő kevéske időt úgy töltötték, hogy egyikük bóbiskolt, másikuk őrködött, a verandáról figyelte, nem közelít-e a sötétben valaki és hallgatták az igen halkra állított vevőkészüléket. Reisman maga nem lépett kapcsolatba senkivel. Úgyse jöhetne senki a segítségükre. Egyelőre csak az mentheti meg őket, ha némák és láthatatlanok maradnak. A nyílt adásokban hallani lehetett az erődök segítségkérő könyörgéseit. A tőlük fél mérföldre lévő Lang Son-i citadella jelentette: az ellenség a falak között van már. Súlyos veszteségek mindkét oldalon és utcai harcok. Varnuéres százados északnyugati erődje és a délkeleti bástya, Lemonnier tábornok vezetésével, továbbra is tartotta magát. Fort Briére de l'Isle-ből nem jött hír, se Fort Négrierből, se Fort Gallieni-böl; nem volt rádióberendezésük.

Reggel is hallatszott még a harci zaj a citadella és Fort Briére de l'Isle felől. Közvetlen környezetük láthatóvá vált; egy darabig kintről figyeltek. Senki se járt a keskeny földúton. A folyót eltakarta előlük a magas gát.

– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Madeleine.

– Itt maradunk, amíg a lövöldözés tart – válaszolta Reisman; bűntudat és szégyenérzet fogta el. De nem tehettek mást. – Talán éjszakáig. Azután megpróbáljuk megkerülni a japánokat és följutni a hegyekbe. Vannak ott helybéliek, akik a segítségünkre lesznek.

A nungokra gondolt. Ha megkerülik a 4-es országutat, a gyalogösvényeken, rizsföldeken és bozótosokon haladnak, akkor éjszakára eljuthatnak valamelyik nung faluba – talán épp oda, ahonnan hónapokkal ezelőtt elhozta a lezuhant amerikai repülőt.