A mosoly, vélte Reisman, azt a célt szolgálta, hogy ellensúlyozza az ő jogos bizalmatlanságát, és hogy jelezze, a megjegyzés csak aprócska tréfa kettejük között. A sorhajókapitánynak azonban még más mondandója is volt, eléggé határozott céllal. Továbblapozott Reisman személyi anyagában. – Itt az áll, hogy maga harcolt Spanyolországban, éspedig a rossz oldalon.

– A vesztes oldalon, uram.

– A komcsik oldalán.

– Az nem kommunista háború volt, uram. A demokratikus köztársaság megőrzéséért vívott háború volt. A fasiszták és a nácik lerombolták a köztársaságot. Ugyanazok, akik ellen Európában háborút viselünk.

Ludlow az oldalakat nézte, sorokat keresgélt, amelyekről tudott. – Ez a sok utazás a háború előtt, őrnagy. Mexikó... a Karibi-szigetek... Spanyolország... Palesztina... Kína... és újra meg újra Európa. Mintha valakinek dolgozna... valamiféle futárként.

– Főleg tengerész voltam, uram. A hajók mindenfele járnak.

– És zsoldos is, úgy tűnik.

– Volt némi tapasztalatom benne. Ez érdekelte az OSS-t.

– És beszél néhány nyelven.

– Ez is érdekessé tett a szemükben.

– Franciául. Olaszul. Spanyolul. Németül. Kínaiul.

– Kínaiul nem nagyon folyékonyan, uram.

Reisman úgy érezte, Ludlow túl azon, hogy a maga otromba módján, agyafúrtan ki akarja hallgatni, meg azon a látható kielégülésen túl, amelyet a kiskirályi hatalmának gyakorlása szerez neki –, vizsgáztatja őt valami célból. Talán valami új megbízatás jár az eszében.

– Úgy látom, Reisman, maga inkább afféle nagyokos, egy professzor, nem az a gonosz vagány, akinek a személyi jellemzése föltünteti.

– Ezt bóknak veszem, uram!

– Ez csak megfigyelés, őrnagy. A maga intézménye általában rozoga professzorokból, fiatal taknyosokból, gazdag dilettánsokból, menekültekből, komcsikból, lököttekből meg innen-onnan kikerült renegátokból áll.

Reisman általánosságban nem szállhatott vitába ezzel. Jól ismerte ezeket a típusokat. De dolgozott egészen rendkívüli, zseniális és bátor férfiakkal is. Feltűnt neki, hogy Ludlow így mondta: a “maga intézménye", nevetséges módon elhatárolva magát attól az intézménytől és a személyzettől, amelynek elméletileg ő a feje Kínában.

– Hol tartják ezeket a csodagyerekeket, sorhajókapitány? – érdeklődött Reisman a tőle telhető legnagyobb naivitással. – Szóval, hol van pontosan az OSS főhadiszállása? Hol végzik a munkát? Hol vannak az iroda munkatársai? Engem tegnap hozott ide Liu őrmester, de önön, az írnokán meg a lenti recepciós kínai tiszten kívül színét se láttam se bázisnak, se osztályoknak, olyanoknak, mint Londonban.

– Itt van a Boldog Völgyben, egy másik épületben. Itt Csungkingban nincs sok munkájuk. Leginkább csak kutatás és elemzés. Itt a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet az első számú felderítési szervezet, őrnagy, még ha OSS-személyzet hajtja is végre az operatív munkát. Tudomásul vette, őrnagy?

– Igenis, uram. – Tudomásul vette, igen, de esze ágában se volt alávetnie magát. – Lesz-e abban a megtiszteltetésben részem, amíg itt vagyok, hogy találkozzam a tábornokkal?

– Miféle tábornokkal?

– Taj Livel. Ő a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet igazgatója, ugyebár? Oly sokat hallottam róla, hogy megtiszteltetésnek venném, ha megismerhetném.

– Ha ön hallott felőle, őrnagy, az arra vall, hogy vagy ő, vagy a beosztottjai nem jól látják el feladatukat. Feledje el, amit hallott. A maga számára vagy bárki más számára se ő, se a hivatala nem létezik.

– És Boldog Völgy létezik?

– Csak azok számára, akiknek tudniuk kell róla.

– Akkor feltételezem: ön szán nekem valamiféle operatív feladatot?

– Nem én hívattam magát.

– Waingrove ezredes hívatott, nyilván volt valamiféle szándéka. Nem tájékoztatta önt, amikor a parancsnokságot átadta?

– Waingrove-ot meglehetős sietséggel váltották le.

– Így mesélte Katherine Harris is. Ön tud róla, hogy a hölgy segített neki; valamiféle kutatásokat végzett?

– Nem, nem tudtam erről, őrnagy. Én biztosan nem alkalmaztam volna Miss Harrist semmiféle kényes munkára. És ez el is vezet a másik témához. – Letekintett egy másik lapra Reisman dossziéjában. – Szerintem ez a Charlie Bawsan, akit magával hozott, a maga kalkuttai dokumentumrészlegében jött a világra. Levehettem volna őt az Asszamról jött gépről, de kíváncsi voltam, mire készülnek maguk itt ketten. Tudom, hogy az illető most Briggs klinikáján fekszik. De mi oka volt magának arra, hogy Kínába hozza?

– Ez a fiatalember igen hasznos lesz számunkra az operatív munkában, sorhajókapitány. Ahhoz szoktam, hogy magam választom ki azokat az általam kiképzett embereket, akikkel együtt dolgozom, így megbízunk egymásban és jól együttműködünk. A káplár esetében nemcsak ő tanult tőlem, hanem én is tőle. Az illető lovasvadász, kétévnyi tapasztalattal a japánok elleni tevékenységben. Azonkívül jó a nyelvérzéke, nagyon alkalmas felderítőmunkára.

– Kissé fiatal mindehhez, nem?

– Idősebb, mint amennyinek látszik, uram.

Reisman alkalmasnak találta a pillanatot, hogy előhozzon egy idevágó ügyet. – Vannak még, akiket hívatni szeretnék, mihelyt...

– Burmából?

– Nem, uram. Angliából. Mihelyt megkapom a feladatomat és fölbecsülhetem annak személyi szükségleteit. – Eszébe se volt iderendelni őket. Mindig is az volt a szándéka, hogy előbb becserkéssze a helyzetet, megtudja, mi lesz az új megbízatása, és csak azután adja meg Bowrennek meg a többieknek a választás lehetőségét: vele tartanak-e vagy sem. Most úgy érezte, el kell indítania a folyamatot. Napokba, vagy hetekbe is beletelhet. Az is lehet, hogy nem akarnak többé önként vállalkozni semmire se.

Ludlow ismét tanulmányozta vendégét, látszott, el akarja határozni magát. – Hát, azt hiszem, ha már úgyis itt van, kitalálunk majd a maga számára valamit.

Reisman nem hitte el, hogy ennyire jelentéktelen a dolog. Érezte, hogy valami jár a másik fejében. Netán olyasmi, amit még Waingrove ezredes talált ki a számára. Nem árulás után nyomozni magasabb körökben Catherine Harrisszal, mert abban biztos volt, hogy Ludlow és Taj Li nem akarja, hogy utánuk nyomozzanak. Ha valami meghatározott feladat vár rá, akkor az majdnem biztosan minél távolabb lesz Csungkingtól.

– Kik azok, akiket be szeretne vonni? – kérdezte Ludlow.

– Szakemberek, uram. Kémkedésben... földerítésben... gerillaharcban... ilyesmiben.

– Amerikaiak?

– Ó hogyne! Olyan férfiak, akik velem együttműködtek az arcvonalon túl Európában. Akikre az életemet is rábíznám. Pár hónapja még velem voltak.

– És az miféle művelet volt?

– Sajnálom, uram. Nincs rá fölhatalmazásom, hogy...

Reisman biztos volt benne, hogy ha Pelham Ludlow sorhajókapitány csakugyan tudná, kik ők, nem engedné őket a Púpon túlra.

Vendéglátója dohogott, de a katonailag legelfogadhatóbb választ adta. – Igen, ez természetes. – Néhány illendő pillanatig várakozott, megint elfordult, hogy kipillantson az ablakon, azután rátért a záró megjegyzéseire: – Amennyiben most megértésre jutunk egymással, Reisman őrnagy, egy-két nap múlva, ahogy magának kényelmes, le kellene mennie Kunmingba, és jelentkeznie Kilgore alezredesnél az ottani OSS-támaszponton. Ő a személyzeti ügyeket is elintézi majd magának. Szabaddá teszünk minden beutazást innen, de a maga operatívjait aligha invitáljuk ide Csungkingba.

– Tartottam szerencsémnek, sorhajókapitány – mondta Reisman.

Fölállt, tisztelgett és kisietett az autóparkolóba. Úgy jött el Boldog Völgyből, hogy nem látott sokkal tisztábban, mint amikor előző nap ideérkezett. Újra azzal a kölcsönvett dzsippel hajtott ki, amelynek használatára továbbra se kapott engedélyt.

10.

Reisman elhozta a holmiját a Csungking Hotel szobájából, amelyben nem is lakott, kifizette a számláját és kiköltözött. Azután újra Hongjankonba hajtott. Katherine már várta. – Megígérem, ma ébren maradok és éber leszek – fogadkozott a lány. Legalábbis éjszakáig. Akkor szokott jönni a neheze.

Egyelőre nem szokott rá túlságosan a szenvedélyre, mesélte reggel. Nem annyira azért szívta az ópiumot, hogy az általa föltáruló álomvilágba meneküljön, inkább fájdalmait enyhítendő és szorongását oldandó. Némi kínszenvedéssel megszüntethetné ezt a rászokást. De semmi ok rá, mondta, s a férfi egyetértett vele. Egyelőre nem volt semmi pótmegoldás, vagy remény, amely helyettesíthette volna ezt a gyógymódot, legfeljebb a szokványos fájdalomcsillapítók, amelyeket dr. Briggs hordott neki.

Reisman számos valódi és számos félrevezető kanyart tett a torlódó ócska járművek és gyalogosok sűrűjében, közben hátranézegetett a visszapillantó tükörben és megbizonyosodott róla, hogy a sarkában vannak. Két kínai egy katonai kocsiban, de nem egyenruhában. Alighanem a kínai-amerikai szervezettől. Inkább mulatságosnak találta, mint aggasztónak. Ugyan mit gondol Ludlow, miféle suskusra készül ő? De talán nem is maga Ludlow követteti. Itt másféle háború dúl. Már épp elég példából tudta: az ember barátai és szövetségesei nem feltétlenül igazi barátok és szövetségesek. Eddig nemigen kellett ilyesmivel törődnie, legfeljebb az ellenséges vonalak mögött.

Szuulin mosolyogva, hajlongva és két nyelven csacsogva nyitotta ki csöngetésére a kertkaput. Katherine ragaszkodott hozzá, hogy a saját erejéből lejön a nappaliba. Visszautasította Reisman felajánlkozását, hogy lehozza őt a karjában; a férfi örült ennek. Ha voltak is fájdalmai, Katherine elfojtotta. Sőt élénk színű ruhát vett föl – most siralmasan lötyögött rajta –, de azt mondta, nem tudja elviselni a hálóinget és köntöst, a hónap óta hordott esetlen egyenruhát.

A férfi elébe tolta a széket a nappali szoba ebédlőasztalához. A lány kacéran így szólt: – Jót tesz nekem, hogy itt vagy, John. Alig várom, hogy jobb dolgok történjenek velem. – Reisman lehajolt és megcsókolta a lány ép orcáját, amikor pedig Katherine hátracsavarodott egy csókért, az ajkát is. A férfi azon volt, ne lássa az eltorzult vonásokat és a vékony, tönkrement testet.

Szuulin lakomát készített nekik. Nagyon nehéz időszak van a hátuk mögött, szűk fejadagokkal, magyarázta Katherine, most azonban kellő mennyiségű friss zöldség, hús és szárnyas áll rendelkezésükre, bár iszonyatos az infláció. Annak ellenére, hogy most nem tud dolgozni, mégis boldogultak valahogy. Volt némi megtakarított pénze és továbbra is befutott a szerény jövedelme a misszionárius társulattól és más múltbeli munkaadóitól, akik bizonyos elkötelezettséget éreztek iránta. Szuulin kitanulta az erősen fűszerezett szecsuáni konyhaművészetet. Hideg főtt tésztát ettek chilimártásban, forró kacsát, kétszerfőtt sertéshúst és csípős köreteket. Szuulin minden fogást büszkén jelentett be helybeli nevén: – Dan dan mien... csao sou... hujguo rou. – Töltött a helyi fehérborból, ott hagyott nekik egy gőzölgő teásedényt, azután kiment a ház másik részébe.

Koccintottak, majd nekiestek evőpálcikáikkal és evés közben beszélgettek. Reisman beszámolt neki találkozásáról Ludlowval.

– Ez egy lakáj – mondta a lány. – Azt csinálja, amire Taj Li tábornok utasítja. – Vett magának még egy adagot, lehunyta a szemét és fölsóhajtott. – Atyaisten, milyen finom. Két hónapja nem esett étel ilyen jól.

– Ismered?

– A tábornokot? Igen. Mindkettejüket. Taj Li az, akitől tartani kell. Irgalmatlan ember, hihetetlen hatalommal. Gyakorlati, mindennapi dolgokban nagyobb a hatalma Csang Kaj-sekénél, bár hűségesen és fanatikus odaadással szolgálja Csángót. Egyszer még a Kommunista Pártba is belépett Csang kérésére, hogy kikémlelje őket. Ez még a húszas években volt. Azután, amikor Csang kiadta a parancsot, úgy hiszem, 1927-ben, akkor Taj Li szembefordult volt elvtársaival és ezrével mészároltatta le őket Csang katonáinak és a Zöld Banda gyilkoló gengsztereinek segítségével. Ez egy föld alatti bűntársulat. Egyetlen bűntett se történik az ő jóváhagyása nélkül és anélkül, hogy a profitból meg ne kapná a maga részét. Ez politikára is, üzletre is vonatkozik. Taj Li ma is tízezres, talán százezres ügynökhálózatot irányít. Nemcsak Kínában, nemcsak Ázsiában. Hivatalosan valamiféle Kutatási és Statisztikai Irodának az igazgatója.

– És a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezeté – tette hozzá Reisman.

– Igen... és ez tényleges felügyeletet biztosít számára minden szövetséges felderítési operatív szerv fölött, beleértve a te OSS-edet Kínában és egész Ázsiában. De a csápjai elérnek a világ minden országába és városába, még az Egyesült Államokba is! A kémei és ügynökei ott vannak New Yorkban és San Franciscóban, hogy terjesszék mindama szent tanokat, amelyeket Csang Kaj-sek és a Kuomintang meghirdet. Semmitől se riadnak vissza. Emberrablástól és gyilkosságtól se.

– Hogy lehet az, hogy a kínaiak ekkora rejtett hatalommal nem nyerik meg a háborút?

– Megosztottak. Nagyobb erővel harcolnak egymás ellen, mint a közös ellenség ellen. És akik irányítják őket, Csang, Taj Li, a tucsunok, igazából nem akarnak a japánok ellen harcolni. Konzerválják hadseregeiket, hadianyagot halmoznak föl. Azt akarják, hogy mások harcoljanak helyettük. Azt akarják, hogy az amerikaiak és a japánok merüljenek ki, azután menjenek el Kínából. Csang és Taj Li arra számít, hogy késedelmeskedéssel győz. Waingrove ezredes bizonyítékokat gyűjtött itteni amerikai háborús erőfeszítések elleni, megtörtént szabotázsakciókról és a japánokkal kötött titkos megállapodásokról. A Kempitaj, a japán titkosszolgálat talán van annyira agyafúrt. De nem ilyen mindent átható; és a katonai erejük magasabb rendű, ha számszerűleg nem nagyobb is.

Reisman Linc Bradfordról mesélt neki, a kacsinok megtorló kínai támadásáról, meg a bombatámadásról, amely megölte Lincet és embereit. – Gondolod, hogy Taj Linek hatalmában áll, hogy ilyesmit elrendeljen? – kérdezte.

– Holtbiztos. Amerikai együttműködéssel vagy anélkül. Övé a politikai és katonai irányítás. Hatalmas tartalékai vannak, pénzből, emberekből és fölszerelésből egyaránt. Parancsokat ad ki, iszonyú dolgok történnek, még ha csak leckéztetés céljából is: hogy egyetlen amerikai se merészeljen még egyszer ilyesmit elkövetni.

Katherine akkora szenvedéllyel és haraggal beszélt, hogy Reisman már-már arra gondolt, vajon a sérülései miatti tehetetlenség és elkeseredés nem tette-e rögeszméssé a lányt, nem fújja-e föl mértéken fölül a dolgokat. De nem.

– Milyen naivak is voltunk mi amerikaiak – mondta halkan Reisman. Lassan forgatta kezében a porcelán teáscsészét, gyönyörködött kék mintázatában. Meleg és jó illat szállt föl a teából. – Cserkészfiúk, cserkészleányok... mit sem sejtők. Mit sem sejtők odahaza... és mit sem sejtők Európában, ahol egyszerűbb a háború és tisztábbak a célok. Itt minden olyan elsöprően nagy és nagyhatalmú, olyan bonyolult, olyan machiavelliánus. Mivégre? Milyen cél szolgálatában?

A lány ivott még egy kis bort. – Emberi kapzsiság. Emberi gyönyörök.

– Ópium?

Katherine vállat vont. – Lehet. Az ópium százötven éven át, és még annál is régebb óta nagyerejű és alapvető indíték és cél volt. A termesztése, földolgozása, szállítása, eladása, fogyasztása. Vagyonok gyűltek össze belőle. Háborúkat vívtak érte. Hadurak és nemzetek emelkedtek föl és süllyedtek alá miatta.

Reisman nézte a lányt a halványuló délutáni fényben. – Most te is a része lettél. Tudnál-e lopni és ölni érte?

Katherine kihúzta magát és rá bámult. – Nem, szerelmem. Nem hiszem. Talán... de nem hiszem. Azt viszont tudom, hogy más okokból igenis tudnék ölni – tette hozzá dacosan.

A férfi elmondta neki, hogy másnap Kunmingba repül. Katherine elszomorodott.

– Azt reméltem, itt tartanak téged. Mit csinálsz majd ott?

– Nem tudom, de a sorhajókapitánynak nyilván jár valami az eszében. Sam Kilgore-nál kell jelentkeznem. Rendes ember. Régóta ismerem.

– Ma éjjel is itt maradsz?

– Nem.

– Bárcsak vonzóbbá tudnám tenni a számodra.

A férfi fölkelt, letérdelt Katherine mellé, gyöngéden kezébe vette a lány kezét és megcsókolta. – Nem erről van szó. Jól emlékszem minden szépre, ami kettőnk közt történt.

A lány megérintette Reisman arcát: – Én is, szerelmem. Én is. Ha lenne kapacitásom, hogy újra erezzem, kipróbálnám rajtad.

Reisman egy óra múlva elment. Katherine a karjába kapaszkodva, lassan kikísérte a kertkapuig. Fáradt volt, arcából és hangjából elszállt már az élénkség; kétségkívül fájdalmai voltak. Átölelte és szájon csókolta Reismant. – Légy óvatos! És küldj nekem képes levelezőlapot!

– Nem tűnök el előled – ígérte.

Szuulin kijött, hogy ő is búcsút intsen neki és kéznél legyen, ha Katherine-nak szüksége van rá, amikor visszamegy a házba.

Reisman a klinikán meglátogatta Bó Szant; a fiú éppen a szanitéc kézikönyvében levő anatómiai ábrákat tanulmányozta. Karja már nem volt felkötve. Még beszélgetésük közben is mozgatta lassan a karját, a Brigg doktortól megtanult tornagyakorlatokat végezte, hogy sebesült karja és válla mielőbb használhatóvá váljék.

– Gondolja, hogy az Egyesült Államokban járhatnék orvosi egyetemre? – kérdezte lelkesen.

– Hogyne járhatnál – felelte Reisman.

– Okos és szorgalmas srác – dicsérte Briggs korvettkapitány. – Szerintem bármi lehet belőle, ami csak lenni akar.

– Van-e pár perce, doki? – kérdezte Reisman. – Lenne néhány kérdésem.

Briggs bevitte öt a magánrendelőjéül szolgáló kis szobába.

– Utazik? – kérdezte.

– Igen. Kora reggel röpülünk Kunmingba, a tizedessel. Ha nincs akadálya, itt maradnék éjszakára.

– Kérem. Van egy pár üres ágy odakinn. Szolgálja ki magát. Szívesen magukkal mennék Kunmingba. Inna egyet?

– Igen, köszönöm!

Briggs üveget és két poharat vett elő egy faliszekrényből. – Jóféle. Igazi skót. Nem a maguk helybéli csing pao leve. Egy pilóta barátom hozta nekem. – Két jókora adagot töltött ki, az egyiket átadta Reismannak és fölemelte poharát. – A háború végére – koccintott és visszaült a priccsére. – Ki tudja, mikor lesz az. Ha itt kellene hagyni ezt a nagy fővárost, nem szakadna meg a szívem, se nekem, se senkinek az itt állomásozó katonai vagy diplomáciai személyzetből. Csungking, meg az időjárása egyaránt nyomasztja az embert. Fojtogatják a merev társadalmi, katonai és politikai szabályok. Tegnap, miután maga elment és itthagyta Charlie Bawsant, a maguk új parancsnoka ideküldött valakit szaglászódni. Elküldtem a jó francba.

– Kettejük ma követett, keresztül-kasul a városon. Valószínűleg most is odalenn állnak az utcán és várnak. Unalmas munka.

– Miért követik?

– Nem biztosak benne, melyik oldalon állok. S ez már kapcsolódik is ahhoz, amiről beszélni akarok magával. – Reisman még egy jóízűt kortyolt a whiskyből. – Jó ital. Zamatos. Meg szeretném köszönni a Katherine Harrisnak nyújtott segítségét. Régi jóbarátnőm. Meglátogattam tegnap is, ma is. Fogalmam se volt róla, mi történt vele, úgyhogy sokkszerűen ért.

– Nagyszerű, bátor nő – mondta Briggs. – Néhányszor találkoztam vele már előzőleg, mielőtt a dolog megtörtént. Szívesen félretenném a hippokráteszi eskümet és levágnám a tökét azoknak, akik ezt tették vele. Sajnos nem sokat segíthetek Katherine-en. Mondtam már neki, hogy repüljön haza. Korrigáló műtét, megfelelő kezelés, stressz nélküli pihenés talán használna neki. De nem akar elmenni. Azt mondja, Kína a hazája.

– Milyenek a kilátásai?

– Rosszak, egyre rosszabbak.

– Elmesélte nekem, miért történt, s azt is, ki tehet róla. Maga mit tud a dologról?

Briggs kiitta poharából az utolsó csepp whiskyt. – Csak amennyit ő mondott el nekem, nyilván ugyanazt, amit magának elmondott. Taj Li és a Gestapója. És ez bennünket, az amerikai hadsereget, az amerikai kormányt is bűnrészessé teszi, mert mi adjuk Csangnak és Taj Linek és az egész, istenverte Kuomintang-bandának a segítséget és a jóváhagyást. Egy évvel ezelőtt Taj Li fegyveresei az Egyesült Államok tengerészeti felderítésétől kapott pisztolyokkal és hangtompítókkal követtek el merényleteket Csang Kaj-sek demokratikus ellenzéke ellen. Nem japánok ellen, nem kommunisták ellen, hanem a kínai kulturális, irodalmi, tudományos körök kiválóságai ellen.

– Honnan értesült erről?

– Egy hadianyag-raktárostól, akit a lelkifurdalásával kezeltem. Ő adta a fegyvereket, anélkül, hogy tudta volna, hogyan használják fel őket. Látja, őrnagy: bármilyen sok mindent tud is Katherine, semmit se tehet ellene. Épp annyi kárt tettek benne, hogy cselekvésképtelenné tegyék. Megszabadultak Waingrove ezredestől. Megszabadulnak magától is, áthelyezik, vagy megöletik, ha kellemetlenkedik nekik.

Reismanban föltolult az adrenalin, most fogta csak föl, mi forog kockán. Ez az érzés furcsa mód, ismerősen a fejébe szállt és jól esett: sokszor élte már át ezt élete folyamán, szándékosan kereste ezt a kihívást és sose tért ki előle. – Akkor hát nagyon ravaszul kell csinálnom, amit csinálok, mi? – jegyezte meg. Olyan ravaszul, gondolta, hogy azok – bárkik is –, meg se érezzék, amikor a kés beléjük hatol.

11.

Sam Kilgore szeretetteljes vigyorral és fölbökött hüvelykujjai várta a gépből kiszálló Reismant és Bó Szant, mint aki egy hazárd küldetésből megtérő csapatot köszönt. Napsütéses, száraz volt a reggel fönn a magas fennsíkon, a levegő jóval tisztább, mint Csungkingban. Északra, keletre és nyugatra, a reptéren túl, a teraszos gazdaságokon és földszagon túl, túl a hegyeken emelkedett Kunming. Délnyugatra húzódott a nagy Tiencsie-tó. Sam Kilgore terpeszállásban állt a kis fogadóépület előtt; a napbarnított, tagbaszakadt, vidám ember úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt Tom Sawyer.

Tisztelgések, bemutatások és kézrázások után Sam megmutatta, hol hagyta a dzsipjét, és fölajánlotta Bó Szannak, rakja a kocsiba katonazsákját; de Reismant visszatartotta, hogy négyszemközt beszéljen vele pár szót: – Szóval ez az a te Charlie Bawsan tizedesed? Huszonkét éves? San Franciscóban született?

– Ne macerálj, Sam! Bó Szan több japán ellen harcolt és többet ölt meg, mint amennyit életedben láttál. Többet tud a dzsungelhadviselésről, mint amennyit mi valaha is megtanultunk. Bánni tud ennek a kifürkészhetetlen Keletnek a polgáraival, és amit még nem tud, azt gyorsabban fogja megtanulni, mint mi. De szüksége van még egy kis lábadozásra. Hoztam egy levelet az orvosától. Egy-két hét kellene neki.

– Hát, te?

– Én szolgálattételre jelentkezem. Ludlow azt mondta, van nálatok valami a számomra.

Sam fölkapta Reisman katonazsákját és elindultak a dzsiphez: – Mi a véleményed Ludlowról?

– Kijöttünk egymással. – Nem akarta bírálni az OSS kínai részlegének főnökét, amíg nem tudja, mennyire van jóban magánemberként és hivatalosan a sorhajókapitány meg az alezredes.

Kilgore hátrafordult, elhelyezkedett-e Bó Szan a csomagokkal, azután elindította a dzsipet és kihajtott a reptérről. – Hogy állsz mostanság a francia nyelvvel? – kérdezte Reisman tói.

– Tűrhetően. Csak nem akarsz visszaküldeni Franciaországba, az isten szerelmére?

– Nem. Szeretnélek összehozni valakivel, aki folyékonyán beszéli a nyelvet. Angolul is beszél, kínaiul, meg még egy csomó nyelven.

– Ki ő?

– Majd később – kiabálta túl Sam a motorzajt és a szél zúgását.

Beértek a városba; a kínai városok sajátos emberállat-kocsi-folyamába. A folyam beszűkült és lelassult: egy tömör kőívhez közeledtek. Aranyozott kínai betűkkel volt telefestve, a tetőt pedig két sor fölkunkorodó zsindely koronázta. Mielőtt az ívhez értek, elhaladtak egy gigantikus, élénk színű festményekkel és fekete képírásjel-jelszavakkal beborított kőfal mellett. Egy amerikai képregény naivitása áradt belőle, de kínai beütéssel: egy paraszt és egy ázsiai bivaly szántja a földet; a gazda mögötti buborékfelhőben egy katona kisebb figurája támad szuronyt szegezve az ellenségre.

Reisman hátrakiáltott: – Mi van ideírva, tizedes? – Tudta, miről van szó, de Sam Kilgore-nak, mint közönségnek játszott, és úgy gondolta, Bó Szan állja a sarat.

Elég lassan haladtak, így Bó Szannak nem okozott gondot, hogy összerakja a nagy, egyszerű jeleket. – Elöl: harcolj, hogy védd hazánkat! – kiáltotta, parancsoló hangszínnel. – Hátul: dolgozz, hogy élelmünk legyen!

– Ez igen – nevetett Reisman.

– Képes lettél volna rá? – kérdezte Sam.

– Persze.

Bó Szan mosolyogva előrehajolt a hátsó ülésről: – A kép is segített.

Sam nevetése már az ív alatt harsogott: – Óhajtanak az urak idegenvezetést?

– Enchanté! – felelte Reisman. – Wo yao! Xie xie. – Szívesen. Nagyon kedves.

Kilgore alezredes szívélyes, dallamos hangon vágott bele az ismertetésbe: – Önök a híres Pi Csi ív alatt haladtak át, amelyet, logikusan, az azonos nevű hegyről neveztek el, amely az ívvel szemközt emelkedik.

– A jade csirke hegye? – fordította le tűnődve Reisman.

– Tessék?

– A kínai mitológiában szó van valami jade csirkéről.

– Hát persze. Ezt mindenki tudja – pillantott rá derűs rosszallással Sam. – Hogy folytassam: az utca végén van az ugyancsak híres Csin Ma ív, amelyet az azzal szemközt lévő hegyről neveztek el.

– Az arany ló hegyéről?

– Épp ezt akartam mondani, Őrnagy: ugyancsak a kínai mitológiából. – Sam széles mozdulattal mutatott a zsúfolt utcára, amelyen araszoltak. – Így jött létre a két név kombinációjából a Csin Pi Lu, Kunming főutcája. Ezen az utcán, s a belőle jobbra és balra ágazó keskeny, kanyargós sikátorokban önök szinte mindent vehetnek vagy lophatnak, amit a szívük kíván.

Reisman megjátszott bölcsességgel bólogatott. Bó Szan friss izgalommal bámult meg mindent. Kilgore élvezte szerepét és folytatta idegenvezető-játékát, míg elhaladtak a faépületek, vályog-téglaépületek, száradó ruhával teli zsúfolt balkonok előtt, ahol drótokkal és kábelekkel teli villanyoszlopok és telefonpóznák emelkedtek ki a száradó fehérnemű közül, a kis boltok, utcai élelmiszerárusok, harsogó rádiók, amerikai katonák, kínai katonák, francia-indokínai katonák, kék vagy pizsamaszerű öltözéket viselő kínai civilek tömegében, vállukon átvetett hosszú rudakon élelmiszert, cementet, miegyebet egyensúlyozó férfiak és nők, riksák, pónilovak, tevék, bivalyok, katonai dzsipek, teherautók, személykocsik, és mindenféle-fajta üzemanyaggal vagy állattal hajtott primitív civil járművek között.

– Vége a kétrészes városnéző útnak – közölte, amikor lefordultak a Csin Pi Luról egy másik útra, és kikerültek a torlódásból. – Csak egy kis kóstoló az óvárosból. – Másutt akadnak új kereskedelmi és kormányépületek, magyarázta, magas, nyugati stílusú építmények, és a kunmingi életnek egy ugyancsak hatalmas, egészen másmilyen része, amely teljes egészében a várost a Tien Csi-tóval összekötő csatorna mentén fekszik. – Biztosan bejárjátok majd egyedül az egészet.

Várakozó riksák sora előtt hajtottak el; akár egy taxisor, úgy sorakoztak egy vályogtégla kerítés mellett; majd beengedték őket egy kertkapun át egy katonai területre. – Itthon vagyunk – mondta Kilgore. – OSS-főhadiszállás... barakkok, irodák, étkező... Tervezés és Kiképzés... Kutatás és Elemzés... Különleges Akciók... Titkosszolgálat.

Az udvaron belül számos egyemeletes, barna faépület, néhány földszintes vályogtégla épület és rajsátrak álltak. Sam az egyik egyemeletes épület előtt, a földúton állította le a dzsipet. Beléptek egy földszinti nagy helyiségbe, ahol sorkatonák dolgoztak az íróasztaloknál, az írógépek és iratszekrények közt. Kínaiak is voltak a teremben, őket Reisman felderítőknek nézte. Egy fémkeretes szemüveget viselő fiatal technikus őrmester észrevette Kilgore-t. Fölkelt asztala mellől és elindult feléjük.

– Szeretném, ha előkerítené azt az urat, aki néhány hete nálunk tartózkodik – mondta neki Sam. – Tudja, ugye, kire gondolok.

– Igenis.

– Kérje meg, legyen itt 13 órára, megbeszélésre.

Az OSS étkezdéjében elfogyasztott ebéd után Bó Szant egy sofőr vezette dzsippel elküldték a Tien Csitóhoz. Nem nagyon fűlt a foga a külön vakációhoz, tiltakozott is; és duwa Johnt se akarta magára hagyni egy új és bizonytalan helyzetben. De Reisman biztosította őt arról, hogy igen hamar visszarendelik aktív szolgálatra, és hogy a következő hétre szóló egyetlen parancsa: pihenjen és talán tanulgasson, hogyan kell elolvasni és kiejteni mandarin-kínaisággal legalább ötven új kínai betűjelet.

Reisman berakta holmiját egy szekrénybe a priccse mellett, amelyet a tiszti szállásul szolgáló földszintes vályogtégla épületben jelöltek ki számára. Azután visszament az operatív részlegre, Sam Kilgore irodájába, egy íróasztallal, telefonnal, forgószékkel, iratszekrénnyel és két székkel berendezett szobába. Az egyik székben egy férfi ült és Kilgore-ral beszélgetett; amikor Reisman belépett az ajtón, udvariasan fölállt. Kínainak látszott, alacsony, vékony, ötven-egynéhány éves férfiú volt, szigorúan nyírt kopaszodó fekete hajjal, ritkás bajusszal és keszeg kecskeszakállal. Aszketikus mandarinnak, vagy tudósnak nézett ki, bár sápadt arcvonásain gyorsan fölragyogott a várakozó figyelem. Az a fajta gyűrött pizsamaöltöny volt rajta, amelyben észrevétlen maradhat a hasonlóképp öltözött kínaiak millió közt.

Sam bemutatta őket egymásnak: – Mr. Tong Van So, John Reisman őrnagy.

– On m'a dit que vous parlez français, Monsieur Commandant, – mondta Tong Van So.

– Qui, monsieur – válaszolta Reisman. – Avec plaisir. – És elmagyarázta, franciául, hogy ő semminek se a parancsnoka, és hogy a “commandant" az angolban mást jelent, nem őrnagyot.

A két férfi, mintha ez lenne a legfontosabb téma, amely azonnali megvitatást igényel, franciául megbeszélte a szavak értelmének finom különbségeit a fordításban, míg Kilgore, aki csak kezdetlegesen tudott franciául, többnyire értetlenül figyelt. Végül ingerülten megszólalt: – En anglais, s'il vous plait, messieurs. Mi a fenéről halandzsáztok, Johnny?

– Gratulál francia tudásomhoz, bár azt mondja, a kiejtésem és a szóhasználatom jobban emlékeztet egy marseille-i kikötői vagányéra, mint egy párizsi irodalmi szalonból érkező értelmiségiére. Ilyesféle nagyokos dolgokat, amik úgyse érdekelnek téged, Sam. Megmondtam neki, hogy teljesen jól tapintott rá.

Kilgore nevetett.

Tong Van So az angolra tért át: – Nem akartam megsérteni önt, uram.

– Nem sértődtem meg – bizonygatta Reisman. – Gratulálok az ön magasrendű folyékony beszédéhez. Meglepő tehetségre vall, kínai létére.

Tong Van So elmosolyodott. – Nem vagyok kínai, bár legjobb lenne ezt a benyomást kelteni.

– Tong annamita, Francia Indokínából – magyarázta Sam. Tong Van So készséggel bocsátkozott a részletekbe.

– Csakugyan Annám a születési helyem. De Annám a hazámnak csak az egyik tartománya. Több, mint a maguk egyik állama Amerikában – magyarázta pedánsán, mint aki földrajzi előadást tart elsőéveseknek.

– Országunk ősi és hagyományos neve Vietnam. Északi részünkön, Kínához legközelebb terül el Tonkin. Az ország középső része Annám. A déli részünkön van Kocsin. Tőlünk nyugatra van Laosz és Kambodzsa, bár ezek külön országok. Egyikünk se francia, de nem vagyunk úgynevezett indokínaiak se. Ez, mes amis, európai fogalom.

Kilgore, arcán türelmetlen kis mosollyal várakozott. Amikor Tong Van So a végére ért, Sam folytatta:

– A japánok vannak ott hatalmon és ezért beszélget itt velünk Tong Van So. Kölcsönösen segíteni fogunk egymásnak, hogy megszabaduljanak tőlük. Van egy hálózata, amelyet használhatunk, de hadianyagra van szüksége tőlünk. Szeretném, ha együtt dolgoznál vele, Johnny. Az egyik elődöm adott nekik hat pisztolyt és néhány géppisztolyt, mondván: Kapjátok el őket, fiúk! De nekik ennél több segítségre van szükségük, s felhatalmazásunk van rá, hogy ezt megadjuk nekik.

– Ludlowtól? – lepődött meg e lehetőségtől Reisman.

– Washingtontól. Nem hiszem, hogy a sorhajókapitány lelkesedik érte, de benne van. Ez valószínűleg azt jelenti: Taj Li megmondta neki, vegyen részt az ügyben egy darabig, figyelje, mi történik. Ő is, a Dzsimo is szeretik, ha mások harcolnak helyettük, ők pedig szemmel tartják a történéseket. – Körülnézett a szobában, falakon, ablakon, mennyezeten, tárgyakon, mint aki keres valamit. – Nem hiszem, hogy lehallgatókészülékek lennének itt, vagy a telefonban, de nem lepődnék meg, ha tudnának erről a megbeszélésünkről is, ebben a pillanatban. Zajlik egy kis magánháború, a nagy háború mellett. Taj Li spiclijei és téglái mindenütt ott vannak. Azon vannak, hogy mindent lássanak, ami történik, mindent halljanak, ami elhangzik, és tudjanak minden kapcsolatról, ami létesül. Alighanem akad néhány kémjük itt helyben is.

Reismannak nem tetszett Kilgore látható nemtörődömsége ezzel kapcsolatban.

– Miért nem tudod meg, kik azok, és szabadulsz meg tőlük? – kérdezte szemrehányóan.

– Ez sértené vendéglátóinkat – válaszolta Sam kényszeredetten.

Tong Van So odahajolt Reismanhoz és szelíden így szólt: – Nem szabad a cselekvéseinkben... öö... hogy is mondják angolul, monsieur... précipitamment módon...?

– Kapkodva – felelte Reisman.

– Oui... sietősen, haragból cselekedni. Meg kell tanulnunk együtt élni ezeknek a kémeknek az állandó jelenlétével, s megpróbálni egy kicsivel ügyesebbnek lenni. Én már nagyon régóta csinálom ezt.

Reisman eltűnődött, hogy vajon ezt a japánokra, vagy Taj Li kémhálózatára érti, vagy mindkettőre... és még többre? – Hogyan szólítsam magát? – kérdezte. – Mr. Só?

Tong Van So fölnevetett: – Az én hazámban a családnév áll elöl. Hivatalosan Mr. Tong lennék. De mivel bajtársak vagyunk, szólítson csak Tongnak.

– Én meg John vagyok.

– Trés bien!... – Franciául ejtette ki: – Jean.

Némán néztek farkasszemet egymással pár pillanatig, mindketten megadták a másiknak a lehetőséget, hogy az fogjon bele a párbeszédbe. De Kilgore megtörte a csendet, s ez rendben is volt, merthogy Reisman elég keveset tudott Francia Indokínáról és az ott történtekről.

– Tong és emberei szöktetési-mentési tevékenységet végeznek számunkra, segítenek repülőinknek, akik lezuhannak, vagy kiugranak ott – magyarázta Sam. – Azonkívül felderítést végeznek a japán erők, ellátási útvonalak, híradó központok hadrendjéről. A légierő lecsap Hanoira, Saigonra, a Vörös-folyó menti berendezésekre és egyéb célpontokra.

– Zajlik ott jelenleg aktív szárazföldi harc? – kérdezte Reisman.

Tong belefogott egy részletes ismertetésbe. Keleties akcentusú angolsággal előadott geopolitikai tájékoztató volt, amerikanizmusokkal és francia fordulatokkal megspékelve.

– Nem, Jean, sajnálattal kell közölnöm, nem zajlik igazi felszabadító háború a hazámban. Még kis háború se... amit maguk gerillaháborúnak hívnak. Vietnamot két ellenség tartja megszállva és irányítása alatt, akik együttműködnek ellenünk és önök, amerikaiak ellen. A franciák még a Vichy-kormányról maradtak ránk, amely Franciaországban már természetesen nem létezik, hiszen az önök hadai kizavarták onnan a németeket. Ezek fasiszta gyarmatosítók, colonok, mi így hívjuk őket, még nem értesültek róla, hogy befellegzett nekik. Szorosan együttműködnek az imperialista japánokkal.

Reisman enyhén dühbe gurult. – Sose jártam az önök országában. De meg kell mondanom magának, Monsieur Tong, hogy igencsak vonzódom Franciaországhoz és népéhez, nemrég jöttem tőlük. A négy év előtti vereségük, az egész vichyi ügy, és a nácikkal és japánokkal folytatott kollaborációjuk tragédia volt. Most örvendezem a győzelmükön. Franciaországban is, Indokínában is minden másképp lesz.

Tong talányosán mosolygott rá: – Látom, nekünk kettőnknek lesz miről filozofálnunk, Jean. Az én hazámban nagyon bonyolult a helyzet. Olyan, mint egy nagy fazék, amelyben sok minden fortyog.

– Katlan?

– Oui, katlan, amelyben sok dolog forr és hadakozik egymással, de semmi sincs készre főzve.

– És maguk tovább szeretnék fűteni az üstöt?

– Igen.

– Mivégre?

– A hazám fölszabadítására.

– Kitől?

– A japánoktól azonnal. A franciáktól később, lehetőleg tárgyalások útján.

Kilgore közbeszólt: – Ez egybevág a mai Washingtonból kapott eligazításunkkal, John. Nem akarják, hogy a franciák visszakerüljenek oda. Gyarmatosító hatalomként. Az ott élőknek demokratikus országgá kell átalakítaniuk az országot és élni a lehetőségeikkel. A briteknek ez persze nem tetszik. A saját ottani birodalmukért aggódnak. De a kínaiak hajlandóak.

– Hát persze, hogy hajlandóak – mondta Tong komolyan. – Újra be szeretnének kebelezni bennünket, de nekünk ők se kellenek. Amikor a kínaiak utoljára bevonultak hozzánk, ezer évig maradtak ott. Mi magunk szeretnénk irányítani az életünket, a sorsunkat.

– Ha segítünk nektek, akkor ki ellen segítünk? – kérdezte, immár közvetlenebbül Reisman.

– A közös ellenség, a japánok ellen.

– És mit tesztek a franciákkal kapcsolatban?

– Semmit. Ha békén hagynak bennünket, mi is békén hagyjuk őket. A japánok meghagyják nekik a katonai erejüket és fegyvereiket, rendőrségüket és polgári közigazgatásukat, amely amúgy is az admirálisok és a tábornokok kezében van.

– És van-e hadseregetek? – kérdezte Reisman.

– Hadseregünk? – visszhangozta Tong és keserű kacagásba emelkedett a hangja. – Nem. De férfiaink és asszonyaink, akik harcolni fognak hazánk fölszabadításáért, igen. A ti segítségetekkel talán hadsereg lesz belőlünk, egy kis hadsereg. – Újra előtört belőle a szenvedélyes szónok. – Emlékszel-e, Jean, hogy szól az alkotmányotok? “Mi, a nép abból a célból... hogy tökéletesebb uniót alkossunk..." Ez az egyik legkedvesebb dokumentumom, az egész történelemből. Ilyet szánok az én népemnek is.

– Ez politika, Tong. Ez most nem ránk tartozik – vetette közbe Sam Kilgore. – Meg fogunk állapodni. Egy pár jó századot hozunk létre, amilyenek odaát Burmában vannak.

Van odaát sokkal többjük is, gondolta Reisman, páratlanok a maguk nemében. – Miféle segítségre van szükséged, Tong? – kérdezte.

– Mindenre. Mindenfajta fegyverre, lőszerre, fölszerelésre, hírközlő eszközre, egyenruhákra. És eligazításra a népem kiképzéséhez.

– Van-e valamiféle szervezetetek?

– Van.

Reisman várt, de a másik nem mondta ki magától. – És mi az? Van valami neve?

– Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi.

– Mit jelent ez?

Tong összecsücsörítette ajkát, hátradöntötte a fejét és lehunyta a szemét pár pillanatra, minthogyha agya mélyéről válogatná a szavakat. Lassan, egyenkint préselte ki magából őket: – Forradalmi... Liga... Vietnam... Függetlenségéért.

– És mi a politikája?

– Egy egységfront – válaszolta készségesen Tong. – Mindenféle. Valamennyien hazafiak vagyunk. Demokraták, szocialisták, üzletemberek, monarchisták, kommunisták, konzervatívok, mind együtt hazánk felszabadításáért.

– És a te politikád?

– Nacionalista vagyok. Azt akarom, hogy minden megszálló katona menjen el békével. Ezen túl nyitott vagyok az új eszmék számára, bármerről jöjjenek.

Reisman körülnézett a kis irodában, a szűk falak nyomasztották és szorították; azután újra Tong Van So vékony, szerény figurájára nézett; a férfi fölélénkült önnön szavainak szenvedélyétől. Reisman a Franciaországban és Olaszországban végzett arcvonal mögötti akciókban sok tapasztalatot szerzett, s ezek révén érzékeny volt a gerillák közötti belső politikai ellentétek árnyalataira; Sam Kilgore pedig a jugoszláviai bevetései alapján. Reisman tisztában volt vele: bánni is Tong Van So személyes politikai meggyőződése, ez az ember tapasztalt politikus. A legtöbb politikai árnyalatot bevonja az egységfrontjába olyan töredékcsoportok kivételével, mint a szindikalisták vagy a trockisták.

– Hát akkor lássunk hozzá, Tong – állt föl Reisman. Úgy érezte, jobban boldogulnak egymással Kilgore-tól távol. – Van néhány ötletem, de érdekelnek a maga ötletei is.

Tong okosan megkérdezte: – Ismered-e Kunming városát, Jean, és a jünani vidéket?

– Nem, csak most érkeztem.

– Akkor megengeded talán, hogy elkísérjelek? Van néhány érdekes pont, néhány néznivaló. Szeretném, ha mindenekelőtt odajönnél el velem, ahol lakom. Ott általában megtalálsz, vagy utolérsz azokon keresztül, akiket be szeretnék mutatni neked.

12.

Tong Van So komolyan szemügyre vette az utat és a forgalmat a dzsipből,

– Angolul beszéljünk, vagy franciául? – kérdezte Reismantól.

– Amelyiken óhajtasz.

– Angolul. Gyakorolnom kell. Az alezredestől úgy értesültem, hogy kínaiul is beszélsz.

– Nagyon keveset. Taníthatnál valamivel többre; és a saját nyelved néhány alapmondatára is. Ha együtt fogunk dolgozni, nem fog ártani.

Tong eligazította, merre vezet az út a házhoz, amelyben lakik. – Megtiszteltetés számomra, hogy elfogadtad a meghívásom.

– Kellemest a hasznossal – mondta Reisman.

– Régi keleti szokás.

Hangosan beszéltek, hogy a motorzajt és az utcazajt túlkiabálják –, máris jól megértették egymást.

– Hogyan jöttél ki ide a bázishoz? – kérdezte Reisman, amikor kihajtottak a központ területéről.

– Riksával. Ha belenézel a tükrödbe, biztosan látod azt az embert, aki mögöttünk lohol. Lehet, hogy Taj Li ügynöke? Ott őgyelgett a házam előtt, amikor járművet kerestem.

Reisman kiszúrta a riksás pasast, majd azt is észrevette, hogy az megtorpan, amikor egy fekete Buick húzódik előre, hogy átvegye a figyelést. – Akarod, hogy lerázzuk őket?

– Egyremegy. Ebben a stádiumban legalábbis. Furcsa, de azt hiszem, egyelőre tudomásul veszik, hogy együtt dolgozunk, bár továbbra is megfigyelés alatt tartanak bennünket. A kínaiakat elég nehéz megérteni. Ugyanúgy meglehet, hogy akadályoznak, mint az, hogy segítenek, és mindkettőt ugyanabból az okból teszik.

– Azonkívül megosztja és összezavarja őket a kommunistakérdés. Melyik oldalon állsz, Tong?

Reisman egy pillanatra levette szemét az útról, hogy útitársa arcába nézzen, de csak egykedvűséget látott rajta. Tong így válaszolt: – Amelyik oldal segít a népemen.

Pár perc múlva mégis változott az arckifejezése, amikor lassan keletnek haladtak a Csin Pi Lu föltorlódott forgalmában. Francia tisztek és indokínai csapatok mellett haladtak el, akik a járdán vonultak élénken beszélgetve az üzletsorok, árusok és nepperek mellett. A fekete Buick, amelyben feltételezésük szerint Taj Li két ügynöke ült, továbbra is diszkréten követte a dzsipet. De ez Reismant jobban idegesítette, mint Tongot. Tongot inkább a franciák látványa zavarta. Elfordította a fejét, karjával is takarta magát.

– Nem valószínű, hogy akadna köztük, aki ismer – mondta –, de jobb, ha egyikük se lát meg.

– Honfitársaid, ugye?

– Francia tisztek és néhány vietnami, aki a francia hadseregben szolgál. Van itt Kunmingban egy francia misszió, de még ezeknek a lojalitása is megoszlik; egyesek még mindig Pétainhez és az ő vichyi fasisztáihoz húznak, mások a francia hadsereghez és De Gaulle-hoz, ismét mások egyéb tábornokokhoz és politikusokhoz. Az én ittlétem, a kapcsolatom veletek, titokban tartandó mindegyikük előtt. Mert mostantól semmi dolgunk velük.

Haladtak tovább a zajos ember-állat-gép-áradatban. Reismant mindinkább belső konfliktus feszítette, de visszanyelte a kommentárját. Tong Van So kalauzolta: – Tőled jobbra egy mogyoróárushoz fogsz érni, egy három-négy gyerekkel körülvett miao törzsbéli asszonyhoz... mögötte egy közírnok működik... ott fordulj be a mellékutcába, azon tekeregj tovább.

Végighaladtak egy nyomorúságos, keskeny, girbegurba utcán, majd sikátorokban, amelyekben egy vízvezeték, szennyvízlevezetés és csatornázás nélküli nagyváros bűze és mocska terjengett. Reisman fintorgott: – Átható.

– Ez Kína – mondta Tong Van So.

– A te hazádban jobb?

– A városokban igen. Vidéken nem.

A kanyarodó utca beszűkült, Reisman óvatosan és lassan vezetett, nehogy elüssön valakit, vagy súroljon egy épületet. Anélkül, hogy Tongra nézett volna, megkérdezte: – Hogy is hívják az itteni szervezeteteket?

– Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Ligának.

– Oké. Mennyi tagja van a Ligának?

– Sok ezer, de nem úgy, hogy valamiféle összeszámolható névsoruk lenne. Még nem vagyunk valami feszesen megszervezve. Az erőnk egyelőre nem a számszerűségünk, hanem az eszménk, a Doc-Lap, vagyis függetlenség hatalmában rejlik. Vezetőink ismerik egymást és mindegyikük a hálózat ráeső részét.

– És te hogyan illesz ebbe? Valamiféle nagykövetként?

Tong elmosolyodott: – Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a társaim a vezetőjükké választottak.

– Elnök vagy?

– Akkora azért nem. Főtitkár. Valaki, aki összefogja a Ligát, irányítja tagságának különféle elemeit, és föllép a nevében, ahogyan most itt Kínában. Most az a feladatom, hogy a társaim szószólója legyek feléd és a bajtársaid felé, és az Amerikai Egyesült Államokat képviselő személyek felé.

– Én nem képviselem az Amerikai Egyesült Államokat, Tong. Csak katona vagyok, aki parancsokat teljesít.

– De szabad kezed van, hogy a magad elképzelései szerint lépj.

– Igen. Ennek persze megvannak a határai, de a testületemben így végezzük az akcióinkat. Ránk bízzák, hajtsunk végre egy feladatot, mi kimunkáljuk, mi ennek a legjobb módja, s a szervezetünk igyekszik megadni hozzá a kellő segítséget. Néha sikerül nekik, néha nem. Néha el tudjuk végezni a feladatot, néha nem.

– De te általában elvégzed.

– Nagyjából. Körülviszlek Kunmingon, ez a jutalmam, amiért életben maradtam. Jól ismered Kunmingot?

– Jól. Az elmúlt néhány évben többször is el kellett jönnöm, hol rövidebb időre, hol hosszabb tartózkodásra.

– És ezúttal?

– Remélem, rövid látogatás fesz, és hamarosan átlépheted velem a határt. Itt parkolj le, légy szíves, ahol az az öregasszony ül a kapuban.

Reisman szorosan a fal mellé állította le a kocsit, épp csak annyi helyet hagyva, hogy egy másik jármű elférjen mellette. Az öregasszony szorongva nézte a kocsit. A legtöbb gyalogos igyekezett tisztes távolba húzódni tőle. Még mindig nem értették ezeket a dolgokat, a fekete micsodát, ami hajtja őket. Voltak azonban, akik nagyon is értették, és Reisman továbbra is megtette a kellő óvintézkedéseket ellenük. Fölemelte a motorházfedelet és levette a rotort; Tong Van So helyeselt:

– Ezzel csak jót teszel! A tolvaj, akinek sikerül ellopnia egy ilyen ördögmasinát, egész életére megszabadul a munkától. Ha viszont elkapják, akkor jóval többet veszíthet, mint ez a dzsip, esetleg az életét, amelyet kényelemben szeretett volna leélni.

Elhaladt mellettük a fekete Buick. Két sötét öltönyös kínai utasa úgy tett, mintha nem is látná a dzsipet, amelyet mostanáig követtek.

– Micsoda meglepetés! – kiáltott utánuk Reisman, amint továbbhaladtak.

Tong Van So a fejét rázta: – Jobb lenne, ha nem tudatnád velük, hogy tudod, hogy ők tudják.

– Ezt Konfuciusz mondta?

– Talán. Nem vagyok konfuciánus – válaszolta méltósággal Tong –, bár elismerem hagyományos etikai és morális alapelvüket. Politikájukat nem annyira, mert az vezet a mandarinosztály merevségéhez.

Tong a kulcsával kinyitott egy nehéz fakaput és beléptek egy kicsi, csupasz udvarra a kőfal mögött, amelynek túloldalánál a dzsipet hagyták. A talaj döngölt föld volt, keskeny macskaköves ösvény vezetett egy egyemeletes épülethez. A kertben nem nőttek se növények, se fák. Vén volt a ház, régóta nem festették, nem tatarozták.

– Ilyen szállást bérelünk – mondta Tong Van So. – Szerények az igényeink. Legyen hol aludnunk, találkoznunk, dolgoznunk.

Fiatal férfi nyitotta ki a házba nyíló keskeny ajtót, nyilván hallotta már a léptüket az udvarról. Karcsú volt, középmagas, sűrű fekete haja a homlokába hullt. Bőrszíne, vonásai, különösen a szeme és az orra, ugyanazokat a fajtabéli sajátosságokat mutatták, mint Tong Van Sóé, mégse hasonlított rá. Szinte asszonyos volt a sűrű szemöldöke, hosszú szempillája, magasan ülő arccsontja és finoman beesett arca. Sötét szeme mégis férfias lelkesedést és erőt sugárzott, valami távoli pontra irányult, mintha az égő csipkebokrot látta volna meg és még mindig őrizné a képét. Lelkes szóáradattal köszöntötte Tongot, egy idegen nyelven, nyilván vietnamiul. A nyelv zeneisége kínai nyelvjárásra emlékeztetett, de annyira eltért a Reisman által ismert mandarinnyelvtől, hogy egy szót se értett. Tong kedvesen válaszolt, alighanem a magával hozott vendégről adott magyarázatot.

Azután angolra váltott át és elvégezte a bemutatást. – A munkatársam, Mr. Tran Van Thi... szólítsd Thinek. Ez pedig Jean Reisman őrnagy.

Tran Van Thi kezet nyújtott és néhány üdvözlő szót mondott angolul. Akcentusa Tongéra hasonlított, érződött rajta mind a francia, mind a keleti behatás. Mindhárman beléptek a házba, egy egyszerűen berendezett nappaliba, benne pamlag, két fotel, néhány kis asztal lámpákkal, s az ablak előtt nagy asztal székekkel. Az ablak a csupasz udvarra nézett. Az asztalon papírok, könyvek, tollak, meg írógép. Egy nő ült mellette és írt. Belépésükkor hátranézett, fölállt, s szívélyes, dallamos vietnami szóáradattal köszöntötte Tongot.

– Ez pedig Mai – közölte Tong angolul. – Nguyen Thi Mai, a delegációnk titkárnője, az ő fáradhatatlan munkája és sugárzó szelleme nélkül mi férfiak gyakran a zűrzavarba és kétségbeesésbe vesznénk.

Reisman rábámult, máris le volt véve a lábáról, már a puszta látványtól is jól érezte magát. Fiatal és szép volt a lány, fölragyogott a Tong Van So által rászórt, hízelgő bókok hallatán, minthogyha a feléje mutató kéz királyi jogar lenne. Sugárzásától világosabb lett a nyomorúságos helyiség. Reisman bejárta őt tekintetével, magába szívta egyéni vonásait, az éjfekete hajat, amely kis kontyba volt fogva a tarkóján, mandulaszemét, amely merészen állta a tekintetét, meleg mosolyát, amelytől elővillant hófehér fogsora, a sötét, teli ajkát és a nyári naptól aranylóra sült bőrét. A lány nem azt a pizsamaöltönyt viselte, nem is afféle hosszú szemérmes ruhát, amilyet a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi delegáció titkárnőjétől elvárt volna, hanem rövid kekiszoknyát, amely alól tetszetősen látszott ki erős, csupasz lábszára, és könyökig fölhajtott ujjú fehér inget. Lábán ugyanolyanféle pántos saru, amilyet a férfiak hordtak. Vibráló, sportos, edzett lány volt. Lehetett volna amerikai diáklány egy meleg nyári napon, vagy izraeli kibucnyik lány, aki a földeken végzett nehéz nap után kimenőruhát öltött.

– John Reisman vagyok – mutatkozott be, a lány pedig odajött, kezét nyújtotta és elismételte a nevét.

Ő volt hármójuk között az egyetlen, aki a Johnt helyes angol kiejtéssel mondta ki. Érintéséből még a hosszú pillanatokig kezében tartott kezéből is valami intimitás, nem az elvárt formalitás áradt. Kérdésére elmondta, hogy akkor tanult meg angolul, amikor szüleivel a háború előtt Hongkongban élt. Hanoiból származnak, de apjától a munkája gyakran megkövetelte, hogy külföldön éljen, még Európában is. Akárcsak kollégái, ő is tudott franciául, kínaiul és quõc gnûul is. Reisman nem értette; mire Mai elmagyarázta: ez a latinra átírt nemzeti írás neve, a franciák rendelték el, és hazájában a régi chû nho betűírás helyett használják, amelyet egyébként ugyancsak tanult.

– Maga kész tudós – bókolt Reisman.

– Tanári képesítésem van – mondta Mai. – Amikor otthon vagyok, néha valóban tanítok. Örülök, hogy maga a segítségünkre lesz.

Reisman hirtelen észrevette, hogy párbeszédük négyszemközti lett, bizalmasan elszigeteli őket a másik kettőtől. Észrevette Tong Van So mosolyát, amelyet a lányra vet, majd rájött, hogy ez neki is szól. Helyeslő mosoly, amely örömmel istápolja, hogy kialakulhat valami kettejük között. Thi tekintetében egy kis rosszallást látott; ez arra vallott, hogy Mai a számukra több mint munkatárs; talán nővér-anya-leánygyermek pótlék a ház férfijai számára.

A lány kiment, hogy valami frissítőt hozzon nekik. Tong megkérte Thit, vigye körül a házban Reismant, amíg ő elolvas néhány levelet, amely az aláírását várta. Áthaladtak egy kis konyhán, ahol Mai épp teafőzőt tett föl koksztűzhelyre, s odafordult, hogy újra Reismanra mosolyogjon. Egy rövid folyosóról két hálószoba nyílt, az egyik Tongé, a másik Mai-é. Az emeleten is volt néhány hálószoba, egyik Thi-é, a többi az alkalmankint ideérkező honfitársaiké. Se fürdőszoba, se vécék nem voltak a házban, éjjeliedényeket vagy szobaűrszéket használtak. Főzéshez, mosdáshoz vizet a csatornáról hordtak, vízhordóktól vásárolták, akik vállrudakon hordták nekik a sajtárokat.

– De mindez meglehetősen civilizált ahhoz képest, amihez odahaza szokva vagyunk – mondta Thi, és bizonyos fensőbbséggel folytatta: – Ott a barlangokban és erdőkben rendeztük be a főhadiszállásunkat, amíg kiépítjük haderőinket. Maguk, amerikaiak, persze nem szoktak hozzá, hogy így éljenek és harcoljanak. A maguk hadseregét gazdagon táplálják, a legjobb fegyverzettel és felszereléssel látják el. Mindent higiénikussá kell tenni a maguk számára.

Reismant inkább mulattatta, mintsem sértette ez a kommentár, nem fárasztotta vitatkozással magát. A szenvedés és nélkülözés mértéke viszonylagos és vitatható, néha hasznos, s neki épp elég gyakran volt része bennük ahhoz, hogy tudomásul vegye, de ne kéjelegjen benne.

Visszamentek a nappaliba, Mai pedig teát és rizssüteményt hozott. Reisman megpróbálta kiszedni Tongból, melyek a katonai terveik, és mekkora a kapacitásuk a japánok ellen, de Tong is, Thi is csak a geopolitika tágabb fogalmaiban mozgott. Mai nem szólt semmit, de feszülten figyelt, néha jegyezgetett. Reisman mellett ült a pamlagon, a másik kettő szemközt velük, s amikor Reismannak néha sikerült egy-egy pillantást vetnie a lány füzetére, kiderült, hogy az írás teljesen megfejthetetlen a számára. Nyilván ez volt az előbb említett quõc ngû. Tong egy idő után átengedte fiatalabb társának a szót, ő csak időnként bólogatott egyetértőn.

Reisman újra meg újra szerette volna a gyakorlati dolgok felé visszarángatni az előadást: – Mekkorák ott a japán szárazföldi haderők?

– Tényszámokban legnagyobb sajnálatomra nem tudom kifejezni – felelte Thi. – Megszállva tartják Hanoit és Saigont, a csapataik főleg ott láthatók. De országszerte vannak erős helyőrségeik. Négy évvel ezelőtt megállapodtak a franciákkal, engedélyezték nekik, hogy tovább maradhassanak a közigazgatásban, folytathassák üzleteiket, feltéve, hogy nem avatkoznak a japán háborús célokba és gazdasági kizsákmányolásukba.

– És pontosan mi a franciák üzlete Vietnamban? – kérdezte Reisman. Őszintén tudakolta, de irritálta is franciaellenességük.

– Az, hogy az uralkodó osztályt játsszák – oktatta Thi. – Hogy meggazdagodjanak és meghízzanak a népünk munkájából és a földünk kincseiből. Ez persze most már kevésbé lehetséges, mert a japánok erősen dézsmálják adókkal, kvótákkal és korlátozásokkal a francia profitot. Azonkívül a szállítási megegyezéseket se teljesítik a japánok. A felelősséget ezért a Szövetségesekre hárítják, amiért elsüllyesztik a hajókat és bombázzák a vonatokat. Kevés az élelem és az áru, az , infláció száguld, a feketepiac virul, a parasztok és munkások éheznek. De a franciák túlélik, emlékeznek a múltra és várják a jövőt. Övék a gumitermelő, rizs- és mezőgazdasági ültetvények. Az ő tulajdonukban vannak a bányák, erdők, bankok, külkereskedelmi vállalatok, a vasút, mindennemű közlekedés és hajózás; kivéve azokat a helyeket, ahonnan a japánok kiszorították őket.

Reisman Tong Van Sora nézett: – Éppúgy beszél, mint te.

– Ez természetes – válaszolta Tong. – Ő a tanítványom, és alaposan megtanítottam őt... hogy ő is tanítson másokat, talán téged.

– És ebben az egész vállalkozásban – folytatta még mérgesebben Thi –, Vietnam népe a rabszolga a bányákban, a gyárakban, a földeken. Keveseknek engedik meg, hogy magasabbra emelkedjék. Ezek is korrumpálódnak. Földbirtokosok, pénzkölcsönzők lesznek belőlük és szipolyozzák a saját népüket, akár a keselyük. De a legtöbb vietnami nem képes javítani a helyzetén. Jelenleg a japánokon kívül a francia ültetvényesek, üzletemberek, menedzserek és kormánytisztviselők ülnek a nyakunkon.

– Van ópiumkereskedelem is. Azt se szabad elfelejteni – szólalt meg keserűen Tong Van So. – Butító, erkölcstelen, becstelen. Francia monopólium, akárcsak az alkohol, amelyet a honfitársaimra erőltetnek.

Tessék, már megint, állapította meg Reisman. A gazdagító termény. Az ópiumkereskedelem csatornái, politikával, háborúval és gazdasággal összefonódva, átnyúlnak a csatatereken és országhatárokon, és érintetlenül hagyják az erkölcsi, vallási és politikai tisztességet. De úgy vélte, vannak ellenérvei Tonggal szemben.

– Ezt nem írhatod a franciák rovására – mondta. – A mákot a ti meoitok termelik a hegyeken. Meg a kacsinok és a sanok Burmában. Már jóval a franciák idejövetele előtt kereskedtek vele.

– Erővel elhódították és sokkal rosszabbá tették – jelentette ki Tong. – A gyarmati közigazgatás védelmezte és fönntartotta, pedig képmutató hangok hallatszanak ellene Párizsból. A colonok veszik meg a termést, ők irányítják a földolgozást és adják el az ópiumot a hazámban, ugyanúgy, ahogy a britek tették a gyarmataikon és Kínában a múlt században.

Tran Van Thi méltatlankodva tette hozzá: – Az imperialisták megkönnyítették a legszegényebb kínai kulinak is, hogy az ópium rabjává legyen. Semmi mása nem volt. Minden garast, amit életében keresett, kiszívták a csontjából is, s a szerencsétlen a ta-jen rabjává lett. Az én honfitársaim azonban erősebbek. Egyesek élnek vele, de nem adtuk meg magunkat tömegestül a ta-jennek, úgy, ahogy a kínaiak.

– Thi jól mondja – jelentette ki hirtelen dühvel Tong Van So. – A franciák korruptak és alattomosak! Fogyasztási kvótákat kényszerítettek rá bizonyos területekre és falvakra, s a szegény népemnek fizetnie kell az ópiumért, akár akarja, akár nem.

– Ha ez igaz – mondta Reisman –, akkor én is harcolni fogok ellene. De a többi, ami ellen tiltakoztok, az országotok gazdasági és politikai élete: mi lett volna, ha a franciák nem jönnek? Boldogabbak lettetek volna? Jobb módban élnétek?

Maga se tudta, miért érvel így. Két nappal előbb még ő mondta Ludlow sorhajókapitánynak Csungkingban, hogy egyetért Roosevelt elnök politikájával, amely szabadságot szeretne Ázsia őshonos népeinek. Ám Tong és tanítványa nagyon is azoknak az igazhitűeknek a módján beszélt, akik nem tűrnek meg más igazságot a sajátjukon kívül.

– Ez vitatható pont – felelte Tong. – Talán. Bár ha nem a franciák, akkor a britek jöttek volna, vagy más európai ország. Gondold meg, mekkora előnyt élveztetek ti nyugatiak Kínából, mielőtt a japánok kiszórtak benneteket onnan. Az úgynevezett nemzetközi településeitekről és a szerződéses kikötőitekről beszélek, ahol most a japánok ülnek. Az én országomban a portugáloknak és a hollandusoknak voltak kereskedelmi állomásaik négy évszázaddal ezelőtt. A franciák valamivel később jöttek, de négyszáz évig megtartottak bennünket, katolikus misszionáriusokkal, kereskedőkkel és katonákkal, míg 1884-ben be nem adtuk a derekunkat, meg nem adtuk magunkat a Protektorátusi Szerződésnek. Talán mert gyöngék voltunk még a kínaiakkal vívott küzdelemtől. Ahogy már mondtam neked és az alezredesednek, amikor a kínaiak utoljára bejöttek hozzánk, ezer évig maradtak. De most a franciák meg a japánok ülnek a nyakunkon. Negyvenezer francia colon japán katonai kontrollal huszonhárommillió honfitársamon uralkodik. Ha segítesz nekünk a japánok ellen, az a te országodnak is jó lesz, non?

– És mi legyen a franciákkal?

– Békésen akarunk tárgyalni velük, mihelyt megszabadulunk a japánoktól. Egyenlőkként kezeljük őket. Elvégre a franciák civilizált nemzet. Ők is megvívták történelmük során a maguk forradalmát, hogy szabadságot juttassanak a népnek. Méghozzá véres forradalmat, amelyről mi szívesen lemondunk. Elvégre az országunk népei még messze nem egységesek. Mi magunk különböző etnikumhoz tartozunk, különböző a vallásunk, az életvitelünk, sokféle a nyelvünk.

– Akkor miért lennétek nemzet? – kérdezte Reisman.

– Miért egyetlen, megoszthatatlan nemzet az Amerikai Egyesült Államok, mindenki számára szabad és igazságos ország? Mi se kérünk mást.

Tran Van Thi szólalt meg újra, hogy betöltse a hirtelen támadt, tűnődő csendet. Gúnyosan fölnevetett.

– A mi helyzetünk odahaza bonyolultabb még ennél is. Annyira bonyolult, hogy egy pillanatra magam is megfeledkeztem róla. Van egy császárunk is! Tudta? Megvan a magunk Napóleonja! Vagy talán inkább Lajosa. Nagyon is más, mint a többi harcos király, akik a kétezer éves történelmünk során uralkodtak nálunk. A mi császárunk, Bao-Dai inkább csak báb. Egy nemlétező nemzet fölött uralkodik a huéi királyi palota védettségében. Egy aranyifjú! Ott ül a trónján a japánok örömére. Csak a pénze és a nők érdeklik, meg az előjogai és minden elérhető fényűzés. Miközben a népe éhezik és pusztul!

– Úgy hangzik, mint egy Lajos, aki elvesztette a fejét – dünnyögte Reisman. Untatta a sok politika és szónoklat, de tudta, alaposan ismernie kell a témát, mielőtt lehetővé teszi nekik, hogy fegyvert kapjanak az arzenálból.

13.

Reisman késő délután kocsival visszament a bázisra, összeszedte néhány holmiját a tiszti szállásról és visszament a vietnamiak szállására. – Ha veletek megyek át a határon, hozzá kell szoknunk egymáshoz – mondta nekik. – Meg kell tudnunk, melyikünk horkol és melyikünk beszél álmában. – Közben Maira nézett, a lány pedig fölszegte a fejét és rebbenéstelenül állta a tekintetét.

Biztos volt benne, hogy Taj Li buzgó emberkéi követték őt az útvonalon, más-más járművei; sőt, a vén fekete Buickot is észrevette, őt várta az úton, az OSS főhadiszállás közelében. Nem csoda, hogy a kínaiak nem harcolnak és nem nyerik meg a háborút, tűnődött. Túlságosan sokukat alkalmazzák arra, hogy egymás ellen és a szövetségeseik ellen kémkedjenek. Ha Taj Li minden ügynöke fegyvert kapna és bevetnék őket a japánok ellen, akkor öt-hat hadosztállyal több lehetne a fronton.

Vacsora előtt összeszedték az iratokat a nappali szoba asztaláról és körülülték. Reismannak föltűnt, hogy mindhárman, Tong is, ki-be jár a konyhába, és részt vesz az előkészítésben meg a főzésben. Meglehetősen ügyesen csinálták, az egyszerű, koksztüzelésű tűzhely kényelmetlenségéhez képest. Ünnepiesen szolgálták föl a vacsorát. Egy egész tavi halat, tálkákban rizst, édes mártással elkészített, kockákra vágott csirkehúst, különféle zöldségeket, sőt még bort is. Reisman sejtette, nem minden este esznek ilyen jól, ezt a lakomát az ő tiszteletére rendezték.

Tong fölemelte borospoharát.

– Az Amerikai Egyesült Államokra és Roosevelt elnökre! – kiáltotta. Alig nedvesítette be ajkát a borral, máris letette a poharát, Reismant viszont biztatta, igyon, amennyi jólesik, egyen jóízűen és ne kövesse az ő rossz példáját.

– Örömteli és jó dolog, hogy szövetségesek lettünk – lelkendezett. – Az Egyesült Államok volt az első gyarmat, amely forradalomban nyerte el függetlenségét. Nyolcvan évvel ezelőtt is a ti országotokhoz fordultunk segítségért. Az akkori császárunk írt a ti Lincoln elnökötöknek, barátsági szerződést javasolt.

– És mi történt? – kérdezte Reisman.

– Semmi. Mr. Lincolnnak, ha jól emlékszem, akadt akkoriban más gondja is.

Reisman elterelte a politikáról és a háborúról az asztali társalgást. Többet szeretett volna tudni új társairól, főleg Tong Van Sóról. De Tongnak nem akaródzott önmagáról beszélni, inkább a fiatalabbakra terelte a figyelmét. – Ők az érdekesek. Ők a harcosaink, ők országunk jövője.

Tran Van Thi is kelletlenül beszélt önmagáról. Láthatólag ő is szerette volna maga körül kialakítani azt a titokzatos légkört, amit Tong; mégis kénytelen volt eleget tenni főnöke nógatásának.

– Nem vagyok én senki és semmi – mondta, de a hangja nem volt elég szerény ehhez. Büszke és szenvedélyes kis beszédet tartott. – Burzsoá családba születtem Nghé An tartományban, amely tanítónk és vezérünk szülőhelye is. – Meghajtotta fejét Tong Van So felé. – Már korán ugyanazon erők és befolyások értek, mint őt, és mint az előttünk járó hazafiakat és harcosokat. Talán az tett azzá, ami vagyok, hogy ugyanazt a levegőt szívtuk, ugyanannak a földnek a termését ettük.

– Éspedig mivé? – kérdezte Reisman. Vigyázott hanghordozására, hogy barátságos, nyílt kérdésnek hangozzék, ne kihívásnak.

– Olyan emberré, aki meg akarja szabadítani hazáját minden idegen uralomtól és befolyástól – válaszolta Thi.

– Ez a raison d'etre-d?

– Oui.

Reisman mosolygott. Ha Thi létének értelme országát totálisan leválasztani mindenről, ami francia, így a francia nyelvről és filozófiáról is, akkor ez az ő számára nehéz, sőt kellemetlen lesz.

– Beszélj neki Quoc-Hocról – szólt Tong. Thi meglepődött. – Érdekli ez őt egyáltalán?

– Persze. Az ő hazájában is nagyon fontos, ki hol tanult.

– Egyeseknek fontos, de nem nekem – mondta Reisman.

– Azok számára ez az intellektuális sznobéria egy formája – nevetett Tong. – A te számodra, Jean, az ellenkezője: a tettek emberének arroganciája, vagy talán a proletariátusból származó férfié, ha valóban az vagy. Mégis, a vezetőitek mintha mind ugyanazokra az egyetemekre jártak volna. És hol tanulnak a mi leendő vezéreink, Thi?

Tong szavai mulattatóan hasonlítottak a “cheerleaderekéhez", akik föllelkesítik a tribün drukkereit, hogy buzdítsák a hazai csapatot. Thi azonban egészen komolyan vette, még csak el se mosolyodott, amint megnevezte a régi iskolát Reismannak.

– A Lycée Quoc-Hocban. A régi fővárosban, Huéban van, és Vietnam legeslegjobb iskolája. Igaz, nem egyetem, nem is főiskola. Inkább a ti jobb középiskoláitokhoz, vagy előkészítő iskoláitokhoz hasonlít.

– Ez volt az én líceumom is – mondta Tong, karikírozni akarta a dölyfösséget, de tényleg büszke volt. – Persze én több mint harminc évvel régebben jártam oda, mint ifjú barátom. Thi.

– Még mindig ugyanolyan – jelentette ki Thi.

És mi teszi ilyen különlegessé? – kérdezte Reisman.

Tong Van So biccentett védencének: válaszoljon csak.

– A tanterv nem pusztán azt célozta, hogy franciautánzatokat neveljenek belőlünk – szavalta Thi. – Quoc-Hocban nemcsak európai tárgyakat tanultunk, hanem klasszikus vietnami kultúrát és nyelvet is, amely nem szerepel a közönséges líceumok céljai között hazánkban.

– Ezt követte, hogy ifjú barátunk büszke megkülönböztetésül fölvette középső nevét, amelyet ma használ. Magam is éppígy vettem föl ezt a nevet, úgyhogy ez is közös bennünk. A nyelvünkben Van azt jelenti: tanult ember.

Thi kissé zavarba jött, amiért pártfogója az ő kontójára tréfálkozik, de derűsen fogadta.

– És Mai? – kérdezte Reisman, a lány szemébe nézve. – Ő nem meséli el nekem az élete történetét?

– Szívesen – válaszolt vidáman a lány. – Hanoiban születtem, ott jártam iskolába, meg Hongkongban, sőt egy rövid ideig Franciaországban és Angliában is. Katolikus család vagyunk, de az én kezdeti nevelésem a hittantól eltekintve inkább liberális volt, mintsem konzervatív. Másként élem az életem, mint anyám nemzedéke, nem követtem hazám hagyományos női szerepét. A szüleim, a fivéreim és a nővérem, mert négyen vagyunk testvérek, mindig bátorítottak. Talán, mert sokkal több kapcsolatunk volt a nagyvilággal, mint másoknak. Apám azon kevés vietnamiak egyike, akit igen fontos pozícióba emeltek a francia üzleti világban. Egy vállalat igazgatója, amely a nyersanyagexportunk nagy részét irányítja. Ezáltal utazhatott, ezért élhetett külföldön és vihetett magával bennünket.

– Most hol van?

– Hanoiban. Az egész családom ott van most, kivéve engem.

– És tudja magáról az édesapja, hogy hol van?

– Annyit tud, hogy Kínába mentem. Örül, hogy messzire kerültem a japánoktól. De hogy a következő kérdését is megválaszoljam: nem, nem tudja, mit csinálok itt, kikkel vagyok, azt se, hogy hazánk szabadságáért és függetlenségéért dolgozom.

– Helyeselné?

A lány elgondolkodott. – A célt igen... az eszközöket aligha. Azt hiszem, szeretne személyesen megnézni.

Vacsora után, amikor közösen – Reismannal együtt – leszedtek és elmosogattak, megkérdezte Mait, elvállalná-e egy időre a tanítónője szerepét. Szeretne tőle órákat kapni a vietnami nyelvből, szeretné, ha a lány példákat mutatna neki a régi és az új írásmódról, és megmagyarázná az eltéréseket a kínaitól. Tong Van So és Tran Van Thi jó éjszakát kívánt nekik és szobájukba mentek. Reisman és Mai leült egymás mellé az asztalhoz az olajlámpa fénye alá. A lány papírlapokat, tollakat, ecseteket és tintát készített mindkettejük elé.

– Kezdetben... – szólt Mai. Reisman ránevetett. – Mintha a Bibliát kezdené fölmondani.

A lány is nevetett. – Nem ez volt a szándékom. Ebből bőven elegem lett kislány koromban. Manapság, ha egyáltalán kötődnék valamilyen valláshoz, inkább az egyik keleti vallásunkat választanám.

– Jobban illik a környezetbe.

– És ha így kezdeném: “Egyszer volt, hol nem volt"?

– Ez már jobb. így szórakoztatóbb a tanulás. Mondjon egy mesét, tanító néni.

Mai tettetett szigorral nézett rá: – Lefogadom, ebadta kölyök volt iskolás korában. Lássunk hozzá, Őrnagy!

– John.

– Oké, John. Egyszer volt, hol nem volt, amikor a kínaiak bevonultak országunkba kétezer évvel ezelőtt, még nem volt vietnami írott nyelv. Beszélt nyelv volt, de a hangokat és gondolatokat semmiképp se lehetett leírni. Erre aztán a kínai képírásjeleket használták azokhoz a szavakhoz, kicsit változtattak rajtuk, hogy különbözzenek a kínai jellegtől és így alakítottak ki egy írott nyelvet. Ez az az írás, amelyet ma chû nhonak nevezünk.

Mai tollal leírta a chû nho szavakat az előtte fekvő papírlap tetejére, a középre. Alája, zárójelben: (régi vietnami írás). Bal oldalra fölírta: Kínai képírásjelek. Jobbra pedig ezt quõc ngû, – alája meg (új vietnami írás). Elfordult, Reismanra nézett, annak tekintete pedig az írásról a lány arcára emelkedett.

Mai gyorsan folytatta: – Chû nho már nem hivatalos írás, manapság már inkább csak a tudósok nyelve. De itt a legnagyobb a hasonlóság a kínai és a vietnami között. Vegyük például a régi vietnami szót a mennyországra. Ez a szó: trói. Leírom neked a mostani írásunkkal, a quõc ngûval, amit könnyebben tudsz kiejteni, mert most ugyanazt a latin ábécét használjuk, amelyet ti az angolban; megtoldva ezekkel a kis megkülönböztető jelecskékkel, amelyek a pontos kiejtést mutatják.

A quõc ngû fejléc alá, a papír jobb oldalára Mai leírta a trói szót, és megint kiejtette. – Gondolj arra az időre, amikor semmi mód nem volt leírni ezt a hangot. Ott volt a mennyország fogalma, a mennyország vietnamiul, trói, de nem tudták leírni, vagy elolvasni vietnami nyelven. Aztán... voilá! jöttek a kínaiak, volt írott jelük, képírásjel, amely mennyországot jelent. Most leírom neked ide balra a kínai képírásjeloszlopba. – Gyors, könnyed ecsetvonásokkal odafestette a papírra a mennyországot jelentő kínai jelet. – Ezt a szót kínaiul, mandarin dialektusban így ejtik...

– Thien – vágta rá Reisman.

A lány elismerő pillantást vetett rá: – Nagyon jó! De a hajdani vietnamiak nem akarták megváltoztatni a saját, mennyországot jelentő szavukat a kínaiak mennyországot jelentő szavára. Ehelyett kombinálták a mennyországot jelentő kínai képírásjelet egy másik kínai jellel, amely azt jelenti, odafönn, a magasban. Újabb jelet rajzolt a mennyország kínai jele mellé.

– Shang – mondta Reisman.

– Kitűnő. A régi vietnamiak fogták ezt a két jelet, összeötvözték egyetlen képírásjellé és megalkották a saját írásmódjukat a trói leírására. – Bemutatta a férfinak, az ecsettel, ott a papíron a középső fejléc, a chû nho alatt. – Comprenez-vous, Monsieur Commandant?

– Trés bien, mademoiselle. Je comprends. Veuillez l'écrire davantage.

Mai eleget tett a kérésének, megmutatta néhány más szó írását kínaiul, óvietnamiul és újvietnamiul. Lemásoltatta Reismannal az összes szót és képírásjelet a nekiadott papírra és gratulált ügyességéhez, még ha a férfi óhatatlanul elfelejtett is kitenni néhány finom megkülönböztető jelecskét a quõc ngûban. A lecke közben többször is egymásra néztek. Kezük egymáshoz ért, karjuk és válluk súrlódott, mert szorosan egymás mellett ültek. Reisman érezte a szikrázást kettejük közt, de elhatározta, nem tesz semmit, amíg nyílt és egyértelmű fölkínálkozással nem találkozik.

– Nem is tanácsolnám, hogy tanuld meg a chû nhót – mondta Mai a lecke végén. – Csak vedd tudomásul, hogy létezik és kész. Ha komolyan tanulni akarsz, inkább azt mondom, koncentrálj a quõc ngûra. Mint már tudod, a mieink közül sokan beszélnek franciául, angolul vagy kínaiul. Meg tudod majd értetni magad minálunk.

Reisman azután körüljárta a házat Maijai, ellenőrizték a külső-belső biztonságot, megnézték, jól be van-e zárva minden. A lányból még most se érkezett olyan jelzés, amit fölkínálkozásként foghatott volna föl.

– Jó éjt, John! – búcsúzott el a lány és elindult a folyosón a szobájához.

– Jó éjt, Mai – köszönt el Reisman, és fölment az emeletre, a neki kijelölt szobába.