– Mindent el fogok követni.

Aznap éjjel, amíg a kommunikációs helyiségben várakozott, némi perverz öröm fogta el, hogy kiötlötte. A Madeleine-nel szórakozottan eltöltött este során újra meg újra átgondolta, de arra képtelen volt, hogy a bizalmába avassa az asszonyt. A kulcsszó az anyagiasság lesz. Vagy, ahogy Sam Kilgore nevezte volt: a buli.

Új, egyszer használatos rejtjelkönyvének egy lapját használva teremtett kapcsolatot Kunminggal, és megkönnyebbülten értesült róla, hogy Kilgore visszaérkezett. Nem szívesen működött együtt vele mostanság, de hát továbbra is Kilgore a fölöttese és Reismannak szüksége volt rá, ahhoz, hogy a tervét keresztülvigye. Kilgore segíteni fog neki szabálytalan akciókban, ha úgy hiszi, hogy személyesen és szakmailag haszna lesz belőle. Reisman kérte, hívják oda Kilgore-t a rádiósszobába. Rendkívül sürgősen. Fél órára megszakította a vonalat, azután újra kapcsolatot teremtett.

Az első szavak, amelyeket megfejtett Kilgore üzenetéből, szívélyes üdvözlet szavai voltak; halvány utalás se volt benne árulásának titkára, s kettejük zavart viszonyára. Mintha egy viperával lett volna dolga. De ez ebben az esetben előny volt.

A kódolt tá-ti-tá beszélgetés során azzal etette be Kilgore-t, hogy kinn van a terepen egy új bennszülött csoportnál, amellyel kapcsolatba került. Ezek készek gerillákként dolgozni a japánok ellen, de annak azonnali demonstrálására van szükségük, hogy Reisman megadhatja azt a segítséget nekik, amit megígért. Hogy mézet is rakjon a madzagra, azt mondta Samnek, hogy az új csoportnak hatalmas elrejtett készlete van abból az áruból, amely Samet annyira érdekli: ópiumból. Azt mondta, megegyezett, hogy megkapja ópiumukat fegyverért és lőszerért, de feltétlenül bizonyítania kell megbízhatóságát azzal, hogy másnap éjszakára elintézi nekik a fegyverzetledobást.

Amikor Kilgore megkérdezte, miként lesz leszállítva az ópium, Reisman már tudta, hogy megfogta az ezredest. – Tongnál fogom lerakni – felelte. – Szállítás később.

Kilgore néhány pillanat múlva beleegyezést jelzett vissza és megkérdezte, milyen tételeket kell ledobni, hánykor és hova.

Három szakasz indult el másnap este. Egy Derrieu őrnagy alatt abból a célból, hogy megvédje a ledobási zónát a behatolóktól; a Gauthier ezredes vezette második csapatnak az volt a dolga, hogy ha kell, csináljon elterelő akciót; és egy harmadik, amelyet Reisman és Robert ezredes kísért el, a jelzőtüzek meggyújtására. Homokkal és benzinnel teli nagy főzőedényeket használtak, amelyeket pokrócokkal könnyűszerrel el lehet oltani, ha megzavarják őket.

Éjjel egykor egy Liberator bombázó jelent meg a hegyek fölött, és finom pontossággal dobta le a tehervivő ejtőernyőket. A csomagokra könnyűszerrel rátaláltak. Reisman még rá is ismert néhány csomagra, amelyeket ő zsákmányolt Csiang Fa-kvejtől. A legjobb helyre kerül, gondolta; szívéhez közelebb, mintha Ho Si Minht támogatná vele.

Azután Robert ezredes igen elégedetten elengedte és biztosította: szívesen látják Lang Sonban, bármikor jön. Madeleine-hez sietett, érzelmes búcsút vett tőle és megígérte: két héten belül visszatér. Ugyanúgy surrant ki Lang Sonból, mint ahogy három napja bejött.

Éjjel fél háromra átjutott a Sông Ky Cungon, s a rizsföldeken át a japán hadállások mögötti pagodához tartott, ahol Bó Szant és a három vietnamit hagyta. Egy óra múlva ért a csöndes telekhez.

A szerzetesi szállás ajtajában sáfrányszínű köntöst viselő alak bontakozott ki a sötétségből, fölemelkedett guggolásából és koldustálkával a kezében indult felé. Nagyon fiatal, borotvált fejű férfi volt, hódolatteljes mozdulatot tett és továbbment.

Majd nevetés hallatszott Reisman háta mögül, s egy ismerős hang ezt kiáltotta akcentusos angolsággal:

– Örülök, hogy újra látom, duwa John! Nagyon féltettem.

Bó Szan volt az. – Látja, még magát is becsaptam! – örvendezett.

Reisman elképedve nézett rá, a fiú pedig elmesélte, hogyan kísérte az egyik szerzetest gyalog a japán táboron át, hogy kikémlelje őket. Reisman összeszidta, amiért ilyen veszélyeket vállal.

– Nem bírtam ki, hogy csak üldögéljek itt, duwa John – mondta komolyan Bó Szan. – Tudni, hogy itt vannak, ilyen közel... meggyilkolták a családomat és elpusztították a falumat. Szerencséjük van, hogy nem öltem meg egyet se közülük. Talán mert megtanultam már magától, milyen az óvatos kém.

Reisman ámulattal és elragadtatva nézegette a fiú álöltözetét. – Nem is tudtam, hogy beszélsz japánul.

– Értek valami keveset, de beszélnem nem kellett – magyarázta Bó Szan. – A társam azt mondta azoknak, akik kérdezgetni próbálták, hogy némasági fogadalmat tettem. De nagyon is figyeltem.

– És mit hallott, Bawsan tizedes? – mosolygott Reisman.

– A katonák némelyike most jött Kínából. A japán 37-ik hadosztály előnyomuló egysége. Tapasztalt harcosok, nem megszálló csapatok. Később jönnek még hasonlók.

Reisman megdicsérte. Ez az értesülés épp beleillett abba, amit Lang Sonban megtudott, és amit Ho Si Minh mondott neki. De az még ebből se derült ki, ki fog tenni mit és kivel. A japánok a franciákkal? A franciák a japánok ellen? Egyikük, vagy mindketten a Vietek ellen?

– Ébreszd fel a többieket – mondta Bó Szannak –, és gyerünk az országúira.

34.

A Pac Bóba vezető visszaúton még óvatosabban gyalogoltak, mint idejövet. Megbizonyosodtak ugyanis a környéken lévő japán csapatok megnövekedett számáról és tudták, hogy a japánok és a franciák átcsoportosítanak Tonkinban, és fölhasználják az új félkatonaiakat is. A két Viet Minh felderítő a szakma mestere volt, olyan egyszemélyes ösvényeket leltek, amilyenekről Reisman nem is álmodta volna, hogy léteznek, mozgásuk “lopódzás... folytonos lopódzás... érkezésük váratlan... távozásuk észrevétlen". Csak a rádió tudta a titkot. Rádiósai naponta kétszer hívták a bázist, ahogy eljövetelük óta állandóan, az adáshoz rejtjelezést és rejtjelkulcsot használtak, nem élőhangot. A Viet Minh-táborban most három rádió volt, egyik az ő hullámhosszukra állítva, a másik kettő a japánokat és a franciákat hallgatta le, hogy veszély esetén riaszthassák az őrséget.

A negyedik nap hajnalán a gyalogúton Bowren őrmesterbe, Joe Władisławba és Ken Sawyerbe futottak bele, s egy gerillaegységbe. Reismant úgy köszöntötték emberei, mint szülők, akiknek kamaszfia elbitangolt és későig maradt ki este: örömmel, hogy viszontlátják, de mérgesen, merthogy már épp aggódni kezdtek.

– Nem örültünk volna, ha elkallódik, ilyen közel otthonhoz – morogta Bowren.

– Kösz, Clyde – mondta Reisman, jólesett neki az aggodalmuk.

Észrevette, hogy kevésbé “uramozzák", mint amikor megérkeztek, s inkább a közös élmény tiszteletével és bajtársiasságával kezelték, mintsem a rangnak járó alázattal. Most volt egy kis lelkifurdalása, amiért nyolc napon át magukra hagyta őket egy országban, amelyet se nem kedveltek, se nem értettek, se nem bíztak meg benne – miközben ő oly jól múlatta magát Lang Sonban.

Bowren, mellette gyalogolva, halkan így szólt hozzá: – Baromian zavar, hogy nem ismerem a nyelvüket, őrnagy. Egyszerűen nem bízom bennük.

– Történt valami?

– Bőven. Először is, van egy másik amerikai a táborban, egy kínai-amerikai civil. Azt mondja, ismeri magát.

– Jimmy Lum?

– Ja, az a neve. Csuda egy pofa. Egyenest megmondta, hogy ő kém.

– Az is – mondta Reisman és biztos volt benne, hogy Kita Shidehara az.

– Sokat kérdezősködött, de mondtam Sawyernek és Władisławnak, hogy tartsák a szájukat, míg maga vissza nem ér.

– Helyes. Van más is?

– Nem lesz elragadtatva tőle – mentegetőzött Bowren.

Jelentette, hogy a kiképzési program kiegészítéseképp kimentek egy párszor próbarajtaütésekre, amelyeket Vo Nguyen Giap tervezett meg elszigetelt ellenséges előőrsök ellen.

– Japán előőrsök ellen?

– Sajnos az egyik francia volt. De mi, a fiúkkal csak akkor tudtuk meg ezt, amikor odaértünk – mondta elkeseredetten Bowren. – Kivertek bennünket. Kiderült, hogy túlerőben vannak és nagyobb a tűzerejük, mint ahogyan Giap előzőleg hitte. Néhány Viet elesett, néhány megsebesült. Mi visszahúzódtunk, mihelyt megláttuk, kikre lövünk. Nem tetszett a dolog.

Reismant földühítette a hír. – Helyesen cselekedtél, Clyde. Ez nem a mi harcunk. Ebből ki kell maradnunk.

– Legközelebb inkább magával megyünk, Őrnagy.

– Nektek ki se kell dugnotok a nyakatokat innen, se velem, se nélkülem – mondta hevesen Reisman. – Azért vagy itt, hogy kiképzést vezess, és nem azért, hogy lelövesd magad.

Mihelyt beérkeztek a Viet Min-táborba, Bowren óvatosan körülnézett és nagyon halkan így szólt: – Szerintem ezek szélhámosok, őrnagy. Az újoncokat kivéve ezeknek annyi szüksége van kiképzésre, mint magának vagy nekem. Szerintem csak a fegyverekre meg a lőszerre buknak. Lehet, hogy én több fegyvert ismerek, mint ők, de ezek máris többet tudnak a dzsungelharcról, mint amennyit én a büdös életben megtanulok.

Reisman külön-külön beszélt Władisławwal és Sawyerrel. Elmondták neki, hogy meglehetősen idegennek érzik itt magukat, idegenebbnek, mint Európában valaha is. Nem szerettek együttműködni a Vietekkel.

– Azt hittem, van egy kis barátnőd, aki felvidít – ugratta Władisławot Reisman.

– Az csak egy éjszakára szólt, Őrnagy. Ő kezdeményezett azon az első estén, akárcsak a magáé. Nem nagyon érdekli őt az, ami engem érdekel, egy jó kis etyepetye. Beszél egy kicsit a békaevők nyelvén, egy kicsit angolul és egyre olyan kérdésekkel nyaggat, amire nem tudom a választ, és ha tudnám se mondanám el neki.

Reisman emberei a kunyhójukba mentek, ő maga pedig egyenest Ho Si Minh barlangjába. Ho jó hangulatban volt, de Reisman rövidre fogta a dolgot és szemrehányásokkal illette, amiért az ő távolléte alatt titokban rátámad egy francia előőrsre és veszélyezteti Reisman embereinek életét.

– Une erreur terrible! – kiáltott fel Ho. – Magam is kiborultam, amikor meghallottam. Ezelőtt alig egy héttel még valóban a japánoké volt az az erdei hadállás, amelyet megtámadtak. A mieink csak a támadás pillanatában tudták meg, hogy a japánok már elmentek onnan. Nem volt semmi katonai jelentősége, s a franciák titokban foglalták el. Ez is egy példa arra, amit a múltkor mondtam neked, Jean. A franciák is, a japánok is ide-oda mozgatják csapataikat, de hogy mi okból, azt még mindig nem értjük. Összeszidtam Giapot ezért a tévedéséért.

Reisman nem hitt neki. – Ha lehordtad, nyilván azért tetted, mert nem sikerült győznie – jelentette ki.

– Teljesen egyetértek – mondta könnyedén Ho. – Ne tégy semmit, amíg kellőképp föl nem készültél. Biztosítlak, még egyszer nem fog előfordulni. Mit tudtál meg Lang Sonban?

Reisman a nagy domborzati térképhez lépett és. hozzálátott, hogy beszámoljon a megerősített japán hadállásokról a város körül, de azután észrevette a máris megjelölt állásokat.

Mihelyt Ho meglátta, mire mutat Reisman, gyorsan közbeszólt: – Shidehara visszatért!

– Akkor az én utam szükségtelen volt – vágta rá Reisman. – Veszedelmes volt és csak az időmet pazaroltam, leszámítva, hogy kellemesen vakációztam a barátaimnál. – Tulajdonképpen nem érezte így, de úgy vélte, ez a kis nyűgösködés belefér a játszmába, amelyet Ho játszik. – Úgy látom, Kita ugyanazokat az értesüléseket hozta nektek, mint amit én – vádaskodott.

– De ő nem tudhatott meg annyit a colonokról, mint te – bizonygatta Ho. – Alig várom, hogy halljam a jelentésedet.

Reismannak esze ágában se volt bármit is mondani a franciák tevékenységéről, még kevésbé a Lang Son számára megszerzett fegyverekről. – Egyetértek azzal a becsléssel, amelyet az elindulásom előtt mondtál el. Nincs erejük, hogy bárkit is megtámadjanak, talán még arra se, hogy önmagukat megvédjék.

– Talán ezt akarták elhitetni veled – tűnődött el Ho.

– Mint ahogy a japánok azt, hogy nagyon erősek, s így félelmében mindenki úgy cselekedjék, ahogy ők szeretnék. Arrogánsak és kegyetlenek. Amellett tolvajok is, akik elfogadják a javakat és a szolgálatokat, de nem fizetnek érte. Készülnek valamire, mind a ketten – tette hozzá komoran –, és ez engem nagyon izgat. Egyikükben se hiszek és egyiküknek se bocsátók meg azért, ami Lang Sonban történt 1940-ben.

– Mi volt az? – kérdezte Reisman. Emlékezett még, milyen morbid volt Ho akkor, amikor első ízben mentek oda együtt.

– 1940 szeptemberében vietnami hazafiak, a japánokban bízva átjöttek velük a határon, Kínából, és néhány napon át a franciák ellen harcoltak. De a japánok, mihelyt megérkeztek, otthagyták a mi hazafiainkat, a franciák pedig lemészárolták őket, akit csak utolértek. A többiek visszamenekültek Kínába. Tragikus volt.

– Kita Shideharában mégis megbízol – vitázott Reisman.

– Ő hasznos számunkra. A saját indítékaiból.

– Úgy látszik, itt mindenkinek vannak saját indítékai – kommentálta gunyorosan Reisman.

– És a tieid mik, Jean?

– Hogy minél előbb kijussak innen, méghozzá ép bőrrel.

– Nem érdekel a hazánk? Se a politikánk?

– Csöppet se – jelentette ki határozottan Reisman.

– Akkor miért küldött ide a kormányod?

Reisman már majdnem megadta az egyszerű választ: – Mert kéznél voltam, mert tudok franciául és mert értek a piszkos háborúzáshoz – de rájött, hogy Ho már megint a dialektikus szemináriuma felé tereli.

– Nem ők küldtek engem, apó – emlékeztette hangsúlyosan Reisman. – Te hívtál meg, miután elhitetted Kilgore ezredessel, hogy a japánok ellen akarsz harcolni.

– Katonai hírszerzési adatokat szolgáltatunk... igen értékeseket.

– Egyetértek.

– Megmentettük az amerikai repülőtöket és másokat is meg fogunk menteni.

– Dicséretes.

– Intéztünk néhány támadást a japánok ellen.

– Nem eleget.

Ho hallgatott. Komoran nézett Reismanra, mintha a szóváltás egyszeriben untatná, vagy sértené. Azután így szólt: – Az embereiddel együtt majdnem megkettőztétek az újonckiképzési kapacitásunkat, és ezért nagyon hálásak vagyunk. De nem vethetjük be mindnyájukat azonnali kétséges akciókba. Ez megtizedelne bennünket. Megtörtént ez már az elmúlt években, és én megfogadtam, nem engedem, hogy újra megtörténjék. Azonkívül még mindig nincs elegendő fegyverünk. Bár hála neked és a tieidnek, most jóval több van, mint eddig.

– Mikor? – kérdezte Reisman. – Mikor lesztek hajlandóak, hogy erővel nekiinduljatok? Mi van, ha komoly szükségünk van rátok egy döntő feladatra? Mi van, ha személyesen nekem szükségem van a csapataidra, mert mások nincsenek?

– Fél éven belül semmiképp. Még fél évre van szükségünk. Jövő júniusra készen állunk.

– Jelenteni fogom Kunmingnak – mondta Reisman –, és döntsék el ők, akarják-e, hogy folytassuk.

Kilépett Ho barlangjából, s a kunyhója felé tartott. Aludni szeretett volna végre néhány órát. Bó Szan alighanem alszik már; Bowren, Władisław és Sawyer pedig bizonyára Viet-gerillák újabb osztályát tanítgatja. Meglepetten látta, hogy odakinn ülnek szállásuk lépcsőjén Kita Shideharával. Ahogy közeledett, kihallgatta a Kempitaj-ezredes szövegét; hajdani, San Franciscó-i boldog életének történetével szórakoztatta a fiúkat.

– Władisław észrevette: – Hé, Őrnagy, ez itt Jimmy Lum.

Kita a szokott mókás, derűs hangulatában volt. így szólt: – Épp az ismerős, otthoni helyeket emlegetjük Bawsam tizedessel. Nem emlékszik annyi mindenre, mint én.

– Épp téged kereslek... Jimmy – mondta rosszkedvűen Reisman.

– Én meg téged. – Járkáljunk egyet!

Elballagtak a forráshoz és letelepedtek arra a nagy gömbölyű kőre, amelyet Ho néha szabadtéri irodájaként szokott használni.

– Gratulálok a színészi produkciódhoz, ezredes.

– Kiadsz?

– Nem. Azt hiszem, jobb ha nem tudják – felelte Reisman. Majd nyugodt hangon hozzátette: – De figyelmeztetlek: nehogy olyat tegyél, amivel ártasz nekik!

Kitának a szeme se rebbent. – Inkább nem teszek ilyet – mondta, és már nem bohóckodott. – És ez rád is vonatkozik.

Meglepő ünnepélyességgel beszélt.

– Mi újság az itteni zavaros kis világban? – kérdezte Reisman.

– Jobb volt, amikor a mieink voltak nyerésben... amikor mi voltunk a helyzet urai és mi markoltuk a töküket – válaszolta Kita.

– Igen, tudom. A nyerőt mindenki szereti és mindenki szeretne nyerő lenni – vágta rá Reisman, azt hitte, a másik megint fölényeskedik. – Nektek már részetek volt benne; most rajtunk a sor.

De Kita nem volt könnyed, évődő hangulatban. Elgondolkodva bámult a rohanó patakra: – Szerettem az ügyeskedésünket itt Indokínában. Igen kevés erőszak. Nem olyan, mint Nanking meggyalázása... kegyetlenkedés a Fülöp-szigeteken és Szingapúrban... ezt mind helytelenítettem, amikor hallottam róla. Más az ügyesség, más a brutalitás. – Ismerős gesztusával csettintett egyet, majd levette szemét a patakról, viszaemlékezett valamire. – Ezért szerettem annyira azt a bolondos ötletet, amellyel előrukkoltam; a fantomhadseregről. Gratulálok neked: bedobtad és bejött.

– A kínaiaknak annyira tetszett, hogy igazi csapatokat küldtek.

Kita nevetett: – Igen, hallottam. De Icsigo már leállította, téli szállásra ment. Most színlelés és védekezés az egész. Keveseknek esett baja. Nem mészárolják egymást agyba-főbe nagy hadseregek. És szerencsénkre, a Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung még mindig nem békült össze. De nem is fognak soha, csak a ti képtelen nagykövetetek akarja mindenáron, hogy szeressék egymást. Két lábon járó gyalázat az az ember, a disznó vicceivel, az indián hujjogatásával, meg a “Mr. Shek" és “Moose Tung" emlegetésével.

Reisman fürkészőn nézett rá, kicsit csodálta is: – Honnan tudsz te ilyesmiket, Kita?

– Mondtam már neked. A műfajjal jár.

Kita modora most a szokásosnál is túlzottabb és élénkebb lett. Reisman rájött, hogy egyre ugyanazt mondogatja, újra meg újra, hogy elfedjen valami mást. Mind jobban kiismerte ezt az embert, mindjobban kedvelte –, majdhogynem megbízott benne.

– Mit akarsz elmondani nekem anélkül, hogy elmondanád? – kérdezte. – Ha olyan nagyon jól tudod, mi folyik Kínában, akkor azt is tudnod kell, mi zajlik

Kita nyájas arca melankolikusba váltott: – Nem tudom. És épp ez a gondom. Amikor Hanoiban jártam, éreztem, hogy zajlik valami, de senki se akarta bevallani, hogy tudja, micsoda. Még Lang Sonba is besurrantam és fölkerestem a helyi Kempitaj-főnököt, hátha megtudok tőle valamit. Csapatok érkeznek, bennszülötteket képeznek ki... de ez minden.

– Én is ott jártam.

– Értesültem róla, mihelyt odaértem. Vajon mit szóltunk volna, ha egymásba futunk?

– Meg kellene tervezni, mi legyen, ha mások is vannak a közelben. Nem ismerlek, te se engem. Talán ez a legjobb.

– Én is azt hiszem. Szóval: egyre azzal magyarázzák a megnövelt ütőerőt, hogy félnek. A franciáktól, az amerikaiaktól, a kínaiaktól, a britektől... mindenkitől.

– Szerintem legjobban azoktól a szörnyűségektől félnek, amelyeket ők követtek el másokkal – mondta óvatosan Reisman, vigyázott, ne mondja “követtetek el". – És a visszacsapástól, amely most következik.

Kita újra mosolyt erőltetett az arcára: – Nézd, a meccsnek még nincs vége. Hát te mit tudtál meg a franciáktól?

Reisman latolgatta, hogy nem mond semmit, de azután rájött, hogy az igazság, vagy legalábbis annak egy része nem árthat nekik. – Ők is rettegnek – mondta. – A japánoktól, a kínaiaktól, sőt talán még az amerikaiaktól is, bár velünk inkább csak elégedetlenek.

– És mit mondanak a vietnamiakról, vagy ahogy ők mondják, az “annamitákról"?

– Igen keveset. Apró kellemetlenség. Kita elégedetten nevetett. – Nos, tarts engem képben továbbra is, és én is így teszek veled.

Ez a tél a hegyek közt hidegebb volt, mint amilyenre a helybeliek vissza tudtak emlékezni, de az amerikaiaknak majdhogynem jólesett, nyomába se jött az otthoni vagy az európai havas hideg teleknek. Amikor az Ardennekben zajló nagy német ellentámadásról, az ott tomboló szörnyű csatáról hallottak, úgy gondolták, jobb helyen vannak itt. Reisman számára azonban nyugtalanul telt ez az időszak.

Sam Kilgore a rádióüzeneteiben tudomásul vette a Ho által júniusra ígért ezer gerillát, s utasította Reismant, folytassa a Vietek kiképzését, használja fel hírszerzőhálózatukat és keressen új lehetőségeket. Tudta jól, miféle lehetőségeken jár Kilgore esze. Teltek a napok, a szokásos kiképzéssel, felkészüléssel, várakozással, hogy történjék valami – és frusztráltsággal, amiért nem történik semmi se.

Nguyen Thi Mai megint úgy viselkedett Reismannal, mint régen – barátságosan, tisztelettel, vitázva, de vágyódó szeretettel. Kita Shidehara, aki láthatólag nem tudott a lány egyéji kalandjáról Reismannal, vagy talán nem is zavarta, továbbra is beszökött éjjelente a lányhoz, amikor a táborban volt.

Reisman gyakran gondolt Lang Sonra, Madeleine-re, de visszafojtotta vágyát, hogy minél hamarabb újra elmenjen hozzá. Úgy érezte, ha elmegy, az olyan, mintha kitüntetné önmagát egy városi kimenővel, miközben az embereinek ezt nem engedi meg. Nem mintha Lang Son az ő számukra a pihenés vagy az erőgyűjtés helye lehetne. Igazság szerint inkább súlyos veszéllyel járó hely lett, mindnyájuknak.

A Vietek, Ho Si Minh biztatására karácsonykor és újévkor ünnepi légkört igyekeztek teremteni vendégeiknek. Ők pedig méltányolták az erőfeszítést, de inkább lehangoltak voltak, semmint vidámak. Reisman csak január közepe táján döbbent rá, hogy ideje elmennie Lang Sonba, újabb hírszerzőútra. Megtudta, hogy Shidehara ezredes is odakészül, csak egyetlen éjszakára; megkérdezte, nem utazhatna-e vele.

– Örülök, hogy kellemes társaságban utazhatom, John – válaszolta fürgén Kita. – Utána talán összehasonlíthatnánk észrevételeinket és megpróbálnánk együtt rájönni, ki tervez mit, ki ellen.

Délután indultak el a Viet Minh-bázisról. Reisman az egyik motorkerékpáron ült Kita mögött. Az utazás első részének tartamára gyakorló-egyenruhájában volt, zsákjában egy összecsavart francia egyenruha, a megfelelő igazolványokkal és átutazási papírokkal, amelyeket Robert ezredestől kapott a múltkor. Kita sportos civil ruhát viselt, fegyver nem volt nála, egyenruháját nyeregzsákjába csomagolta. A Cao Bang-i fészerben öltöztek át, ott, ahol Kita a teherautóját tartotta.

Reisman megbámulta útitársát, amikor az átöltözött katonai egyenruhájába és megkérdezte: – Hogy lehet az, hogy se a Japán Császári Hadsereg, se a Kempitaj nem ad fegyvert neked?

Most döbbent csak rá, hogy még soha semmiféle fegyvert nem látott nála.

Kita a halántékára bökött. – Az én műfajomban nincs szükség fegyverre. Az csak a magatokfajta piff-puff embereknek való.

Megint kezdi a fölényeskedést, gondolta Reisman, aztán elhatározta, tudomásul veszi a szövegeit, úgy fogja fel, mint a Lang Son-i utazás útiköltségét. De miközben délkeletnek tartottak a Negyedik Útvonalon, Kita mind mogorvább lett, mindinkább önmagába fordult. Föleresztett néhány komor, filozofikus léggömböt.

– Mára nem maradt más, csak a magánélvezet, magánvágy... nincs többé kollektív akarat – sóhajtott fel egy ízben.

– Ilyen nem létezik... soha nem is volt – felelte Reisman. – Minden eszme egyetlen emberé, amelyet mások is magukévá tesznek. Szerintem téged részben az zavart ennyire össze, hogy az Államokban kinyílt a gondolkodásod. Nem volt az olyan rossz, mint ahogyan beállítod. Sokat tanultál, rászoktál a szabadság friss levegőjére; még olyanok közt is, akiket kicsinyes előítéletek járnak át.

– Bárcsak ne hagytátok volna, hogy mi legyünk itt az urak – bölcselkedett Kita. – Valakinek úrnak kell lennie, márpedig a Közös Vállalkozás Szférája jó gondolat lett volna.

– Pearl Harbor – dünnyögte Reisman.

– Kár – mondta Kita és újra sóhajtott. – Nincs visszaút, mi? – Jobb kezével elengedte a kormánykereket és csettintett. – Jut eszembe, sikerült-e megtalálnod Csang Van Minget?

– Nem. Nem jártam Csungkingban, amióta idejöttem.

– Hmmm – mormogta Kita. – Azt hallottam, hogy már nincs ott. Gondoltam, hátha te tudsz valamit.

– Nem. – De Reismanban ismét felmerült, vajon nem Csang Van Ming volt-e az egyik ügynök azok közül, akiket ők megöltek és a Jangce folyóba dobtak? És: vajon tudja-e Kita, hogy hazudott neki?

Sötétedett, mire átkeltek a Sông Ky Cungon. A városba vivő híd után, a Rue Unalon Kita megkérdezte: – Hol tegyelek le?

– Hová mész?

– A Hôtel Taiwába.

– Jó lesz a Kempitaj-rezidensnél.

Kita savanyú képet vágott: – Te tényleg érted a dolgod – ismerte el.

A mozi és a börtön között jobbra fordult, a Rue des Japonaises-re. Katonák és civilek álltak sorba a jegypénztárnál. – Itt ledobhatsz – mondta Reisman.

Kita leírt egy fordulatot a kocsival és megállt: – Moziba mész?

– Nem rossz ötlet. – Reisman azon kapta magát, hogy tényleg kíváncsi, mit játszanak, de onnan, ahol volt, nem látta a plakátokat.

– Hol szállsz meg? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Kita.

– Egy ismerősömnél.

– Á... cherchez la femme! Gondoltam.

– Hol találkozunk holnap?

– Gondolom, nem akarsz a Kempitaj-irodára jönni délután egyre, vagy igen?

Reisman mosolygott: – Nem töröm magam érte. Lehetne a pályaudvar előtt a Rue Gouttenégre-en? Ez közvetlenül szemben van a...

– Tudom, a templommal. Viszlát ott. Tizenhárom óra nulla-nulla perc.

Reisman utánanézett, s az jutott eszébe: mit szólna Kita, ha tudná, a fő ok, amiért Lang Sonba látogatott, az, hogy egy éjszakát Madeleine Thibaut-val töltsön? Igaz, Ho Si Minh mindkettejüket régóta nyaggatta, jöjjenek ide kiszaglászni, ugyan miben sántikáltak az elmúlt hat hétben a japánok és a franciák. A katonaság nyilvánvaló jelenlététől eltekintve a város békés és civilizált hangulatot árasztott.

Megkerülte a sarkot és a mozi bejáratánál látta, hogy két régi jó filmet játszanak: egy francia filmet, a Mayerlinget, amelynek Danielle Darrieux és Charles Boyer játssza a főszerepét, és amelyet Párizsban látott még a háború előtt; meg a King Kongot, amelyet New Yorkban látott sok-sok évvel régebben, két óceáni út között. A pénztárnál sorban állókat fagylaltárusok serege vette körül, a nyakukban termoszokkal.

Valahol nyilván háború zajlik – de nem itt.

Reisman kopogására Belfontaine hadnagy lépett ki a verandára.

Látva, ki az, széttárta karját, mintha keblére akarná ölelni Reismant, de azután beérte egy szívélyes kézrázással és vállmarkolással. Ragyogott az örömtől. – Épp rólad beszéltünk, Jean! – Bekiáltott: – Madeleine! Gyere, nézd meg, ki jött!

Madeleine, mielőtt a karjába hullt volna, megfékezte magát, hogy öccse jelenlétében diszkrétebben viselkedjék: átkarolta, arcon csókolta, eltartotta magától, hogy szemügyre vegye, azután még egyszer szívélyesen átkarolta és megcsókolta.

Reisman és Philippe néhány percre egyedül maradt, amíg Madeleine kiment a konyhába, hogy a vacsorát többszemélyesre pótolja ki. Philippe köszönetet mondott Reismannak a ledobott fegyverekért. – Amikor visszajöttem és megtudtam, nagyon meglepődtem. Azt jelenti ez, hogy kormányod politikája megváltozott?

– Nem. Ezt magam intéztem titokban.

– Megteheted újra?

– Csak megpróbálhatom. Nincs garancia rá.

– Indokína más részeiben is?

– Kérhetem.

Philippe beszámolt neki az országban tett utazásairól, melyek során a franciák készségét mérte föl. Tonkini, annami és kokinkínai egységek nagyon szeretnének egy belső felkelést a japánok ellen, összehangolva a tenger vagy Kína felől várt szövetséges invázióval. – Nyilván fontos híreket hoztál, ugye? – kérdezte reménykedve.

– Nincsenek inváziós tervek – felelte Reisman.

– Akkor mit csinálsz Tonkinban?

– Ugyanazt, amit eddig. Segítem a madárkáinkat. Ezenkívül: figyelek, hallgatózom, jelentek. Azért jöttem le a hegyekből most, mert eluntam magam és változatosságra vágytam.

Philippe kihívássá formálta át a csalódottságát. – Akkor jelentened kell fölötteseidnek, hogy a francia Gyarmati Hadsereg és az Idegenlégió harckedve kitűnő; hogy kiképzettségünk és készenléti állapotunk országszerte napról napra jobb; és ha a felfegyverzettségünk és utánpótlásunk arányban állna a harci kedvünkkel, akkor magunk is elintéznénk a dolgot.

Reisman kételkedett ebben. Úgy látta, Philippe a saját ábrándjainak és övéi propagandájának áldozata. Reismant ismét elfogta a gyötrő elhivatottságérzet, hogy mentőangyal legyen. – Nem kell egyedül intéznetek – mondta. – Itt van ennek az országnak a népe.

Vajon ki készteti megint, hogy közvetítőül és megmentőül szegődjék? A veszély vonzza? A lehetetlenség? Mégis kísértést érzett rá, hogy indokínai tartózkodásának okát átalakítsa olyasmivé, ami esze ágában se volt azoknak, akik őt ideküldték.

– Már vannak közülük sokan a Gyarmati Hadseregben és a milíciában – mondta Philippe.

– Tudod te jól, miről beszélek!

Philippe kelletlenül fogadta a kihívást. – Igen... Nguyen Ai-Quocról és az ő renegátjairól. Kitöröltem őket a fejemből, ahogyan kérted. Ezzel tartozom neked; és nekik is szavamat adtam. De örömmel közölhetem veled azt is, hogy már nem tartok annyira tőlük, azóta, amióta beszélgettem róluk, általánosságban, nevek és helyek nélkül persze, magas rangú katonatisztekkel és civil földalatti vezetőkkel országszerte. A madárkáid megpróbálkoztak kis támadásaikkal és véres fejjel távoztak. A hadsereg egy szép napon, az én segítségem nélkül is ki fogja söpörni őket egyszer és mindenkorra. Vagy a japánok teszik ezt. Egyremegy.

– Nagy tévedésben vagy, Philippe, – mondta neki Reisman. – Te is, a gyarmati vezetés is.

Madeleine ekkor vacsorázni hívta őket, s az asztalnál igyekeztek nem háborúról beszélgetni. Helyette Reisman chicagói gyerekkoráról és tengerészkalandjairól mesélt, ők meg a Camargue-ben töltött ifjúságukról. Éjszaka besurrant Madeleine szobájába, és minden egyebet kiűzött agyából. Reggelre gyanította: Philippe mindent tud, és áldását adja rájuk.

Reismannak és embereinek élete a tonkini hegyekben januárban és februárban rutinszerűvé lett: gerillák kiképzése, segítségnyújtás alkalmankénti rajtaütések megtervezésében japán szállítási és híradó vonalak ellen, katonai hírszerzés, készenlét a Légierő Földi Mentőszolgálata számára, ha újabb repülősök esnének le, valamint rádiókapcsolat-tartás Kunminggal. A japánok és a franciák tovább erősítették és csoportosítgatták csapataikat árnyékbokszolási manőverek keretében.

Februárban érkezett a nagy hír Sam Kilgore-tól – aki egyre idegesebb lett, mikor kapja már meg a megígért kereskedelmi árucikket –, hogy az első amerikai teherautó-konvoj, új hadianyaggal megrakodva elindult a messzi Indiából Kunmingba, a végre befejezett Burma-Ledo országúton, amelyet Stilwell Road-nak kereszteltek. Immár nem a Púp fölötti életveszélyes repülőút volt az egyetlen módja annak, hogy a nyugati szövetségesektől fegyver és alkatrész jusson el Kínába. Reismanban fölmerült: vajon nem kerüli-e most már el a fő háború ezt a holtágat itt délen. A Japán Császárság legyőzetésének átfogó terve árnyékában nem lesz-e érdektelenné mindaz, amit ők itt csinálnak?

A Fegyveres Erők Rádióhálózatának rendszeres hírszolgálatából vágyakozón értesült róla, hogy a szövetséges hadseregek áttörték a Siegfried-vonalat és már német földön harcolnak. A Csendes-óceánon a japánok elleni brutális, szigetről szigetre háború irgalmatlanul közeledik Tokióhoz. A Fülöp-szigeteken már tartott a “következő meccs", amelyet Kita Shidehara oly nyeglén jósolt meg még októberben. A Leyte-szigetért folyó csata véget ért. Zajlott a legfőbb sziget, Luzon amerikai inváziója, és folyt az előnyomulás Manila felé. Különösen Bó Szannak volt örömhír, hogy a szövetséges seregek a felszabadított Észak-Burma felől délre és keletre verekszik magukat, bekerítik és elvágják a megmaradt japán erőket és mindörökre kiűzik őket Bó Szan hazájából.

Bár Kínában és Indokínában a japánok még mindig erősen tartották magukat, Kita Shidehara számára a háborús hírek általános tendenciája igencsak nyomasztóan hatott. Négyszemközti beszélgetésekre és hamleti monológok meghallgatására hívta félre Reismant.

– Valakinek uralmon kell lennie... rendnek kell lennie – nyilatkoztatta ki. – Hogy mi vagyunk-e, vagy valaki más... mindegy, csak működjék jól és ne sok embernek essék baja. Félek attól, ami most történik... káosz közeleg.

Pedig kis részben ő maga is felelős azért, ami közeleg, vélte Reisman. Lehet, hogy valamiféle japán Götterdämmerungot készít elő? Harakirit. Nem, Kita ehhez túlságosan okos és felvilágosult. Egyszer így szólt: – Ha bejönnek az amerikaiak és a magamfajtáknak itt lőttek... segítenél rajtam? Szereztem jópontokat? Segítenél, hogy egyszerűen lelépjek? Talán haza Japánba... talán ide föl, hogy olyasvalakiknél húzzam meg magam, mint Ho... talán valahol másutt, ahol még sose jártam, ahol eltűnhetek. És persze kellemesen élhetek.

Reisman átgondolta a dolgot. – Igen... segítenék – mondta. – Feltéve, hogy nem követsz el valami gazságot, segítenék.

Milyen különös, hogy sose látta kegyetlennek, erőszakosnak Kitát, még csak erőszakos gondolatot se hallott tőle! De a sereg, amelyhez tartozik – bármekkora híre is van a teaceremóniák, a virágrendezés, a művészet és iparművészet iránti nevezetes vonzalmaiknak – mégis bennük vannak a legkegyetlenebb és gyilkosabb hajlamok más népek iránt.

Reismannak csak február elején sikerült rávennie Kitát, autózzanak el ismét Lang Sonba. Nem volt kedve gyaloglással vesztegetni az idejét, mint decemberben, és – nyilvánvaló veszélyei ellenére – mégiscsak az bizonyult legbiztonságosabbnak, ha francia tisztnek öltözve, s a Kempitaj-ezredes társaságában autózik oda.

A városban, mint az előző alkalommal, most is különváltak. Reisman nem volt hajlandó megmondani Kitának, hol száll meg. Kita megmondta: a Hôtel Taiwában. Úgy tervezték, hogy ezúttal két éjszakát töltenek a városban, és a harmadik nap délután egy órára beszéltek meg találkozót, hogy visszainduljanak Pac Bóba.

Reisman baktatott a francia, katonai és civil járókelőkkel zsúfolt esti utcákon. Kevés japánt látott, mert az irány, amely felé tartott, nem az ő városrészük volt. Egy órán belül ért Madeleine házához, útközben megbizonyosodott róla, hogy nem követik. Az asszony nyitott ajtót, nyugtalanul lesett ki. A bánat, fáradtság, sebezhetőség abban a pillanatban eltűnt, mihelyt fölismerte: mámorosán fölkiáltott és a nyakába ugrott. Amikor Reisman mentegetőzött, amiért mindig bejelentés nélkül bukkan fel, az asszony ujját ajkához érintve elhallgattatta.

– C'est la guerra? – suttogta, apró kérdőjellel a végén.

Philippe is odahaza volt és szeretettel üdvözölte Reismant. – Végre! – kiáltotta, nővérét ugratva és jelezve jóváhagyását. – Madeleine bánata már engem is nyomasztott.

Kettejüktől Reisman megtudta, hogy ők és minden francia, akivel kapcsolatba kerültek, egyre újabb értesülésekkel traktálják egymást egy azonnali szövetséges invázióról. Még mindig makacsul hitték, hogy neki köze van hozzá.

– Honnan veszitek ezeket a meséket? – kérdezte Philippe-től. – Hamis reményeket ébresztetek és szörnyen idegessé teszitek a japánokat a tevékenységetekkel.

– Ez nem mese, ez a valóság – makacskodott Philippe. – Engem így informált a kalkuttai Távol-keleti Francia Együttműködési Részleg.

Reisman nem hitte el a híreszteléseket. De azt se tartotta kizártnak, hogy saját fölöttesei szándékosan tartják tudatlanságban.

Philippe így szólt: – Robert ezredes és Auphelle helytartó azt mondták, hogy vigyelek el hozzájuk nyomban, mihelyt beállítasz. Jössz?

– Természetesen.

Telefon nem volt, így Philippe előbb odament, hogy megbeszélje a találkozót. Reismannak és Madeleine-nek így épp annyi ideje maradt négyszemközt ahhoz, amennyi alatt kellően bepörögjenek – de tenni ellene már ne érjenek rá –, amikor Philippe visszaérkezett, hogy azonnal elfuvarozza Reismant a francia főhadiszállásra.

– Borzasztóan örülnek neked – újságolta. – Hazulról jönnek be, direkt azért, hogy veled találkozzanak. Van még egy nagyon fontos valaki, akivel megismerkedsz majd.

Amikor beléptek a főhadiszállás emeletén lévő ismerős nagy szobába, a helytartó és az ezredes egy magas, aszketikus külsejű katona társaságában fogadta őket; az illető hatalmas régi revolvert viselt a derekán.

Robert ezredes végezte a bemutatásokat: – Engedje meg, hogy bemutassam fölöttesemet, Emilé Lemonnier tábornokot, a Gyarmati Hadsereg tonkini hadosztálya harmadik brigádjának parancsnokát. Lemonnier tábornok az egész régió katonai parancsnoka.

Reisman úgy érezte, ez tisztelgést igényel, vigyázzba állt és összecsapta a bokáját. Lemonnier viszonozta, azután szívélyesen a kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm... de nem találkoztunk, őrnagy – kacsintott rá. – Titokban vagyok itt, inspekción, amire időnként ide szoktam jönni. Ha Nippon fiai értesülnének ittlétemről, meghívnának vacsorára... és ez a katonai udvariasság viszonzandó, ezt pedig inkább elkerülöm.

Reismant meghökkentette, micsoda abszurd dolgokkal jár egy ilyen nem hivatalos kötelesség. Soha fel se merült benne, hogy efféle illendőségek is részei ennek a játszmának. Vajon milyen lehet az a fehér asztal melletti beszélgetés? Miként mondogatnak kellemes hazugságokat egymásnak, miféle igazságokat hallgatnak el? Melyikük a. macska és melyikük az egér?

Reismant, akinek általában fenntartásai voltak az ilyen magas rangú emberek iránt, most váratlanul levette lábáról a generális, teljesen lazán érezte magát a jelenlétében. – Szerintem is megfeküdné a gyomrát az a vacsora, uram – mondta.

Lemonnier és Auphelle fölnevetett. Legmagasabb rangúakként ők adták meg a hangot. A többiek követték a példát. A tábornok köszönetet mondott neki a januári fegyverledobásért. – Robert el kellett mondja nekem, hogy jobban tisztában legyek az itteni lehetőségeinkkel, de se Hanoiba, se máshova nem ment jelentés; ahogyan ön kérte. Ön, mint hallom, azt állítja, nincs tudomása küszöbönálló szövetséges invázióról – tudnia kell, hogy mi erre készülünk föl. Megengedi, hogy megkérdezzem: milyen ügyben jött ismét Lang Sonba? Netán újabb légi szállítmány ügyében?

Reisman rögtönzött, ahogy a pillanat kívánta, és azt mondta, van eshetőség légi szállításra. Elvégre azt mégsem mondhatta a tábornoknak: azért jött Lang Sonba, hogy szeretkezzék Madeleine Thibaut-val és szaglászódjék Ho Si Minhnek.

– Ha használhatnám az önök rádióját, uram, megpróbálkozhatnék még eggyel – mondta. – Az a parancsom, győződjem meg róla minden esetben, hogy a szállítmány nem jut illetéktelen kezekbe; ezért vagyok most itt. Kérem, értse meg azt is, hogy ez csak kis szállítmány lehet; és hogy titokban tartandó. Másként kunmingi barátaink bajba kerülnek.

– Rendben – mondta a tábornok. – De van még valami, ami zavar. Milyen egyéb parancsokat kap ezekre a nagyon bizalmas indokínai műveletekre vonatkozón? Mondja: honnan jön, honnan bukkan elő ezekre a jótékony látogatásokra? És hová tűnik, amikor elmegy? Nyilván tudja, ezt nem kíváncsiságból kérdezzük, és a területünk biztonságának ez a jelentéktelen megsértése se zavar minket. Ami foglalkoztat bennünket, az inkább arra vonatkozik: kivel tart kapcsolatot a hegyekben, és milyen természetű katonai értesüléseket közvetít fölötteseihez?

Reisman a szokásos válaszát adta, de ezúttal elismerte, hogy van egy kis csapata. – Három amerikait és egy kacsin harcost hoztam magammal a hegyekbe. Elsősorban lezuhant repülőseinket menekítjük ki, és emellett figyeljük, mi történik. Szerencsések voltunk abban, hogy bennszülöttekre találtunk, akik a segítségünkre vannak, de védelmeznünk kell őket. Csak ennyit mondhatok önnek: azon munkálkodunk, hogy a japánokat kiűzzük Indokínából és lobéból.

Feszült csend támadt. Azután a tábornok így szólt: – Nem gondolja-e, hogy jó lenne, ha mindig tudnánk magáról, hol van... a maga biztonsága céljából?

– Nem uram, nem gondolom. Viszont szeretnék egy szívességet kérni. – Ezt az ötletét régóta forgatta a fejében, bár embereinek sose említette. – Le szeretném hozni őket néhány hét múlva és kirepíttetném őket az országból az önök repteréről.

– Ez most nagyon veszélyes – szólalt meg Robert ezredes. – A japánok mostanában árgus szemekkel figyelnek mindent.

– De önök használják a kifutópályát, nem?

– De igen. Összekötő gépek kiindulópontjául szolgál néha.

– A japánok személy szerint ellenőriznek minden érkező és induló gépet?

– Nem.

– Akkor megoldhatjuk.

– Szerintem jobb lenne, ha várna ezzel Tét utánig – mondta Robert ezredes.

– Az mi?

– A holdújév, amelyet itt megünnepelnek. Vallási és társasági ünnep. Gyakran szokatlan dolgokkal jár. Idén későre esik, a hónap vége felé.

– Akkor úgy intézem, hogy március elejére érjek ide az embereimmel – mondta nekik Reisman. – Most pedig talán bemegyek a rádiósszobájukba, hadd látom, tud-e a raktár holnap estére szállítmányt indítani.

– Ha javasolnom szabad, őrnagy – szólt Robert ezredes –, ezúttal jó lenne, ha néhány aknavetőt és géppuskát dobnának le, puskagránát is nagyon jól jönne. És jó sok lőszert mindhez. A fegyverzetünk itt meglehetősen patinás.

Reisman érintkezésbe lépett a kunmingi rádióssal, és odahívatta Sam Kilgore-t. Fél óra múltán kezdett újra adni, és – az egyszer használatos kulcs segítségével – közölte Kilgore-ral, hogy újra a bennszülötteknél van, akiknél összegyűlt már minden ópium, és hogy újabb szállítmányt kellene ledobnia következő este. Az ezredes visszajelezte, hogy intézkedik és hozzátette: alig várja, hogy minél előbb hozzájusson az áruhoz.

Reisman azt felelte, hogy március elejére gondolja a szállítást.

Aznap éjszaka, Madeleine szenvedélyes szeretőként megvallotta érzelmeit. – Tudom, képtelenség... – suttogta. – Folytonosan kereslek... örökösen várlak... pedig nem ígérünk semmit egymásnak.

Reisman félkönyökre emelkedett és kisimította az asszony arcából a hosszú szőke hajat. – Volna kedved elszabadulni innen néhány hét múlva? Visszatérni Franciaországba Kínán át?

– Veled?

– Kunmingig mindenképp. Ezúttal talán sikerül ideküldetnem egy C-46-ost... vagy egynél több L-5-öst. Az az érzésem, hogy itt hamarosan robbanni fognak a dolgok. Szeretnélek biztonságban tudni.

– Nem, Jean. Itt kell maradnom, hogy újra birtokba vehessem a földemet. Nem akarok elmenekülni.

Magához vonta a férfi fejét, magához szorította őt. Reisman ajka az asszony mellén mozgott, míg képzelgéseiről mesélt... Párizs, együtt... utazás háború után... az Államokba... az egész világba...

35.

Tet hetében ünnepi hangulat uralkodott a partizántáborban. A barlangokban és a bambusznád kunyhókban barackvirágágak jelentek meg. A kiképzési órarenden könnyítettek. Reismannak és embereinek igyekezetük ellenére se sikerült osztozni az ünnepi hangulatban.

– Ez az újjászületés ideje – magyarázta Mai. – Akárcsak a keresztényeknél húsvét. Az emberek fölöltöznek, hazamennek a falujukba, fölkeresik a családjukat, tisztelettel adóznak őseiknek. Ez az adósságok megadásának és a haragok feloldásának ideje... az imáké és a jókívánságoké.

Reisman Ho, Giap és más Viet Minh-vezetők társaságában hallgatta rádión Bao Dai császár újévi üzenetét népéhez. Reisman már el is felejtette, hogy létezik efféle személyiség. A beszéd vietnamiul szólt, csak töredékét értette. Mai fordított neki, Ho és társai pedig átkozódások közepette hallgatták a rádiót:

– Franciaország súlyosan megszenvedte a rend helyreállítását. Ez a helyreállítás egy békét és jólétet hozó korszak előjele, s ebből a Franciaország védelme alatt álló országok mind hasznot húznak majd... Mind hálásak vagyunk Jean Decoux tengernagynak, aki átvezérli a viharzó tengeren Indokína hajóját. Hála neki, Indokína a béke és a biztonság feltételeit élvezi.

Amikor a beszéd véget ért, Reismant zavar fogta el, mindannyiukért. A fejét ingatta és föltette a szónoki kérdést: – Hát ezt meg hová csukták be?

Mai nem hallotta ki a humort a megjegyzésből és komolyan válaszolt: – Általában a hué-i palotájába, Annámban. A franciák az elmúlt tizenkét év során csak egyszer engedték Tonkinba jönni. Sose járt Kokinkínában, pedig onnan származó leányt vett feleségül.

– Úgy hangzik az egész, mintha odaültették volna és kezébe nyomták volna a beszédet – jegyezte meg Reisman. – Annyira nyilvánvaló hazugság, hogy nem lehet komolyan venni.

– De a világ többi részén ezt nem tudják – szólalt meg Vo Nguyen Giap. – Lehet, hogy még a te hazádban is hisznek neki.

– Nem hiszem, hogy az Államokban bárki is tudná, mi zajlik itt, és egyáltalán érdekelné! – mondta nekik Reisman.

Ho Si Minh meglepő szelídséggel így szólt: – Meg kell értened, Jean, a mi úgynevezett császárunknak semmiféle hatalma sincs, csak bizonyos formális jogköre, amelyet országunkban sokan még ma is tiszteletben tartanak. Franciább, mint amennyire vietnami, Franciaországban nőtt fel, ott nevelkedett. Becsületére váljék, hogy megkísérelt néhány modern reformot bevezetni a kormányzásba, de ez alig változtatott valamit is népünk életén. Sose találkoztam vele, de alighanem derék fiatalember. Sajnálom őt.

– Sajnálod? Az az ember dilettáns és hülye! – dohogott Giap. – Egyetlen dolga a ceremóniákon való részvétel, amelyek nélkül nagyon jól meglennénk; például királyi halottak temetésére jár. Pióca, áruló. Pazarló, meg nem szolgált fényűzésben tobzódik, míg a népét rabszolgasorban tartják, éheztetik, börtönbe vetik, megölik. Nem csinál semmit, csak teniszezik, golfozik, kurvázik és drága kocsikban furikál.

Vajon hogyan vélekednek a japánok erről a beszédről, tűnődött Reisman. Feltűnően nem esett szó benne az ő mindig fenyegető indokínai jelenlétükről. Az volt az érzése, hogy alighanem kikérték a japánok véleményét a beszédről, mielőtt azok a közvetítését engedélyezték – és nyilván jóváhagyták. Talán tetszett nekik az a csillapító hatás, amit a franciákra tesz.

Két nap múlva, amikor kora délután a francia gyarmati egyenruhába öltözött Reisman és a japán egyenruhás “Jimmy Lum" fölpakolt a két motorkerékpárra, Joe Władisław idegesen ezt morogta: – Úristen, mindketten úgy néznek ki, mint a kémek! Akár a régi szép időkben!

Reisman tudta, mire érti. Ő, meg a Piszkos Tizenkettő tavaly júniusban német egyenruhában ereszkedett le ejtőernyőkkel Franciaországra. Vajon mit szólna Władisław, ha tudná, hogy “Jimmy Lum" a valóságban Shidehara ezredes, és hogy törvényesen jutott japán egyenruhájához? Egyik emberének se fedte fel Kitát; biztonságosabbnak látszott így. Mégis, látta, mint suhan át Bó Szan arcán a gyűlölet, amikor Kita odajött hozzájuk egyenruhájában, amelyről azt mondta, álcázás az akcióhoz...

Reisman rádiót szíjazott a csomagtartóra. Nyeregtáskaként csatolta rá a motorra a ruhákat, felszerelést és néhány kézigránátot tartalmazó hátizsákokat. Karabélya és M-3-as géppisztolya egy poncsóba tekerve a kormányhoz volt kötözve, hogy a keze ügyében legyen. Derekán tokban egy 45-ös meg egy kés. Kita a generátort és személyes katonazsákját a motorjára szíjazta, s ezúttal kivételesen az ő derekán is volt pisztoly. Bowren őrmester, Władisław, Sawyer és Bó Szan telitömött hátizsákot vitt a hátán, benne ruházat és felszerelés, s ugyanúgy voltak felfegyverkezve, mint Reisman.

A terv úgy szólt, hogy ő és Kita a gyalogösvényeken és földutakon motorral teszi meg az utat, mint az előző alkalommal, le a 3-as útvonalra, és azután Cao Bangba, ahol Kita a teherautóját elrejtette. A katonák mögötte – a Viet Minh-fedezettel – egészen Quang Uyen faluig gyalogolnak, ahová Reisman és Kita visszajön majd értük a teherautóval. Hóék Cao Bangig riasztottak minden Viet Minh-felderítőt és ösvényfigyelőt, ügyeljenek, hogy biztonságosan átjussanak. Néhány magánbúcsúzkodást leszámítva – Hótól, Giaptól és Nguyen Thi Maitól – nem köszöntek el, távozásuk nem keltett feltűnést a táborban. – Érkezz váratlanul... távozz észrevétlenül – figyelmeztette Reismant Ho.

A Cao Bang-i farm pajtájában Kita és Reisman megrakta a teherautót rizses, kukoricás, zöldséges zsákokkal, három élő sertést tartalmazó ládával, s a közepén helyet hagytak a négy embernek, akiket fölvesznek majd. Kita hivatalos szállítólevelet készített japán és francia nyelven, mely szerint ezeket a mezőgazdasági termékeket a Lang Son-i Kempitaj konyhája számára vásárolta... Az egyik motorkerékpárt szokás szerint fölrakták a platóra, a kocsi farához, és ponyvával takarták le.

Alkonyat felé történt meg a találkozó Bowrennel, Władisławwal, Sawyerrel és Bó Szannal Quang Uyentól nyugatra, ahol a gyalogösvény leér a hegyekből és rávezet a 3-as útra. A teherautót részben lerakodták, az emberek fölmásztak középre, és előbb az élelem, azután a három röfögő, visítozó disznó és a motorkerékpár került mögéjük, úgy, hogy ha valaki beles hátulról, ne láthassa őket.

Mire visszaértek a 4-es út kereszteződésére és délnek tartottak Lang Son felé, már sötét lett; épp ezért választották ezt a megoldást. A francia és a japán ellenőrző pontoknál, majd a Sông Ky Cung hídján nem hatott idegenül egy Kempitaj-ezredes a volánnál és egy francia tiszt mellette; simán átengedték őket. Előzőleg megálltak, hogy elrejtsék Kita motorkerékpárját a bozótban az út mellett.

Kita a Rue des Japonaises-en, a mozinál leparkolta a teherautót és kiszállt. Reisman átcsúszott a volánhoz. Halkan hátraszólt az embereinek: – Már majdnem ott vagyunk. Tartsatok ki és maradjatok csendben. – Kitához pedig, aki odajött a sofőrülés ablakához, így szólt: – Kábé két óra múlva ugyanitt leparkolom a kocsit. Kulcs az első ülés alatt.

– Jó, de ne várj rám. Mielőbb tűnj el innen – mondta feszülten Kita. – Ha bármi zűr közbejön, nem ismerjük egymást.

– A Taiwában szállsz meg?

– Igen. Pár napra mindenesetre.

– Kösz a segítséget.

Kita szomorúan nézett rá, azután mosolyt erőltetett arcára: – Háború után meghívhatsz egy italra, barátom. Most már nincs messze. Au revoir!

Katonazsákjával átsietett a Boulevard Gallienin a Hotel Taiwa felé. Reisman balra fordult a sétányon és keresztülhaladt rajta a városon, majd a katonai kórháznál, a citadellának az Avenue Clamorganon lévő déli kapujához. Francia katonai igazolványával beengedték. De mielőtt áthaladt volna a portálon, megkérte az őrség őrmesterét, hívja ki Gauthier ezredest vagy Derrieu őrnagyot. Derrieu megérkezett és meglepetten üdvözölte.

– Ezúttal magammal hoztam az élelmiszer-fejadagomat – mondta Reisman, lenyitotta a kocsi hátsó lapját és megmutatta a disznókat, a rizst, és a zöldséget.

Derrieu gyanakodva nézte a kocsi belsejét. – Talán be kéne ezt vinni a gazdasági hivatalba az utca túloldalára.

– Még nem.

– Az emberei? Magával jöttek?

Reisman hangosan bekiabált. – Mindenki jól van odabenn, Clyde? Minden rendben most már. Megérkeztünk.

Bowren hangja brummogott ki bentről: – Az ártánybűzt leszámítva kutya bajunk.

Derrieu és néhány katona gyorsan lerakta a disznókat és a zsákokat, és üdvözölte Reisman embereit. A citadella belsejében nem volt nagy a mozgás; nem sok katonát lehetett látni. A citadella magas falai magaslottak fölöttük. Az üres alakulótér vége nem látszott a sötétségben. Fények világítottak a barakkok és bódék ablakaiból.

– Tudna nekik szállást adni néhány napra? – kérdezte Reisman.

– Nem gond. Ezen a héten nyolcszáz ágy közül választhatnak – felelte cinikus hangon Derrieu. – A tonkini Tirailleur-ök két bataillonja odakinn hadgyakorlatozik.

Ez meglepte Reismant. – Odakinn! Úgy tudtam, a helyőrségükben eleve nincs elegendő katona. Kettőegy az arány a japánok javára, maga mesélte. És azon tipródott, ugyan mire készülnek. Hallja, ez aztán nagyon alkalmas időpont háborús játékokra!

Akaratlanul is a rennes-i Kriegspiel jutott eszébe, ahol a Piszkos Tizenkettővel meglepetésszerűen elfogták a náci tábornokokat.

– Azóta még siralmasabb az arány – mondta komoran Derrieu. – Öt, vagy hat az egyhez... és óriási tüzérségi fölénnyel rendelkeznek. Igazság szerint valódi harckocsijaink sincsenek; amink van, az az Ötödik Idegenlégiós Ezred egy motorizált alakulata, néhány első világháborús Bren ágyútalppal, no meg van néhány régi lánctalpas. vontatónk. Egész haderőnk ezerötszáz fő. Kedves japánjaink ezalatt egy egész hadosztályt dobtak át a folyón.

Reismannak eszébe jutott, amit Bó Szan tudott meg szerzetesálruhájában három hónapja, így szólt: – Ez nyilván a 37. hadosztály Kínából.

Derrieu éles pillantást vetett rá: – Maguk akarták, nem? Levenni a nyomást a kínaiakról. Gratulálok a felderítésükhöz, őrnagy.

– Én is gratulálok maguknak, hogy képesek voltak két bataillonnyi lövészt átjuttatni a figyelőim háta mögött. Lehet, hogy a japánok készülnek valamire, de szerintem maguk is ezt teszik. Mire jó, mondja, hogy álhadgyakorlatokon merítsék ki csapataikat. Hova mentek?

Derrieu őrnagy nem kapta be a csalit. Könnyedén és határozatlanul legyintett valamerre: – Északra... nyugatra... távol a tengerparttól és a lakossági központoktól. Lesz helyük gyakorlatozni. – Azután, mintha csak most venné észre, érdeklődött: – Megkérdezhetem-e, Monsieur, hogyan jutott ehhez a japán teherautóhoz, és ehhez a sok mezőgazdasági termékhez?

– Loptam. – Reisman az órájára pillantott. Pontosan kilenc óra volt. – Tartsa meg az ennivalót és gondoskodjék az embereimről. Nekem el kell most intéznem valamit. Gondolja, hogy össze tudna hozni egy találkozót Robert ezredessel két órán belül?

Derrieu széttárta a kezét. Reisman nem válaszolt kérdésére, de a francia készséggel tudomásul vette, amit kapott. – Természetesen. Örülni fog magának. Lemonnier tábornok is újra itt van, titokban. Biztos vagyok benne, hogy ő is, Auphelle helytartó úr is örömmel találkozik magával. – Ő is az órájára pillantott. – Mondjuk, este tizenegykor a főhadiszálláson?

Reisman az embereinél hagyta a rádiót, csomagjait és fegyvereit, az oldalfegyverét kivéve. Az üres teherautót visszavitte a Rue des Japonaises-re és otthagyta, incidens nélkül. A mozi közelében gyaloghintót bérelt, hogy Madeleine házának szomszédságába vitesse magát. A kocsi gazdája túlontúl idegesnek látszott. Reisman indokínai pénzben fizetett neki, amit Kunming óta tartott magánál, az meg egyre nézegetett körül és mindenáron indulni akart. Reisman csak akkor indult el Madeleine háza felé, amikor a gyaloghintó elment és ő meggyőződött róla, hogy nem követik.

Philippe is odahaza volt. Madeleine már nem csinált gondot a diszkrécióból fivére jelenlétében, megölelte, megcsókolta Reismant. De a föllángolás csak egy pillanatig tartott. Reisman megérezte, hogy valami feszültség lengi körül őket, hasonló, mint a gyaloghintós idegessége.

– Hallottad, mi történik? – tört ki Philippe-ből. – Riasztást kaptunk, hogy a japánok valamikor nyolcadika és tizedike között megtámadnak bennünket.

Reismannak görcsbe rándult a gyomra. Lehet, hogy súlyos hibát követett el? Hogy csapdába hozta embereit?

– Ma nyolcadika van... – mondta feszülten.

De hát idejövet semmit se látott az úton, a városban, a citadellában, ami arra utalt volna, hogy a japánok közvetlen támadásra sorakoztatnák fel erőiket, vagy hogy a franciák tudnának ilyesmiről és a védekezésüket készítenék elő!

– Épp most jártam Derrieu őrnagynál a citadellában – rázta a fejét. – Ő nem beszélt erről semmit. Sőt azt mondta, hogy a tirailleurök két bataillonját kivezényelték hadgyakorlatra.

Madeleine gyötrődve szólalt meg. – Hülyék! Parancs Hanoiból. Decoux tengernagy és Aymé tábornok és klikkje nem veszi komolyan a figyelmeztetést. A katonaság nem veszi figyelembe a civil ellenállást. Az ellenállásból sokan nem hajlandók engedelmeskedni Mordant tábornoknak, akit De Gaulle jelölt ki a földalatti mozgalom vezetésére. Nincs együttműködés, nincs koordináció. Nincs titoktartás. A japánok mindenről tudnak. Ha most támadnak, végünk van.

– Eddig csak Sabattier tábornok áll riadókészültségben – vágott közbe Philippe. – Engedély nélkül hagyta el Hanoit, hogy csapataihoz csatlakozzék.

– Honnan szerzed az értesüléseidet? – kérdezte Reisman.

– Van itt egy rádióm. Abból a szállítmányból való, amit a tieid dobtak le a múltkor. Kapcsolatban vagyok a saját hálózatunkkal. A bizalmas értesülés mostanában egy magas rangú hanoi annamita hivatalnoktól érkezik, aki a kalkuttai Francia Együttműködési Részlegünk titkos ügynöke.

– Ez nem ugyanaz a szervezet, amelyik hónapok óta bolondít mindenkit egy invázió hírével? – kérdezte rosszallón Reisman

– A figyelmeztetés nem Kalkuttából jött. Hanem az egyik hanoi kulcsemberünktől.

– Hallottuk itt Lang Sonban is – mondta elkeseredetten Madeleine. – Baráti annamitáktól és kínai kereskedőktől. Látják a jeleket, és nagyon aggódnak.

Reisman nagyon is felfogta szavaik félelmes jelentését. – Este megbeszélésre megyek a francia parancsnokságra. Ott majd többet is megtudok. Magammal hoztam a hegyekből négy emberemet, a szentségit. Megpróbálok újra egy repülőgépet kérni Kunmingtól és azzal kijuttatni őket. Szeretném, ha velük tartanál, Madeleine.

Az asszony méltatlankodva nézett rá. – Hogyan mehetnék el ilyen körülmények között? Mondtam már neked, hogy én nem akarok elmenni.

Reisman értette az asszony bátorságát és makacsságát, de az értelmetlenségével is tisztában volt. – Ha a japánok csakugyan támadást indítanak itt, akkor aligha tudjuk megállítani őket. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy az embereimet lemészárolják. Igazság szerint nem tudom még, jön-e gép, és azt se, hogy épségben be- és kijut-e. De meg kell próbálnom akkor is. Most pedig használni szeretném a rádiódat.

Philippe a nővéréhez fordult: – Jobb lenne, ha velük mennél. Szörnyű lenne, ha a japánok foglyul ejtenének. Ez a felszíni úri modor, amit itt tanúsítanak, nem azonos a háborús viselkedésükkel. Iszonyatos dolgokra képesek.

– Akkor pedig nem szabad megengedni, hogy meghódítsanak bennünket – válaszolta haragosan Madeleine.

Reisman hívta a rádión Kilgore ezredest Kunmingban. Rejtjelezve közölte, hogy meghozta az ópiumot, és kéri, hajnalban szállítsák el őt egy C-46-osban a Lang Son-i kifutópályáról. Kilgore ismét egy kínai összekötőgépet javasolt, mire Reisman azt felelte, hogy négy embere is vele tart és egy L-5 magának az árunak is kevés lenne.

– Három L-5-öst vagy egy C-46-ost – makacskodott.

Kilgore azt tanácsolta, lépjenek rádiókapcsolatba következő éjszaka.

– Addig nem várhatok! – kopogta le Reisman, miközben meg tudta volna fojtani Kilgore-t. – Híresztelések azonnali japán támadásról.

Kilgore válasza még dühítőbb volt: – Itt nincs ilyen info. Kik ellen? Hol?

– A franciák ellen. Itt és országszerte. Javaslom, riaszd a Kínai Parancsnokságot és légi alakulatokat azonnali támogatásért.

– Holnap éjjel hívj – válaszolta Kilgore. – Leghamarabbi esetleges leszállás tizedikén hajnalban.

36.

A francia parancsnokságon nem volt akkora nyüzsgés, mint amilyet Reisman egy csata előestéjén várt volna. Az egyetlen szokatlan dolog az eligazítás kései időpontja volt. Lemonnier tábornok, Robert ezredes, Auphelle helytartó és tíz másik tiszt érkezett otthonából vagy szállásáról a Folie de Joux és Boulevard Gallieni sarkán álló épületbe, Robert hadműveleti törzsébe.

Már vártak rá, amikor Philippe-pel megérkezett. Philippe azzal a Renault-val hozta ide, amelyet az elmúlt három hónap során használt. Lemonnier szeretettel üdvözölte Reismant, fölállt nagy tanácskozóasztala mellől. Reisman tisztelgett, azután kezet fogott a tábornokkal és a többiekkel, akik ugyancsak fölálltak, hogy üdvözöljék... Derrieu és Gauthier is ott volt. Még néhány tisztet mutattak be neki. Nyugodt volt a hangulat, de a feszültség és bizonytalanság mégis szinte tapintható volt.

– Hallom, azért jött, hogy újra elrepüljön innen – mondta Robert ezredes.

– Igenis, uram.

– Nem garantálhatjuk a reptér biztonságát. Ön baljós és bizonytalan időszakban érkezett.

– A Tet-ünnep után jöttem, ahogy ön javasolta.

– Az előjelek nem azok, amiket reméltem – felelte komoran Robert. – Milyen értesülése van a japánokról?

– Csak amit Belfontaine hadnagytól és Madeleine Thibaut-tól tudok. Támadás várható.

– Csak rebesgetés ez, őrnagy – mondta az ezredes. – Ön és az emberei semmit se láttak idejövet?

– Nem, uram.

– Derrieu-től úgy értesültem, hogy ön japán teherautóval jött. Csodálom a vakmerőségét. Courage sans peur. Lenne szíves elmondani nekem, hogyan tett szert arra a járműre?

– Nem, uram. Arra szeretnék szorítkozni, amiért itt vagyok, és azután eltűnni az önök útjából.

Auphelle helytartó, Lang Son legmagasabb méltósága szólalt meg: – Őrnagy, mi nem kérdőjelezzük meg az ön személyes szövetségét velünk. Ennek már bizonyságát adta a légi szállítmányaival. Mindazonáltal föl kell tennünk a kérdést: ha a japánok megtámadnak bennünket, segítségünkre siet-e az Egyesült Államok? Pontosabban: az önök Kínában állomásozó hadereje?

Reisman talán még soha nem érezte magát ennyire a figyelem középpontjában. – Nem tudom, uram – felelte. – Nem én alakítom a politikát, nem én adom ki a parancsokat. Én csak végrehajtom a parancsokat. Én csak közvetíthetem az ön kérését az elöljáróimnak.

– És ha még akkor nálunk tartózkodna, amikor támadás ér bennünket? – kérdezte Lemonnier tábornok.

Reisman elmosolyodott. – Akkor bizony, jobban megsürgetném őket. Bár nem hiszem, hogy nagy hatása lenne rájuk. Még abban se vagyok biztos, küldenek-e gépet értem és az embereimért. Holnap éjszaka ismét rádiókapcsolatba kell lépnem Kunminggal, hogy nyélbe üssük a dolgot.

Robert ezredes és Lemonnier tábornok egymásra nézett, majd Auphelle helytartóra, aki jóváhagyón biccentett feléjük: folytathatják.

– Kezdjük az ön kérésével, őrnagy – mondta az ezredes. – Ismertetni fogom önnel a problémát és önnek kell döntenie. Megkísérlem továbbá elmagyarázni a helyzetünket, hogy közvetíthesse kunmingi és csungkingi fölötteseinek rádión vagy személyesen.

Robert felállt és egy nagy fali térképhez hívta Reismant, amely Lang Son körzetét ábrázolta. Rámutatott egy pontra a Sông Ky Cung túlpartján, a reptér közelében, a rizsföldek és a mocsár közepette, amelyet nyugatról, délről és keletről a kanyargó folyó egy nagy hajlata fogott közre.

– A reptérhez legközelebb eső japán hadállás itt van.... körülbelül nyolcszáz méternyire a kifutópályától.

– Fél mérföldnyire... s közte a folyó – ismerte el Reisman.

– Feltételezzük, hogy figyelik a reptéren zajló tevékenységet, bár fogalmam sincs róla, mennyire szorgalmasak – folytatta az ezredes. – Persze szeretnék, ha mindent tudónak és mindenekfelettinek képzelnénk őket.

– Hajlandó-e fegyveres fedezetet biztosítani nekünk? – kérdezte Reisman. – Csak ameddig fölrakodunk, fölszállunk és kikerülünk a lőtávolból, vagy ha lőnék a gépet, amíg közeledik. A legutóbb két perccel a gép leszállása után már a levegőben voltunk.

– Csak ha megelőző támadást indítanak ellenünk, őrnagy – szólt oda az asztal mellől Lemonnier tábornok. – Hallottuk, hogy Sabattier tábornok készültségben van, de mi nem kaptunk erre parancsot se a főkormányzótól, se a főparancsnoktól. Ellenkezőleg. Az a parancsunk van érvényben, hogy igyekezzünk fenntartani a status quót. Nem óhajtjuk provokálni őket... csak védekezni, ha kell. Nem akarunk háborút kezdeni csak azért, hogy a maguk menekülését biztosítsuk.

Reisman megértette, hogy a tábornoknak óvatosnak kell lennie, bármennyire az apokalipszis szakadékának szélén táncol is. Megkérdezte: – És ha csak ellenünk intéznének rohamot, és nem önök ellen?

– Akkor nehéz döntés elé kerülnénk – válaszolta a tábornok. – És ezt a döntést a helyszínhez legközelebb levő parancsnoknak kell meghoznia, amennyiben ilyesmi történnék.

Philippe, aki Gauthier mellett ült az asztalnál, nem bírta tovább: – Uram... szeretném, ha engem bízna meg ezzel. Egy fegyveres szakasz néhány nehéz...

– Hadnagy – szakította félbe Robert ezredes –, nem hallottam, hogy Lemonnier tábornok önkéntes jelentkezőket kért volna.

A tábornok fölállt az asztal mellől és a fali térképhez ment. A nagy, régi parabelluma tokja a combját verdeste. – Én arról beszélek – bökött egy pontra ujjával –, hogy a parancsnok itt Fort Briére de l'Isleben alkalmasabb helyzetben lesz arra, hogy ezt megítélje.

Reisman csak most látta meg a térképen, hogy Lang Sontól délre és nyugatra két másik megerősített hadállás van francia legénységgel, mindkettő félmérföldes távon belül a citadellától. Ezenkívül három nagy japán állás a várostól északra a Sông Ky Cung túloldalán, a 4-es út mindkét oldalán, s még egy japán hadállás a folyóhajlaton belül, a reptér közelében.

– Magán a reptéren, ha jól emlékszem – folytatta Lemonnier és körbemutatott a térképen –, csak a két Hotchkiss géppuskánk van légvédelem céljára. – A folyón át a japán hadállások felé húzta kezét. – Nem sokat érnek, ha erről érkezik támadás. Boery őrnagy... ugye maga a parancsnok Fór Briére de l'Isleben? – kérdezte az asztalnál ülő tisztek felé fordulva.

Alacsony, izmos férfi állt fel. – Igenis, uram, a Tirailleur-ök harmadik ezredének második bataillonjánál. Elég jól el vagyunk látva most, az új 13,2 mm-es nehézgéppuskák hadrendbe állításával, amelyeket Hanoi küldött nekünk. Valamint négy, 90 mm-es lövegekkel rendelkező üteg a negyedik ezred tüzérségétől. Egy század légiós rendelkezésünkre áll. mint tartalék.

A tábornok egy pillanatra Reismanhoz fordult. – Hinné-e, őrnagy, hogy köztük akadnak németek is, akik ittragadtak a háború miatt? Ízig-vérig lojális légionáriusok. Bátrak és megbízhatók.

– Igen, elhiszem, uram – válaszolta nyomban Reisman. – Magam is úgy találtam, hogy ebben a háborúban errefelé nem remélt barátok éppúgy akadnak, mint nem várt ellenségek.

Lemonnier tábornok eltöprengett ezen egy csöppet, majd, láthatólag, elértette Reisman megjegyzésének összetett értelmét. – Á, igen! De néha elég nehéz, hogy az egyiket megkülönböztessük a másikától. Például itt most a közvetlen háború eshetőségéről beszélünk Nippon fiai ellen, és ugyanakkor Auphelle helytartót, Robert ezredest és vezérkarának négy tisztjét holnap estére vacsorára hívta meg Shizume ezredes a Hotel Taiwába. Mármost barátságos, vagy barátságtalan dolognak tartja ezt? Szerencsére nem tudják, hogy itt vagyok, máskülönben én is hivatalos lennék ott. A visszautasítást arculcsapásként fognák fel és csak növelné a köztünk levő feszültséget.

Ez a közlés riasztócsengőt szólaltatott meg Reisman fejében. Emlékezz Pearl Harborra! – mondta magának.

A tábornok újra Boery őrnagy felé fordult és megkérdezte: – Ha megtámadnák amerikai barátainkat a repülőtéren, mi lenne a maguk válasza?

– Nem várnám be a támadást, uram – vágta rá a választ Boery. – Küldenek velük egy fegyveres szakaszt, úgy, ahogy Belfontaine hadnagy javasolta, minden eshetőségre készen. Azután, ha valami lövöldözés lenne japán részről, uram, akár miránk, akár az amerikaiakra, úgy hiszem, igazolva erezném magunkat, hogy ellenük fordítsuk fegyvereinket.

Lemonnier tábornok Reismanra nézett. – Megfelelő lesz így, őrnagy?

– Nagyon is, uram.

– A súlyos veszély ismeretében is repülőgépet akar ideküldetni?

– Igen.

– Rendben van. Kérem, folytassa, Robert ezredes! – intett a tábornok és visszatért az asztalhoz.

Robert ezredes a térkép előtt röviden tájékoztatta Reismant a Lang Son-i francia és japán erők helyzetéről. Furcsa mód nem maga a citadella volt a legerősebb francia hadállás, hanem a Briére de l'Isle-i erőd, alig fél mérföldnyire délre a citadellától, az előretolt beton védőgyűrűjével a várossal szemben, Van Mieu-hegyre támaszkodva.

Robert ezredes a Sông Ky Cungon túl megmutatta a japánok állandó hadállásait és táborait. – Itt van három gyalogsági ezred, két tüzérségi üteggel és egy páncélozott zászlóaljjal megerősítve. A számszerű japán fölény még nagyobb, mintha egységet egységgel mérünk össze. Mint nyilván ön is tisztában van vele, őrnagy, egy francia bataillon és ezred állománya kevesebb, mint a fele más hadseregek hasonló egységeinek. A japán túlerő tehát a Lang Son térségében öt vagy hatszoros. Fegyverzet terén pedig ennél is nagyobb.

– Hogy állnak a légi támogatással? – kérdezte Reisman.

– Sehogy. Itt a légtér mindenütt a Japánoké. Egész Indokínában talán tizenöt elavult vadászgépünk és bombázónk van. – Lenne még egy kérdésem, uram.

– Éspedig?

– Ebben a helyzetben miért hagyta el Lang Sont két bataillon valamiféle hadgyakorlat céljából?

– Parancsra, őrnagy. Én is az elöljáróim parancsait hajtom végre, akárcsak maga.

– De nem egy támadás előestéjén, uram... – Reisman látta, mint borítja el harag az ezredes arcát, és tudta, hogy túl messzire ment. Az asztalnál ülő tisztekre nézett, feszült, kényelmetlen csend ült rajtuk, mintha közös titkuk lett volna.

Lemonnier tábornok szólalt meg. – A megállapítása helyes, őrnagy, csak hát az események gyorsan változnak. Reméljük, hogy nem lepnek meg bennünket. – Azután kis mosollyal és enyhén kihívóan így szólt: – Azt kell hinnem, hogy magának alapos harctéri tapasztalatai vannak.

– Vannak, uram.

– Akkor hát legyen szabad megkérdeznem: ha maga lenne a főparancsnok, hogyan cselekedne e pillanatban?

– A két zászlóaljuk északra van a hídtól, vagy délre?

– Északra és nyugatra.

– Akkor azonnal visszarendelném őket. Megparancsolnám, hogy keljenek át a folyón, és azonnal kivezényelnék egy alakulatot, hogy azután robbantsa fel a hidat a Sông Ky Cung fölött.

Újra ideges csend támadt. – Jó tanács... de a kezünk meg van kötve – mondta a tábornok gúny és szemrehányás nélkül. – Hanoiban azt akarják, hogy a két bataillon azt tegye, amit most tesz, és nekem nem áll hatalmamban visszarendelni őket. Ami pedig a hidat illeti... Ha fölrobbantjuk, akkor ezt a japánok ellenséges cselekedetnek minősítik.

Bizony annak minősítenék, gondolta Reisman. Sőt vissza is vonnák a holnap esti vacsorameghívást.

Auphelle helytartó szólalt meg. – Már csak egyetlen dolgot kell kérnem öntől, őrnagy. Az Egyesült Államok és Franciaország közti régi és kipróbált barátság nevében kérem, hogy ha rádiózik Kunmingnak, hozza tudomásukra az itteni veszedelmes helyzetet és sürgesse őket, készüljenek föl azonnal légi támogatásra, ha ez szükségessé válik.

– Már tudomásukra hoztam, uram – mondta Reisman. – Tudomásukra hoztam, amikor ma este érintkezésbe léptem velük.

Amikor az eligazítás véget ért, Reisman megkérte Philippe-et, tegye le őt a citadellánál; embereinél akarta tölteni az éjszakát, ahelyett, hogy Philippe-el visszatérne Madeleine-hez. Mindkettejüknél volt adó-vevő, úgyhogy el tudták érni egymást. Megállapodtak Philippe-el a hullámhosszban és az időpontokban, hogy kapcsolatban maradhassanak. Amikor nem használják más célra a készülékeket, akkor egymásra hangolják őket.

Reisman és emberei a távollevő tirailleurök egyik barakkját vették birtokukba és ott állították föl a rádiójukat, a villanyvezetékbe kötve. Egyórás ügyeletekben váltották egymást a rádiónál, amíg a többiek aludtak. Az éjszaka incidens nélkül múlt el. Még mindig nem volt általános készültség, nem voltak katonák a bástyákon. A helyőrségben reggel megindult a mindennapi élet, mintha semmi közvetlen veszély nem fenyegetne.

Derrieu őrnagy jött a barakkba, hogy reggelire hívja meg Reismant a tiszti étkezdébe, a Boulevard Gallieni-n lévő Három Marsall Hotelbe. – Az őrmesterét és katonáit pedig szívesen látják a tisztesek kantinjába a Rue Gouttenégre-n – mondta.

Reisman a – fejét rázta. – Majd itt kávézunk és kivesszük a fejadagunkat – mondta –, azután felderítjük a távozásunk útvonalát, a reptérig és vissza. Mi a mai helyzet?

– Semmi se változott – felelte Derrieu.

Ottmaradt náluk, amíg Reisman hívta a rádión Philippe-et. Philippe beszámolt az ellenállás hanoi hírszolgálatától kapott legfrissebb hírekről, s nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok az ország többi részén nem olyan nyugodtak, mint Lang Sonban. Philippe jelentette, hogy Aymé tábornok, a főparancsnok fél attól, hogy megsérti a japánokat, s ezért megpróbálta lefújni az egyetlen riadóparancsot, amelyet Sabattier tábornok adott ki ezredeinek. Sabattier azonban már a csapatainál volt, a terepen és már elindultak nyugat és észak felé. Akcióját Alessandri tábornok követte, aki háromezer katonáját kifele vezette Hanoitól nyugatra levő síkföldi táboruk csapda veszélyéből. A Vörös Folyón és a Fekete Folyón át a hegyekbe vitte őket, Laosz és Kína felé.

– Szétszóródnak, a fene essen beléjük! – nézett méltatlankodva Derrieu-re Reisman. – Ezeknek eszükbe sincs harcolni, olajra akarnak lépni.

– Ha azok a sárga majmok ránk támadnak, segítség nélkül maradunk – motyogta Derrieu.

– Nem gondolja, hogy riadókészültséget kellene elrendelni? – kérdezte Reisman.

– Ha rajtam múlna, azt tenném, amit maga javasolt az este – válaszolta Derrieu. – Aláaknáznám a hidat, kiüríteném a citadellát és az előretolt állásokat, és úgy csoportosítanám csapatainkat és tűzerőnket, hogy ellenőrzésem alá vonjam a megközelítési utakat és a folyót.

– Miért nem teszi hát?

– Mert nem én vagyok a parancsnok. És aki az, azt szigorú parancsok kötik, s azokat nem meri megszegni.

– Sabattier és Alessandri megszegte.

– Meg is fognak fizetni érte, így vagy úgy.

Derrieu kiment a barakkból, hogy megkeresse Lemonnier tábornokot és továbbadja neki az értesülést, amelyet Hanoiból, Philippe közvetítésével tudott meg az ellenállás hírszolgálatától.

Reisman tájékoztatta az embereit a távozással kapcsolatos tervéről. Fölakasztotta a falra a Robert ezredestől kapott Lang Son-térképet. Megmutatta nekik az összes japán és francia hadállást, Madeleine házát, a repteret és az odavezető utakat. A legjobb útvonal, egyenest Fort Briére de l'Isle mellett vezet el.

– Ma délelőtt becserkésszük a terepet egészen a reptérig, az országúton és gyalogutakon is – mondta nekik. – Jegyezzétek meg, ha szarba kerülünk és szét kell válnunk, úgy érhetitek el a repteret, hogy szereztek egy csónakot a folyón és áteveztek ennek a kis szigetnek a keleti oldalára. A kifutópálya vége a töltés túloldalán van, a rizsföldekkel szemközt. Körülbelül két kilométerre van Madame Thibaut házától. Ma délután rövid időre megállunk ott, és aztán, ha minden rendben megy, estére ott leszünk.

A déli kapun hagyták el a citadellát, mintha hadgyakorlatra indulnának. Rohamszerelésük hasonló volt a francia gyarmati katonákéhoz; menet közben se katonák, se civilek nem figyeltek föl rájuk. Fegyvereik sokkal újabbak és jobbak voltak azokénál. Jókora tűzerővel rendelkeztek mindahányan, a vállukon karabély, az övükön egy-egy 45-ös és egy-egy kés, hátizsákszíjukhoz erősítve gránátok, a kezükben pedig M-3-as géppisztoly. A rádiót és a generátort felváltva cipelték.

Kezdetben az országúton maradtak, így haladtak keletre, a folyó felé. Átkeltek az Avenue Clamorgan alján, elhaladtak a katonai kórház mellett, keresztezték a Boulevard Gallienit, a katolikus templomnál mentek tovább, majd átvágtak egy kis erdőn és a Rue Gouttenégre-en, a vasútállomás előtt jöttek ki. Előttük volt a töltés, s egy gyalogösvényen mentek, hogy elérjék. Tiszta és meleg volt az idő, a rizsföldek vizesek a nemrég hullott esőtől. Amikor fölértek a Sông Ky Cung gátjára, Reisman átnézett a túlparton lévő rizsföldekre és mocsárra. Továbbadta látcsövét a többieknek, hogy lássák a Japán Császári Hadsereg fél mérföldnyire sorakozó barakkjait, sátrait.

Reisman érezte, mint tolul fel a harag és az idegesség Bó Szanban, amint belenéz a látcsőbe és azt mondja: – Bárcsak itt lenne Ne Tin, San Tau és Ba Csit, meg a többi hypenla! Nem volna mitől félnünk. Kezelésbe vennénk azokat ott a túlparton!

Reisman egyetértett vele. A kacsinok bezzeg nem húznák az időt, nem lacafacáznának. Halkan és brutálisan akarnának támadni az éjszakában, bármily nagy is a veszély, torkokat vágnának és füleket metélnének le, megbosszulnák törzsük meggyilkolt tagjait. A franciák, akik az európai diplomácia udvarias játékszabályai és az elavult hadviselési előírások szerint viselkednek, rettenetes hátrányban vannak.