Reisman egyáltalán nem örült, amikor hétfő reggel megpillantotta a táborba érkező Stuart Kindert. Az a képtelen ötlete támadt ugyanis, hogy ha Kinder nem mutatkozik indulásukig, valamiképpen minden elrendeződik a hátralevő napokban, bár a dolgon lényegében mit sem változtatna. Pedig tudta, hogy Kinder értük jön Londonból, hogy elkalauzolja őket a Stokes-uradalomból, s hogy nincs mód a távol tartására. Az a távirat, amelyet Leon Osterman a marston-tyne-i vasútállomáson adott át neki, Kindertől érkezett. Riadókészültséget rendelt el az ő és a piszkos tizenkettő számára. Föl kell készülniük, írta, hogy szerdán, május 31-én elhagyják a Stokes-uradalmat, az akcióhoz szükséges teljes felszereléssel, s a Breed ezredes támaszpontján levő repülőtéren vernek sátrat.
Kinder több mint félórája tartózkodott már a laktanyaépületben, figyelte, amint Reisman és emberei bemutatják neki a Château de la Vilaine makettjén a támadás tervét, s csak ekkor vette észre, hogy Reisman hangja és modora a szokásosnál is érdesebb, s végül az is feltűnt neki, hogy csak tizenegy fogoly van jelen.
- Hol van Myron Odell? - kérdezte nyugtalanul.
Az emberek fagyosan, némán meredtek rá. Valamennyien tudták, hogy Odell eltűnt, de azt már senki sem tudta, miért, hogyan és hová. Reisman semmit nem mondott nekik. Akadtak, akik már a legrosszabbra gyanakodtak - hogy visszavitték a börtönbe és kivégezték, jóllehet nem értették, miért. Néhányan arra gondoltak, hogy megszökött, amit viszont sehogysem akartak elhinni és már a puszta gondolatra is őrjöngeni kezdtek - hogy volt mersze megtenni, amit ők nem mertek, s hogy az utolsó pillanatban cserben hagyta őket.
Reisman bement Kinderrel az irodába, becsukta az ajtót és elmondta neki, mi történt. Elmondott neki mindent Leon Ostermanről, az önkényes glasgow-i utazásról, meg arról, hogyan vártak félóra hosszat az ambulancia előtt, mielőtt bementek és fölfedezték, hogy Odell a hátsó kijáraton át meglépett.
Osterman föl-alá rohant a sikátorban, közben dühösen ordítozott: - A rohadék! Meglógott. Hálátlan disznó! Azonnal kiadom a körözést... riadóztatom a katonai rendőrséget, a városi rendőrséget, a Scotland Yardot... mindenkit, aki él és mozog! Pár óra és elcsípik. - Már éppen az egészségügyi katona asztalán álló telefon után nyúlt, amikor Reisman lefogta a kezét.
- Úristen! - Kiáltott fel Kinder. - Miért? Ez tönkreteheti az egész tervet... sok havi munkánkat! Mit tesz ennek megakadályozására, John?
- Semmit. Osterman még mindig keresi, a saját szakállára. Naponta tájékoztat. Semmi nyom... s azt hiszem, ezért dicséret jár a kis nyomorultnak - tette hozzá egy csipetnyi sajátos büszkeséggel. - Ha bármilyen hivatalos lépést teszünk, iszonyú botrány támadt volna. Végtére is, mi is segítettük a szökésben. Ha kitudódna a dolog, talán lefújnák az egész akciót. Teljes csöndben kell kutatnunk utána... csak tapintatosan érdeklődhetünk. Ha valaki, hát Osterman az, aki megteheti.
- S mi lesz, ha nem találják meg? - kérdezte élesen Kinder. - Jelentést kell tennem erről, John. Nem tűrhetjük, hogy egyszerűen csak szabadon sétáljon az országban. Túlságosan sokat tud.
- Nem kell jelentenie ezt senkinek sem, Stu - csökönyösködött Reisman. - Fogalmam sincs, miért léceit le Odell... de nem fogja elfecsegni az Amnesztia-akciót. Ez a végét jelentené. Quién sabe? Talán halálra rémült attól, hogy mi vár rá... talán valóban ártatlan volt, s megragadta az alkalmat, hogy megpróbálja bebizonyítani, saját szakállára... talán Glasgow-ban rádöbbent, hogy valóban bűnös, meglehet mindvégig tudta is, és csak várta az alkalmat, hogy megszökhessen.
- Nem, valóban hitt az ártatlanságában - mondta Kinder. - Nem csaphatott be engem. Annyi időt töltöttem vele... beszéltünk és teszteket csináltattam vele. - Hitetlenkedve ingatta a fejét. - Az egész bandából ő volt az utolsó, akiről elhittem volna, hogy szökéssel próbálkozik.
- Lehet - mondta tűnődve Reisman. Azt már nem mondta meg Kindernek, hogy az utóbbi napokban sajátos megkönnyebbülést érzett - amiért Myron Odell, függetlenül attól, hogy bűnös vagy ártatlan, saját kezébe vette a sorsának irányítását és maga dönti el, mihez kezd az életével.

 

Délelőtt Reisman és Kinder vezetésével éppen a szögesdrót kerítést szerelték szét, amikor Reisman meghallotta a laktanya tetején őrködő Bowren szakaszvezető kiáltását. Bowren ismét rendszeresen fegyveres őrszolgálatot teljesített, amióta Reisman szombat hajnalban Odell nélkül tért vissza és elmondta neki, mi történt.
A szakaszvezető fegyverét egy alakra szegezte, aki a laktanyával szemben húzódó erdőből lépett elő. Reisman és Kinder kirohantak a szabadba, hogy megnézzék, ki lehet az. Reismannek elállt a szívverése.
- A keserves istenit... nézze csak! - kiáltott fel. Amikor Kinder annyira visszanyerte lélekjelenlétét, hogy mondani tudott valamit, csak ezt dünnyögte: - A tékozló fiú visszatérése.
Myron Odell tépetten, kimerülten, mocskosan megállt, két kezét fölemelte, jelezve, hogy megértette Bowren parancsát, de arcán diadalmas mosoly suhant át. Reisman gyorsan megmotozta - csak a lopott tárcát találta nála.
- Szeretném ezt visszaküldeni annak a pasasnak, mármint a tulajdonosának, uram - szólalt meg zavartan Odell.
Reisman átnyújtotta a tárcát Kindernek.
- Miért jött vissza, Myron? - kérdezte.
Odell leengedte a karját és megdörzsölte az arcán végighúzódó horzsolást. - Magam sem tudom, százados... egyszerűen csak vissza akartam jönni. Gondolom, így kellett lennie.
- De miért?
Odell állta Reisman pillantását.
- Találtam itt valamit, amit soha ezelőtt - mondta halkan. - Magától kaptam... tiszteletet... önérzetet... talán bátorságot. Maga megbízott bennem... nem akartam mindezt elveszíteni.
Most Reisman volt az, aki zavartan elkapta a tekintetét. - Rájött odakint, saját magával kapcsolatban... arra, hogy mi történt?
- Nem - rázta tagadólag a fejét Odell. - Még mindig úgy hiszem, hogy ártatlan vagyok, százados... de most már egyáltalán nem számít.
Kinder hitetlenkedve meredt rá.
- Hogy a csudába verekedte át magát Glasgow-tól egészen idáig? - kérdezte. - Hiszen nemcsak katonai rendőrök, hanem kétezer kémelhárító nyomozó is kordont vont Dél-Anglia köré.
Odell vigyorogva nyomkodta a horzsolást az arcán. A két tiszt észrevette, hogy mindkét keze sebhelyes, alvadt vér ragad rajtuk, bütyökcsontjai megdagadtak.
- Tudom, uram. Találkoztam is kettővel hajnaltájt egy olyan szögesdróttal körülvett légzsák előtt, Taunton közelében. Azt hiszem, nem okoztam nekik komoly sérülést. Csak leütöttem, megkötöztem őket és kölcsönvettem a dzsipjüket. Stokesmouth Village közelében hagytam, onnan a mezőkön át jöttem. - Sérült kezét Reisman felé nyújtotta. - Igaza volt, százados. Fáj, ha az ember az öklét használja. Legközelebb majd emlékezem erre - mondta, és ép tenyerének az élével az alsókarjára ütött.
Visszaindultak a laktanyaépületbe. Reisman előre engedte Kindert, s egy pillanatra visszahúzta Odellt.
- Basztál, kölyök? - kérdezte.
Odell hetykén pillantott rá.
- Ördöge van, százados - felelte.

 

A tábort leszerelték, az anyag nagy részét megóvták, a szögeket, ahol csak lehetett megmentették.
- Ne feledjék, háború van - intette őket vidáman, miközben gondosan igyekezték eltörölni a nyomaikat, a birtok megszállásának bizonyítékait.
Kinder igyekezett megkönnyíteni a dolgukat.
- Tulajdonképpen nincs is szükség erre - közölte Reismannel. - Mihelyt elül az izgalom, idevezényelek egy osztagot, az majd eltakarít mindent.
- Elvégezzük a zömét. Majd gondoskodjék a maradék elszállításáról. Így ígértem meg Lady Margot-nak - magyarázta Reisman. Egyébként azért is dolgoztatta embereit, hogy elfoglalja őket az utolsó napokban.
- Sok dolga akadt vele? - bólintott az urasági kastély felé vidáman Kinder.
- Nem... nem túlságosan barátkozó természetű - válaszolta Reisman, mintegy lezárva a témát. De bizonyos volt benne, hogy Lady Margot észrevette az utóbbi napokban a birtokán folyó lázas tevékenységet, s eltűnődött azon, vajon örül-e annak, hogy végre-valahára elkotródnak, vagy rettegve gondol arra, hogy a La Manche-on át hamarosan elszabadul a pokol.
Kinder saját kezűleg csomagolta össze a Château de la Vilaine szétszerelt makettjét. Elhatározta, hogy parancsnoki kocsiján szállítja el a repülőtérre, ott ismét összeszereli, hogy az utolsó percig gyakorolhassanak rajta, majd felviszi Londonba.
Ismét beköltöztek a kétszemélyes kis katonai sátrakba, a legedzettebbek pedig éjszakára pokrócba csavarták magukat és a csillagos ég alatt aludtak a puszta földön. A szögesdrót kerítések, őrtornyok és a laktanyaépület visszavedlettek drótkötegekké, a faanyagot és cölöpöket több fordulóban teherkocsin és dzsipen elszállították a Stokes-uradalom határain túlra, fölhalmozták az út mentén, hogy majd összeszedjék azok, akiknek az efféle munka a dolga.
Nem így jártak el a hordozható vesztőhely faanyagával. A vérpad kettős célt szolgált: beépítették a cölöpkerítéses táborba, ugyanakkor szüntelenül rettegésben tartotta a foglyokat, így azután ezeket a cölöpöket és gerendákat, a lépcsőkorlátokat és lépcsőfellépőket, valamint a kiforrázott, megnyújtott kötelet, ami a berendezés tartozéka volt, a tisztás közepén felhalmozták és sorsára hagyták.
Amikor minden egyéb dolgukkal végeztek, feltöltötték a lőtér golyófogó gödreit, ahol csak lehet elsimították a tájban a lövedékek és robbanóanyagok ütötte sebeket, a pöcegödröket takarosan betemették és cserjékkel meg facsemetékkel beültették, majd Reisman összegyűjtötte embereit a tisztáson a hordozható vesztőhely köré.
- Franko! - kiáltotta, s erre a gazember úgy összerezzent, mintha tetten vagy legalábbis bűnös gondolaton érték volna. Reisman fölkattintotta öngyújtóját, átadta Frankónak, a vérpadra mutatott és azt mondta: - Gyújtsa meg!

 

Május 31-én, egy szerdai napon, Bowren szakaszvezető utolsó pótfejadagjaikat lerakta Lady Margot házának bejárati ajtaja elé. Becsöngetett, valamennyien hallották a kutyaugatást odabentről. Reisman észrevette, hogy az egyik emeleti ablak mögött megmozdul valaki, s tudta, hogy a nő nézi őket, amint kocsijaik kifelé indulnak a bekötő úton. Kiszállt a dzsipből, visszafutott és becsukta a kaput. Glen Gilpin megvárta a telefonpózna mellett, amely köré már fölcsavarta a huzalt.
- Él még a vonal? - kérdezte Reisman.
Gilpin bólintott, átnyújtotta neki a tábori telefon kagylóját és fölmászott a többiek után a teherkocsira. Reisman fölcsengette a telefonkezelőt, jó néhány percbe tellett, amíg megkapta a marston-tyne-i Hentesbárdban Tesst. Egy ideig távol lesz, közölte vele, és nem beszélhetnek. - Beszéltem egy barátommal... Leon Ostermannek hívják - mondta. - Ő majd gondoskodik rólad.
- Nincs szükségem rá, hogy bárki gondoskodjék rólam - tiltakozott a lány. - Azután meg itt van a nagybátyám és Mrs. Culver... de azért örülnék, ha meglátogatna... hogy beszélhessünk rólad. Szeretlek. Gondolj rám... bárhová is mégy... bármit is tégy... gondolj rám, ha magányos vagy, ha fáradt vagy, ha valami nem sikerül. Tudd, hogy szeretlek!
- Részemről ugyanaz - mondta Reisman gyorsan. - Én is szeretlek... nagyon drága vagy nekem. - Letette a kagylót, előhúzta csizmaszárából a rohamkést és elvágta a huzalt.

 

Az ejtőernyős-támaszpont repülőterén közvetlenül a felszállópálya mellett vertek sátrat; a gurulópályán ott várakozott a C-47-esük több más géppel egyetemben, amelyeknek Breed ejtőernyőseit kellett Normandiába szállítaniuk. Reisman és a piszkos tizenkettő előírásszerű gyakorlóruhákat viseltek, amerikai fegyvereik voltak, elkülönített csomagokban tárolták a német egyenruhákat és fegyvereket, amelyeket majd a repülőgépen kapnak meg. Más csomagok és tartályok aknákat, különleges robbanóanyagokat és lőszert rejtettek, valamint nehezebb fegyvereket, amelyeket velük együtt dobnak le teherszállító ejtőernyőkkel.
Az időjárás eszményien alakult. Reggel egy futárgépen megérkezett Londonból Armbruster őrnagy és Denton ezredes, hogy még egy utolsó eligazítást tartsanak.
- Most már végleges: június 5! - közölte Denton, miközben viszonozta Reisman és Kinder tisztelgését. Még ő sem tudta teljesen elfojtani hangjában az izgalmat.
A könnyű kis gép mellett állva halkan beszélgettek. A pilóta néhány órás pihenésre bement az eligazítószobaként használt barakkba. Reisman figyelte, hogy a piszkos tizenkettő közvetlenül a kifutópálya mellett hogyan lődörög a sátrak körül: azzal szórakoztak, hogy fegyvereiket tisztogatták, rohamkéseiket fenték, de azért közben igyekeztek odafigyelni a tisztek eligazítására is.
- Vasárnap este indulnak, jóval a légiúton szállított felderítők előtt, hogy elérjenek távoli céljukig, Rennes-be - folytatta az ezredes. - Maguknak már nagyjából akkor célhoz kell érniük, amikor ők elindulnak Angliából. Ha bármi változás állna be, megkapják a Bowsprit rejtjeles üzenetet; az huszonnégy órás halasztást jelent. Ha ennél hosszabb időre kell elhalasztani az akciót, úgy attól tartok, ez már kéthetes, sőt több is lesz a tengeri árapály mozgás miatt. Ebben az esetben az egész átkozott hadműveletet elölről kell előkészíteni. Nehéz dolog lesz az egész társaságot ennyi ideig készenlétben tartani. De reméljük, kitart ez a szép idő. A távlati előrejelzés egyelőre még kedvező.
Armbruster őrnagy további részleteket közölt Reismannel. A légierő kelet felől támadva bombázni fogja a rennes-i rendező pályaudvart, hogy fedezze a nyugatról érkező piszkos tizenkettőt. - Ezzel viszont tárgytalanná válik az általad javasolt alternatív célpont, amelyet arra az esetre terveztél, ha éppen nem tartanának Kriegsspielt - mondta az őrnagy. - A pályaudvarnak a közelébe se menjetek.
Reisman rábökött az előttük fekvő térképre. A német ötödik páncéloshadosztály főhadiszállására mutatott.
- Az is lehet, hogy csak átugrunk ide és elintézzük a pasasokat - mondta. - Hacsak nem várnak már ránk a châteauban, hiszen ők őrzik a tábornokokat.
- Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amit semmiképpen sem szabad megtenned, John... sem előtte, sem utána - közölte kurtán Denton ezredes.
- Tudom, kedveli az ilyesfajta dolgokat... mint például azt a matteronei dolgot tavaly télen. Ne tegyen semmi egyebet, mint amit megtervezett arra az esetre, ha a tábornokok ott tartózkodnak... azután meg hozza vissza az embereit. S ami még fontosabb, maga jöjjön vissza.
- Nincs pótcélpont, John - mondta Armbruster őrnagy. - Ha megállapítod, hogy a tábornokok nem tartózkodnak a kastélyban, haladéktalanul visszaindulsz.
- És hurcolom magammal ezt az egész cuccot, amelyet magunkkal viszünk?
- Ásd el... semmisítsd meg... bánom is én, mit teszel vele. Csak annyit tartsál meg belőle, amennyire a védekezéshez szükséged van. Tudom, nehezen állód meg, de kerülj minden fölösleges összecsapást az ellenséggel. - Aggódva tekintett Reismanre. - Te is tudod, hogy ezúttal semmiféle segítséget nem adhatunk ahhoz, hogy kiverekedd magad. Mi a terved? Kínosan, szinte ijesztően hallgattál eddig erről a kérdésről.
- Több módja is lehet - jelentette ki Reisman. - Valószínűleg a legokosabb, ha csoportokra ősziünk. Néhányan a folyón mehetnének az egyik német csónakon Bretagne-on át a tengerig. Egy másik csoport foghatna egy pompás német luxuskocsit és veszett iramban száguldhatna legközelebbi csapataink felé. Még azt is megpróbálhatnák, hogy jegy nélkül fölszállnak az inváziós arcvonalra tartó valamelyik német csapatszállító vonatra.
- Gondolom, te is tudod, hogy mindenki a nyomotokban lesz - jegyezte meg Armbruster. - A nácik... a francia ellenállók mindenre tüzet fognak nyitni, ami csak emlékeztet németekre... meg a saját katonáink is, amint elég közel érsz hozzájuk... nem is szólva a légitámadásokról. Talán meg kellene szabadulnotok német egyenruháitoktól, mielőtt visszaindulnátok... megpróbálhatnátok csatlakozni egy maquis osztaghoz és náluk várhatnátok be, amíg a szövetséges erők fölszabadítják azt a területet.
- Hallás után fogok játszani, Max - mondta Reisman -, rögtönözni fogok, attól függően, hogyan alakul a dolog a châteauban. De annyi bizonyos, hogy harcolva kell kitörnünk.
- S mi lesz a színesbőrűjével meg az indiánnal? - vetette közbe Denton. - Azt értem, hogy éjszaka ugranak le, de mi lesz, ha szemtől szembe kerülve a németekkel kell kimagyarázkodniuk és elhitetniük a nácikkal, hogy közéjük tartoznak?
- Ez nagyrészt az én dolgom lesz, ezredes... a megtévesztés. White és Posey hajlandók vállalni a kockázatot... és én is vállalom. White messze a legjobb emberem, és szükség esetén kapásból beszél franciául és németül. Ami pedig Poseyt illeti, hadd mutassak meg maguknak valamit.
Reisman hangosan kiáltott Samsonért, és Posey nyomban meg is jelent futólépésben a futárgép mellett álldogáló tiszteknél. Roppant méltóságteljesen tisztelgett és feszes vigyázzállásban várakozott.
- Mit mond a németeknek, ha beszédre kényszerül? - kérdezte Reisman.
Denton és Armbruster elképedve hallgatta, amint Samson hadarni kezdett németül: - Szibériai tatár vagyok... az oroszok bekényszerítettek a hadseregükbe... fogságba estem... most német katona vagyok... gyűlölöm Sztálint... - Ezután a tisztek számára érthetetlen nyelven darált tovább.
- Hát ez meg mi? - kérdezte Denton ezredes.
- Ute nyelv - magyarázta Reisman. - A fritzektől bármelyik szibériai nyelv is lehetne. Nem valószínű, hogy fölismernék.

 

Stuart Kinder a teherkocsi rakterén állította fel a Château de la Vilaine makettjét, hogy a piszkos tizenkettő még egyszer bemutathassa a támadás tervét Armbrusternak és Dentonnak. A kocsi fölé boruló ponyva alatt egymás hegyen-hátán szorongtak a dohos melegben. Az emberek zseblámpáikkal világították meg a makettet, amint sorban elmondták, mi a feladatuk.
Elsőnek Reisman szólalt meg. - Itt, fél mérföldnyire a kastélytól van az a pont, ahol átcsúszunk a védelmi gyűrűn. A vidéket lazán veszik körül úttorlaszok és ellenőrző pontok, mint például itt, de ez a leggyengébb láncszem... két unatkozó őr álldogál egy magányos őrhelyen...
Denton ezredes és Armbruster őrnagy lépésről lépésre ismerkedtek meg a tervvel. Amikor végeztek és a tisztek ismét magukra maradtak odakint a napfényben, Denton megjegyezte: - Most már nem vagyok olyan biztos afelől, hogy jó lenne, ha valóban megtartanák azt a Kriegsspielt.
- Hogyan érti ezt? - kérdezte Reisman. - Nem ért egyet a tervvel?
- Ragyogó... de most már látom, miért akart minden áron velük menni. Mindvégig maga a csalétek. Mondja csak, Herr Oberst, eljátszotta már valaha is egy német tiszt szerepét?
Reisman csattogva összevágta a bokáját és náci köszöntésre lendítette a kezét. - Megesett... de még sohasem töltöttem be az ön magas rangját, Herr Oberst.
- S miközben maga kényre-kedvre kiszolgáltatva bent lesz a kastélyban, mi tartja vissza a piszkos tizenkettőt attól, hogy lelépjen... vagy azt, akit magával visz... hogy is hívják... a pótőrnagyot?
- Sawyer.
- Úgy van... szóval, mi gátolja meg őt abban, hogy beköpje magát?
- Sawyer kiváló katona, uram. Hónapokon át frontszolgálatot teljesített Olaszországban, azt megelőzően, hogy bajba jutott. Bízom benne. Szinte valamennyiükben megbízom... nem egészen... de majdnem. Eléggé ahhoz, hogy a javukra billentse a mérleg nyelvét.
Közvetlenül azelőtt, hogy Dentonnal együtt beszálltak volna a Londonba visszainduló futárgépbe, Armbruster őrnagy melegen megszorította Reisman kezét és sok szerencsét kívánt neki.
- Előkészítem neked a kádat - mondta elfúló hangon. Érezte, bármit mondana most, semmitmondóan, értelmetlenül, idétlenül hangzana. Sok száz alkalommal búcsúzott el hasonlóképpen rengeteg embertől, de még mindig nem tudott hozzászokni. Szabad kezével a zsebében kotorászott, kihalászott egy kis dobozt, átnyújtotta Reismannek és dadogva magyarázta: - Tudom, hogy te nem... csak arra az esetre, ha mindjárt elkapnák őket és elköphetnék az egész tervet.
Reisman fölnyitotta a dobozt. Ciánpirulák voltak benne.
- Ennek a társulatnak nincs szüksége erre, Max - mondta és visszaadta neki a dobozt. - Lehet, hogy lemészárolják egymást, megölnek engem, mielőtt véget ér az egész, de öngyilkosok nem lesznek.

 

Délután, amikor a piszkos tizenkettő Bowren szakaszvezetővel és Kinder századossal félkörben a sátrak körül ült a földön, Reisman közölte velük az indulás pontos idejét és a helyet, ahol leugranak. Elmondta nekik, melyik kastélyról van szó, milyen város közelében van, és az eléjük terített térképen mindenki megállapíthatta, mennyivel előtte járnak majd a hadsereg többi részének.
Victor Frankónak ismét eszébe jutott, milyen előnyökkel járna, ha a háború hátralevő részét egy német hadifogolytáborban töltené. Tekintete szinte falta Európa térképét, az ellenséges haderőket jelképező bejelöléseket és a német csapatok elrendezését.
Joe Wladislaw megvárta, amíg a százados befejezi az eligazítást és megkérdezi: - Kinek van kérdése? - Ekkor fölemelte a kezét és idegesen azt mondta: - Eeeegen... de hát hogyan jövünk vissza? Nemcsak én akarom tudni ezt, százados. Mind beszéltünk már róla... és úgy gondoljuk, ideje, hogy megtudjuk.
- Június 5-én, körülbelül nulla óra negyvenötkor - válaszolta szenvtelenül Reisman -, amikor végrehajtották feladataikat és visszatértek hozzám a Château de la Vilaine parkolójába, eligazítom magukat a menekülési útvonalakról.
- Nézze, százados - kezdett tiltakozni Roscoe Lever -, de mi van ha maga nincs...
- Mi van, ha nem vagyok ott... mi van, ha nem jutok el odáig - fejezte be a mondatot helyette Reisman. - Akkor önállóan kell megoldaniuk... és senki sem fogja megmondani maguknak hogyan, mikor és miért. Jöhetnek úgy visszafelé, mintha a földeken vagy mintha a németekből élnének. Annyiszor és olyan keményen sózhatnak oda nekik, ahogyan csak kedvük tartja... szórakozásból vagy haszonnal... vagy egyszerűen csak azért, hogy csillapítsák a dühüket. De ne aggódjon, Lever... ott szándékozok lenni, méghozzá épen és sértetlenül.
- A dicsőségszomj! - jegyezte meg gúnyosan Napoleon, elég hangosan, hogy mindenki meghallja.
Reisman ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Javaslom, hogy aki akar, most írjon leveleket - mondta. - Kinder századostól kapnak papírost, és ő majd föl is adja indulásunk után. Ügyeljenek arra, mit írnak. Elküldés előtt kénytelenek leszünk cenzúrázni a leveleket.

 

Reisman az apjának írt.
Kapásból írt néhány bekezdést, melegen emlékezett meg hajdani együtt töltött napjaikról, arról, mennyire szerette akkor és szereti most is - közben újra átfutotta a februári levelet, mintegy vezérfonalként ahhoz, hogy Aaron mit szeretne olvasni, mit kell tudnia és éreznie ahhoz, hogy boldog legyen. Könnyedén, homályosan írt a háborúról meg arról, hogy ő mit csinál. De nem állta meg, hogy mielőtt befejezné, ne írjon le egy gyöngéd intést és rövid történelmi oktatást.

 

„Ne bántsd a svarcokat, apa - hogy a te mocskos szavadat használjam. Ők már előtted is ott éltek, abban a városban. Az első telepes a későbbi Chicago területén - amikor még vad indián vidék volt - egy Point Sable nevű néger volt. Azóta túl sok skalpot nyúztak le, túl sok harc folyt ott és a világ többi részében is. Hidd el nekem, apa, nem éri meg.”

 

Befejezte a levelet apjának, azután írt Tessnek, végül Leonnak. Este, amikor mindenki leadta leveleit, látta, hogy Samson Posey büszkén és aprólékos gonddal írt a feleségének - élete első levele volt ez. Napoleon White a családjának és egy New York-i barátjának írt. Luis Jimenez, Kendall B. Sawyer, Calvin Ezra Smith, Vernon Pinkley, Joe Wladislaw és Glenn Gilpin is küldött levelet. A szavak különböztek, de a hangja valamennyi írásnak egyforma volt: magányosság, vágyódás, érzelmes emlékezés és... ha esetleg nem térnék vissza.
Victor Franko, Balhés Maggot, Roscoe Lever és Myron Odell senkinek sem írt.
Samson Posey aznap a Naptáncról álmodott, s tudta, hogy ez mit jelent. Közvetlenül a Naptól kapott jelet. Ha haza akar térni, önként kell jelentkeznie a táncra és minden erejét meg kell feszítenie, hogy hatalmat szerezzen.
Hajnalban már közvetlenül napkelte után ragyogóan sütött a nap, ő pedig tudta, hogy hamarosan, talán alig egy hónap múlva Naptáncot tartanak Towaocban és Ignacióban. Mintegy megvilágosodásként hasított bele a fölismerés, hogy alakulatában tizenketten vannak, ahogy tizenkét póznára volt szükség a Naptánc-karám fölépítéséhez és tizenkét tanítványa volt Jézusnak - jóllehet fogalma sem volt, hogy miért van szükség tizenkét póznára és hogy melyik vallás volt előbb. Az ilyesmi teljesen összekeveredett az uték vallásában, s néha alig lehetett megkülönböztetni, mi volt abban ute, mi spanyol vagy más törzstől eredő, mi amerikai és mi származik a rengetegféle hittérítőtől és más szent emberektől. Még arról a villás fáról is, amelyet a karám közepén állítanak fel - még arról is azt állították egyesek, hogy az istent vagy Jézust vagy mindkettőt jelképezi. A dolgok amúgy is szüntelenül változtak, még saját élete során is, mindig másképp ülik meg a Naptáncot és az egyéb szertartásokat. Szüntelenül változnak az ősi szokások is, egyre-másra új elemek jelennek meg bennük, és gyakran kifogásolták sokan, hogy nem így kell azt csinálni, nem így csinálták a régi időkben.
Samson odalépett a századoshoz, közölte vele, mit szándékszik csinálni, és megkérte, hozzon neki bizonyos anyagokat.

 

- Sastoll-legyező! - kiáltott fel Stuart Kinder. - Sascsontsíp! Vörös festék, fekete festék, sárga festék, frissen metszett fűzfaágak. Tréfál ez, John?
- Nem, nagyon is komolyan beszélt - felelte Reisman. - Azt hittem, ha valaki, hát maga megérti. Nagyon fontos ez neki, és úgy gondolom, lehetőséget kell adnunk, hogy bármilyen módon erőt és nyugalmat merítsen.
... Azt hiszem, a festékeket elég könnyen meg tudom szerezni... meg a dobot is - mondta Kinder a Reismantől kapott listát tanulmányozva. - De a többit!
- Hát rögtönözzön! Azt mondta, nem életbevágóan fontos, hogy minden abból legyen, amit említett, és különben is, megérti majd a dolgot.

 

Reisman meglátta a tábori lelkészeket, amint teherkocsin közelednek feléjük; fölállt, hogy elébük menjen. Kinderrel a körön kívül, oldalt ültek, s nagy érdeklődéssel szemlélték a szertartást.
- Értesültünk, hogy ön és az emberei idekint vannak - szólalt meg az egyik tábori lelkész, miután lezajlottak a kölcsönös bemutatkozások. A légideszant-támaszponton szolgáltak, mindegyik más-más felekezet lelkésze volt. - Úgy gondoltuk, talán segítségükre lehetünk... beszélhetnénk az emberekkel... közös imát mondhatnánk. Lehet, hogy később már nemigen lesz erre lehetőség. A saját fiainkról kell gondoskodnunk.
- Most inkább ne - mondta Reisman. - Nem akarom ezt itt félbeszakítani.
A lelkészek elképedtek azon, amit láttak és hallottak. A veszteglő repülőgépek közötti tisztáson tágas körben ültek azok, akiknek a lelki üdvét meg akarták menteni; középen egy pózna állt, amely kissé feszületre emlékeztetett, csakhogy a keresztfa görbén volt fölszegezve és már-már egy Y-hoz hasonlított, azonkívül szemmagasságban széles csíkokban vörös-fekete-vörös színűre festették. A kör közepén egy derékig mezítelen, festett arcú, hatalmas termetű indián szemét mereven az Y villájára függesztve szinte transzban előre-hátra mozgott. Szájában sípot tartott, szaggatott hangokat fújt rajta arra az ütemre, amelyet egy néger katona vert az ölébe állított dobon. Egyik kezében tollcsomót tartott, amelyet legyezőként terített maga fölé, s néha szelleműző módon a körben ülők fölé suhintott vele. Akadtak, akik láthatóan kínosan feszengtek, mások unatkoztak, szinte haragudtak az előadásért, jóllehet a dobos lelkesen dolgozott.
- Harci tánc? - kérdezte az egyik tábori lelkész.
- Naptánc. Posey vallásához tartozik - magyarázta Reisman. - Kissé rögtönöznünk kellett, hogy segítsünk neki. Bowren szakaszvezető és a többiek jelképezik a Naptánc-karámtánc tizenkét tartócölöpét. A tollak sem sas-, hanem csirketollak, a síp pedig nem sascsontból készült, hanem a katonai rendőröké.
- Tizenkettő? Miért tizenkettő? Mit jelképez ez a szám? - kérdezte élesen az egyik lelkész.
- Így szokták odahaza Posey törzsében, padre. - szólalt meg Kinder. Kutyafuttában kifaggatta Samsont a tánc megkezdése előtt, hogy megpróbálja kiszűrni a részleteket és a tánc jelentőségét. - Tudom, mire gondol... s valóban, az apostoloknak is szerepük van benne... igaz, kissé zavaros az egész.
- Azt akarta, hogy én legyek minden emberek teremtője - mondta Reisman. - De azután úgy döntött, hogy nem felelek meg erre a célra. Ehelyett azt a póznát állítottuk fel. Sokkal inkább hasonlít az odahaza használt villás fához.
- Meddig tart ez?
A lelkész hangja barátságosan csengett - jóindulatúan, anélkül, hogy sajnálkozó, leereszkedő színt öltött volna. Az egész csoport közelebb lépett a körben ülő emberekhez, és a hivatásoson túlmenő érdeklődéssel szemlélték a jelenetet.
- Nem tudom - mondta Reisman. - Posey azt mondta, néha napokba is beletelik, amíg meg tudják állapítani, hatásos vagy sem... és még csak most fogott bele.
A tábori lelkészek egy ideig nézték, azután eltávoztak. Azt mondták, hogy még visszajönnek.

 

Samson végigtáncolta az egész napot, áttáncolta június másodikának éjszakáját, sőt a harmadik nap reggelét is. Ismét indián volt és erősnek érezte magát. Haja most hosszan csüngött alá, bikaszarvként két varkocsba fonta és piros szalaggal kötötte át. Sem ételhez, sem italhoz nem nyúlt, pedig odahaza megengedték volna, hogy időnként megpihenjen és egy kis vizet igyék. Imádkozott, lelke megnyílt a hatalomnak - ugyanannak a hatalomnak, amely Háromláb Billyben lakozott, és amely képessé tette, hogy újra járjon egy régi Naptánc alkalmával, amikor visszajött egyik útjáról a fehér ember kórházából. A fehér doktorok nem tudtak segíteni rajta, de a Naptánc meggyógyította. Lábnélküli Billyt megszállta a hatalom, amint ott ült és hallgatott és figyelt és imádkozott és meglegyezték a sasfaroktollak gyógyító varázsvesszőjével. Hirtelen fölugrott, kikapta a vén sámán kezéből a pálcát és ismét tudott járni. S ezután Háromláb Billynek mindenki másnál nagyobb képessége volt.
Táncolás közben Samson észrevette, hogy az éj folyamán a többiek elhagyták helyeiket, elmentek aludni, de megörült, hogy szuronyos puskákat döftek körbe a földbe, így jelezvén a karám tizenkét főpóznáját, majd reggel ismét elfoglalták a helyüket.
Reggelre azonban beborult, s az idő egyre romlott. Megeredt az eső, a szél felerősödött, majd iszonyú zivatar zúdult le rájuk és végül már olyan volt, akár egy téli orkán. Samson táncolt, imádkozott, megpróbálta megfékezni az elemeket, de mindhiába. Az arcára mázolt festék, mintegy csúffá téve erőfeszítéseit lecsurgott csupasz mellére és gyomrára, megfogta nadrágját és mezítelen lábát. A föld iszaptengerré változott, Posey sípolása és a dobpergés beleveszett a vihar üvöltésébe. A többiek bemenekültek kis sátraikba, a százados hagyta, hadd menjenek, de Samson csak tovább táncolt. Nem saját magának kívánt hatalmat, hanem hogy segíthessen ezeknek az embereknek, akikkel harcba indul, és hogy segítsen a századosnak.
Voltak, akik ugratták. Nem valamennyien, sem a százados, sem a szakaszvezető, sem a másik tiszt, de a társai közül sem mindenki - de azért akadtak közöttük, akik gúnyolták. Hallotta kötekedő megjegyzéseiket, füttyentgetéseiket, érezte, hogy az eső éles pengeként hasít bele, lúdbőrös lett a hidegtől, ismét átélte a vereség keserűségét, s végül megszégyenülten abbahagyta a táncot.
Egyedül ült a viharban a villás pózna mellett, s azon töprengett, vajon mit hibázott el. Egyszer már látott ilyesmit: esőfelhők tornyosultak egy Naptánc közben, de azok, akiknek megvolt hozzá a képességük, szétoszlatták és elűzték azokat. Most azonban nem ez történt. Talán azért, mert itt semmi sem volt helyénvaló: mit sem érzett a sasból, valójában a Nép földjéből és szelleméből sem - nem festhette be magát a Mancon-kanyonból hozott vörös okkerből őrölt festékkel, mellén nem viselt kagylónyakéket és gyöngykoszorút, nem ute ruhában táncolt, hiányoztak a frissen metszett fűzfák, az énekesek, a mesemondók és rajta kívül senki sem táncolt. Minden rosszul sikerült.
De az is lehet, hogy az egésznek semmi jelentősége sincsen, gondolta. Lehet, hogy Billyt valójában a fehérek kórházában gyógyították meg és valamennyiüket lóvá tette. Samsonnak már korábban is eszébe jutott ez. De amint most egymagában ült a szabadban a vihar közepette, eljutott tudatáig a mennydörgés és arra is emlékezett, hogy nagyapja, mihelyt tavasszal meghallotta az első dörgést, azt szokta neki mondani, álljon fel és nyújtózzon, mert úgy nagyobbra fog nőni. Hát ami azt illeti, az ő esetében ez valóban bevált, márpedig ez azt jelenti, hogy igenis létezik képesség és léteznek dolgok, amelyeket akarattal szabályozni lehet.
Kimerültén, bőrig ázva, éhesen kúszott be a sátrába. Meleg, száraz ruhába bújt, rágicsált valamit száraz fejadagjából, azután mély, eszméletlen álomba merült.

 

Június 4. Az idő nem javult, ha lehet még rosszabbodott. Reisman megkapta a Bowsprit jelzetű üzenetet, vagyis huszonnégy órával elhalasztották az akciót. A La Manche-ban viharos szél tombolt, orkán dühöngött az invázióra kijelölt francia partok mentén, s a kedvezőtlen időjárás kihatott messze Franciaország belsejére is. Reisman embereit a ponyvás teherkocsi rakterében gyűjtötte össze, s éppen beszámolt nekik a halasztásról, amikor valaki hangosan megdöngette a hátsó zárólapot: az egyik tábori lelkész föltornászta magát a kocsira és bedugta fejét a sátorlapok között.
- Ha az emberei egyházi segítséget kívánnak, most rendelkezésükre állunk - jelentette be minden bevezetés nélkül.
- Rendben van - egyezett bele Reisman. Ezúttal valóban hálás volt, amiért félbeszakították, mert meglátta a csoport tagjainak arcán a növekvő feszültséget - ez alól még Kinder és Bowren sem volt kivétel -, s abban reménykedett, hogy a lelkészek megjelenése talán enyhíti a légkört. - Javasolom, hogy valamennyien imádkozzanak derült időért, hogy fölszedhessük a sátorfánkat!
Az emberek kezdtek lekászálódni a teherkocsiról, amikor hangos Százados! kiáltás állította meg őket.
Samson Posey kiáltott. Arcizmai erősen rángatóztak, amikor megkérdezte: - Azt akarja, hogy véget érjen a vihar?
- Ez a leghőbb vágyunk, Posey - felelte Reisman.
Samson teljes hosszában kihúzta magát, s noha meg kellett görnyednie, nehogy beverje a fejét a ponyvaborításba, hatalmasan tornyosult föléjük.
- Én meg tudom állítani az esőt! - jelentette ki, azután, amikor látta néhány társának gúnyos mosolyát, s attól tartva, hogy a százados nem engedi tovább beszélni, gyorsan folytatta: - Olyan helyen születtem, ahol gyakori a szárazság... és amikor néha áldott eső esik, akkor túl sok van belőle, túl gyorsan jön, így azután el kell állítani. Láttam ezt többször is, és tudom, hogyan kell csinálni.
Archer Maggot elkáromkodta magát, ügyet sem vetve a lelkész jelenlétére. - Egy nagy szart, főnök... én amondó vagyok, hogy te elbasztad a dogot, és te hoztad ránk az esőt azzal az istenverte Naptáncoddal!
- Hallja-e, ne gúnyolja! - förmedt rá a lelkész. - Bármiben hisz is... ha egyáltalán hivő... ne gúnyolja!
Reisman magában köszönetet mondott neki a közbeavatkozásért. - Csak rajta Posey, folytassa - mondta. - Mire lenne szüksége?
- Botra... ilyen hosszúra - magyarázta izgatottan Samson, kezével mutatva a bot hosszát. - Vörös festékre... ez minden. Ha kaptam képességet a Naptánctól... még ha egészen kicsit is... eső elmegy.

 

Samson kihegyezte a botot, azután bekúszott kis sátrába, ahol a Kinder százados által hozott vörös festék maradékát tárolta. Vörösre festette a botot, ismét levetkőzött derékig, majd kivitte a botot a szabadba. Vagy húsz méterre a sátrától mélyen beszúrta a sáros földbe. Lekuporodott mellé, ügyet sem vetett a viharos szélre és imádkozni kezdett.

 

Virradatkor még mindig kint guggolt, látszólag mit sem törődve az elemekkel. Többen ételt és forró kávét vittek neki amit egy sátorponyva védelmében, szabad tűzön főztek, de Samson elhessegette őket. Jóval később, még mindig esett, egy motoros futár érkezett, átcaplatott az iszaptengeren és átnyújtott Reismannek egy levelet. A százados attól tartott, hogy ismét elhalasztják, vagy éppenséggel teljes egészében lefújják az akciót. Elolvasta a parancsot, azután odalépett a guggoló indiánhoz, föléje hajolt és szinte saját szavában is kételkedve azt mondta neki: - Most már abbahagyhatja, Posey. Foganatja volt.
Samson felfelé fordította arcát az esőnek és zavartan tekintett Reismanre.
- Még mindig esik, az isten verje meg! - dörmögte dühösen.
- Még esik, főnök... de később már el fog állni, éppen, mire szükségünk lesz rá. Higgyen nekem... bármit tett is, foganatja volt. A meteorológus azt mondja, ma éjszaka derült idő lesz a célpontunk fölött... holnapra pedig a sereg számára is tiszta lesz az idő a tengerparton. Indulunk.
Mire fölkészültek arra, hogy beszálljanak a repülőgépbe, a reptéren elállt az eső. Valamennyien követték Reisman példáját és üdvözölték a büszkén feszítő Samson Poseyt. Jóllehet késő estére járt, a két órával előretolt angol nyári időszámítás következtében még világos volt.
Clyde Bowren szakaszvezető megragadta Reisman kezét. Azt a parancsot kapta, hogy vigye vissza a teherkocsit Marston-Tyne-ba és ott jelentkezzék feletteseinél - de sehogysem volt ínyére ez a megbízatás.
- Irtó nagy élmény volt, uram - szólalt meg. - Köszönöm, hogy megmentett a halálos unalomtól. - Egy pillanatra habozott, mintha még mást is akarna mondani. - Megyek, még egyszer ellenőrzöm az embereket, százados... megbizonyosodom, hogy mindenük megvan-e.
Reisman figyelte, amint odabaktat az ejtőernyőket és felszerelésüket felcsatoló emberekhez, azután Stuart Kinderhez fordult.
- Ajánlok magának egy fogadást, Stu - mondta. - Még mielőtt visszaérnék, maga már őrnagy lesz.
Kinder is szeretett volna könnyedén válaszolni valamit, de képtelen volt rá. Egyszerűen nem vitte rá a lélek. Komor arccal sok szerencsét kívánt Reismannek.
- Londonban leszek. Nagyon várom vissza - mondta tehetetlenül.
Egyikük sem vette észre, amikor Bowren megkerülte azt a területet, ahol a piszkos tizenkettő készülődött, s azt sem, hogy gyorsan földobja a repülőgépre az előre odakészített zsákot, fegyvereket és ejtőernyőt; már régóta bízott abban, hogy eljön az alkalmas pillanat erre és meglesz a bátorsága is, hogy éljen az alkalommal.
Reisman szerte a repülőtéren rengeteg teherkocsit és dzsipet látott föl-alá robogni, a légideszantegységek is kezdtek gyülekezni repülőgépeik körül. Előző nap az egyik tábori lelkész kissé bűntudatosan megvallotta neki, hogy amikor Breed ezredes megtudta, a piszkos tizenkettő ő előtte indult, azt követelte tőle, mondja meg neki, mire készül Reisman bandája.
- Különösen az izgatja - nyögte ki tapintatosan -, vajon maguk is a jelzőegységek között lesznek-e. Sőt azt is mondta, hogy ott süllyedjen el, ha leugrik egy olyan jelzőrakéta alapján, amelyet a maga emberei lőttek fel.
Reisman elmosolyodott Breed engesztelhetetlenségén, s csak annyit jegyzett meg: - Nem... biztosítsa az ezredest, hogy nem tartozunk a jelzőegységek közé. Másutt van dolgunk. - Úgy vélte, ennyivel tartozik neki.
Már egy ideje a levegőben voltak, amikor Reisman előrement, hogy a pilótával megtárgyalja az útirányukat és a cél fölé érkezés várható idejét; a pilótafülkében ott találta Bowren szakaszvezetőt, amint kuporogva, lenyűgözve bámulta a repülők tevékenységét.
- Maga nem jöhet velünk - igyekezett Reisman túlharsogni a motorok dübörgését. - Hordja el innen magát, de azonnal!
- Azt hiszem, éppen a Csatorna fölött repülünk, százados. Azt akarja, hogy visszaússzak?
- Ez nem sétakocsikázás, Clyde. Fegyveres gyilkosok várnak ránk az út végén.
- Nézze, százados, itt magával is fegyveres gyilkosok vannak, és az az érzésem, hogy nemsokára segítségre lesz szüksége - mondta Bowren. - Egyébként ugyanolyan keményen dolgoztam, mint ezek a haramiák, és vigyen el a nyavalya, ha eltűröm, hogy azt képzeljék, olyasmit is tudnak, amit én nem tudok.

 

Miközben a repülőgép déli irányban, a bretagne-i part felé tartott, jóval a Cotentin-félszigettől nyugatra szelve át a La Manche-t, hogy elkerülje a sűrű éjszakai forgalmat, Reisman, Bowren és a piszkos tizenkettő kibújtak a hevederjeikből, lerakták a felszerelésüket és gyorsan átöltöztek. Az amerikai egyenruhák helyett német uniformisba bújtak, fegyvereiket is kicserélték, azután átcsomagolták zsákjaikat és a tehertartályokat.

 

Reisman félt. Gyomrában és torkában érezte a félelmet. Voltaképpen ez meg sem lepte, nem is nagyon izgatta. A bevetés előtti pillanatokban mindig félt. Bowren is félt. Reisman tekintetéből állapította meg, s abból, ahogyan a gép falához erősített mélyített ülésen fészkelődött. Az azonban meglepte, hogy a piszkos tizenkettő kivétel nélkül valamiféle sajátos nyugalommal ülve mered maga elé. Annyi mindenen hajszolta keresztül őket, annyi érzelmi és fizikai akadályt kellett leküzdeniük a kiképzés során, hogy ezt most, a valóságot - villant át a fején - talán hirtelen felszabadulásként érzékelik.
Az ugrást irányító ejtőernyős megjelent az ülések közötti folyosón, Reismanhez lépett és fölé hajolt. - Szedelődzködjön, százados. Hamarosan ott leszünk. - Az egyenruhaváltástól azonban annyira megváltozott a külsejük, hogy ezt már ő is megsokallta. - Mi a fenét követtek el maguk, hogy ilyen piszkos munkát érdemeltek ki? - kérdezte.
- Nem annyira arról van szó, hogy mit követtünk el - ordított vissza Reisman -, inkább az elvégzendő munka érdemel meg minket.
Az ajtó fölött kigyulladt a piros fény és Reisman jelt adott a többieknek, hogy szedelődzködjenek. Noha nem volt ínyére, úgy határozott, ezúttal utolsónak ugrik, hogy meggyőződjék róla, mindenki kiugrik-e. Bowren előrelépett és a sor élére állt. Reisman Bowrentől kiindulva végignyomakodott a keskeny átjárón, még egyszer végigvizsgálta a felszereléseket, megtapogatta az emberek kezét, karját, vállát, s jobb nem jutván az eszébe, mindegyiknek odasúgta: - Isten óvja! - Mi egyebet mondhatott volna, legfeljebb azt, hogy ha drága az életed, jobban teszed, ha ott leszel, ahol lenned kell, méghozzá egy darabban, mire én odaérek.
Bekapcsolta ejtőernyőjét, ellenőrizte az előtte álló felszerelését, utána a magáét. A pilóta lelassította a motorokat, hogy kevesebb zajt csapva érjenek a leugrási övezet fölé. Egyszerre csak a távolból meghallották a légvédelmi lövegek dörgését. Megkezdődött tehát a rendező pályaudvar elleni légitámadás, amelynek el kellett vonnia róluk a németek figyelmét. Fölvillant a zöld fény. Reisman előre sorjázott és utolsóként ő is kiugrott emberei után. Mögötte az ugrást irányító katona kilökte az ajtón a tartályokat szállító ejtőernyőket.

 

10.

Myron Odell minden ízében remegve állt a rábízott lakosztály hálószoba-faliszekrényében. Amikor valamivel korábban belopódzott, a szobák sötétben, üresen tátongtak. A szekrényben egy német tiszt egyenruhái és néhány női ruhadarab lógott. Odell valósággal elcsodálkozott azon, hogy valóban itt van, ezen a helyen, s készülődik arra, hogy elkövesse azt, aminek megtételétől irtózik.
Tudta, hogy szerte a hatalmas épületben és a kastély körüli térségen a többiek is nyilván zavaró esemény nélkül elértek rendeltetési helyükre, mert semmilyen hang vagy zaj nem árulkodott az ellenkezőjéről. A százados és Sawyer akik náci ezredesi, illetve őrnagyi egyenruhát viseltek - hála Reisman folyékony német tudásának és hamis papírjainak - sikeresen túljutottak a főépület bejárati ajtaján. Elkalauzolták őket a számukra kiutalt szobákba, azután akadálytalanul barangolhattak a kastélyban, az előre kitervelt módon kinyitottak bizonyos ajtókat, ablakokat és beengedték Odellt, Bowren szakaszvezetőt meg a többieket. Odell pontosan tudta, ebben a pillanatban ki hol várakozik, s hogy a kint elhelyezkedőknek mit kellett már eddig elvégezniük, hogy betartsák az ütemtervet. A támadásra a jelt, a megegyezés szerint, azoknak az időzített bombáknak a robbanása adná, amelyeket a százados és Sawyer helyeztek el a Kriegsspiel termében és a hírközlő központban, továbbá annak a robbanótöltetnek a detonációja, amelyet Glenn Gilpinnek mostanra már föl kellett erősítenie a háztetőn, a magas rádióantennára. Ez utóbbit 00.15-kor kell Gilpinnek robbantania, amikor Normandiában földet érnek az első szövetséges ejtőernyős-alakulatok. Persze az is megeshet, látta előre a terv, hogy túl korán következik be ez a pillanat, amennyiben már előbb eldördülnek lövések, jelezve, hogy valamelyiküket fölfedezték. Ebben az esetben Odellnak be kell rontania a szobákba, le kell kaszálni mindenkit, akit ott talál, hasonlóképpen azokat is, akik a folyosón az útjába kerülnek, azután ki kell törnie a házból, visszavonulnia az autóparkolóba, onnan majd Reisman eligazítja őket. Ha ezt megelőzően kénytelen ölni, azt néma csöndben kell elvégeznie - így szólt a terv.
Készenlétben tartotta rohamkését, közben szánakozva és borzadva gondolt az első vérre, amelyet kiontottak. Tőle nem várták el, hogy öljön, meg sem tudta volna tenni akkor olyan módon, ahogyan az történt. De Maggot és Posey, Lever és Jimenez önként jelentkeztek; ketten jutottak egy ellenséges katonára, miközben a százados elterelve a németek figyelmét, merészen az út közepén lépdelt a kastély felé. Odell még mindig maga előtt látta most, amint egymagában a sötétben várakozott, a leszúrt és megfojtott iszonyú holttesteket, amelyeket fél mérfölddel a kastély előtt, egy úttorlasz mögül vonszoltak elő és rejtettek el a gyümölcsösben. Az emberek arcán a legkülönfélébb érzelmek tükröződtek: undor, megvetés, az öles vad izgalma.
- Ezek az ötödik hadosztály ejtőernyősei. Kitűzték a Kriegsspielt - kiáltotta lelkesen a százados, amikor fölpillantott a hullákról, amelyek alapján fenti megállapítását tette. - A tábornokok tehát úton vannak, vagy már meg is érkeztek.
Pinkley és Smith a folyó felé vette útját, az egyik kelet felől, a másik nyugat felől kerülte meg a kastélyt; mindketten a csónakházhoz igyekeztek. A többiek két csoportban indultak: Napoleon osztaga, közöttük Odell is, aknákat, robbanótölteteket és buktató drótakadályokat helyezett el azokon az utakon, amelyekben a náci erősítéseknek kellett érkezniük, mihelyt megkezdődik a csata a kastélyban. Bowren szakaszvezető is velük tartott, magától értetődően beleilleszkedett a terv gépezetébe, amelyet oly jól ismert, jóllehet eredetileg nem volt szerepe benne. A második csoport - Herr Oberst Reisman, Herr Major Sawyer, Einfache Soldaten Posey, Franko és Wladislaw - gyorsított menetben elérték a kastély autóparkolójába vezető kocsifelhajtón keresztbe épített fakapukat. Odell nem látta ugyan hogyan történt, de mire ő és társai a falon kívül befejezték munkájukat és odaértek a parkoló kapujához, a két német őr, aki „Wer da! Zeigen Sie mir Ihre Ausweise!” felszólítással válaszoltak a százados határozott bebocsátási követelésére, már halott volt. Gyorsan, némán haltak meg, Franko és Wladislaw közvetlen közelről hangtompítós 22-esével eresztett golyót a fejükbe, s most azok ketten foglalták el a helyüket, akik megölték őket.

 

Az őrség hálóterméül szolgáló különálló szolgáltatóépület külső lépcsőjén állva Napoleon White bekémlelt egy ablakon és figyelte, hogyan kártyáznak a szolgálaton kívüli katonák. Tudta, hogy csak 02.00-kor lesz őrségváltás, és sajátos módon teljes biztonságban érezte magát; lazított, mintegy messziről szemlélte, mit cselekszik. Pinkleynek és Smithnek addigra már végeznie kellett a csónakház mellett őrködő két német katonával - Smith közben nyilván az utolsó pillanatig azon tépelődött, vajon Istennek vagy a Gonosznak tetsző dolgot művel-e. S mivel nem szólalt meg a riadó, Napoleon joggal feltételezhette, hogy az egyik gyorsjáratú motorcsónakot csöndben és véglegesen használaton kívül helyezték, a másikat pedig csak ők tudják beindítani a megfelelő huzalok újbóli összeillesztésével. Smith a tartalék áramfejlesztő mellett várakozik majd, hogy lekapcsolja, mihelyt Reisman a kastély alagsorában elvágja a külső áramforrást. Pinkley pedig feltehetően már behatolt a csónakház és a főépület közötti földalatti átjáróba. Géppisztollyal, karabéllyal és gránátokkal akár egy egész hadsereget is föl tudna ott tartóztatni, s bárkit megállíthat, aki a folyón át próbálna menekülni.
Napoleon egyszerre csak, teljesen váratlanul lépteket hallott a vaslépcsőn. Menekülésre már nem maradt ideje. Elfordult az ablaktól meg a közeli ajtótól, nekitámaszkodott a korlátnak és lefelé nézett az udvarba, az autóparkoló irányába. Megmarkolta a hangtompítós 22-est, ujjaiban remegtek az inak és izmok, a hideg futkározott a hátán - csak abban reménykedett, hogy nem kell még most, időnek előtte használnia a pisztolyát. Hátulról németül köszöntötte valaki, Napoleon válaszolt, röviden néhány szót váltottak, azután a katona belépett az őrség pihenőszobájába; Napoleon lefejtette verejtékes tenyerét a pisztoly agyáról és megkönnyebbülten, hatalmasat lélegzett. A sötétben a német katona nem látta az arcát és a kezét. Elhitte, hogy ő is német.
Az autóparkolóba vezető kapu felől mozgolódást hallott. Figyelte, ahogy Franko és Wladislaw kitárja a kaput és egy német tábornoki lobogós személykocsi siklik be rajta. Látta, hogy a tábornok és a kíséretében levő tisztek peckesen áthaladnak az udvaron és a főkapun át eltűnnek az épületben. Azután visszalépett az ablakhoz és tovább figyelte a kártyázókat. Fehérek voltak, nácik voltak, mégis tudta, hogy nehezére fog esni megölni őket. Nem érezte már azt az izzó gyűlöletet, mint amikor Reisman kiszabadította a marston-tyne-i börtön siralomházából. Eszébe jutott a felszabadított néger rabszolga imádsága, amelyre apja tanította kisfiú korában: Uram, nem azok vagyunk, amik lenni akarunk, nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene és nem azok vagyunk, amik leszünk; de hála neked. Uram, nem azok vagyunk, akik voltunk.

 

Roscoe Lever egy második emeleti hálószoba elsötétítő függönye mögött várakozott. Az ablakhoz csomózott egy kötelet, arra az esetre, ha túl forróvá válna a helyzet és menekülnie kellene. Egy cselédlány lépett a szobába. Lever tisztán látta, de a lány nem vette észre őt. Idegesen járkált föl-alá, újra meg újra az órájára pillantott, s láthatóan már alig várta, hogy távozhasson. Levert kiverte a verejték és remegés fogta el. Eszébe jutott az a teljesen kiszolgáltatott nő a birminghami ékszerészboltban. Most ismét ugyanazt a hatalmat érezte e nő felett is, amint akkor. Az órájára nézett, azután a nőre, azután ismét az órájára. 23.50 volt. Már nagyon közelgett az idő... de ha arra gondolt, hogy megsebesülhet, vagy meghalhat...
Amikor a cselédlány kinyitotta az ajtót - ekkor már kabátban volt és kezében egy szövettáskát szorongatott -, Lever megindult feléje. A lány idegesen végignézett az előcsarnok-folyosón, mintha arra készülne, hogy futásnak ered vagy olyasmit akarna csinálni, ami tiltva van. Lever elkapta, tenyerével befogta a száját, hogy elfojtsa a sikolyát, azután tört franciasággal és németséggel könyörgött a lánynak, fenyegette, hízelgett neki. A lány viaskodott vele - a német katonával, aki meg akarja erőszakolni -, könyörgött neki franciául és tört németséggel, azt mondta, hogy mennie kell, ha nem viselkedik rendesen, beárulja a tiszteknek, hogy másnap este majd találkozik vele, de most engedje az útjára - csakhogy mindebből Lever egy szót sem értett. Leteperte az ágyra, rávetette magát és nem vette észre, hogy a lány kétségbeesetten a táskájában kotorászik, amíg meg nem találta az ollóját. Előrántotta és beledöfött Lever mellébe.
Roscoe Lever haláltusájának utolsó szavai azok voltak, hogy ő a lánnyal van, hogy ő nem fritz, hogy ő amer...

 

A kastély parkja közelében kijelölt őr helyén Samson Posey büszkén ismét ellenőrizte az időt azon az órán, amelyet a századostól kapott. Éjfél volt - 24.00, ahogy megtanulta a hivatalos megjelölést -, és tudta, hogy hamarosan eljön az ideje. Egyedül maradt, s ennek örült is, mert nem volt bizonyos abban, vajon a százados vagy bárki a csoportból helyeselné-e a külsejét. Levetette a súlyos, csúf német egyenruhát, helyette saját rövidszárú csizmáját és amerikai tábori öltözetének nadrágját vette föl. Mellkasa meztelen maradt, hosszú fonatokban alácsüngő haját nem rejtette el, arcát pedig indián harcosként sárga-feketére festette. Nála volt az a nehézgéppuska és lőszer, amelyet a német úttorlasznál zsákmányoltak, azonkívül valóságos arzenált tartott készenlétben könnyebb fegyverekből és kézigránátokból, hogy visszaverhesse mindazokat a náci csapatokat és járműveket, amelyek feltehetően majd a kastély felé áramlanak, mihelyt a csata megkezdődik. Készen állott a harcra, alig várta, hogy belevethesse magát.
Myron Odell hallotta, hogy több személy lép be a lakosztály nappali szobájába. Hallotta, hogy egy férfi beszélget és nevetgél egy nővel. Hallotta, hogy léptek közelednek a hálószoba felé, valaki bejön és a szekrény elé lép. Érezte, hogy belei szinte maguktól üríteni kezdenek, de iszonyatos erőfeszítéssel és akaraterővel visszatartotta magát. Ekkor kinyílt a szekrényajtó, ő pedig remegő kézzel előreszegezett rohamkését egy csinos, fiatal nő hasába döfte.
Borzadva, dermedten, még mindig a kést szorongatva, vértől borítottan meredt maga elé, s ekkor eszébe jutott az a másik alkalom... a meztelen lány, a fájdalma, vak dühe, a sebészi műszer-szekrény, a szike, az iszonyú sercegő hang, amint a szike behatolt a testébe, a vér... és fölsikoltott:
- Bűnös vagyok!... Úristen, bűnös vagyok! - s ezzel, mintha démonok üldöznék, rohanni kezdett, közben hisztérikusan üvöltött és egész lényét eltöltötte a vérszomj. A külső szobában homályosan megpillantott egy pisztolyt szegező náci tisztet. Hallotta, hogy dörren a fegyver, érezte, hogy a golyó belefúródik a vállába, majd a földön fetrengve tüzelni kezdett Schmeisser-géppisztolyából. Fölpattant, végigszáguldott a folyosón, egyik kezében a véres rohamkéssel hadonászott, a másikkal megállás nélkül tüzelt a Schmeisserből és közben egyre csak őrjöngve ordította:
- Bűnös vagyok! Bűnös vagyok! Bűnös vagyok...

 

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK
HADSEREGE

STRATÉGIAI HADMÜVELETEK HIVATALA
A LÉLEKTANI HADVISELÉS OSZTÁLYA

EURÓPAI HADMŰVELETI ÖVEZET
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
HPf. 400

 

1944. június 15.

Tárgy: Az Amnesztia-akció személyi állományára és célkitűzéseire vonatkozó, a keltezés napjáig befutott felderítői jelentések összegzése és értékelése.

Megküldendő: Főparancsnok, SZEEF, EHÖEÁH HPf. 400 Francis Denton ezds. SHHEHÖ HPf. 400 Max Armbruster őrgy. SHHEHÖ HPf. 400 (a 4. sz. másolat) visszatartva Stuart Kinder őrgy.-nál
SZIGORÚAN TITKOS!

 

Miután az akció befejeződött és elegendő idő telt el ahhoz, hogy az abban foglalt feladat sikere részlegesen kiértékelhető legyen, alulírott az alábbi jelentést terjeszti fel:

1. A katonai felderítés forrásai:
a) Elsődleges forrás Bowren, Clyde (azonosítási szám 20467050) szakaszvezető, Katonai Rendőrség. Beszámolóját az 1. hadosztály elhárító tisztje (G2) jegyzőkönyvezte a franciaországi, normandiai Carentanban, a Veszteségeket Ellenőrző Központban, 1944. június 14-én, körülbelül 16.00 órakor. Bowrenre előző reggel, körülbelül 08.00 órakor akadtak rá súlyos sebesülten, félig eszméletlen állapotban az 1. hadosztály felderítő járőrei, amelyek St. Lôtól északra átszivárogtak az ellenséges állásokon; figyelmetlenül német hadifogolynak minősítették. Amikor jelentést tett az 1. hadosztály egyik elhárító tisztjének, Bowren szakaszvezető sebesülése és az erre rendelt különféle gyógyszerek következtében nem volt még teljesen öntudatánál. (Megjegyzés Bowren szakaszvezető személyéhez: Jelenleg engedély nélkül távollevőként tartják nyilván alakulatánál, az angliai Somerset grófság, marston-tyne-i 51. Büntető Kiképző Központban. Alulírott azonban kijelenti, hogy a maga részéről személyesen ismeri Bowren szakaszvezető múltját, tanúsíthatja jellemét, továbbá azt, hogy itt nem közönséges engedély nélküli távollétről van szó, amely esetében a katonai szabályzat alapján kell vagy kellene eljárni ellene fegyelmi eljárás vagy hadbírósági tárgyalás formájában. Alulírott ehelyett azt javasolja, hogy Bowren szakaszvezetőt haladéktalanul utalják őrmesteri rangban a Lélektani Hadviselés Osztálya, SHH hatáskörébe; továbbá, hogy megfelelő dicséretben részesüljön a hősies akcióban való részvételért, amire önként vállalkozott; végezetül, hogy állandó szolgálattételre helyezzék az SHH londoni Lélektani Hadviselés Osztályára a lehető legkorábbi időpontban, mihelyt azt sebesüléséből való felépülése lehetővé teszi.)
b) Másodlagos, ámde nagyon örömteli és releváns információs forrás - amely legalábbis részlegesen és ideiglenesen alátámasztja e jelentés egyik igen lényeges aspektusát: miszerint John Reisman szds, az Amnesztia-akció parancsnoka életben maradt - az a két, némileg talányos és személyes írásos üzenet (1. másolatokat a függelékben) és egy hiteles veszteséglista (1. másolat a függelékben), amelyeket Bowren szakaszvezető egyenruhájában találtak, amikor visszahozták a szövetséges vonalakba. A Stuart Kinder századosnak (sic) címzett egyik üzenet ezt tartalmazza: „Mondja csak, mi a fenét mondott Bonaparte Napoleon a touloni csatában?” A másik, Armbruster őrnagynak címzett üzenet ezt tartalmazza: „Sikáld ki a kádat, tartsd forrón a vizet, Max!”
c) További információs források a francia ellenállási mozgalom ügynökei, valamint lehallgatott német közlemények.
2. Veszteségek:
Az erre vonatkozó információs források, többek között, Reisman százados hiteles listája, Bowren szakaszvezető szóbeli jelentése, a francia ellenállási mozgalomtól származó értesülések, továbbá hozzávetőleges feltételezések az akció időpontja, 1944. június 5. és a jelentés keltezése között eltelt idő alapján, valamint az a körülmény, hogy egyes állományba tartozó személyek nem jelentkeztek a szövetséges egységeknél.
a) Halottak: Odell, Myron; Lever, Roscoe K.; Smith, Calvin Ezra; Gilpin, Glenn; Franko, Victor.
b) Sebesültek: Bowren, Clyde; White, Napoleon; Jimenez, Luis.
c) Eltűntek: Posey, Samson; Sawyer, Kendall T.; Wladislaw, Joseph; Pinkley, Vernon; Maggot, Archer; Jimenez, Luis (sebesültként is feltüntetve); White, Napoleon (sebesültként is feltüntetve); Reisman, John, százados (feltehetően megsebesült).
3. Az akció értékelése:
a) Célkitűzés: Meglepni és megölni a német hetedik hadsereg meg nem határozott számú tábornokát és magas rangú tisztjét, akik esetleg a franciaországi Rennes melletti Château de la Vilaine-ben gyűltek össze 1944. június 5-éről 6-ára virradó éjszaka egy Kriegsspiel megtartására. A támadást a maximális hatékonyság céljából az első szövetséges ejtőernyős-alakulatok Normandiában való földet érését megelőző órákra időzítették, anélkül hogy a szövetséges felderítés biztos tudomással bírt volna arról, vajon az ellenséges főtisztek ott tartózkodnak-e majd vagy sem.
b) Tervek és kiképzés: Kiválóan megtervezve és kivitelezve Reisman százados vezetésével, amint azt alulírott folyamatosan ellenőrizte 1944. február 26. és 1944. június 5. között.
c) Személyi állomány: Dacára az Amnesztia-akció személyi állománya jelleme, múltja és képességei támasztotta hallatlan akadályoknak (az úgynevezett „piszkos tizenkettő” a hadbíróság által gyilkosság, nemi erőszak, rablás és egyéb erőszakos bűncselekményekért halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélt tizenkét köztörvényi bűnöző volt), alulírott jól megfontolt véleménye szerint egy szokványosabb összetételű vagy éppenséggel kiváló katonákból álló csoport esetleg nem bizonyult volna alkalmasnak, vagy nem tett volna eleget feladatának olyan szorgalommal, vagy nem tanúsított volna olyan kiváló magatartást hasonló körülmények között.
d) Beszámoló a harci feladatról: Önálló és részletes jelentés készül mihelyt Bowren szakaszvezető megfelelően felépült vagy mihelyt a jelenleg „eltűntként” feltüntetett személyek közül egyesek jelentkeznek a szövetséges alakulatoknál. Az alábbiakban ismertetett események és részletek szinte kizárólag Bowren szakaszvezetőnek 1944. június 14-én az 1. hadosztály elhárító tisztjének tett szóbeli jelentésen alapulnak, továbbá némely pontban azokon a részleges megegyezéseken, amelyekre a francia ellenállási mozgalom hírszerző szolgálata közlései, valamint az ellenséges felderítés elfogott, illetve lehallgatott közleményei alapján következtetni lehetett.
1. A tervnek megfelelően, titokban és sikeresen megvalósult a behatolás a kastély parkjába és épületeibe a támadás előre megállapított időpontját - 1944. június 6., 00.15 megelőzően. Az akció ezen szakaszában az ismert ellenséges veszteség: hat halott. A támadás azonban időnek előtte, megközelítőleg tíz perccel a kitűzött időpont előtt indult meg - ez azonban láthatóan nem befolyásolta hátrányosan az akció végrehajtását. Bowren szakaszvezető ezt azzal magyarázza, amit Reisman százados és Luis Jimenez beszélgetéséből hallott, amikor a kastélybeli csata túlélői megbeszélés szerint találkoztak Reisman századossal az autóparkolóban, mielőtt elmenekültek volna a château környékéről. Reisman százados Myron Odell hollétéről kérdezősködött; e volt egészségügyi katonára Bowren szakaszvezető és Napoleon White sebeinek bekötözésére lett volna szüksége. Jimenez ezt válaszolta: „Meghalt, százados. Megőrült. Ő kezdte ezt az egész kibaszott (sic) balhét. Hallom ám, hogy lerohan az előcsarnokba és azt ordítozza: »Bűnös vagyok!... Bűnös vagyok!« „
2. Feltételezhető ezért, hogy Odellt az ellenség H-óra M-perc előtt fölfedezte rejtekhelyén, s ő képtelen volt teljesen zajtalanul védekezni, jóllehet éppen erre volt parancsa és erre képezték ki ilyen vészhelyzet esetére. Ugyanis ezzel a lövöldözéssel kezdődött meg nyilvánvalóan a kastély főépületén belüli csata. (Megjegyzés Myron Odell személyéhez: Azon hónapok folyamán, amikor alulírott ismerte és együtt dolgozott vele, Odell minduntalan azt hajtogatta, hogy ártatlan abban a gyilkosságban, amelyért hadbíróság elé állították. Most már csak az feltételezhető, ha Jimenez a valóságnak megfelelően számolt be az eseményekről, hogy harc közben vagy közvetlenül ezt megelőzően Odell-lel valami lélektanilag nagy jelentőségű esemény történhetett, melynek nyomán végül is megvilágosodott előtte, hogy valóban elkövette azt, amiben bűnösnek találták és elítélték.)
3. Ami az akció célját illeti - bizonyos fontos ellenséges magas rangú személyek likvidálása -, megállapítható, hogy jóllehet Reisman százados és emberei az előrelátó tervezésnek köszönhetően megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltak, továbbá, hogy jóllehet a németek valóban kitűzték a Kriegsspielt, Bowren szakaszvezető beszámolója szerint a csatát megelőző órában Reisman százados, aki náci gyalogsági ezredesi egyenruhája révén szabadon mozgott a kastély egész területén, megtudta, hogy a château haditanácstermében megtartandó játékot voltaképpen csak másnap, 1944. június 6. reggel 10.00 órára tűzték ki. A szövetséges partraszállás szempontjából ez előre kiszámíthatatlan fatális egybeesést jelentett, ámde Reisman százados csoportja nem tudott ennyit várni. Noha a legtöbb ellenséges tábornok csak másnap reggel érkezhetett meg, és alig néhányan tölthettek aznap az éjszakát a kastélyban, Reisman századosnak már nem maradt ideje arra, hogy módosítsa a támadási tervet.
4. Ami az akció célkitűzését illeti - bizonyos fontos ellenséges magas rangú személyek likvidálása -, az is tudott, hogy Stumpffeldt és Volkmann tábornokok 1944. június 5-én elhagyták parancsnokságaikat és a rennes-i Kriegsspiel helyszínére indultak, ahonnan nem tértek vissza. Másokról, mint például Hellmuth von Stollwitz tábornokról tudjuk, hogy jelen volt a kastélyban, megint mások egyáltalán nem érkeztek meg oda, vagy útközben visszafordultak, amikor tudomásukra jutott a szövetséges tevékenység. Feltételezhető, hogy legalábbis Stumpffeldtet és Volkmannt megölték a châteauban, s hogy ennyiben az akciót siker koronázta.
5. Egy mozzanat, amelyről Vernon Pinkley bizalmasan beszámolt Bowren szakaszvezetőnek, amikor az előre megállapodott módon összetalálkoztak az autóparkolóban, megerősíteni látszik azt, hogy legalább egy tábornokot valóban megöltek, amikor menekülni próbált a folyón. Pinkley kijelölt helye a csónakház és a főépület közötti földalatti átjáróban volt, hogy megakadályozza az ellenséges személyi állományt abban, hogy elérjék a gyorsjáratú motorcsónakokat, amelyeket már korábban üzemen kívül helyeztek, vagy meggátolja, hogy más módon elmeneküljenek a folyón. Pinkley beszámolt Bowren szakaszvezetőnek arról, hogy röviddel a tűzharc kirobbanása után hallotta: sok futó lépés közeledik felé a sötét alagútban. A menekülők zseblámpákat és lámpásokat használtak, így Pinkleynek alkalma nyílott lassan, nyugodtan és nagy pontossággal célozni rájuk. Az ellenséges személyek, láthatóan holtan, egymásra torlódtak, s néhány pillanat múltán Pinkley - azt állította - hallotta, hogy valaki feléje rohan és hol németül, hol angolul ezt kiáltozza: „Tábornok!... Tábornok!... állj!” már-már őt is lelőtte, amikor fölismerte Victor Franko hangját, majd rávilágítva zseblámpájával, meg is győződött arról, hogy nem tévedett. A zseblámpával négy halott németet is megvilágított - két tisztet és két közkatonát. Elmondta Bowren szakaszvezetőnek, hogy abban a pillanatban Franko dühösen rárivallt: „Megölted, te rohadék!” és hogy ő, mármint Pinkley, ezután megvizsgálta a halott egyenruháját és megjegyezte: „Az istenit... elkaptam egy tábornokot. Hát mi a fenét akartál tőlem, mit kellett volna tennem? Hazavittem volna emlékbe?” Pinkley elbeszélése szerint mindketten lihegtek még a csata izgalmától, jóllehet pillanatnyilag csak ők ketten tartózkodtak az alagútban. A távolból lövések zaja szűrődött be, és akkor ő, Pinkley, gyanakodva végigmérte Frankót és megkérdezte: „Tulajdonképpen mi a fenéért ordítottál rá? Mit akartál tőle?” Franko erre állítólag azt válaszolta: „Te istenverte hülye bunkó! Ő volt a mi kiutunk... talán az egyetlen.” Erre Pinkley, saját elbeszélése szerint pisztolyát Franko hasába nyomta és azt mondta: „Meg ne próbáld, Vic. Figyelmeztetlek... nem úszod meg szárazon.”
6. A fenti incidens, amely alátámasztani látszik egy német tábornok halálára vonatkozó feltételezésünket, egyben sajnálatos módon e jelentésnek egy negatív részét is bizonyítja. Erre az alábbiakban még részletesebben kitérünk, amikor Victor Franko cselekedeteivel és halálával foglalkozunk. De talán helyesebb, ha előbb ismertetünk Bowren szakaszvezető jelentéséből egyes más veszteségekre vonatkozó részleteket:
Calvin Ezra Smith - Pinkley közölte Bowren szakaszvezetővel, hogy miközben Frankóval visszavonultak a folyótól az autóparkolóba, belebotlottak Calvin Ezra Smith holttestébe; a tartalék áramfejlesztő mellett lőtték agyon, amelyet ezt megelőzően sikerült fölrobbantania. Körülötte hat halott német katona hevert, akiket Smith szemmel láthatóan kézigránátokkal és géppisztolytűzzel ölt meg. Találtak még három sebesültet is, ezekkel Pinkley meg Franko végzett, mert semmilyen lehetőségük sem volt foglyokat ejteni.
Glenn Gilpin - Bowren szakaszvezető szerint Gilpin sikeresen fölrobbantotta a rádióantenna tornyát a tetőn, alig néhány másodperccel azt követően, hogy megkezdődött a tűzharc. Jelentésében beszámol arról, hogy mind jómaga, mind Reisman százados látta Gilpin holttestét, amikor a százados áttámogatta a szakaszvezetőt az udvaron, az autóparkolóban veszteglő egyik német személygépkocsihoz. Bowren nem tudott járni, mert mindkét lábán megsebesült géppisztolylövedékektől. Gilpin feltehetően a háztetőről tüzelt az ellenséges katonákra, s amikor kötélen le akart ereszkedni, a német géppuskák eltalálták, s a mélybe zuhant.
Roscoe Lever - Bowren szakaszvezető közölte, hogy a csata egy korábbi szakaszában, még mielőtt megsebesült volna, amikor a német tábornokokat keresve végigfésülte a kastélyt, megtalálta Lever holttestét; egy ágyon feküdt, s egy közönséges olló meredt ki a mellkasából. Mivel valószínűtlennek tűnik, hogy egy német tábornok vagy katona ilyesféle fegyvert használt volna, találgatásra vagyunk utalva vajon pontosan mi történt Leverrel és ki ölte meg.
Napoleon White - Bowren szakaszvezető közlése szerint, amikor ő és Reisman százados beért az autóparkolóba, White több társával már ott várakozott rájuk. White erősen vérzett egy oldalán tátongó súlyos sebből, de azért tudott járni. A kastélyból még nem indultak üldözésükre az életben maradt ellenséges katonák, s egyelőre nem érkeztek meg a kívülről riadóztatott felmentő egységek sem. Jóllehet kevés vesztegetni való idejük maradt, Reisman százados ragaszkodott ahhoz, hogy mielőtt csoportokra osztaná embereit a menekülés érdekében, lássák el a sebesülteket. Kendall T. Sawyer, Joseph Wladislaw, Archer Maggot és Luis Jimenez parancsot kapott védelmi vonal kiépítésére, míg a százados bekötözte a sebesülteket és betámogatta őket az egyik gépkocsiba. Nagyjából ekkor ért a csoporthoz Vernon Pinkley és Victor Franko. Samson Posey a kastély parkjától kis távolságra várta, mikor rendelik vissza védelmi állásából, hogy csatlakozzék a menekülőkhöz, vagy hogy parancsot kapjon az esetleges náci felmentő egységek visszaverésére. Ami Napoleon White feladatát illeti, melynek során megsebesült, Bowren szakaszvezető visszaemlékezik egy White és Reisman százados közötti beszélgetésre; ez akkor folyt le, amikor az utóbbi szulfamid hintőport szórt az előbbi sebére és bekötözte a sebesültet. A százados az őrház felé bólintott, amelynek felszámolása White feladata volt, s elismerően jegyezte meg: „Jó munkát végzett odaát, hadnagy (sic). Senkit sem láttam kikúszni onnan. Halotti csönd van bent.” Mire White állítólag gúnyosan ezt válaszolta: „Hát igen, elintéztem alaposan... nagyon jó munkát végeztem. De tudja, százados... most megint csak az én egyéni indítékomból öltem, nem azért, mert maga megparancsolta. Azok a kibaszott (sic) nácik, amint megpillantottak, amikor beléptem az ajtón, elkezdtek kiabálni: »Schwarzer! Schwarzer! Schwarzer!« Ez volt az a pillanat, amikor megadtam nekik a magukét, és jól elintéztem őket!”
Luis Jimenez - Bowren szakaszvezető visszaemlékezik arra, hogy a százados éppen parancsot adott Jimeneznek, Sawyernek, Pinkleynek és Wladislawnak, induljanak a csónakházhoz és a folyón meneküljenek, amikor Posey állása irányából, a falon túlról, erős tüzelés kezdődött. Míg a másik három a motorcsónak felé rohant, Jimenez parancs nélkül kifutott a parkolóból, hogy visszahívja Poseyt és támogassa a visszavonulást. Bowren szakaszvezető szerint jómaga, White és Franko a német kocsi hátsó ülésein helyezkedett el, Reisman százados, aki a kocsit vezette, Maggot-val elöl ült, amikor kiszáguldottak az autóparkolóból Posey állása felé, amelyet szakadatlanul megvilágítottak az ellenséges világítórakéták. Éppen fölvillant egy ilyen rakéta, s fényénél meglátták, hogy Jimenez megtántorodik, elvágódik, amint már Posey közelébe ért, azután föltápászkodik, meggörnyedve továbbindul, közben kezét combjára szorítja, mintha megsebesült volna.
Samson Posey - Még ha figyelembe is vesszük, hogy Bowren szakaszvezető milyen állapotban volt, amikor szóbeli jelentést tett 1944. június 14-én az 1. hadosztály elhárító tisztjének, akkor is megállapítható, hogy visszaemlékezése Poseyre élénk és elképesztő, s a legnagyobb elismerést jelenti a SHO számára. A kocsiban ülők csak egy-egy szempillantásra láthatták Poseyt, de az a benyomásuk támadt, hogy Posey, aki az ute indián törzsből származott, valamiképpen megoldotta, hogy indián harcos módjára öltözzék és fesse be magát. (Megjegyzés: alulírott látta el festékkel és tollal magántermészetű, vallási szertartásra való felhasználás céljából, mégpedig 1944. június 2-án, parancsnoka kérésére. Feltehetően a maradékot becsomagolta a zsákjába, mielőtt ejtőernyőn leugrott volna Franciaország fölött.) Látták, hogy Posey dühödten tüzel egy zsákmányolt német nehézgéppuskával, s egyre-másra hallatlan pontossággal hajigál kézigránátokat az ellenségre. Azt is megfigyelték, hogy sok náci katona és jármű közeledik a védelmi állás felé. Az ellenség túlereje és erősen összpontosított tűzereje miatt, Reisman százados nem tudott a kocsival közelebb hajtani Poseyhoz, mert kocsija bizonyára találatot kapott volna. Ehelyett arra várt, hogy Posey és Jimenez feléjük vonuljon vissza, miközben ő és a kocsiban ülők, köztük a sebesültek is, géppisztolyaikból és karabélyaikból támogató tüzet zúdítottak az ellenségre. A németek láthatóan még nem vették észre a kocsit, mert nem válaszoltak a tüzelésükre és világítórakétát sem lőttek fel abba az irányba, ahol a kocsi állt. Ehelyett, Bowren szakaszvezető szerint, az ellenség láthatóan fokozta támadását Posey állásának megsemmisítésére. A kocsiban ülők látták, hogy Jimenez odaér Poseyhoz, valamit beszél vele és mutogatja neki a visszavonulás útját, arrafelé, ahol a kocsi várta őket. Ebben a pillanatban meglátták, hogy Posey félrelöki Jimenezt, kiugrik fedezéke mögül és közelharcba kezd két némettel, akik kúszva megkerülték állását balról. Jimenez föltápászkodott és átvette a géppuska kezelését. Napoleon White, sebesülése ellenére, kísérletet tett arra, hogy kiszálljon a kocsiból és Posey segítségére siessen. Reisman százados azonban megállította. Bowren szakaszvezető emlékezik arra, hogy a százados White-ra kiáltott: „Nem, hagyja csak! Ha még száz évig élne is, soha többé nem lesz ilyen nagyszerű pillanata!”
Victor Franko - Cselekedetei és halála sajnálatos módon az egyetlen bizonyítottan negatív mozzanat az úgynevezett piszkos tizenkettőnek ezen akció során tanúsított hűségéről és tetteiről készített értékelésben. Bowren szakaszvezető állítása szerint a gépkocsi elszáguldott az úton, ellenkező irányban attól a helytől, ahol egyre több náci katona rohamozta Posey állását. Pillanatokon belül azonban erős ellenséges úttorlaszt világítottak meg a kocsi fényszórói. Franko pánikba esett - de meglehet, már régóta tervezte ezt - és ráordított Reisman századosra, hogy állítsa le a kocsit és adják meg magukat a németeknek. A százados viszont Bowren szakaszvezető állítása szerint, a legnagyobb sebességre kapcsolt, hogy áttörje a tönktorlaszt. Bowren szakaszvezető ekkor meghallotta, hogy Franko a trágárságok valóságos özönét zúdítja parancsnokára, majd Schmeisser-géppisztolya csövét a százados tarkójába nyomja. Abban a pillanatban, amikor az úttorlasz mögött álló német katonák rádöbbentek arra, hogy a kocsi nem fog megállni és tüzet nyitottak, Bowren szakaszvezető, aki 45-ös automata pisztolyát kibiztosítva tartotta, hogy szükség esetén tüzelhessen a németekre, két golyót eresztett Frankóba. Amikor a kocsi belerohant az úttorlaszba és áttört a szabad útra, Franko holtteste kizuhant a kocsiból.
e) Jelentés a túlélők tevékenységéről és az ellenséggel, valamint baráti francia polgári lakosokkal való érintkezésről az 1944. június 6. és 1944. június 13. közötti továbbá az ezt követő időszakban:
1. Erre vonatkozóan meg kell várnunk, hogy Bowren szakaszvezető önálló, részletes jelentést írjon, amelyet azután egybevethetünk a francia ellenállási mozgalom hírszerző részlegének közléseivel, továbbá a német közleményekkel és a náci felderítés megállapításaival, valamint az Amnesztia-akció személyi állománya azon tagjainak jelentésével, akik remélhetőleg végül is ismét jelentkeznek majd a szövetséges csapatoknál.
2. Ami három társának ezen időszakban végzett tevékenységét és jelenlegi tartózkodási helyét illeti, Bowren szakaszvezető csak kevés részletet közölt, tekintettel arra, hogy azokban a napokban rosszabbodás állt be állapotában és félönkívületbe zuhant. Afelől azonban majdnem bizonyos, hogy néhány napon át továbbra is használták a zsákmányolt német luxuskocsit, ezen igyekeztek az egyre szélesedő normandiai hídfő felé, jóllehet megesett, hogy órákon át nem jutottak előre a szövetségesek légitevékenysége, a sűrű ellenséges földi tevékenység miatt, vagy éppenséggel a felfedeztetéstől tartva. Úgy véli, jó néhány rövid tűzharcban vettek részt, s azt hiszi, látta, hogy Reisman százados nyakán és bal felsőkarján kötés volt. Abban is szinte teljesen bizonyos, hogy a százados több ízben is gyümölcsöző kapcsolatot teremtett baráti francia polgári lakosokkal, akik előtt fölfedte kilétüket, s hogy egy ilyen kapcsolatteremtés során, amikor élelmet és szállást ajánlottak föl nekik, parancsot adott Archer Maggot-nak, maradjon ott és ápolja Napoleon White-ot, amíg a szövetséges csapatok föl nem szabadítják a körzetet. Bowren szakaszvezető közölte az 1. hadosztály elhárító tisztjével, hogy szerinte Reisman századosban addigra már valósággal kényszerképzetté vált a meggyőződés, hogy személyesen felel azért, hogy őt, Bowrent, biztonságba visszavigye a szövetséges vonalakba, és feltehetőleg úgy vélte, könnyebben meg tudja ezt valósítani, ha elválnak White-től és Maggot-tól, akik meglehetősen rossz viszonyban voltak.
3. Bowren szakaszvezető jelentette, hogy utoljára egy parasztházban látta Reisman századost, néhány mérföldnyire északra St. Lôtól, ahol azután az amerikai katonák rá is találtak Bowrenra. Reisman százados nyilvánvalóan tudta, hogy a német csapatok már visszavonultak a ház közvetlen szomszédságából, s hogy néhány percen belül odaérnek az első amerikai katonák. Sőt, fölöttébb valószínű, hogy látta is őket közeledni. Bowren szakaszvezető emlékezik, hogy a százados magához akarta téríteni félönkívületi állapotából és azt mondogatta neki: „Clyde, elérkeztünk az út végére. Én most visszamegyek, megnézem, hogyan boldogultak a többiek.” Amikor ráakadtak Bowrenra, a százados már eltűnt.
4. Javaslatok:
a) Alulírott javasolja, hogy soha többé ne szervezzenek az Amnesztia-akcióhoz hasonló vállalkozást. A felsőbb hatóságok kívánságára erről részletes jelentést ír.
b) Alulírott javasolja, hogy a piszkos tizenkettő néven ismert tizenkét amerikaira vonatkozó valamennyi személyi törzslapot egészítsék ki azzal a megjegyzéssel, hogy a szóban forgó személyeket régi rendfokozataik visszaadásával 1944. június 5-én visszavezényelték aktív szolgálatra.

 

Stuart Kinder őrgy. (0-42280485)
SHH, LHO

 

 

Tartalom:
1. A bitófák
2. Les enfants perdus
3. A piszkos tizenkettő
    A piszkos tizenkettő (8)
4. Kriegsspiel
    Kriegsspiel (6)