- Hé, ártatlanság! - kiáltotta el magát az egyik katonai rendőr. - A parancsnokhoz!
Odell kikúszott kétszemélyes kis sátrából, ahol kaja előtt pár perc nyugalmat próbált lopni. Gyűlölte, amikor így szólították: ártatlanság. És mind így szólították, őrök és foglyok egyaránt, gúnyolták, mert ártatlan volt, nem úgy, mint a többiek. Követte az őrt a laktanyaépületbe, Reisman százados hivatali helyiségébe.
- Szeretném, ha elbeszélgetne ezzel az úrral, Odell - fogadta a százados, édeskeveset törődve holmi formális bemutatással. - Feltesz majd néhány magára vonatkozó kérdést... arról, mi is történt ott Glasgow-ban meg a hadbírósági tárgyaláson. Megpróbálunk segíteni magán. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kivizsgáljuk állítását, hogy ártatlan.
A váratlan közlés olyan izgalomba hozta Odellt, hogy úgy érezte, lüktető szíve majd kiugrik a torkán.
- Hosszú időbe telik majd - folytatta a százados -, és nem szeretném, ha túlságosan beleélné magát... de higgye el nekem, Odell, ha igazat mond, ez az ember segíthet magán, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a tisztázása érdekében. De ha nem az igazat mondja, akkor csak magára hagyatkozhat.
Odellt furcsa érzés fogta el. Orrában, torkában elakadt a levegő, szeme könnybe lábadt.
- Az igazat mondom, uram - préselte ki magából végül rekedten.
- Senkinek sem szólhat egy árva szót sem erről a találkozásról, vagy arról, hogy mit beszéltünk. Megértette? - kérdezte Reisman.
- Igenis, uram. Megértettem, uram.
Ettől kezdve Leon Osterman vette át a kihallgatás irányítását, s Reisman tiszteletteljes ámulattal figyelte, hogy dolgozik.
- Beszéljen valamit saját magáról, Miké - kezdte Osterman. - Ugye ez a neve... Miké?
- Nem, uram. Myronnak hívnak.
- Pedig épp úgy néz ki, akár egy Miké - jegyezte meg mosolyogva Osterman. - Mondhatom, tagbaszakadt egy alak.
- Hát jó sokat tanultam, uram, az utóbbi hetekben, amióta a századossal edzünk. Azelőtt nemigen voltam tagbaszakadt. Sokat tanultam tőle.
Beszéd közben félénken Reismanre mosolygott, s Reisman maga sem tudta eldönteni, színlel-e vagy sem.
- Ha megfürödne és megborotválkozna, fogadni merek, pontosan úgy festene, mint egy keményöklű hollywoodi sztár - ugratta Osterman.
Odell vállat vont, feszengett, sőt el is pirult. Bármilyen ravaszságot forgatott is eredetileg a fejében, az most egyszeriben elpárolgott belőle, s oldottan, nyitottan, természetesen reagálva ült Ostermannel szemben.
- Tudja, Myron, az évek során rengeteg ilyen magafajta fiatal sráccal dolgoztam együtt, és nagyon soknak sikerült segítenem. Mindössze egyetlen dolgot kérek, azt, hogy mind végig nyílt lapokkal játsszon velem. Az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat mondja, ahogy azt a bíróság előtt követelik. Bajba jutni, tudja, az még távolról sem olyan súlyos dolog, mint ha megkísérli hazugsággal kivágni magát. Az sohasem válik be. Hibát követett el... rendben van. A leghelyesebb, ha férfiként szembenéz ezzel... lehúzza az idejét és soha többé nem követi el ugyanazt a hibát. Most pedig beszéljen magáról és arról, mit csinált ott Glasgow-ban.
Glasgow? Úgy tetszett, Odell jószerint nem is emlékezik arra, hogy valaha is járt ott. Egy más világ volt, s aki ott járt, talán más ember is lehetett. Most mégis őszintén beszélt annak a másik embernek az életéről a tweedöltönyös idegennek, aki egy apa határozottságának és gyöngédségének az érzését keltette benne...
Az egészségügyieknél szolgált... mert valahány sorozótiszttel és a tiszthelyettessel csak találkozott a bevonulás utáni napokban, még odaát az Egyesült Államokban, annak mind elmondta, hogy erre a munkára teremtették, s ott szolgálhatná legjobban hazáját és a hadsereget. Valóban hitt is ebben, mert tudta, nem boldogulna egyetlen más fegyvernemnél sem, mindenütt fegyverekkel és robbanóanyagokkal kellene bajlódnia, s meg kellene tanulnia harcolni és ölni. Persze tudta, hogy az egészségügyieket is kiküldik az arcvonalra, s megesik, hogy még nehezebb körülmények közé kerülnek, mint a katonák, akiken segíteniük kell, megsebesülnek és elesnek, de ezzel még szembenézne, ha bekövetkezik - bár úgy vélte, az ő esetében erről nem lehet szó, s mindent el is követne, hogy kihúzza magát az ilyen helyzetekből -, csak ne kelljen puskával a kézben kimennie a frontra, ölni és csonkítani másokat, amivel egyben feljogosítaná vele szemben az ellenséget is ugyanerre.
A régi katonai gyakorlattal ellentétben, a sorozótisztek is hittek neki: valóban egészségügyinek osztották be, s valóban erre bizonyult a legalkalmasabbnak.
Az egészségügyi kiképzés után kórházi műtőszolgának osztották be. Pompásan bevált, hamarosan megkapta a T/5 minősítést és semmi másra nem vágyott, csak hogy megtarthassa ezt a beosztását a katonaságnál. Nem bánta, hogy el kell látnia a betegeket és sebesülteket - jóllehet az egyik kórházban, ahová beosztották, s ahol első ízben kellett ápolnia sebesülteket, azok idegesítették örökös fájdalmukkal, megnyomorított testükkel és emlékeikkel, amelyeket bajtársiasan megosztottak egymással, s amiből őt kirekesztették, vagy amikor lidércnyomásos álmukban sikoltoztak és rettegéssel töltötte el, hogy léteznek ilyen dolgok és hogy ezek valahol ott várnak rá is.
Szabad óráiban félrehúzódott. Rendszerint a postán üldögélt, moziba járt, sétált, nézelődött, céltalanul lógott a társalgókban, katonai klubokban, kantinokban vagy magányosan kószált a városban. Nézte az embereket, a dolgokat és az idegen helyeket - nem nyíltan, hanem különös lapos módon vagy gyors, ideges pillantásokkal, közömbösséget színlelve, nehogy valakinek eszébe jusson válaszként őrá pillantani. Vadul vágyódott valamire, de maga sem tudta, mire, csak a maga dolgával törődött és vigyázott, nehogy bajba keveredjen. Nem haverkodott egyetlen más sráccal sem, nem járt nők után, mint a társai, pedig mohón figyelt a kórházban és laktanyákban kerengő, szexuális hódításokról szóló beszámolókra. Tudta, nemigen kedvelik, s hogy egyesek, akikkel együtt dolgozott, fura alaknak tartják vagy éppenséggel azt hiszik, valami nincsen rendjén vele. Akadtak, akik még a férfiasságában is kételkedtek. Becsmérlő megjegyzéseket tettek rá, amelyektől földühödött, olyannyira, hogy néha már-már verekedésbe keveredett, de mindig sikerült megúsznia éneikül, mert soha nem hagyta elfajulni a dolgot, visszahúzódott, mielőtt még összemérhette volna magát akár férfiakkal, akár nőkkel. Később arra gondolt, hogy az ilyesmiket talán észrevették a tiszthelyettesek és a tisztek, és följegyezték titkos káderlapjára.
Esze ágában sem volt Angliába menni - ez azt jelentette volna, hogy közelebb kerül a háború valóságához, a küszöbönálló invázióhoz és a próbatételhez, amelyről tudta, hogy csak kudarccal végződhet -, de nem tehetett semmit sem ellene. Európában nagy hiány volt kiképzett egészségügyiekben, akik ki tudják tölteni a kórlapokat, s nem akadt olyan tiszt vagy tiszthelyettes, aki eléggé kedvelte volna, hogy megpróbálja ott-tartani utolsó amerikai állomáshelyén. Amikor a Firth of Clyde-i Greenockban kihajóztak, cseppet sem bánta, hogy a hadsereg egy őrült agyficama és a háborús szerencse következtében nem valamelyik európai partraszállásra készülő egységhez osztották be (mert ettől tartott leginkább), hanem Glasgow-ba küldték egy nemi betegségek meggátlására létesített kis profilaktikus ambulanciára.
Ha a krapekok együtt aludtak egy nővel, jelentkeztek az állomáson. Közvetlenül hozzájuk jöttek, magától értetődően, előzetesen kidolgozott terv vagy parancs, esetleg mindkettő alapján; voltak, akik félénken osontak be, csak véletlenül akadtak rá az állomásra, s arra gondoltak, talán okosabb, ha igénybe veszik a szolgálatait; mások tökrészegen, mocskosan káromkodva, elhomályosult aggyal tántorogtak be, még szerencse, hogy betaláltak a kapun; megint mások halálra rémülten, rohanvást érkeztek, mert emlékeztek Mickey Mouse-filmjeik iszonyataira. Odell kötelessége volt injekciót adni az amerikai és a szövetséges haderők e szexuálisan kielégített, boldog, kérkedő, néha siránkozó, máskor halálra rémült, megint máskor elkámpicsorodott tagjainak vagy segítenie kellett nekik, ha önmaguknak adtak be injekciót; a hímvessző belső profilaxisát sulfa-kenőcs injekciós tűvel történő befecskendezésével végezték, míg az általános külső profilaxis abból állt, hogy a herezacskót, a heréket és az ágyékot a maradék ragacsos kenőccsel bedörzsölték. Őrült egy hely volt. Egész idő alatt valószínűtlenül kínosan érezte magát. Szüntelenül elképedt e faszlovagok láttán, tisztelettel vegyes rémülettel nézett rájuk, bár leginkább a szomorúakkal vagy rettegőkkel érzett együtt.
Az állomás éjjel-nappal üzemelt, de mindenkor csupán egyetlen egészségügyi tartott ügyeletet. Odell váltott műszakban dolgozott, rendszerint igen nagy volt a forgalom; csupán éjszaka 3 óra körül hagyott alább, de ismét megélénkült hajnalban, amikor a katonák kikászálódtak az idegen ágyakból, fészkekből és mocskos lebujokból, hogy még idejekorán visszaérjenek az ébresztőre és a szolgálatba, majd a kora reggeli órákban beállt a teljes pangás, amikor a nők megkezdték kétségtelenül kiérdemelt és megszolgált pihenőjüket.
Hímvesszők! Glasgow-ról leginkább ez jutott az eszébe. Ezer meg ezer duzzadó, szőrkeretezte herezacskó és hímvessző - hosszú, rövid, körülmetélt, körülmetéletlen, vastag, vékony, sötét és világos színű -, amely mind őt gúnyolta, mert ő, aki azon a helyen dolgozott, szélhámos volt, hiszen az övét sohasem használta arra, amire teremtetett.
S eljött az idő, amikor a szolgálata terhessé kezdett válni, egyre inkább idegesítette, nyomasztotta és ingerelte, s már azon gondolkodott, hogy összeszedi minden bátorságát és áthelyezését kéri - jóllehet rettegett attól, hogy esetleg frontszolgálatra vezénylik -, amikor első ízben jelent meg az a szerencsétlen félnótás lány a megelőző állomáson. Egy csöndesebb időszakban történt. Odell teljesen egymagában volt, aminek roppant örült, mert senkit sem kellett ellátnia, a klinika előterében üldögélt, képeslapot olvasott, néha még el is bóbiskolt. Ekkor lépett be a lány. Első reakciója a döbbenet és kínos zavar volt, hogy egy nő jelent meg ezen a helyen és meglátta, hogy ő is ott tartózkodik. De rögtön utána a lány furcsa látványa és hangja ragadta meg a figyelmét, s egészen másmilyen meghökkenést váltott ki belőle - bár utóbb, amikor megállapította, hogy fogyatékos, feltehetőleg szellemi fogyatékos, megsajnálta; a szeretet-gyűlölet kiegyensúlyozott empátia-rokonszenv olyasféle érzése fogta el, amilyet egyik nyomorék táplál a másik iránt.
A lány kócos volt, hosszú, sötét haja az arcába és a vállára lógott, arca, keze és kopott ruhája mocskos, sajátos módon makogott, először meg sem értette, arra gondolt, hogy talán baleset érhette vagy megtámadták, és most segítséget kérve menekül be oda. Magas termetű, érett testű lány volt, de Odell nemigen tudta megállapítani a korát. Arckifejezése nem volt üres, dadogva, bizonytalan érzelmektől fűtve próbálta megértetni magát. Amikor erre az arcra, ezekbe a szemekbe pillantott, úgy vélte, lehet hogy tizenöt, de akár huszonöt éves - de hát mit is tudott ő a lányok és nők koráról és problémáiról? Csak később, hadbírósági tárgyalásán értesült arról, hogy szellemileg fogyatékos, tizenkilenc esztendős szűzlány volt - igaz, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy őt is lelki zavarban szenvedő szűzként jellemezze, aki még abban sem volt bizonyos, vajon huszonhárom vagy huszonnégy éves-e.
Amikor végül levetkőzte zavarát, amit e női jelenség láttán érzett, s fölfogta, mit is zagyvái, még az addiginál is kínosabb zavar és döbbenet fogta el. A lány ugyanis azt kérdezte tőle, ez-e az a hely, ahová a lányok azért jönnek, hogy szeretőt találjanak, egy fiút, aki szeretkezik velük.
Odell később fölismerte, hogy valaki nyilván beleültette ezt a gondolatot a lány fejébe vagy éppenséggel el is hozta a klinikára. Kegyetlen, szívtelen tréfa volt, talán katona követte el, akinek a gyengeelméjű lány ajánlatot tett. De Odell sohasem tudta meg, valóban létezett-e ilyen személy vagy banda. Első ösztönös reagálása az volt, hogy a lehető legsürgősebben el kell távolítania a lányt az ambulanciáról. Határozott, jóllehet kissé rémült hangon fölszólította, hogy eredjen haza; hangja megrémítette a lányt, kirohant az ajtón. De amikor Odell kinézett, valóban eltűnt-e, kiderült, hogy félénken ott ólálkodik az utcán és elegendő bátorságot próbál gyűjteni ahhoz, hogy visszatérjen hozzá. Odellt sajátos érzés fogta el, mert nemigen fordult elő, hogy valaki azt éreztesse vele, ekkora hatalom és erély rejlik gyönge hangjában és habozó föllépésében.
Ekkor jelent meg a váltása, s amint fölmérte a meglepő képet - Odell az ajtóban és a roppant visszataszító lány odakint az utcán -, sokat sejtetően, gúnyosan rájuk vigyorgott, pedig semmit sem tudhatott, azután valami olyasféle bárgyúságot mondott, hogy „szóval ez a barátnőd, Myron. Mindig mondtam a fiúknak, hogy nem vagy te buzi, hiába bizonygatják!”
Odell zavart haraggal lépett vissza a rendelőbe. - Nem a barátnőm - erősgette a másik egészségügyisnek. - Bejött csak ide, keresett valakit. Talán éppen téged!
Társa belehuppant abba a székbe, amelyről Odell éppen az előbb állt fel, lábát fölrakta az íróasztalra, amelyen az írnoki munkát végezték és kézbe vette Odell képes újságját.
- Menj csak, pucolj! - nevetett. - Megjött a váltás. Az ízlésen nem lehet vitatkozni. Ha akarod, használhatod az egyik hátsó szobát, ígérem nem fogok leselkedni. Egy ideig még úgyis csönd lesz. Ha megindul a forgalom, esetleg beléptidíjat számítok nekik és Tisztelhetünk.
Odell elkáromkodta magát, de a másik csak tovább terpeszkedett és ugratta: - Rohanj, Myron, szedd a lábad, mielőtt valaki elhalássza előled!
- Hát nem látod, hogy beteg a szerencsétlen? - kérdezte Odell, miközben kilépett az ajtón. Gyenge hányingert érzett, a szíve vadul kalimpált. A lány még mindig ott volt.
- Eredj haza! - ordított rá. - Eredj haza és az isten szerelmére, mosakodjál meg... és fésülködj meg, váltsál ruhát!
A lány rémülten állt az utcán a hajnali szürkeségben, de látszott rajta, hogy próbálja megérteni, mit mond Odell - azután rámosolygott.
- Eredj haza! - ordította Myron. - Ha nem takarodsz, hívom az őrjáratot! Hívom a rendőröket!
A lány elszánt arccal, céltudatos léptekkel elsietett, Odell pedig rettenetesen megsajnálta. Ellenkező irányba indult meg és vargabetűt írva le tért haza. Útközben azon töprengett, hol lakhat a lány, voltaképpen ki is lehet, mi a baja, visszatér-e az ambulanciára, s nem él-e vissza jóhiszeműségével valaki, akiben kevesebb az emberség, mint őbenne. Álmában nyugtalanul hánykolódott laktanyai ágyán, szexuális képek kergették egymást az agyában, amelyekben a lány alakja egybeolvadt azzal a nőével a clevelandi árvaházban - ez volt életében az egyetlen nő, akit meztelenül látott. Fölriadt álmából, sajátos remegés rázta meg egész testét. Pizsamája átnedvesedett. Hosszú évek óta először magömlése volt, szörnyen szégyenkezett és félt.
Már Odell következő szolgálata alatt visszatért a lány az ambulanciára. Tudta a nevét. - Mahh-run!... Mahh-run! - hebegte a fölismerés izgalmában. Nyilván valaki fölbiztatta ezúttal - de lehet, hogy már az első alkalommal is -, talán valamelyik egészségügyis vagy egy olyan katona, aki gyakran járt kezelésre. Nyilván már többször visszatért őt keresve, amikor nem volt szolgálatban, szánnivaló mohósággal, várakozásteljesen kutatta, hol lehet, s valaki ekkor oktathatta ki arra, mikor jöjjön vissza, mit mondjon, mit tegyen. Odell nem kergette el, pedig tudta, hogy ezt kellene tennie. Kiderült, hogy a lány valóban megtette mindazt, amire üvöltve utasította előző nap. Persze most sem volt csinos, távolról sem az, de tisztára súrolta magát, gesztenyebarna haja sem lógott már csapzottan és ragacsosan, szemmelláthatóan megmosta és megfésülte, s lazán hullott a vállára és hátára; a ruhája pedig, amelyet büszkén mutogatott, mihelyt levette kopott kabátját, fényes estélyiruha-anyagból készült.
Odell vadul dobogó szívvel hellyel kínálta, majd kiment az utcára, hogy körülnézzen, nem leselkedik-e valaki odakint, hogy jót mulasson, ha ismét kidobja a lányt, vagy mocskosan tréfálkozva, gúnyos célzásokkal váratlanul rájuk törjön. Senkit sem látott. Az utca teljesen néptelen volt, az ambulancián nem várt egy teremtett lélek sem. Visszament, de fogalma sem volt, a következő percben mit fog tenni vagy mondani. Ránézett a lányra, az visszamosolygott rá, idegesen dörzsölgette kezét ruhájába, megpróbálta a szoknyát a térdére rángatni és illedelmesnek tűnni.
- Hogy hívnak? - kérdezte Odell idegesen és leült az íróasztal szélére; nem nézett egyenesen a lányra, inkább a háta mögötti falra szegezte a tekintetét. Képtelen lett volna a szemébe nézni, ha pedig lefelé pillant, óhatatlanul a meztelen, fehér lábát, térdét és vaskos combjának jókora részét látta volna, mert a lány hátrahajolt, hogy kabátját áttegye egy másik székre és ettől rövid szoknyája ismét fölcsúszott.
A lány most előrehajolt, mereven nézte és nyitott szájjal, várakozásteljesen mosolygott.
- Cat-the-rine... Cat-the-rine... Cat... Cat - mondogatta.
- Szóval Catherine-nek hívnak és macska vagy - mondta Odell, és hogy palástolja izgalmát, kuncogni kezdett, s roppant elégedettnek érezte magát, amiért olyan okosan válaszolt.
A lány erőteljesen megrázta a fejét, először igent, azután nemet bólintott, közben kezével kapkodó mozdulatokat tett és önmagára mutogatott.
- Cat!... Cat! - ismételte.
- Catherine a neved, becézve Cat - állapította meg Odell.
A lány erre igenlően bólogatott és boldogan kiáltotta: - Igen! Igen!
Kissé elbeszélgettek, a lány percről percre nyugodtabbnak látszott - Odell meglepve tapasztalta, hogy ő maga is megnyugszik -, beszéde most már kevésbé tűnt hadarónak, egyre többet lehetett érteni belőle. Megkérdezte tőle, hol lakik, mire a lány kifelé intett és egy közeli kerületet említett. Amikor pedig arról érdeklődött, élnek-e a szülei, vannak-e fivérei és nővérei, igennel válaszolt. Soha nem kezdeményezett semmit - csupán arca, szeme és húsa sugárzott kétségbeejtően naiv felkínálkozást -, de valahányszor Odell kérdezett tőle valamit, mohón válaszolt, mintha hálás lenne a lehetőségért, hogy beszélgethet valakivel. Nem, a családja nem tudja, hova jár, bár most már bizonyára észrevették, hogy nincs odahaza, sőt az is lehet, hogy keresik, hogy elkapják, hazacipeljék és megbüntessék, hiszen valójában egyikük sem szereti őt senki sem kedves hozzá.
- Értem - mondta halkan Odell. Magánya és szeretetért sóvárgó emlékei mélységes mélyéről vonzódott hozzá. Ugyanakkor idegessé és bizalmatlanná is tette, amit a lány elmondott neki, mert mindenáron szerette volna elkerülni a részéről teljességgel ártalmatlan helyzetből fakadó bonyodalmakat. Amikor megkérdezte tőle, miért jött be ide és mit akar, a lány ugyanazt válaszolta, mint előző nap: azért jött, hogy szeretőt találjon, aki kedves hozzá és szeretkezik vele. Ezúttal azonban elárulta, hogy nem a saját esze után jött az ambulanciára - jóllehet a szerelem gondolata tőle származott -, s hogy „néhány kedves katona” igazította útba. Odell megkérdezte, nincs-e már szeretője odahaza vagy talán a katonaságnál, de a lány csak a fejét csóválta és roppant boldogtalannak tűnt.
- Mit tudsz te a férfiakról? - kérdezte remegő hangon Odell. - A szeretkezésről?
A lány erre szorosan összefonta a karját, babusgatta a testét, illegette magát, csókot formálva, csukott szemmel csücsörítette a száját. Odell remegve nyúlt feléje, s talán már akkor gyöngéden megérintette volna, de hirtelen vidám hangokat hallott odakintről, majd katonacsizmák dobbantak keményen a járdán. Aggodalmasan sietett az ajtóhoz. Két katona közeledett az ambulanciához, egymás vállát átölelve, részegen dülöngélve, gajdoltak: - A ring-dangdooooo... Hát ez meg micsoda?... Oly kerek és gömbölyded... mint egy cirmos macska...
Odell lázas izgalommal rohant vissza az előtérbe.
- Eredj haza! Jön valaki! El kell menned! - förmedt a lányra.
De az csak rázta a fejét és közben mindvégig sóvárogva mosolygott rá. Odell hallotta, hogy a katonák már az ajtóban vannak, pánikba esve, kapkodva megragadta a lányt és a kabátját, maga sem tudta, elrejtse-e valamelyik rendelőben vagy a folyosón át kituszkolja a hátsó kijáraton, amely egy sikátorra nyílt, de amelyet senki sem használt és ezért mindig elreteszelve tartották, vagy pedig felháborodást színlelve, a katonák szeme láttára kiebrudalja.
- Gyere gyorsan! - parancsolt a lányra és megfogta nedves tenyerét.
De már elkésett. A belépő katonák megpillantották a lányt.
- Nocsak, nocsak, milyen jó kis buli folyik itt, haverom - kiáltott föl az egyik, s gúnyosan vigyorgott Odellra és a lányra. - Nem sokat ér, de nem mondom, kényelmes a dolog! Öregem, hogy akaszthat le valaki ilyen munkát?
- Te kezeljed őt! - szólalt meg a másik katona, és bambán röhögve Odellra meg a társára mutatott. - Én meg azt akarom, hogy ő kezeljen engem!
A lány mindhármójukra mosolygott. Odell a katonák és a lány közé lépett. Az egyik rendelő nyitott ajtajára mutatott, ahol az asztalon tálcákra steril, csomagolt műszereket készitettek ki; a rendelőből egy fürdőszoba nyílt mosdóval, zuhanyozóval és vécével.
- Befelé mindketten, vetkőzzenek le! - parancsolt rájuk a tőle telhető legnagyobb eréllyel és elszántsággal. - Az ajtót pedig húzzák be maguk után!
- Persze, persze, tizedes - dörmögte legnagyobb meglepetésére az egyik katona -, de azért nem köll felkapni a lavórt. Csak tréfáltunk. - Azzal mindketten békésen bementek a rendelőbe, becsukták az ajtót, s Odell hallotta, hogy vetkőzés közben csipkelődnek és nevetgélnek.
Ismét megragadta a lány kezét és bevezette egy másik szobába. A lány belecsimpaszkodott és tiltakozás nélkül követte. Hófehérre meszelt, kórházteremre emlékeztető szoba volt, amelyet egyetlen fehér lámpagömb világított meg; berendezése egy vaságy, két szék, egy asztal (rajta tálakban a profilaxis kezeléshez szükséges eszközök) és egy elsősegélyszekrény volt, amelyben orvosságot, kötszert, néhány szikét és ollót tartottak.
- Itt várj és maradj csöndben! - súgta rekedten Odell... és egyszerre csak belehasított: úristen, mit teszek! Most, hogy tiszta a levegő és közeledik a csúcsforgalom, miért is nem dobtam ki a lányt! - Ha csak egyetlen szót szólsz, vagy ki mersz jönni, mielőtt nem mondom, hogy jöhetsz, hívom az őrjáratot. Hívom a rendőröket. Megértettél? - Ujját az ajka elé emelte, hogy érzékeltesse, milyen titkos játékba fogtak, a lány pedig utánozta a mozdulatát. Olyan készséges volt! Annyira igyekezett! Igen, kétségtelenül beteg. Mint ahogyan beteg ő is. De vajon megengedi-e neki, hogy megnézze meztelenül? Hogy időben visszamehessen egészen addig, amikor minden elromlott a számára. - Akarod valamelyik katonát? - bökte ki. Ha láthatná, valójában milyen is az, talán kiűzné belőle a rettegést. Talán erre a kezdetre lenne szüksége.
A lány vadul rázta a fejét, hosszú haja csak úgy repkedett az arca és a válla körül.
- Téged!... Mahh-run!... Mahh-run! - kiáltotta izgatottan. Megragadta a karját és megpróbálta simogatni. Odellal egyforma magas és izmos volt. A férfinak erőfeszítésébe került, hogy kiszabadítsa magát az öleléséből, de előbb még a lánynak sikerült nedves ajkát az arcára nyomnia, és ez az asszonyi érintés, a forró, nedves lihegés megremegtette Odellt.
- Hát rendben van... de csöndben légy! - hadarta halkan és tenyerével befogta a lány száját. De az beleharapott a tenyerébe, s úgy meresztette rá a szemét, mint egy vadállat, így Odell kénytelen volt visszahúzni a kezét. - Fogd be a szádat, az isten szerelméért, vagy bajba kerülünk! Nem bánom, maradj, de egy hangot se! Visszajövök, amint megszabadultam attól a kettőtől! - Kitámolygott a szobából és erősen behúzta maga mögött az ajtót. Vére lüktetett és dobolt, szédült, a látása is elhomályosult. Néhány mélyet lélegzett és kihúzta magát.
Egyszerre csak kinyílt annak a szobának az ajtaja, ahol a két katona tartózkodott.
- Hé, tizedes, nem akarom én siettetni, szó se róla, de nekünk vissza kell érnünk - kiáltotta oda neki az egyik.
- Persze, persze, nagyon sajnálom - mondta Odell. - Ki kellett kergetnem azt a lányt. Most már másodszor jött be ide, úgy látszik nem nyugszik, amíg bajba nem kerül.
- Az istenit, tizedes, ha dugni akar, hát dugjon vele! Ha kívánja, akár én is dugok vele. Nem vagyok válogatós.
A két katona meztelenül állt a rendelő ajtajában, egymásnak és az ajtófélfának dülöngéltek. Jóllehet Odell képtelen volt bármire is összpontosítani a figyelmét és erősen remegett, valahogy mégis sikerült segítenie nekik, amikor elkezdték kezelni magukat - ezúttal azonban viszolygást érzett és már-már attól tartott, hogy elhányja magát.
Végül elmentek és egyedül maradt, a csukott ajtó mögött pedig ott várt rá a bolond lány. Elindult a szoba felé; noha még mindig izgatott volt, valamennyire nyugodtabbnak érezte magát, mint az előbb, s megpróbált ésszerűen gondolkodni. Visszament az ambulancia bejáratához, elreteszelte az ajtót. A fenébe velük! Menjenek máshová isten hírével, tőle akár elfonnyadhat és leeshet az a rohadt hímvesszőjük! Benyitott a szobába és megdermedt, csak tátongani tudott. Az ágyékát hasogató, eddig csak gyönge fájdalom egyszerre vadul belenyilallt, most már iszonyúan égette valami belülről. A lány teljesen levetkőzött, anyaszült meztelenül ült a tábori ágyon, hátát nekivetette a falnak és súlyos mellét két kezével emelte felé, vaskos combja szétnyílt és Odell rettegő, ámuló szeme elé tárta sötét szőrzetének elmosódott örvényét - nem is tudta, hogy a nőknek ott olyan sűrű a szőrzete -, amelyen keresztülhasított a furcsa, hívogató, nedves ajak, amely az isten tudja, hová vezet! Egyetlen mindent felmérő pillantással villámgyorsan rögzítette magában a képet és rásziszegett: - Öltözz fel! Felöltözöl és eltűnsz! - Rosszullét környékezte, minden porcikája tiltakozott a látvány ellen. Undorító volt. Vaskos fehér húsát véraláfutásos hurkák, horzsolások és elszíneződések borították - minden bizonnyal ütlegek nyomai.
A lány megmozdult, de esze ágában sem volt felöltözni és elmenni. Csábítóan, esdeklően feszítette hátra a testét. Odell egy székhez botorkált, maga alá húzta a csukott ajtó elé és rároskadt.
- Tetszem neked, Mahh-run? - súgta a lány és közben simogatta magát. - Gyere ide... szeresd Catet...
Mosolyától a hideg futkározott Odell hátán. - Sajnálom,...azt hiszem okosabb, ha most hazamégy. Menj haza! - lihegte és összeszorította a combját, hogy kiűzze a kínt az ágyékából.
A lány az ágyról felé nyújtózott, egyik kezét levette a melléről és hívogatta Odellt. - Mahh-run fél - mondta nevetve. - Cat nem fél... szeretkezzél Cattel... Kérlek, szeresd Catet... Soha még senki, Mahh-run - esedezett, s Odell biztos volt abban, hogy nem érti a szerelem és szeretkezés rekedten előtörő szavait.
- Nagyon kérlek, menj! - kiáltotta kétségbeesetten. - Nem segíthetek rajtad!
A lány fölállt, elindult felé, hangosan lihegett, szemében és eltorzult arcában ismét megjelent a vadállati vonás. Odell fölpattant, hogy megvédje magát, közben fölrúgta a székét, nekifeszült az ajtónak, mert a lány feléje nyúlt, határozottan megragadta a nemi szervét és gúnyosan odavágta neki: - Szóval buzi vagy! - És ekkor a gyermekkori verés iszonyata és dühe elborította az agyát, ismét érezte ágyékában az éles, metsző fájdalom és gyűlölet tüzes ostorcsapását, megjelent a szeme előtt annak a nőnek vad, felajzott tekintete, aki megverte, és ordítva a lány felé csapott - Hagyj békében! - üvöltötte, elütötte a kezét, azután testének puha húsa, amely rugalmasan fölfogta ökölcsapásait... és ettől a pillanattól fogva - bármi történt is azon a glasgow-i ambulancián - mindent elborított az izzó vörös és a koromfekete, semmire sem emlékezett, később pedig ott találták a helyén, ágyának pokrócai alá kuporodva, és nem tudta megmondani nekik hogyan és mikor került oda...

- Mik ezek a... hm... elmosódások... ezek az emlékezet kihagyások, Myron? Gyakran előfordul magánál az ilyesmi? - kérdezte előrehajolva Leon Osterman. Tudta, hogy ilyesmi megesik, igaz is lehet, de hosszú rendőri szolgálata során többnyire nem hitte el, ha ezt vallották. Túlságosan is könnyű kibúvót nyújtott, megfoghatatlan orvosi-jogi eszközként szolgált a védőbeszéd számára.
Odell, aki még távol járt, az emlékeivel viaskodott, meg azokkal a szörnyű dolgokkal, amelyeknek elmondására rávették, végül a civil ruhás férfira emelte tekintetét, de egy-egy kérdés csak akkor jutott el a tudatáig, amikor már a következő is elhangzott.
- Van valami jegyzőkönyv arról, hogy ilyesmi korábban is előfordult magával? Úgy értem orvosi bizonylat... vagy rendőrségi jegyzőkönyv? - firtatta Osterman.
Odell roppant felháborodottan tekintett rá. - Semmiféle rendőrségi jegyzőkönyvem sincsen! - csattant fel.
- Oké, Myron, csak semmi izgalom! Semmi rosszra nem gondoltam, kölyök. Fel kell tennem ezeket a kérdéseket, ha segíteni akarok magán. Értettem?
Odell megenyhülten mosolygott rá. - Sajnálom, uram - mondta csöndesen.
- Előfordult-e valaha ezt megelőzően vagy Glasgow után?
- Két héttel ezelőtt, edzés közben megtörtént itt is. Reisman százados is tud róla. - Odell segélykérőén pillantott Reismanre. - Ő mondta nekem, hogy ámokot futottam és egy ideig kihagyott a tudatom. Archer Maggottal küzdöttem, tudja, az egyik krapek itt... dzsúdót gyakoroltunk, a százados oktatott minket, Maggot meg durván nyúlt hozzám olyan helyen, ahol nem is szabadott volna neki, és azt hiszem visszakézből visszaadtam neki... csakhogy igazánból nem is tudtam mit tettem, amíg a százados magamhoz nem térített.
Osterman Reismanre nézett, várta a megerősítést, a százados pedig igenlően bólintott. Nemigen szólalt meg a kihallgatás kezdete óta. Semmi szükség nem volt arra, hogy közbeszóljon, így hát visszahúzódott, mert nem akarta, hogy hangja vagy akár puszta jelenléte megzavarja a légkört, amikor Osterman elbűvölte Odellt, aki készségesen előadta történetét.
- Hát kölyökkorában... amikor még odahaza élt a szüleivel vagy az iskolában? - érdeklődött tovább Osterman.
- Nem voltak szüleim. Árvaházban nőttem fel. Még csak azt sem tudtam meg soha, ki volt apám-anyám. Senki sem tudja. Elmondták nekem, hogy egy éjszaka kartondobozban találtak rám az árvaház bejárati lépcsőjén. Csecsemő voltam még, de a pontos koromat nem tudták megállapítani.
- Honnan kapta a nevét?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen csak elkereszteltek erre a névre. Azt hiszem, egy öreg papot hívtak így, aki ott tanított, de meghalt, még mielőtt én odakerültem volna. Gondolom, egyszerűen csak odaadták nekem az ő nevét. Talán azt remélték, hogy majd én is pap leszek. Lehet, hogy ezt kellett volna tennem.
- Szeretett ott élni?
- Azt hiszem, nem volt rossz. - De hiszen gyűlölte, akkor meg minek hazudik? Hirtelen elszánta magát. A pokolba is... elmond ennek az embernek mindent! Miért ne? Jobban már amúgysem fájhat. - Nem, ez nem igaz - tört ki belőle. Azután megrázta a fejét. - Gyűlöltem ott. Senki sem szeretett. Mindenki pikkelt rám. Vékony, csontos kis srác voltam, és a felügyelők meg a többi srác szinte állandóan vertek. Az apácák és a papok sem voltak sokkal jobbak náluk. Néha meg egyenesen durvák voltak. Nem hiszem, hogy valaha is lett volna egy barátom azon a rohadt helyen... még a templomban sem... még Isten sem... - Úrrá lettek rajta az emlékek, megállíthatatlanul törtek elő belőle a szavak, kihallgató! pedig meg sem kísérelték megakasztani. - Mit gondol, mit szoktak mondani nekem azok a srácok? Tudja, nem mindenki volt ott igazi árva, olyan, mint én... - Kérkedően közölte ezt, szinte nevetségesen büszke hangsúllyal. - Akadtak közöttük, akiknek voltak szüleik, csak nagyon szegények vagy nem törődtek a gyerekeikkel, vagy pedig úgynevezett szétzüllött családokból származtak, másoknak pedig csak egy szülejük élt, az meg nem tudta eltartani őket, de még azoknak, akiknek nem voltak szüleik, még azoknak is rendszerint volt valami rokonuk vagy ilyesféle, vagy legalábbis tudták, valójában kicsodák és hogy hívják őket. De nekem semmim és senkim sem volt. Én voltam az egyetlen kölyök azon az átkozott helyen, aki még azt se tudta, honnan a fenéből jött. Talán igazánból még katolikus sem voltam, mit tudom én. Tudja, azt szokták mondani nekem... csak el akarom mondani, milyen nyavalyás srácok voltak... gyakran utánam futottak, gúnyoltak és azt kiáltották, hogy buzi vagyok és úgy kerültem oda, hogy egy részeg csavargó elment az Angyalok királynője előtt... így hívták az otthont... maszturbált az épület előtt, és pár perc múlva én már másztam is fel a lépcsőn, szóval ezt mondták... És tudja, milyen sokáig elhittem ezt a hülye történetet! - kiáltotta Odell, s hangja egyre élesebb, hangosabb lett, amint úrrá lett rajta az emlékek kiváltotta túlontúl jogos, önfeláldozó gyötrelme. - Éveken át elhittem azt a hülye történetet, pedig még azt sem tudtam, mi a fenét jelent a maszturbálni szó! Elhinné ezt, uram? - fordult Ostermanhez.
- Hát persze, hogy elhiszem, fiam. Tudom, hogy néha milyen nehéz egy kölyök sora. De a fenébe is, az ember nem élheti le az életét úgy, hogy ilyesmin rágódik és hagyja, hogy megrontsa az életét. Ezek a tudat elhomályosulások, előfordultak ilyesmik gyerekkorában is?
- Nem.
- Hát amikor már idősebb lett? Tizenéves korában, vagy amikor elvégezte az iskolát, még mielőtt besorozták?
Odellnek most eszébe jutott valami. - Igen... talán kétszer-háromszor, ha igazán méregbe gurultam valami vagy valaki miatt az otthonban. Egy idő után magamhoz tértem, mintha csak el lettem volna valahol vagy eszméletemet vesztettem volna... de soha nem bántottam senkit... nem is tudom, talán engem bántottak, és ezért nem tudtam visszaemlékezni arra, mi történt.
- Hány éves lehetett akkor?
- Talán tizenöt, tizenhat, tizenhét... nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, most hány éves vagyok, vagy mikor van a születésnapom. Tudja, amiért csak úgy találtak a lépcsőn, ők sem voltak biztosak ebben.
- Támadt-e valaha is komoly zűrje a mostani előtt?
- Nem.
- Egészen biztosan nem? Gyerekes ostobaságból sem, Myron? Tudja, nem hiszem, hogy valaha is élt olyan srác, aki egyszer-kétszer ne jutott volna bajba. S a lányokkal hogy állt? Létezik elég baj... igaz-e, százados? - kérdezte Reismanre kacsintva Osterman.
- Soha nem jártam lányokkal - válaszolta kissé szemforgatóan Odell -, nem ismerek egyet sem.
- Hát akkor nagyon jó srác lehetett - állapította meg Osterman. - Mondja csak, mi volt élete legsúlyosabb büntetése, mi? Úgy értem, mielőtt katona lett... még gyerekkorában?
Odell szerette volna elmondani, de szegyeiké magát, így hát elhagyta a büntetés előzményét.
- Kizártak a cserkészektől - mondta és elfordította a tekintetét.
- Ez aztán a súlyos büntetés, mi? - ugratta Osterman. Odell vállat vont, fölpillantott és elmosolyodott; azt hitte, hogy ezzel megúszta.
- De miért? Miért zárták ki a cserkészek közül, Myron? - szívóskodott Osterman.
Odell egy pillanatra rémülten nézett és kínosan feszengett. Mi köze van mindennek Glasgow-hoz meg a balhéhoz, amelybe került? Lehet, hogy nagyon is összefügg ezzel. Maga sem tudta. - Elcsíptek, amikor leselkedtem egy felügyelőnőre, amint éppen vetkőzött! - bökte ki, de nyomban hozzáfűzte enyhítő tényezőként: - Valamennyi srác megtette... különösen ennek a felügyelőnőnek az esetében. Ő volt a legfiatalabb és a legcsinosabb, és egy éjszaka összeszedtem a bátorságomat és megtettem én is. A többi srác azt állította, a felügyelőnő tudja, hogy ott lapulunk az ablaka alatt vagy a kulcslyuk előtt, és még tetszik is neki a dolog. - Amint beszélt, ismét érezte a nyilallást az ágyékában, és olyan erőfeszítésébe került összeszorítani a combját, hogy a lába is beleremegett. - Hát igen, még mennyire, hogy tetszett neki! - Hangja megbicsaklott az izgalomtól. - Aztán elkapott az ajtónál, és tudja-e mit csinált velem az az őrült nő? Tudja-e, mit csinált velem az a rohadt, őrült nő? Bevonszolt a szobájába és rámparancsolt, hogy vessem le a nadrágomat meg az alsómat... és közben még mindig anyaszült meztelenül állt... aztán legombolta a nadrágtartómat és azzal kezdett verni! Ütött-vert, amíg kegyelemért nem sikoltoztam, aztán meg elájultam a fájdalomtól! Hát, azért zártak ki engem a cserkészek közül! Megbüntettek. Azt mondták, mocskos kölyök vagyok és megbüntettek. És majdnem két hétig feküdtem utána kórházban... és még mindig viselem a nyomait, tudja, ott lent. - Zavartan bökött a herezacskójára és a fenekére. - Még a puszta említésére is fájdalmat érzek.
- Hát, ez bizony kegyetlen dolog, fiam - szólalt meg Osterman számító együttérzéssel. - Persze, amit tett, az helytelen volt, ezt nyilván maga is tudja ma már, de annak a nőnek nem kellett volna így megvernie magát. Ez semmiképpen sem volt helyes. Az ember azt hihetne, hogy vele sem lehetett minden rendben!
- De még mennyire! - kiáltotta keserűen Odell. - Mire a kórházból visszakerültem az intézetbe, ő már nem volt ott. Kirúgták. De azért rám sóztak még egy büntetést is, azonfelül, amit ő tett velem. És mindenki megtudta. A felügyelők, a papok, az apácák, a rohadt srácok... és gondoskodtak róla, hogy soha egy pillanatra se feledhessem el. Csak annyit mondhatok magának, hogy azóta sem mentem nő közelébe. Amíg csak az a bolond lány nem jött be abba az ambulanciába Glasgow-ban.
- Megölte őt, Myron? - vetette közbe váratlanul Osterman.
Odell elképedten és hitetlenül meredt rá. Pillantása Ostermanről Reismanre siklott, azután vissza a nyomozóra.
- Át akar verni, igenis át akar verni! Át akar verni! - kiáltotta vádlóan és már-már hisztérikus roham vett erőt rajta.
- Senki sem próbálja átverni magát, Odell - csattant fel ingerülten Reisman -, hagyja már abba! Az isten verje meg, maga már férfi, nem taknyos kölyök. Válaszoljon a kérdésre!
- Ártatlan vagyok - suttogta lesütött szemmel Odell.
Jóllehet Osterman kétségbeesetten integetett neki, Reisman nem hagyta abba: - A lányt meztelenül, megerőszakoltan találták, egy szikét döftek a hogyishívjákjába, de előbb még átvágták azzal a torkát, a csecseit és fölmetszették a hasát! A szikén csakis a maga és a lány ujjlenyomatait tudták azonosítani, érti Odell, ezt hogy a fenébe magyarázza?
Odell remegve ült a tábori ágy szélén. - Ugyanúgy, ahogy annak a rohadt, ostoba hadbíróságnak is megmagyaráztam! - kiáltotta. - Én kezeltem a műszereket. Többek között ez volt a dolgom. Ha valami baleset vagy sürgős eset adódott, néha elsősegélyt nyújtottunk. Hát persze, hogy rajta volt az ujjlenyomatom. Rajta is kellett lennie... de az övének nem kellett rajta lennie!
- Ha az életéért harcolt magával, akkor rajta kellett lennie - mondta Reisman, aki nem tudta elnyomni hangjában a megvetést. Odellt hallgatva... Odell-lel foglalkozva... Odellért aggódva... mocskosabbnak érezte magát a szarnál... és voltak pillanatok, mint ez a mostani, amikor gyűlölte őt ezért. - Ha úgy halt meg, hogy megpróbálta kihúzni a szikét, akkor rajta kellett lennie az ujjnyomának! Néma csönd ülte meg a szobát.
- Így történt, Myron? - kérdezte gyöngéden Osterman.
Odell hol az egyikre, hol a másikra nézett. - Isten a tanúm, nem tudom... Nem emlékezem... de az lehetetlen, hogy én... lehetetlen... iszonyú... - Szeme gyermekdeden, könyörgőn tágra nyílt. - Elmehetek most, uram? Rosszul vagyok.
- Rendben van, távozhat, Odell - intett megadóan Reisman. - Jelentkezzen Morgan őrmesternél és mondja meg neki, hogy az emberek megkezdhetik a vacsorát nélkülem. Senki se zavarjon, csak a legsürgősebb esetben. S emlékezzen arra, mit mondtam magának: pofa be! Mindent megteszünk, hogy segítsünk magán, úgy, ahogy azt megígértem.
Odell mint eddig, továbbra is beletörődött a sorsába. - Persze, értettem, uram - mondta halkan. Azután Ostermanhez fordult: - Köszönöm, uram... hogy beszélt velem.
Mihelyt magukra maradtak, Reisman a tábori ágy szélén ülve előregörnyedt. - Mi a véleménye, főtörzs?
- Az a véleményem, hogy önmagát ítélte el... egészen addig, amíg odáig nem ért, hogy nem én tettem - válaszolta Osterman. Vastag dossziét vett el az asztalról. - Akárcsak ez az anyag, amit megmutattál nekem... a hadbírósági jegyzőkönyv... a vallomása, amit később visszavont.
- Szóval úgy gondolja, nem érdemes belemenni a dologba?
- Dolgoztam már bonyolultabb ügyekben is. Koholt vádak... gyilkosságoknak feltüntetett öngyilkosságok... álerőszakok, amikor a lányt vagy a rokonait kellett volna sittre vágni, nem a krapekot. Végül azonban mindig kiderül valami, mi pedig megpróbáljuk tisztába tenni az ügyet. Persze van olyasmi is, amire sohasem derül fény. Van valami megérzésed a kölyökkel kapcsolatban? Oké. Megesik, hogy a jó spuri...
- Nem arról van szó, hogy meg lennék győződve az ártatlanságáról - szakította félbe Reisman. - De lehet, hogy ártatlan. Ha pedig az, azt akarom, hogy tisztázzák és minél előbb vigyék el innen, mielőtt nem késő. Ha viszont nem az... ha bűnös... azt akarom, hogy emlékezzen rá. Azt akarom, hogy állandóan maga előtt lássa, mit követett el, és férfi módra nézzen szembe tettével.
- Talán inkább orvosra, nem pedig zsarura lenne szükséged, Johnny - vélte Osterman. - Valamiféle pszichológusra vagy pszichiáterre vagy más ilyesmire.
- Lehet - ismerte el Reisman -, de pillanatnyilag kiegyezem egy jó zsaruban. - Nem akarta megvallani Ostermannek, hogy az a londoni taknyos kölyök pszichológus, és már megvizsgálta ugyanezt a problémát, aminthogy Stuart Kindernek sem vallotta volna be, hogy minden bizalmát Leon Ostermanbe helyezte.
Osterman fölállt és az ablakhoz lépett. Kialudt szivarját rágva bámult ki. - Ugye még emlékezel, Johnny, milyen az, amikor valaki zűrbe kerül és halálra rémül? Odaát Chicagóban, kölyökkorodban. Ezért érzel együtt ezekkel a pasasokkal, igaz?
- Én mindig zűrben voltam, főtörzs - vetette oda Reisman nyeglén. - Amióta utoljára találkoztunk, ez lett az életformám. És nem is tudom, már hányszor rémültem halálra.
Osterman hátrafordult, hogy szemügyre vegye Reisman arcát. - Tréfásan mondtad, de komolyan gondoltad, igaz-e Johnny?
Reisman rezzenés nélkül állta a tekintetét. Miért is olyan nehéz egyszerűen igennel válaszolni... és azután magyarázattal szolgálni? Vállat vont. - Hát persze, emlékszem - mondta... és már maga az, hogy kimondta, érezhetően könnyített a ránehezedő nyomáson, s megnyitotta az emlékezés zsilipjét. - Mindenre emlékszik? - kérdezte.
- Mintha csak tegnap lett volna - bólintott komolyan Osterman. - 1930 nyara. Mennyi idős voltál akkor? Tizenhét? Tizennyolc?
- Tizenhat éves voltam. - Reisman új cigarettára gyújtott, fölállt és ismét fel-alá kezdett járkálni a szobában...
Azon az őszön kellett volna a középiskola utolsó osztályát kezdenie, utána akár főiskola is következhetett volna, ha elszánja magát rá, s eldönti mit és hol kíván továbbtanulni és találnak valami megoldást a tandíjra. Apja szerzett neki ideiglenes nyári munkát a taxigarázsban: kocsit mosott és segített a szerelőknek. - Mindig hasznos, ha megtanulsz egy szakmát, még ha főiskolára kerülsz is - mondta Aaron és büszkén pillantott a fiára...
- Abban a pillanatban kiszúrtalak, amint beléptél az őrszobára - mondta Osterman. Még mindig karba font kézzel állt az ablaknál és szivarját rágva beszélt. - Felületesen ismertem az apádat, néha láttalak titeket együtt, de valójában semmit sem tudtam rólad. Egy szempillantás alatt láttam, hogy komoly zűrbe keveredtél. Halálra voltál rémülve, úgy festettél, mintha egész éjjel le sem hunytad volna a szemedet, talán még sírtál is egy keveset.
- Igen, meg voltam rémülve, de a legerősebb érzés bennem akkor a düh volt... azt hiszem, ez hozott az őrszobára - mondta halkan Reisman. Sírt is, de ezek a szégyen és a harag könnyei voltak, önmagáért, a gyász könnyei szegény öreg Tannerért...
Az egész szomszédság jól ismerte Tannert. Jószívű, barátságos pasas volt, a Kedzie Avenue-n volt cukorkaüzlete, valójában nem volt buki-lebuj, de azért fogadni is lehetett nála öt- és tízcentes alapon, a negyeddolláros tét már komolynak számított. Johnny Reisman sohasem értette, voltaképpen hogyan működik az egész, hogyan lehet nyerni, rá lehet-e bízni bárkire is az ember vér-verejtékkel megdolgozott filléreit; úgy működik-e, mint a lóverseny, az értéktőzsde vagy a lottó - vagy pedig Tanner, esetleg valamelyik másik krapek csak hasból bemond egy számot és kijelenti, hogy ez az, ez a nyerő szám. Apja is játszott néha, örökké arról szövegeit, hogy egyszer majd csak bejön neki a nagy nyeremény. - Jacob fiam, tegyél nekem egy szívességet - szólt hozzá aznap a garázsban, amint Johnny éppen kifelé indult munka után. - Menj el Tannerhez, tegyél meg nekem egy ötössel egy számot. Az a spurim, hogy szerencsém lesz. Ha belevaló srác vagy, emeld meg a tétet egy tízesre. Talán magad is megkockáztathatnál egy ötöst. Ki tudja? Talán ketten megkereshetünk annyit, hogy együtt elküldhessünk főiskolára...
- Nehogy azt hidd, kölyök, hogy le akarlak dorongolni, eszem ágában sincsen - mondta Osterman és kivette szájából a szivart. - Minden okod megvolt a rémületre. Bátorság kellett ahhoz, hogy begyere hozzánk és elmond nekem, mit tettél.
- Egy nyavalyát volt bátorság! - dörmögte öngúnnyal Reisman. - Ha lett volna bátorságom akkor, amikor itt volt az ideje, az öreg Tanner még ma is élne.
- Ennyi év után is eszed még magad miatta? Ostobaság! - kiáltotta váratlan fölismeréssel Osterman. - Én mégis azt mondom, bátorság kellett ahhoz, hogy begyere a zsarukhoz és beköpjél három gengsztert a gyilkosságbuliért...
A három gengszter akkor lépett be Tanner üzletébe, amikor Johnny szódat szürcsölve ült a bárpultnál, s Tannerrel beszélgetett azt követően, hogy megtett egy számot. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a boltban. Tanner arcára kiült a rémület. Az egyik férfi kulcsra zárta az ajtót és lehúzta a redőnyt. A másik kettő vállból himbálózva a pulthoz lépett. Johnny egyiküket sem ismerte, de fölismerte, mifélék - divatosan öltözött gengszterek, nem tréfálnak. Arra gondolt, talán a kasszát akarják kifosztani, de azután az egyik átnyúlt a pulton, galléron ragadta Tannert és rásziszegett: - Megmondtuk neked, hogy csakis mi intézzük a fogadásokat! - és tenyérrel, majd visszakézzel pofonvágta. A fiú ösztönösen reagált, a zsúfolt, ellenséges szomszédságú, terjeszkedő városban vívott sok száz iskolai és utcai verekedése emlékei alapján... Zsidó! Digó! Jakhec! Rohadt olasz! Zsidó kölyök! Koszos digó! Polyák! Fritz! Mocskos félvér! Nigger!... annak az érzelmi edzettségének az alapján, amelyet ambivalens magánéletében szerzett, hiszen abban nőtt fel és őrizte meg lelki épségét. - Hé, hagyjátok békében! - ordította. - Mi a fenét csináltok! - Elkapta a gengszter karját, hogy elrántsa az öreg embertől. Ekkor hátulról ütés érte, fejjel előre lerepült a bárszékről, csengett a füle, arca elzsibbadt. Egy szempillantás alatt rávetette magát egy másik gengszter, hajánál fogva rántotta föl a földről. - Kifelé, kölyök! - förmedt rá. - Takarodj, ha jót akarsz! Értetted? - A pult mögött módszeresen verték Tannert, az öreg segítségért könyörgött, ordított: - Fuss Johnny! Hívd a zsarukat! Hívd a zsarukat! - A fiú vaktában rávágott a haját húzó kézre. A gengszter elengedte, majd teljes lendülettel, visszakézből szájon vágta. Johnny hanyatt esett, de még hallotta a gúnyos hangot: - Belevaló kölyök vagy, mi? Verekedni akarsz, mi? Hát akkor lássuk, hogyan verekedsz ezzel itt ni! - Johnny megindult a gengszter felé, de aztán földbe gyökerezett a lába. A pofa pisztolyt szorongatott a kezében, egyenesen a szívére célzott; a vér megfagyott a fiú ereiben. - Ne - remegett meg kamaszhangja. - Ne lőjön le! - könyörgött. A gengszter elröhögte magát, a pisztoly csövét a fiú hasába nyomta és háttal a kijárat felé lökdöste. Tanner még mindig üvöltött. Éppen a hátsó helyiségbe vonszolták, pofozták. - Fuss Johnny! Fuss! Hívd a zsarukat! Hívd a zsarukat! - sikoltotta. A gengszter erre elvette a pisztolycsövet a fiú hasáról és a fejének szorította; Johnnynak a rettegéstől hányingere támadt, amikor megérezte bőrén az acélt. - A magad dolgával törődsz, fiam, értetted? - mondta minden szót külön hangsúlyozva a gengszter. - Egy szó a zsaruknak és halott vagy! Most pedig söprés és pofa be! Senkinek egy szót se! Sem most, sem máskor! Se apádnak, se barátaidnak, senkinek, a zsaruknak se! Ha kinyitod azt a nagy pofádat, ezzel gyűlik meg a bajod! - A pisztoly fenyegetően himbálózott a fiú félelemtől elhomályosuló szeme előtt. Valaki kinyitotta az ajtót, karját durván hátracsavarták, éles fájdalom hasított bele, mert a gerince alá mért rúgással kirepítették, s közben még hallotta maga mögött Tanner ordítását, azután csak futott, futott, futott...
- Elrohantam, főtörzs, őt pedig megölték - suttogta Reisman és hirtelen megállt Osterman előtt, szinte kérlelően meredt rá, a feltoluló emlékek hatására meg-megvonaglott az arca. - Nem vittem segítséget, azok meg úgy agyba-főbe verték az öregembert, hogy belehalt. Amikor én magának elmondtam az egészet, az apám éppen az öreg Tanner temetésén volt. Nekem is ott kellett volna lennem... de túlságosan szégyelltem magam.
- Mit szégyelltél! - hördült fel Osterman. - Ha nem ezt tetted volna, az öreged nem Tanner, hanem a te temetésedre mehetett volna.
- Azóta számtalanszor ott voltam a saját temetésemen, főtörzs - jegyezte meg keserűen Reisman. - Csakhogy sohasem halok meg. Ez a gyávaság bére.
- Hogyan érted azt, hogy a gyávaságé, Johnny? Talán gyáva voltál, amikor bejöttél az őr szobára és elmondtad nekem, mi történt? Ostobaságot beszélsz - háborgott Osterman, és a nyomaték kedvéért mutatóujjával böködte Reisman mellét.
- De akkor már késő volt. Az öreg Tanner meghalt. - Reisman újra ideges léptekkel kezdte róni a szobát.
- Semmit sem tehettél érte, Johnny - bizonygatta Osterman. - Hidd el nekem, már akkor késő volt, amikor azok a gengszterek ellátták a bajodat és kidobtak az üzletből. Bármit csináltak is Tannerrel, az első néhány perc okozta a halálát, és semmit sem tehettél volna, hogy megmentsd, még ha az egész átkozott rendőrséget visszahozod azoknak a nyakára. Halott volt már, amikor a felesége rátalált és fölhívott minket. Egy kicsit tovább tartott a halála, ez minden...
De Johnny Reisman nem tudta, hogy az öreg haldoklik. Rémületében elrohant... egy szót sem szólt az apjának, amikor hazáén, sőt azt hazudta neki, hogy Tanner boltját zárva találta... azt mondta, minden rendben van, amikor Aaron aggódva rápillantott és megkérdezte: mi baj, rosszul van-e... arra gondolt, hogy elszalad nagybátyjához. Pete-hez, tőle kér segítséget... Pete erős, pisztolya van, jók az összeköttetései, biztosan tudná, mit kell tenni... de azután eszébe jutottak a fenyegetések, mit csinálnak vele, ha bárkinek is szól; főként magát, csak másodsorban nagybátyját féltette, meg azon tépelődött, vajon Pete is elkövet-e olyasmiket, mint ezek a gengszterek, de elítélendőként, elképzelhetetlenként elvetette e gondolatot, mert hát Pete nem ilyesfajta gengszter volt. Reggel Aaron megmutatta neki a hírt az újságban, angol és jiddis nyelven átkozta a tetteseket, Johnny pedig, zavarát leplezve még néhány olasz átkot is fűzött hozzá. Tannert vérbenfagyva, eszméletlenül találták a boltjában... válságos állapotban szállították kórházba, írta az újság, beszélni nem tud. - Hát nem csodálom, hogy zárva volt a bolt - mondta naivul Aaron, akinek még álmában sem jutott volna eszébe, hogy az újságban olvasott hírrel valamiképpen összefüggésbe hozza a fiát... Johnnynak pedig iszonyú erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen feltörő érzelmein, s csak később, amikor apja elment hazulról, tört ki belőle a zokogás és hányta el magát. Egy álló napon át tartott Tanner haláltusája, s e nap minden másodperce kínszenvedés volt Johnny Reisman számára; azt kívánta, bárcsak életben maradna, felépülne az öregember, hogy ha úgy tartja helyesnek, vallomást tehessen a zsaruknak, s ily módon levegye válláról a felelősség terhét... de lelke mélyén, egy parányi, újonnan fölfedezett, kegyetlen és ijesztően idegen zugában jól tudta, ha Tanner meghal, talán soha senki sem szerez tudomást arról, milyen szerepe volt őneki az ügyben. Másnap az újságban olvasták, hogy Tanner meghalt. Amikor Aaron elment hazulról, odaszólt neki, hogy elkéredzkedik a munkából, mert ki akar menni a temetésre. Johnny Reisman hosszan küszködött félelmével, gyászával és dühével, azután elment az őrszobára...
- Ha életben marad, talán sohasem mentem volna el magukhoz - mondta Reisman.
- Meglehet. És az is lehet, hogy Tanner annyira félt volna, hogy ki sem nyitotta volna a száját. De te beszéltél, Johnny, és ez az, ami számít - állapította meg Osterman. Reisman előtt elhaladva a székhez ment és újra meggyújtotta a szivarját. - Azóta is örülök, hogy velem, nem pedig valami hájfejű alakkal beszéltél. Emlékszel még, hogy mihelyt mindent elmondtál nekem, fogtalak és kettesben egyenesen a Tanner-bolthoz mentünk, hogy meggyőződjek arról, az igazat mondtad-e. Nem mintha feltételeztem volna, hogy hazudsz vagy más ilyesmit, de tudod, gyakran előfordul, hogy hisztérikus vagy hóbortos alakok azt képzelik, fontos értesülésekhez jutottak, sőt még az is megesik, hogy a krapek megpróbálja elmosni, mit követett el, te pedig irtóra beijedtél és ideges voltál, így hát először személyesen akartam ellenőrizni mindent. Senkinek sem szóltam egy szót sem, még a bolt előtt őrködő hekusnak sem, és mint később kiderült, átkozottul okosan csináltam. Magam sem tudom, lehet, hogy megpróbáltalak fedezni, mert eljöttél hozzánk, vagy dicséretre vágytam, megpróbáltam megjátszani a nagy nyomozót, aki egymaga oldja meg a rejtélyt. Még később sem írtam jelentést, hála a nagy égnek, így semmi sem utalt arra, hogy valamiféle összefüggés van közted és a Tanner-ügy meg a későbbi fejlemények között. - Osterman elhallgatott, hosszan, mélyen megszívta a szivarját, megvárta, amíg Reisman hátrafordul, és ismét felé indul. - Gondolom, most azt fogod elmondani, hogy másnap is gyáva voltál, amikor szembeszálltál a stukkerrel, igaz? - kérdezte csöndesen.
Reisman áthajolt az íróasztalon, és cigarettájának rövid csikkjét belenyomta a hamutartóként szolgáló konzervdobozba.
- Az mind egy és ugyanazon dolog része volt. Azt hittem, kiráz a hideg, úgy féltem - motyogta, s gyömködte, nyomkodta a forró parazsat, amíg meg nem pörkölte az ujját.
A rettegés egyetlen pillanatra sem hagyta el. Tapintható közegnek érezte, amely körülöleli attól a perctől fogva, hogy elkötelezte magát... hogy elment a rendőrőrszobára, azután meg a gyilkosság helyszínére, ahol rekonstruálta a történteket Osterman főtörzsőrmesternek és személyleírást adott neki a gengszterekről; hogy visszaindultak az őrszobára, s útközben ideges, kapkodó pillantásokkal vizslatta a néhány szembejövő gyalogos és a sikátorok kapuiban ő dongok arcát; hogy titkon Ostermannel priuszképeket nézett át és rámutatott azokra, akik eléggé hasonlóak voltak a gyilkosokhoz, és ezért begyűjtötték őket kihallgatásra... meg később, amikor magára maradt... „Vigyázz magadra, kölyök! Azonnal értesítsél, ha meglátod valamelyiket közülük! Tartjuk a kapcsolatot!” mondta a detektív... s ezzel Johnny ismét kint volt az utcán, egyedül maradt magával és a rettegésével. Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Nem ment be a munkahelyére. Beült egy moziba, hogy ne kelljen magával foglalkoznia, hogy felejtsen, hogy csakis azoknak az embereknek az életével és érzelmeivel foglalkozzon, akik azon a hatalmas, széles vásznon megjelennek. Amikor kilépett a moziból, késő este volt, de semmit sem felejtett. Már a kijáratnál megrohanta az ismerős rettegés, a sarkában volt egészen hazáig. Óvatosan, pattanásig feszült idegekkel haladt az utcán, szokásával ellentétben éberen figyelt minden képre, hangra, mozdulatra. A gengszter az épületek között haladó magasvasúti töltéshez vezető sikátorból lépett ki eléje. Ugyanaz volt, aki ellátta a baját Tanner boltjában. Ha azonnal tüzel amint meglátja a fiút, Johnnynak vége lett volna, de a pisztolya tokban volt, ráadásul a krapek még előbb alaposan össze is akarta verni Johnnyt, el akart játszadozni vele, mint macska az egérrel, meg akart bizonyosodni arról, hogy a fiú valóban tudja-e, kicsoda ő, mi az, ami vár rá és miért kapja meg most a magáét. Amikor a gengszter a szájára tapasztotta a tenyerét és bevonszolta a sikátorba, közben meg átkozta, amiért elment a zsarukhoz, a fiú első reagálása a maradéktalan és abszolút rémület volt - ez tagadhatatlan. Agyában-testében minden csöpp vér megdermedt. De a rettegés nem vezetett sehová, mit sem kezdhetett vele, s amint a krapek dühödten nekiesett, az ütések kínzó fájdalma, Tanner vádló szelleme, a gyávaságának fájó emléke mind összevegyült a legelemibb önvédelmi ösztönnel, s Johnny eddig soha nem ismert dühvel ugrott neki a gengszternek. Az meglepetten hátralépett, a kabátjába nyúlt a pisztolyáért, de eközben arcát és testét fedezetlenül hagyta a fiú hisztérikus, őrjöngő, kétségbeesett, hatásos támadásával szemben. A gengszter nekiesett a házfalnak, megbotlott, elesett, a pisztoly kirepült a kezéből, Johnny fölkapta és remegve ráfogta támadójára. Még hallotta az iszonyú „Neeee!” sikoltást, de ekkor a sikátor túlsó végén a magas töltésen végigrobogott egy vonat és a zakatolás meg a fel-felvillanó fények minden egyebet elnyomtak. A kezében tartott fegyver tapintása szívdobogtató, hihetetlen erő érzését keltette benne, amit csak fokozott a gengszter iszonyú rettegésének a látványa. Johnny sem félelmet, sem sajnálatot, sem rokonszenvet vagy szánalmat nem érzett a pasas iránt - csak azt, hogy meg kell védenie magát, bosszút kell állnia Tannerért, s szinte nyugodt, határozott tudatossággal látta, hogy végeznie kell támadójával. Tüzelt. Jóformán nem is hallotta a dörejt, mert egybeolvadt a vonat dübörgésével. Újra meg újra meg újra tüzelt, tudatában volt annak, hogy mit tesz és ujjongva élvezte, csak akkor hagyta abba, amikor rádöbbent, hogy kilőtte az egész tárat és hogy az őt körülvevő zárt térségre néma csönd borul. Lassan a szitává lőtt, véres holttesthez lépett, a sötétben rámeredt, a kép beleivódott az agyába, s ekkor a fölismerés gyötrelmes, szörnyű zokogásával eldobta a pisztolyt és elrohant...
- Szóval beijedtél. Na bumm! Nagy dolog! - mondta Osterman. - Miért is ne rémültél volna meg? Az ember nem mindennap lő le valakit. Nekem, hála istennek, soha nem kellett megtennem, de még egy zsaru is ideges lesz tőle.
- Nem így értettem - suttogta Reisman valahonnan nagyon messziről... Azóta már megtanulta... most már ideges sem lett tőle... minden megjelenési formájában és álarcában harcolt ellene és megölte a világ minden részében, s minden alkalommal könnyebben tette meg. - Nem érti, főtörzs. Nem arról van szó, hogy meg kellett ölnöm. Meg akartam ölni.
- Nem, Johnny. Meg kellett ölnöd. Ezért sem tehetsz magadnak szemrehányást - bizonykodott Osterman. - Vagy te vagy ő... talán csak balesetről volt szó, ahogy apád mondta, amikor odahaza fölhívott engem, én meg lélekszakadva rohantam hozzátok.
- Van valami, amit valójában sem akkor, sem később nem tudtam megérteni. - Reisman visszaült a tábori ágyra. - Miért fedezett engem? Miért vett magának annyi fáradságot? Hiszen rábírta apámat, hogy ki ne mozduljon a lakásból és megeskette, hogy soha egy szót sem ejt senki előtt az ügyről. Azután visszahurcolt abba az istenverte sikátorba, ahol telehánytam az egész környéket, amíg maga elvacakolt a stukkerrel meg a holttesttel. Azután levitt a kikötőbe, és másnap reggel már szenet lapátoltam a megélhetésemért a Michigan-tavon egy ércet szállító hajón. Nem panaszképp mondom, főtörzs - jegyezte meg Reisman gunyorosan széttárva a kezét. - Végtére is ezek azok az embert érlelő kis élmények, amelyeken át kell esni, ha férfivá akar lenni és...
- Ennyivel tartoztam neked - szakította félbe, vállat vonva Osterman. Szivarja hamujára bámult, de a világért sem pillantott volna föl. - És tulajdonképpen mi is volt az egész? Semmiség. Egy átkozott banditát utolért a jól megérdemelt büntetés. Még meg is takarítottad az adófizetőknek a kivégzés költségeit. Végül a másik kettőt is elkaptuk. Rendes srác voltál. Irtó bátor dolgot műveltél és két módon is bajba kerülhettél volna... a kisebbik az lett volna, hogy meggyűlik a bajod a zsarukkal meg a törvénnyel, a nyomozás és a többi... a nagyobbik, ha belebotlasz annak a gengszternek a bandájába. Ahogy már mondtam... semmi kár nem származott abból, hogy a magam módján oldottam meg a dolgot.
- De kockázatot vállalt. Meggyűlhetett volna a baja, méghozzá komolyan.
- Hát igen - mondta Osterman. Nehézkesen föltápászkodott és ismét az ablakhoz lépett.
- Miért tartozott ezzel nekem? - sürgette Reisman.
- Bűntudat - dörmögte Osterman, kibámulva a táborba. - Akárcsak ezek a krapekok. Akárcsak te. - Egyenesen Reisman szeme közé nézett. - De én az ostobaságom miatt éreztem bűntudatot. Az én hibámból történt, hogy az a gyilkos majdnem lepuffantott téged. Csakis a bátorságodon múlott... talán még egy kis szerencséd is volt... talán kicsit isten keze is benne volt, ki tudja? ... hogy te kaptad el őt és élve megúsztad, úgy hogy be is tudtál számolni a dologról. Nem lett volna szabad elengednem, miután bejöttél és megmondtad, kik voltak Tanner gyilkosai. Védőőrizetbe kellett volna vegyelek, egy szállodában elhelyezni, vagy rád kellett volna állítanom éjjel-nappal valakit, hogy gondoskodjék biztonságodról. Tudhattam volna, hogy amint elkezdek nyomozni azok után a krapekok után, leadják a drótot és a nyomodban lesznek. Még az is lehet, hogy láttak minket együtt az utcán. Ki tudja? Szóval... te megtetted a magadét, és én is a magamét. Amit az öreged mesélt nekem... amit itt látok... nem változtál. Még mindig megteszed a magadét, mi, John?
- Hát, maga?
- Én is, persze. Miért is ne? Végtére is ezért él az ember, nem? - mosolygott rá Osterman. - Van valami kajád ebben a lebujban? Farkaséhes vagyok.
- Hideg, száraz fejadagot eszem a foglyokkal.
- Mi lenne, ha együtt elmennénk a faluba?
- Nem tehetem. Később még őrségbe is kell mennem.
- Hát akkor egy időre búcsút veszünk egymástól, igaz-e, kölyök? - nyújtotta a jobbját Osterman. - Megteszek Odellért mindent, amit csak tudok és majd értesítelek. Örülök, hogy segíthetek. De kizárólag egyéni akció lesz, a saját módszerem szerint. Semmi hivatalos.
Reisman melegen megrázta a kezét. Szerette Leon Ostermant, és most végre úgy érezte, hogy ismeri is, és ez nemcsak rendben volt... ez jó is volt. - Pontosan így képzeltem, főtörzs - mondta. - Nem mehet a dolog hivatalos úton. Máskülönben már rég kidobtam volna magát.

11.

Stuart Kinder százados március 23-án, egy csütörtöki napon érkezett vissza a Stokes-uradalomban létesített megerősített táborba. Két álló napon át traktálta a rabokat lelkesítő szónoklatokkal, propaganda- és erkölcsi tartalmú brosúrákkal látta el őket, Miért harcolunk? című filmeket vetített nekik, de közben folyt a rendes kiképzés is. Mindez azt a célt szolgálta, hogy megfelelő kedélyállapotban legyenek szombat reggelre, amikor Reisman a lőtéren élestöltényeket kívánt szétosztani. Néhány kuncogástól eltekintve - amikor Kinder szándékolatlanul anya, isten, haza típusú frázisok puffogtatására tért át - az emberek feszülten figyeltek, nagy érdeklődéssel követték a leadott anyagot, bár Reisman élt a gyanúperrel, hogy ennek oka inkább az volt, hogy örültek a szórakoztatásnak, ami enyhített kiképzésük unalmán és fáradságos taposómalmán, s nem tekinthető Kinder erőfeszítése jótékony eredményének.
Ha - amint Reisman gyanította - még nem tudatosult bennük a valamennyiüket fenyegető életveszély, legalábbis egyes foglyok parázsló rettegése, gyűlölete és kétségbeesése formájában, akkor most eljött az ideje, hogy előhívja ezt, ha másért nem, hát hogy azonnal kihozza, majd kiirtsa belőlük ezt az érzést, vagy minimális célkitűzésként biztonságosabban elaltassa a kiképzés időtartamára.
Péntek este, vacsora után Reisman két járőrbe osztotta be a rabokat; mindegyik csoportnak különleges felderítő megbízást adott, s a birtok távol fekvő részeiben jelölte ki a célpontokat. Nem mintha még szükségük lett volna efféle éjszakai gyakorlatra a Stokes-uradalom területén. Az eltelt időben már többször bejárták éjjel is, nappal is a birtok minden talpalatnyi helyét, szükség esetén pontosan fel tudtak sorolni valamennyi jellegzetes körvonalat, jellemző vonást és tereptárgyat, s feltehetően még bekötött szemmel is elvégezték volna a menetgyakorlatokat és felderítő megbízatásokat.
Önmaga és társai meglepetésére Victor Franko lett az egyik járőr parancsnoka. A másiké Ken Sawyer.
Az első járőr indulása után tizenöt perccel kelt útra a másik. Mindkét csoport szigorú parancsba kapta, hogy csöndben haladjon és kerülje el a másikat, mintha háborúban ellenséges hadseregek tagjai lennének - csakhogy Reisman a térképeken úgy jelölte ki a menetirányokat, hogy a két csoport útja több helyen keresztezze egymást. Első ízben vonultak ki egyedül. Csak ők, a rabok. Őrök nélkül.
Stuart Kinder ott állt Reismannel a tábor külső kapujában, s amint figyelte a sötétbe vesző, őrizetlen foglyok kivonulását, szorongás fogta el. Vajon tanácsos-e az efféle éjszakai menetgyakorlat? S már-már kételkedni kezdett saját munkája hatékonyságában.
- Valóban azt hiszi, hogy okos dolog ez? - kérdezte súgva Reismantől.
Reisman először az órájára, azután Kinderre pillantott. Társa gyakorló egyenruhát öltött és ismét ott volt a vállán a géppisztoly. Ezúttal szemmel láthatólag már jobban megbarátkozott a fegyverrel.
- Körülbelül két óra hosszat lesznek odakint egyedül - szólalt meg. - Éppen elég ideig, hogy megbeszélhessék, ha valami rosszban törik a fejüket holnapra.
- De hát miért hagyjuk őket? - kérdezte hitetlenkedve Kinder. - Maga sem akarja, igaz?
- Nem... valójában nem. De magunk sem tudjuk. Tegyük fel Stu, ez a maga által egyszer említett megbízhatósági próba Reisman-féle egyéni változata.
- Még csak most dolgozom ki - magyarázta sietve Kinder. - Meglehetősen bonyolult, csak kísérlet lenne, de...
- Lazítanunk kell most annyira a kötélen, hogy fölakaszthassák magukat - jelentette ki határozottan Reisman. - Meglehet, teljesen hamisan ítéljük meg őket. Előfordulhat, hogy mindaz, amit tanítottam nekik; minden, amit együtt csináltunk, rossz viccnek bizonyul és a háromhetes, sűrített kiképzés eredménye egy pillanat alatt szertefoszlik... vagy még rosszabb is történhet. De másképpen hogyan állapíthatnánk meg, vajon beválik-e az, amit csinálunk?
Együtt mentek vissza a laktanyaépületbe. Reisman rápaskolt Kinder fegyverének a csövére, úgy figyelmeztette: - Ne feledjen el megbizonyosodni arról, hogy használni is tudja ezt a csúzlit, ha a szükség úgy hozza magával.
Kinderben egyszerre csak tudatosult az, hogy ez az egész dolog félelmetesebben reális, mint ahogyan eddig bármikor vélte volna.

Victor Franko egyenesen az aznap befejezett lőtérhez vezette járőrét. A szirtfal szárazföld felőli oldalán egy természetes mélyedésben létesítették, az uradalom végében. A holdfény beragyogta a golyófogó gödröket, a lőtáblaállványokat és a cölöpöket, a földhányásokat és homokzsákokat, amelyek mögött majd a jelzők lapulnak. A járőr tagjai Napoleon White, Archer Maggot, Roscoe Lever, Myron Odell és Luis Jimenez voltak.
- Tíz perc pihenő - rendelkezett Franko. - Rágyújthattok, ha akarjátok, de játszunk katonásdit, a gyufát és a cigit takarjátok el a markotokkal, nehogy bárki meglássa.
- Nagy dolog - morgott Lever. - Mit képzelsz, ki vagy te, hogy parancsolgass nekünk, mit tehetünk és mit nem, te hólyag?
- Te hülye, hát egész éjszaka fel-alá akarsz menetelni ezen a kibaszott terepen? - támadt neki Franko. - Vagy a farkadon akarsz ülni és szép kényelmesen kivárni, amíg lejárt az idő? Reisman soha nem tudja meg, mit csináltunk, ha nem jár el a szánk.
- Egyébként is, mi a fenét keresünk itt, Franko? - kérdezte kihívóan Napoleon. A földre huppant és hátát nekivetette egy földhányásnak. Látta a térképet és az útvonalat, amelyet Reisman az áttetsző acetát koordináta-borításra rajzolt, s jól tudta, hogy a járőrnek a parancs értelmében a lőtértől távol kellene járnia.
- Hát, ide figyelj, White - csattant fel Franko -, szarok arra, hogy valaha tiszt voltál! Most már nem vagy az. Olyan vagy, mint mi, többiek. Amikor az a spicli százados téged nevezett ki parancsnoknak, azt tettem, amit mondtál, követtelek és befogtam a pofámat, igaz?
- Többé-kevésbé - hagyta rá Napoleon. Amikor Franko törleszkedni akart hozzá és megjátszottá a havert, ő is Nappy-nek szólította - de most White volt a szöveg.
- Oké! Hát, akkor azt teszed te is - parancsolt rá ingerülten Franko.
- Így kő' ezt öregem, így bizony - dörmögte Archer Maggot. Szíve szerint azt mondta volna, ez nem olyan, mint mi többiek, te hülye digó! Hát nincs szemed, hogy lássad?... De már megtanulta, hogy gyötrelmes, gyűlölködő előítéleteivel semmire sem megy a többieknél, csak saját magának árt, így azután inkább nem mondott semmit.
- Te is befogod a pofádat, Balhés! Nincs szükségem a segítségedre - osztotta ki őt is Franko.
Napoleon ügyet sem vetett Maggotra, mert azt tapasztalta, így boldogul vele legjobban. Gúnyosan, feszesen tisztelgett ültéből Frankónak és hangosan kiáltotta: - Igenis, tábornok úr! - Úgy érezte, Reisman megalázta, amikor aznap éjszaka Frankót nevezte ki a járőr parancsnokának. Jóllehet sorra valamennyien megpróbálkozhattak a parancsnoksággal, az utóbbi időben egyre gyakrabban Napoleonra bízták e tisztséget, s most már el is várta ezt a parancsnoktól, szinte a jussának tekintette. Cigarettát dugott a szájába, sisakellenzőjével eltakarta, tenyerébe rejtett egy gyufásdobozt és meggyújtott egy gyufát. Ha Franko úgy kívánja, hogy az éjszaka hátralevő részében itt rostokoljanak, hát a fene bánja! Ő csak a parancsot teljesíti. Franko viszi majd el a balhét, ha Reisman rájön a dologra, s annyi bizonyos, hogy akkor utoljára nevezték ki parancsnoknak - legfeljebb a latrinarészleg élére állítják.
Victor Frankónak azonban esze ágában sem volt, hogy csupán tétlenül üljenek. A holnapi napról akart beszélgetni. Egy ideig hagyta, hogy üldögéljenek, lazítsanak, bolondozzanak és dohányozzanak, de közben alaposan meghányta-vetette magában terve részleteit, meg azt is, hogyan adja be ezeknek a lökött krapekoknak.

A közeli dombok között Samson Posey haladt elővédként Ken Sawyer járőre előtt. Meghallotta a hangokat, lopva megközelítette a hangok forrását, azután gyorsan visszatért és jelentette, hogy Franko őrjárata a lőtéren heverészik. A hallottak felkeltették Sawyer kíváncsiságát és intett az embereinek, hogy gyűljenek köréje. Az indiánon kívül, Calvin Smith, Glenn Gilpin, Vernon Pinkley és Joe Wladislaw volt vele.
- Próbáljuk ki, mennyire tudjuk megközelíteni őket anélkül, hogy észrevennének - suttogta. Élvezte járőrparancsnoki szerepkörét, hálás volt Reismannek, amiért gyakran lehetőséget adott neki, hogy bebizonyítsa, mennyire jártas és tapasztalt a kiképzés egy-egy ágában. Társai pedig - még az akadékoskodók és a nagypofájúak is, akik szerették megjátszani a belevaló fejet - érezhetően tisztelték és okvetetlenkedés nélkül követték, hiszen ő volt közöttük az egyetlen, aki már puskaport is szagolt.
Gyorsan és némán felfejlődtek a cserjésben, pontosan követték Sawyer jelzéseit, elfoglalták állásaikat a lőtér dombos kerületén; olyan helyre kúsztak, ahol láthatták és hallhatták a másik járőr tagjait anélkül, hogy azoknak sejtelmük lett volna jelenlétükről.

- Volna egy tervem holnapra - szólalt meg Victor Franko.
- Éspedig? - Luis Jimenez gyanakodva pillantott rá.
- Holnap kijövünk ide és élestöltényt kapunk - kezdte vontatottan Franko. Szemét körbejáratta emberein, közben meg úgy tartotta feléjük két tenyerén a géppisztolyát, mintha fogadalmi felajánlást tenne. - Tizenketten vagyunk kilenc ellen.
- Tízen vannak. Azt a másik századost is itt eszi a fene - emlékeztette Roscoe Lever, de közelebb húzódott hozzá.
- Kilencen vagy tízen, a fene törődik vele! Hárman is elbánnánk azokkal a smasszerekkel, laposra vernénk őket!
- jelentette ki Franko. A légkör villamossággal telt meg. Franko észrevette, hogy a többiek feszülten figyelnek, senki sem heverészett már ábrándosan.
Myron Odell tiltakozásra nyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. Valami ismeretlen félelem lett úrrá rajta, s ez kiszorította a rokoni érzelem apró rezdülését, amelyek egyre inkább erősödtek benne az utóbbi napokban, a többiekkel eltöltött hosszú napok és éjszakák során. Visszahúzódott, némán figyelt.
- Baszd meg, Franko, soha életedbe' nem tudtad mit beszélsz - gúnyolódott Maggot.
- Akkor meg minek hegyezed úgy a füled, Balhés? - vetette oda neki kihívóan Franko.
- Te nagy bajt beszélsz, öregem! Azt hiszem, talán jobb lesz, ha befogod a szádat - hallatta a hangját Jimenez.
- Dehogyis, csak hadd beszéljen, Luis - erősködött Napoleon. - Halljuk, mit tud mondani nekünk. Biztos vagyok benne, hogy valami elképesztő dologgal rukkol ki.
- Hát először is, azok semmire se számítanak - kezdte Franko.
- Hát először is, tévedsz - kötekedett Napoleon. - Azt hiszed, Reisman is olyan ostoba, mint te?
- Az isten szerelmére, figyelj már rám, Nappy! - szólt Franko, de hangja most már távolról sem volt kihívó, inkább könyörgő.
- Igazad van, öregem - vetette közbe Maggot. - Csak hadd dumálja halálra magát.
- Meglepjük őket... valamennyit kikészítjük... és senki se tudja meg, mi történt, mert ide soha nem jön senki - ábrándozott tovább Franko.
- Úgy érted, öljük meg őket? - motyogta döbbenten, hitetlenkedve Odell.
- Hát mi a fenét képzelsz, mire gondoltam, ártatlanság?
- De hát nekik géppuskáik vannak. Agyonlőnek minket. Megölnek mind egy szálig! - tiltakozott Odell.
- Dehogyis ölnek meg, ha rajtuk ütünk - vágta ki diadalmasan Franko. Szeretettel megpaskolta a géppisztolyát és közben komor arcát önelégült mosoly öntötte el. - Négyszázötven lövedék percenként, így tanította nekünk a nagymenő, igaz-e?
- Igen ám, de csak harminc lövedék van egy tárban - emlékeztette Napoleon.
- Háromszor annyi, mint amennyire szükségem van... három golyó mindegyiknek... maximális lőtávolság, ezerhétszáz yard... hatásos lőtávolság kétszáz yard... jól bemagoltam, amit tanítottak, igaz-e? És ennél sokkal közelebb leszek ahhoz a rohadékhoz.
- Ugye megmondtam, hogy valami káprázatossal rukkol ki! - gúnyolódott Napoleon.
- Hagyd már abba a piszkálódást, az isten verjen meg! - hördült fel Napoleonhoz fordulva Lever. - Figyeld, mit mond!
- Oké - egyezett bele engedékenyen Napoleon. - Szóval meglepjük a tíz pasast, akik éberen figyelik minden mozdulatunkat. Valamennyit megöljük. Azután mit csinálunk?
- Eltemetjük őket... oda! - Franko hegyeset köpött és a golyófogó gödrökre mutatott. - És ha nem járna annyi vesződséggel, még azt is mondanám, hogy fogjuk meg és dobjuk őket a pöcegödörbe! Annyi szent, hogy Morgan oda kerül!
- Azután mi lesz, Franko? De valami okosat mondjál - szólalt meg Lever. Ujjai idegesen babráltak géppisztolya biztonsági zárján, fel-le csattogtatta.
- Ahogy már mondtam, soha senki se jön a táborba. Hát persze, hogy van tervem... de lesz elég időnk, hogy körülnézzünk egy kicsit és még jobban átgondoljuk a dolgot. Ha pedig valaki megsebesül, el tudjuk látni.
- Há' persze, Franko, már látlak is frankón, ahogy ápolónőt jáccol körülöttem, nekem meg golyó van a seggembe'... még viccnek is rossz!
- És mit csinálunk a temetés után? - firtatta Napoleon. - Mi az a nagyszerű terved? Átúszunk a Csatornán a németekhez?
- Sötétedésig bevesszük magunkat a kastélyba. Gondjainkba vesszük azt a nőt, és...
- Gondolom, őt is megöljük! - vágta oda Napoleon.
- Mi a baj, fiú? Nem mered megtenni, inadba szállt a bátorság? - provokált Maggot.
- Bátorság! - robbant ki mélységes megvetéssel Napoleon. Maggot lába elé köpött. - Ezt tartom a te liliomfehér erőszaktevő bátorságodról!
Maggot előrelendült, de Franko elkapta a karját, visszarántotta. Roscoe Lever pedig, aki alig várta, hogy további részleteket halljon, segített neki lefogni.
- Úgy van. Öt is megöljük és elviszünk mindent, amire a meneküléshez szükségünk lehet - folytatta egyre nekivadultabban Franko. - Éjszaka indulunk... magunkkal viszünk annyi fegyvert, lőszert és élelmet, amennyit csak bírunk. Nem megyünk ki az útra... a tengerpartot követjük. Keresünk egy hajót és elvisszük. Átkelünk a Csatornán vagy elmegyünk valahová, egy szigetre... talán még Írországig is eljutunk. Azok nem hadviselők.
Napoleon elcsodálkozott, hogy Franko tudja ezt. - Ez már igen, ezt nevezem jól kifundált tervnek - mondta mosolyogva.
- Nem rossz. Tudsz jobbat? - harciaskodott Lever.
- Tudok. Folytassuk a katonásdit - felelte Napoleon és cseppet sem csengett tréfásan a hangja. Előrelökte a géppisztolyát. - Lefogadom, hogy holnap már ezeket sem hagyják nálunk. Lefogadom, hogy Reisman elszedi ezeket tőlünk és elölről kezdjük az M1-esekkel. Egyes lövésekkel... nyolc lövedék táranként... Mit gondolsz, mire mégy azokkal, Franko?
- Mi a különbség! - szónokolt Franko. - Velem tartasz, vagy sem?
A többiek várakozóan pillantottak Napoleonra, még Archer Maggot is, mintha válaszukat őtőle tennék függővé.
- Neked kell megadnod a jelt, gyilkos - mondta Napoleon -, de úgy indíts, hogy mindenki láthasson... és talán veled leszek.

Ken Sawyer legszívesebben fölugrott volna fedezékéből, hogy rájuk kiáltson, de fogalma sem volt, tulajdonképpen mit is mondhatna. Gyorsan visszakúszott figyelőállásából, körbefutotta fülelő embereit, s intett nekik, hogy kövessék. Mihelyt kiértek Franko járőrének hallótávolságából és újra rátértek kijelölt útirányukra, álljt vezényelt és megkérdezte:
- Most meg mihez kezdjünk?
- Akarják megölni századost - szólalt meg a fejét rázva Samson.
- Nincs benne valamennyi. Szerintem, csak ez a Franko akarja. Nem jó ember - nyilatkoztatta ki fojtott hangon Calvin Smith. - Jézus azt mondta: „Ne ölj.” Így írja Máté evangéliuma.
- Ezt tartsd meg magadnak, amíg templomba nem mégy - torkollta le Sawyer. - Az a kérdés, hogy most mit tegyünk? Szóljunk a századosnak?
- Ezt nem tehetjük - mondta Gilpin. - Nekem sem tetszik a dolog, de az ember nem köp be senkit.
- Fel fogják akasztani - szólalt meg idegesen Joe Wladislaw. - Talán a többieket is, csak azért, mert meghallgatták.
- Akkor meg mi a jó büdös fenét csináljunk? - követelt választ Sawyer. Tudta, hogy ő mit tenne, ha bekövetkezne, amitől tartott. Egymaga megfékezné őket, de nem merte megmondani társainak. - Talán vissza akartok menni, odaálltok eléjük és közlitek, hogy mi is benne vagyunk? Őrület! - kiáltotta.
- Én azt mondom, fogjuk be a szánkat, aludjunk egyet rá, aztán meglátjuk, holnap mi történik - javasolta Gilpin.
- Nem tudunk semmit arról, hogy bárki bármit forralna. Mi csak azt hallottuk, hogy Franko pofázott.
Gyanakodva méregették egymást, mert egyszerre már nem úgy gondolkodtak, hogy mi, hanem én. Victor Franko új elemet vitt abba a törékeny egységbe, amit kialakítottak, s egyikük sem volt hajlandó színt vallani a másik előtt.

Stuart Kinder százados olyan ideges volt, hogy reggel meg sem mert borotválkozni, mert félt, hogy megvágja magát. Nyavalyásnak érezte magát, meg volt győződve arról, hogy ugyanolyan siralmasan fest, mint a rabok. Mielőtt elhagyták volna a tábort, Reisman neki és az őrosztagnak hat további töltött tárat adott ki a géppisztolyaikhoz, azután eligazította őket, hogyan helyezkedjenek el a lőtéren és mi a teendőjük, akár simán megy minden, akár váratlan vészhelyzet áll elő. A kivonuláskor a raboknak nemcsak teljes menetfelszerelésüket, hanem a súlyos lőszeresládákat is cipelniük kellett. Hajnalban tiszta, szeles időre ébredtek és úgy tűnt, derült napra számíthatnak. De Kinder megérezte a növekvő feszültséget - inkább szorongás volt ez, mint várakozás, s maga is így érzett - a rabok elszánt, ütemes mozdulataiban és abban a komor csöndben, amely lepelként borult rájuk, elfojtva a máskor szokásos egymás közötti és az őrökkel folytatott csipkelődést. Kinder egy percre sem vette le a szemét arról a két rabról, akinek szemmel tartását rábízták. Minden biztonsági előírással szemben, csőre töltve, felhúzott billentyűvel, kibiztosított géppisztollyal menetelt, mintha az arcvonalon lennének, ahol bármely pillanatban támadás érheti őket - ezt kapta parancsba egyébként valamennyi őr is.
A lőtérhez érve, Reisman a hosszú, alacsonyan fekvő völgyhöz vezető bejáratnál különvált a csoporttól, és gyorsan körbejárta a környéket. A lőtér körüli dombocskák mindkét oldalán szimatolt, bejárta a környező szurdokokat, megvizsgálta a céltáblaoszlopokat, a golyófogógödröket és földhányásokat, kereste-kutatta, nem találja-e valami rendellenesség jelét, valamit, ami arra utalna, hogy az előző éjszaka valami gaztettet készítettek elő. Nem talált semmit, csak elnyomott és elhajított csikkeket a gödrök mellett, amelyek arra vallottak, hogy védencei itt jártak, jóllehet a lőtér nem esett az útjába egyik járőrnek sem.
A rabok némán, egy sorba fejlődve várakoztak, szorongva méregették egymást, az őröket és a közeledő Reismant. Hátizsákjaik nyílegyenesen sorakoztak mögöttük a földön. A lőszeresládákat őrizet alatt kissé arrébb tárolták. Carl Morgan törzsőrmester csöppet sem lelkesen várta a parancsokat.
- Sorakoztassa őket fegyverellenőrzésre - fordult feléje Reisman.
A raboknál még azok a géppisztolyok voltak, amelyekkel az utóbbi napokon gyakorlatoztak. Jóllehet Reisman eredetileg úgy tervezte, hogy puskákkal kezdik az éleslövészetet - s ez megfelelt volna a szokásos kiképzési gyakorlatnak - most változtatott elgondolásán: a raboknál hagyta a géppisztolyokat, egyenesen a kezükre játszott, fokozta a kísértést, hiszen tapinthatóan nagyobb tűzerőt bízott rájuk.
Elhaladt a sor előtt, határozott, gyors mozdulattal elvette a raboktól a fegyverüket, ellenőrizte a nyitott tárakat és a csöveket, s amikor visszaadta a géppisztolyokat, fürkészve meredt minden egyes ember arcába. Senki sem nézett egyenesen a szemébe - elnéztek mellette vagy átnéztek rajta. Victor Franko olyan erősen markolta a fegyverét, hogy Reismannek háromszor is meg kellett rángatnia a géppisztoly csövét, amíg hajlandó volt átadni neki. Amikor Odellnek visszaadta a fegyverét, az kicsúszott a kezéből, és ha Reisman nem kapja el, a sárba esett volna. Valamennyien szokatlanul feszültnek, aggodalmasnak tűntek fel - de azt már nem tudta volna megmondani, azért, mert alig várják, hogy tüzelhessenek, vagy pedig más oka van szorongásuknak. Eltökélte azonban, hogy ezúttal valami nagyon is valóságos dolgot mutat be nekik, hadd legyen okuk az aggodalomra.
- Először az őrosztag fog lőni - jelentette be. - Bemutatják maguknak, milyen gyorsan és pontosan lehet célba találni ezzel a fegyverrel. Ötven yard távolságból szürkésbarna, körvonalas célra fognak tüzelni. Ez a távolság jóval nagyobb, mint amennyire mi most maguktól állunk. White, Gilpin, Jimenez, Wladislaw, Pinkley és Odell velem jön. Fölállítjuk a céltáblákat, azután fedezékbe megyünk. Kinder százados tölti be a lőtér biztonsági parancsnokának a tisztét, és a tüzelőállások mögötti figyelőposztjáról ellenőrzi, biztonságos-e a gödrökben a helyzetünk. Bowren szakaszvezető a tűzvonal parancsnoka. Ő vezényli a tüzet, ezt követően rövid sípszóval ad jelt a parancs végrehajtására. A tüzet szüntess parancsot Bowren szakaszvezető vagy Kinder százados adja ki hosszú, erős sípolással. A fedezéket nem hagyhatják el a céltáblák bejelölésére vagy kicserélésére, amíg a tüzet szüntess parancs végrehajtását követően parancsot nem kapnak rá tőlem. S ha maguk, akik a gödrökben lesznek, nem akarnak golyót a seggükbe, jobban teszik, ha a földhöz lapulnak, amíg röpködnek a golyók. A többiek... Franko, Lever, Maggot, Sawyer, Posey és Smith... Morgan őrmesterrel a tűzvonal mögött helyezkednek el és éberen figyelik, mi történik.
Ezzel a céltáblaállítók és egy katonai rendőr kíséretében elindult a lőtérre. Erről a lőtérről hiányoztak a külön géppisztoly-céllövés számára előírt berendezések: a kötélen húzogatott sziluettcélpontok, amelyek rángatózva, föl-alá bukdácsolva jelennek meg rejtekhelyükről, de a százados azért úgy vélte, pompásan megfelel valamennyi fegyverük számára, s elég széles, hogy négyen tüzelhessenek egyidejűleg. Álló célpontokra fognak lőni. A célpontok szürkésbarna, fekvő, térdelő és álló sziluettek, valamint a szabvány „A” puskacéltáblák. A lőtávolságot változtatják majd, a maximális távolság kétszáz yard lesz.
Myron Odell ott kuporgott Reisman századossal és két társával egy földhányás biztonságos fedezékében, s a fülét hegyezte, hogy meghallja Bowren szakaszvezető pattogó vezényszavait... „Jobboldalt felkészülni! Baloldalt felkészülni!”... Hallotta a tűzparancsot, az éles sípszót, majd nyomban ezt követően a tüzet okádó géppisztolyok iszonyú ugatását; megremegett és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fölugorjék és elszaladjon. Belenyomta arcát a földbe, azután fölnézett, szeme hisztérikusan járt jobbra-balra.
Reisman szorosan mellé kúszott. - Mi a baj? Nem találnak el minket. Itt biztonságban vagyunk - ordította.
- Még sohasem lőttek rám, uram!
- Dehogyisnem. Aznap, amikor odalapítottam a tengeri szirthez.
- Az más volt, uram.
- Nem képezték ki magát, odahaza az Államokban?
- Nem, uram. Még soha el sem sütöttem fegyvert - kiáltott vissza reszketeg hangon Odell. - Nem kaptunk ilyesféle kiképzést. Mi...
Hirtelen végeszakadt a géppisztolyok szaggatott, pokoli kattogásának... váratlan elnémulásuk ugyanolyan döbbenetes volt, mint korábbi ugatásuk. Bowren szakaszvezető sípja a veszély elmúltát jelezte. Az összpontosított tűz nem egészen egy percig tartott.
- Ugye, nem is volt olyan szörnyű, Myron? - kérdezte Reisman.
- Nem, uram - válaszolta Odell, s már maga is szégyellte rettegését.
- Gondolja, hogy meg tudja szokni?
- Igen, uram. Úgy gondolom, uram.
- Ha elég gyakran lesz része benne, egyenesen meg fogja szeretni, bármelyik oldalán lesz a tűzvonalnak.
- Igenis, százados - felelte idegesen Odell. - Tudom, hogy hozzá kell szoknom.
Reisman fölemelte a fejét, kinézett a mellvéd fölött és kiugrott a fedezékből. A négy őr, aki az előbb célba lőtt, már ismét megtöltötte fegyverét. A géppisztolyaikat felhúzott billentyűvel, biztosítva fölfelé tartották. Lábuk körül a fejenként kilőtt hat tár hevert. A levegőben lőporbűz terjengett.
- Rendben van, kifelé a gödrökből. Nézzük a célpontokat - adta ki a parancsot Reisman. - Morgan, hozza ide a legénységét, hadd lássák, mi maradt meg ezekből a vackokból.
Nem sok maradt belőlük. Victor Franko rámeredt a kivágott alakokra, amelyeket miszlikké aprítottak, téptek, zsigereltek az összpontosított sorozatokban kilőtt és a mögöttük levő domboldalba fúródott 45-ös lövedékek. Kinyújtotta kezét, babrálgatott a papírmasé roncsokkal, ujjaival végigsimított a vaskos céltábla-cölöpállványok szilánkos barázdáin és mély lyukain, s egyszeriben megremegett a félelemtől, mintha csak a saját holttestét simogatta volna.
Reisman úgy vélte, teljesen fölösleges lenne az őr szakasz többi tagjával megismételtetni a szemléletes bemutatót. A mondanivaló mindenki számára világos volt.
- Franko, White, Sawyer, Odell... tüzelőállásba! - adta ki a parancsot. A többieket átcsoportosította. Hat rabot a gödrökbe küldött, kettőt figyelőnek a tüzelőállások mögé. A katonai rendőrök elfoglalták a helyüket. Bowren, Kinder és Morgan is elfoglalta a helyét. Új céltáblákat erősítettek fel. A jelzők fedezékbe mentek. Reisman ellépett a tüzelőállások előtt - Odell, Sawyer, Franko, White, balról jobbra ez volt a sorrend - és mind a négy lövésznek kiadott két teli tárat. - Egyet a zsebbe, egyet a kézbe - utasította őket. - Addig nem töltenek, amíg nem szólok. - Azután hátat fordított nekik, kifelé indult a lőtér közepére, ott megállt és az első céltábla-csoport mellett szembefordult velük. Levette válláról a fegyverét, csípő magasságban tartotta, csövei lefelé. Előfordulnak balesetek, és semmi kedve sem volt, hogy ő legyen az oka egy szerencsétlenségnek. Maximálisra fokozta a kísértésüket, s ezekben a pillanatokban ismét érezte a különleges, arcátlan, szívdobogtató félelmet, ami a végsőkig feszíti az érzékszervek működését és az elkövetkező cselekvésre várva minden izmot megfeszít.
Stuart Kinder százados tíz méterrel a lövészek mögött, kissé balra állt, pillantását a Reisman és közöttük levő üres térség közepére szegezte, iszonyattól tágra nyílt szemét nem tudta levenni erről a pontról, pedig a gödrökben kuporgó jelzőket kellett volna ellenőriznie - s a következő pillanatok eseményei mintegy lassított felvételként peregtek le előtte.
Carl Morgan törzsőrmester tíz méterrel a lövészek mögött, kissé jobbra helyezkedett el, magában átkozta Reismant, miközben géppisztolya csőtorkolatát a foglyok hátára irányozta. Nem akart bajba kerülni. Elég közel állt a fegyvereikhez, hogy megsebesíthessék vagy megöljék, ha ellene fordulnának. De ha valóban beüt a zűr - és az a pimasz, rohadt parancsnok mintha éppen ezt akarná -, akkor, remélte, talán valamelyikük megöli Reismant, s azt is remélte, hogy az a valaki Franko lesz, akit majd nagy élvezettel akaszthat fel.
Clyde Bowren szakaszvezető óvatosan araszolt a tüzelőállások legtávolabbi pontján levő állásából a lőtér felé, már-már a tűzkörlet peremére ért, pillantásával végigpásztázta a lövészeket, vizslatta az arcukat, szemüket, kéz- és testmozdulataikat, s attól tartott, hogy a következő pillanatokban kénytelen lesz megölni valamelyiküket.
- Tölts, elsütőbillentyűt felhúzni, kibiztosítani - azután a fegyvert ég felé fordítani! - vezényelt Reisman.
Fém csattant fémen. A tárak hangosan csappantak a helyükre. A zárak kattantak, amint meghúzták és biztosították őket.
Victor Franko tenyere ragacsossá vált. Jóllehet szellő fújt, homlokán kiütött a verejték. Szemét elhomályosította a düh és az elkeseredés, s odalent a lőtéren Reisman alakja, mintegy őt gúnyolva, elmosódott ködben lebegett, amikor odakiáltotta nekik: - Az első két tárat csak azért lövik ki, hogy megismerjék fegyverüket. Tetszés szerint gyorsan vagy lassan tüzelhetnek. Később majd megtanulják úgy megnyomni a billentyűt, hogy csak egy-egy lövést adjanak le, s mindegyik célba találjon. Ha beszorul a fegyverük, azonnal szedjék ki a tárat, emeljék fel a kezüket, a csövet pedig irányítsák a lőtérre. Kinder százados és Bowren szakaszvezető ilyenkor nyomban lefújja a lövészetet és a segítségükre siet. Pontosan kövessék utasításaikat.
Franko szabad kezével a homlokát és a szemét dörzsölgette, verejtékét törülgette. Látta, hogy Reisman megint hátat fordít nekik és lassan megindul az egyik homokzsákmellvéd biztonságos fedezéke felé. Franko habozva, szinte észrevehetetlenül elfordította a fejét. Látta, hogy az egyik oldalról Bowren áll vele szemben... Morgan és Kinder két oldalt mögötte áll... hátul meg a katonai rendőrök foglalnak állást legyező alakban a szárnyakon meg a fölöttük húzódó dombgerinceken... s valamennyi fegyver csöve őrá irányul.

Reisman eltűnt. Eltűnt egy gödörben. Bowren vette át a parancsnokságot, hátulról velük egy vonalba került és vezényelni kezdett.
- Jobboldalt felkészülni! Baloldalt felkészülni! Lőállásokban felkészülni! A lőpálya szabad... Tűz!
Bowren sípjának nyálas-nedves, mindent átható sikolya betöltötte a levegőt, de néma csönd felelt rá. Semmi sem történt. Senki sem lőtt. A lövészek mozdulatlanná dermedtek.
Victor Franko érezte, hogy minden ízében remeg, nem látta a célpontot, képtelen volt kibiztosítani, elhúzni az elsütőbillentyűt. Sawyerra pillantott... Odellra... Napoleonra... érezte, hogy társai látják őt, noha nem néznek rá... érezte, hogy hangulatuk egy parányit eltolódik, ellene fordul.
- Tűz, az isten verje meg magukat, hülye fatökűek! Tűz! - harsogta Bowren.
Frankónak megszűnt a remegése. Hüvelykujjával megemelte a biztonsági reteszt, ujja elérte az elsütőbillentyűt, és amint a fegyver hátralökött és megremegett a kezében és a lövedékek egyhuzamban zúdultak lefelé a lőtérre, és becsapódtak az egyik papírmasé alakba, minden félelme és elkeseredése elpárolgott. Pillanatok alatt kiürült a tár. Hallotta a csöndet - saját géppisztolyának némaságát és a többiekét - jóformán még mielőtt rádöbbent volna, hogy kilőtte az utolsó töltényét is. Zihálva lélegzett, akár nehéz testi munka után, és mégis olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajta, ami egyre inkább örömmé, boldogsággá fokozódott. Elfordította a fejét, a többiekre nézett... Sawyerre, Odellre, Napoleonra, s azok is mind őt nézték... Bowrenre, Kinderre, Morganre, a katonai rendőrökre... magában arra gondolt, bárcsak Reismant is láthatná... és mindegyikre sorra rámosolygott. Eljön még a leszámolás ideje, üt még a szabadság órája. De most ez, önmagában véve is, elegendő hatalom volt. De most ez, már önmagában egy kismértékben a szabadulás volt.
Lassan, mérlegelve, tudván tudva, hogy minden egyes mozdulatát éberen figyelik, Franko lazított testtartásán, ledobta az üres tárat, kihúzta a teli tárat a zsebéből, behelyezte, vállához emelte a géppisztolyt, majd rövid, gondosan célzott sorozatokkal játszadozni kezdett a célpontokkal.

12.

Reisman a következő napokat éjjel-nappal együtt töltötte a lőtéren a piszkos tizenkettővel, s tapasztalatai alapján egyre inkább bizalmába fogadta őket. Idegtépő munka volt, de hamarosan fölismerte, hogy a foglyok számára a feszített ütemű céllövés nemcsak katonai szükségszerűség, hanem valódi öröm és gyógyulás is.
A többség számára a férfiasság, a büszkeség és a helyreállított önbecsülés elemét jelentette. Myron Odell szemében azt jelképezte, hogy képes elsajátítani az új mesterséget. Eleinte tartott a fegyvertől és messze mellé lőtt, de csakhamar megtanulta úgy kezelni a géppisztolyt, a puskát, a karabélyt és a 45-ös automata pisztolyt, hogy az már-már vetekedett a többiek érzelemmentes hatékonyságával. S jóllehet Reisman kezdetben rettegve gondolt a kézigránáthajító gyakorlatokra - már nem annyira a foglyok lázadásától tartva, mint attól, hogy az olyasféle emberek mint Odell, hajlamosak a megdermedésre és így nemcsak saját magukat, de másokat is fölrobbanthatnak -, amikor elkezdték dobni a kézigránátokat, Odell sem félt jobban, mint a cimborái.
Reisman most már bizonyos fokig enyhített a szigoron. A rabok időnként meleg reggelit vagy vacsorát kaptak a laktanyaépületben, együtt az őrökkel, és néhány szabad estét is engedélyezett számukra.
Victor Franko tudta, hogy élet és halál urává válik, valahányszor élestöltényt kap, s egyre inkább egyenlőnek érezte magát Reismannel, s már nem remegett, ha leült sakkozni Morgan törzsőrmesterrel. Egy ízben még a matt izgalmát és boldogságát is megízlelte, azután összeszedve minden bátorságát, megtagadta a további játékot, jóllehet Morgan visszavágót követelt.
A kártyások új paklikat kaptak és lövedékek helyett egy Capitaly társasjátékból származó játékpénz lett a tét; a Capitalyt Kinder százados hozta a többi társasjátékkal és olvasmánnyal. Bármennyire csábította is a kártya Samson Poseyt, megtagadta önmagától ezt az örömöt, ehelyett írásolvasás és számtankönyvekkel bajlódott. Kinder fölajánlotta, hogy majd tanítja, de Reisman arra kérte, türtőztesse magát, s hamarosan meg is kapta a kívánt jutalmat. Látva Samson nehézségeit, Napoleon, majd Odell is felváltva segédkezett neki a tanulásban.

- Felkészültek a következő lépésre - közölte Reisman a hét közepén Stuart Kinderrel. Az irodájában tartózkodtak az éjszakai őrség felvezetése után, amikor már takarodót fújtak. Reisman beszéd közben egy naptárban lapozott. - Megkérném, hogy küldessen parancsot a lehető legmagasabb szintű helyről Everett Dasher Breed ezredesnek, amelyben közlik vele: április 3-án hétfőn reggel érkezünk a táborába, hogy megkezdjük az ejtőernyős kiképzést. Megtehetném a szokásos titkosszolgálati csatornáimon át is, de szeretném, ha nem ütnék bele az orrukat és személyesen utazna Londonba, s a maga ottani emberein keresztül intézné az ügyet. Egyébként - tette hozzá mosolyogva -, biztos vagyok abban, hogy több tábornokot ismer, mint én.
Meglepődött, amikor Kinder igyekezett lelohasztani lelkesedését. - Bárcsak én is olyan derűlátón ítélném meg előrehaladásukat, mint maga - mondta Kinder. - Nem a fizikai előmenetelükre gondolok. Isten tudja, csodákat művelt velük, John.
- Akkor mi a baj? Hát, nem a maga ragályos optimizmusa és lelkesedése segített ennek a dolognak az elindításában?
- Igen... de azt reméltem és vártam, hogy mostanra már valami mélyebb változás is végbemegy bennük. Sajnos nem így történt - magyarázta Kinder. Az utóbbi napokban, Reisman kérésére, megvizsgálta, hogyan gondolkodnak a nácikról; e célból szó-asszociációs tesztkombinációkhoz és személyes beszélgetésekhez folyamodott, s most ezek eredményéről számolt be. - Attól tartok, legtöbbjük számára az ellenség még mindig éppen annyira az Egyesült Államok hadserege, a katonai rendőrök, Morgan, Bowren, maga és én, vagy a tekintélytiszteletet megkövetelő, bármely korlátozó forma... néhányuk esetében éppenséggel az egész világ vagy valami titokzatos, meghatározatlan ők... semmint Hitler, Mussolini, a nácik, a fasiszták, a Wehrmacht, az SS vagy a Gestapo. Dacára annak az esélynek, amit a fegyveres erők biztosítottak a számukra, dacára mindannak, amit maga tett értük, dacára az én előadásaimnak, filmjeimnek, propagandámnak és harci kedvet fokozó brosúráimnak, ez a helyzet - mondta és szomorúan megrázta a fejét. - Az igazság az, hogy a fasiszták elleni háború mit sem jelent a többségük számára. Lelkűk mélyén még mindig a maguk magánháborúit vívják. Posey, Jimenez, Maggot vagy Franko például... annyira beszűkült és körülhatárolt személyes világban éltek, hogy gondolkodásuk valószínűleg sem érzelmileg, sem intellektuálisan fel sem ölelhet valami olyan nagy és hatalmas erejű dolgot, mint a körülöttünk most kibontakozó események. Azt mondják, semmi bajuk a németekkel... bár Posey - javunkra legyen mondva - arról álmodozik, hogy nagy harcos válik majd belőle. Maggot és Lever néhány megnyilvánulása viszont éppenséggel arra utal, hogy csodálják a nácikat. White-nak megvan a maga hite, s még mindig annyira elvakult, hogy a másét figyelembe sem veszi. Smith arról locsog, mennyire boldog, hogy vezekelhet bűneiért, de még nem biztos abban, vajon most, ebben az alakulatban, valóban az Úrnak tetsző dolgokat művel-e. Ami pedig a többieket illeti, különböző mértékben, de úgy érzik, átverték őket és még csak ködös fogalmaik sincsenek arról, mi egy igazi ügyért folyó háború. Egyedül Sawyer az, akinek határozott elképzelése van a németekről mint ellenségről, de azt gyanítom, ez csak amolyan lappangó, az olaszországi harcok emlékeiből táplálkozó érzés.
Mindez távolról sem sújtotta le Reismant annyira, mint Kindert. - Pillanatnyilag ez szinte semmit sem számít - jegyezte meg. - Lehet, hogy még megváltoznak, lehet, hogy nem. - Úgy gondolta, ismeri őket, hiszen közülük való volt. Kinder soha nem ismerheti meg ennyire őket. És tudta, hogy az ő számukra ellenség lesz bárki, aki rájuk támad vagy aki ellen eléggé fölhergelik őket, hogy ők támadjanak rá. - Mégis azt tartom, hogy fölkészültek a következő lépésre - ismételte meg. - Azt kívánom, hogy Breed ezredes nagyon részletes parancsot kapjon. Legyen szíves jegyezze föl, Stu. Ami a bánásmódot illeti, díszvendégeknek kell tekintenie bennünket. Persze, ne így fogalmazza meg. Mégis azt akarom, hogy értse meg világosan, miről van szó. El kell halasztania minden folyamatban levő egyéb programot, valamennyi ugrótornyot, repülőgépet és kiképzőt haladéktalanul a rendelkezésemre kell bocsátania, hogy végrehajthassuk a rohamkiképzést. Egyébként pedig ő és a törzse törődjék a maga dolgával; semmit ne kérdezzenek az embereimtől vagy az embereimről, csakis azt, ami a tényleges kiképzéshez tartozik. A legénységemmel kapcsolatos fegyelmi és eljárási ügyekben hozzám, tiszthelyetteseimhez és őrszemélyzetemhez kell alkalmazkodnia.
- Nem gondolja, hogy ez azért már túlzás? - kérdezte Kinder és fölpillantott jegyzeteiből. - Úgy értem, ő ezredes... maga pedig százados. Nem kellene az egészet kissé diplomatikusabban megfogalmazni?
- Ezzel a pasassal nem megy másképp - válaszolta Reisman. - Vele még meggyűlik a bajunk, az hétszentség.
- Min kaptak össze Olaszországban? Még Marston-Tyne-ban említette, amikor fölvetette, hogy leviszi oda az embereket.
Reisman elvigyorodott. Őbelőle rég elpárolgott a harag, de nemigen bízott abban, hogy az ezredes is megbékélt már. - Akkoriban őrnagy volt csak - mondta. - A snájdig fiúk élén éppen akkor ugrott le ejtőernyőn és megmentette a Salernótól északra húzódó hegyekben kialakított hídfőt. Súlyos harcok álltak mögöttük. Annyit el kell ismernem, hogy átkozottul jó katona, még ha nem is az én ízlésem szerint való. Ezekben a harcokban szerezte meg az Ezüst Csillagot és a Bíbor Szívet. Amikor találkoztunk, a karja fel volt kötve, de azért tovább dolgozott. Tulajdonképpen az az egyik legnagyobb baja, hogy képtelen lazítani, és ha rajta múlik, nem engedi meg másoknak sem.
Azután elmondta Kindernek az egész történetet - hogyan osont át a német vonalakon olasz polgári ruhában, hogy összetalálkozva az amerikai elővédekkel, jelentse, mire készülnek a velük szemben álló ellenséges egységek. Valamelyik falunak egy része, ahonnan kiűzték a nácikat, ismét életre kelt, s Reisman megpihent egy trattoriában, amely már kinyitott a romok között, evett valamit és ivott egy pohár bort. A helyiséget zsúfolásig megtöltötték a harcszünetet kihasználó ejtőernyősök; örültek, hogy életben maradtak, fölvásárolták a kevéske élelmiszert, rengeteg bort ittak, fogadták a helyi lakosság szívből jövő, őszinte háláját, kiváltképpen a nőkét, akik összesereglettek, hogy szemügyre vegyék az amerikai felszabadítókat. Reisman leült közéjük, magában derült, mert nem fedte fel kilétét, hanem erősen olaszos kiejtésű, nehézkes amerikai nyelven beszélgetett velük. Ekkor jelent meg a trattoriában Everett Dasher Breed őrnagy, és fensőbbséges modorban kiüríttette a helyiséget, visszaparancsolta katonáit a falun kívül felütött sátortáborba.
Reisman, aki perceken belül szinte egyedül ült a trattoriában, most már feladta álcázását és megkérdezte: - Miért nem hagyja szórakozni a fiúkat, őrnagy? Hiszen tudja, lehet, hogy holnapra már halottak lesznek.
- Ki a fene maga? - förmedt rá Breed.
Reisman igazolta magát és egy dzsipet kért. - Jelentést kell tennem, ezért a lehető legsürgősebben le akarok érni a tengerpartra.
Erre Breed letartóztatta. Gyanakodott és annyira ellenszenvesnek találta Reismant, hogy nem bízott igazolásában és elbeszélésében, hogyan került a faluba. Hosszú órákon át szigorú őrizet alatt tartatta, és eközben minden elképzelhető és elképzelhetetlen dologgal megvádolta: náci kém, amerikai katonaszökevény, olasz fasiszta. Reisman személyazonosságát végül a magasabb parancsnokság igazolta, Breedet valamelyik elöljárója alaposan letolta, amiért föltartóztatta a századost, aki ezért nem adhatta le döntő fontosságú jelentését, s ráparancsolt, hogy adja át neki gépkocsivezetőstül a saját dzsipjét és fegyveres kísérettel a lehető leggyorsabban, biztonsággal juttassa el rendeltetési helyére. Ez volt az, ami vesén találta Breedet - különösen azért, mert a búcsúnál Reisman választékos nyelven lehordta az őrnagyot, aki tisztában volt azzal, hogy meg sem mukkanhat.
- Ha a maga helyében lennék, ezúttal kerülném, hogy összerúgjam vele a port - ajánlotta Kinder. - Nyeljen egy nagyot, legyen hozzá kedves és barátságos. Ha szükséges, még hízelegjen is a hiúságának.
- Mert most már ezredes?
- Nem, hanem mert a lehető legkevesebb feltűnést kell keltenünk az Amnesztia-akcióval. Breed ezredes pedig, ahogy maga is mondta, hajlamos a bajkeverésre.
Kinder reggel indult Londonba, s Reisman megkönnyebbülten gondolt arra, hogy egy időre ismét egyedül lesz. Nem áltatta magát azzal, mit jelent az Amnesztia-akció végső célja, vagy éppenséggel a kiképzés soron következő szakasza szempontjából, hogy a rabok beletörődtek a fegyelembe és katonai ismereteik jelentősen gyarapodtak. Egy dolog volt az, hogy a marston-tyne-i fegyházban a bitófa árnyékában vagy a hosszú börtönbüntetés Damoklész-kardjával a fejük felett azt mondják: igen, bármit megteszek - s megint más dolog az, hogy amikor szembekerülnek a tényekkel, hányan hőkölnek majd vissza az ejtőernyős kiképzéstől. Távolról sem volt könnyű feladat egy olyan ember számára, aki nem erre termett vagy nem kívánja minden idegszálával - s Reisman most mind szellemi, mind fizikai szempontból mérlegelte, mivel jutalmazza eddigi előrehaladásukat, mintegy ösztönzésként és biztatásként az elkövetkezőkre.
Meggyőződése szerint ezeknél az embereknél a fizikai dolgok nagyobb súllyal esnek a latba és hatékonyabbaknak bizonyulhatnak, bár az is megeshet, hogy bomlasztóbbak lesznek a következmények. Egy roppant gyakorlatias, bár merőben szokatlan egyéni ötlettel játszadozott, de úgy döntött, hogy még meghányja-veti magában, mielőtt átültetné a gyakorlatba. Annyit azonban tudott, hogy mielőtt a feszültségekkel terhes, veszélyes és bizonytalan kimenetelű ejtőernyős kiképzés megkezdődik, jómagának is ki kell vennie egy szabad estét, el kell mennie a táborból. Már több mint két hete járt utoljára Tessnél, bár ígéretéhez híven hetente egyszer fölhívta telefonon.

Reisman felkönyökölt az ágyban, átnyúlt Tess fölött és elvette az asztalról a cigarettáját és az öngyújtóját. Hasa hozzáért a lány puha, telt, meleget árasztó testéhez, odaszorította magát a gyomrához, közben az az ostobaság jutott az eszébe, hogy tulajdonképpen kellene lennie valaminek, amit az ember a köldökével csinálhat - és egyszerre csak rádöbbent, milyen régen volt már az, hogy gátlástalanul ostobaságokat gondolt és érzett.
- Nem nyomlak? - kérdezte.
- Nem, sohasem - válaszolta Tess. A férfi hátára szorította szétterpesztett ujjait és még erősebben magára húzta. - Imádom, amikor érzem a súlyodat - mondta.
Ismét az ő szobájukban voltak, szinte mártóztak a lobogó tűz kellemes melegében. Reisman pompásan gondtalannak, egész embernek érezte magát, nem őrölték az idegeit az utolsó hét és az eljövendő napok várható konfliktusai, feszültségei és eseményei - legalábbis pillanatnyilag nem gondolt velük. Jóllehet nem könnyű szívvel jött Tesshez ezen az estén, hanem elszánt, komor arcot vágva - olyannyira, hogy a lány ugratta is és mosolyért könyörgött, mintha csak egy gyerekkel évődött volna -, Reisman lelkiismeret-furdalást érzett, nem is annyira Tess, mint a táborban hátrahagyottak miatt, akiknek nem állt módjukban, hogy kövessék a példáját, jóllehet tudta, mennyire sóvárognak érte.
- Cigarettázol? - kérdezte váratlanul. - Még sohasem láttalak dohányozni.
- Nem, de szeretném kipróbálni - mondta Tess. Felült, kivette a férfi szájából a cigarettát és megszívta. Hatalmas füstfelhőket fújt, míg a füst végül marni kezdte a szemét, beszívta a füstöt, fuldoklott tőle, azután köhögve visszaadta a cigarettát. - Talán inkább csak figyellek - lihegte.
Megkérte Reismant, fújjon füstkarikákat és hangosan kacagott, amikor mindketten fölültek és a férfi az orrára, csücsörített szájára és a mellére eregette a karikákat. Amikor elszívta a cigarettát, együtt dőltek hanyatt. Reisman lágyan a vállára vonta a lány fejét. S ekkor egyszerre csak megjelentek neki a többiek, hogy kísértsék - vagy gúnyolják, maga sem tudta -, mintha valamennyien már halottak lennének.
Nem akart ő tanácsot kérni Tesstől vagy bárkitől is, de váratlanul azon kapta magát, hogy megkérdezi: - Mit gondolsz, helytelen lenne, ha magányos, megfélemlített, kegyetlen életet élő férfiaknak megpróbálnék olyasmit adni, amit tőled kapok? - Nem engedett pillanatnyi gondolkodást sem a lánynak, úgy érezte, világosabban meg kell magyaráznia kérdését, ezért gyorsan folytatta. - Azokról van szó, akikkel együtt dolgozom. Amikor itt fekszem melletted, megértem, mennyit mulasztanak... hogy erősekké tegyem őket... segítsem őket, hogy újra férfinak érezzék magukat. Most nem érzik egészen annak magukat... pedig annak kell érezniük magukat, hogy végrehajthassák feladatukat.
- Nem, nem hiszem, hogy egy férfi valaha is annak érezze magát, ha nincsen vele egy nő - suttogta Tess. - Így hallottam... ó, már hányszor... most pedig tudom, tőled tanultam. - Elfordította a fejét és ajkát a férfi nyakára szorította.
- Nem lenne szívderítő dolog - folytatta Reisman -, nem ilyesmire gondoltam, idő sem lenne rá, úgy, ahogyan mi időt szakítottunk magunknak. S ők ki sem mehetnek, hogy keressenek maguknak egy ilyen társat. De olyasmi ez, amire szerintem valóban szükségük van... egy nő... aki megjátssza, hogy szereti, s megkísérli kielégíteni őket.
- Ugye, minden más férfidolog másodlagos, ha összehasonlítjuk viszonyával egy nővel? - Tess büszkén, kérkedően mondta ezt, teljes tudatában annak, amit ő tesz Reismanért. - Persze, ha csak amolyan hitvány viszonyról van szó, azért igazán kár... de ott van az a tisztára testi dolog, ami gondolom, tudatosítja a férfiban azt, hogy férfi.
- Azzal járna, hogy megszegek minden szabályt és előírást.
Tess fölkapta a fejét. - Ha úgy érted, hogy mi is megszegjük őket, akkor semmi jelentősége sincsen.
- Dehogyis... katonai előírásokról van szó... szolgálati szabályzatról... meg effélékről.
- Ha nem okoz kárt nekik... ha javukra válik... ha nem okoz szenvedést a nőknek, ahogyan nekem sem okoz... ha örömet szerez nekik, ahogyan te is örömet szerzel nekem, akkor milyen kár származhat belőle? - Egyik karjával átölelte Reisman mellkasát és szorosan magához vonta a férfit. - Szeretlek, John. Azt hiszem, te is kedvelsz engem. Mindketten meghalhatunk holnap... talán már ma is. Milyen kára származnék ebből a világnak? Semmi. De mennyivel nagyobb kár származnék nekünk, ha ez nem volna a mienk.

Egy ízben, még a háború előtt, Macaóban (vagy talán valami isten háta mögötti karib-tengeri kuplerájban?) Reismannak az jutott az eszébe, milyen jó ötlet lenne hátat fordítani a tengerészéletnek - végtére is nagyon keményen meg kellett dolgozni a mindennapiért, s úton-útfélen veszély leselkedett az emberre -, kedves kis saját kuplerájt kellene nyitni, ahol maga ellenőrizné újra meg újra az áru minőségét, s kényelmesen csak hátra kellene dőlni, hagyni, hogy a pénz jöjjön őhozzá, ahelyett, hogy neki kellene kajtatnia utána. Arra gondolt, hogy életük valamely szakaszában nyilván minden fiatal kakasnak vannak ilyen teljesíthetetlen vágyálmai. S most, amikor vasárnap éjszaka ismét visszaemlékezett erre a Stokes-uradalom táborában, eszébe jutott, hogy valami efféle kalandos terv juttatta jelenlegi szorult helyzetébe Archer Maggotot is. S most ő maga hasonló őrült tervet forgat az agyában.
Mihelyt szombat reggel visszatért a táborba, Reisman pénzt adott Clyde Bowren szakaszvezetőnek és példátlan feladattal bízta meg; ennek végrehajtására - a parancs értelmében - egész éjszakára el kellett távoznia és csak vasárnap, besötétedés után térhetett vissza.
- Az illetőnek ötven mérföldes körzeten kívül kell élnie és fogalma sem lehet erről a környékről - adta meg az utasítást Bowrennek. Azután megpróbált tréfálkozni, bár mindketten tisztában voltak tettük komolyságával. - Feddhetetlen személyt hozzon. Valakit, akit személyesen próbált ki és megfelelőnek ítélt.
S mivel tudta, reggel megkezdődik kötélhúzása Everett Dasher Breed ezredessel, az is az eszébe jutott, milyen emlékezetes vitát folytatott vele Olaszországban a nőkről és a katonákról, amikor átmenetileg Breed őrnagy foglya volt. Reisman valósággal kiborította, amikor azt javasolta neki - azt követően, hogy Breed eltávolíttatta a katonákat a trattoriából, őt meg letartóztatta és a parancsnokságra kísértette -, hogy tulajdonképpen csak egy valami javíthatna a hangulatán vagy éppenséggel testileg-lelkileg is segítene rajta: egy kellemes éjszakát kellene eltöltenie ágyban egy nővel.
- Bárki legyen is maga - robbant ki Breed őrnagy -, mocskos lelkű, pimasz kurafi! Valaha feleséget tartottam az ilyesmire, de egy katona életében nincsen helye az effélének. Totális erőfeszítésre van szükség. S ezt meg is valósítottam. A totális erőfeszítést! Erre edzettem magam egész életemben, és aznap, amikor hadba léptünk, azon a szent napon már teljes bizonyossággal tudtam, olyan tisztaságúra csiszoltam az életemet, magát a gondolkodásomat is, ami tisztaságot szül és önmagában véve gyönyörű és kielégítő. Az efféle dolognak pedig nincsen többé helye az életemben. És ide figyeljen, ha maga amerikai százados, ahogy állítja, a magáéban sem szabadna helyet kapnia.
- Hogyan vélekedett a felesége, amikor máról holnapra áttért a szerzetesi életformára? - érdeklődött Reisman.
- Nem szerzetesi életforma. Cölibátus. Nem erre gondolt? - kérdezte harciasan Breed.
- De igen.
- Azt is felelhetném, hogy semmi köze hozzá, de nem mondom - jelentette ki Breed megvetően. - Hadd szolgáljon az okulására. Röviddel ezt követően elváltunk, mármint a feleségem meg én. Az, hogy mit tett azóta, nem érdekel. Remélem, sikerült másutt megtalálnia az olyasféle boldogságot, amelyre vágyott.
- S maga megtalálta a magáét a háborúban?
- Igen, maradéktalanul.
- Az erre a témára vonatkozó nézetei minden valószínűség szerint páratlanok, őrnagy - közölte vele Reisman.
- Meggyőződésem, hogy elgondolásom ismeretes néhány tiszttársam, alárendeltem és fölöttesem előtt - nyilatkoztatta ki Breed. Hangja tagadhatatlanul büszkén csengett, pillantása révedezővé vált, ugyanakkor már-már fanatikus kifejezést öltött, arcvonásai teljes odaadást tükröztek. - Igaz, nincsenek bizonyítékaim, hogy erőfeszítéseket tennének példám követésére. Egyébként nem lesem ki mások magánéletét és gondolatait, amíg olyan jól tesznek eleget a kötelességüknek, mint én az enyéimnek, embereim az öveiknek! - Az utolsó szavakat hevesen, dölyfösen kiáltotta. - De ne képzelje, hogy egyedül magányosan állok ezzel a szemlélettel. Emlékszem, hogy egy neves katonapszichológus, dr. G. Stanley Hall ezeket írta: „Valamennyi férfifoglalkozás közül - mivel a legizgalmasabb és a legnagyobb erőfeszítéseket kívánó - a háború az, amely a teljes siker érdekében nemcsak lehetővé teszi, hanem egyenesen megköveteli a legnagyobb fokú szüzességet.”
- Eh! Próbálja ezt eladni a fegyveres erőknek! - csipkelődött vele Reisman a bűzös, kőpadlójú parancsnokságon, annak idején Olaszországban. - Nyilván más könyveket olvastunk erről, ezredes. Hallott már Alekszej Nyikolajevics Kuropatkinról, erről a nagy orosz tábornokról? Ő sokkalta realistább volt magánál. Volt benne annyi éleslátás, hogy megfigyelte: egy-egy, katonái számára végzetessé válható nagy csata előestéjén, sokan fájdalmas merevedésről panaszkodtak, amit csak gyógyszeres kezeléssel tudtak csökkenteni. Saját kedvenc pszichológusom pedig - kiment a neve a fejemből - ezt a katonai problémát elemezve azt írja, hogy nézete szerint a halál fenyegető közelségében erősebbé válik az élet- és nemzőerő.
Most, hogy visszagondolt erre, Reisman halkan, gúnyosan elnevette magát. A piszkos tizenkettő esetében tudniillik még ennél is többről volt szó.
Bowren sötétedés után érkezett meg kocsiján a kissé spicces, a játék kedvéért bekötött szemű nővel, s egyenesen a laktanyaépület kis szobájába vitte. Reisman addigra kiürítette a helyiséget, elzárta az íróasztalába az összes dokumentumokat, s általában eltávolította mindazt, amiből a nő következtethetett volna arra, hol van, vagy ami kísértésbe hozhatta volna a foglyokat. Az ablakot szorosan elfüggönyözték és az egész barakképületben csak itt-ott pislákolt némi fény. Reisman nem akarta látni a nőt, sem azt, hogy a nő őt lássa, de nem akarta látni a foglyok arcát sem, s el akarta kerülni azt is, hogy az emberei meglássák őt. Morgant valami ürüggyel messzire elküldték a teherkocsival, mert Reisman különösen nagy súlyt helyezett arra, hogy a törzsőrmester az éjszakai szórakozáson ne tartózkodjék a közelben. A többi őrt mind a táboron belüli őrhelyekre osztották be, így egyiküknek sem lehetett első kézből tudomása arról, mi folyik a parancsnok hivatali helyiségében.
Bowren kilépett az irodából és közölte, hogy a nő, vagyis az a prostituált, akit Plymouthban szedett föl, fölkészült és már alig várja, hogy megkezdődjék a buli.
- Ez aztán ingyen is megtette volna - állapította meg -, amikor megmondtam neki, hogy tizenkét kiéhezett krapek várja, valamennyien hősök, most tértek vissza egy, a fritzek elleni iszonyúan veszedelmes vállalkozásról, meg hogy még arra sem szakítottak időt, hogy megfürödjenek és megborotválkozzanak, mert úgy gondolják, így szabadulhatnak meg a leggyorsabban szörnyűséges emlékeiktől.
Maguknak a foglyoknak sejtelmük sem volt arról, mi készül. Jó vacsorát kaptak, utána Reisman teljesen váratlanul közölte velük, hogy reggel elhagyják a megerősített tábort és megkezdik az ejtőernyős kiképzést. Korán ágyba parancsolta őket azzal a kifogással, hogy alaposan ki kell pihenniük magukat, az előttük álló feladatok nagyon megerőltetőek. Egy kicsit morogtak, s általában idegesen feszült volt a légkör. Reisman meg volt győződve arról, hogy egyikük sem tud elaludni odakint a sátrakban.
Elsőnek Odellt hozták be. Reisman a félhomályban egy durván ácsolt asztalnál ült a laktanyaépület konyha felőli oldalán, a lehető legtávolabb az irodahelyiség ajtajától. Bowren ismét kiment, a laktanya ajtaja és a tábor belső kapuja között foglalta el őrhelyét, hogy szükség esetén azonnal kéznél legyen.
Reisman tisztában volt azzal, hogy nagy kockázatot vállal Odell esetében - de hát az istenit, valamennyiük esetében kockázatot vállal. Fogalma sem volt, vajon Odell hogyan fog reagálni - gyöngéd lesz-e a nővel, vagy halálra rémiszti és ezzel tönkretesz mindent, vagy éppenséggel fog-e csinálni bármit is.
- Mi a véleménye az ejtőernyős ugrásról, Myron? - kérdezte.
Odell arca szánalmasan festett a foltos szőr- és piszokrétegek alatt, s Reisman még a tompa fényben is tisztán kivette ijedt pillantását.
- Ugye még nem holnap kezdjük meg? Hát nem oktatnak előbb bennünket, hogyan kell csinálni? - tört ki Odell.
- Nem, holnap még nem ugranak - válaszolta gyorsan Reisman. - Előbb egyhetes előkészületi oktatást kapnak. Mire először fölszáll, Myron - tette hozzá biztatóan -, ígérem, nemcsak fölkészült már az ugrásra, de alig várja majd, hogy végrehajthassa.
- Persze, így lesz százados. De most mit kíván tőlem?
- A szobámban várja magát valaki. Senkinek nem szabad egyetlen szóval sem elárulnia, ki az vagy mi folyik majd a szobában - még a sátortársának sem. Megértette?
Odell arca földerült, s amint újra meg újra az iroda felé fordította a fejét, szemüvege lencseként összegyűjtötte és visszaverte a homályos fény kis villanásait.
- Visszajött hát - mondta. - Az a férfi, aki azt mondta, hogy segít rajtam. Biztosan valami jót fundált ki.
- Nem, nem erről van szó. Másvalaki várja, aki talán másként tud segíteni magán. Odabent az asztalon egy óra áll. Nem maradhat bent tizenöt percnél tovább. Most pedig menjen. Csukja be maga mögött az ajtót.
Odell még jóformán be sem lépett a kis szobába, még be sem húzta maga után az ajtót, máris rohanvást érkezett vissza. Minden ízében remegett.
- Sajnálom, kapitány. Képtelen vagyok rá - mondta. A laktanyaépület ajtaja felé tapogatózott, hogy visszameneküljön a táborba.
- Odell, hozzám! - harsant Reisman hangja.
Odell lassan közeledett felé, olyan arckifejezéssel, mintha kísérteiét látott volna.
- Nem tisztességes dolog, hogy ilyesmit követ el ellenem! - suttogta.
Reisman fölfigyelt arra, hogy Odell hangjában tisztán kivehető a harag, s örült ennek.
- Maga férfi, igaz-e? - kérdezte.
- Igen, férfi vagyok! - vágta az arcába Odell. - Elsütöm a puskáit... megtanulok ejtőernyővel ugrani... megteszem, amit kell... de ezt nem! Reisman egy kartondobozt nyújtott felé.
- Egészségügyi csomag. Talán inkább segítene a többieknek, amikor kijönnek? Ha jól tudom, maga szakértő ezen a téren.
Odell most már olyan dühbe gurult, hogy úgy tűnt, szinte kipréseli a szavakat a torkán.
- Bassza meg őket, kapitány! - hörögte. - Nem vagyok én senkinek a seggnyalója, soha többé nem leszek az! - Azzal sarkon fordult és lassan kiment a laktanyaépületből. Reisman egyetlen további szó nélkül engedte, hadd menjen.
Victor Frankót kisérték be.
- Nem lenne kedve gyorsan lezuhanyozni és megborotválkozni? - kérdezte Reisman.
- Minek? - adta vissza a kérdést gyanakodva Franko.
- Odabent egy nő van - mutatott Reisman az iroda ajtajára. - Mondjuk jutalomként, amiért jófiú volt. Meglehet, inkább hajlandó lesz lefeküdni magával, ha tiszta és illatos lenne.
Frankónak leesett az álla a csodálkozástól.
- Ugrat, százados - bökte ki végül rekedten.
- Dehogyis. Győződjék meg a saját szemével... de mihelyt kinyitotta az ajtót, nincs visszaút és összesen tizenöt perce van. Ki tudja? Megtörténhet, hogy a nő nem is lesz hajlandó rá, ha így néz ki és ennyire bűzlik.
Franko habozott, majd odalépett az iroda ajtajához, benyitott, azután becsukta maga mögött az ajtót. Szinte beleszédült a látványba. Az a rohadék százados! A lány mezítelen, fehér bőre szinte beszívta a homályos fényt, s úgy tűnt, mintha fényszóró irányulna rá. Franko szemügyre vette az arcát, a szemét kereste, hogy biztatást kapjon tőle - inkább nő volt már, mint lány, úgy harminc év körüli, egész csinos, kissé dundi... dehát ez is csak előnyére válik... és micsoda cicik, úristen, micsoda cicik! Rámeredt a nőre, aki ott feküdt szétvetett lábakkal a tábori ágyon és integetett neki - de képtelen volt akárcsak egyetlen lépést is tenni.
- Az istenit, elég randa képed van - mondta a nő mosolyogva.
Franko megpróbált rávigyorogni, ujjaival durvaszálú szakállában matatott.
- Te is félsz tőlem, drágaságom? - kérdezte ajkbiggyesztve a nő.
Franko látta, hogy kissé be van csípve; az asztalon egy whiskys üveg meg egy pohár állt az óra mellett, amelyről leolvashatta, hogy már másfél perc elmúlt az engedélyezett időből. Franko vágyakozva nézte az üveget.
- Eredj csak - bólintott a nő az üveg felé. - Tölts magadnak, ha annyira nehezedre esik józanul lefeküdnöd velem.
- Dehogyis, asszonyom, egyáltalán nem - sikerült végül Frankónak kinyögnie. Reszkető kézzel töltött egy pohárral és gyorsan magába döntötte. - Magának is tölthetek, asszonyom?
- Nem kell, az istenit. Elegem van belőle. Gyerünk már. Le a nadrágoddal. Fizetve az élvezet.
Franko az engedélyezettnél hosszabb ideig maradt bent, s Reisman kénytelen volt behívni Bowren szakaszvezetőt, hogy hozza ki. Franko zavartnak és kezesbáránynak tűnt, amint nadrágját gombolva végigcsoszogott a laktanyán.
Ezután sorra, egyenként behozták a többieket; szinte valamennyien bent töltötték az egész engedélyezett időt, majd amikor kiléptek, nagy zavarban néhány szót váltottak Reismannel, aki átnyújtotta nekik az egészségügyi csomagot, a lelkűkre kötötte, hogy használják is, és fogják be a szájukat az éjszakai felfrissülésről.
Luis Jimenez egyáltalán nem jött zavarba. - Az anyját, százados, maga aztán belevaló pali! - áradozott. - Mégcsak ejtőernyő se kő' nekem, hogy repüljek. - Azután spanyolra fordítva a szót kérkedni kezdett: - Tíz perc alatt kétszer elsült. Ehhez meg mit szól, mi?
Calvin Ezra Smith kicsoszogott az irodából, Reisman felé indult és vádlón tekintett rá. Kívülről tudta valamennyi fejezetet és verset a Bibliából, azokat, amelyek ostorozzák azt, amit az imént tett. Mégis megtette, állat módjára élvezte, amit tett, de most már gyötörte a lelkiismeret és szüksége volt arra, hogy maga helyett valaki mást hibáztasson.
- Mi baj, Smith? - kérdezte Reisman. - Nem érzi magát most jobban?
- Nem - súgta fejét ingatva Smith. „...jön idő”, gondolta Reismanre meredve, „hogy a ki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik... Ez János evangyélioma, te kurvapecér... János 16:2...” s megremegett, mert átérezte a gondolatban rejlő jogos fölháborodást.
Ketten azonban hozzá sem nyúltak a nőhöz. Samson Posey alig lépett be az irodába, már ki is fordult onnan. - Feleségem van - mondta szomorúan, azzal kiment a laktanyából. Napoleon White fölháborodva jött ki. - Hát mit képzel, hozzányúlok ehhez a mocsokhoz! - kiáltotta és kiköpött. - Hozzon nekem egy fekete nőt!
Utolsóként Archer Maggot jött. Jimenez dalolgatva tért vissza a sátorba, s újra meg újra elismételte: - Az anyja istenit! - és Maggot sikertelenül próbálkozott azzal, hogy kihúzza belőle, mi folyik odabent. Ki-kilesett a sátorból, látta a nagy jövés-menést, s végül Bowren érte is eljött.
Amint belépett a százados irodájába, nem akart hinni a szemének. Az üveg alján még maradt egy kis pia, először azt hajtotta fel, hogy egy kicsit magához térjen, nehogy túl korai magömlése legyen, mert úgy érezte, elég ha ránéz a nőre, máris elsül neki. De hirtelen belehasított a gondolat - a nigger!
- Mondd csak, az a fekete rohadék, csak nem vót itt az is? - támadt a nőre.
De az csak nevetett. - Bejött, de ki is ment olyan gyorsan, hogy alig láttam. Az istenit, drágaságom, bizony nem bántam volna, ha ő itt marad. Sok ilyen kannal volt már dogom. Annyit mondhatok, jó nagy van nekik... és tuggyák is, hogyan kell használni. Gyerünk, katona - sürgette -, hadd lássam a tiedet. Fűtsél be nekem alaposan, drágaságom. Még alig melegedtem bele.
Maggot rávetette magát, markolta, ütötte, verte és közben ordított: - Nigger szerető! Te büdös, rohadt nigger szerető!
A nő hangosan, élesen, többször is sikoltott, s a következő, amire Maggot emlékezett, az volt, hogy Bowren szakaszvezető ráveti magát, azután hátracsavarja a karját, hogy majd kiszakad, és kihurcolja, vissza a táborba.

NEGYEDIK RÉSZ
KRIEGSSPIEL

1.