Az Armbruster őrnagy szobájába beviharzó tiszten egy Savile Row-i szabótól kikerült kifogástalanul szabott egyenruha feszült, kezében pedig bal csuklójára lánccal erősített aktatáskát tartott. Alacsony, sovány fiatalember volt, kisfiús arcán derűs bizakodás ült, mintha csak ráöntötték volna. Reisman biztosra vette, hogy ugyanígy komor kifejezést is öltene álarcként, ha szükségesnek vélné. Armbruster íróasztala elé lépett és tisztelgett.
- Stuart Kinder hadnagy, parancsára megjelentem - harsogta.
Reismannek az a benyomása támadt, hogy Max egyszerre csak kínosan feszengeni kezd székében.
- Semmi szükség sincsen itt formalitásokra, hadnagyszólalt meg Armbruster őrnagy. - Ismerkedjenek meg John Reismannel. Elmondtam neki mindazt az Amnesztiáról, amit csak tudtam.
- Örvendek a szerencsének, uram - mondta Kinder és mosolyát ezúttal Reismanre árasztotta.
- Engem is fölösleges uraznia - mondta Reisman. - Valamennyien édestestvérek vagyunk ebben a buliban. S ahogy a dolgok alakulnak a mi kis hadseregünkben, hamarosan maga lehet a rangidős, és szeretném, ha ezt nem róná fel nekem.
- Nagyon helyes, százados - válaszolta még mindig mosolyogva Kinder. - Őrnagy... - fordult ismét Armbrusterhez. - A tábornok és a többiek készen állnak és azt szeretnék, ha mi is megjelennénk az eligazításon.
Lementek egy földszinti társalgóba, amelyet tanácskozások céljára használtak. Reisman már gyakran járt itt. Pillantását végighordozta a választékos fényűzéssel berendezett szobán: a falakat elomló anyag, valószínűleg selyemtapéta borította, mindenütt süppedő szőnyegek, pompás kidolgozású lámpák és festmények, az egyik falat pedig márványkandalló foglalta el. Szerette a teremnek a gyermekkorától olyannyira elütő hangulatát. A berendezést mostani funkciójának megfelelően néhány nagy asztallal, számos székkel és térképtárlókkal egészítették ki. Az egyik asztalnál három tiszt ült. Reisman csak ritkán került olyan ember testi közelségébe, akinek vállán egyetlen nagy csillag pompázik, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, nyomban ellenszenvet érzett iránta - hát csak rajta, bizonyítsad be, miért vagy tábornok!
- Ismeri Armbruster őrnagyot, uram - szólította meg Kinder hadnagy a tábornokot. Teljesen fesztelenül töltötte be az összekötő tiszt szerepét. - Bemutatom Reisman századost.
Reisman nem tudta, tisztelegjen-e vagy kezet nyújtson. A fészkes fenébe is, soha sem volt tisztában azzal, mikor kell tisztelegni, s mikor nem.
- Worden tábornok, a Legfelsőbb Hadbíróság elnökének hivatalából - adta meg a magyarázatot Kinder, mire az ősz hajú úriember drága külsejű szivart dugott a szájába, majd azt a kezét, amelyben eddig a szivart tartotta, odanyújtotta Reismannek, véget vetve a százados zavarának. - Gould ezredes, a Katonai Rendőrségtől - folytatta Kinder -, Denton ezredest már ismeri, ha jól tudom.
- Természetesen. Jó napot, uram! - mondta Reisman és sorra kezet rázott a három főtiszttel. Denton a Grosvenor Square-i előretolt főhadiszálláson szolgált, s részt vett a katonai titkosszolgálat legfelsőbb szintű stratégiai tanácskozásain.
Nyomban Wordén tábornok ragadta magához a szót.
- E megbízatás szokatlan jellege miatt - mondta, s szavait egyenesen Reismanhez intézte -, úgy véltük, joga van az általunk most megadható lehető legteljesebb magyarázatra. Kérem önt, százados, és önöket többieket is, mellőzzék a katonai formalitásokat - úgy lengette meg fölöttük szivarját, mintha pápai feloldozást osztana -, és habozás nélkül fejtsék ki itt véleményüket. Kedvük szerint szakítsanak félbe vagy cáfoljanak meg.
- Mindenekelőtt azt értsék meg, uraim, sohasem fognánk bele ilyesmibe, ha nem rendelkeznénk ehhez a legfelsőbb hatóságok jóváhagyásával. Ami egyéni véleményemet illeti az Amnesztia-akcióról, nos úgy vélem, ez nem egyéb, mint egyszerű állományi hadtápprobléma. Meglehet, ezek az emberek bajba keveredtek a polgári életben, de más szemszögből szemlélve a kérdést, háborús veszteségként tekinthetők. Az elgondolás jócskán tartalmaz filozófiai gyakorlatiasságot. Okosabb felhasználni, mint eltékozolni őket. Így például - s itt szünetet tartott, hogy mondatának meghökkentőbb második fele elérje a kellő hatást - kevesen tudják, s bizonyos vagyok afelől, hogy ebben uraim, önök is bennfoglaltatnak, tehát kevesen tudják, hogy néhány hónapja a szövetségi börtönökben ötezer rabnak kegyelmeztek meg azzal, hogy jelentkeznek katonai szolgálatra, s ezeket az Empress of Scotland fedélzetén át is szállították az Egyesült Királyságba. Igen kevesen akadtak közöttük, akiknek magaviselete okot adott volna arra, hogy megbánjuk ezt a lépést. Ők most hadseregünk teljes értékű tagjai.
A jelenlevők egymásra pillantottak, hogy megállapítsák, melyikük arcára ül ki az „én persze tudtam” önelégült kifejezése - de senkin nem látszott semmi. Reisman és a többiek, még a sértődöttnek tűnő Stuart Kinder is meglepődtek.
- Jóllehet úgy tűnhet, hogy nagyon messze megyünk el az értelmezésben - folytatta a tábornok -, vannak olyan katonai szabályzatok és utasítások, amelyek alapján vállalkozhatunk olyan akcióra, amilyen az Amnesztia. - A tábornok bal kezével intett Kinder hadnagynak és kétszer pattintott az ujjával. - Kinder, itt van magánál az?
Kinder egy megjelölt oldalon kinyitott egy kézikönyvet.
- Igenis, uram - mondta. - Itt van. Tizenhetedik paragrafus, Szolgálati szabályzat 600-375: „A megfelelő hadbírósági hatáskörrel rendelkező parancsnokoknak kellően mérlegelniük kell az ideiglenes kegyelemnek időben történő gyakorlását, avagy ítéletek végre nem hajtott részének felfüggesztését, illetve elengedését, amikor ez a szolgálat jól felfogott érdekében áll.” - Elővett egy sokszorosított papírlapot és a kézikönyvre helyezte. - S itt van egy kivonat A szolgálat érdekében történő állománymegóvás és kegyelemgyakorlás című parancsból. A következőket mondja: „Másokat, akiket elítéltek bűncselekményekért, de értelmes, erőteljes fizikumú harcosok, különleges harccsoportokba vagy építődandárokba kell szervezni frontszolgálatra vagy közvetlenül a vonalak mögötti szolgálatra. Ezeket az egységeket a francia idegenlégió mintájára kell megszervezni.”
- Köszönöm, hadnagy - mondta Wordén tábornok. - Még elválik, vajon találunk-e ilyen értelmes, erőteljes fizikumú harcosokat azon rabok között, akiket erkölcsileg súlyosan kárhoztatható bűncselekmények miatt ítéltek el. Az én szerepem az Amnesztiában véget ér a követendő eljárás jogi szempontjainak megítélésével. A hadsereg a legmesszebbmenőén megtesz mindent, hogy igazságos legyen ezekkel az emberekkel szemben. Mindazoknak, akik töredelmesek, most lehetőségük van jóvátenni bűneiket. Mindazoknak, akikre hosszú börtönévek várnak, lehetőségük van, hogy - legalábbis ideiglenesen - megússzák a büntetést, ahogy ők mondják. Mindazok számára, akiket halálra ítéltek, most jobb alkalom kínálkozik rá, ha már erre kárhoztatja őket a sorsuk.
Mindeddig a tábornok valamennyi jelenlevőhöz beszélt, de most már egyenesen Reismanhez intézte szavait.
- Súlyos felelősség hárul önre, százados - mondta -, és hangsúlyoznom kell önnek, mennyire fontos ez esetben a tapintat és a titoktartás, amihez ön és a szervezete olyannyira hozzászokott tevékenysége során. Gould ezredes, a Katonai Rendőrségtől, aki egyszersmind tapasztalt ügyvéd, segítségére lesz a személyi állomány összeválogatásában. Kinder hadnagy lesz a közvetlen összekötő tisztje a hadsereg azon többi részlegéhez, amelyek érdekeltek lesznek az Amnesztiában, így többek között a SZEEF, valamint saját Lélektani Hadviselési Parancsnokságához és Denton ezredes Hadműveleti Tervezési Parancsnokságához, az ön saját előretolt főhadiszállásán. Kinder hadnagy, folytassa kérem.
Stuart Kinder levette csuklójáról a láncos aktatáskát, kinyitotta a lakatot, majd vaskos dossziéköteget vett elő. Nyomban buzgón szorgoskodni kezdett.
- Kezemben tartom - kezdte és fölpillantott Reismanre - a mintaként szolgáló, azon kategóriába tartozó katonák szolgálati kartotékjait, beleértve a hadbírósági tárgyalások jegyzőkönyvi másolatait, akiket e megbízása teljesítése során jogában áll felhasználni. Ha ezek nem felelnének meg önnek, a Legfelsőbb Hadbíróság elnöki osztálya betekintést enged önnek irataiba, s jogában áll tetszése szerint kiválasztani bármely elítéltcsoportot. Szintén itt vannak nálam a Legfelsőbb Hadbíróság betűrendes név- és tárgymutatói, valamint a hadbírósági tárgyalásokról készült grafikonjai az elkövetett különböző bűnök kategóriái szerinti bontásban, a származás, iskolázottság, faji, vallási hovatartozás, kor, valamint egyéb mérhető jellemzők alapján. A bíróság elé állított vádlottak elleni vádpontok az igazolatlan kimaradástól egészen a gyilkosságig terjednek. Bennünket természetesen inkább a súlyosabb esetek érdekelnek, amint azt mindjárt ki is fejtem.
Valamennyi jelenlevő, beleértve a tábornokot is, feszülten figyelte Kinder szavait, aki teljesen ura volt magának, anyagának és hallgatóságának.
- Kezemben tartom - folytatta a hadnagy - annak a kiképzési tervnek a vázlatát is, amelyre ezeknek az embereknek szükségük lesz, hogy megfelelhessenek a rájuk bízott feladatnak.
- Ezek szerint - szakította félbe Armbruster őrnagy -, ha jól értem, ez nem csoportos akció, hanem egyéni feladatok sorozata lesz?
- Egyelőre ez még csak terv, Max - vetette közbe Denton ezredes. - Jól tudod, milyen rengeteg tényező változhat még egy effajta akcióban a kezdeti tervezés és a végső megvalósítás szakasza között. Pillanatnyilag tanulmányozzuk, voltaképpen milyen akciókat is hajtsunk végre. Egyelőre csupán annyit mondhatunk, hogy bizonyos piszkos munkát kell elvégezni, amely lényeges a partraszállás számára, s hogy ezek lesznek azok a katonák, akik el fogják végezni ezt a munkát. A küldetés természetét nem áruljuk el senkinek, amíg Reisman százados csoportjának kiképzése nem éri el azt a fokot, amikor felkészültsége a kiképzési szakaszból a hadműveleti szakaszba vált át, s ez feltehetőleg közvetlenül azt megelőzően lesz, hogy a csoportot bevetjük - ha ugyan egyáltalán sor kerül erre.
Reisman ebből a megfoghatatlan eligazításból azt a következtetést vonta le, hogy egyelőre még nem határoztak meg semmiféle akciót. Csupán az ötlet született meg.
Kinder hadnagy úgy vette át ismét a szót, mintha soha senki sem szakította volna félbe. - A továbbiakban arról szeretnék szólni, mi a szerepe az én parancsnokságomnak a Lélektani Hadviselés Parancsnokságának az Amnesztiában. - Leemelt egy dossziét a halom tetejéről, alóla kézzel írott jegyzetek tűntek elő. - Kissé szokatlan, hogy az akcióba bevonták a Lélektani Hadviselés Parancsnokságát, ámde egyedülálló lehetőséget kínál nekünk arra, hogy elgondolásainkat és módszereinket egyazon vállalkozás két végpontján ellenőrizzük. Míg a Lélektani Hadviselés Parancsnoksága, amint azt önök jól tudják, arra törekszik, hogy az ellenséget propaganda révén gyengítse, szellemileg támadja, összezavarja és aláássa harckészségét, egyben azzal is foglalkozik - s ez kevésbé ismeretes, kifinomultabb működési területe -, hogy saját haderőinket még az eddiginél is elszántabb harcra késztesse. Ha folyamatosan ellenőrizhetünk egy példátlanul alacsony képességszintű szociológiai csoportot, mint amelyet most kívánunk létrehozni, ez módot nyújt majd nekünk arra, hogy gyakorlati körülmények között dolgozzunk ki néhány elméletet, elvessük azokat az elméleteket, amelyek megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak, másokat pedig bevonjunk a hadsereg információs és oktatási programjaiba. Azok a programok, amelyek ennél a csoportnál beválnak, bizonyára még jobban alkalmazhatók olyan egyének esetében, akik ellen soha nem kellett fegyelmi büntetéseket foganatosítani. E projektum másik végpontján, hogy úgy mondjam: a cél felőli végén, ezeknek az embereknek mind testi, mind lelki természetű feladatokat kell megvalósítaniuk az ellenséggel szemben, s e tevékenységek hatékonyságát remélhetőleg szintén értékelhetjük majd.
Kinder hadnagy maga elé húzta aktatáskáját és kezdte visszacsomagolni a papírjait, jelezvén, hogy a maga részéről befejezte az eligazítást.
- Kérdezhetek valamit, uram? - pillantott Reisman a tábornokra.
- Természetesen.
- Armbruster őrnaggyal folytatott korábbi beszélgetésemből és az ön megjegyzéseiből, valamint Kinder hadnagy eligazításából úgy értettem, hogy ezek az emberek nem egyszerűen csak bűnözők, akiket jogom van felhasználni, hanem halálra ítélt gyilkosok és erőszaktevők.
- Denton ezredes - intett a tábornok.
- Így van, százados - vette át a szót az ezredes. Számos tényezőt kell figyelembe vennünk, s ezek mind pompásan összeillenek. A mi szempontunkból, tehát a hadműveleti aspektusból, az akciók jellegét tekintetbe véve, pontosan ilyesféle egyénekre van szükségünk.
Reisman többé-kevésbé már elkötelezte magát Maxnek, de ezeknek a többieknek még nem. Arra gondolt, ha sikerre akarja vinni megbízatását, akkor meg kell tudnia a terv legapróbb részleteit, s tőle telhetőleg kifacsarja belőlük az utolsó csepp információt is, legyen az tudományos, halandzsa, vélemény vagy tény jellegű. Azt akarta, hogy meggyőzzék - de mind ez ideig ez nem történt meg.
- Mindig úgy tudtam, hogy a bűnözőtípusok alapvetően gyávák - mondta Reisman. - Hogyan lehetnénk bármikor is bizonyosak hűségük felől?
- Ez teljesen a kiképzőjüktől függ, százados - válaszolta Denton ezredes. - Ha úgy véli, hogy ez a megbízás nem való magának, javasolni fogom Armbruster őrnagynak, hogy másvalakit terjesszen elő.
- Hagyja csak, ezredes - vetette közbe Wordén tábornok. - Úgy gondolom, a századosnak joga van feltenni ezt a kérdést. - Reismanhez fordult. - Denton ezredes válasza azonban tömören és pontosan körvonalazta a helyzetet. Minden azon az emberen múlik, aki kiképzi ezt a csoportot. Feltehetőleg azt tapasztalja majd, hogy a legjobb jelöltek azok közül kerülnek ki, akiknek a fellebbezését még nem tárgyalták. Meglehet, néhányan azzal próbálkoznak a semmítőszéknél, hogy jogi hiányosságokat akarnak kimutatni perük lefolytatásában - de ezekről most nem beszélünk. Akiket nem ítéltek halálra, azok esetleg inkább választják a szövetségi börtönök viszonylagos biztonságát az Amnesztia-akció bizonytalansága helyett. Saját leleményességére kell hagyatkoznia - feltehetőleg Kinder hadnagy segítségével, aki kiismeri magát ezekben a dolgokban -, hogy megbirkózzék egy-egy olyan ember efféle reakciójával, akiről úgy véli, hasznára lenne a csoportjának.
- Hozzáfűzhetnék még egy lényeges mozzanatot, uram? - kérdezte Kinder hadnagy.
- Tessék!
Kinder odafordult Reismanhez, s ahogy az előre tudta, arca most komor kifejezést öltött. - Olyan embereket kell kiválogatnia - mondta -, akik számára valóságos megváltás, ha eleshetnek egy ilyen akció során. Olyanokat, akiknek reménytelen a helyzetük - s ez az utolsó reménységük. Ezért gondoltuk, hogy a legokosabb, ha személyesen megy el Marston Tyne-ba, jelen van egy akasztásnál, s így első kézből szerez tapasztalatot, milyen is az, és a maga révén az emberei is megtudják majd.
- Mennyi időm van? - kérdezte Reisman. Voltaképpen azt akarta mondani: ez ugyanolyan ócska, rohadt trükk, mint amilyen az egész ügy. De türtőztette magát, kezdett érvényesülni az, amit Max rendkívüli diplomáciai tapintatának nevezett. Amellett zúgolódása ellenére, az egész tervben volt valami, ami ellentmondott a hagyományoknak, s ez jobban vonzotta, mint bármi, amit eddig csinált.
Az ülés végeztével Reisman tisztán látta, hogy legjobb esetben három, legrosszabb esetben két hónap áll rendelkezésére. Ha ugyanis küszöbön áll a partraszállás, ennek májusban vagy júniusban kell bekövetkeznie. Természetesen senki - feltehetőleg még maga a főparancsnok - sem tudott semmi bizonyosat, de benne volt a levegőben, s az egész előkészületnek ez is volt a célja.
E rövid néhány hét alatt kell tehát katonákat faragnia azokból az emberekből, akik elveszítették jogukat az emberi léthez. Harci szellemet kell beléjük plántálnia, azután megtanítania őket, hogyan kell harcolni. S meg kell őket tanítania arra is, hogyan kell egy repülőgépről ejtőernyővel leugrani a rettegés fekete űrébe. A kiképzés lefolytatását, helyét, módszereit nyilván többé-kevésbé rábízzák. Kinder hadnagy Londonban marad és csak akkor jön ki a kiképző terepre, ha szükség van rá, vagy ha végre kíván hajtani vagy ismertetni akar egy esetleg általa kidolgozott motivációs tervet.
Kinder átadta Reismannek az anyagokat tartalmazó aktatáskát. - Természetesen hivatali páncélszekrényemben mindenről másolatom van - jelentette ki, amint átadta neki a kulcsokat.
Mihelyt Armbrusterral ismét magukra maradtak és kettesben felfelé haladtak a lépcsőn az őrnagy hivatali szobája felé, Reisman hangot adott egy gondolatnak, amely egész idő alatt nem hagyta nyugodni: - Mondd csak, elképzelhetetlennek tartod, hogy e ragyogó eszű fiatalember esetleg egymaga főzte ki ezt az egészet?
- Az sem lepne meg - felelte az őrnagy.
- Állandóan azt vártam, mikor dobja be a klasszikus idézetet - folytatta Reisman. - Rossz fiú pedig nem létezik.
Armbruster rámosolygott. - S természetesen rögtön meg is cáfolhattad volna a magad példáján - mondta.
Reisman arra gondolt, tudja-e Max, milyen közel járt az igazsághoz. De sejtelme sem lehetett, hiszen Chicago és az első, ifjúkori zűrzavaros verekedés, amely halállal és a zsaruk megjelenésével végződött, már elmerült a távoli múlt homályába.

 

2.

Egy bizonyos történelmi nevű lord házának egyik szobájában, London súlyos légitámadásokat átélő városában, sok-sok mérföldre és évre attól, amire vágyakozás és öröm nélkül otthonként gondolhatott volna, Reisman apja levelét olvasta és közben a régi szeretet nosztalgiájával mosolygott.

 

1944. február 4.
Drága Jacob fiam,
Meglepetéssel szolgálok, remélem nem ijedsz meg tőle. Úgy van, apád ír neked levelet.
Hogy lehet, hogy nem írsz nekem gyakrabban, úgy mint a többi fiú a környékről, aki katona? Apjuk-anyjuk mutogatja nekem a leveleiket meg a fényképeiket (Mrs. Ellenstein fia, tudod, a háziasszonyomé, akitől bérlem ezt a hálószobát, amíg a fiú haza nem jön a háborúból, repülő messze Kínában, ami azt hiszem, távolabb van Chicagótól, mint ahol te vagy, mégis havonta kétszer levelet ír az anyjának). Mind azt kérdezik tőlem, hogy lehet, hogy a fiam nem ír, én meg azt válaszolom nekik, hogy nagyon sok dolga van a hadseregben és biztosan jól van, mert ha valami baja történt volna, megírták volna nekem.
Még most is megvan a leveled, amit több mint két éve írtál Angliából, néha előveszem és elolvasom. Mikor engednek haza egyszer már szabadságra, mint a többi fiút? Öt éve nem láttalak. Remélem, még mindig ugyanott vagy és ez a levél elér hozzád. Tudom, én sem írok neked gyakran, lehet, hogy ez az első levelem, és talán meg is kellene tagadnod engem. De nekem nagyon nehezemre esik a levélírás (nézd el a helyesírási hibákat és a csúnya írásomat). De én nem azért ír ok neked, hogy megtagadjalak. Csak azért, hogy nagy néha jusson eszedbe az öreg apád, ahogy te is eszembe jutsz néha. Megkaptam a születésnapi lapodat és azt is, amit a zsidó újévre írtál. Köszönöm. De legközelebb írjál is valamit. Fényképeztesd le magad, hogy megmutathassam Mrs. Ellensteinnek, hogy te jóképű vagy, nem úgy, mint az öreged.
Tudod-e milyen nap van ma? Ma elmentem a zsinagógába, hogy jahrzeitet mondjak anyádért, nyugodjék békében. Tudod is te, mi az a jahrzeit, te ságec, te. (Csák tréfálok.) Imádkozunk a halottakért haláluk évfordulóján, hogy Isten megemlékezzen róluk és jó szívvel legyen irántuk. Nyilván megfeledkeztél róla, de ha tudsz, menjél el egy zsinagógába és kérd meg a rabbit, hogy segítsen neked elmondani az imát.
Emlékezned kell az anyádra, Jacob, és tiszteljed őt. Sem előtte, sem utána nem szerettem nőt, aki hozzá fogható lett volna. Az én szememben zsidó asszony volt. Nem ő tett szemrehányást a papok, a templomok, a neveltetésed miatt - azok a gengszterek voltak azok. Ismerte a bibliai Ruth történetét. Ruth is siksze volt, bocsáss meg, hogy ezt a szót használom. Nem szeretem használni ezt a szót. Az emberek túl gyakran használják káromkodásként, de én nem ilyen értelemben használom anyáddal kapcsolatban. Ruth azt mondta Naominak, zsidó anyósának: „Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállók meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.” Ki tudja? Talán akkor nem hittem eléggé az én Istenemben. Csak újabban, amióta öregebb lettem és mindenki meghal körülöttem, és olyan nagyon magam vagyok, csak most járok gyakran a zsinagógába.
Két napja temetésre mentem. A Diamondéra. Emlékezel még Diamondra, a csemegésre, ahová néha elvittelek enni? Meghalt. Azért mentem el a temetésére, mert ugyanahhoz a zsinagógához tartozunk. Most már állandóan temetésekre járok. Csak az enyémről fogok elkésni (ha ha).
Nem vagyok már mai gyerek, Jacob, és azt szeretném, ha emlékeznél rám. Jól vagyok. Egészséges vagyok, lapos a hasam, ahogy büszkén szoktad mondani, amikor úgy tettél, mintha tréfából hasba akarnál vágni, ha olykor elmentünk az Oad Park-i tengerpartra, és eltekintve egy alter kokker panaszaitól, fájdalmaitól és kvecsiszeitől, rendben vagyok. De már 61 vagyok és azt szeretném, ha emlékeznél rám, ha történne valami. Olyan sokminden van, amiről soha nem beszéltem neked úgy, ahogyan kellett volna. A fiam vagy és azt akarom, tudjad, hogy szeretlek. Nem tudom, miért nem állapodtál meg soha, miért nem kerestél valami állást, nősültél meg és alapítottál családot. De ki tehetne szemrehányást? Harmincéves elmúltam, amikor elvettem anyádat, és ő néhány évvel idősebb is volt nálam, így azután talán még nálad is van remény, ugye kölyök?
Nem tudom, miért szöksz meg mindig. Talán az én hibám, amiért nem nősültem meg újra, nem adtam neked anyát, aki igazi otthont biztosított volna neked. Még azt sem tudom, miből élsz meg, hogy becsületes munka-e, kivéve, hogy most katona vagy, vagy hogyan van az, hogy újra meg újra megszöksz és olyan helyekre mégy, ahol semmi keresnivalód nincsen, és háborúkban harcolsz. Én csak arra tudok gondolni, hogy olyan vagy, mint Erről Flynn a filmekben, és ha te olyan akarsz lenni mint Erről Flynn, hát az a te dolgod. Most minden rendben van, mert tudom, hogy mit csinálsz. Ez a háború Hitler meg a nácik ellen folyik, akik annyi mindent követtek el a zsidók ellen, hogy ha bevennének katonának, akkor magam is elmennék.
Sokat gondolok arra, milyen szép időket éltünk meg együtt, amikor elmentünk látogatóba a rokonokhoz, vagy a parkba, a tengerpartra, moziba, még a zsinagógába is jó dolog volt eljárni a fiammal, ha néha elmentünk. Talán többet kellett volna járnunk oda. Jó fiú voltál, John, jó fiam voltál, és én szeretlek. Hogy mi okozta, hogy megtörtént az az eset, nem tudom, talán az én hibámból történt, és azután te elszöktél. Az, hogy egy apa ne ismerje a 16 éves fiát és ne tudjon segíteni neki, az szörnyű dolog. Nagyon sajnálom.
Erről jut eszembe, hogy újságot kell elmondanom neked. Emlékszel még Ostermanre, a nyomozóra, aki segített rajtad. Hát képzeld, az altér kokker most katona. Néha találkozom vele a szomszédságban és mindig érdeklődik rólad. Külön meglátogatott és elmondta, hogy tengerentúlra megy, adjam meg a címedet, hogy fölkeressen. Vagy két hete meg is adtam neki, és talán fel is keres, ha Angliába került. Azt már nem tudom, elment-e vagy sem, mert Roosevelt elnök, az Isten tartsa meg, nem közli velem a titkos dolgokat, hogy hová küldi a fiúkat. Bárcsak rólad elmondaná nekem. Boldog lennék.
Ennyi elég is mostanra. Soha életemben nem írtam még ilyen levelet, ilyen hosszút. Remélem, nem fárasztalak az olvasásával. A régi szomszédságot megette a fene, nem olyan már, amilyen volt, a svarcok kezdenek beköltözni, de tudjad, hogy bármikor otthonra vágyódsz, itt nálam otthonra találsz, kölyök.
Írjál és küldjél nekem egy képet.
Sok szeretettel ölel apád, Aaron

 

Reisman hátradőlt a mély bőr karosszékben, szemét lehunyta, s annyira úrrá lett rajta a nosztalgia, hogy a fáradságos gonddal széles betűkkel telerótt kék vonalazású irkalapokat az ölébe ejtette; még nem lakott jól a tartalmuk habzsolásával, de nagyobb boldogság töltötte el, mint amire valaha is gondolni merészelt volna.
Mennyire ismerősnek tűntek a szókapcsolatok és mondatritmusok. Apja Chicagóban született, néhány évet töltött a nagyváros iskoláiban, de minél idősebb lett, annál inkább azt hihette volna az ember, hogy egy lengyel-német falucskában látta meg a napvilágot, amilyenből saját apja vándorolt ki még a múlt század nyolcvanas éveiben. Nem annyira a kiejtés tette, inkább annak a túlzsúfolt, Roosevelt Road környéki városrésznek a szavai, etnikai zöngéi és előítéletei, ahol egész életét eltöltötte.
Reisman életének a fele is itt telt el - ennek ma már nem volt semmi jelentősége, mert erőnek erejével kitépte magát belőle, készséggel magába szívta a világ valamennyi szomszédságának hatásait, és sokkalta inkább újabbkori emlékeinek ezernyi egyéb időszaka, helye és embere volt az, amely olyanná formálta, amilyen, ezek hatása bizonyult erősebbnek. Mégis, apja úgy írt neki, mintha nem fordult volna vele nagyot a világ, mintha életének központja továbbra is a Roosevelt Road lenne, mintha ebben a környezetben élne és ehhez a környezethez tartozna, s onnan ment volna el a háborúba.
Meglehet, így is történt. Meglehet, apja tudja jobban, mi az igazság, és ő még mindig ebben a beszűkült világban él, ehhez a beszűkült világhoz tartozik. Pedig neki ez eszébe sem jutott. Bizonyára akadt egy s más ott, ami befolyással volt sorsának alakulására, mert kirepítette messze távolra. Kitéphette volna az emlékeket, de még mindig megvoltak, jóllehet kissé elhalványodva és homályosan...
...február 4. ...a levél nyugtalanítóan ismerős keltezése, de mindaddig nem emlékezett arra, mi is ez a nap, amíg nem olvasta, mit ír az apja, és most eltűnődött azon, hogy apja valóságos szentté avatja a már oly hosszú évek óta halott feleségét és egy olyan helyen gyászolja, amelyet ő ugyan szentként tisztel, de anyja ismeretei és hite számára idegen...
...Chicagói tél, a mérhetetlen kanadai északi térségek felől betörő jeges szelek a Michigan-tó irányából zúdulnak alá, végigsüvítenek a zsúfolt utcákon... Influenza söpör végig az országon... Édesanyja - a háztartási teendők sötét hajú, csendes léptű elvégzője, néha a vigaszt nyújtó - megfoghatatlan módon betegen fekszik... Mi más volt, mint egy csúf, nyavalyás megfázás, amelyből orvossággal, húslevessel egészségessé ápolta?... Iszonyú csönd és komorság a bérlakásban, amelyben semmi sem volt meg mindabból, ami kellemessé teszi az életet és néha még a legszükségesebb is hiányzott belőle... Egy sötét sarokban apja könnyes szemmel imádkozik... A hálószobából kilépő orvos tehetetlen arckifejezése... Egyszerre csak Donatóék lepik el a lakást... és a pap a megszentelt olajjal és a visszafordíthatatlan végső ítélet latin igéivel, miközben a hétéves kisfiú valami sajátos rémülettel figyeli az utolsó kenet ősi rítusát, s hallja, amint nagyanyja felsikolt: „Povere disgraziata tornata ad Dio!” és zokog, amiért nemcsak életet, hanem halált is hozott e világra...
...Az emlékek nyomán egyszerre csak mérhetetlen űr támad benne, az egyszer volt elvesztésének iszonyú érzete fogja el, keresi a régről emlékezetébe toluló lágyságot, Mary Donato felidézett képét.
Anyja halála sem enyhített jottányit az apja és a Donatók közötti rossz viszonyon. Sohasem bocsátották meg neki, aki idegenként állt szokásaikkal, nyelvükkel és vallásukkal szemben, hogy elvette feleségül, hogy eszköze és társa volt abban, amit édesanyja bűnének tekintettek, és valamiképpen még a haláláért is őt tették felelőssé. A fiú azonban az ő húsuk és vérük volt, akit megkereszteltek „az Apának, a Fiúnak és Szentléleknek a nevében”. Jóllehet megfertőzték olyan külsődleges szennyeződések, amelyeket sem megérteni, sem elfogadni nem tudtak, John eljárt az ő templomukba is, és megkezdte a felkészülést az első áldozásra. Tőlük és édesanyjától tanulta meg a gyermekek gyors felfogóképességével gyermekded olaszát. A Donatók még azzal is fokozták Aaron gyászát, hogy olyan követelményeket támasztottak, amelyek messze meghaladták a feleségének szerelemből tett engedményeket. Attól tartottak, hogy a fiú neveltetésében visszaesés következhet be, most, hogy édesanyja már nem ellenőrizheti neveltetésének és iskolázásának katolikus részét.
Reisman újra elolvasta a levél első szavait. Drága Jacob fiam... S emlékezett.
...- Ez az én fiam, Jacob.
- Kérlek, Apa... Johnnak hívnak.
- John, Jacob - mi a különbség? Miféle név az a John egy derék zsidó fiú számára?
- De én kato... - Nem, hagyjuk ezt, ne okozzunk neki fájdalmat. Halkan: - Így áll a születési bizonyítványomban...John.
- Csoda, hogy ők nem próbáltak elnevezni Jézusnak!
...Makacsság, becsületesség, a-fene-essen-belétek - s mindez a kérlelhetetlen valósággal dacolva. Többek között ezeket a vonásokat is örökölte apjától. A Donatókat mindig csak ők vagy őketként, néha azok a gengszterekként említette, mert Pete bácsi revolverrel járt és állítólag Ál Capone egyik sofőrje volt. De Pete amellett remek fickó volt - Kölyök Johnnynak szólította, vad rabló-pandúr és kalandos történeteket mesélt neki, ő volt a kedvenc rokona, pedig a Donatók ugyanannyira fekete báránynak tekintették Pete-et, mint a lányukat, aki házasságával kirekesztette magát közülük.
Gyermekkorában Reisman mit sem bánta, hogy részekre szabdalták: részben apja zsidó világához, részben anyja hatalmaskodó családjának olasz-katolikus világához tartozott, részben pedig a felszínes amerikanizmus kívülről rákényszerített normáinak engedelmeskedett, amelyeknek valamennyien behódoltak, de ugyanakkor harcoltak is azért, hogy megtartsák a kisfiún belül identitásukat. Megkeresztelt Johnként, körülmetélt Jacobként valaha gyermeki lelkesültséget érzett, ha arra gondolt, mennyire különleges eset ő, amiért annyi mindennek a részese. Mindenképpen el akarta kerülni a világai közötti konfliktust. Őt azután nem változtatják csatatérré!
Reismannek eszébe jutott az a korszak, amikor tizenegytizenkét éves volt. Apjával egy vasárnap Donatóéknál járt; mindig itt gyűlt össze a nagy klán, jöttek-mentek, attól függően, ki-ki melyik misére indult. Egy nőrokon, valamiféle unokanővér vagy megfeledkezett Aaron és fia jelenlétéről, vagy ügyet sem vetve rájuk arról szónokolt, miért van az, hogy a zsidóknál van minden pénz, a zsidók mind gazemberek, ezért az üzleti életben sohasem szabad velük becsületesen kereskedni, ha lehet, még a szemüket is ki kell lopni. A kisfiú felállt és ráordított: - Te mocsok! Az én apám zsidó és én is zsidó vagyok. Hát úgy nézünk mi ki, mint akiknek még a bőrük alatt is pénz van?! - A harag könnyei szöktek a szemébe és remegett a dühtől. Dermedt csönd ereszkedett a szobára, s maga is meglepődött, hogy ő, egy gyerek, abban a pillanatban hatalmában tartotta valamennyi jelenlevőt. Kirohant a házból, még éppen elkapta Pete bácsi mosolyát és kacsintását, amint elviharzott mellette, s ez jó érzéssel töltötte el. Apja utána sietett, kézen fogta és néhány pillanatig némán bandukoltak. - Nem szabad ilyen szavakat használnod, John - szólalt meg végül.
Aaron sem nyújtott neki sok segítséget a családközi viszálykodásban. Sohasem volt hajlandó semmit sem enni bármelyik Donato házban - „Nem, köszönöm, éppen most ettem!” Nem mintha annyira szigorúan vette volna az ősi étkezési előírásokat, de a fenébe is, ha örökké csak gyanakodnak rá idegenként, majd ő megmutatja nekik, mennyire makacs és hajlíthatatlan és más tud ő lenni, hadd bánják meg keservesen viselkedésüket. Majd ha eljön a nap, amikor töltött halat, maceszgombóclevest, kóser hentesnél vásárolt húst tálalnak fel előírásszerűen megtisztogatott és külön húsos, külön tejes tányérokon - majd azon a napon leül velük egy asztalhoz enni. Reisman még jól emlékezett és most is derült rajta, amint matriarcha természetű nagyanyja dühösen rátámadt az apjára: - Mi a fene, te azt hiszed én megmérgezlek tégedet? Nem elég jó ez neked?
Amikor apja végül úgy döntött, hogy legfeljebb egyszer évente látogat el Donatóékhoz, John pedig hadd menjen, ahányszor kedve tartja, utánozta vasárnapi szónoklataik néhány enyhébb fordulatát, amely idegesítette: - Voltál misén? Gyóntál-e? Úrvacsorához járulsz-e majd? Ez az egész kínaiul van nekem. Az ember azt hihetne, hogy Mundelein kardinális vagy a pápa rokonai; abból amit mondanak úgy tűnik, mintha ők lennének a világ legszentségesebb angyalai! Azt akarják, hogy templomba járjak. De miért nem jönnek el velem a zsinagógába? Még anyád, nyugodjék békében, sem jött el velünk. Ellenkezik a vallásával, mondta.
De hát akkor hogyan találtak egymásra? Olyannyira különbözött családi hátterük, olyannyira hasonlóak voltak magányukban. Hányszor hallotta apjától e romantikus történetet, sőt még arra is vissza tudott emlékezni, amikor anyja nevetve helyreigazította, és újabb meg újabb részleteket fűzött saját változatához. Ismét hallotta a történetet a háború előtti utolsó nyáron, amikor Európából visszahajózott az Egyesült Államokba, mert azt hitte, érdemes megnézni a New York-i világkiállítást, és néhány napra elugrott Chicagóba is, ahol mindvégig idegennek érezte magát.
Megérkeztekor apját egy albérleti szobában találta. Alacsonyabb és soványabb volt fiánál, hajdan sűrű, barna haja már őszült és gyérült, vékony, pöttyözött, barna keretes szemüveget hordott - „csak olvasáshoz”, bár újságokon kívül soha nem látott körülötte semmiféle olvasnivalót. A régi lakást már jó ideje föladta. - Minek nekem egyedül olyan nagy lakás? - Pedig egyáltalán nem volt nagy. Csak magányosan érezte magát benne. Nem kellett már neki saját lakás, inkább szobát vett ki, hogy legalább félig-meddig részese lehessen mások életének.
- Miért nem nősülsz újra, apa? - kérdezte mintegy mellékesen Reisman.
- Még hogy megnősüljek! He? Már te is kezded? - motyogta az öreg. - Az egész család úgyis egyre csak azt hajtogatja: „Miért nem nősülsz meg újra, Aaron?” Még a régen meghaltak is, mint Bernie bátyád és Rose nénéd, meg mind a többi bácsikád és nénikéd, sőt még az unokatestvéreim is fiatalabban halnak meg, mint én, tíz év óta kísértenek álmomban és mondogatják: „Hát akkor mikor nősülsz már újra? Van barátnőd, Aaron?” Nincsen senkim, csak a kancsal Jennie, mondom én. Törődjenek a maguk dolgával. Nem akarok újra nősülni. Majd ha megnősül a fiam, akkor én is nősülök.
S újra elmondta az egész történetet, hogyan ment el egy július negyedikén hajókirándulásra Benton Harborba, hogyan látott meg egy nőt, aki a korlátnak dőlt és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. - Zsidónak látszott, sötét volt a bőre, sűrű fekete haját hátul kontyba tűzte. Néha zsidókat és olaszokat összetéveszt az ember, ki tudná megmondani a különbséget, lehet, hogy még maga a magasságos jóisten sem.
A nő megmondta nevét: Marynek hívták, és azért állt közel a síráshoz, mert dühös volt, hogy tengeribeteg lett, mert soha nem csinál semmi izgalmasat, és már olyan régen várt erre a hajókirándulásra. A hajón mindenki csoportosan volt - egyházak, politikai nézetek szerint, mint én a Munkás Körrel, mindenki barátságosan viselkedett egymással, úgy ünnepelték az amerikai ünnepet - férjek és feleségek a gyerekeikkel, fiúk és lányok párosan, egyedülállók, mint Aaron Reisman és Mary Donato, akik abban reménykedtek, hátha találnak valaki magukhoz valót. Mary elárulta neki, hogy egy egyházi csoporttal jött. Aaron a maga számára is váratlan, megmagyarázhatatlan virtuskodó rohamában azt mondta neki, hogy őt Tonynak hívják.
Együtt maradtak a kiránduláson, limonádét vett a lánynak, beszélgettek és Marynek elmúlt a tengeribetegsége. Benton Harborban együtt sétálgattak, jól szórakoztak és hamarosan már kéz a kézben folytatták útjukat. - Akkor már tudtam, hogy meg kellene mondanom neki, nem is hívnak Tonynak, mert olyasmiket kérdezett tőlem, hol lakom, milyen templomba járok, hol dolgozom, mi a családi nevem, össze kellett szednem az eszemet, hogy hihető történetet tálaljak fel neki. De olyan boldognak látszott, és ha megmondtam volna neki, hogy nem is vagyok Tony, talán megharagszik rám, vagy sírna és elrontaná az egész napot, úgy hogy a nap hátralevő részére egy Tony nevű nagyhangú ságec maradtam, és ugyan ki mondaná, hogy mi a különbség?
De amikor aznap este hazafelé tartottak a hajón... - Elég idős vagy már ahhoz, hogy tudjad, milyen is egy holdfényes éjszaka a vízen egy olyan lánnyal, aki tetszik neked. Akkor már tudtam, hogy ez túl sok. Anyád úgy beszélt hozzám, mintha egész életén át ismert volna, elmondta, mi rejtőzik lelke mélyén, és úgy megszerettem, hogy nem tehettem mást: karomba zártam a szegény lányt, magamhoz szorítottam és vigasztaltam.
Megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak nincsen férje vagy barátja, ő meg elmondta, hogy egyszer már volt neki valakije, Olaszországban. - És tudod mi volt? Csecsemőkora óta nem is látta azt a fiút, csak olaszul írt neki leveleket. Még odahaza, a tengerentúl született, kislány korában hozták át ide, és tudod, hogyan van ez az óhazában, hogyan állapodnak meg a szülők valamelyik szomszéddal vagy baráttal, hogy gyerekeik majd összeházasodnak, és hogy ez már ígéret. Hát ez történt vele is; évekig várta, hogy ez a pasas átjöjjön ide és elvegye feleségül, csakhogy soha nem jelent meg, az apja és az anyja meg arra kényszerítette, hogy várjon. Úgy félt tőlük, mint egy kislány. Végül meghallotta, hogy az a pasas megnősült odaát, az óhazában, úgyhogy nem is jön már érte, és úgy érezte, mintha meghalt volna a férje, mielőtt még megtudta volna, milyen az, ha valakinek férje van. Azt mondta, hogy apácának megy, csakhogy az anyja sikoltozni kezdett, hogy ő belehal ebbe, az apja pedig kijelentette, hogy megtiltja ezt neki. Azt mondták, otthon kell maradnia, gondoskodnia kell róluk, ezt a sorsot szánta neki isten. Rettenetesen szeretett volna férjhez menni, de addigra már minden férfi, akit csak ismert, megnősült és családot alapított. Ugrattam. Azt mondtam, én szívesen elvenném, ha hajlandó beleegyezni.
Reisman jól emlékezett még arra, mennyire komolyan beszélt apja a következőkben. Az albérleti szobában voltak, Aaron az ágya szélén ült, cigarettázva előrehajolt, úgy emlékezett. Reisman az egyetlen kényelmes karosszékben helyezkedett el, ölében a The New York Tribune friss számával, amely beszámolt a nácik legújabb követeléseiről és mérlegelte egy európai háború lehetőségét. - Ajánlom, Jacob - mondta az apja -, ha azt akarod, hogy valaha is mondjak neked még valamit, ne tréfálkozz e dolgok fölött. Komoly dolgok ezek. Anyád megkérdezte, komolyan gondolom-e, én pedig azt mondtam, hogy igen. Soha nem láttam még olyan szerelmet és reménységet nő szemében, Jacob, soha ilyen könnyeket. Magamban meg azt gondoltam, bizonyára megőrültem, nem is ismerem ezt a lányt, ezt az olasz sikszét, Isten nyugosztalja, és már feleségül is kértem, ő meg igent mondott. Azok a lányok, akiket ismertem és feleségül kértem, nemet mondtak, mert csak az érdekelte őket, milyenek a kilátásaik, mit csinál az ember, mivel foglalkozik, milyen jövő vár rá. Rólam aztán rögtön tudták, hogy semmi jövő nem vár rám, nem is vagyok becsvágyó, azonkívül nem voltam én afféle nagydarab, jóképű pasas, akitől azt remélhették, hogy boldoggá teszi őket. Mary Donato viszont, nyugodjék békében, egyetlen nap alatt megtalálta a boldogságot és beleszeretett egy magamfajta slumpba és hozzám akart jönni feleségül. Csakhogy Tonynak szólított, így azután meg kellett már mondanom neki az igazságot, hogy Aaron Reisman vagyok, és másmilyen családból származom, más a vallásom is, mint az övéinek. Megdöbbent, egy kicsit meg is ijedt, de azt mondta: „Tudod, nem is hittem, hogy olasz vagy.” Akkor azt mondtam neki, gondolom el akarod felejteni, amit mondtál, ő pedig egyenesen a szemem közé nézett és azt mondta: „Nem, komolyan gondoltam. Soha életemben nem éreztem magam olyan jól, mint ma teveled, Aaron. Soha nem mondtam el még senkinek sem azokat a dolgokat, amelyeket neked. Olyan ez, mintha mindig is ismertél volna, mintha már összeházasodtunk volna.” És egyszerre csak komolyan akartam, amit az előbb csak majdnem akartam, amikor ugrattam, mert hogy annyira megszerettem. Először éreztem magam jónak, nagynak, igazi férfinak.
- Tudod, Johnny - azelőtt szinte sohasem szólította Johnnynak, vagy Johnnak, s olyan furcsán hangzott ez az ő szájából -, hogy az ember hogyan beszél kalandokról, meg arról, hogy lelép és hogy ezt meg azt csinálja, mert a világ nemcsak az, ahol születtél és élsz, nemcsak a magadfajtájúakból áll. Talán az, hogy feleségül vettem anyádat, az volt az én nagy kalandom.
Mary Donato haza sem ment aznap éjszaka, mert attól félt, hogy meggondolja magát, vagy nem tudna többet eljönni otthonról, vagy hogy Aaron meggondolja magát. Másnap reggel első párként jelentek meg a városházán, hogy összeházasodjanak. - A családok meg, mindkét részről, ordíthattak, ahogy a torkukon kifért, már házasok és boldogok voltunk, ezen már nem lehetett változtatni. Az én családom, hát az sem volt valami nagy fogás. Akkoriban Bernié fivéremnél dolgoztam a Maxwellen levő boltjában, és szüntelenül csak azt hajtogatta, hogy én hátbadöftem őt és megsértettem anyát és apát. Éppen fizetésemelést kellett volna adnia nekem, de bosszúból nem adta meg, így aztán otthagytam a boltot, te már nem emlékszel erre, túl kicsi voltál még, de ettől fogva a legkülönbözőbb munkákat vállaltam, és sohasem kerestem annyit, hogy megélhettünk volna belőle úgy, ahogy szerettem volna, de azért mindig volt mit ennünk és tető is volt a fejünk fölött. Azok a gengszterek meg egész idő alatt megkeserítették anyád életét, azt mondták, hogy nem is ment férjhez, amíg el nem megy egy paphoz. Engem gyűlöltek, mintha elloptam volna őt tőlük, egy harmincon felüli nőt, aki álló nap otthon ült, vezette a háztartást, gondozta öreg anyját és apját, a fivéreit és a húgait és az egész pereputtyukat. Tudod, hogy nincsenek előítéleteim, nem is vagyok olyan kóserül vallásos, de még az anyád kedvéért sem állnék pap elé templomban, és ettől nem tágítottam.
Furcsa volt akkor, 1939 nyarán hallgatni, hogyan szónokol azokról a gengszterekről, hiszen az öreg Donatóék már rég a mennyországban voltak, még Pete bácsi is eltávozott az élők sorából, agyonlőtték egy másik bandával vívott tűzharcban, de Reisman éppen Pete-et sajnálta, mert szeretett volna találkozni vele, izgalmas történeteket mesélni neki a saját életéből, talán még büszke is lett volna rá az öreg.
Apjából azonban megállíthatatlanul áradt a panasz, s Reisman azon tűnődött, miért van az, hogy egyesek elnézőbbekké válnak öreg korukra, mások viszont megkeserednek.
- Tudom, hogy amikor kisfiú voltál, eljártál vele templomba, és nincs is ebben semmi szörnyű. Azt mondtam, ennyit megtehetnek. Ha akarják, elvihetnek téged templomba, de zsinagógába is jártál, emlékszel még? Micsoda felhajtást csináltak, amikor megtudták, hogy saját lakásomban, saját rokonaim jelenlétében elvégeztettem rajtad a briszt, és anyád, aki szülés után még feküdt a hálószobában, azt mondta, rendben van, mert még az orvos is azt állította, hogy egészséges dolog az. Hát csaptam én akkora jajveszékelést, amikor elvittek megkeresztelni? Csak attól féltem, nehogy belefojtsanak abba a szentelt vízbe. Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog ha valaki kétszeresen áldott, így gondolkodtam én...
Igen, erről volt szó. Kezdetben John Reisman maga is úgy vélte, hogy kétszeresen áldott, mert gyermeki gyönyörűséggel és ámulattal figyelte részekre hasadt világainak szépségeit és rejtelmeit. De idővel megutálta a rituális áhítatot, templomban és zsinagógában egyaránt - nemcsak egy olyan fiú csalódásával, aki sokkal lebilincselőbb dolgokat fedezett fel magának, és idegesíti, ha tisztára suvickolva, csendben, nyugton kell egyhelyben ülnie, de hirtelen ráébredt arra is, hogy az okfejtésekben konfliktusok, ellentmondások rejlenek és nagy rések tátonganak, meg hogy mennyi képmutatás rejlik a dogmákban.
Amikor eljött az ideje, hogy a templomban konfirmálják, a zsinagógában pedig átessen a bar micvah szertartáson, föllázadt, nem volt hajlandó eleget tenni családja kívánságainak, mert egyiknek sem tudta volna tiszta szívvel, őszintén elkötelezni magát. De jobbnak, erősebbnek is érezte magát, amikor önmagával dűlőre jutva túljutott ezen a korszakán, mert - jóllehet lelke mélyén még mindig ott rejtőzött valami gyermeki rettegés a mindenható isten haragjától - vállalta a kockázatot, hogy bűnös mulasztásaiért időnek előtte utolérheti a végzet.
S később, amikor megkövetelték tőle, hogy állást foglaljon - nem az apja, mégcsak nem is a Donato család, hanem azoknak az erőknek a sajátos előítéletei, amelyeket sehogysem értett meg -, amikor fölismerte: nem tűrik, hogy teljes értékű személyiség legyen a maga részekre hasadt világában, hogy így vagy úgy, de egyértelműen felismerhetővé kell válnia, esetleg valami egészen másnak kell látszania mint ami - csak ekkor kezdte elveszíteni hitét istenben, a status quo iránti tiszteletét, és ettől fogva egyszer s mindenkorra megalkotta a maga identitását.
A levél olvasása közben megelevenedett emlékektől eltelve, Reisman megkísérelte maga elé képzelni Aaront, amint éppen rója a sorokat. Nyilván ott ül albérleti szobájának kis festett íróasztalánál, amelyet szűkösen világít meg egy ingatag porcelán vagy jávorfa koloniállámpa. Melegítőnadrág van rajta - jól átfázhat az ember, ha bérkocsival kocog az utcán, még ha fűtőtestet is rak a kocsiba -, meg hosszú alsó, zokni és papucs, köpenyét pedig szorosan összehúzza keskeny mellén; a szobát betölti a gőzfűtés szaga, halkan szól egy kis asztali rádió, miközben a radiátor csövei nagyokat reccsennek, hogy hörögve eleget tehessenek feladatuknak.
Apa! Micsoda nagyszerű öreg is vagy, gondolta. Boldog vagyok, hogy Mary Donato nem ment hozzá valami vén vidéki digóhoz, mert noha sok ilyennel akadtam össze, egyeseket kedveltem, másokat gyűlöltem, akkor nem te lennél az apám, és az nagy kár lett volna. Te, aki lelke mélyén őrzi Júdea és Izrael valamennyi szétszórt törzsének minden örökölt, vele született, tehetetlen szívósságát, s azt mondod: én hiszek! És ezért így is van! Soha nem volt semmiféle baleset. Te jól tudod, hogy nem volt semmiféle baleset. Tudod, mert aláhúzod, mint azokat a gyönyörű jiddis szavakat, és titkon azt mondod nekem, hogy valami különlegesről van szó, valamiről, aminek különleges értéke és jelentése van, ahogyan azok a szavak is különlegesek. Te tudod, hogy nem volt baleset. Megöltem egy embert. Elvakult, jogos dühömben megöltem egy embert emlékként kísértő gyávaságom erejével, mert amikor annak idején először hívtak ki, ahogy élete során minden férfival vagy fiúval megesik, sarkon fordultam és elszaladtam, és akkor megesküdtem, hogy soha többé nem szaladok el. S ezt meg is tartottam.

 

3.

Simon R. Tarbell ezredes fölpillantott a fogolytranszport jegyzékéből, és halkan maga elé mormolta: - Hála istennek! - Megszűnt kezének akaratlan remegése, s úrrá lett lelke émelyítő háborgásán is. Nem a parancsért mondott hálatelt szívvel köszönetet a maga istenének, hanem azért a figyelmes megjegyzésért, amelyet a Salisburyi törzsnél szolgáló barátja fűzött hozzá, aki - jóllehet soha senki sem említette neki - gyanította, hogy Tarbell milyen iszonyúan szenved főfoglári és legfelsőbb ítéletvégrehajtói beosztásától.
Aznap - szerdán, 1944. március 1-én - a Marston-Tyne-ba érkezett fogolyszállítmányban a legsúlyosabb bűncselekményekért elítélt rabok is voltak, akik a halálos ítéletük ellen benyújtott fellebbezésükről hozandó döntést várták. Az eddigi tapasztalatok szerint ez azt jelentette, hogy néhány héten belül Morgan őrmesternek ismét lesz munkája, Tarbellt pedig véget nem érő lidércnyomások gyötrik majd. Azt már most is tudta, hogy az elmúlt évi szolgálata következtében soha többé nem lesz az, aki volt. De magában ezt jegyezte meg: „Hitelt érdemlő forrásból tudom, hogy a kivégzéseket elhalasztják a partraszállás utánra, függetlenül attól, milyen következtetéseket vonsz le a csatolt jegyzékben szereplő rabok jellemzéséből.”

 

Az észak-írországi Belfast szélfútta repülőterén Samson Posey kiszakította magát fegyveres őrei kezéből és rohanni kezdett. Most bizonyára utánalőnek és azzal vége is az egésznek!
Gyorsan, de esetlenül futott: fejét a vállába húzta, hátizmait megfeszítette, úgy várta a golyók becsapódását, amelyek - remélte - véget vetnek majd az életének. Nem félt a haláltól, de eltökélte, nem engedi, hogy felakasszák. Hogyan szárnyalhatna lelke utolsó sóhajával szabadon a végtelenbe, ha fogságban tartják, ha egy kötél végén lógázik majd, akár egy megfojtott kutya?
De a vad fájdalom, amelyre számított, csak nem következett be.
Eltévesztették volna?
Nagytestű férfi volt, könnyű célpont. Lassított. Nem hallott semmiféle fegyverropogást. A néhány másodpercnyi futás közben - amikor felkészült, sőt sóvárgott arra, hogy ilyen módon haljon meg - Háromláb Billyre, a nagyképességűre gondolt; meg Öreg Charlie-ra, a nagyapjára, Jukkára, az apjára, Annára, az anyjára, Evára, a feleségére, Kicsi Charlie-ra, a fiára, és a Népre - s egyszerre csak szégyen fogta el. Mert az, amit most csinál, az is helytelen. Menekül, hátat fordít, ahogyan a Nép is hátat fordított és menekült, amíg már-már elfogyott a terület, ahová bevethették magukat; kietlen ez a táj, akár a sivár életük.
Megállt egy buja zöld füves tisztáson, beleszagolt a fű édes, nedves illatába - Háromláb Billy szerint csakis ez lehet a fehér ember erejének titka. Milyen csodálatos ez a nedvesség, ez a szín! Ha odahaza ilyen füvük lenne, ahol csonttá aszott marháik és birkáik legelhetnének, ahol ők maguk is jóllakhatnának, akkor talán soha nem kellene elmennie.
Sarkon fordult, ismét óriás volt, nem holmi teknősbéka: fel a fejjel, hátra a vállal, ahogyan mindig követelték a katonák; domború mellkasát kifeszítette a golyóknak, hogy szembenézhessen az ellenséggel, így haljon meg, és akkor tudnák odahaza is, hogy nem gyáván fogadta a halált. Háromláb Billynek oly nagy volt a hatalma, hogy elért egészen idáig és megfordulásra késztette. Mindig így gondolta, de most már egészen biztosan tudta. Jó lenne meghalni itt a sűrű, zöld fűben, beszívva a nedvességét, hogy vére elkeveredjék annak erejével, s mindkettőt az odahaza maradt Népre hagyná.
De nem lőttek. Rávetették magukat - a három őr, aki elhozta a támaszpont fogdájából, meg a többiek is, akik válaszoltak rémült, dühös prérifarkas csaholására. Medveerővel küzdött, de végül legyűrték, láncra verték, azután akár egy vágóhídra szánt birkát, gúzsba kötve belökték a repülőgép dübörgő hasába.
A gép magasba emelkedett, mint egy sas, sivítva okádta a tüzet és dörögve magával ragadta, ő pedig azon ámult, hogy repül... igazán repül. Ilyesmi még sohasem esett meg vele... és egyszerre csak felengedett belső feszültsége, már nem feszült neki kötelékeinek és teljes nyugalom fogta el... arra emlékezett, amikor még Szu-gacsnak hívták...

 

Szu-gacs a sas vijjogására riadt fel. Egyedül legeltette Jukka birkáit az Ute-hegység cserjés szurdokában. Nem várt semmiféle különös látványt vagy hangot, legkevésbé egy sast, mert életének tíz nyara során még sohasem látott itt egyet sem, bár tudott a sasok létezéséről.
A birkák remegve bégettek, a bárányok anyjukhoz bújtak. Jóllehet Szu-gacs korához képest nagy termetűnek és erősnek számított, mégiscsak gyerek volt még, akit megrémített a váratlan esemény. Erősebben markolta a botját, pillantását végigjáratta a szurdok peremén, végigpásztázta a derült eget, a hasadékokat, a sudár zöld fenyőket és borókákat.
Ott! Ott van a sas! A látvány a felfedezés boldogságával töltötte el Szu-gacsot, de ugyanakkor remegett a birkákért. Jukka nem engedhette meg magának, hogy elveszítsen közülük akárcsak egyet is, még egy egészen pici bárányt sem. Szu-gacs a sátrához rohant, fölkapta az ósdi mordályt, amelynek használatára Öreg Charlie tanította meg. Nem akarta ő lelőni a sast. Nem lövi le, ha csak a sas nem akarja elragadni Jukka birkáit. De mennyi mesélnivalója lesz, ha visszatér a táborba. Hogy milyen nagy volt a sas, micsoda szörnyű vijjogást csapott, milyen szelet kavart hatalmas szárnycsapásaival, amint le-lecsapott, újra meg újra a szurdok teteje fölött, mintha csak hívna valakit, ezt kiáltva: „Gyere, repülj fiú! Kövesd a sast az égbe!”
Hirtelen észrevett valami mást is, és felkacagott; nemcsak annak örült, hogy ilyen nagy esemény tanúja lehet, de annak is, hogy fölismerte, mekkorát tévedett. A sas nem hím, hanem nőstény volt. Puskacsöve mellől feltekintve Szu-gacs megpillantott még valamit, ami fölfelé igyekezett a hegyre. Parányi kis fejek jelentek meg, szárnyak csapdostak, mintegy utánozva a nagy madár mozdulatait, vékony hangú kiáltásokat hallott, és akkor már tudta, hogy a sas valójában azt kiáltja: „Gyertek, repüljetek! Kövessetek fel, az égbe!”
A sas hirtelen lecsapott arra a helyre, ahol fészkelt, ahol a kicsinyeit hagyta. S mintha egy jelenés nem is lett volna elegendő ezen a napon, újabb zajt hallottak - igen, hallottak, mert ő és a sas valóban egyek voltak abban a félelmetes pillanatban, amikor egy repülőgép suhant el a szurdok fölött, s dübörgése megelőzte megjelenését. A sas persze nem tudta, mi az. Ott gubbasztott a fészkében, szárnyait védőén kiterjesztette kicsinyei fölé. De első ijedtségéből magához térve Szu-gacs tudta, mi az, mert hallott már a fehér ember fa-szövet-vas madarairól, noha még soha nem látott egyet sem.
Szu-gacs heteken át mesélte mindenkinek, hogyan találkozott a sassal és a repülőgéppel, de senkit sem izgatott fel elbeszélésével annyira, mint Háromláb Billy t: senkinek sem volt annyi hozzáfűznivalója a történethez, mint neki, amikor meglátogatta odalent a towaoci kereskedelmi állomáson. Ez még azelőtt történt, hogy Billy olyan nagyon megerősödött és botra támaszkodva újra járni kezdett, így azután még Lábnélküli Billynek hívták. De eszesebb volt bárki másnál a környéken, s már ekkor is rendelkezett némi képességgel, jóllehet alig hat-hét évvel volt idősebb Szu-gacsnál, tehát nem elég idős, hogy tiszteljék, mint a hatalmas varázslókat.
Billy érdeklődését nem annyira a repülőgép keltette fel - látott ő eleget, amikor oly gyakran elment a fehérek kórházába, hogy rendbe hozzák a lábát -, de többet akart tudni a sasról és a kicsinyeiről. Ute nyelven beszéltek. Billy elég jól tudott angolul, de a rezervátumnak ezen a vidékén alig akadt más valaki, aki beszélte volna a fehérek nyelvét. Szu-gacs sem értett angolul. Ismerte a Nép nyelvét, azonkívül néhány angol meg spanyol szót fölszedett a juhászoktól, gulyásoktól és kereskedőktől.
- Te megmutatod nekem, hol tanyázik az a sas, én pedig megtanítalak pókerezni - mondta Billy.
Billy remekül értett a szerencsejátékhoz. A Towaoc környékén élő uték többségéhez hasonlóan, sok időt töltött pókerezéssel és a spanyol monte játékkal. Még Jukka, aki mindent tudott a birkákról és marhákról, vagy Öreg Charlie, aki bárki másnál többet tudott a régmúlt időkről, még ők sem taníthatták volna meg jobban szerencsejátékokra Szu-gacsot, mint Háromláb Billy. Így hát megegyeztek, s amikor néhány nap múlva Billy lován együtt kaptattak fel az Ute-hegységbe, Billy elárulta Szu-gacsnak, hogy valójában az egyik sasfiókát akarja megszerezni és betanítani. Elmesélte, hogy a régi időkben a Nép szelídített sasokat tartott. Kővel lecsiszolták csőrüket és karmaikat, szárnyukat pedig megnyírták. A sasok mindig a tábor körül tartózkodtak, az emberek meg ételmaradékkal és szöcskével etették őket.
- Nagy erő lakozik a sasokban - jelentette ki Billy. - Te még nem tudsz semmit ezekről a dolgokról, de én igen. Tudod, hogy bennem nagy erő rejlik. És ha lesz egy sasom, attól még erősebb leszek. Talán még járni is tudok majd.
Egy ideig némán lovagoltak. A zsályacserjés pusztaságából feljebb kaptattak, ahol már valamivel több volt a zöld. Lassan poroszkáltak, nehogy elfáradjon a lovuk. Szu-gacs fogta a gyeplőt, s mivel elég magas növésű volt, könnyen kitekinthetett az előtte ülő Billy mögül.
- Közeledünk már? - sürgette Billy.
- Nem, még nem. Még messze van.
Akkor Billy elkezdett arról beszélni, amit Szu-gacs a hegyen látott. - Ha benned is meglenne a képesség, akkor értenéd - mondta.
- Hogy érted?
- A sas először odakiált a kicsinyeinek: „Kövessetek!” Azután egy repülőgép száll a magasban, és ugyanezt mondja, csakhogy neked. Az a repülőgép valószínűleg a hadseregé. Könnyű megmondani, mit jelent ez, ha valakinek olyan képessége van, mint nekem.
- Hát, akkor mit jelent?
- Segítesz nekem befogni a sast? Valószínűleg sziklákat kell megmásznod, vagy egy szirtre kell fölkapaszkodnod, hogy eljuss a fészekhez. Megteszed?
- Hát persze! - válaszolta készségesen.
S akkor Billy megfejtette neki a jeleket. A nagy sas a kormány, amely elragadta az ősi törzsi földeket, a Népet pedig nyomorba taszította; a repülőgép a hadseregé, amely ellen apáik és nagyapáik harcoltak; együtt pedig mindez azt jelenti, hogy eljön az idő, amikor Szu-gacsnak be kell állnia a sas katonái közé, együtt kell harcolnia velük, hogy dicsőséget hozzon népére.
Mindez olyannyira meghaladta Szu-gacs felfogóképességét, hogy azt sem tudta, mit mondjon. Végül elszánta magát, hogy tágra nyílt szemmel megkérdezze: - Honnan van a képességed, Billy? Naptáncot jársz? Agavébort iszol?
- Nem, azt még nem. Majd eljön annak is az ideje, de most még nem. Nem szabad elsietni az ilyesmit, mert az ember életébe kerülhet - magyarázta Billy. Rácsapott kék farmernadrágjára, ahol az eltakarta összezúzott lábát, azután tenyérrel a nyereghez kötött mankókra vágott. - Innen van. A fehér ember golyóitól. Akkor lőtték meg, amikor még csecsemő voltam, akkor nyertem a képességemet, csakhogy akkor még nem tudtam. A fehér emberek lőtték belém az ólmukkal. Ha ez benned van és mégis élsz, akkor igazán erős vagy.
Szu-gacs ismerte a történetet. Az egész Nép tudott arról az időről, amikor Billy még csak csecsszopó volt és táborukat, odaát Utahban megtámadta egy fehér különítmény: le akartak tartóztatni egy utét, aki állítólag megölt egy mexikóit. Alig öt téllel korábban történt ez, hogy Szu-gacs megszületett, s ez volt az utolsó alkalom, hogy Nép igazi csatát vívott a fehér emberekkel.
Elérték a cserjés szurdokot, ahol Jukka birkanyáját legeltette Szu-gacs.
- Ott - mondta és felfelé mutatott. - Ott láttam a sast. Billy kihúzta magát, előrehajolt és mohón arra a pontra szegezte a tekintetét. De nem látott egyebet, mint a sziklás szurdokfalat, a derült eget, a hasadékokat és a sudár, zöld fenyőket meg borókákat. A mély völgyet szikár, súlyos csönd ülte meg. Billy hátrafordult a nyeregben, szeme egy szintbe került Szu-gacséval.
- Az igazat mondtam - jelentette ki Szu-gacs.
Felfelé nógatta a kettős terhet cipelő lovat. De hamarosan leugrott a nyeregből és óvatosan vezetgette a csalóka kőomlásokon, amíg egyszerre csak kövek nem záporoztak a patája alól. A ló visszahőkölt.
- Segíts le - mondta Billy -, itt maradok.
A mankóira támaszkodva fürkészte a hegytetőt, arcára kiült a csalódás. Szu-gacs megsajnálta.
- Talán elrepültek - találgatta halkan, de azonnal megbánta, amit mondott, bár úgy látszott, hogy valóban ez történt.
Egy nagy kőhöz pányvázta ki a lovat, fogta a puskáját és elkezdett felfelé kúszni. Valójában nem akart kárt okozni a puskájával a sasban, egyik fiókáját sem akarta ellopni, hogy Billy azt tehesse vele, amit állítása szerint régen a Nép tett velük, de ha ez segítene Billyn, hát akkor isten neki.
Veszélyes kapaszkodó volt, s azt várta, hogy bármelyik percben meghallja a sas vijjogását, amely talán meg is támadja őt - de nem történt semmi. Olyan közel merészkedett ahhoz a helyhez, ahol a fészket gyanította, amennyire csak tudott, de ekkor megállította egy kiugró szirt. Ennél tovább nem jutott. Köveket hajigált és azt kiáltozta: „Sas! Sas!” Azt remélte, hogy fölriasztja a madarakat, ha ott-tartózkodnak, de Szu-gacson kívül semmi sem mozdult a szurdokfalon.
Amikor dolgavégezetlenül visszamászott a lent várakozó Billyhez, s látta, hogy társa milyen szörnyen csalódottan fogadja, már sajnálta, hogy ráállt az alkura.
- Nem kell megtanítanod pókerezni - mondta.
Billy elmosolyodott, és Szu-gacs egészen csodálatos dolognak találta ezt, mert jóformán sohasem látta még mosolyogni.
- Megtanítalak pókerezni - közölte Billy, majd előrenyúlt és megragadta Szu-gacs vállát. - Eljössz-e újra velem sast keresni?
- Hát persze - válaszolta.
De sohasem találtak sast, és Szu-gacs titkon örült is ennek.

 

Így történt, hogy Samson nem ijedt meg ettől a repülőgéptől. Fölidézte benne gyermekkorát. Sas szólt hozzá Háromláb Billy képessége segítségével, hiszen ő olvasott a jelekből, s azt mondta neki, ne essen kétségbe, ez az ő igazi útja - nem hagyták hát cserben. Mert olyan dolgok történtek, amelyek aggasztották, s már-már arra gondolt, hamisak voltak a gyermekkori jelek, vagy tévesen értelmezték őket.
Fájdalmasan érezte, mennyire tudatlan és iskolázatlan. Behívták ugyan katonának, de nem sokat tanítottak meg neki mindabból, amit egy katonának tudni kell. Félreállították, mintha ütődött lett volna, munkára fogták, akár egy navajót, emelt, cipelt, ásott, cölöpöt vert. S amikor már olyan régen és olyan távol volt otthontól, Evától, mélységes magányában és szükségében elment nőt keresni, megkockáztatva, hogy megkapja a szerelmi betegséget - amelyet odahaza elkerült, mert csak Evát vette feleségül -, és azután elvakította a düh, aminek a vége emberölés lett.
Bárcsak ne rántott volna kést az a nőkereskedő! Ahhoz, hogy becsapják, hogy megalázzák, már hozzászokott. De hogy gyáván viselkedjék a kés előtt, az valami egészen más. Puszta kézzel esett neki a férfinak, s észre sem vette, már halott is volt.
A hadbírósági tárgyaláson, amikor az a tiszt, aki mellette emelt szót, kegyelemért folyamodott, a másik tiszt, aki ellene beszélt, elmondta a bíráknak azt a másik esetet... amikor majdnem agyonvert két katonát, mert a pókerban csaltak, így azután rájárt a rúd. Talán szigorúbban bírálták el, mintha nem bántotta volna azokat a katonákat. S a maga szűk látókörű módján meg is értette, hogy lehet is valami igazság abban, hogy szigorúbbak voltak vele, hiszen kevesen akadtak, akik ismerték volna azokat a kártyafogásokat, amelyekre Háromláb Billy tanította. Azokat a kis fogásokat, amelyek szintén csalások voltak és amelyeket nagy élvezettel alkalmazott, de csakis fehérekkel szemben, s amelyeket sohasem fedtek fel.
A katonai bíróság tehát arra ítélte, hogy akasszák fel. Nem is értette, miért nem hajtották végre ott rögtön az ítéletet. De ez csak egyike volt annak a számtalan dolognak, amelyet Samson Posey nem értett abban az ellenségesen idegen világban, amely - s ő ostoba módon hagyta - elkapta és magával ragadta. Most már semmi egyéb nem maradt számára, mint az örökségként kapott ősi keserűség, a vele született gyűlölet, a beleganákkal, a keleti sápadt arcú vascsinálókkal, a szőrös szájúakkal és elálló fülűekkel szemben. S mivel tudta, milyen elszántan mondták ki a katonai bírák, hogy meg kell halnia, abban reménykedett, a repülőgép elviszi majd a tengerre, amely fölött most repültek, és így fog meghalni - ez is jobb, mint az akasztás.
De ez is hiábavaló reménynek bizonyult. A repülőgép földet ért, és ő akaratlanul is nagy megkönnyebbülést érzett, amint a gép lefelé siklott az égből.
A teherkocsin föl-fölriadva szundikált, az otthonára gondolt és azon tűnődött, vajon hová viszik a katonai rendőrök. Érezte, hogy a kocsi lassít, s amint befordult valahová, hatalmas teste az őt a kocsi vázához bilincselő láncoknak feszült. A teherkocsi megállt, Samson bakancsok koppanását hallotta a köveken, prérifarkas hangon kérdéseket és feleleteket ugattak, fa csapódott fára, fa csapódott fémre. Az egyik őr felriadt és ráfogta a puskáját. A másik őr felhajtotta a ponyvatetőt és kikémlelt a szürke nappali nedvességbe, ahol már több katonai rendőr gyülekezett. Zárt helyen lehettek, mert a szél teljesen elállt. Samson minden idegszálával figyelt. Valaha arra vágyódott, bárcsak többet értene ezeknek az embereknek a nyelvén, és igyekezett is minél többet elsajátítani. De most már nem törődött vele. Mindent hallott és meg is értett, jóllehet nem ismerte a szavakat. Beszélt hozzá a surrogó eső; a szél valahol kint zúgott, de nem érte a teherkocsit, mert falakba vagy épületekbe ütközött; orrát betöltötte a nedves ponyva szaga, majd felfordult tőle üres gyomra, idegen volt a ponyva forró szaga a tűző nap alatt, így emlékezett rá mindig, pedig már hány esős, havas, hideg telet élt át.
Ha ez lesz a hely, ez lesz az ideje, akkor majd úgyis tudja, és majd tesz valamit, hogy lelőjék. Nem félt a haláltól, de azt semmiképpen nem akarta, hogy fölakasszák. Hogyan is szárnyalhatna szabadon a lelke utolsó leheletével, ha rabságban tartják, ha megfojtják és úgy himbálózik egy kötél végén, akár egy kutya?
Az őrök most fölálltak, a kocsi mellett, előregörnyedve közelítettek hozzá, mindkét oldalára egy-egy jutott. A ponyvanyílás nyitottan állt, a hátsó palánkot leeresztették, és egyszeriben megpillantotta a kocsi köré gyűlt rengeteg kíváncsiskodó katonát.

 

- Mi a csudát hoztatok, fiúk? - érdeklődött D'Alessio őrmester.
- Különleges szállítmány Belfastból - válaszolta a törzsőrmester, aki puskával a kézben tette meg az utat a vezetőfülkében -, és csak annyit mondhatok, hogy nem ír whisky.
- Hányat hoztál? - kérdezte D'Alessio, miközben átvette a személyzeti kimutatást. - Bowren, sorakoztassa fel azt az istenverte őrszakaszt, de mozogjon a lába! - ordított egy tizedesre.
Clyde Bowren tizedes gyorsan vezényelt: - Vi-i-i-gyázz! Jobbra i-i-i-ga-zodj! Szakasz, pihenj! - Azután így hagyta az osztagot és a kocsihoz sietett, hogy megnézze, mit vacakol az őrmester a teherkocsi hátsó palánkjánál.
- Csak egyet! - hördült fel D'Alessio. - Az anyja úristenit, akkor minek ez a nagy felhajtás!
Bowren megpróbált bekémlelni a kocsi nedves belsejébe. Hallotta, hogy a kocsi őrei közül valamelyik utasítja az őrmestert: - Nyugi, főnök, kászálódjon csak le onnan! Viselkedjen tisztességesen, akkor nem esik bántódása! - Azután lánccsörgést hallott és önkéntelenül - de nem szégyellte, mert D'Alessio is ezt tette - eltátotta a száját és hátralépett.
- Szentséges szűzanyám! - füttyentett az őrmester. - Hát ez meg micsoda?
- Mi a hézag, soha nem láttál még indiánt? - nevetett a törzsőrmester. - Ez a példány nem makog angolul, így aztán igazad is van. Úgy látszik, valami egészen ritka tünemény. Egy egész átkozott repülőt adtak nekünk, hogy átszállítsuk az Ír-tengeren. Nem mondom, örülök, hogy megszabadulok a pokolfajzattól. A repülőtéren megpróbált meglógni.
- Szedjétek ki azokból az átkozott vacakokból - mutatott a láncokra D'Alessio.
A törzsőrmester átadta a kulcsokat és hátralépett. Nem szólt egy szót sem, de mintha arckifejezése ezt mondta volna: „Hát csak rajta, te nagyokos, te fázol majd rá!” Amikor D'Alessio lehajolt a bilincsekhez, várakozásteljes némaság borult a börtönudvarra. Egy pillanatra fölnézett a hatalmasan föléje tornyosuló férfi széles, dióbarna arcába, s ha létre is jött valami egyezség közöttük, ez némán ment végbe.
- Sorakoztassa az őrséget kettős rendbe, tizedes - mondta D'Alessio. - Vigyék a többiekkel együtt a gyengélkedőbe.
Az orvosi barakkban a felülvizsgálat megkezdésére várakozó Kendall B. Sawyer semmire nem vágyott inkább, mint hogy megborotválkozhasson és lezuhanyozhasson. Nyomorultnak és tisztátalannak érezte magát, s amint ott állt a többiek között, úgy rémlett, bele is törődött sorsába. Nem sokra tanította meg a katonaélet, de arra igen, hogy naponta meg kell tisztálkodni; a végén már meg is kedvelte és hiányzott neki, ha valamilyen oknál fogva nem mosakodhatott. Arcát fényes rózsaszínűre súrolta, haja sohasem volt hosszabb egynegyed hüvelyknél, egyenruhája tökéletesen vasalt, gyakorlóruhája mindig makulátlan, nyári zsávolya merevre keményített, cipője úgy ragyogott, hogy a szemléző tisztek gyakran azzal ugratták: tükör helyett is használhatják, kitüntetései rendben a helyükre tűzve, az ujján pedig két gyönyörű csík, pontosan olyan magasságban, hogy ne érje őket kosz munka közben, s elég alacsonyan, hogy ne szegje meg a szabályzatot. Így ment ez három esztendőn át, kivéve, amikor Afrikában, Szicíliában és Olaszországban három hónapig tűzvonalban volt, de harckocsilöveg-kezelőként még ott is több otthoni kényelmet biztosíthatott magának a többieknél, és több lehetősége nyílt, hogy gondozza a külsejét. A csíkok eltűntek, és a múlté volt Kendall B. Sawyer, a mintakatona is; csakis önmagát okolhatta, amiért sok szemrehányást is tett magának. Esőáztatta, gyűrött köpenyében és egyenruhájában, az út porától ellepve, borostásan távolról sem festett már mintakatonának.
- Névsorolvasás, őrmester! - mondta kurtán Gordon százados. Nyolc új rab állt a szobában, akiket egyenként vagy kettesével szállítottak be Marston-Tyne-ba Nagy-Britannia legkülönbözőbb helyeiről; egész délelőtt érkeztek új rabok, akik most arra vártak, mikor talál időt arra, hogy élőknek és egészségeseknek nyilvánítsa őket. Eltűnődött azon, hányról kell majd az elkövetkező hetekben halotti bizonyítványt kiállítania, amint ott függnek a kötél hurkában. Elhatározta, később majd időt szakít arra, hogy elolvassa szolgálati lapjukat és hadbírósági tárgyalásuk jegyzőkönyvét. Ezt mindig roppant izgalmasnak, néha egyenesen tanulságosnak találta. Ezúttal furcsa, vegyes társaság érkezett. Rápillantott az egyikre, egy óriásra, és Queequeg, a Moby Dick vadember szigonyosa ötlött az eszébe.
- Ha meghallják a nevüket, lépjenek ki és kiáltsák: jelen! - rendelkezett D'Alessio őrmester. - Jimenez, Luis.
- Jelen! - Tizenkilenc-húsz, esetleg huszonegy éves, alacsony, vékonydongájú, fekete hajú fiú lépett ki.
- Lever, Roscoe K.
- Jelen! - Ez valamivel idősebb volt, bár nem sokkal. Kissé magasabb és szélesebb vállú is. Barna haja a halántéka fölött kopásnak indult. Vékony ajkát állandóan nyalogatta. Szeme félénken ugrált ide-oda, azután egyszerre megkeményedett a pillantása, mintha azt mondaná: baszd meg!
- Maggot, Archer.
- Jelen! - Halkabban hangzott az eddigieknél, mintha azt mondaná, gazdája talán itt van, talán nincs, de ha itt is van, nem tartozik ezek közé. Vörös tarkójú, vizenyős szemű, szőke, húszas évei derekán járó férfi. Gordon bármibe lefogadta volna, hogy újrakeresztelő szektás.
- Odell, Myron.
- Itt vagyok, uram! - Ez is szőke, kétoldalra fésült haja között a választék nyílegyenes, mintha késsel húzták volna. Vékony, ideges, ijedt ember, acélkeretes katonai szemüvege mögül fürkészőn járatta körbe a szemét. Feltehetőleg húszegynéhány éves, de az a fajta, aki fiatalabbnak látszik koránál, és úgy is viselkedik.
- Megmondtam, hogy jelennel kell jelentkezni! - förmedt rá D'Alessio. - És hagyja a fenébe az uramozást, öregem. Nem lát semmiféle rézcsillagot a vállamon, igaz?
- Sajnálom - motyogta Odell, és elpirult.
- Posey, Samson.
Lassan előrelépett, de nem szólt egy szót sem, egyenesen maga elé meredt. Más dolgok, más emberek jelentek meg lelki szeme előtt. D'Alessio várakozóan fölpillantott. A szobában minden szem az indiánra tapadt - tisztelet, elismerés, félelem, kíváncsiság tükröződött bennük.
- Sawyer, Kendall B.
- Jelen! - Keményen kilépett, de határozott állú, borostás arcára szégyen ült ki, szégyen, amiért ide került és válaszolnia kell; szemét lesütötte, hogy ne kelljen senkire se néznie.
- Smith, Calvin Ezra.
- Jelen! - Természetesen óhatatlanul kellett lenni közöttük egy Smithnek is. A föld sója. Mindenki és senki. Ez a Smith nyúlánk, kerek vállú, hosszú arcú, hegyes állú volt, kék szeme körül napégette ráncok, bőrét durvává edzették az időjárás viszontagságai. Talán valamivel idősebb a többieknél.
- White, Napoleon.
Már egyedül csak ő volt hátra, a színes bőrű katona. Pusztán az, hogy ki kell lépnie és azonosítania magát, megalázónak tűnt fel a számára.
- Jelen! - súgta.
A katonák halkan nevetgéltek, és még Gordon doktor is érezte, hogy akarata ellenére elmosolyodik. Szokatlan név.
- A fenébe is, fiú - morogta Maggot, az egész szoba hangulatát kifejezve -, a faterod tán színvak volt, hogy fehérnek nevezett el.
Napoleon meghallotta a megjegyzést. Mindenki, aki a szobában volt, meghallotta. Napoleon sarkon fordult, megnézte magának, ki sértegeti, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, már rá is vetette magát. A következő pillanatban már ott hempergett Maggottal a padlón.
D'Alessio és két őr csépelni kezdte a vonagló testeket; Maggot kapta a legtöbbet. A feketét hiába próbálták leráncigálni róla - olyan volt, mint amikor az ember puszta kézzel akar szétfeszítem egy acélsatut. D'Alessio végül két, gyilkos erejű nyakszirtütést mért rá, azután az őrök szétráncigálták őket. A fekete szemében izzó gyűlölet lángolt. Maggot ajka vérzett, arcán gyorsan vörösödő horzsolás látszott, de azért ő is folytatni akarta és megpróbálta kiszakítani magát a katonák kezéből.
- Ide figyelj! Te nagypofájú! - szállt rá D'Alessio őrmester Maggotra. - Befogod azt a nagy pofádat, amíg nem kérdeznek! - Akkor sem enyhített a hangján, amikor a feketéhez fordult, pedig szándékában állt. - Te pedig, White, jobban teszed, ha uralkodsz magadon. Gondolom, az a forró fejed juttatott ide is.
Napoleon verejtéktől fénylő arcát közvetlenül D'Alessióé elé tolta, és a gyűlölettől fuldokolva ontotta maradék epéjét az őrmester arcába. - Igazad van, fehér ember! - lihegte diadalmasan. - Megöltem egy embert, egy tajték színűt! A belét ontottam egy niggergyűlölőnek, azért jobban teszed, ha távol tartod ezt a kurafit tőlem, vagy megölöm! Úgyis csak egyszer akaszthattok föl!
D'Alessio érezte a néger szenvedélyének nedves permétét, s noha most már teljes joggal maga is dühbe gurulhatott volna, egyetlen szót sem válaszolt, hanem megfogta a fogoly karját és határozottan visszavezette a többiek közé. Semmit sem tudott ezeknek az embereknek a múltjáról és jövőjéről, pusztán csak az ő gondjaira bízták őket, ő pedig szokásos modorában: részint durva, részint udvarias és a katonaságnál megszokott megvetéssel kívánta kezelni őket. De most, hogy hangosan kimondták a bűnt és a bűnhődést, s teljesen nyilvánvalóvá vált, miért korbácsolták meg újra szavakkal a négert, ugyanazt a szánalmat érezte iránta is, mint a megbilincselt indián iránt. Sorsuk immár megpecsételődött.
Napoleon kitörésére Maggot ismét megpróbálta kiszakítani magát őrei markából, de azok keményen tartották. - Megkaptad a magadét, te kormos képű! - vágta oda neki kihívóan. - Jöhetsz bármikor a folytatásért!
D'Alessio undorral végigmérte, azután - örülve, hogy kimaradt ebből, az orvos századoshoz fordult. - Sajnálom, uram. Fegyelmit akar elrendelni?
- Nem, felesleges lenne, őrmester - válaszolta Gordon százados. - Csak vigyázzon, hogy újra össze ne ugorjának, és tartsa szemmel őket.

 

Amikor robbant a verekedés, Myron Odell megrándult, igyekezett minél távolabb kerülni a zűrzavartól. Szívverése felgyorsult. Rosszullét környékezte a szobában eluralkodó szenvedélytől és durvaságtól. Az egyik őr ráparancsolt, hogy álljon vissza a sorba, ő pedig reménykedve rámosolygott a mellette álló rabokra, Jimenezre, a cingár kis mexikóira, és Sawyerre, arra a tenyeres-talpas pasasra - fontosnak tartotta, hogy emlékezetébe vésse valamennyinek a nevét.
Jimenez vállat vont, s a parancs elhangzása után vigyázzba vágta magát. Sawyer elkapta a mosolyt, azután bizonytalanul elfordult. Odell azon gondolkodott, vajon lesznek-e cellatársai, vagy valamennyiüket külön zárkába csukják-e. Szüksége lenne egy barátra. Kétségbeesetten vágyakozott egy barátra, valakire, akinek elmondhatná a történetét. Amikor megpillantotta a szobában az óriás indiánt, megrémült a látványtól, a verekedéstől pedig valósággal megroggyant a térde.
Újra az őrmester beszélt: - Levetkőznek, de úgy, hogy a seggük is pucér legyen. Általános felülvizsgálat lesz. Akinek valami értéktárgya van, itt az ideje, hogy átadja megőrzésre. Nem tudhatják, ki a barátjuk itt.
D'Alessio remélte, hogy nevetéssel jutalmazzák majd a szellemességét, de ez a banda még ezt is megtagadta tőle.
Amikor Odell a többieknél lassabban lehántotta magáról a ruhát, mint mindig ilyenkor, elfogta a gyönyör és a rettegés. Úgy érezte, mintha egész élete csak mezítelen véknyok, hátak és férfi nemi szervek végeláthatatlan sorából állt volna. Először csak kicsi, ártatlan, játékos de újra meg újra mezítelen fiútestek sora - nem is érzékelte, hogy bármi más is lehet mögötte, mint kórházak, zuhanyozók, hálótermek. Azután serdülő testek, új arányok, izmok és hangszínek és növekedés és sarjadó szőr és csodálkozás és feszengés, majd az iszonyú kíváncsiság, hová fér mindez, és az a sok csoda és titokzatosság, amit a nőkről beszéltek. Végül a teljesen kifejlett testek, a méret és az arányok, a kihívás és a vágy, hálótermek és zuhanyozók, majd az orvosi felülvizsgálatokon és a laktanyákban és a latrinákon a mezítelen testek. S berakták Glasgowban - éppen őt - egy prostituáltakat vizsgáló központba, hogy nyomja beléjük az injekciókat és hallgassa hódításaik történetét. Hát hogyan feltételezhették éppen őróla, hogy képes lenne ölni, élvezettel ölni, hogy meg tudná ölni azt, amit tudni, látni, megérinteni is rettegett...
Végigszenvedte az orvosi felülvizsgálat kínjait, az ujjnyomvételt, a rabruhakiosztást, a fényképezést. Kereste annak a férfinak az arcát, aki majd kedves lesz, a férfiét, aki segít rajta, s meglátta ezt az arcot, az orvosét, amint újra szólt hozzájuk, barátságosan beszélt nekik, akik egy csoportban álltak, akár egy miséző pap. Hát persze! Az orvos együttérző ember, ő majd megérti, majd tudja, hogyan segítsen rajta. Idősebb férfi volt - talán gyermekei is vannak valahol, akiket szeret, akik útmutatást, szeretetet és erőt keresve tekintenek föl rá, s így talán megérti, milyen az, ha valakinek sohasem volt sem apja, sem anyja...
Gordon éppen befejezte szabvány bemutatkozó beszédét: - Azért vagyok itt, emberek, hogy a szolgálatukra legyek. Hogy őrködjem jólétükön és segítsek magukon, ha szükségük van rám... - Ismét keményebb hangot ütött meg, ahogyan azt meg is kívánták tőle. - De van valami, amit nem tűrök el. Ez pedig a lógás. Ha bármelyikük gyengélkedőre jelentkezik, akkor jól teszi, ha valóban megbetegszik!
Amikor befejezte, átadta őket ismét az őrmesternek, és az egész csoport kisorjázott az orvosi barakkból. Bármi volt is az egyéniségük korábban, az már beleolvadt a rájuk húzott zöld rabruhák alaktalan tömegébe, amelyből csak a lábszárakra és hátakra festett hatalmas fehér R betűk virítottak ki. Rab. Egyikük kissé lemaradt és tétova lépést tett az orvos felé. Az a nyápic, tejfelesképű, szemüveges kölyök volt az. Gordon már éppen meg akarta kérdezni: „Mi a baj, katona?”, amikor eszébe jutott, hogy ezek már nem katonák, tehát nem is szólíthatja őket így. Úgy rémlett, a fiú ideges és izgatott; titokzatoskodva előrehajolt, úgy súgta könyörgően:
- Doktor úr, beszélnem kell magával. Nagyon kérem, segítsen rajtam. Ártatlan vagyok. Senki sem hisz nekem. Ártatlan vagyok...
- Hé, maga! - harsant fel D'Alessio hangja az ajtóból. - Máris lóg? Szedje a lábát és takarodjon innen!
A megdöbbent Gordon csak nézte, amint, akár egy rémült tetű, a többiek után kivánszorog az ajtón. Sáskára emlékeztette, mindig is lenyűgözték a sáskák, a bronzsáskák, amelyek veszély esetén tetszés szerint tudnak vérezni és hatalmas vércsöppeket hullajtanak együttérzésből. Bosszankodott, de nem érzett ellenszenvet, amikor nekiült, hogy elolvassa az új rabok szolgálati lapjait.

 

4.

Reisman felmutatta a megbízólevelét a kapuban álló katonai rendőröknek, visszatisztelgett nekik, azután dzsipjével behajtott a fallal övezett marston-tyne-i börtönbe. Az udvaron rab-szakaszok vonultak fel s alá; az alaki kiképzést nem éppen harci tűzre emlékeztető lelkesedéssel végezték. Sokan irigykedve, mások gyanakodva méregették Reismant, amint lassan elhajtott mellettük az irodaépületek melletti parkolóhoz.
Hideg eső szitáit, de senkin sem volt köpeny. Hátukon és lábukon a fehér R betűk testetlenül táncoltak - ez volt a legderűsebb mozzanat ebben a komor légkörben, amelyet az egész hely árasztott. Reismant szinte megütötte elvégzendő munkájának itt-és-most jellege. Még mindig kételkedett benne, hogy megvalósítható-e a terv, de miután már napokon át tanulmányozta Londonban és Salisburyben a jegyzőkönyveket, parancsokat osztogatott és kapcsolatokat épített ki, tizenkét jelöltet szemelt ki arra a célra, amit az ő személyes elátkozott légiójának nevezett.
A franciáknak jó kifejezésük van erre. Mindig mindenre találnak valami találó szót. Ah! le petit enfant! kotkodácsolnak, ha meglátnak egy gagyorászó csecsemőt. De amikor ugyanez az enfant felnő, ha már kifejlődtek heréi és izmai, egyenruhába bújtatják, puskát nyomnak a kezébe, elküldik a világ végére, hogy hajtson végre valami lehetetlen feladatot, s l'enfant perdunek, elveszett gyermeknek nevezik. Pompásan beillett ez a furcsa háború napjaiba, amikor jómaga is segített nekik megvívni a vesztes harcot a Párizs felé törő, mindent eltipró náci hadigépezet ellen. Elveszett gyermekek, elveszett katonák, elveszett ügy - les enfants perdus!
Meglehet, e kifejezés ismét ráillik majd a helyzetükre. A kiszemelt rabok közül négyet már Marston-Tyne-ba szállítottak; az egyik halálos ítélete megerősítésére várt, hárman pedig megkezdték hosszú fegyházbüntetéseik letöltését, amelyet majd Leavenworth-ben vagy valamely más szövetségi fegyintézetben kellene befejezniük odaát az Államokban. A többiek frissen elítéltek, vagy eddig ideiglenes börtönökben senyvedtek az Egyesült Királyság különböző részeiben, várva, hogyan alakul sorsuk. Rövid ideig arra is gondolt, hogy kutatásait kiterjeszti más hadműveleti területekre, még az Atlanti-óceán biztonságos belső frontjára is, de Kinder hadnagy közölte vele a titokzatos odafentről kapott parancsot, mely szerint ez nem tartozik a tervbe.
Az elítéltek megbélyegző jegyzőkönyveitől, addigi életvitelüktől és bűntetteiktől megcsömörlött Reisman a legtöbb kiszemelt rab iránt csak megvetést érzett. De akadt közöttük kettő vagy három, akiknek előéletében meglátta, hogy más emberek voltak, mint amilyenek lettek belőlük, olyan emberek, akiket normálisabb viszonyok között is számításba vehetett volna egy ilyen küldetéshez.
Gondolkodás nélkül kiválasztotta a halálra ítélteket. Már-már az isteni igazságszolgáltatás végrehajtójának érezte magát. Megad majd nekik minden esélyt, s ők vagy élnek vele, vagy visszatérve, hóhérkézre kerülnek. Kinder hadnagy kioktatta, hogy ezeknek az embereknek gonoszságra való bizonyított képességük az, amit szigorú ellenőrzés mellett ki kell aknáznia - úgyszólván palackoznia kell ezt a hajlamukat, hogy bármikor van szüksége erre a hadseregnek, nyomban alkalmazni is lehessen. De azért mindketten egyetértettek abban, hogy van valami képtelenség mindebben - hiszen, ha valakinek hajlama van arra, hogy bizonyos körülmények között a gyilkosság és erőszak legszörnyűbb bűntetteit kövesse el, az még nem jelenti azt, hogy merőben más körülmények között, egy előre beszabályozott gomb megnyomásával ismét megcselekedje ezeket. Kinder azt kívánta, hogy mihelyt megalakul a csoport, Rorschach és Tematikus Tudatos Észlelési tesztsorozatokat hajtsanak végre, mert úgy vélte, hogy ezekben az emberekben eleve megvan a hajlam arra, amit „ilyesféle érzelmi levezetés”-nek nevezett, s ellenőrizni akarta ezt az elméletet.
Reisman már éppen belépett az épületbe, de hirtelen megállt és visszatért a dzsiphez. Kiemelte a gyújtáselosztó forgórészét, becsúsztatta viharkabátja zsebébe, azután elindult a parancsnok irodájába.

 

- Nagy kár, hogy ez a dolog nem érkezett le idejében és nem érte utol már utolsó itteni látogatásakor - ezekkel a szavakkal fogadta Tarbell ezredes, és ujjával a Reisman által átnyújtott parancsot ütögette.
- Arra a vörös hajú kölyökre... Gardinerre gondol?
- Igen. - Tarbell várt, amíg a csönd betöltötte a szobát, csak azután folytatta. - Nem hiszem, hogy felhatalmazása lenne közölni velem, miről van szó... Nem... és ez helyes is. Ne is próbáljon magyarázkodni. Itt az áll, hogy viheti az embereket, nekem pedig az ön által kívánt minden lehető módon segítenem kell a munkájában. Ennyi elég is nekem.
- Köszönöm, ezredes - mondta Reisman. Nagyjából megérezte a másik megkönnyebbülését, és úgy gondolta, tudja is az okát. - Tulajdonképpen még nem az enyéim. Csak megadhatom nekik az esélyt, így szól a parancsom, azután figyelem, élnek-e vele vagy sem. Amolyan vagy-vagy dolog...
- Úgy érti, vagy megteszik, amit mond... vagy végrehajtják a hadbíróság ítéletét?
- Így van.
- Hát, ez mulatságos - tűnődött el Tarbell. Puha mozdulattal kilépett íróasztala mögül, az ablakhoz lépett és kinézett. A gyakorlatozó rabok számolása fölhangzott egészen az emeletig. - Legtöbbjük számára ez feltehetőleg jobb, mint amit megérdemelnek. Nem irigylem magát. Kurva nehéz feladatot kapott, bármi legyen is. A ma beérkezett bandában ketten máris összeverekedtek. Egy színes fiú beverte egy idióta pofáját, aki hergelte.
Ez csakis Napoleon White lehetett, villant át Reisman agyán. Annak alapján, amit tudott róla, cseppet sem lepte meg a dolog. Sőt tulajdonképpen még örült is neki. Jobb, ha a felgyülemlett belső feszültséget már a kezdet kezdetén levezetik, hogy nekifoghassanak a munkának.
- Mi van azzal az indiánnal, akit Belfastból szállítanak át? Megérkezett már?
- A kívánságlistáján szereplő valamennyi fogoly itt van már, százados - válaszolta Tarbell. Hátat fordított az ablaknak és visszament az íróasztalához. - Azt hiszem, a többiek kissé tartanak tőle. Még az én embereim is.
- Milyen?
- A neme-e-e-s vadember? - nyújtotta el a mondatot Tarbell, hogy éreztesse, mennyire nevetségesnek tartja. - Vagy nem hajlandó beszélni angolul, vagy nem tud, de annyi bizonyos, hogy eddig végrehajtotta a parancsokat. Valamennyire tehát mégiscsak kell tudnia angolul, ha eddig eljutott a seregben. - A széles hátú ezredes fáradtan hátravetette magát forgószékében. - Milyen segítségre lesz szüksége, százados?
- Sokfélére, uram - mondta Reisman. - Először is, szükségem lesz vagy egy tucat tapasztalt katonai rendőrre meg egy őrmesterre, hogy kordában tartsák ezt a bandát. Egy-kettő tizedes lehetne, ha éppen fölöslege van tizedesekben, uram. Nekem egyre megy. Csak azt akarom, hogy minden rabra egy őr jusson. A rendelkezésemre kell állniuk, hogy bárhová elküldhessem őket, ahová szükségesnek ítélem. Mihelyt megkapom őket, velem maradnak, amíg be nem fejezzük az egészet.
Tarbell füttyentett. - Maga aztán tudja, mit akar, százados! Rengeteg embert kellene átengednem magának.
- Rajta, alkudozzon - mosolygott Reisman. - De magának sokkal könnyebb embereket szerezni és betanítani, mint nekem. Nekem azonnal olyan emberekre van szükségem, akiknek már gyakorlatuk van a foglyokkal való bánásmódban és alaposan ismerik a feladataikat.
Hosszas alkudozás után Reisman kiegyezett hat őrvezetőben, egy tizedesben és egy őrmesterben. - Ki a legmenőbb őrmestere? - kérdezte.
- D'Alessio őrmester... de itt aztán megálljunk - közölte barátságos hangon Tarbell. - Őt nem kapja meg, százados. Túlságosan is őrá kell hagyatkoznom.
Reisman szívósan alkudozott, de tudta, hol a határ.
- Kit kaphatok meg? - kérdezte.
- Ebben a rangfokozatban egyetlen szabad emberem van most, és jó ideig szabad is lesz. - Legalábbis, úgy gondolom.
- Elfogadom.
- Carl Morgant?
- A hóhért?
- Igen.
- Elfogadom.
Korábban fel sem ötlött ez a gondolat Reismanben, de belátta, hogy van ebben valami sajátos logika. Ha saját erejéből és vezetői képességéből nem futná arra, hogy biztosítsa magának a foglyok tiszteletét és együttműködését, s nem sikerülne őket kordában tartania, akkor beléjük oltja a Morgantól való rettegést, és az ő hátborzongató jelenléte szüntelen serkentőként hat majd.
- Azt szeretném, ha egy mód van rá, hogy mostantól fogva külön-külön zárkában tartsák őket - folytatta Reisman. - Ne érintkezzenek egymással. Miután az egész csoportot alaposan szemügyre vettem, majd egyenként akarok beszélni a fejükkel.
Tarbell elmagyarázta a börtönszabályzat alapelveit. A foglyok általában alaki kiképzésen vesznek részt, majd tornagyakorlatokat végeznek, ezt követően kerülnek a műhelyekbe. - Valamennyien, kivéve a halálraítélteket. Ezeket naponta egyszer kivisszük a levegőre egy kis mozgásra, de ez minden. Semmi egyebet nem követelünk tőlük.
- Nem tehetnének ezúttal kivételt? - kérdezte Reisman. - Vigyék ki mind a tizenkét foglyomat, a halálraítélteket is, és osszák be őket egy szakaszba alaki kiképzésre. Meg akarom figyelni, hogyan reagálnak néhány egyszerű parancsra.
- Baj lesz, ha ezt csinálja - figyelmeztette Tarbell. - Miért nem válogatja ki először az embereit?
- Mostantól fogva másban sem lesz részem, csak bajban, ezredes - válaszolta Reisman. - De valahol csak el kell kezdenem. Azt hiszem, ennél jobb módot nem találok erre. Semmi ígéret. Semmi reménykeltés. Semmi új, ami ügyeskedésre bírhatná őket. Nulláról indulunk, azután meglátjuk, mi történik.

 

Victor Franko gyanakodott, de azért fellelkesült. Valami megváltozott a napi taposómalomban; olyasféle változás volt ez, amelyet nem értett ugyan, de úgy értelmezte, számára kedvező a fordulat, mert pillanatnyilag kiemelte őt a hullajelöltek elszigeteltségéből. Ezt megelőzően is ki-kivitték sétára, de napról napra csak ugyanazt az utat róhatta, akár egy pórázon vezetett kutya, amely mindig megkeresi azt a helyet, ahová előző alkalommal vizeit, mindig csak a börtönudvar egy kis, elkülönített sarkát látta, ahol senkivel sem volt szabad szót váltania. Még a napi kétszeri nyomorúságos ételét is magányos zárkájába hozták, így azután valósággal ujjongott, amikor ismét együtt lehetett másokkal, új arcokat látott. Még azt sem tudta, vajon ínyére lesz-e az, vagy egyetért-e azzal, ami ezután következik; csak várt, azután majd eldönti, mit tesz, s meglátja, mit érez.
Elállt az eső, a levegő hűvös, tiszta illatú volt. Bowren tizedes sorakoztatta a szakaszt, tizenketten álltak pihenjben négy sorban, s Franko úgy látta, szokatlanul népes őrszemélyzet fogja közre őket. Szemét végigjártatta a rabokon és az őrökön, arckifejezésük és testtartásuk alapján mérte fel erejüket és teherbíró képességüket. Akadt a foglyok között néhány, akit távolról már látott, de egyikükkel sem került még egy szakaszba. Erőt látott, vak, legyűrhetetlen erőt abban az óriásban, aki egyenesen maga elé meredve, feszes vigyázzban állt. Látta a hajdani erő roncsait, látta a ravaszság hatalmát, de azért egy se volt annyira ravasz, mint ő. Középszert is látott, azt a testi és szellemi középszerűséget, amit eddig minden börtönében tapasztalt: a megtört és passzív rabokat övezte ez a kétségbeejtő és leverő légkör. És gyengeséget is tapasztalt, a gyávaság áporodott látványát és szagát. Mindezt látta, mert őbenne is lakozott.
Az őrök lövésre kész fegyverrel feszülten figyelték őket. Néhányat Franko fölismert. Bowren tizedesnek, aki gyakran végeztetett vele tornagyakorlatokat, keskeny csípőjén súlyos 45-ös revolver lógott, s Franko szájában összefutott a nyál erre a látványra, annyira irigyelte... mígnem pillantása a fölismerés döbbent rémületével állapodott meg a zömök törzsőrmesteren, aki némán álldogált a szakasz szélén: komornak tűnt és láthatóan feszengett. A rémület azonban a másodperc tört része alatt elszállt, s helyébe gyűlölet lépett. Nem kapsz el, te kurafi, ordított fel gondolatban.
Figyelmét most hirtelen a mellette álló fogolyra összpontosította, bár egyetlen pillantást se vetett rá. Szomszédja arcán ijedt, űzött kifejezés ült, tekintete rémült és kérdő, amint kapcsolatot próbálva teremteni Frankóval, fölmérte.
- Mi a szart akarnak? - dünnyögte Franko, anélkül, hogy elfordította volna a fejét. Tilos volt beszélgetni.
- Fogalmam sincs - súgta boldogan Odell. Micsoda öröm, hogy valaki éppen őt szemelte ki. - Reméltem, hogy te tudod. Én csak ma délelőtt kerültem ide. Azt hiszem, gyakorlatoztatni fognak minket.
- Nyavalyát fognak! Nem csinálnak belőlem semmiféle istenverte ólomkatonát.
- Hogy érted?
Franko maga sem tudta, mit értett ezen, de azt tudta, hogy most már értenie kell ezen valamit. Dörzsölt fiú ő, majd megmutatja nekik, ráadásul ismerte az előírásokat és a szabályzatokat.

 

Az egész gyakorlótér hemzsegett a niggerektől. Balhés Maggot meglátta azt, akivel aznap reggel összeakaszkodott. A sor túlsó végén állt. Az őrök tudatosan távol tartották őket egymástól, de az, hogy az indián mellé állították, majdnem ugyanolyan aljasság, sőt bizonyos tekintetben még komiszabb dolog volt, mert Maggot jól tudta, hogy semmit sem fog tenni vagy mondani, amivel kihívhatná az óriás haragját. Orrát fintorgatta a szomszédjából áradó szag miatt. Most már tudta, mi a válasz arra a kérdésre, amellyel odahaza a fiúk ugratják egymást: „Mi az, ami még a niggernél is inkább bűzlik?”
Maggotot nem is annyira az aggasztotta, mi fog vele történni, hanem az, hogy egy szakaszba vágták niggerekkel meg indiánokkal, holmi mexikóiakkal és más idegenekkel. Zsidók nem voltak közöttük, mert a zsidókban nincs annyi mersz, hogy olyasféle zűrbe keveredjenek, mint ő. Igaz, a halálos ítélet aggasztotta, de az a furfangos zsidó ügyvéd azt mondta neki, jó esélye van arra, hogy kegyelmet kapjon, s különben is, ráér majd akkor aggódni, ha eljön az akasztás órája. De jól tudta: ha az embert sittre vágják, lesz ott nigger is, annyi szent, és tudta azt is, hogy távol otthontól vannak helyek, ahol fehéreket és niggereket összezárnak; mindig félve és undorodva gondolt erre.
Amikor a zárkák kiosztására került sor, fülelt a smasszerek beszélgetésére, s az egyik kiejtésében fölismerte a várva várt mézédes hanglejtést. Félrehívta az őrt.
- Georgiai vagy, komám? - kérdezte.
- Há' persze... savannah-i... hát aztán?
- Rajta légy, hogy ne dugjanak össze semmiféle niggerrel, érted?
- Mi a fenét gondolsz, hol vagy itt, a Savannah-Peachtree-ben? - gúnyolódott az őr. - Mind odamentek, ahová mondjuk nektek!
De azért mégiscsak külön zárkát adtak neki az épület harmadik emeletén.
Reisman ott állt előttük, és úgy érezte magát, mint egy másodosztályú rögbicsapat istenverte edzője, amint éppen taktikai értekezletet tart. Fogadta Bowren tizedes tisztelgését, miközben Carl Morgan törzsőrmester félreállva figyelt; láthatólag nem tudta, mit tegyen, s voltaképpen hová is tartozik. - Oké, emberek, most egy kis menetgyakorlat következik! - Hűvös, kutató tekintetek irányultak rá. - Sorakozzanak nagyság szerint, megtartva a sorbeosztást, balról jobbra, de szedjék a lábukat!
Reisman észrevette, hogy Morgan emlékezik rá a Hentesbárd-beli estéről, s hogy fúrja valami az oldalát, mert képtelen rájönni, mit keresett ott Reisman, meg hogy miért osztották most be hozzá. Az is kétségtelen volt, hogy bármi egyebet mondott is neki az áthelyezéséről Tarbell ezredes, nyilván megemlítette, hogy különleges feladatának teljesítése ideiglenesen szünetel, mert Morgan törzsőrmester olyan sértődött arccal állt, mint egy vásott kölyök, akitől éppen abban a pillanatban vettek el egy békát, amikor ki akarta azt belezni.
Morgant megpillantva, Reismannek most először jutott az eszébe Tess Simmons. Hogyan is feledkezhetett meg a lányról ennyire? Úgy tűnt, mintha soha életében nem találkozott volna vele. Majd később egyszer, bizonygatta magának, meglátogatja.
A sorok megbolydultak, amint az emberek új helyüket keresték, de végül ismét kiigazodtak. Az első sorban, parancsának megfelelően, az ő emberei álltak, élen a hatalmas termetű Samson Poseyval. Most, hogy először látta őket együtt, furcsa érzés lett úrrá rajta, tudva, milyen sors vár rájuk, azoknak pedig fogalmuk sincsen semmiről. Külsőleg mit sem különböztek a mögöttük sorakozóktól vagy a gyakorlótéren látott többi fogolytól, mégis már-már dacosan meredt az előtte álló tizenkét emberre.
Reisman mély hangon, tagoltán beszélt, s elégedetten hallgatta a saját hangját, amint végigzúgott a gyakorlótéren: - Amikor parancsot adok, kezdjenek beszámolni, balról jobbra, elölről hátra! - Élvezte a parancsolás mámorát. - Ha valamiért szólni akarok valamelyikükhöz, az illetőt a számán szólítom. Ha maguk akarnak szólni hozzám, a megszólítás: százados vagy uram! Ennyit erről. Beszámolás, indulj!
Alig akadt néhány közöttük, aki valóban hangosan beszámolt volna, és most is észlelhető volt a habozás, mint mindig, ha többen megbontják a sort, de hát Reisman tudta, hogy egyetlen kiképzetlen szakasz sem tud jól beszámolni, ha még sohasem gyakorolta ezt. Amikor befejezték, Reisman odafordult Morganhoz.
- Vegye át a szakaszt, őrmester, és gyakoroltassa velük! Morgan odalépett elé és tisztelgett. - Beszélhetnék négyszemközt önnel, uram?
- Természetesen.
Néhány lépésre eltávolodtak a szakasztól. Reisman undorodva hátrahőkölt, amikor Morgan titokzatoskodva közel hajolt hozzá, oly közel, hogy hallotta a szuszogását.
- Mi a baj, őrmester?
Morgan kínos zavarban megsúgta neki, s Reisman legszívesebben hangosan felnevetett volna, de azután észbekapott, mert rádöbbent, hogy most még egy további problémával kell megbirkóznia.
- A legokosabb, ha jól megfigyel mindent és gyorsan megtanulja, hogyan kell - vetette oda neki hűvösen. - Mert mától fogva ez is a kötelessége lesz.
Reisman visszament a szakaszhoz, az őrmester pedig leverten kullogott a nyomában. Morgan ugyanis még soha életében nem gyakorlatoztatott egy szakaszt.
- Bowren tizedes! - kiáltotta Reisman.
Bowren kivágódott elé és feszesen tisztelgett. - Igen, uram?
- Ért az alaki kiképzéshez?
- Nagyon is, uram.
- Akkor vegye át a parancsnokságot és kezdje meg a kiképzést.
Már az első „Jobbra át, előre indulj!” parancs elhangzása után zavar támadt a szakaszban. A hátsó sorok rendben megindultak, de az első sorban egyvalaki meg sem moccant, és ezzel feltartóztatta az egész sort.
- Szakasz, állj! - vezényelt Bowren, azután kérdően tekintett Reismanre.
- Sorakoztassa újra őket, azután kezdje elölről, tizedes.
Ismét csak az történt, mint az első alkalommal, de ezúttal lökdösődés is támadt. Bowren odasietett és szétválasztotta az embereket.
- Ez a szarházi nem mozdul - mondta Sawyer. Reisman az inas, olajbarna arcú fogolyhoz fordult, aki mozdulatlanul állt és csak meresztette a szemét a többiekre.
- Valami baj van, Hetes? - kérdezte Reisman.
- Hát persze, hogy van - vetette oda pimaszul Franko.
- Hát persze, hogy van - micsoda?
- Hát persze, hogy van.
- Hát persze, hogy van, uram! - csattant fel Reisman.
- Nekem nem kell uraznom sem magát, sem senki mást, százados. És menetelnem sem kell, ha nem akarok, így rendeli a szabályzat, és ezt maga is tudja.
- S miért nem kell menetelnie, Hetes?
A szakasz többi tagja körbeállta őket, idegesen meredt rájuk; elképesztette őket a szóváltás. Morgan őrmester ajkán önelégült mosoly suhant át. Bowren tizedes legszívesebben ököllel vágott volna Franko sárga fogaiba. Régóta tudta hogy ez a pasas bajkeverő, de most úgy tűnt, hogy a százados szántszándékkal keresi a bajt.
- Elítélteknek nem kell részt venniük alaki kiképzésben - mondta Franko.
Válaszát meghallották az első sorban állók is, és elgondolkodtak a hallottakon. Reisman szinte látta, hogyan indul meg a belső küzdelem minden egyes emberben, s ki nem mondottan is próbára tette a csoportot. Egy jelentéktelen ügyben megnyílt a tiltakozás szelepe, s ha a többiek elhiszik, hogy még mindig vannak jogaik, lelkesen felsorakoznak majd védelmükre.
- Mit követett el? Elgázolta az ezredes kutyáját? - gúnyolódott Reisman.
Franko legszívesebben az arcába vágta volna, világgá ordította volna a gyilkosságot. Olyan belső düh fogta el, hogy az ujjai remegni kezdtek, annyira szerette volna a százados nyakába mélyeszteni őket. De ha kikiáltaná, hogy gyilkolt - vallomásszámba menne, s ez maga után vonná az ítélet végrehajtását, márpedig ezt a szívességet nem teszi meg nekik.
- Így van, százados - mondta.
- Megtagadja a menetgyakorlatot? - kérdezte Reisman.
- Meg.
- Hogy hívják?
- Hetes.
- Franko a neve, uram - vetette közbe Bowren tizedes.
- Jöjjön csak ide, Franko. Beszélni akarok magával - mondta békülékeny hangon Reisman.
Franko megrándította a vállát, azután kilépett a sorból és lassan ballagni kezdett a Reisman által mutatott irányba. Reisman mosolyogva lépkedett mellette, egyik karjával átölelte Franko vállát. Magasságban, súlyban egyenlők voltak. Reisman közel hajolt Franko füléhez.
- Ide figyelj, te rohadt digó. Ha nem menetelsz, kitaposom a beled - súgta neki tárgyilagos hangon. Azután levette róla a karját, sarkonfordult és visszament a szakaszhoz.
Tudta, hogy Franko követni fogja. Érezte maga mögött a rohanó test szelét. Villámgyorsan féltérdre ereszkedett, behúzta a fejét és fölnyúlt. Franko fölbukott a kemény, rögös földön, feje egyvonalba került Reisman térdével, levegő után kapkodott. Reisman odanyúlt, mintha talpra akarná segíteni, azután gyilkos erővel lecsapott oldalt az állára. Franko eszméletlenül terült el. Bowren tizedes fölé hajolt. A többi őr szorosabbra vonta a gyűrűt a szakasz körül.
- Mit látott, tizedes? - kérdezte Reisman.
- Láttam, hogy ez a fogoly megtámadta, uram, és ön kénytelen volt védekezni - felelte Bowren.
- Köszönöm, tizedes - mondta Reisman és odakiáltott Morgannek: - Cipelje vissza ezt az embert a zárkájába, őrmester. Vigyen magával egy őrt is.
De tévedett, ha azt képzelte, hogy a többiek zokszó nélkül tudomásul veszik a történteket. A felsorakoztatott foglyok morogtak.
- Ha valakinek lenne még mondanivalója, csak ki vele - mondta Reisman. - Meghallgatom.
- Ha igaz az, amit mondott, akkor én se menetelek - szólalt meg habozva Maggot. - Mi a fenének is? Aszongyák, úgyis fölkötnek.
- Rendben van, maga dacos déli - vetette oda neki Reisman. - Lépjen ki a sorból.
Maggot óvatosan lépett egyet előre. - Velem ne csináljon semmi olyasmit - mondta, arrafelé intett, ahol éppen elszállították Franko ernyedt testét. - Ezért hadbíróság elé kerülhet, úgy ám. Azzal fejezi be velünk, hogy komoly lekvárba kerül.
Reisman látta, hogy kezd kialakulni a kárhozottak szövetsége. Bizonyos értelemben ez jó volt, más értelemben azonban ő maga ostoba színben tűnt fel. - Aki még börtönprókátornak érzi magát, és úgy gondolja, hogy nem köteles alaki kiképzésben részt venni, lépjen ki a sorból - parancsolta kihívó hangon.
Odell nemigen tudta, mit is tegyen, de úgy gondolta, ha igaz, hogy az elítéltek nem kötelesek menetgyakorlatot végezni, akkor minek tenné meg? Franko beszélt vele, rendes pasas, lehet, hogy neki is tiltakoznia kellene. Sawyer menetelni akart, élesre vasalt tiszti egyenruhát akart és menetelni, menetelni, menetelni, így hát várt. Napoleon White kilépett. Nem tiltakozásképpen, de minél kevesebbet kell eltűrnie bármelyikük részéről, annál inkább kedvére való a dolog. Jimenez kilépett. Úgyis el kell mennie az akasztófa alá, az elég is lesz a menetelésből. Odellt újfajta izgalom fogta el és kilépett. Végül Sawyer is kilépett. Samson Posey látta, hogy a szomszédja előre lép, hát ő is kilépett.
Hatan álltak tehát most a sor előtt, az első sor többi tagja pedig nem mozdult. Reisman ismerte az előéletüket, de nem ismerte az életrajzokhoz tartozó embereket, mégis bizonyos volt abban, hogy az első sor tagjainak útja örökre szétvált.
- Bowren tizedes! - kiáltotta. - Jelöljön ki egy őrt, aki visszakíséri ezeket az embereket a cellájukba, azután harminc percig gyakorlatoztassa a szakaszt, utána leléphetnek.

 

Három órára a foglyok végeztek aznapi második és egyben utolsó étkezésükkel; átkozódtak magukban a napról napra egyhangúan ismétlődő kelbimbó miatt. Reisman fölment a harmadik emeleti keskeny futóhídra és kezdett körbejárni a börtönpallón. Morgan őrmestert ismét elküldte, tanulja meg az alaki kiképzést D'Alessio szolgálatvezető őrmestertől. Bowren tizedes és egy katonai rendőr elkísérték Reismant az egyes zárkákhoz. Azt a parancsot kapták, hogy maradjanak le tíz lépéssel és ne halljanak semmit, amíg a százados ki nem jön a cellából vagy nem kiált értük.
Victor Franko fölemelkedett a priccséről, amikor meglátta, ki lépett be a cellájába. Ugrásra készen ült.
- Hello, Franko! - üdvözölte Reisman. Körülnézett, hová ülhetne le, de a cellában a priccs volt az egyetlen ülőalkalmatosság, így azután megállt a cella közepén és ráérősen körbejáratta a szemét. - Valami nagyon fontosról akarok beszélni magával.
- Majd én az ezredessel megbeszélem, amit akarok - jelentette ki Franko vadul meresztve a szemét. Semmi nem kerülte a figyelmét. Tudta ő, mit fog tenni. Kivárja, mi történik. Ha a perújrafelvétel kútba esik, majd kíméletlen bánásmódról ordít és megkísérel hadbírósági tárgyalást kierőszakolni: egyetlen tiszt sem üthet meg büntetlenül egy közlegényt. Ezt még Patton tábornok sem engedhetné meg magának. Ike Eisenhower beleverné a szarba az orrát és rákényszerítené, hogy kérjen bocsánatot. Márpedig ha vádat emelnek a százados ellen, szükségük lesz rá tanúként. A halottak viszont nem beszélnek. Mindehhez idő kell idő, s közben ő tovább él és megpróbál újra kifundálni valamit.
- Egyelőre felejtsük el a ma délelőttöt - mondta Reisman, - Mit szólna ahhoz, ha kikerülne innen?
- Most aztán elég a hergelésből, értette?
- Al azt mondta nekem, hogy maga kemény fickó.
- Miféle Al? - Franko álla leesett a csodálkozástól.
- Capone... a maga unokafivére, Al. Hát nem azt mesélte az őröknek, hogy maga Al Capone unokafivére?
- Ugyan! Egy nagy szart! Mit tudnak ezek a parasztok!
- Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám magának, Ál megfaggyúzta, hogy kikerüljön innen?
- Azt mondanám, hogy maga egy szar pali, és tudnám is, hogy így van.
Reisman megértette, ha valaki büszkén arrogáns. Tudta, hogyan kell az ilyenekkel bánni, de Franko arcátlansága egy menyétére emlékeztette. Jól ismerte a Frankó-féléket. Egy időben, nagyon régen, még Chicagóban, félt tőlük, mert mesterien tudták rettegésben tartani a többieket. De akkor még jóval fiatalabb volt, s mihelyt megtanulta, hogy ők is véreznek, ordítanak fájdalmukban, rettegnek és meghalnak, egyenlő lett velük, vagy talán még erősebb is lett náluk. S ezzel a fickóval is élvezi majd a játékot, a kihívást, amely, jól tudta, elmaradhatatlan, ahogyan aznap délelőtt is élvezte testi-lelki fölényét. Legszívesebben megragadta és egyik faltól a másikig pofozta volna, hogy végül összetörve, vinnyogva hagyja a földön, de hát ez gyermekes dolog lenne, s nem is menne vele sokra.
- Katonának szart sem ér maga, Franko! - kezdte halkan. - Láttam a törzslapját, s ma reggel is ezt bizonyította. A legokosabb az lett volna, ha otthagyják Leavenworthben. Miért ment bele az egyezségbe? Hiszen nem is gondolta komolyan, amikor kijelentette, beáll a seregbe.
- Ide figyeljen, tulajdonképpen mi a fenét akar tőlem? - kérdezte óvatosan Franko. - Maga amolyan ügyvédféle? - Hirtelen megenyhült a hangja. - Csak nincsen magánál a semmítőszék jelentése, százados? Kell, hogy futni hagyjanak engem.
- Nem, nem vagyok ügyvéd, és semmiféle jelentés sincsen nálam, Franko - válaszolta kapásból Reisman. Hogy az istenbe kell az ilyesmit megmondani, tűnődött. Hogyan kell megmondani egy embernek, akár az ilyen nyomorultnak, hogy az életre szóló új szerződést kínálja neki? Talán úgy, hogy bumm, belevágja a pofájába, vagy pedig maga is ízlelgeti egy ideig, s kivárja a legdrámaibb pillanatot? - Mit szólna ahhoz - szólalt meg végül -, ha a hadsereg még egy lehetőséget adna magának, hogy helyrehozza, amit tett?
- Az isten szerelmére, bökje már ki, százados! - kiáltott fel Franko. Ha csak egy egészen halvány kis reménysugár, akkor is köpjed már el, te kurva százados. De figyeljed, ó uramisten, figyeljed, mert csavarteszű ám! Azután mondd azt, amit várnak tőled, és mondd úgy, ahogyan azt elvárják tőled. - Ó igen, uram istenemre, igen, uram! - Halk, már-már hitetlenkedő sikolyként szakadt ki belőle.
- Csakhogy ezúttal nem kerül valamiféle szabályos egységbe. Úgy megy el innen, hogy a világ számára halott, és olyan keményen dolgozik, ahogyan még soha eddig életében. Menetelés, kézitusa, fegyverek, robbantás, ejtőernyős ugrás, azután elmegy, ahová a hadsereg küldi, és talán gyorsabban megölik, mint ahogyan a kötél végezne magával, s az is lehet, hogy még keservesebb lesz a halála. Ha pedig minden jól végződik, semmit nem kap... semmit, csak egy talánt. S akkor még mindig ott van a kötél!
- Akkor is azt válaszolnám: igen, uram!
- Igen, uram! - visszhangozta Reisman. - Igen, azt hiszem valóban azt mondaná... - Legalábbis egyelőre, amíg meglátnád, merről fúj a szél. De gondolni csak úgy gondolnád, mint annak idején Leavenworth-ben. - Ennek az egész dolognak semmi köze sincsen a maga fellebbezéséhez, Franko. Ha belemegy, a fellebbezését ideiglenesen felfüggesztik.
- Igen, igen, igen, uram! Hát mi a fenét vár tőlem, mit mondhatnék... nemet? Megteszem, uram. Csak adjon egy lehetőséget!
- Rendben van, Franko - mondta Reisman csöndesen. - Ezzel végeztünk is a hivatalos résszel. - Kabátzsebéből egy csomag cigarettát húzott elő és odakínálta Frankónak. - Gyújtson rá.
- Szabályba ütközik.
- Ne törődjék vele. Azt hiszem, szüksége lesz rá. Mostantól fogva nagyon sok szabályt fogunk megsérteni, de maga csak azokat törheti meg, amelyekre én adok parancsot. Ne keveredjen bele semmibe, ne másszon bele semmi zűrbe, akkor jól megleszünk egymással. - Reisman maga is észrevette, hogy alig néhány perc alatt már úgy papolt, mint valamiféle üres agyú krapek, akit maga is megvetett, de hát milyen más útja maradt? Ez is a feladat egyik hátulütője volt, és mostantól fogva csak rosszabbá válhat a helyzet.
Franko szájjal kihúzott a pakliból egy cigarettát és rágyújtott a Reisman által odakínált öngyújtóval. - Köszönet, uram - mondta. Uramisten, mégiscsak megúszom! Újra átverem őket! De ismerlek téged is, te rohadék! Akarsz valamit tőlem! A hadsereg akar valamit tőlem! Nem jöttök ti Victor Frankóhoz, ha nincsen szükségetek Victor Frankóra, és bármit is mondjak, bárhogy is mondjam, magának, tisztelt százados, magának szüksége van énrám, így aztán mostantól fogva kvittek vagyunk.
Reisman kilépett a zárkából. A szavakon túl, a kommunikáció valamilyen tudattalan szintjén mindketten megértették a másikat, s mindketten ismét fölmérték ellenfelüket, akivel majd meg kell küzdeniük.

 

5.

- Befészkelte magát valami a valagába, de akkora, hogy elér egészen az agyáig, és ettől nem tud normálisan gondolkodni, hadnagy - morogta Reisman. Tisztában volt azzal, hogy ez a módszer merőben elhibázott a fekete Napoleon White esetében, de egyszerűen nem bírt magával. Ez a pasas úgy körülbástyázta magát, hogy nem lehet hozzáférkőzni.
Napoleon a priccsén hevert, feje alatt összekulcsolta a kezét és sötéten meredt a mennyezetre.
- Mondok én magának valamit, százados - kezdte, de tekintetét nem vette le a plafonról. - Azt mondom magának, amit Flavius Honorius, a nyugat-római birodalom utolsó császára mondott az őslakosoknak, amikor eltakarodott arról a vidékről: Gondoskodjatok saját védelmetekről! - Felkönyökölve haragos pillantást lövellt Reismanra. - S többé ne gúnyoljon ezzel a hadnagyozással. Nem vagyok hadnagy. Rab vagyok. - Ezzel ismét hanyatt vágta magát és tovább bámulta a mennyezetet.
- Nem értem magát, White - rázta a fejét Reisman. Valamennyi kiszemelt fogoly közül ez volt egyike azoknak a keveseknek, akiken valóban segíteni akart, egyike azon keveseknek, akikkel, úgy gondolta, együtt tudna dolgozni, mint férfi a férfival, katona a katonával. - Mi a fenének lépett be a hadseregbe? Miért jelentkezett önként tiszti iskolára? Mit törődött mindezzel, ha egyszer olyan fontos sem volt magának az egész, mint körme alatt a piszok?
- Egyszer... - tűnődött halkan Napoleon. Azután felült és lábát letette a hideg kőpadlóra. - Ugyanazért léptem be a hadseregbe, mint maga, és megmondhatom magának, hogy már maga ez a lépés is rengeteget kivesz egy színes bőrű emberből. Háború folyt, és azt mondták nekem, hogy az ő oldalukon a helyem.
- De hát most sem áll a másik oldalon, igaz?
- Senkinek az oldalán sem állok. Ez nem az én háborúm. Ha egy feketékből álló hadsereg vonulna Washington ellen, akkor az ő oldalukon állnék. A tiszti iskolára pedig azért jelentkeztem önként, mert négy év egyetemmel a hátam mögött úgy gondoltam, tudok valamit, ők meg azt mondták nekem, hogy tiszt leszek meg úriember. Nézzen csak meg, százados - folytatta és égnek emelte a karját. - Nigger vagyok. És nigger leszek még azután is, hogy a kötelet a nyakamra teszik, vagy éppenséggel akkor is, ha mégsem teszik. S tudja, mit? Most végre büszke vagyok erre. Nem ér nekem annyit az életem, hogy eladjam azt a keveset, ami még hátra van belőle. Ha újra lehetőségem nyílna arra, hogy megöljek olyasvalakit, mint akit elintéztem, hát újra megtenném. - Napoleon megvetően végigmérte Reismant. - Magát is meg tudnám ölni, százados.
- Nem tudna megölni - mosolygott Reisman. - Merthogy én vagyok a jobbik, White. Olyasmiket tudok a verekedésről és ölesről, amiről magának fogalma sincs. Nem kínálom fel magának az életet, mert ezt nem ígérhetem meg. De megtanítom mindezekre a dolgokra, és alkalmat nyújtok arra, hogy kiélhesse vérszomját. Maga most nem egyéb, mint valaki, aki sajnálja önmagát.
Napoleon ismét hanyatt dőlt, a mennyezetre meredt és nem válaszolt semmit. Elszállt belőle a düh, belefáradt a vitába.
- Később még visszajövök, hadnagy - fejezte be a beszélgetést Reisman. - Az lesz az utolsó választási lehetőségé. Ha akarja, elfogadja az ajánlatomat, ha nem, hát nem. De ha elutasítja, átkozott bolond. - A százados ezzel kilépett a körpallóra, odaintette magához Bowrent és a két katonai rendőrt, s elindultak a következő zárka felé. Ha White nemet mondana, még több időt kellene elfecsérelnie arra, hogy pótlást keressen, márpedig ezt nem engedhette meg magának. Jóllehet fennállt a faji összetűzések eshetősége, a csoport, mihelyt fölszámolták ezt a konfliktust, erősebb lenne White-tal. S White-nak esze van, született vezető, becsületes meggyőződéséből fakadó szenvedéllyel élt, s ezt a hitet ismét fel lehetne támasztani. Reismannek szüksége volt egy ilyen emberre, hogy ellensúlyozza a Franko és mások által okozott fertőzést. S ha egyszer megtanulnak tisztelni és követni egy négert mint a csoporton belüli vezetőjüket - nem azért, mert fekete, hanem, ha bebizonyosodik, hogy ő a legkiválóbb közöttük -, úgy ez annak lenne a jele, hogy valóban leküzdötték kicsinyes romlottságukat, és versengve tennének túl egymáson.
Eltelt egy idő, míg Napoleon gondolatban visszatért a realitások világába. Mostanában ez mindig hosszú időt vett igénybe, mert annyira felülemelkedett mindenen, oly messzire eltávolodott a maga megvilágosodott, védett világába, oly szívósan küzdött elefántcsonttornyú magányáért és olyan kíméletlen volt az ébredése a zuhanás után. A századossal folytatott beszélgetés azonban segített rajta. A százados elhozta neki a művelt beszéd, a próbálkozásra buzdítás ösztönző erejét. Napoleonnak egykor nem kellett gondolkodnia azon, ki ő és mi a helye a világon. Olyan jól ment a sora, hogy úgy vélte, jussa van hozzá.
Lehetséges, hogy a Hálaadó Ünnep, ez a páratlanul csodálatos nap volt életének csúcspontja? Vagy csak azért volt az a nap oly varázsos, mert most, nyomorúsága mélypontján így emlékezett vissza rá? Nem, az a nap valóban varázslatos volt...

 

Jóval melegebb volt, mint amit novemberben várt volna az ember. A ragyogó délelőtti napfény ígérettel töltötte el a stadiont, a kék égen egyetlen felhő sem látszott, New York folyói felől friss, könnyű szellő suhant át a rögbipályán, magával hozva az őszi táj hamisítatlan nosztalgiaillatait. Ott állt együtt a többi lila-fehér, vörös-sárga mezes élvonalbeli játékossal, vidáman, büszkén néztek farkasszemet, ugyanakkor lelkesítő szorongás is úrrá lett rajtuk. A pázsit fölött a frissen vágott fű mámorító szaga lengett. Bár itt-ott kopár, barna foltok mutatkoztak, és a levegőt betöltötte az égetett falevelek szaga, amely Napoleonban felkeltette a washingtoni és a középiskolai évek régebbi emlékeit, amikor a játékosok és a nézők barna arcok egyetlen összefüggő tengerévé mosódtak össze. Milyen pompás érzés volt, ha őt, az Egyes Számú játékost ünnepelték.
Ezen a pályán azonban ő volt az egyetlen néger. Ez örömmel, de egyben rémülettel töltötte el. Az óriási stadionban - akárcsak a még ennél is hatalmasabb, bonyolultabb életben, amelyet maga választott és amelyen győzedelmeskedett - a családtagok és barátok barna arca elveszett a tomboló fehér árban. Ám a legnagyobb csoda az volt, hogy ebben a fehér tengerben milyen sokan éljenezték Napoleont, s akik kifütyülték, azok sem voltak ellenségek, pusztán csak a vörös-sárga mezesek szurkolói.
- Na-po-le-on! Na-po-le-on! Na-po-le-on!
Ó, hogy buzdították azon a napon! S ő hogyan játszott akkor!
Idő! Spoletti kínjában rángatózva ott feküdt az oldalvonalon. A pályáról és a kispadról valamennyien odarohantak hozzá. Napoleont rosszullét környékezte, amikor látta, hogyan ömlik a vér cseretársának a szeméből. A nyílt pályán Napoleon gyors, ravasz és utolérhetetlen volt. A nehezebb testalkatú Spoletti könnyebben hatolt át az ellenfél csontból és izomból eléje tornyosuló falán; erre volt ekkor szüksége a csapatnak, és az edző éppen ezért küldte be a pályára és cserélte le vele Napoleont a balfedezet posztján. Az óra már-már a mérkőzés végét jelezte. A lila-fehérek egygólos hátrányban voltak.
- Ó istenem, nézzétek! - sóhajtott fel valaki, s lehajolt, hogy megkísérelje elállítani a vérzést.
- Hagyjátok a fenébe! - ordított az edző és Spoletti fölé tornyosult. Látta, hogy játékosai elgyöngülnek a vér, a fájdalomtól kapálózó karok, lábak látványától, az elgyötört hörgésektől. - Az isten verjen meg titeket, srácok! Kotródjátok innen, vissza a pályára! Napoleon...
Napoleon odasietett az edzőhöz, aki előrehajolva súgott a fülébe: - Az anyád istenit, Nappy, eredj be és csinálj valamit!
Spolettit levitték a pályáról. Egy ember összeszorítva tartotta a felhasadt szemhéjat, a játék pedig folytatódott.
Amikor kezdés előtt összebújtak, Napoleon szólt a többieknek: - Az edző azt mondja: a tizenhetest!
A csapatkapitány kérdően pillantott rá. - Hát, ez nem a legalkalmasabb idő mindenféle trükkre - mondta. - Most szét kell robbantanunk a védelmi vonalukat!
- Nem. Azt mondja: a tizenhetest.
- Sztár akarsz lenni, mi?
- Miért ne?
- Oké, Nappy, akkor hát legyen a tizenhetes! - A kapitány nagyot csapott a fenekére, amint felfejlődtek a játékhoz. - Nyomás!
A tizenhetes úgynevezett körhinta figura volt különböző változatokkal. A csapat egész évben gyakorolta, csiszolgatta, de eddig csak egyszer-kétszer alkalmazták kulcsfontosságú helyzetekben, a változatokat pedig még egyszer sem próbálták ki. Ilyen taktika volt ez. Ha túl gyakran vetik be, akkor már vége is, mert mindenki tudná, mi következik.
A kapitány a negyedvonalnál elcsípte a labdát. Megperdült és odadobta Napoleonnak, amint az éppen a jobbfedezet helyén tört előre. Napoleon teljes erővel, hosszú léptekkel futott, mintha a jobbszélen akarna végigrohanni a pályán, azután a hóna alól átpasszolta a labdát a jobbszélsőnek, amikor az feltűnt mögötte és az ellenkező irányba futott. Napoleon nem lassított, labda nélkül túlfutott a gólvonalon, azt hitte sikerült maga után csalnia a vörössárgákat, s ezzel megnyitotta az utat a túlsó szélen futó társa előtt. De a vörös-sárgákat szurkolóik biztatták: „Tartsátok azt a vonalat!”, s gyorsan - sajnos, túlságosan is gyorsan - felzárkóztak és a labdával rohanó jobbszélsőt hét yarddal a középvonal mögött elkenték.
Az összetartásnál komorak, elkeseredettek voltak, de a kudarc tüzelte őket. - Még mit mondott az edző, Nappy? - kérdezte a kapitány.
- Azt mondta, tartsatok ki a tizenhetes mellett.
- Cikizel?
- Nem. Ezt mondta. Próbáljuk ki a passzoló változatot.
- Újra a tizenhetes - mondta a kapitány. - Hát, akkor legyen a passzoló változat, de most sikerülnie kell. Kell! Értitek?
Amint felálltak a kezdéshez, Napoleon az órára sandított. Még harminchárom másodperc. A stadion tombolt. A felállás szoros volt, mintha áttörést akarnának megkísérelni, vagy teljes erővel a szárnyakat próbálnák megkerülni. A vörös-sárgák is felzárkóztak. Emberfogásra tértek át.
Visszajött a labda. Napoleon futás közben vette át a kapitánytól és egyből továbbította a felfutó jobbszélsőnek, csakhogy ezúttal nem színlelt egy hosszú végsprintet, hanem élesen bevágott vörös-sárga középcsatár és őrzője közé, s inaszakadtából rohant a gólvonal felé.
Egyszerre csak mindent elsöprő ordítás harsant a lelátókról - némelyek boldogan, mások ijedten kiáltottak. Napoleon tisztára játszotta magát, a labda szállt a levegőben, túljutott rajta, könnyed ívet írt le, ami szinte vonzotta magához, Napoleon elszakadt a védőktől, akik hirtelen nem kapcsoltak. Nekirugaszkodott, magasra ugrott, melléhez szorította a gyönyörű bőrt, azután levágta magát a földre, s összekuporodva várta a rá zúduló testek rohamát.
Micsoda ordítás! Micsoda diadalmámor töltötte be a stadiont! Mindenki az ő hátát ütögette, ölelgették, csókolták, és a bíróknak zsarukat kellett segítségül hívniuk a pálya megtisztítására, hogy elvégezhessék a büntetőrúgást. S ez is sikerült! A győzelem tudatától hajtva, ez is sikerült nekik. Azután újra mind feléje rohantak, a vállukra emelték, körbetáncoltak vele a zöld gyepen, a boldog fehér arcok ott hullámoztak a jóvágású, verejtéktől csillogó, könnyben ázó barna arc alatt. A kapufák meginogtak, megroppantak és végül kidőltek, hatalmas kavargás ölelte körül, s ezen keresztül hallotta, hogy ütemesen kiáltják: - Na-po-le-on! Na-po-le-on! Na-po-le-on!

 

Úristen, milyen jó, milyen jó is volt az... marston-tyne-i zárkájának kemény emlék-priccsén hánykódva, visszaemlékezve a dicsőségre, Napoleon sírva fakadt...
A mérkőzés után nem akarták elengedni. Mindenki haza akarta vinni hálaadásnapi vacsorára.
- Nem, dehogyis, a családom feljött Washingtonból - hárította el a meghívásokat. - Talán majd máskor, egyszer.
A családja azonnal visszaindult vonaton, s ő kikísérte őket a pályaudvarra. Azt remélték, velük tart a hosszú hétvégére, de azután megértették, amikor elmagyarázta nekik, hogy New Yorkban akar maradni, mert tanulnia kell. Csupa jeles és jó jegyet kapott addig, és nem szeretné lerontani ezt az eredményt. Bár családja küszködve centet centre kuporgatva támogatta, valójában az ösztöndíja segítette át az egyetemi éveken, s ezért az osztályzatok éppoly fontosak voltak a számára, mint a rögbi.
Végre szabad volt.
A gyéren megvilágított Tropicanában Zelda várta. Az egyik boxban ült, cigarettázott és egy csésze kávé állt előtte. Furcsa módon a Tropicana lett a rendszeres találkozóhelyük: chilli vagy zöldséges csirke hideg sörrel ebédre; tanítás után egy kávé, mielőtt elindult volna Bronxba az edzésre; sör és tánc wurlitzerzenére este, ha Zelda megvárta a belvárosban, amíg visszatért. Bár sohasem beszéltek róla, szavak nélkül is tudták, hogy ez az ő helyük, ide beleillenek, idebent minden egyforma színű. Fehér és néger diákok különféle csoportjaival jártak ide, s ha egyedül voltak, a barátságos csaposok és pincérek befogadták őket, s úgy tekintették őket, mint akik várják a többieket, üljenek le hozzájuk. Ez néha megesett, de többnyire csöndben üldögéltek kettesben.
Az egymástól távol elhelyezett, néhány homályos fényforrás, amely nemcsak megvilágította, de még sokkal inkább elrejtette a talmi tropikus kulisszát, megvillant a lány szemüvegén, amikor fölpillantott. Miért nem választottak valami ragyogó, kivilágított helyet, ahol bárki láthatja őket? Egyszerűen nem ezt tették, különösebb oka nem volt. A Tropicana egyetemi tanya volt. Különben is, mi a különbség? Hiszen Napoleon odakint az utcán nyíltan járt a lánnyal. Útkeresztezéseknél Zelda belékarolt, s néha gyorsan meg is szorították egymás kezét.
- Nem. Ülj csak ide mellém - mondta Zelda, amikor Napoleon igyekezett átcsúszni a szemközti padra. Megragadta a csuklóját, és birtokosi élvezettel, határozott mozdulatokkal végigsimított zakóujja alatt a karján, érezni akarta erejét, hatalmát. - Ó, Nappy, Nappy, irtó klassz voltál! Olyan büszke voltam, hogy ismerlek...
Napoleon meglepetten vette észre, hogy érzéki zsibbadás fut végig a hátgerincén és végül megül az ágyékában. Máskor is ültek kézenfogva, még arcon is csókolták egymást, de eddig sohasem rejtett annyi érzékiséget egy ilyen ártatlan mozdulat, mint amikor Zelda most a karján nyugtatta a kezét.
- Nem is a mérkőzés miatt - folytatta a lány. - Tudod, hogy az a véleményem: ostobaság, időpocsékolás, hanem azért, mert mindenkit magad alá gyűrtél. Te voltál a legjobb, a császár. Micsoda diadal a tieid számára!
Napoleon utálta, ha Zelda ilyen hangnemben beszélt az övéiről, mintha csak ő, mármint Napoleon, valamiféle próféta lenne, de azt is tudta, hogy Zelda csak jót akart. Fiatal volt, gondolatait az élet igazságtalanságai kötötték le, míg ő túlontúl is csak személyi sikereivel és a győzelmeivel törődött, és nem maradt sok ideje a nagy kérdéseken töprengeni.
- Meddig maradhatsz? - kérdezte. - Haza vár a családod vacsorára? - Tudta, ha a lány meghívja vacsorára, elmegy hozzá. Szívesen megismerkedne családjával, mert jóllehet népszerű volt az egyetemen, társadalmi élete diákokra és diáktevékenységekre korlátozódott. Érdekes élmény lenne, ha szülőkkel és barátokkal találkozhatna, ha idősebb, nem egyetemista csoportokkal is érintkezhetne.
- Nem várnak - felelte Zelda. - Elmentek hétvégére Lakewoodba. Hát, nem nagyszerű? Az egész kégli egyedül csak az enyém.
Napoleont egyszerre csak szorongás fogta el.
- Szeretnél feljönni? - kérdezte a lány. Azután, hogy ártalmatlanabb színt adjon kérdésének, hozzátette: - Persze, csak akkor, ha nincsen valami más programod. Nem ücsöröghetünk itt naphosszat - mondta már-már kuncogva. - Nem is tudunk mihez kezdeni. Végtére is Hálaadás Napja van.
Napoleon tudta, hogy el kell jönnie a napnak, amikor túllépnek a könnyed bizalmaskodás küszöbén. De milyen ártatlanul és természetesen adta elő a lány, amit mondani akart.
- Nem. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha felmennék hozzád - felelte lassan ejtve a szavakat. - Egészen egyedül lennél velem. Rossz színben tüntethetne fel téged. Az emberek fecsegnének. Tudom, hogy milyenek, ha magamfajtát meglátnának egy tisztes fehér környezetben.
Ismeretségük során első ízben pendítette meg, hogy ő fekete, a lány meg fehér. De most elkerülhetetlenné vált. Elkerülhetetlen, mert rettegett egy incidenstől, de elkerülhetetlen a lány védelme szempontjából is. Édesapja üzletember. Jól keres és nyilván valami sznob épületben laknak. A Central Park Westben van a ház, feltehetően kapus is áll odalent, meg egy liftesember, aki kérdéseket tesz fel és pletykái.
- Hogy mondhatsz ilyesmit, Napoleon? - háborodott fel Zelda. - Az én lakásom. Felvihetek bárkit, akit csak akarok.
Napoleon azonban tudta, hogy nem megy fel, nem mehet fel hozzá. A szorongás elrontana mindent, ami történhetne közöttük. De azt is tudta, hogy semmiképpen sem viheti fel magához. Olcsó szobát bérelt egy családnál a Harlemben. Ha Zelda eljönne oda hozzá, csúnya pletykák indulnának meg. S ha egy útonálló banda elkapná sötétedés után vele együtt, neki jól ellátnák a baját, és mind végigmennének a lányon. Megtörtént ez már másokkal is. A Harlemben ugyanolyan romlott, de szigorú erkölcsök uralkodtak, mint az ország bármely más részén.
De jóllehet Napoleon nem volt mohó, ziháló vadász, azért teljesen ártatlan sem volt aznap.
- Mi lenne, ha felmennénk Rex lakására? - javasolta. - Nincs otthon. Nálam van a kulcs. Azt mondta, használhatom a lakását, ahányszor csak kedvem tartja. - Az ilyesmi bevett szokás volt a Village-ben.
- Oké - felelte a lány. - Akkor induljunk is.
A University Place szinte teljesen kihalt volt. Elérték a Washington Square-t és rézsút átvágtak a barna, lombtalan parkon, majd elindultak a meleg víz nélküli, fél-luxus bérházak zsúfolt útvesztője felé, amely nyugati és déli irányban húzódott. Rex Mace itt rendezkedett be egy melegvíz-szolgáltatás nélküli lakásban, amely nem maradt el a Park Avenue bármely lakásától, ha az ember túltette magát a mocskos utca látványán és az előcsarnokokat betöltő áporodott szemétszagon. A házban többnyire barátságos, előítéletmentes bohémek, biszexuális elemek, diákok és értelmiségiek laktak, így azután semmi probléma sem adódott abból, hogy Rex - egy jómódú karib-tengeri család fia, aki meglepő módon oxfordi kiejtéssel beszélt - feltehetően egész New York legfeketébb négere volt.
Ha volt ember, akit Napoleon irigyelt és tisztelt, az Rexford Mace volt. Még arra is rászokott, hogy utánozza barátjának szabatos oxfordi kiejtését, mintegy saját önművelő tervének folytatásaként, melynek során már réges-rég levetkőzte elnyújtott, délies hanghordozását.
- Hol az istenben szerezted a nevedet, Napoleon White? - ugratta Rex, amikor már közelebbről ismerték egymást. - Kétségtelenül mesterkélt, vagy koravén, vagy egyenesen modoros, voltaképpen csak nézőpont kérdése. Apádnak bizonyára nagyratörő tervei lehettek veled születésedkor.
Napoleon szívből nevetett. Nem esett nehezére, mint máskor, ha magáról és származásáról kellett beszélnie.
- Azt hiszem valami francia származéka férfi kedvelhette a lányokat vagy száz éve, odahaza az ültetvényen - mondta. Megkísérelte komolyra fordítani a szót, de nehezen ment, mert Rexford nevetése ragályos volt. - A családom Louisianából, New Orleans szomszédságából származik. Úgy látszik, az a francia lehetett a dédnagyapám.
- Nos, most már tudjuk, honnan van a White, de miért kellett annyira hazafiasaknak, vagy Amerika-elleneseknek lenniük a keresztnév kérdésében? - tréfálkozott tovább Rexford. - Amint láthatod, én azután tetőtől talpig fekete vagyok, de micsoda különbség!
- Amolyan családi hagyomány - magyarázkodott ügyefogyottan Napoleon. - Gondolom, akkortájt minden franciát Napoleonnak kereszteltek. Azóta minden nemzedékben volt nálunk egy Napoleon.
Úgy tűnhetett fel, gondolkodása, cselekedetei és életmódja alapján, hogy Rexford soha, egyetlen pillanatra sem jutott el a felismerésig, hogy néger. Bőrének színe látszólag semmiben sem korlátozta életében. Legfeljebb néhány kisebb bosszúság érte időnként, de ezeken humorral, gúnnyal és felsőbbséggel túltette magát. Tudta, mit akar elérni az életben, s azt is, hogy megvan a módja és modora, hogy mindezt megszerezze és élvezze. Kiváló képességeket árult el az orvosegyetemi előkészítő tanfolyamon, s mégcsak annyi fáradságot sem vett, hogy valamelyik otthoni egyetemre kérje fölvételét - ezt méltóságán alulinak tekintette; már elintézett dolog volt, hogy a skóciai Edinburghben fogja a tanulmányait folytatni. Eleinte legszívesebben Heidelbergbe vagy valamelyik más német egyetemre iratkozott volna be, de azután, ha valaki fölvetette a kérdést, egy kézlegyintéssel napirendre tért e fölött, mert ismerte Hitler fajgyűlölő politikáját. - Nyilván már nem is lehetnek jók az egyetemeik - jegyezte meg.
Rexford nagy szívtipró volt. A lányok nélkülözhetetlen és fontos szerepet játszottak életében. Akadt közöttük fehér is, színes is, mert a bőr színét csak érzéki dekorációnak tekintette, akár a mell alakját, a tompor méretét vagy a lábak tiszta, karcsú vonalát. - Voltaképpen legjobban a keleti nőket kedvelem - jelentette ki egy ízben a díványon fekve, miközben fekete müzsettszipkából közönyösen eregette Sobranie cigarettája füstjét. - Csodálatosan engedelmesek egyetlen gondolatuk, hogy az ember kedvében járjanak. Isteniek az ágyban. - A fehér lányokat illetően, bevallotta, hogy velük szemben vámpírnak érzi magát. Akár megkívánja őket, akár nem, szüksége van rájuk, hogy valami lelke mélyén rejtőzőt megerősítsenek és tápláljanak.
Napoleon nem érezte ezt a szükségletet, de azért szerette volna kipróbálni, milyen is az.

 

- Remek ízlése van Rexfordnak - állapította meg Zelda.
- S megvan hozzá a pénze is - toldotta meg Napoleon. Zelda kijött hozzá a parányi konyhába, ahol a martinikat keverte. Fodros fekete hálóköntöst tartott a karján, fel mutatta Napoleonnak, hadd csodálja meg ő is.
- Eddig még sohasem szaglászhattam itt körül úgy isten igazában kedvem szerint - folytatta Zelda pajkosan. - Ezt egy szekrényben találtam a hálószobában.
- Zelda, ezt nem szabad. Nem tisztességes dolog.
A jégkockák megcsörrentek a koktélkeverő oldalán, amint Napoleon kavargatta az italt, s ettől vidám, ünnepi hangulat lett úrrá rajtuk. Valójában nem is bánta, hogy Zelda körülszaglászott a lakásban. Rexford sem törődött volna vele.
- Mit gondolsz, csak nem visel ilyesmit? - kuncogott Zelda. - Talán egy őrült, titkos pillanatban, és csakis önmagának vallja be.
- Nem, Ártatlanság kisasszony - mosolygott rá a fiú, de közben elgyengült -, ez az éjszakai hálóvendégek számára van. Rexford roppant figyelmes és tapintatos.
- Úgy szeretném fölpróbálni. Ha én ilyesmit vásárolnék, az anyám megölne.
Napoleon közönyösen pillantott föl a martini keverésből. - Hát csak rajta - mondta, de hangja elfogódottan csengett. - Nyilván úgy festesz majd benne, mint Hedy Lamarr.
- Én Josephine Bakert szeretem - jelentette ki Zelda. - Párizs... bárcsak Párizsban lennénk most. Ott minden egészen más.
- Vive la différence! - kiáltotta Napoleon, azzal összeérintette a poharakat és az egyiket átnyújtotta a lánynak.
- Tényleg akarod, hogy fölvegyem? - kérdezte Zelda és mélyen a szemébe nézett.
Keresték és megtalálták egymás pillantását, hosszan néztek egymásra, mintha el akarnának hatolni a másik lelke legmélyéig, hogy megbizonyosodjanak szándékai felől. Nagyon kedvelte a lányt, de bármi legyen is egy nő iránti önzetlen szerelem, nemigen hitte, hogy most ezt érzi. Kihívást jelentett számára, hízelgett az énjének. De furcsa módon, még csak azt sem tudta volna megmondani, csinos-e. Az ő szemében ugyanolyan volt, mint a többi fehér lány. Vajon csinosak-e, vagy egyszerűen csak egy más fajta asszonyai?
- Igen, akarom - mondta halkan Napoleon.
- Oké - felelte vidáman Zelda. - Föl is veszem. Egy perc múlva itt vagyok.
Megfordult és kiindult a konyhából, magával víve martinijét. Napoleon arra gondolt, talán azért vitte magával, hogy bátorságot merítsen.
- Zel? - kiáltott utána.
A lány már néhány lépést tett a nappaliban, amikor megállt, harisnyás lába besüppedt a vastag, bolyhos szőnyegbe. Az egész lakás zsúfolva volt izgalmas, új, modern dolgokkal - puhák és szilárdak, ugyanakkor tiszta vonalúak és színesek voltak, s Zeldának tetszett itt minden, annyira jótékonyan elütött családja hatalmas lakásának merev, ódivatú és meglehetősen hivatalosan sötét tónusú eleganciájától.
- Egy vallomással tartozom neked - szólalt meg Napoleon. - Gyere csak ide. - Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. - Pulyka, piros áfonya, töltelék meg minden firlefranc. Titokban reméltem, hogy itt kötünk majd ki. Kettesben fogyaszthatjuk el a saját hálaadás ünnepi vacsoránkat. Tudsz főzni?
- Még hogy tudok-e! - Boldogan arcon csókolta a fiút és kiszaladt a hálószobába.
Napoleon egy heverőn kuporgott, idegesen itta martinijét, amikor meghallotta Zelda hangját: - Nos, hogy tetszik?
Elismerően füttyentett, amikor fölpillantva meglátta a lányt a hálószoba ajtajában. Ha kételyeid vannak, ragaszkodj a közös nevezőhöz, kövesd a tömegeket, tedd azt, amit elvárnak tőled, cselekedj úgy, mint a filmeken. Csakhogy a filmeken nincsen szó olyasmikről, mint amik itt történnek.
Zelda pózt vett fel - magas sarok, hálóköntös. - Szexis, mi? Úgy festek, mint egy kalandornő? - Napoleon tudta, Zelda most azért vadóckodik, hogy leplezze saját idegességét. Azon töprengett, vajon tett-e ilyesmit más férfival is, szeretkezett-e már, tudja-e hogy mit tesz, szűz-e még?
Zelda levette a szemüvegét. Sűrű fekete haját kibontotta és kifésülte, s az most a vállára hullt. A hálóköntös eltakarta, de eléggé áttetsző volt ahhoz, hogy a nappali szoba lámpáinak elhelyezése és a hálószoba ajtaján átszűrődő fény következtében - tisztán kivehette az ajtóban álló lány dús, telt mellét. Napoleon már régebben is észrevette, mennyire nőies, de eddig még sohasem keltett ez vágyat benne, nem érzett semmi olyasmit, mint azok az egyetemista srácok, akik örökké csak a cicik méretéről beszélnek, és nézzed csak ezt a segget, és öregem milyen érzés lehet, ha ezek a lábak körém fonódnának. Zelda még nem vetette le a bugyiját vagy harisnyatartóját. A hálóköntösön át Napoleon látta a körvonalait.
- Semmit sem látok - szólalt meg Zelda hunyorogva. - Nem mondanál már valamit? Mit üldögélsz ott tátott szájjal?
- Remekül nézel ki - mondta Napoleon. - Irtó izgalmasan... nagyon szexisen... nagyon...
- Ennyi elég - szakította félbe a lány és feléje indult. - Várjál csak, elhozom az italomat. - Visszament poharáért a hálószobába, rövidesen újra megjelent a nappaliban és lehuppant a fiúval szemben egy fotelbe. Keresztbe vetette a lábát, az egyikkel fel-alá hintázott néhányszor, közben a bokáját és a papucscipőjét vizsgálta. Kortyolt a martinijéből. - Hűha, ez aztán a finom. Úristen milyen kényelmes itt. Mintha örök életünkben ezt csináltuk volna.
Napoleon agyán hányingert keltő, vad, röpke gondolat suhant át. Miért nem ült le mellé Zelda a díványra? Amikor kijött a hálószobából, ő ráveregetett maga mellett az ülésre, jelezve, hogy ezt neki szánja. Talán csak cukkolás az egész? Úgy gondolja, hogy eddig és ne tovább? Ha így gondolja, hát rendben van - annyira azért nincs szüksége rá. Hallott már ilyesféle lányokról - fehér lányokról, akik ezt tették fiúkkal, azután sikoltozni kezdtek: Megerőszakolnak!, mihelyt a srác megpróbálkozott bármivel. Úristen, nem, ez nem lehet, Zelda nem tehet ilyet. Ő nem ilyen. Bárcsak felöltözne már, fohászkodott magában. Szépen, komótosan megvacsorázhatnának, meghallgatnák Rexford calypso lemezeit, azután hazamennének - mindenki a saját lakására. Ez lenne egy jó nap.
- Ne kezdjünk vacsorázni? - kérdezte Napoleon és fölállt. - Én majd segítek neked. Csak mondjad meg, mit tegyek.
- Ti, férfiak örökké csak a hasatokra gondoltok - kacsintott rá Zelda. Felé nyújtotta üres poharát. - Mit szólnál még egy italhoz?
Még kétszer töltöttek maguknak, miközben barátokról, az egyetemről, rögbiről és családjaikról beszélgettek. Valóságos edzőmérkőzés volt: hol úgy vélték, hogy eltávolodnak egymástól, hol meg nagyon is közelinek érezték a másikat, keresték azt a meghittséget, amit mások társaságában éreztek egymás iránt, amikor nem állt előttük ez a nagyobb dolog, amivel meg kell küzdeniük. Zelda megpróbált olyan erősnek bizonyulni, mint a nézetei. Napoleon nem tudta, mitévő legyen.
Sok nőt ismert. Jóvágású volt, futottak utána a nők. A francia ős génjei következtében meglehetősen világos volt a bőre, és némiképp módosultak negroid vonásai is. Amióta kiserkent a szőr az arcán, vékony kis bajuszt növesztett, s ettől úgy érezte, megnyerő és kifinomult lett a külseje. Másodállások és nyári munkák keresetéből néhány elegáns öltönyt vásárolt, s így sikerült mindig kifogástalan külsővel, jól öltözötten megjelennie. Odahaza, dacára a szigorú családi fegyelemnek és a sok templomba járásnak, hamar megismerkedett a nemi élettel. Az egyetem körül mindig lógott néhány férfi után koslató mulatt lány, aki bukott rá, de jóllehet néha lefeküdt a hecc kedvéért egyikkel-másikkal, nem kötelezte el magát egyiknek sem. Rengeteg lány volt a Harlemben is a lakása környékén, akik nem voltak tartózkodók és szívesen elszórakoztak - így azután nemi ösztönei sohasem maradtak kielégítetlenül. Fehér lánnyal azonban sohasem volt dolga.
- Nappy, édesem, azt hiszem berúgtam - mondta Zelda, amikor végül felemelkedett és felé kúszott. - Jaj nekem, túl sokat ittam. - Behuppant a fiú ölébe, aki megdöbbenve érezte, hogy a lány vékony hálóköntössel fedett puha, húsos teste hozzásimul. Fejét a fiú vállára hajtotta, akit elbódított erős parfümje. - Ó, Nappy - súgta -, csókolj meg. Nem tetszem neked?
Napoleon megcsókolta a nyakát, az arcát, azután rátalált duzzadt, nedves ajkára. Zelda villámgyorsan behatolt nyelvével a szájába, s közben nyögdécselve belemélyesztette körmét a vállába. Őrült dolog volt, de talán éppen a játék volt az, ami beadott neki.
- Ó de jó volt, de jó volt ez - mondta. - Mintha csak komolyan gondoltad volna.
- Komolyan gondolom, Zel - mondta Napoleon és haját simogatva próbálta csillapítani a felhevült lányt. Szerette volna megérinteni fehér testét a hálóköntös anyaga alatt, de nem merte. - Hűha, neked aztán megvan a súlyod - sóhajtott és felültette a lányt.
- Túl kövér vagyok - mondta Zelda, könnyedén szájon csókolta és rámosolygott. - Csak nem a te számodra, Nappy. Te erős vagy. Te sztár vagy. Magam is láttam ma. - Újra végigsimított kezével a fiú karján, gyömöszölte a húsát, próbálgatta, mennyire erősek az izmai. - Lefogadom, hogy elbírsz a karodban. Gyerünk, Nappy, vegyél a karodba és vigyél.
Napoleon fölemelte a lányt, s az odaadóan simult hozzá.
- Vigyél be oda - mondta a hálószobára mutatva. - Úgy szédülök. Ha nem fekszem le azonnal, elájulok.
Napoleon bevitte a hálószobába. A lány súlyosan hevert a karjában. Napoleon nem szerette, ha egy lány berúg, bár nem volt biztos abban, vajon Zelda valóban részeg-e vagy sem. Meglehet, csak megjátssza magát. Úgy tűnt, mintha minden előre kimódolt terv szerint folyna, s az eseményeket még ha akarná sem tudná megállítani.
- Okosabb lenne, ha nekifognánk a vacsoránknak - javasolta Napoleon. - Attól majd rendbe jössz. A pulyka elkészítése hosszú ideig tart, igaz?
- Várj egy percig, Nappy - súgta a fülébe Zelda. - Kérlek, hagyjál pihenni egy percet,... nagyon kérlek. - A fiú gyöngéden az ágyra helyezte és sikerült megakadályoznia, hogy a hálóköntös felcsússzon. - Menjél, vedd ki azt a madarat a hűtőből... jaj de vicces... madarat a dobozból... fel kell engednie, tudod... Csak menj... Egy perc múlva én is jövök.
Napoleon kiment a konyhába és egy ideig matatott a vacsora előkészítésével. Különben is, mi a fenének fecsérli az idejét egy fehér lányra? Talán mert veszélyes játék, mert izgalmas? Lehet, hogy csak úgy képzeli, valójában pedig semmiség az egész. Talán túlontúl is könnyű dolga van Zeldával. Soha nem közeledett hozzá másképpen, mint baráti alapon. Napoleon kávét tett fel, megvárta a konyhában, míg elkészül, azután kitöltötte két csészébe és a gőzölgő kávét bevitte a szobába.
- Zel - kiáltotta -, hoztam kávét, az majd rendbe hoz. Gyere márki!
Hallotta, hogy a lány zokog odabent, erre letette a tálcát és lassú léptekkel bement hozzá. - Mi baj, kicsikém? - kérdezte. De abban a pillanatban, ahogy meglátta, minden más elszállt belőle, szívdobogtató vágy lett úrrá rajta.
Zelda hasmánt feküdt a nagy dupla-ágyon. A kölcsönvett hálóköntöst félredobta. Csak valamiféle rózsaszín harisnyatartó volt rajta, amelyből kis csat-bigyók álltak ki és combja oldalára simultak. Napoleon pillantása végigsiklott a lány sima, lágy, meztelen hátán, magasan ívelő fedett tomporán, szétnyíló fehér combjain, ívelt lábszárain, s megállapodott ott, ahol melle az ágytakarónak feszült. Az ablakok sötét rolettái le voltak engedve, kirekesztették a külvilágot, mit sem számított, vajon nappal vagy éjszaka van-e.
- Nappy, Nappy, mit teszel velem? - zokogta elfordított arccal Zelda. - Hát nem látod, mit teszel? - Hirtelen felkönyökölt, könnyáztatta arcát felé fordította és úgy kérlelte. - Annyira... kívánom... érezni a testedet... az erődet... rajtam... Hát nem kívánsz?
- Jól van, Zelda - súgta Napoleon és fölé hajolt. - Most már minden jól van. Itt vagyok. - Érezte, hogy szívverése úgy felgyorsul, hogy attól tartott, szétfeszíti a testét. Megérintette a lány véknyát, és körkörös mozdulattal cirógatni kezdte. Zelda hosszan felsóhajtott, mintha kiszökött volna belőle minden levegő, az ágyra roskadt és hátát nekifeszítette a fiú kezének. Napoleon ujjával kitapintotta a harisnyatartó felső peremét, kezével alája nyomult, nyitott tenyere rásimult Zelda lágy, telten domborodó testére, azután mindkét kezével a harisnyatartó alá nyúlt, csókolgatni kezdte a csípőjét, lehántotta a combjáról a harisnyatartót, lehúzta a térdén, bokáján át és ledobta az ágy mellé. Most már nem gondolt bőrszínnel, nem érzett fenntartást, csak azt, hogy itt fekszik előtte egy lány, aki - nem tudja, miértlángra lobbantotta benne a vágyat és kívánja őt.
Zelda mohón meresztette rá a szemét a félhomályban, amikor vetkőzni kezdett. Napoleon félrefordult, feszélyezte a meztelensége. Amikor teljesen levetkőzött, odahúzódott a lány mellé, féllábbal feltérdelt az ágyra, az óvszert a kezében szorongatta. Zelda tágra meredt szeme éhes, feszült, áhítatosan mohó pillantással tapadt rá, és amikor meglátta, mit okozott a fiúnak, odanyúlt és megragadta a hímvesszőjét.
- Ó, istenem, hát ilyen ez... - suttogta. - Gyere hozzám, Nappym... ó, gyere hozzám...
A fiú egy pillanatra habozott még, felderengett benne, azután bizonyossággá vált, hogy bármilyen hihetetlen, ő az első férfi ennek a lánynak az életében.
- Nappy, csinálj valamit... nagyon kérlek - kiáltotta Zelda. - Én semmit sem tudok... te csináld... ó, istenem!
Napoleonnak fájdalom nyilaik az ágyékába, amint most visszaemlékezett rá. Öklével nyomta a szemét, és érezte, hogy az emlékkel együtt visszatér az egyszeri, de soha többé meg nem ismételhetőnek a fájdalma. Zelda is része volt annak a varázslatos napnak, azoknak a csodálatos éveknek. De ha azt gondolta volna, ahogy Rexford bizonyára hitte azokban a napokban, hogy szeretkezése Zeldával valamiféle új és megingathatatlan státust ad neki a saját tudatában, akkor súlyosan tévedett. Aznap semmiféle vad éhségét nem csillapította. Egyszerűen azért, mert nem volt vadul éhes. Boldogan téblábolt valamiféle bódult kábulatban, aminek az égvilágon semmi köze nem volt a valós világhoz. Az éhség később tört rá, és nem a nőkkel volt kapcsolatos.
Szegény Zelda! Micsoda buborékot pukkasztottak el aznap kölcsönösen egymás számára. De más napokon is, amikor a lány könyörgött neki, kísérelje meg újra, ő pedig annyira szerette volna boldoggá tenni, megpróbálni, vajon segíthet-e neki elérni az érzékiség csúcsait, amelyek felé oly kétségbeesetten igyekezett, de hiába. Lassanként eljutottak odáig, hogy már nem is találkoztak, még a Tropicanában sem, s noha ő még mindig kedvelte Zeldát, és jó véleménnyel volt róla, nem bánta, hogy így történt, mert kapcsolatuk fizikailag is, szellemileg is kimerítette és megterhelte. Számára mindenkor jelen volt a veszély, Zelda viszont nem érzett kielégülést.
Napoleon csak jóval később értette meg maradéktalanul Zeldát. Elvégezte már az egyetemet, hónapokon át hiába járta le a lábát, hogy félig-meddig elfogadható állást találjon, majd közvetlenül Pearl Harbor után önként katonának jelentkezett - a háború végre utat mutatott neki. Egyik szabadsága alkalmával felutazott New Yorkba és váratlanul beállított Rexfordhoz...

 

Rexford lakásán ott találta Zeldát, s mindketten meghökkentek, mintha in flagrante delicto kapta volna őket, aminthogy feltehetően úgy is volt.
- Nappy, mennyire örülök, hogy látlak! - mondta kínosan feszengve Zelda. - Mesélj magadról. Milyen... hm... pompásan nézel ki. - Mezítláb volt, fölágaskodott és arcon csókolta.
Napoleont idegesítette, hogy ott találta Zeldát, de büszkesége nem engedte, hogy ebből bármit is észrevegyenek rajta.
- Nos - vetette oda nekik mintegy mellékesen -, éppen befejeztem a szigorlataimat és fölvettek a tisztjelölti iskolára.
- Milyen az a... úgy értem... tudod, hogy délen képeznek ki és a többi? - kérdezte Zelda, nyilván, hogy kissé megingassa magabiztosságát.
- Ó, minden a legnagyobb rendben van - felelte. Jól tudta, mire célzott a lány. A fajilag különválasztott kiképzés, az a katonai tapasztalatként és tisztelettudásként álcázott sok szar, amit le kellett nyelni néhány fehér tiszthelyettestől és tiszttől, a lélekfacsaró munkák, amelyeket a városokban a színes bőrű tisztjelöltekre sóztak, dacára az egyenruhának - vagy meglehet, éppen ezért.
Zelda néhány perc múlva elment. - Köszönöm a könyvet - szólt oda ártatlan hangon Rexfordnak. - Hívj fel Nappy, ha időd engedi - búcsúzott Napoleontól. Ostobán hangzott, mert akkor sem hívta fel soha a lányt odahaza, amikor még együtt jártak.
- Ugye, nem haragszol? - kérdezte félénken Rexford, amikor visszatért az előszobából. - Mármint Zelda miatt?
- Egy fenét - mondta Napoleon, - már rég vége közöttünk mindennek.
Ittak és beszélgettek. A háború keresztülhúzta Rexford számítását, hogy Edinburghban folytassa tanulmányait, így azután ottmaradt az orvosegyetemen.
- Talán mire megszerzem a képesítést, hogy kihalásszam a golyókat és összetoldozzam a szétroncsolt testeket, a civilizált fajok már abbahagyják a lövöldözést és azt, hogy felrobbantsák egymást - mondta Rex. - Persze csak, ha szerencsém van, vagyis ha sem Őfelsége kormánya, sem a washingtoni Nagy Fehér Atya nem dönt úgy, hogy alkalmasabb vagyok ágyútölteléknek, mint orvosnak.
Beszélgetésük visszakanyarodott Zeldához; mindketten tudták, hogy ezt a kérdést nem kerülhetik meg.
- Ha jobbnak tartod, hogy ne beszéljek róla, nem szólok egy szót sem - mondta Rexford.
- Dehogyis, ne zavartasd magad, csak beszélj róla - válaszolta Napoleon. - Érdekel, mi történt. Az is lehet, hogy bizonyos fokig felelősnek érzem magam miatta. Magam sem tudom.
Zelda meglehetősen hírhedtté vált Village-szerte. Azt tartották róla, hogy könnyen kapható. Szüntelenül újabb meg újabb férfi oldalán jelent meg. - Nem tudom, mit keres állandóan ez a lány, de annyi szent, hogy megőrjíti vele az embert. Még én is kudarcot vallottam vele - vallotta be Rexford -, pedig nekem aztán igazán nagy hírem van! Nagy néha felugrik hozzám, azt akarja, hogy megvigasztaljam, és szeretné megtudni, nem találtam-e ki valami újat a számára. Irtó kínos! Sajnálom, hogy lejtőre került.
Napoleon számára egycsapásra megvilágosodott Zeldával való kapcsolata. Most már megértette a lányt. Zelda szemében ő csak egy potenciálisan pazar szexuális chef de cuisine volt, valamiféle istenverte csődör, aki kielégíti, mert ő készen állott erre, kívánta és szüksége volt kielégülésre, és akire számíthatott, hogy elsőként elindítja az útján. Napoleon nem érzett sem gyűlöletet, sem keserűséget - voltaképpen sohasem érzett ilyesmit Zelda iránt. Csak szomorkás megrendüléssel és... igen, még némi humorral is gondolt rá, bár ez a humor meglehetősen szívszaggató volt, mert voltaképpen sajnálta a lányt...
Ezek voltak a boldog emlékek... a Hálaadás Napja, azok az évek, azok az emberek, az a lány... de most már kifolytak belőle, csak édes üledéket hagytak maguk után, és ezáltal közelebb jutott az éhséghez, a bosszúhoz és a gyűlölethez...

 

6.

Reisman gyűlölte azt, amit ezekben az órákban tennie kellett: celláról cellára járni a nyirkos, vén, félhomályos börtönben, egyre újabb fordulatokat eszeivé ki szövegében, megcsillantva a remény gyér sugarát. Arra gondolt, bárcsak másvalaki játszotta volna el azokat a jeleneteket, amelyekre most ő kényszerült, s aminek eredménye mindössze az lett, hogy rendelkezésére állt tizenkét munkára vállalkozó katona.
Aznap délelőtt a gyakorlótéren, amikor még fogalma sem volt az egyes foglyok egyéniségéről, játékot eszelt ki magának. Megpróbálta elképzelni, milyen bűntényeket követett el egy-egy rab. Ismerte már a dossziéikat. Tudta, mit követtek el, megtudott valamit szociológiai, pszichológiai, katonai és egészségügyi múltjukból, de nem ismerte magukat az embereket. Posey természetesen kimagasodott közülük, azt is tudta, hogy Napoleon White néger, hamarosan megismerkedett Frankóval is, de ami a többieket illeti, kizárólag ösztönére hallgatva sorolhatta őket elkövetett tetteikhez.
Bowren tizedes, amint odaértek egy-egy zárka elé, közölte vele minden egyes fogoly nevét. Mindeddig csak alaktalan bűntény és alaktalan ember létezett, most viszont már odasorolhatta az embereket a bűntényekhez. Zárkáikban azonban a pihent arcú, nyugodtan heverő rabokon semmiféle szenvedély nem látszott, ami elárulta volna, hogy gyilkosok, erőszaktevők, tolvajok. Reisman szinte meghökkentőnek találta ezt, mintha csak azt várta volna, hogy sunyi szemállásukkal, durva vonásaikkal vagy testhelyzetükkel elárulják magukat, akár az ókori leprások, akik nyakukba aggatott csengettyűkkel közeledtek, így figyelmeztetvén e világ ártatlanjait: „Tisztátalan vagyok! Tisztátalan!” A foglyok azonban nem tették ezt, amiként ő sem viselte nyíltan bűnösségét azok halálában, akiket megölt. Az ő esetében is - akárcsak ezeknek az embereknek az esetében - nem feltételezgetésről volt szó, hogy talán megöltem valakit puskalövéssel kétszáz méterről, vagy talán öltem a bombával, amelyet személytelenül oldottam ki odafent a magasban, hiszen szemtanúja volt annak, hogyan válik keze nyomán halottá az, ami még egy pillanattal előbb élt, és noha minderre emlékezett, az emlék soha nem kísértette. Akkor hát őket miért is kísértené? Miért ülne ki tettük az arcukra? Miért kísértené őket a múlt, ha nem kísérti őt sem!

 

Reisman szemszögéből ítélve, Luis Jimenez volt az, aki a legkedvezőbben fogadta ajánlatát - egyszerűen, minden komplikációtól mentesen.
- Természetesen, százados. Miért ne? - jelentette ki. - Nincs nekem semmi vesztenivalóm.
Jimenez jóképű fiú volt, szépen formált fehér fogai vakítóan villogtak elő sima bőrű, olajbarna arcából. Úgy tetszett, szüntelenül mosolyog, bár valójában sohasem tette. Reismanhez érzelemmentes, szűkszavú elkötelezettség fűzte, s bár semmiféle érdeklődést nem mutatott sorsa iránt, távolról sem viselkedett passzívan.
Jimenez megölt egy hadnagyot, aki letolta, amiért tiltakozott, hogy soronkívül őrségre osztotta be. Ez a kaliforniai gyümölcsszedő szeretetre méltó fiú volt, aki csak a saját dolgával törődött, és soha senkivel nem gyűlt meg a baja, amíg azon a bizonyos éjszakán M1-eset egy ember szívére nem irányította és a legnagyobb lelki nyugalommal meg nem ölte. Miért? Quién sabe? Talán, mert előírás szerint csőre töltött fegyver volt a kezében. Talán, mert az az ostoba hadnagy nem szállt le róla, ahogyan Jimenez később vallotta.
Mégis éppen Jimenez cselekvésének ezen ismeretlen mozgató rugója volt az, ami veszélyessé tette. Az el nem kötelezettek szunnyadó, töprengő, látszólag passzív tömegéhez tartozott. És Reisman tudta, hogy soha, egyetlen pillanatra sem feledkezhet meg erről.

 

Kendall B. Sawyer volt a csoport egyetlen tagja, akinek már volt fronttapasztalata, s Reismannek leginkább ez keltette fel a figyelmét. Intelligenciahányadosa nem volt valami fényes, de nyilván jó katona lehetett valamikor. Az 5. harckocsielhárító-ezredben szolgált, amikor az egységet kivonták az olaszországi frontról és áthelyezték Angliába, hogy e harcedzett alakulattal erősítsék az új inváziós haderőt. Sawyer és Claude Bonner harckocsivezető egy napon kimaradást kapott Plymouth-ban. De a még a front idegfeszítő légkörében élő eltompult agyak számára az átváltás túlságosan hirtelen ment végbe, még szüntelenül hallották a harckocsimotorok dübörgését, az ágyúk dörgését, a becsapódó 88-asok fütyülését, csontjukban érezték harckocsijaik, e fogat koccantó halálos pléhládákban átélt halálfélelmet, még facsarta az orrukat a kordit, az iszonyat, a hullák maró bűze. Nem állították át lelkileg őket, semmiféle pszichológiai és szociológiai átképzésben nem részesültek a fosztogató életmód után, amikor ha megkívántak valamit, raboltak amit és amikor csak tudtak, és senki nem kifogásolta, ha német vagy olasz tulajdon volt, amire rátették a kezüket, ha éppen nem voltak a közelben katonai zsernyákok. Úgy rohanták meg Plymouth-t, ahogyan megszokták az olasz csizma városaiban, mert senki sem említette nekik, hogy az angolok a szövetségeseik. Így mondta el később Sawyer, és senki sem tudott rá jobb magyarázatot. Elverték a pénzüket és ott kószáltak a városközpontban a nagy óratorony körül, a földig rombolt utcákon.
- Szedjük el egy bunkó angol pénzét! - ajánlotta Bonner, és Sawyer alkoholmámorban beleegyezően, bambán megvonta a vállát. Odaintettek egy taxit, és azzal a feltett szándékkal beszálltak, hogy kirabolják a sofőrt.
Sawyer így vallott erről a hadbírósági tárgyaláson: „Megállítottam a taxit, és vagy húsz métert előre mentem vizelni. Mire visszatértem, a pilóta már halott volt és Bonner azt mondta: - Nyomás innen! - Nem abban egyeztünk meg, hogy megöli a krapekot. Eszembe se jutott, hogy ez is megtörténhet. Bonner nyilván hátulról kapta el a nyakát és túl erősen szorította meg.”
De mire Sawyer hadbíróság elé került, Bonner is halott volt már. A gyilkosság után nem tértek vissza egységükhöz, majd amikor érezték, hogy szorul körülöttük a katonai nyomozók hurokja, elváltak egymástól. Bonner szerzett valahonnan egy revolvert. Amikor sarokba szorították, fegyveresen próbált kitörni, s eközben agyonlőtték. Az időközben már letartóztatott Sawyer elátkozta társát, hogy meghalt és egyedül hagyta a pácban.
- Dolgozom magának, százados - fogadkozott Reismannek. - Isten engem úgy segéljen, dolgozom magának. Maga nem is tudja, ez mit jelent számomra. Nem volt priuszom. Azt sem bánom, ha megdöglöm... de nem így! Adjon nekem csak egyetlen esélyt, és bármit megteszek, amit kíván.
Sawyer torkaszakadtából ordított, s Reisman feszengve félrenézett. A zárkában együtt eltöltött percek alatt Sawyer egyszer sem nézett a szeme közé, de a százados úgy gondolta, hogy az egész csoportból egyedül ő az, akinek nyugodtan hátat fordíthat.

 

Archer Maggot nem volt hajlandó egyértelmű igent vagy nemet kimondani. Tudni akart minden miértet és mineket, hogy mit fognak csinálni, meg hogy kik lesznek a többiek a csapatban.
- Nem hiszem én, százados, hogy rámbizonyíthassák azt a vádat. Az a lány, aki aszonta, hogy megerőszakoltam, hazudott. Az istenit, életemben nem kellett senkit megerőszakolnom - mondta. Kuncogása színlelt virtuskodásnak hatott, és Reismannek felfordult tőle a gyomra. - Csak eriggyen, kérdezze meg őket Russell körzetiben Balhés Maggotról, majd meglássa. Hát, akkor meg minek vigyem vásárra a bőrömet, mi a fenének tárcsák magával?
Reisman szó nélkül sarkon fordult, kinyitotta a zárka ajtaját és kifelé indult. De Maggot ijedten leugrott a priccséről.
- Várjon csak, uram - kiáltott fel. - Minek hergeli magát. Nem mondtam én nemet.
- De igent sem mondott, Maggot. Most vagy kimondja, vagy befogja a száját. Nem vesztegethetem magára az időmet.
A huszonhét éves Maggot vérbeli hazárdjátékos volt. Valaha „erős fiúként” működött egy alvilági bűnszövetkezetben, amelynek hatásköre a georgiai Fort Benningtől, az alabamai Phoenix Cityn át egészen az állam fővárosáig, Atlantáig terjedt. Sápját azoktól a pasasoktól húzta, akik szórakozást, könnyű pénzkereseti lehetőséget, csempészett whiskyt és szexet kerestek, de Maggot azt képzelte magáról, hogy nagystílű hazardőr és időnként megjátszottá a Phoenix Cityn átutazó költekező világfit, jóllehet ha veszített, gyorsan kimutatta a foga fehérét. Ezúttal azonban túlontúl magasnak bizonyult a tét. Valamilyen úton-módon mindenképpen vissza akart kerülni a Chattahoochee folyó partjára, hogy törlesszen barátainak és szomszédainak, akik miatt a hadseregben találta magát, pontosan olyan kutyafejű balekké válva, mint azok, akikből kipréselte az utolsó vasat is a háború kezdeti, jövedelmező éveiben.
Reismanre pillantott és elmosolyodott. - Hát, akkor azt hiszem, tán okosabb, ha engem is bevesz, uram!

 

Reisman sohasem volt biztos afelől, vajon Samson Posey megértett-e mindent, amit elmondott neki. Az indián egy trágyaszínű pokrócon kuporgott zárkája kőpadlóján, félig lehunyt szemmel, mintha aludna. Reisman először megállt előtte, utána leguggolt, végül már leült, hogy megpróbálja tekintete erejével, gondosan megválogatott szavaival kicsikarni a megértés és elfogadás akárcsak egyetlen jelét is.
Posey végre-valahára megszólalt és hitetlenkedve kérdezte: - Nem fogok lógni?
- Nem, nem fog lógni - mondta Reisman halkan, s merőn belenézett a súlyos, dióbarna arcba, és abban a pillanatban boldogság lett úrrá rajta, hogy reményt hozhatott. - De meg kell értenie, hogy semmit sem ígérhetek azutánra, hogy küldetése befejeződik. Ez már kívül esik a hatáskörömön. Bizonyos fokig minden magán múlik. - Reisman ismét azon töprengett, vajon az indián valóban megértette-e szavait. Akadozva beszélt angolul, annyira futotta, hogy megértessék magukat egymással, de vajon valóban érti-e, amit mond?
Posey arcára földöntúli megkönnyebbülés ült ki, s ettől ellágyultak a vonásai. - Harcolni fogok... talán meg is halok, ahogy mondja... de nem fogok lógni - jelentette ki. Fölállt és egy pillanat tört részéig Reismanbe belenyilallt a rémület, amint Posey föléje tornyosult. De az indián a kezét nyújtotta. - Köszönöm - mondta. - Követni fogom magát.
Reisman elfogadta az indián jobbját, s jóllehet nem akarta, sőt elszántan elutasította az öntelt gondolatot, akarva-akaratlan érezte, milyen nagy tettet vitt véghez.

 

Roscoe K. Lever az ajkát nyalogatta és elfordította tekintetét. Semmiképpen sem akart szembenézni Reismannel. Noha Lever igyekezett megőrizni a nyugalmát, s még valamiféle hamisan csengő, öntelt, fölényeskedő élt is vitt a hangjába, Reisman látta, milyen küzdelmet vív önmagával.
Levernek nehezebb volt döntenie, mint jó néhány társának. A bűn, amit elkövetett, nem volt olyan súlyos, hogy kötél várt volna rá. Reisman mégis megvetésre méltóbbnak ítélte az embert is, a bűnt is, mint az eddig látottakat.
- A seregben még senki nem tett nekem szívességet. És most sem fog, annyi szent. Azután, hogy rám húzták a vizes lepedőt, biztos nem - mondta Lever.
- Bűnös volt, nem? Ha igen, mit morog?
Lever nem válaszolt. Bűnös volt... mert ostobán hagyta, hogy elkapják, mert hibát követett el, és azt most nem akarta hibával tetézni. Szája annyira kiszáradt, hogy úgy érezte, nyelve hatalmasra duzzadt agyaggombóc. Arra gondolt, bárcsak ihatna egy üveg jéghideg sört. Mostanában mindig valami hideg innivalóra vágyott. A százados némán várt a válaszára, s Lever úgy érezte, ugyanolyan csapdába esett, mint akkor, ott Birminghamben...
A 37. hadtápzászlóaljban szolgált őrvezetői rangban, s egy gépkocsivezető-szakaszba osztották be. Kinézett magának egy kis ékszerboltot, könnyű zsákmánynak ítélte. Nem ez volt az első fegyveres rablása - a többiekről nem tudtakés azt remélte, nem is ez lesz az utolsó. De a katonaságnál soha nem lopott senkitől. Csakis civilekre specializálta magát; aki nem viselt egyenruhát, az mind csak azért keresett sokat, mert őt behúzták, így hát joga van a pénzük egy részéhez. Módszere hézagmentesen működött. Fegyveres rablás. Válassz ki egy kis helyet, egy benzinkutat vagy egy kis üzletet - sok kicsi sokra megy, amellett biztonságosabb is; menj gyalog vagy lopott kocsin; öltözzél civilbe, használj álarcot vagy álöltözetet; rejtsél el egy egyenruhát az előre megtervezett menekülési útvonalon; az egyenruha közvetlen közelében várjon egy menetlevéllel rendelkező katonai gépkocsi. Igaz, hogy a lehetőségek száma korlátozott, az időzítés döntő fontosságú, de éppen a megszorítások garantálják a sikert. A módszer mindig bevált az Egyesült Államokban...
- Nos, bűnös volt, vagy sem? - nógatta Reisman.
- Nem annyira, hogy harminc évet sózzanak rám.
- Szerencséje volt - vágott vissza maró gúnnyal Reisman. - Az angolok fellógatták volna. Ideát nem használhat fegyvert rablásnál úgy, hogy meg is ússza a dolgot. Jobban tette volna, ha tanulmányozza a helyi szokásokat, mielőtt bármibe is belefog...
Számtalanszor elment az üzlet előtt, helyszíni szemlét tartott, s mindig csak egy öreg férfit vagy egy lányt látott a pult mögött. Sohasem voltak bent együtt, és csak nagy ritkán tartózkodott bent vevő. Olyan időpontot választott, amikor a férfi volt ott, mert arra számított, hogy az öreg pasassal könnyebben boldogul. Bekormozott arccal lépett be az üzletbe, közönséges munkásruhát öltött meg sapkát, az orra elé pedig kendőt kötött. A hatalmas Luger halálra rémítette az öregembert - mindig így történt, és ez furcsa módon legalább annyira földobta Levert, mint magának a pénznek a megszerzése. A boltos remegve állt a pult mögött, szeme kiguvadt, keze odatapadt a pulthoz, pontosan úgy, ahogyan Lever ráparancsolt. Azt remélte, hogy cockney kiejtéssel beszél. - Kis bolt ez, kevés a pénzem... - hápogott az öreg. Lever erre megfélemlítéshez folyamodott. A pisztoly agyával rácsapott a férfi kezére, azután az arcába vágott vele, lesodorva szemüvegét. A férfi egy álltó helyében összeroskadt, megpróbált kiáltani, de csak vinnyogásra telt erejéből...
- Szólaljon már meg, Lever! - Velem tart ebben, vagy sem? - kérdezte Reisman.
A százados kérdése megzavarta gondolatmenetét. Lever emlékezetében most odaért, ahol becsúszott a hiba. Gyorsan válaszolt, még nem döntött, csak azt akarta, hogy a százados még kénytelen legyen találgatni, amíg ő végiggondolja. - Ha magával tartok, jó esélyem van arra, hogy megöljenek, igaz? - kérdezte.
- Meglehet - felelte türelmetlenül Reisman. - Persze, ha inkább harminc évig börtönben akar rohadni, az a maga dolga!
- Ezt csak bízza rám - gúnyolódott Lever. - Senkit sem varrnak be harminc évre. A kegyelmi tanács majd felez, azután, ha vége a háborúnak és csökken a nyomás, majd újra feleznek. Én szép biztonságosan fogok csücsülni, a hősök meg mind halottak lesznek már...
Szép biztonságosan fog csücsülni, mert Birmingham előtt minden simán ment. Volt annyi magához való esze, hogy ha eltávozást kapott, nem élt nagyobb lábon, mint ami egy őrvezetőnek kijárt, de mindig volt pénze egy italra, kiadós vendéglői ebédre, hogy fölcsípjen egy kis nőt, vagy fizessen egy prostituáltnak. Nem úgy élt, mint a többi katona, a zöldfülűek, akiknek sohasem volt pénzük - ezek nem voltak haverok, egyáltalán nem voltak haverjai, és éppen ezért ment minden olyan simán. Zsákmányának legnagyobb része ott várt rá különféle civil neveken bankbetétkönyvekben vagy bankok értékmegőrzőinek bérelt fiókjaiban. Amikor áthajóztak Angliába, semmi okát nem látta, miért kellene felfüggesztenie sikeres bűnöző pályafutását. Ami őt illeti, az, ami a világban történik - és amit oly lelkesen ünnepelnek, feltéve, hogy az ő szabályaik szerint történik - semmi egyéb, mint bűnözés. Kedvére való gondolatnak találta, hogy a hadsereg, a hazája, az egész világ a történelem legnagyobb szabású istenverte bűntettébe bonyolódott, és azon volt, hogy megkapja ebből a sápját...
- Ezek szerint a válasza: nem? - szívóskodott Reisman.
- Ezt nem mondtam! - csattant fel Lever. Időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson, húzza-halassza a választ... de az időhúzás nem vált a javára Birminghamben sem. Éppen itt csúszott hiba a számításába... halogatta a dolgot...
Villámgyorsan odalépett a hatalmas, öreg vas-széfhez. Zárva találta. Visszaugrott a félig eszméletlenül heverő boltoshoz, de hiába próbálta rávenni, hogy nyissa ki a páncélszekrényt. Túlságosan sok időt vesztegetett el. Most már mennie kellett. Kirántotta a kevéske pénzt a kézikasszából és éppen marokszámra söpörte be az ékszereket egy zsákba, amikor belépett a lány. Sikoltozni akart, de rémületében elállt a lélegzete. Mielőtt ismét megkísérelhetett volna sikoltani, Lever már odaugrott hozzá, kezét a szájára szorította és a pult mögé vonszolta, oda, ahol a véres öregember feküdt. Mihelyt a lány megpillantotta a boltost, újra mozogni kezdett a szája, némán, mint egy horogra akadt halé. Lever tudta, hogy legfőbb ideje eltűnni, de nem tudta szemét levenni a lányról... volt valami rémült könyörgés az arcában, amikor meglátta az eszméletlen öregembert, akit bizonyára halottnak vélt... valami abszolút tehetetlenség... az illata... nem állt szándékában... még soha életében nem... le akarta tépni a ruháját, mert olyan vágy lett úrrá rajta mint még sohasem, hajtotta valami, hogy magáévá tegye a lányt akkor, abban a pillanatban, abban a felülmúlhatatlan szituációban, amelyet ő teremtett meg! S akkor történt, hogy a lány sikítani kezdett... és sikoltott... és sikoltott. Ó pedig sarkonfordult és menekült, rohant... bele az utcai járókelők, a szomszédos üzlettulajdonosok, a rendőrök, a katonai rendőrök karjába. Azután a hadbírósági tárgyalás. A vád: fegyveres rablás, gyilkossági kísérlet, kísérlet nemi erőszakra... Az ítélet: valamennyi vádpontban bűnös...
- Tudhattam volna, hogy nem elég belevaló az ilyesmihez - szólt megvetően Reisman. - Arra volt mersze, hogy stukkerrel leüssön egy öregembert, halálra rémítsen egy lányt, de arra már nincs, hogy katonaként harcoljon, pedig erre esküdött fel. A börtönben állítólag megsárgulnak az emberek, Lever... a bőrük megsárgul, ha sokáig fegyházban rostokolnak. Magán semmi változást nem fognak észrevenni... maga egy vacak, gyáva kis senki!
Reisman eredetileg elhatározta, hogy nem jön dühbe. Helytelen dolog, ha érzelmileg is belelovalja magát olyasmibe, amit hűvös fejjel, profi módra kell megoldani. A kérdést úgy kell föltenni: vagy-vagy, semmi sértegetés, de ezúttal elidétlenkedte a dolgot.
Lever hallotta, hogy metsző gúnnyal a gyáva szót vágják a fejéhez. S a százados valamennyi váratlan és kiprovokálatlan sértegetései közül csak ez a gyáva jutott el a tudatáig. Gyermekmese - te vagy az, nem én -, de ő nem gyáva. A betörő gyáva, a besurranó tolvaj gyáva - de Roscoe Lever aztán nem az. Ő előre kitervelte a munkáját. A szemtől szembe akciót kedvelte, a veszély mámorítóbb elemét, amely még édesebbé teszi a siker gyümölcsét. A sors kihívása, vagy nevezzék, ahogy akarják. Hát persze, hogy használt fegyvert, és kedve szerint választotta meg áldozatait és az időpontokat, de az esély mindig ellene szólt, hogy erőszakkal elvehesse azt, ami a másé, és ő ilyenkor csak javított a mérlegen.
- Mi a csudának veti el a sulykot? - fakadt ki Lever. - Hiszen csak gondolkodtam! - Elhallgatott, kissé habozott, mielőtt végleg elkötelezné magát, de tudta, tovább nem húzhatja az időt. - Megteszem, az isten verje meg - morogta. - Csak azért, hogy megmutassam magának, megteszem, meg én!
Reisman érezte, hogy feszültsége kezd felengedni. A kihívás már olyasmi volt, amit megértett.
- Akkor máris kezdheti! - parancsolt rá Leverre. - Hogyan szólít meg egy tisztet?
Lever feszes vigyázzállást színlelt.
- Uram! - mondta. - Önként jelentkezem az alakulatába, uram!
De mind az uram, mind az önként gúnyolódás volt, s Reisman el is értette a hangsúlyt.

 

Amikor kilépett Myron Odell zárkájából, Reisman úgy érezte, bizsereg a bőre, mintha tetvek lepték volna el a ruháját. Amikor Odell nagy sokára megértette, mit is ajánl fel neki, a földre roskadt, átölelte Reisman térdét és hálásan esdekelve zokogott. De az első szavai mélyen beivódtak Reismanbe: „Ártatlan vagyok!” - mert a többiek közül egy sem állította ezt, jóllehet hadbírósági tárgyalási jegyzőkönyvük szerint mindnyájan „nem bűnös”-nek vallották magukat.
A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Odell különös fickó volt. Az egyetlen lányt, akivel - a tanúvallomások szerint - valaha is bizalmas viszonyba került, egy együgyű, féleszű leányt, holtan találták. Megerőszakolták és megcsonkították azon a glasgow-i T/5 profilaktikus ambulancián, amelynek vezetője Odell volt.
Nem Reisman dolga volt megállapítani, vajon bűnös-e vagy ártatlan, s nem is volt hajlandó törni ezen a fejét. De hogyan formálja vissza ezt a roncsot emberré? Hát még katonává? Személytelen, írásbeli jellemzések alapján választotta ki, akár a többit, de most azon tűnődött, vajon egyáltalán figyelembe vette volna-e Odellt, ha azelőtt személyesen is megismeri? Feltehetőleg... igen, márcsak azért is, hogy megmentse a szerencsétlen nyomorultat sorsától. Azzal, hogy élet és halál urává tették, biztosították, hogy ha valamely halálra ítélt embert választ ki egy másik hasonló sorsra szánt helyett, szüntelen lelkiismeret-furdalás mardosná. Odell nem kevésbé volt érdemes a kiválasztásra, mint a többiek közül némelyik, meglehet még érdemesebb is náluk - valóban egyike a les enfants perdus-knek.

 

Ami a többieket illeti, ők ugyanolyan nehezen szánták rá magukat a döntésre, mint Roscoe K. Lever. A Katonai Büntetőtörvénykönyv 96. paragrafusa alapján ítélték el őket erőszakos cselekményekért, de nem várt rájuk a hóhér, mint a nemi erőszakért és gyilkosságért elítélt hét halálraítéltre.
Calvin Ezra Smith, Vernon Pinkley, Joseph Wladislaw, Glenn Gilpin - Reisman őket is fölismerte, amint most, hogy valamennyiükkel megismerkedett, rádöbbent arra, hogy régtől fogva ismeri a csoport valamennyi tagját. Néhányan csak azáltal váltak különleges esetekké, mert erőszakos bűncselekményt követtek el; egyik sem azért, ami volt vagy amivé lehetett volna, vagy azért, hogy ki volt az apjuk vagy ki adott életet nekik.
Találkozott velük már országúti motelokban, vidéki kávéházakban és városi kocsmákban szerte az országban. Találkozott velük a metodista övezetben, ahol megtagadták a hadkötelezettséget, s ahol titkosnak és becstelennek minősült a szeszcsempészet, ahol az emberek saját, megrendelésre készített kotyvalékaikat itták és a gyülekezet helyiségeiben mindig feszült volt a légkör. Találkozott velük keskeny, erdős, új-angliai hegyi utakon, ahol a nagyvárosok ellen beléjük oltott dühvel nőttek fel és semmi istenverte dolgot sem lehetett csinálni vasárnaponként, csak ócska tragacsokon járni a parányi településeket, felcsípni lányokat és ijesztgetni a turistákat. Találkozott velük Chicagóban, lakása szomszédságában, ahol, ha az ember átment az úttesten, már idegen földön járt, ahol más volt a wurlitzerzene és mások voltak a hétköznapi közhelyek, és csak az isten óvta azt, aki rossz helyre tévedt, ha az ottlakók éppen harapós kedvükben voltak. Találkozott velük a végeláthatatlan délnyugati prériken és síkságokon, amely táplált és üzemanyaggal látott el egy nálánál jóval gyorsabban fejlődő birodalmat, ahol felkínálták magányukat és csalódott elkeseredettségüket, s mivel senki sem volt hajlandó osztozni ebben velük, dühödtebben távoztak, mint ahogy érkeztek.
Smith, Pinkley, Wladislaw, Gilpin - valamennyien onnan jöttek, s ottmaradtak volna életük végéig, ha nem szólt volna közbe a háború. Valamennyien igennel válaszoltak Reismannak, mert rühelltek a pácot, amibe kerültek, ő meg kiutat, meglehet ő sem könnyű kiutat kínált nekik, sőt talán megnyitotta számukra a dicsőséghez vezető olyannyira magasztalt utat is.
Smith, a Bibliát markolva: - Itt ültem, uram, fohászkodtam az Úrhoz, mutassa meg nekem az utat, és Ő most meg is mutatta.
Pinkley: - Kapunk eltávozást is? Tudja... hogy bemehessünk a városba, vagy valami hasonló.
Wladislaw, amikor megtudta, hol született Reisman: - Mit nem beszél, még hogy Chicago! Mondja csak, ismeri... - Mintha nem élne ott több, mint egymillió ember.
Gilpin: - A hadseregben egyik egység olyan, mint a másik! A fenébe is! - Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy most nem a hadseregben, hanem börtönben van.
Akadt még hozzájuk hasonló elég, akiket Reisman kiválaszthatott volna, s ha valaki megkérdezi, voltaképpen miért éppen ezeket emelte ki, nem tudott volna mit válaszolni. Ösztönös megérzés, aktáikban egyetlen szó, vagy mondat, valami régi szakmájuk, valami, ami arra utalt, hogy ők a legjobbak vagy éppenséggel a legrosszabbak. Ők voltak azok, akik hatalmas kérdőjelként meredeztek Amerika arcán, akik mindig kerestek valamit, de sohasem találták meg, akik mindig készen álltak a vitára vagy harcra, akik habozás nélkül beszálltak egy buliba, hogy valami pénzhez jussanak. Férfiak, akik bambán maguk elé meredve ültek a kocsmákban, ittak hajnalban, ittak késő éjszaka, vitatkoztak vagy kérkedtek vagy verekedésekbe keveredtek. Nem részegesek, csak olyanok, akik szemmel láthatóan, mindig ott voltak ezeken a helyeken, pedig nyilván volt munkájuk vagy valami pénzük, amiből fizették az italukat meg fedezték a semmittevés óráit.
Ők azok, akik felvágták a fát, felhúzták a kútból a vizet, kisemberek kis helységekben, akiknek testi nyílásaiba a modern isten-sátán, a szörny-zsarnok tömegkommunikáció belesulykolta a vagyon, a hírnév és a szenzáció számukra örökre elérhetetlen osztókét. Megvetették tehát a munkájukat, s váratlan vad kitöréseikkel tiltakoztak sorsuk ellen.
Meglehet, volt barátnőjük vagy feleségük is - derék asszonyok, akik szűköltek miattuk vagy ringyók, akik kifacsarták őket. Meglehet, voltak gyermekeik, akiket megsimogattak vagy megbüntettek, attól függően, mit diktált nekik a hajlamuk. Valójában azonban csak ez volt az életük: üldögéltek, vártak valami izgalomra, serkentésre, lelkesedésre, valakire, aki erősebb náluk, s utat mutat nekik a legközelebbi zűrhöz.