Miután az út elején
megtárgyalták az útirányt, Reisman és Napoleon némán ült a konvoj
végén haladó nyitott dzsipben. Reisman azt remélte, ha kiemeli
Napoleont s maga mellé veszi az úton, rábízván a dzsip vezetésének
felelősségteljes feladatát, ez majd javít a hangulatán és érezteti
hatását a viselkedésén. De úgy látta, számítása nem vált be.
Napoleon hanyagul vezetett, hol túlságosan beletaposott a gázba,
hol meg teljesen megfeledkezett róla, hasonlóképpen a fékről is, s
úgy faroltatta kanyarokban és sarkokon a dzsipet meg a
víztartály-pótkocsit, akár valami őrült egystráfos kölyök, ha egy
feltupírozott kocsi kormányához engedik.
Egy különösen kellemetlen farolás után Reisman ráförmedt: - Egy
darabban akar elszállítani minket oda, ahová igyekszünk, vagy véget
akar vetni a cirkusznak, mielőtt még elkezdenénk a próbákat? Ha
végezni akar magával, öregem, engem hagyjon ki a játékból. Nekem
még dolgom van.
- Begyulladt? - kérdezte kihívóan Napoleon, túlordítva a
szelet.
- Ha mennem kell, akkor majd magam választom meg, hogyan teszem -
mondta Reisman. - Most pedig szíveskedjen úgy vezetni, ahogy nagyon
is jól tud.
- Igenis, uram! - felelte Napoleon.
- Különben is, mi a fenének eszi magát? - követelt magyarázatot
Reisman. - Persze a szokásoson kívül.
- Miért rakott engem ide maga mellé? - kérdezte dühösen Napoleon. -
Attól fél, hogy megfertőzöm ott elől azt a fehér
söpredéket?
- Hát innen fúj a szél! - kiáltott fel Reisman. Egyszeriben
világossá vált minden. Azzal, amit tett, éppen az ellenkezőjét érte
el, mint amit akart. - Az isten verje meg, White, azt hittem, hogy
a múlt héten eléggé világosan fejeztem ki magam! Épp hogy csak nem
borultam térdre és nem nyaltam ki a seggét. Nem garantálhatom
magának, hogy szeretni fogják, hogy befogadják, de énnálam
mindenkinek egyenlőek az esélyei. Nem fogom babusgatni magát!
Zsebre kell vágnia a pofonokat, ugyanúgy, mint nekünk többieknek.
Vállalta, hogy elvégez egy feladatot, én pedig most a szaván
fogom.
Napoleon komoran, némán hajtott tovább, de ettől fogva
zökkenőmentesebben vezetett, pontosan betartotta a követési
távolságot a dzsip és az előtte haladó tehergépkocsi között. Útjuk
borult égbolt, torlódó esőfelhők alatt vezetett devonshire-i
szántóföldek között, amelyeket már fölszántottak és bevetettek, bár
még jó két hét volt hátra tavaszig.
- Nos, mi a véleménye, hadnagy? Fegyverszünetet kötünk? -
szívóskodott Reisman. - Abbahagyja a hadakozást a világ ellen és...
ellenem?
- Még nem, százados - felelte Napoleon és egy pillanatra oldalt
fordította a fejét.
- Bosszút állt. Most ideiglenesen felfüggesztették a halálos
ítéletét. Még mi a nyavalyát akar? - már másképp látom a dolgokat.
Elmondok magának egy kis történetet, hogy megértse, mire
gondolok.
- Halljam, de közben figyelje az utat.
- Két dologra is tudok figyelni egyszerre. - Napoleonnak kiáltania
kellett, hogy a motorzúgás és a szél fütyülése ne nyomja el a
szavait, de azért ugyanazon a haragos, elkeseredett hangon beszélt
továbbra is, amelyet Reisman most már normálisnak fogadott el. -
Volt ott egy ember, aki rendszeresen meglátogatott a hadbírósági
tárgyalás után. Dewey Robinson hadnagy, egy fekete tábori lelkész.
Ő is ott volt az Ile de France-on, hallotta, hogy mit tettem, és
elhatározta, hogy örök kárhozatra ítélt lelkemet visszatéríti az Úr
útjára. Művelt ember volt, éles eszű, jó beszédkészségű, nem afféle
alsó-egyházi pokol-és-kárhozat prédikátor. A módszere az volt, hogy
az ésszerűséget és a logikát bőven megöntözte az általa
megfelelőnek ítélt tankönyvi filozófiával. Erősen hitt Jézus
Krisztusban, nem valamiféle misztikus vagy mágikus módon, nem abban
a sok süket dumában hitt a borról és kenyérről és testről és vérről
- a fenébe is, egyetértettünk abban, hogy ez sem ér többet, mint a
vajákos emberek halandzsája, amelyben ma is oly nagyok afrikai
unoka fivéreink! De ugyanúgy hitt Jézusban, ahogy Gandhiban - ő
volt a modern hőse. Tartsd oda a másik orcád! Erőszakmentesség! Azt
bizonygatta, hogy ezen az úton jut majd el valahová az amerikai
néger. Azt mondta nekem, helytelen volt, amit tettem, függetlenül
attól, mennyire ingereltek. Istenemre mondom, már-már kezdtem hinni
magam is. Azt mondta, nem akarja, hogy fölakasszanak. Arra kért,
hogy a jövőben legyek töredelmes, lábujjhegyen járjak, mint azok az
isten háta mögötti ültetvényes niggerek, s akkor ő minden tőle
telhetőt megtesz, hogy a hadbíróság perújrafelvétel! bizottságának
a figyelmét felhívja ügyem motivációs tényezőire. És akkor talán
enyhítenek az ítéletemen.
- Ez még megtörténhetett volna - vetette közbe Reisman. - A fenébe
is, úgysem akarnak azok senkit sem fellógatni. Ez az egyik
alapgondolata a mi vállalkozásunknak is. Az akasztás nem fest
valami jól a jegyzőkönyvekben vagy az újságokban. Inkább
felhasználják az embereket, ahogyan tudják.
- Átverés készül itt, százados - mondta Napoleon és pillantását az
útról Reismanre fordította. - Azt hiszem, ezeknek csak
ágyútöltelékekre van szükségük, s ha már meg kell ölni ezt a pár
nyomorultat, tegyék meg a fritzek - így okosabb.
- Minden katonának szembe kell néznie ezzel az eshetőséggel, White
- mondta Reisman. Napoleonhoz hajolt és hangosan beszélt, hogy
annak, amit mond, a jelentése és meggyőző ereje ne vesszen el a
szél süvöltésében és a motor dübörgésében. - S ha velem marad,
olyan katonát faragok magából, hogy maga sem hiszi el. Ez a maga
gyűlöletizéje nagyon kényelmes dolog volt olyasvalaki számára,
akinek ütött az utolsó órája, de mit tett volna akkor, ha a
hadbírósági tárgyaláson rászabadították volna a világra?
Napoleon egy pillanatig gondolataiba mélyedve, némán ült, mintha
megrázta volna valamiféle új, elképesztő gondolat. - Hadd fejezzem
be a történetemet - szólalt meg végül.
- Folytassa.
- Bizonyára hallott a színes bőrű egységek számára tiltott zónákról
odalent a közép-angliai grófságokban? Egyes városok a mieink, mások
az övéké.
- Nem hallottam. Nem voltam itt, meg kellett vívnom egy háborút -
mondta Reisman. - Semmit sem tudok erről.
- Hát, lehet, hogy amúgy sem tudna róla semmit. Én sem tudtam, amíg
Robinson el nem mondta. Ez ugyanis nem hivatalos dolog.
Hadosztályszinten és alsóbb szinteken folyt. A fekete katonák
túlságosan összebarátkoztak az itteniekkel. Meghívták őket
vasárnapi vacsorákra meg elvitték táncolni a lányokat. A
hadseregbeli fehér faszik meg persze átkozódtak. Ha valamelyik
egységet áthelyeztek és a katonák megpróbáltak visszamenni
látogatóba a városba, amely időközben fehér üdülővárossá lett
nyilvánítva, kitört a balhé. Szabályos csatákat vívtak stukkerrel
és késsel. Bizonyára értesültek erről a Szövetséges Expedíciós Erők
Főhadiszállásán is, mert jött a parancs: nincs többé
városfelosztás, és mielőtt valaki eltávozásra megy, át kell
kutatni, nincs-e fegyver nála.
- Attól tartok, Robinson nemigen segített magán, ha ilyesmikkel
traktálta - jegyezte meg Reisman. - Mit akart ezzel
bizonyítani?
- Akkor már neki volt segítségre szüksége - felelte Napoleon. -
Fura, hogy éppen hozzám fordult. Hozzám, akinek nyakában volt már a
hurok. Tudja, a mieinket teljesen kiforgatták, mert hírhedt késelők
vagyunk, de akadtak, akik uszították a fehér fiúkat. Bandákba
verődve vadásztak a feketékre, akiket olyan helyeken találtak, ahol
véleményük szerint semmi keresnivalójuk nem volt. Robinson egyre
csak azt hajtogatta, tartsák oda a másik orcájukat is, de utolsó
látogatásakor láttam, hogy maga sem igen hisz már saját
filozófiájában. Szüntelenül ki akarta csikarni belőlem, mi
késztetett az erőszakos bűncselekményre, amely ide, börtönbe
juttatott. Egy szép napon azután azt mondta az embereinek,
eriggyetek, védjetek meg magatokat. Felejtsétek el az előírásokat.
Ha kell, csempésszetek ki fegyvereket, de ígérjétek meg, hogy
csakis önvédelemből használtok fegyvert. Valaki följelentette.
Hadbíróság elé állították. Gondolja csak el, azok a kurafiak egy
ilyen embert hadbíróság elé állítottak. Lázadásra való bujtogatás,
ezzel vádolták. Húsz év kényszermunkát kapott, amelyet a
hadseregcsoport főparancsnoka tizenötre enyhített, így aztán nem
járok lábujjhegyen, százados. Keményen lépek.
Reisman átnyúlt Napoleon előtt és elfordította a slusszkulcsot. -
Fékezni! - parancsolta.
A dzsip lassított, azután megállt az út szélén. Napoleon dacosan
meredt maga elé, kezét nem vette le a kormánykerékről.
- Nézzen rám, White - parancsolta Reisman. Napoleon oldalt fordult.
Reisman sötét, haragos szemébe fúrta a pillantását.
- Figyelmeztetem, öregem, nehogy eszébe jusson rám taposni! -
mondta. - Ha megpróbálja, ugyanúgy leállítom, mint ezt a motort.
Értjük egymást?
- Igen.
- Igen - micsoda?
- Igen, uram.
- Most pedig indítson. Még rengeteg elvégeznivalónk van takarodó
előtt.
Szitált az eső, amikor a
gépkocsioszlop kora délelőtt megérkezett a Stokes-birtok kapuja
elé. Bowren tizedes futólépésben igyekezett hátra Reisman
dzsipjéhez. A többi őr már fölsorakozott a teherkocsioszlop két
oldalán.
- Hát, rendben befutottunk, uram - jelentette Bowren, s kezében egy
térképet lobogtatott. - De úgy látszik, nem szívesen látnak itt
minket.
- Hogyan érti ezt?
- A kapu lánccal, lakattal le van zárva, és egy teremtett lélek
sincs a közelben.
- Rohadt kurva! - morogta Reisman.
- Mit mondott, uram?
- Semmit. Sorakoztassa a többiekkel - mondta, s Napoleonra
mutatott.
Amikor elhaladt Morgan őrmester előtt, odaszólt neki: -
Sorakoztassa a foglyokat és az őröket két félkörben a kapu körül.
Kívül álljanak az őrök. Mindenki vegye fel a köpenyét.
Reismannel az élen a magas vaskapuhoz léptek. A százados látta,
hogy új láncot és függőlakatot szereltek fel. Felkattintotta
pisztolytáskáját és előhúzta a 45-ösét.
- Most kezdődik a kiképzésük, uraim - jelentette ki. - Meglehet,
már oktattak maguknak valami ehhez hasonlót másutt a hadseregben,
talán mindent tudnak is róla, de most elölről kezdjük az egészet.
Ez egy automata pisztoly, 45-ös űrméretű, típusszáma M1911A1.
Hordtávolsága körülbelül ezerhatszáz yard, de ha valaha is sor
kerülne arra, hogy ilyen távolságra kelljen lőniük vele, ne is
fáradjanak. Hatásos hordtávolsága körülbelül hetvenöt yard.
Közelebbről lőve, iszonyú erővel csapódik be a lövedék, okosabb, ha
sohasem szolgálnak céltáblaként. A többi fegyveren kívül az őrség
minden osztagánál mindenkor lesz egy csőre töltött 45-ös. A
másodperc tört része alatt kibiztosítható és lövésre
kész.
Hátrább küldte a félkörbe állított katonákat és vagy hétlépésnyire
megállította őket. Azután letörülte az esőcseppeket az arcáról,
szárazra dörgölte a szemét, gondosan célzott és két lövést adott le
a lakatra, amely apró darabokra hullott szét. Néhány katona kitárta
a vaskapu szárnyait.
- Hozom a dzsipet és majd innen bemérem a távolságot, Bowren -
mondta Reisman. - Mondja meg a vezetőknek, hogy négykerék-hajtásra
kapcsoljanak és maradjanak első fokozatban. Egy darabon terepen
fogunk haladni.
Reisman még ott állt az utolsó teherkocsi mellett, várta, hogy
valamennyi embere fölkapaszkodjon, amikor egyszerre csak Bowren
kiáltását hallotta: - Százados, nézzen csak oda. Nézze mi rohan
felénk!
A kastély felől a felhajtó úton Lady Margot nedvesen fénylő, sötét
bundás kutyája száguldott feléjük akár egy gyorsvonat. Olyan
dühödtnek tűnt, mintha az egész oszlopot szét akarná
tépni.
- Most megkapja a magáét - morogta Reisman és ismét előhúzta
tokjából a pisztolyt. - Mindenki hátra!
A kutya nyilván meghallotta a kiáltását vagy megérezte a szagát,
mert hirtelen éles szögben elkanyarodott és egyenest Reisman felé
rohant. A dobermann tíz lépésre lehetett, csattogó foggal, hatalmas
ugrásokkal közeledett, s Reisman már fölemelte 45-ösét, célzott -
amikor hátulról valaki leütötte a karját és rákiáltott: - Ne! Ne
ölje meg! - és előreugorva rávetette magát a kutyára.
Samson Posey ott hempergett a fogát csikorgató, felbőszült kutyával
a nedves földön; azután fölállt, a rúgkapáló állatot a melléhez
szorította, akár egy kis kutyakölyköt, s egyik öklét a kutya remegő
állkapcsára szorította.
Reismannek sajgott a karja, ahol Samson megütötte. Azok a foglyok
és őrök, akik tanúi voltak a jelenetnek, feszülten figyelték, mi
következik. Az indián egykedvű nyugalommal várakozott - várta, hogy
testileg vagy szóban megfenyítik -, de arcára valamiféle büszkeség
is kiült, s ez szavak nélkül is megértette Reismannel: „Nézzed
csak, mit tettem érted... megóvtalak a bajtól... és egy
szégyenletes tett elkövetésétől!”
- Bowren, rakja be Poseyt meg a kutyát a dzsipbe, és vigye fel őket
a kastélyba - mondta Reisman. - Csöngessen, amíg csak ki nem
nyitják az ajtót. A kutya oda tartozik. Amikor visszafelé jön a
kocsifelhajtón, még látni fogja teherkocsijainkat, amint átvágnak a
földeken. Könnyen megtalál minket. Vagy fél mérföldre leszünk abban
az irányban, egy kis ligetben - s kezével mutatta, hogy
merre.
Könnyebben jutottak el a táborhelyre, mint ahogy gondolta. Továbbra
is szemerkélt az eső, a földek nedvesek voltak ugyan, de nem
sárosak. Igaz, át kellett kígyózniuk a fák között, le kellett
dönteniük jó néhány facsemetét, át kellett törniük a bozótoson, de
Reismannek sikerült bevinnie valamennyi teherkocsit az erdei
tisztásra, s a kocsik fardeszkáit már le is engedték a
kirakodáshoz. Magához intette Morgant és néhány lépésnyire
eltávolodtak a többiektől.
- A tábort egyetlen nap alatt fel kell állítani, őrmester - mondta
Reisman. - Dél körül kajaszünet, azután nincs több pihenő, amíg nem
végeztünk. Rendeljen fel valamennyi foglyot a zsákjaikkal a 4.
számú teherkocsira; ott öltözzenek át kezeslábasba és esőköpenybe.
Utánuk egyenként öltözzenek át a katonai rendőrök, amíg mindenki,
beleértve magát és engem is, át nem öltözött és készen nem áll
munkára. Világos?
- Nincsen gyakorlóruhám, uram.
- Arra számított, soha többé nem lesz rá szüksége?
- Igen, uram. Ne vegye sértésnek, de amikor odabent a börtönben
önként jelentkeztem arra a különleges munkára, azt mondták, most
már csakis ez lesz a dolgom, semmi más. Így azután megszabadultam
minden fölösleges holmitól, amit magammal cipeltem.
- Így hát össze fogja mocskolni magát, Morgan. Ez kis létszámú
alakulat, mindenkinek meg kell fognia a munka végit. A maga
zubbonyujján hat csík van, meg kell dolgoznia azért, hogy
megtarthassa őket.
- Igenis, uram - motyogta Morgan.
- Most nézzen az emberek után.
- Igenis, uram - motyogta ismét Morgan és elfordult. Az emberek
éppen átöltöztek, amikor Bowren tizedes és Samson Posey megérkezett
a dzsipen az erdőbe. Reisman már aggódott értük. Nem mintha azt
hitte volna, hogy az indián megpróbál majd okoskodni (bizonyos volt
abban, hogy nem fog), hanem mert eszébe jutott, hogy talán
helyesebb lett volna, ha személyesen megy föl a kastélyba, hiszen
ez csakis és egyedül az ő dolga, márpedig most elbliccelte ezt a
kötelességét.
- Hogy ment? - kérdezte.
- A feladatot végrehajtottuk, uram - jelentette Bowren sugárzó
arccal. Körülnézett a tisztáson, majd kijelentette: - Hát, nem
valami fényes, de gondolom, be kell érnünk vele egy időre, uram.
Nagy kár, hogy nem sikerült kialkudnia számunkra néhány szobát a
kastélyban.
- Senki még a közelébe sem megy annak a háznak, érti, tizedes! -
förmedt rá Reisman. Hangja jóval ingerültebbnek tűnt, mint ahogy
szerette volna. - Sem maga, sem én, sem senki ebből az alakulatból.
Zárt terület, szigorúan tilos a belépés.
- Világos, uram. Csak hangosan ábrándoztam.
- Elég kényelmesen lesznek itt, amint felhúztuk a cölöpkerítést és
a szállást. - Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. - Mit
mondott? - kérdezte végül.
- Semmit, uram. Csak átvette a kutyát, azután bezárta az ajtót.
Fura egy teremtés az a nő.
- Tudom, már találkoztam vele.
Reisman két hatos
munkacsapatba osztotta be az embereket. Az egyik csoport a kerítést
építette, a másik a szállást meg az őrtornyokat állította fel.
Kiszemelte Glenn Gilpint, mert emlékezett civil életrajzára: a
legkülönbözőbb munkákat végezte délnyugaton, dolgozott
építkezéseken, olajmezőkön, állattenyésztő telepen, sodródott
ide-oda, amíg a háború kitörésekor végül besodródott az utászokhoz.
A huszonnyolc éves nyúlánk, súlyos csontú, sanyarú ábrázatú, fekete
borostás férfi, úgy tűnt, sohasem volt frissen borotvált.
- Magának tudnia kell, hogyan csinálják az ilyesmit - szólította
meg Reisman. Lábával egy szögesdrót köteget rugdalt, amelyet az
előbb raktak le egy teherkocsiról a tisztásra.
- Hát igen, tudok valamit, hogyan kell kerítést húzni a marhakarám
köré - mondta Gilpin -, de nincs ínyemre, hogy most magam köré
húzzak egyet.
Reisman ügyet sem vetett e megjegyzésre. - Bowren tizedes
parancsnoksága alatt fog dolgozni - adta ki az utasítást. - Amihez
ő nem ért, azt maga megmutatja neki meg a többieknek, és
gondoskodik arról is, hogy mindent rendben elvégezzenek. Hoztunk
cölöpöket, drótot, szerszámokat. Maga irányítja a munkát.
Gilpinen kívül Poseyt, Maggotot, Jimenezt, Sawyert és Pinkleyt
jelölte ki Reisman a kerítéshúzásra. Három katonai rendőr őrködött
mellettük. Morgan őrmester megkapta Frankót, Smith-t, White-ot,
Odellt, Levert és Wladislawt, hogy irtsa ki az erdőt és tisztítsa
meg a terepet ott, ahol majd a laktanyát építik fel. Rájuk lövésre
kész géppisztollyal az őrség másik három tagja vigyázott.
Reisman éppen egy teherkocsi vezetőfülkéjében ülve tanulmányozta az
építkezés tervrajzait, amikor meghallotta, hogy Morgan vitatkozik
valakivel. Kidugta fejét a szemerkélő esőbe, és kiordított: - Mi
történt, őrmester?
Morgan egy rabot kísért a teherkocsihoz, erősen fogta a karját.
Calvin Ezra Smith volt az.
- Azt mondja, uram, hogy nem dolgozik, mert vasárnap van -
jelentette Morgan.
- Így igaz - erősítette meg ünnepélyesen Smith. Hosszú lófejét
felfelé fordította, hogy felnézhessen a kocsiban ülő Reismanre. Az
eső lecsurgott az arcán, kis patakként végigfolyt hegyes állán és
közvetlen kapcsolatot teremtett közte és az anyaföld között. - Az
írás azt mondja: A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek
szombatja.
Reisman kirántotta a kocsi ajtaját és leugrott a fogoly elé. - A
Biblia még egy sor más dolgot is mond, Smith. Maga megkísérelt
megölni egy tisztet, igaz? Ezért van most itt. Azt hiszem, a maga
vallási megújhodása csak ürügy a lógásra.
- Nem, uram, szó sincs róla! - tiltakozott Smith. - Akkor
elveszítettem istent, de most ismét megtaláltam, s ezentúl az ő
igéje szerint élek majd.
- Maga ezentúl az én igém szerint fog élni - csattant fel Reisman.
- Meg a Marston-Tyne-ban tett ígérete szerint. - Tudta, ha csak
egyetlen engedményt tesz, ha szemet huny akár egyetlen kibaszás
fölött és nem fojt el csírájában minden ilyen kísérletet, akkor
sorban egymás után előáll majd a többi fogoly is. Hirtelen azonban
jobb ötlete támadt, hogyan oldhatná meg ezt a kérdést.
Leállíttatta a munkát és maga köré gyűjtötte a rabokat a tisztásra.
Kétoldalt Smith és Morgan állt mellette.
- Maguk valamennyien nekiláttak a munkának, rengeteg a tennivalónk,
s még a mai nap be kell fejeznünk - kezdte Reisman. - Mr. Smith,
aki itt áll mellettem, kijelenti, nem kíván dolgozni, mert vasárnap
van. Nos, én nem akarom kétségbe vonni istenhitét, meglehet maguk
között akad még más is, aki vallásos. Mondom, nem tudom, így hát
magukra bízom a dolgot. Éntőlem Smith félreállhat vagy fel-alá
sétálhat, zsoltárokat olvashat fel nekünk a Bibliából, és ha ez
arra ösztönzi magukat, hogy helyette is dolgozzanak, rendben van a
dolog. De ha úgy döntenek, hogy dolgozzon, akkor bizony dolgozni
fog!
- Dógoztatni kell! - ordította Lever. - Hát, mi a fenét képzel,
kicsoda ő?
- Dolgozzon! - kiáltották mások is.
- Mi lenne, ha várnánk, amíg eláll az eső, százados? - kérdezte
Archer Maggot. - Odahaza még a napszámosokat se dógoztassuk a
fődeken az esőbe, hát még egy fejér embert.
Reisman észrevette, hogy Napoleon White megmerevedik, s egy
pillanatig arra gondolt, hogy mindjárt ráveti magát Maggotra.
Ehelyett azonban White szorosan Maggot elé lépett és jó hangosan,
hogy mindenki hallja, megkérdezte: - Hallottál valaha a rómaiakról,
te nagypofájú?
- Eeegen, hallottam a rómaikró, fijú - felelte Maggot. -
Ésakkómivan?
- Hallottál valaha Tacitusról, a római történetíróról, te
nagypofájú?
- Lehet, hogy hallottam, lehet, hogy nem. Mi közöd hozzá, fijú? -
Maggot megpróbálta pimaszsággal kivágni magát szorult helyzetéből,
de arca elképedést és felháborodást tükrözött.
- Tacitus, a történész - folytatta Napoleon -, az időszámításunk
utáni századik év körül arról írt, hogy Britannia éghajlata
visszataszító a gyakori eső és köd miatt, de soha sincsen hideg!
Elég, ha ennyit jól bevésel az agyadba, nagypofájú, akkor semmi
bajod nem lesz.
Reismanből kirobbant a nevetés, s mivel ő nevetett, vele nevettek a
többiek, még azok is, akiknek fogalmuk sem volt, mi ebben a vicc,
vagy hogy kinek a kontójára megy a tréfa. Még Maggot is nevetett,
bár kissé kényszeredetten. Napoleon mosolyogva elfordult Maggottól.
Reisman ekkor látta először mosolyogni.
- Nagy többséggel leszavazták, Smith - szólalt meg végül Reisman. -
Dolgozik, vagy nem eszik, amikor kajaszünetet tartunk.
Smith, aki kissé rászedettnek érezte magát, elcsoszogott a
többiekkel. Amikor Napoleon elhaladt Reisman előtt, a kapitány a
karjára téve a kezét, megállította.
- Ha továbbra is úgy kezeli azt a nyomorult négergyűlölőt, mint az
előbb - mondta neki gyöngéden -, jobbat tesz saját magának, de
talán még neki is, mintha pöröllyel verné fejbe.
- Lehet, hogy így van, százados. Lehet - válaszolta fáradtan
Napoleon -, de tudja, azt hiszem, hogy az az ostoba állat még csak
azt sem tudja, miről beszéltem.
- Pontosan így értettem én is - biztosította
Reisman.
Délre elállt az eső. A
nyomasztó szürke felhőtakaró, amely állandósága és ismerős volta
miatt néha már változtathatatlannak és ezért örökkévalónak tűnt,
egyszerre csak vékonyodni, itt-ott szakadozni kezdett, s néha már
elővillant az ég kékje is. Egyes foglyok láthatóan élvezték a
munkát. Mihelyt Glenn Gilpin megmutatta Samson Poseynek a dúcásó
használatát, az indián hallatlanul ügyesen forgatta a szerszámot.
Hosszú karja szakadatlanul fölemelkedett és lesújtott, széles
mellkasa és háta zihálva hajolt az ütés lendületével. Csökönyösen
megtagadta, hogy átadja szerszámát másvalakinek, s akárcsak egy
percet is pihenjen.
A földön vagy a laktanya alapzatán ülve ették a száraz tartalék
élelmiszeradagjukat és itták a kávéjukat, amelyet kávéporból és a
petróleumtűzhelyen forralt vízből készítettek. Mihelyt végeztek,
ismét nekiláttak a munkának.
Morgan őrmester mind a hat embere, ezenkívül jómaga és Reisman is
alaposan megizzadt, amíg sikerült leemelniük azt a hatalmas ládát,
amelyet Franko fuvarozott ide Marston-Tyne-ból teherkocsija
rakterén.
- Mi a fene van ebben? - siránkozott Franko, amikor a láda
lehuppant a földre.
Morgan kalapácsot és vésőt nyomott a kezébe. - Nyissa ki! -
parancsolta.
- Óvatosan - utasította Reisman. - Szükségünk van a fára
is.
Franko kifeszített egy szegélylécet, aláfeszítette a szeghúzó
kalapácsot és fölfelé nyomta a deszkát. A többiek körbeállva
figyelték és várták, hogy bármi kerüljön elő, megfogják és vigyék.
A szögek csikorogva húzódtak ki a fából, a várakozók közül többen
összerezzentek a hang hallatán. Reisman látta, hogy Morgan arcára
visszataszítóan mohó, várakozó kifejezés ül ki - így nézett akkor
is, amikor a Hentesbárdban nyáladzva hajolt az étele fölé. Franko
egyre újabb deszkákat feszített le.
- Maga! - parancsolt rá Morgan Myron Odellre. - Fogjon egy másik
kalapácsot, húzza ki a szögeket a deszkákból és egyenesítse ki
őket.
- Igenis, őrmester! - pattogott Odell. Hirtelen odakapott, de amint
az első deszka felé nyúlt, tenyerét fölhasította egy szög.
Összerándult és óvatosan lenyalta a vért a kezéről.
Végül valamennyi fedéldeszkát lefeszítették a ládáról, s előtűnt
egy viaszkos, sötét színű, vízálló papiros. Ezen egy a
raktározásban elkoszolódott, négyrét hajtogatott súlyos, fehér
papiros feküdt. Franko kíváncsian fölkapta, egyszer, kétszer,
háromszor széthajtogatta, amíg meg nem állapította, hogy építési
tervrajzot tart a kezében.
S ekkor a rémülettől elsápadt és felkiáltott: - Ti rohadtak! Ti
rohadt, átverős kurafiak! Nézzétek ezt! - fordult szembe ordítva a
tisztáson álló többiekkel. - Nézzétek ezt! - Odalökte a tervet a
hozzá legközelebb álló fogolynak, Joe Wladislawnak, majdnem
ledöntötte a lábáról, azután belemarkolt a sötét vízhatlan
papirosba és dühödten darabokra szaggatta.
A szigetelőpapír alatt fa volt: hosszú, széles, vastag, fehér
vermonti fenyődeszkák, meg egy manilai kenderkötél szépen
kikeményítve, kihúzva, takarosan összehajtogatva a láda teljes
hosszában - szemlátomást kimagaslóan fontos helyet foglalt el a
cövekek, keresztgerendák, lépcsőkorlátfák és lépcsőfellépők
között.
- Hát csak nézzétek, komáim - ordította kiguvadó szemmel Franko. -
Itt van az egész! Vérpad! Egy kibaszott akasztófa! - Szeme előtt
megjelent Morgan arca, amely ijesztően különvált vaskos, széles
törzsétől.
A tisztásra hirtelen halálos csönd borult. A kerítésépítő osztag is
abbahagyta a munkát és megindult a láda felé. Az őrök meg sem
kísérelték megállítani őket. Puskáikat a foglyokra szegezve
követték őket, valami rémisztő gyönyörűség lett rajtuk is
úrrá.
Archer Maggot kitépte az áruló papirost Joe Wladislaw kezéből, akin
szintén jeges rémület vett erőt, noha őt nem ítélték kötél általi
halálra. Maggot ellenállás nélkül tűrte, hogy Roscoe Lever elvegye
tőle a tervrajzot. Lever ránézett, azután vállat vont, mert
bűntettei súlya nem érte el a halálbüntetést. Önelégülten
vigyorogva adta tovább a bitó tervrajzát Kendall Sawyernak, aki még
bizonytalanságban volt sorsát illetően.
Franko lassan előrelépett, akárha révületben mozogna. Pillantása
most már Reismanre szegeződött. Lehajolt és fölvette a földről az
előbb elejtett kalapácsot. Megindult a százados felé.
- Te hazug, átejtős spicli! - kiáltotta és kiköpött.
Morgan állt legközelebb Frankóhoz. Megállíthatta, rávethette volna
magát, bármit tehetett volna, de meg sem moccant. Csak mohón
figyelt.
- Megússzuk, ugye? - vicsorgott Franko és meglóbálta a kalapácsot.
- Megállapodtunk, mi?
Reisman látta, hogy néhány őr célzásra emeli puskáját. - Ne
lőjenek! - kiáltotta és fenyegetően elindult Franko felé.
Napoleon White lapos ugrással, bal vállal előrevetette magát - A
sípcsontot célozd meg, mondta az edző, azután már minden megy, mint
a karikacsapás... add meg neki, mindent belel - és pontosan térd
alatt találta el Frankót, aki nagy ívben elterült a földön. Reisman
csizmájával keményen rálépett a kalapácsot tartó kéz csuklójára, s
villámgyorsan Bowren is kivált a bámulok köréből, mindkét térddel
Franko hátára ugrott és annak szabad kezét dzsúdófogással
hátracsavarta.
Napoleon oldalt gurult, azután fölpattant, zihálva körülnézett,
készen arra, hogy bárkivel szembeszálljon, aki rávetné
magát.
- Köszönöm, hadnagy - mondta Reisman, anélkül hogy ránézne. - Az
adósa vagyok.
- Hát akkor fizessen százados, de most rögtön! - felelte Napoleon,
feldúltan lökve ki a szavakat. - Nem tettem én magának semmiféle
szívességet. Csak azt akarom, hogy válaszoljon! - Ezzel odaugrott a
hatalmas faládához és előrántotta belőle a förtelmes kötelet. - Mi
a fene ez itt? Mi a frászt forgat a fejében?
Egyetlen hang sem hallatszott. Mindenki megmerevedett a helyén. A
foglyokat megbénította a rémület, az őrök kíváncsian lesték, mi
lesz, s remélték, hogy nem lesz zűr, de valamennyien érezték, hogy
a szögesdróttal elkerített karósáncon belül, amely valamennyiüket
összezárta, pattanásig fokozódik a feszültség.
- Amit a kezében tart, az egy kötél - szólalt meg halkan Reisman. -
Semmi egyéb... egy kötél. Ami abban a ládában van, az deszka...
semmi egyéb, csak deszka. - Odalépett Napoleonhoz és elvette tőle a
kötelet. - Angliában vagyunk, már régóta háború folyik. Szűkösek a
készletek. - Reisman szürke szemének pillantása arcról arcra
vándorolt. - Deszkákra van szükségünk, hogy fölépíthessük
táborunkat. - A feszült, szorongó, rémült arckifejezések kezdtek
fölengedni. - Morgan! - kiáltotta, s közben azon töprengett, vajon
a többiek tudják-e, ahogy Franko tudja, hogy a hóhér ott van
közöttük... ahogy Reisman akarta, hogy tudják, bár sohasem mondta
meg nyíltan nekik... mert Morgan fékentartó rossz volt, s talán a
leghatásosabb, ha hagyja, hogy a hír körbejárjon, egyik ember súgja
meg a másiknak, őr a fogolynak... sohase erősítsék meg vagy
ismerjék el, csak a szóbeszédre bízzák és az események természetes
menetére.
Morgan törzsőrmester lassan előlépett. Arcáról már lefoszlott a
titkos izgalom érzéki, idióta vigyora.
- Uram! - jelentkezett.
A bitó tervrajza ott feküdt Kendall Sawyer lába előtt; vonalai,
nyilai, méretadatai és irányjelzései csúfondárosan tárták
valamennyiük elé a terv undorító tökélyét.
- Szedje fel azt és égesse el! - parancsolta Reisman. Akik tudják,
hogy Morgan a hóhér, bizonyára megértik... akik nem tudják, végül
majd csak értesülnek róla és jól az eszükbe vésik a
jelenetet.
Morgan fölemelte a hatalmas fehér papírívet. - Nincs nálam gyufa,
uram - mondta.
Reisman előhúzta gyakorlóruhája zsebéből az öngyújtóját. Morgan
vonakodva néhányszor megrántotta a tűzkőkereket, de végül lángra
lobbant a kanóc, majd visszaugrott, amint a bitó-tervrajz kilobbant
az ujjai közül és tüzes máglyaként elhamvadt.
Reisman visszafordult Frankóhoz. Tudta, hogy minden fogoly
feszülten lesi, milyen büntetést szab ki, s ha ez nem következik be
azon nyomban, valamennyien tudni fogják, hogy a fegyelmi
szabályokat büntetlenül át lehet hágni.
- Hadd álljon fel, tizedes - parancsolta Reisman. Bowren
fölrántotta Frankót, de egyik karját továbbra is vasmarokkal
szorította. Franko gyakorlóruhájának felső része szétnyílott, sötét
haja kuszán, csapzottan, izzadtán lógott; az istennek sem tekintett
volna fel.
- Latrinát fog ásni, Franko - mondta Reisman. - Ha még egyszer
megpróbálkozik egy ilyen stiklivel, belefojtom a pöcegödörbe!
Állítsa neki árkot ásni, tizedes. Egyetlen ferde pillantás és
golyót röpít a fejébe.
Reisman lehajolt, fölemelte Franko kalapácsát és átnyújtotta Morgan
őrmesternek.
- A többiek vissza, munkára! - vezényelte.
A foglyok lassan elcsoszogtak. Morgan és a katonai rendőrök
noszogatták őket, hogy ismét lássanak neki a munkának. Reisman
fogta a hóhérkötelet, odavitte az egyik teherkocsihoz és nagy
erővel bevágta a raktérbe. Úgy érezte, a puszta érintésével is
bemocskolta a kezét.
2.
Az erdei tisztás a serényen
dolgozó: ásó, fűrészelő, kalapáló, átkozódó, utasítgató férfiak
zajától és kiáltásaitól visszhangzóit. A ragyogó napfényben
elvegyült a munkában verejtékező és megfeszülő testek kipárolgása a
felmelegedő nedves föld, a feszülő rügyekkel borított bokrok, fák
és a virágok illatával. Délkelet felől, az erdőn és a kastélyon
túlról a szél tengerszagot sodort a tisztásra.
Késő délután elkészültek a cölöpkerítéssel. A nyolc láb magas
kettős kerítés szabálytalan oldalú dobozban szabálytalan oldalú
dobozt formázott - alakját a tisztás kerülete, valamint a
rendelkezésre álló szögesdrót és kerítéscölöp mennyisége határozta
meg. A külső kerítés a legközelebb eső fáktól számított harminc
lábra követte a tisztás kerületének körvonalát. A belső kerítés
ettől húszlábnyira húzódott. A laktanyát a két kerítés közötti
folyosóban az egyik oldalon építették fel: betöltötte a folyosó
szélességét, de nem volt olyan hosszú, mint a folyosó. A táborból
való kilépéskor, illetve az oda való belépéskor a foglyoknak is, az
őröknek is öt ellenőrző pontból álló záróvonalon kellett
áthaladniuk, amelyet éjjel-nappal szigorúan őriztek: szögesdrót
kapu, fakapu, laktanya, fakapu, szögesdrót kapu. A kerítés egyik
oldalán a lehető legszigorúbb elzártság, másik oldalán kétes
szabadság.
A laktanyán belül egy belső létra vezetett a tetőre. Ha a rabok a
táborban tartózkodtak, mindig odafenn posztolt egy őr. Leginkább
ennél a létránál és a két őrtoronynál (keskeny, korláttal övezett
emelvények, amelyek felnyúltak a cölöpkerítés fölé, s amelyekre
kívülről ugyancsak létrán lehetett feljutni) volt legszembetűnőbb a
hordozható bitófa faanyaga. Az őrtornyokat a külső kerítésen túl,
stratégiai pontokon építették fel. Szabad kilövést biztosítottak az
egész tábor területére, valamint a kerítések közötti folyosóra.
Amikor csak rabok tartózkodtak a kerítéssel övezett területen, a
tornyokon mindig volt őrszolgálat.
Két, keskeny lövészárokra emlékeztető latrinát mélyítettek,
mindkettőt Victor Franko ásta; elcsigázott testét gyűlölet rázta,
agyát úgy rothasztották a bosszúra áhítozó gondolatok, mint
hamarosan a latrinákat a tartalmuk. A foglyok latrinája a
karósáncon belül volt, szemben a laktanyával, de a lehető
legtávolabb attól; még távolabb vitték azáltal, hogy mesterségesen
egy kis kitüremlő zsákutcát létesítettek és nagy ívben húzták meg
körülötte a kettős kerítést. A két őrtoronyból akadálytalanul be
lehetett látni a latrinába. A másik latrinát az erdőben ásták vagy
ötvenméternyire a laktanyától, ezt kizárólag az őrosztag
használhatta.
Amikor minden egyebet is elvégeztek megelégedésére, Reisman néhány
rabot vezényelt a cölöpkerítéssel körülzárt táborba. A
teherkocsikról magukkal hozták vászonzsákjaikat és teljes tábori
felszerelésüket.
Amint Victor Franko azon mocskosan, verejtékesen, lúgtól és dühtől
bűzösen átvánszorgott a kaszárnyán, villámgyorsan végigjáratta
pillantását az épületen, s képet alkotott magának az egyik kaputól
a másikig húzódó húszlábnyi fapadlózatról: priccsek - de távolról
sem elegendő valamennyiük számára; fadobogóra állított mosdók,
fölöttük az épületen kívül fölállított kazánhoz csatlakoztatott
vízcsapok; az egyik sarokban ugyancsak faállványra állított tábori
konyha; a barakk-kaszárnya belsejétől elkülönített parányi szoba,
amelynek félig nyitott ajtaján át egy priccset, széket és asztalt
pillantott meg - feltehetőleg az lesz Reisman szobája.
A táboron belül egy sorban álltak pihenjben, lábuk elé rakva
zsákjaikat és tábori felszerelésüket. Három katonai rendőr őrködött
a laktanyatetőn és a tornyokban. Morgan őrmester, Bowren tizedes és
az őrszemélyzet többi tagja a kaszárnya bejárata előtt várakozott.
Valamennyiükre ráfért volna egy fürdő, vacsora és hosszú alvás.
Morgan A osztályú gyakorló egyenruhája gyűrötten és sárosan tapadt
a testére.
- Jó munkát végeztek - jelentette ki Reisman. - Most sátrakat
verünk, megmosakszunk, utána jó forró vacsorát kapnak.
- Mi a fenét akar a sátrakkal... - motyogta maga elé Archer Maggot
-, nincsenek is sátraink! - Megjegyzése hangosabbra sikerült, mint
ahogyan akarta, s Reisman meghallotta.
- Mi nyugtalanítja, Maggot testvér? - kérdezte.
- Csak az, hogy azt hittem, abba' a tyúkólba' lakunk majd, amit
fölállíttatott velünk - válaszolta Maggot. - Én nem látok itt semmi
sátrakat. De még ha lennének is, nem vóna ám rendes dolog, hogy
csak úgy semmiér' csináltatta velünk ezt a munkát.
- Ott alszanak sátorponyva alatt, ahol most állnak - világosította
fel valamennyiüket most első ízben Reisman. A többség meglepődött,
de akadtak csalódott, sőt dühös arcok is. - A laktanya az őröknek
készült meg különleges alkalmak számára. Most fronton vagyunk és a
lehető leghívebben szimulált harctéri körülmények között élünk
majd. Ha már elfeledték volna, mert úgy dédelgették magukat abban a
szép, kényelmes angol börtönben, szerelvényükben ott van
mindegyiküknek egy fél sátor. Ketten rakjanak össze egyet és máris
meglesz a kétszemélyes sátruk. Minden este sátrat verünk, reggel
meg fölszedjük. Bárhová megyünk, bármit csinálunk, mindig teljes
menetfelszerelést viszünk, beleértve a sátrakat is. Ma este némi
haladékot adok, de holnaputántól fogva mind egy szálig az előírt
időben sátrat vernek.
Ezután kijelölte a sátortársakat. Úgy tett, mintha oda sem figyelve
hadarná le az összepárosítottak nevét, valójában azonban egész nap
sokat törte ezen a fejét, s munka közben igyekezett jobban
kiismerni embereit. Maggotot Jimenezzel társította, Frankót
Poseyvel, Odellt Smith-szel, Sawyert Levertél, White-ot
Wladislaw-val, Gilpint Pinkleyvel, s jóllehet valamennyien
morogtak, nekifogtak a sátorverésnek és a sekély vízlevezető árkok
ásásának. Reisman tudta, ha külön tudja választani a bajkeverőket -
igyekezett egy-egy rossz elemet valamelyik jobbikkal társítani, s
reménykedett, hogy nem lesz baj belőle -, talán meg is könnyítheti
a munkáját.
Kölcsönkért egy fél sátrat Bowren tizedestől, hozzágombolta a
sajátjáéhoz és közvetlenül a laktanya bejárata előtt verte fel a
sátrát. Eltökélte, hogy ettől a perctől fogva, amennyire csak
lehetséges, azt teszi, amit az emberei. Ott alszik, ahol ők
alszanak, azt eszi, amit ők esznek, s gondoskodik róla, hogy ezt
tudomásul is vegyék. Morgan, Bowren és a katonai rendőrök külön
lesznek - de ő a foglyokkal marad.
Reisman a laktanya többi
részétől elkülönített parányi szobában dolgozott, ott írta meg a
másnapi kiképzési tervet. A táborban a foglyok már aludtak
kétszemélyes sátraikban. Arra gondolt, hogy hamarosan ő is elindul
sátrába, remélve, hogy zavartalan lesz az éjszaka. Hallotta, amint
a lapostetőn Morgan döngő léptekkel jár fel s alá - ő kezdte meg a
négyórás őrségek sorát. 02.00 órakor Bowrennek kell majd
fölváltania. Rákövetkező éjszaka Bowren nem megy őrségbe, Morganen
lesz másodiknak a sor, az őrszolgálatot Reisman kezdi meg. Hasonló
váltást dolgozott ki a tornyokban őrséget adó katonai rendőrök
számára: váltakozva teljesítenek szolgálatot és minden harmadik
éjszaka szabadok.
A félig betámasztott ajtón kopogtak, és Reisman fölkapta a fejét.
Bowren tizedes állt az ajtóban, egy pillanatig habozott, mielőtt
megszólalt volna. Kezében trombitát tartott, az aranyszínű,
fényesre suvickolt fém csillogott-villogott a
lámpafényben.
- Miről van szó, tizedes? - kérdezte Reisman.
- Sajnálom, hogy megzavartam, uram - mondta Bowren. - Talán
emlékezik, említettem, hogy tudok bánni ezzel a
micsodával.
- Persze, hogy emlékezem, tizedes.
- Arra gondoltam, uram, nem fújhatnék-e takarodót? Tudja, hogy van
ez... akkor úgy éreznék, valóban ismét katonák... talán jó is
lenne... a hangulat szempontjából. Tudom, hogy érzelgősen hangzik,
de mindig megborzongok, ha meghallom a kürtjelet. Persze az
ébresztő, az más - tette hozzá mosolyogva.
- Remek ötlet, tizedes - mondta Reisman. - Nagyon tetszik nekem. -
Kis szünetet tartott, elgondolkodott, azután így folytatta: - Ha
kedve van... és nagyon kérem, ne érezze úgy, hogy kénytelen vele...
de szeretném, ha holnaptól kezdve a többi kürtjelet is eljátszana:
az ébresztőt, a zászlófelvonásét... Hoztam is magammal egy zászlót,
éppen csak azért, hogy emlékeztessem őket, melyik oldalon állnak,
amikor eljön az ideje... Fölállithatnánk a tetőn egy zászlórudat...
Étkezésekkor... végig, a felkészülés a takaródóra jelen át egészen
a takarodóig. Remek ötlet, Bowren. Nagyon
köszönöm.
A takarodó utolsó hangjait
is tovasodorta az enyhe éjszakai szél.
- Smith? - suttogta Myron Odell. Már majdnem elaludt, amikor
fölriadt a kürtszóra. Most nyugtalanul fészkelődött a takarójában.
- Smith, ébren vagy? - súgta ismét.
- Ez aztán igazán szép volt - mondta halkan Calvin Ezra Smith. -
Valahogyan vallásos hangulata van ennek a dallamnak. Isten közel
van. Tudtad, hogy ezekkel a szavakkal végződik? Bizony mondom, ez
az igazság.
- Régmúlt időkre emlékeztet - jegyezte meg Odell.
Az isten verje meg, mindjárt kiborul és zokogni kezd, gondolta
Smith.
- Mikor volt az? - kérdezte végül.
- Cserkésztáborban... ott hallottam először. Voltál te valaha is
cserkész, Smith? Volt nekünk egy csapatunk az árvaházban, ahol
felnőttem - hadarta tovább, anélkül hogy megvárta volna a választ.
- Azután az egyik évben elvittek minket egy igazi cserkésztáborba
az erdőkbe, tavak mellé. Gyönyörű volt. Csak egyszer voltam. Azután
a nyár után nem lehettem tovább cserkész. Megbüntettek... de azért
még jól emlékezem.
- Mit csináltál? - érdeklődött Smith. - Úgy értem, amiért
megbüntettek.
- Nem mondhatom el.
- Nekem azután édesmindegy - súgta Smith. - Nem csinálhattál te
semmit, ami rosszabb, mint amit én követtem el. Mindenki
megbékélhet az Úrral, így írja az írás. Hová valósi vagy,
Myron?
- Clevelandbe, Ohióba való vagyok... ott volt az árvaház, így
azután úgy gondolom, odavalósi vagyok.
- Én meg tennessee-i vagyok, Myron. Tudod, hol van az?
- Hát persze, hogy tudom, hol van, Smith. Soha nem jártam ott, de
azért tudom, hol van. Jártam én iskolába.
- Ide figyelj, szólíts most már Calnek. Ha valami nyugtalanít, hát
csak ki vele, mondd el nekem, és én majd gondolkodom, találok-e rá
választ az írásban. Abban minden benne van. Minden benne van, amit
csak tudni akarsz.
- Ártatlan vagyok. Cal... ártatlan vagyok - nyüszítette Odell. -
Újra meg újra elmondtam nekik, de senki se hisz nekem. A pokolba
is, ez pityereg, döbbent rá feszengve Smith.
- Hát persze - mondta. - Jézus is az volt... ártatlan, mint a ma
született bárány. Én tudom, hogy te vallásos ember vagy, Myron.
Amint megláttalak, tudtam. Hiszel istenben meg Jézusban,
igaz?
- Katolikusként nevelkedtem. Katolikus otthonban.
- A fenébe is! - kiáltott fel Smith. - Ezt nem hittem volna! De
mondok én neked valamit, Myron, és nem hiszem, hogy megbántalak
vele. Hát, ide figyelj... Az Úr az én pásztorom; nem látok
szükséget. Zöld mezőn vet ágyat nekem: csöndes vizekhez vezérli
lépteimet...
- Ezek a kurvák még alunni
se haggyák az embert - suttogta Archer Maggot. S mivel Luis Jimenez
nem válaszolt, folytatta. - Az isten verje meg őket, hát nem valami
tyúkszaros zenével szórakoztatnak minket. Milyen kedves tőlük! -
Társa továbbra is némaságba burkolózott. - Mi ütött beléd, hogy ma
este konyhai ügyeletre jelentkeztél, Looey? - kérdezte kihívóan
Maggot.
- Nem konyhai ügyeletre - felelte álmosan Jimenez.
- Szakácsnak.
- Szarok rá, ugyanaz! Csak nem nyalod a százados seggit,
Looey?
- Vigyázz a szádra, öregem! Szeretek főzni, ez minden.
- Szakács vagy civilben?
- Hát igen, néha főzök - mondta Luis. - Salinasban mosogató
segédszakács voltam egy vendéglőben. Jöttek a rossz idők, kirúgtak,
hát visszamentem a földekre. Az apám, az anyám, valamennyi fivérem
és nővérem ezt csinálja. Katonaszakács akartam lenni, csak nem
engedtek.
- Figyelj, Looey... te messzikói vagy?
- Dehogyis, nem messzikói... mexikói... De én már az Államokban
születtem, a kaliforniai határ innenső oldalán. Amerikai
állampolgár vagyok.
- Hát, én is csak ezt mondtam, Looey... messzikói vagy. Jobb ez,
mint ha valaki nigger vagy digó vagy zsidó vagy indián, annyi
szent. Fasza gyerek vagy te, Looey. Mit csináltál, hogy hadbíróság
elé kerültél?
- Megöltem egy kibaszott hadnagyot!
- Az istenit!
- Hát te mit csináltál, te gringo?
- Én semmit. Ők asszonták, csináltam... én meg asszondom, nem
csináltam.
- Ilyen az élet, amigo... Most pedig befogod a pofádat és alszol...
Fáradt vagyok.
- Hát persze... hát persze, Looey! Fasza gyerek
vagy!
- Mi a fenének szólított
hadnagynak téged a százados? - kérdezte Joe Wladislaw. -
Szórakozásból?
- Semmi közöd hozzá - mordult rá Napoleon. A kürtszó megint egyszer
a múltra emlékeztette... Fort Huanchucára és az ezredére. Az
istenit, milyen agyafúrtak!
Wladislaw gondosan megválogatta a szavait. Ritkán fordult elő
életében, hogy rákényszerült volna annyira törni a fejét, vajon
helyes-e, amit mond és hogyan fejezze ki magát. - Nézzed, öregem -
mondta halkan -, ne értsél félre. Nem akarok én gúnyolódni rajtad,
szó sincs róla. Csak megkérdeztem, ez minden... barátságból. Semmi
közöm hozzá, semmi, ez minden... de azért csak mondd el nekem. Nem
tudom, ki vagy... te sem tudod, ki vagyok én... de itt vagyunk
együtt ebben a sátorban, hát gondolom, beszélek hozzád, oké? Mint
otthon, amikor beugrom egy kocsmába egy pofa sörre, nem mintha sört
akarnék inni... úristen, hát ülhetek én otthon is, ihatok annyi
sört, amennyit csak akarok... csak azért, mert eldumálunk,
bolondozunk, rágódunk a dolgokon... tudod, ott van az a sok srác a
környékről... hát, elszórakoztunk.
Napoleon felkönyökölt és belemeredt a sátor sötétjébe. - Chicagói
vagy, Joe, mi? - kérdezte.
- Hát persze! Honnan tudod? - válaszolt boldogan
Wladislaw.
- Mert fülem van, Joe, meg szemem, meg eszem - felelte Napoleon -,
és megszoktam, hogy használjam is. És ha már jó sok sört magatokba
döntöttetek a haverjaiddal, Joe, hányszor fordult elő, hogy
lementetek a South Side-re, hogy alaposan helybenhagyjatok egypár
niggert, mi?
- Soha! - kiáltott fel méltatlankodva Joe Wladislaw. - Mi a fenének
csináltam volna ilyet? Dolgoztam én együtt egypár színes fickóval a
teherkocsikon, nem volt velük semmi bajom. Hát, persze mondtam én
is ezt-azt néha, ha megdühödtem... meg előfordult, hogy össze is
verekedtünk... de olyat sohase csináltam, amit mondtál. Mi a
fenének csináltam volna?
- Heccből, Joe... puszta heccből.
- Eriggy a fenébe, öregem - mordult fel Wladislaw, és megfordult a
sötétben. - Csak annyit kérdeztem, igazán hadnagy vagy-e? Miért?
Talán pimaszkodás ez? Talán lekezeltelek ezzel?
- Megkérdeztél, miért szólított a százados hadnagynak... nem azt
kérdezted, hadnagy voltam-e vagy sem. - Napoleon elmosolyodott a
sötétben. Tisztán, lassan, tagoltán beszélt, mintha egy gyerekhez
szólna; nem érzett semmiféle neheztelést... s közben eltűnődött,
vajon miért nem? - Ez nem ugyanaz, igaz-e, Joe?
Wladislaw visszafordult. - Mi? Gondolom, van különbség. Hát akkor
hadnagy voltál, vagy se?
- Hadnagy voltam.
- Ez már valami - jelentette ki bizonytalan csodálattal Wladislaw.
- Ez már tényleg valami. Akarod, hogy én is hadnagynak szólítsalak?
Akarod, hogy megmondjam a többi krapeknak is?
- Szólítsál Nappynek - felelte Napoleon, és az emlékezéstől jóleső
melegség töltötte el. - Így szólítottak az
iskolában.
Samson Posey szíve más
dallamra vert, arra a lágy, halk altatódalra, amelyet Eva Pavisook
dúdolt édes hangján Apuikwai, apuikwai búgta a csecsemőnek, „Aludj
szépen, aludj szépen. Ha megnősz, elmégy vadászni... nyulakra
vadászni...”
- Te házasember vagy? - kérdezte halkan.
Victor Franko a lehető legmesszebbre húzódott társától a
sátorponyva alatt; várta, hogy lidérc nélküli, nyugodt álomba
merüljön.
- Te házasember vagy?
- Egy frászt! - motyogta elutasítóan Franko. - Már csak az hiányzik
nekem, egy öreglány koloncnak a nyakamba, mint az öregem meg az
anyám, örökké veszekedtek és hét kölyök abban a bűzös lyukban. Van
énnekem elég bajom.
- Nekem van Eva feleségem, Kis Charlie fiacskám, Öreg Charlie
nagyapám, Anna anyám, Jukka apám.
- Akkor meg mi a fenének nem vagy otthon? Miért nem gondoskodsz
róluk? Mit keresel a seregben? Eh! Szerezzél valami
családfenntartási fölmentést vagy más ilyesmit.
- Én önként jöttem a hadseregbe. Menni Cortezba, soroztatni magam
katonának. Jó a családomnak. Jó a népemnek. Kormány küld pénzt,
gondoskodik róluk.
- Besoroztattad magad? Ember, te megőrültél!
- Megőrültem? - Samson dühösen megmozdult. - Nem, ne beszélj így
velem. Te vagy őrült.
Franko mihelyt kimondta, már meg is bánta; inkább csak érezte, mint
látta, hogy az indián fenyegetően emelkedik fel
pokrócában.
- Oké, oké, csak semmi izgalom! Bocs, ezer bocs! Sajnálom. Hát,
akkor én is őrült vagyok!
A mindent elborító éjszaka
ideje volt, amikor a nappali események emlékké foszlanak, s csak
sötétség és az éjszaka képei torlódnak fel, amelyeken valahogy át
kell jutni. Sawyer és Lever, Gilpin és Pinkley sátrában a
fegyverszünet némasága honolt. Hallgatták egymás lélegzetét, s
töprengtek, vajon min töri a fejét a másik. De mindegyik
megtartotta magának a gondolatait.
Reisman kilépett a faépületből, áthaladt a tisztáson, csöndben
osont át a fák és a bozót vonalán. Csak egy utolsó ellenőrzés,
mentegetőzött saját magának. Csak egy utolsó ellenőrzés, azután
lefekszik... gyötrődve gondolt Tess Simmonsra... vágyódott rá, vagy
valaki hasonlóra... kiért az erdőn túlra, túl azon, ahová el akart
érni, oda, ahol a felhőtlen éjszakai ég elé kirajzolódott az
elsötétített kastélyépület fekete körvonala, azután visszafordult,
áthaladt az erdőn, a laktanya-barakkon és belépett a foglyok
elkerített táborhelyére.
A tizedes pontosan hatkor
ébresztette Reismant.
- Fújjak nekik ébresztőt, uram? - kérdezte Bowren és a bejárati
sátorlapon át fölmutatta a trombitáját.
- Hát persze, de azért ne ragyogjon úgy az ábrázata - válaszolta
vigyorogva Reisman. - Adjon nekem két percet, hogy kikászálódjam
innen, azután éntőlem akár fújhatja is. - Teljesen ébren volt,
beszéd közben öltözködött, s már pontosan emlékezett aznapi
terveire. - Kicsit körülnézek odakint, de hét-harmincra már vissza
kellene érnem. Mielőtt elindulok, átadom a napi munkatervet és a
szolgálati beosztást Morgan őrmesternek.
- Igenis, uram - mondta Bowren és azzal visszahúzta fejét a kis
kétszemélyes sátorból.
- Tizedes!
Bowren visszadugta a fejét. - Igen, uram? Reisman már a bakancsát
fűzte és kereste a megfelelő szavakat mondanivalójához. - Szeretném
megmondani magának, milyen nagyra becsülöm a munkáját... nagyon
értékelem... többet vállal, mint ami a két csíkjánál fogva a
kötelessége lenne.
- Köszönöm, uram. Szívesen teszem.
- Meglehet, mától fogva még ennél is többet kell tennie.
Haladéktalanul megkezdjük a katonaéletet, s Morgan őrmesternek
menet közben kell megtanulnia mindent, amire szüksége lehet. Nagyon
korlátozott tapasztalatai vannak ezen a téren, ezért ahol csak
szükségesnek mutatkozik, magának kell diplomatikusan beugrania és
helyettesítenie őt. Érti, mire gondolok?
- Természetesen, uram. Értem - mondta Bowren.
A tizedes ismét visszahúzta fejét a sátornyílásból és Reisman
kikúszott utána a ragacsos, szürke hajnalba. A kaszárnyában gyorsan
megmosdott egy mosdónál, elbliccelte a borotválkozást, a
reggelizést is későbbre halasztotta, s még mielőtt felharsantak
volna az ébresztő első hangjai, már gyorsan haladt az erdőben a
nyílt terep felé, ahol a dombok lankásan ereszkedtek a
tengerig.
Franko szorosabbra húzta
maga köré pokrócát, térdét fölhúzta egészen a gyomráig, állat
leszegte a mellére, ökölbe szorított kezét is ott tartotta. Még
néhány pillanatig azzal a gondolattal játszadozott, hogy nem tudja,
hol van. Ekkor azonban egy súlyos tenyér nehezedett a hátára - bár
gyöngédebben, mint ahogy várta volna - és megtaszította. Éjszaka az
indián hánykolódott és nyöszörgőit álmában, s Franko arra riadt
fel, hogy mellét nyomja társa súlyos karja, de annyira rettegett
tőle, hogy nem merte lerázni magáról, így azután rosszul
aludt.
- Most fölkelsz - mondta Posey. - Őrmester jön, talán baj lesz
belőle neked. Tegnap elég volt már neked bajból.
Franko kikászálódott a pokrócából és öltözni kezdett. Az az
istenverte indián annyi helyet foglal el, a feje egyenesen a
sátortetőt verdesi, hogy Franko szinte mozdulni sem tudott anélkül,
hogy beleütközzék. Jószerint még a harisnyáját sem húzta fel,
amikor felharsant Bowren tizedes kiáltása:
- Névsorolvasás! Kettős rendben sorakozó! Pattanás kifelé, mozgás,
de azonnal! - Vagy öt perc telt el az ébresztő kürtjel
óta.
Franko kitántorgott a sátorból. Átnedvesedett, fölkunkorodó orrú
bakancsát már nem tudta befűzni, idétlenül mozgott. Bowren
vigyázzt, azután igazodjot vezényelt, majd névsort
olvasott.
- Jelen! - kiáltotta Franko. Mi a frásznak van szükség erre a
hülyeségre? Talán azt hiszik, bárki is lelécelt az éjszaka! Látta,
hogy az őrtornyokban a két katonai rendőr rájuk szegezi
géppisztolyát, s azt is tudta, hogy egy harmadik őr, a barakk
tetejéről is rajtuk tartja szemét. A fenébe is, jól biztosították
ezt a kócerájt! Tegnap egy ideig élvezték a szabadság mámorító
érzését, amikor úton voltak, és akkor szökésre gondolt, szökésre,
szökésre! De most talán még annál is rosszabb volt, mint
Marston-Tyne-ban. A földön kellett aludnia az indián mellett,
azután meg az összetűzés azzal az átkozott századossal, árokásás, s
közben szüntelenül ott motoszkált benne az a hátsó gondolat, hogy
végtére is ott van a kötél, bármennyit halandzsázzanak is. Az a
százados! Az az istenverte százados! Azon töprengett, hol a fenébe
lehet most.
Franko figyelte Morgant: ott terpeszkedik előttük, mint valami
dagadt seggű tábornok és hallgatja Bowren reggeli jelentését. Mi
baja van annak a kurafinak, nem tud egyedül is számolni
tizenkettőig? Meg aztán miért nincs rajta is gyakorlóruha, mint a
többi őrön?
A hóhér ellépett a felsorakozott egység előtt, szemlét tartott
felettük, pillantását végighordozta rajtuk a tábori sapkától
egészen a rövidszárú csizmákig. Nyomában Bowren haladt a
névsorral.
- Befűzetlen bakancs - jelentette ki Morgan és Franko szeme közé
nézett. - Jegyezze elő az első mocskos munkára, ami
adódik.
Franko megborzongott. Nemcsak a hajnali hűvösség, de a tehetetlen
düh is rázta.
Morgan és egy katonai rendőr négyesével levezette őket a keskeny
lövészárokhoz, miközben a többiek sátrat bontottak és betemették a
vízlevezető árkokat.
Archer Maggot guggolva felnézett az éppen a sliccét gomboló
Frankóra.
- Nahát, csak nem maga az ezredes vette át a parancsnokságot e
pompás latrina fölött! - gúnyolódott. - Mi baj, ezredes, rád jött a
száras?
- Pofa be, Balhés! - csattant fel Franko. - Irtó vicces vagy. -
Hiába próbálkozott, képtelen volt elvégezni a dolgát úgy, hogy
Morgan ott áll és figyeli őket, pedig már alig várta, hogy belei és
hólyagja megkönnyebbüljenek.
- A százados asszonta, meg kell ennünk, nem egészséges, ha csak úgy
itt hagyjuk feküdni - gúnyolódott tovább Maggot. - Ezt én sajna nem
t'om megcsinálni. Remek munkát végeztél itt, fiam. Csuda kedélyes
egy hely. Mindnyájan büszkék vagyunk rád, igaz-e fiúk? - A foglyok
és az őrök nevettek. Morgan őrmester gúnyos vigyorral figyelte
őket. - Ami engemet illet, tied ez a munka állandóra - kötekedett
Maggot.
Franko megindult feléje.
- Maga! - harsant Morgan hangja.
Franko lépés közben állt meg.
Morgan ujja remegve szegeződött Archer Maggotra, közben
mosolygott.
- Magának jó nagy és mocskos szája van - folytatta halkan. - Itt
marad. Ha mindenki elvégezte a dolgát, lúggal leönti és
egyhüvelyknyi földet lapátol rá. Pontosan egyhüvelyknyit - sem
többet, sem kevesebbet. Lemászik a gödörbe, megméri egész
hosszában, hogy pontosan egy hüvelyknyi legyen.
Franko legszívesebben hangosan fölnevetett volna, csak nem
mert.
Bowren bontotta le a
százados sátrát - mintegy akaratlanul is kezeskedve, hogy Reisman
valóban nem alszik még odabenn, hanem teljes csöndben ellopakodott
-, és bemutatta, hogyan kell a félsátornyi ponyvákat összegöngyölni
és a menetfelszerelést összerakni hirtelen elrendelt erőltetett
menet esetén. Kimaradtak a tisztálkodási eszközök, a csajkák és
evőeszközök - csak hadd várják tulajdonosaikat mosdásra,
borotválkozásra és reggelire. A váltás ruhát és mindazt a
felszerelést, ami fölösleges volt az aznapi menetgyakorlathoz meg a
kiképzéshez, a vászonzsákokba csomagolták s megőrzésre leadták a
laktanyában.
A kapuban egy katonai rendőr jelent meg, ötgallonos vizeskannát
cipelt.
- Gyerünk csak oda - rendelkezett Bowren és intett, hogy a foglyok
induljanak a túloldalra. - Hozzák a sisakjaikat is.
- Hát ez meg minek? - kérdezte gyanakodva Roscoe Lever.
- Mosdás, borotválkozás, fogmosás... ha kedve tartja, akár meg is
fürödhet - magyarázta Bowren. - Vagy ha meleget akar enni, vizet
forralhat. A sisak a hadsereg egyik leghasznosabb felszerelési
tárgya.
- Hogyhogy? Nem használhatjuk odabent a forró vizet meg a mosdókat,
hiszen tegnap este megengedte nekünk a százados? - követelőzött a
barakkra mutogatva Lever.
- Még nem vagyunk hullák.
- Kell a víz, Lever? - Bowren megdöntötte a kannát.
- Vagy talán szárazon kíván megborotválkozni? Levernek csipkednie
kellett magát, hogy odatartsa a sisakját a csobbanó hidegvíz-sugár
alá, amely máskülönben őt érte volna. A többi fogoly sisakkal a
kézben Bowren körül tolongott, de úgy tűnt, nemigen tetszik nekik a
dolog, s a tizedes érezte, hogy baj lesz. O csak a parancsot
teljesítette: a parancsnok kiadta Morgannek, ő meg tovább a
tizedesnek, így kívánta aznap reggel a százados. Nem akarta tovább
kényeztetni őket, s valószínűleg így is volt rendjén.
A latrina felől Archer Maggot közelgett, mögötte elégedetten
lépkedett Morgan őrmester.
- Nekem forró víz kéne, méghozzá jó sok, hogy lemossam ezt a bűzt
itt magamró' tiz'des - panaszkodott Maggot.
- Ugyanazt kapja, Balhés, amit a többiek - mondta Bowren. - Hozza
csak a sisakját.
- Hát akkor tudhassa, mind mit tehetnek, édes öregem, érti! -
fakadt ki dühösen Maggot. - Úgy maradok, ahogy vagyok, aztán
meglássuk, elég büdös leszek-e, hogy mégiscsak enged
mosakodni!
Morgan őrmester hátulról gyorsan Maggot elé került, mutatóujját
rászegezve kezdett neki valamit magyarázni, de nem fejezhette be a
mondókáját. Maggot jó nagyot rávágott Morgan kezére.
- Vigye azt a rohadt ujját a pofám elől, hallja-e, őrmester! -
ordította.
A karósáncon belül egy pillanatig mindenki megdermedt, inkább a
meglepetéstől, mint a megdöbbenéstől. Bowren is kivárt, kíváncsi
volt, mit tesz Morgan. Ha bárki másról van szó, Bowren azonnal a
segítségére siet, ráveti magát Maggotra, de Morgan őrmesternek nem
volt joga megtenni bizonyos dolgokat. Szemlátomást élvezte, hogy
gyötörheti a foglyokat, néha egyenesen ostoba módon, gyönyörködött
abban, hogy egyesek szemében ő a mumus, rettegnek tőle, nem is
szólva arról, milyen fölfuvalkodottan éreztette annak a hat
istenverte csíknak a jelentőségét.
Morgan őrmester meghökkent arckifejezéssel hátralépett,
dörzsölgette fájó kezét. Azután mindkét kezét a hónaljába dugta,
talán, hogy még véletlenül se mutogathasson újra, de az is lehet,
hogy úgy vélte, ez a póz nyugodt, magabiztos külsőt kölcsönöz
neki.
- A nap hátralevő részét a latrináknál tölti - mondta Maggotnak
váratlanul nyugodt hangon. - Itt, a belsőnél, azután odakint, a
külsőnél. Majd ha később visszajövünk, ez lesz a dolga, ha enni
akar. - Az őrmester rángatózó arccal indult a laktanya
felé.
- Fogja a sisakját, Maggot - parancsolta Bowren.
- Kezdjen mosakodni és borotválkozni.
- Én már, csak úgy maradok, ahogy vagyok, aztán majd meglássuk -
feleselt Maggot.
- Akkor álljon a cucca mellé vigyázzállásban - adta ki a parancsot
Bowren. Érezte, hogy körülötte megsűrűsödik a levegő. Erre a napra
sikerült meggyújtani a harag és a félelem és a sértődés kanócát.
Lehet, hogy sikerül elnyomnia, de az is lehet, hogy csak ront a
helyzeten, de valamit tennie kellett, s közben felkészülni a
robbanásra, készenlétbe helyezni az őrséget.
Victor Franko nézte, amint a tizedes körbejárva a foglyok markába
számolja le a borotvapengéket; ő is elvett egyet. Leguggolt a
sisakja mellé, térdén egyensúlyozott egy kis borotválkozótükröt -
ezeket is az őrök osztogatták, s olyan éberen figyelték, mit
tesznek a foglyok velük, mintha legalábbis kézigránátok lettek
volna. Gyorsan fölpillantott az egymagában álló Maggotra és
iszonyúan gyűlölte, s talán éppen ezért, mert Maggot olyasmit tett,
amit ő nem mert megtenni: szembeszállt a hóhérral! De vajon
megtette volna-e, ha tudja, kicsoda?
Franko visszahőkölt, amikor a tükörben meglátta véraláfutásos
szemét. Megpróbált borotvakrémet keverni a jéghideg vízzel a
sisakjában, de ragacsossá vált, mint a fogpaszta. Szeme rátévedt
Napoleonra, a niggerre. Őt is gyűlölte. Megpróbált összebarátkozni
ezzel a pofával, megpróbált segíteni rajta, de most gyűlölte,
amiért tegnap beavatkozott, gyűlölte, amiért nem kell latrinát
ásnia. Összerándult, amikor bőréhez ért a penge. Tompa! Az isten
verje meg, megint életlen! Gyűlölte őket meg a smasszereket meg a
besúgókat! Még a feje is belesajdult, annyira próbált
visszaemlékezni arra, milyen is, ha újra férfi az ember, azután
odavágta a sárba a borotvát és elkáromkodta magát:
- A pokolba vele!
- Mi baja, Franko? - figyelt fel Bowren.
- Nem borotválkozok... soha többé, ez minden... nem
borotválkozok!
- Megborotválkozik, Franko! - parancsolt rá Bowren. Franko orra elé
tolta a képét, ízlelgette a növekvő feszültséget, dühös volt,
amiért lazul a fegyelem, s közben maga is olajat öntött az erőszak
tüzére, pedig azon volt, hogy elfojtsa. - Akár tetszik, akár nem,
megborotválkozik! - Látta, hogy a többiek figyelik őt, figyelik
Frankót, kiváncsian arra, mennyit lehet elvinni szárazon.
- Hát nem! - ordította megmámorosodva. - Egyikünk se fog
megborotválkozni! - Ez ebben a pillanatban jutott az eszébe.
Ránézett a többiekre, a mozdulatlanságba dermedt beszappanozott
arcokra, a nedves arcokra, a félig lekapart arcokra, a levegőben
megálló borotvákra. Még az őrök is. Villámgyorsan cselekedett:
sebesen, akár egy őrült rohant egyik fogolytól a másikig. -
Megálljatok! Az isten bassza meg, valamennyien! - kiáltotta. - Nem
kényszeríthetnek arra, hogy megborotválkozzunk vagy
megmosakodjunk... mármint minket, ha összetartunk. Ezért nem fognak
fölakasztani minket!
Kikapta a kezükből és a földhöz csapta a borotvákat, részben tudta,
mit csinál, részben meg nem. Félig hitte, hogy a többiek követik
majd példáját, félig meg tartott attól, hogy nem, sisakot rúgott
fel, kikerülte Bowren tizedest és a hirtelen életre kelő őröket...
a foglyok pedig először meghökkentek kitörésén, nem helyeselték, de
azután világosság gyúlt agyukban... Napoleon White megértette és
igenelte ezt az egyszerű lázadást... Lever, Gilpin, Wladislaw,
Jimenez, Smith, Pinkley, Odell - mindnek tetszett az ötlet, hittek
abban, hogy megúszhatják, egyszerre csak úgy vélték, hogy ehhez
joguk van, talán az utolsó joguk, amit meghagytak nekik, s majd
hamarosan kiderül, vajon élhetnek-e vele... Posey, aki nem törődött
az egésszel, még csak azt sem értette teljesen, mi folyik itt, de
azután megérezte, hogy azt akarják, ő is csatlakozzon hozzájuk,
tegye, amit tesznek és kövesse őket... Sawyer, aki azt akarta
tenni, amit parancsolnak neki, aki fütyült a hideg vízre és a
sisakokra és a kicsorbult borotvapengékre, mert ismerte a harcot,
amilyet a többiek még legállatibb rettegésükben sem tudtak magukban
felidézni, s mégis velük tartott, mert nem akart a csoport ellen
fordulni... a borotvákkal tisztasági csomagokat, szappanrudakat,
borotvahabbal összekent törülközőket vágtak a sárba... Archer
Maggot pedig kacagva figyelte az őröket, amint összeterelték őket,
mert most majd a többieknek is része lesz abban, amit ő
kapott!
Reisman valamivel 07.30
előtt lépett be a külső kapun a körletbe. Térképén ceruzával
berajzolta egy menetgyakorlat útvonalát, megjelölve mindazokat a
helyeket, ahol megállnak terepgyakorlatokra, előadásokra vagy
tornászásra. Egy teremtett lelket sem talált a laktanyában, s
először a szokatlan csöndet érzékelte, amely rátelepedett az egész
bekerített táborra, ahol várakozása szerint serény tevékenységnek
kellett volna folynia. Gyors léptekkel áthaladt a kaszárnya
földszintjén és kilépett a belső táborra nyíló ajtón. Valamennyien
ott voltak - a foglyok feszes vigyázzban, körülöttük Morgan, Bowren
és az őrség lövésre kész fegyverrel, mintha olyasmi történt volna,
ami miatt a szokásosnál is idegesebbek.
- Bowren tizedes! - kiáltotta.
Bowren meglepetten fölkapta a fejét és futólépésben indult hozzá.
Reisman sarkon fordult, visszament a laktanyába, s éppen meleg
vizet folyatott egy mosdóba, hogy megborotválkozzék, amikor
belépett a tizedes, majd gondosan bereteszelte maga mögött az
ajtót. Gondterheltnek látszott.
- Örülök, hogy itt van, uram - mondta. - Attól tartok, baj van. Nem
hajlandók sem borotválkozni, sem mosakodni.
- Valamennyien?
- Hát, Franko és Maggot kezdte. De a többiek is azonnal fölkapták,
még azok is, akikről az ember azt hinné, hogy több a magukhoz való
eszük. Nem tehettünk mást, mint hogy megfékezzük őket, amíg vissza
nem ér.
- Mióta állnak így?
- Csaknem egy órája.
- Jó sok időt elvesztegettek.
- Sajnálom, uram.
- Nem így értettem - mondta Reisman. Beszéd közben levetkőzött,
csak az atlétatrikóját hagyta magán, s kezdte borotvakrémezni az
arcát. - Nem a maga hibája. Az emberei kaptak már enni?
- Senki, uram. Egyszerűen nem volt rá lehetőség. Reisman gyors,
hosszú húzásokkal borotválta le fekete borostáit. Elfordult a
tükörtől, hogy Bowrenre nézhessen.
- Ne rágja magát, Clyde - mondta. - Jól kézben tartja a helyzetet.
Tegyen fel nekünk egy kávét. Megtörülközöm, aztán átveszem magától
a kávéfőzést.
Néhány perc múlva Reisman kiment a néma táborba. Bólintott Morgan
őrmesternek, aki meglehetősen idegesnek látszott - nyilván
tépelődött, nem forog-e veszélyben a hat csíkja -, de egyetlen szó
sem hangzott el. Reisman ellépett a felsorakozott rabok előtt, s
mindegyiküknek merőn a szeme közé nézett. A foglyok elkerülték a
tekintetét. Szemléjével végezve továbbment, de néhány lépés után
visszafordult, és szembenézett velük.
- Ha büdösek akarnak lenni, hát legyen! - harsogta basszus hangon.
- Ha viszketni akarnak, hát legyen! - Erőlködnie kellett, hogy
hangjában, haragot vigyen, mert valójában nem is volt dühös. Igaz,
azzal, amit tettek, nyíltan megsértették a fegyelmet, de ez volt az
első jele annak, hogy már csoportot alkotnak, amely közös munkára
formálható, az első utalás arra, hogy valamiféle esprit de corps
alakult ki az elítélt gyilkosok e szedett-vedett bandájában. Még
mindig nem tudta, vajon ez az esprit és a gyilkosok igaziak vagy
hamisítványok-e, de abban bizonyos volt, hogy hamarosan választ kap
kételyeire. - A fronton valóban büdösek lennének és viszketnének! -
jelentette ki. - Csak kérdezzék meg Sawyert, ha kíváncsiak, milyen
is az. Ő aztán tudja. Ő már volt a fronton, onnan került vissza! -
Ken Sawyer kínosan érintve lesütötte a szemét. - De mostantól fogva
nincs meleg étel. A ma reggeli cirkusz után erről szó sem lehet!
Kizárólag harctéri élelmiszer-tartalékadagokat kapnak... - Persze
soha esze ágában sem volt, hogy mást adasson nekik, legföljebb, ha
kiváló teljesítményt nyújtanának és jutalmazni kívánná őket. - Ha
bárki le akar lépni, mondja meg most, ki vele. Tudják, mi vár
magukra Marston-Tyneban!
Victor Franko tudta, mi vár rájuk. Jóllehet ő vezette a lázadást és
örült is ennek, most megremegett a félelemtől. Szemével az üres
őrtornyokat leste... nem tudta levenni tekintetét a cölöpökről és
keresztgerendákról, a lépcsőkorlátokról és lépcsőfellépőkről... s
belehasított a tudat, voltaképpen ki is Morgan törzsőrmester, s
annak az emléke, hogy azon a bizonyos éjszakán mit
művelt.
3.
Bowren tizedes kürtjele
betöltötte a tisztást. Reisman szeme a lobogóra tapadt, amint egy
katonai rendőr fölhúzta a kaszárnyatető fölé. A színek fölvillantak
a tengerkipárolgástól nedves reggeli levegőben, a zászló csattogva
kibomlott és ott lengett a cölöpkerítéssel körülvett tábor fölött.
S ekkor egyszerre váratlan büszkeség fogta el Reismant.
Bármilyen nevetségesen hangozzék is, ez az ő alakulata, az ő
posztja. Szemét lekapta a zászlóról és az embereire pillantott.
Dülöngéltek, fésületlenek voltak, csupán tessék-lássék
tisztelegtek, akadtak közöttük, akik nyíltan kimutatták
megvetésüket iránta és az őrök, még jó, ha nem a zászló
iránt.
- Az isten verje meg, álljanak vigyázzba! - förmedt
rájuk.
Néhányan kihúzták magukat, voltak, akik még az állukat is
fölszegték, a többiek csak egyik lábukról s másikra helyezték át
súlyukat. A kürtszó elhalkult, a zászlót a rúdhoz
erősítették.
- Pihenj! - vezényelt Reisman.
A foglyok még egy fokkal inkább magukba roskadtak, de más különbség
nem látszott tartásukon. Pontosan annak látszottak, amik voltak:
foglyoknak. Ő viszont többet várt tőlük előző napi jó munkájuk
alapján. Azt remélte, mohón lesik majd az alkalmat, hogy
nekifoghassanak, tanulhassanak, törekedhessenek és javulást
mutathassanak fel. Valamennyien átestek már az alapkiképzésen, sőt
ennél többön is, Bowren pedig kemény ismétlőtanfolyamon hajszolta
át őket Marston-Tyne-ban.
- Vigyázz! - ordított rájuk Reisman, s a foglyok a dörgő hangtól
meghökkenve, vigyázzba vágták magukat.
Mennyire emlékeztették őt önmagára! Egészen halványan bűntársuknak
érezte magát, s egyszerre csak döbbenetes egyértelműséggel mellbe
vágta az a fölismerés, hogy ami ezt a lobogót illeti, éppen mivel
amerikai zászló, talán ő ugyanannyira bűnös, mint ezek itt előtte,
hiszen sohasem tekintett túl azon, amit iskoláskorában bemagolt, s
ezt előjogként használta fel külföldi kóborlásai során; magától
értetődőnek tekintette a születéstől fogva neki kijáró jogokat, de
sohasem egészítette ki ismereteit, s szinte az elfogadhatóság és
törvényesség határain túl fejlesztette önmagában azt az egyedülálló
amerikai perspektívát, amely hazátlan hazafiakban és
elégedetlenekben teremtette meg saját védekező virtuskodását, s még
némi öngúnynak is teret biztosított. Micsoda porhintés hát - vagy
éppenséggel mennyire testre szabott -, hogy éppen ő lett a
börtönőrük... s mindezt vagy az elöljáró szervek valamiféle
ismeretlen és finoman összehangolt agya vagy a sors véletlen,
szeszélyes koordinációja eszelte ki! A karórájára pillantott.
Néhány perc és nyolc óra.
- Harminc perc múlva indulás - jelentette be hűvös hangon. -
Mielőtt elindulnánk, megtanulják mindazt, amit már elöljáróban el
kellett volna sajátítaniuk. Így például azt, hogyan kell kihúzniuk
magukat! Ha szembeszegülnek velem, egyenként megtöröm magukat és
visszaküldöm valamennyiüket oda, ahonnan jöttek! Ha gyorsan
tanulnak, akkor esznek. Máskülönben korgó hassal vonulnak
ki!
Morgant az őrség felével beküldte a barakkba, hogy főzzék meg
maguknak a reggelijüket. Azután tíz percen át szakadatlanul
vezényelt a foglyoknak: - Vigyázz! Jobbra igazodj! Balra igazodj!
Vigyázz! Tisztelegj! Vigyázz! Szakasz, pihenj! - közben pedig
Bowren tizedes és három katonai rendőr fel-alá járkált a foglyok
sora előtt, megbökdösték hasukat, mellkasukat, állukat, lábukat,
karjukat, feneküket, hátukat. - Behúzni! - vagy - Ki vele! -
vezényeltek nekik, míg csak a százados elégedett nem lett a szakasz
teljesítményével.
Reisman egyenként elküldte a három katonai rendőrt az őrtornyokba
meg a barakktetőre, de csak akkor indított el egy-egy őrt, amikor
az előző már elfoglalta a helyét. A rabok alakzata meg sem moccant.
Még lélegzetet is csak némán vettek, senki sem mozdult. Egyre
kevésbé hatottak raboknak, egyre inkább katonáknak. Reisman hátat
fordított nekik és elindult a kapu felé. Maga után intette Bowren
tizedest.
- Hozassa elő a fejadagjukat - rendelkezett -, és adjon jelt
kajára!
Reisman közelről figyelte a rabokat. Egyikük sem moccant.
Valamennyien rendületlenül, mereven előreszegezett pillantással
álltak. Még akkor sem bomlott fel az alakulat, amikor Bowren
kürtjele étkezést jelzett, mintha nem lennének bizonyosak afelől,
mit is jelent a kürtjel, vagy hogy egyáltalán nekik
szól-e.
- Mozgás, jöjjenek az adagjukért! - kiáltott rájuk
Bowren.
Ismét magukba roskadtak. Bizonytalanul kiléptek a sorból és újra
raboknak tűntek. A kapunál szétosztották az egész napi hideg
fejadagot, a foglyok visszacsoszogtak vele szerelvényükhöz,
mogorván elterültek a földön és fáradtan bontogatták a
reggeliadagokat. Reisman is ott ült a közelükben, velük együtt
rágcsálta szárított, darált gyümölcsből, szárított disznófasírtból
és tojásból álló reggeliadagját meg a kutyaeledelre emlékeztető
kétszersültet; igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha roppant
élvezne minden falatot. A foglyok lapos pillantásokat vetettek felé
- sötét, gyanakvó, ingerült pillantásokat. Reisman körbejáratta
szemét a tábor külső kerületén. Látta, hogy az őrök éberen
figyelnek tornyaikból és a barakktetőről, Bowren pedig ott áll a
kapuban.
Egyszerre csak Morgan őrmester jelent meg a táborban és fölváltotta
Bowren tizedest: most az ment reggelizni. Egy katonai rendőr
forróvizes üstöt cipelt oda hozzájuk, ebből készítettek kávét a
raboknak. A közelükben leállította az üstöt a földre, majd egyetlen
szó nélkül, a kapun át eltűnt a laktanyában. Reisman figyelte,
amint hamarosan feltűnt a tető csapóajtajában és fölváltotta az ott
őrködő katonát. Nyomon követte szemével azt a két katonai rendőrt
is, aki a külső kerítés mentén elindult az őrtornyokban álló
társaik felváltására.
- Gyorsabban! - kiáltott rájuk.
A katonák erre futólépésben ügettek a tornyokhoz, gyorsan
fölkúsztak a létrán, a felváltott őrök pedig lekászálódtak és
futólépésben indultak a kaszárnyába reggelizni.
Reisman azt várta, hogy valamelyik fogoly majd csak megemeli a
gőzölgő üstöt, önt magának, ha a többinek nem is - de senki sem
mozdult. Tudta, hogy szükségük van a kávéra, már csak azért is,
hogy leöblítsék a reggelire kapott élvezhetetlen masszát. Fölállt
és megragadta az üstöt.
- Ki akar kávét? - kérdezte.
A foglyok meglepetten, zavartan, hökkenten meredtek rá. Egyesek a
kávéporos zacskókkal babráltak, amelybe bele volt keverve a
porított tej és a cukor is.
- Én kérek - bökte ki végül Kendall Sawyer.
- Én is - csatlakozott hozzá gyorsan Myron Odell.
A többiek is megmoccantak, néhányan hallhatóan, derűsen szóltak
valamit, mások csak halkan motyogtak. Reisman felé nyújtották
csészéiket. Reisman elindult közöttük, forró vizet öntött a
csészékbe. Amikor valamennyivel végzett, ő is leguggolt közéjük,
úgy szürcsölte a kávéját.
- Ide figyeljenek - kezdte halkan. - És higgyék el, amit most
mondok... - Ismét bizalmatlan pillantásokkal méregették. Akadtak,
akik még mindig dühösek voltak rá a fegyelmező gyakorlatok miatt,
mások már unták, hiszen számtalanszor hallották ezt a dumát. - Ha
ez az egész csak annyit jelent maguknak, hogy megszabadultak attól,
ami Marston-Tyne-ban várt magukra, akkor most van az ideje annak,
hogy lelépjenek, felakasztassák magukat vagy vállalják, hogy
bevarrják magukat egy büntetőtáborba húsz évre vagy
életfogytiglanra vagy annyi időre, amennyire az ítéletük szól. De
itt így nem boldogulnak, annyi szent. - Most már nagyobb
érdeklődéssel tekintettek rá. - Egyet megmondhatok maguknak: ebben
az alakulatban olyan lehetőségük nyílik, amiért sok katona odaadná
a fél tökét is. Most persze fogalmuk sincsen, mire gondolok, mert
nem tudják, mi vár magukra. De megtudják, mihelyt kezdenek
katonáknak és nem raboknak látszani. Ebben a hadseregben a béka
segge alól feljuthatnak egészen magasra, senki sem előzheti meg
magukat. Persze, nem úgy képzelem, hogy valamennyien tábornokok
lesznek. - Ha Reisman arra várt, hogy nevetéssel nyugtázzák ezt a
közlést, csalódnia kellett. - Van elég tábornokunk. Nekünk
katonákra van szükségünk.
- Akkor minek hozták azt az alakot is magukkal? - kérdezte Victor
Franko ideges-ingerülten. Morgan felé intett a fejével. - Hisz az
nem is katona. Tudja maga jól, hogy mi.
A többiek folytatták a rágást, a kávészürcsölést, hol Frankóra, hol
Reismanre néztek, érezve, hogy van valami, amit tudniuk kellene,
valami, amire Franko céloz.
- Így van, százados - vetette közbe fojtott hangon Archer Maggot. -
Általába' nem értek egyet az ilyen krapekokkal.
- Gúnyos fintorral meredt Frankóra, azután újra Reismanre nézett. -
De ez a Morgan a legrohadtabb tiszthelyettes, akivel életembe'
összeakadtam. Tuggyák, mit csinált az a pasas velem ma reggel?
Egészen kiborultam, én...
- Nem így értettem, Balhés - robbant ki durván Frankóból. - Te még
semmit se tudsz. Gyerünk, százados, mondja csak el nekik, kit
hozott el ide a szórakoztatásunkra! - Aggodalmasan dörzsölgette
borostás arcát és nyakát.
Reisman ismét végigjáratta tekintetét a kerítésen. Az őrök éberen
figyelték őket, jóllehet nemigen érthették, miről folyik odalent a
vita.
- Hogyan érti ezt Franko, százados? Amit az őrmesterről mondott? -
kérdezte Joe Wladislaw, s jó nagyot harapott szárított
reggelirúdjából.
- Morgan őrmester volt a hóhér a marston-tyne-i börtönben - felelte
nyugodtan Reisman.
Joe Wladislaw torkán akadt a falat. Senki nem szólt egy szót sem.
Senki sem moccant. Senki nem mert Morganre nézni. A hangulat
pillanatról pillanatra változott. Az emberek előbb egymáshoz,
azután Reismanhez bújtak, végül elhúzódtak egymástól. Egyszerre
csak gúnyos kacagás törte meg a csöndet; az adott helyzetben
egyenesen trágárnak hatott.
- Csak nem arra a dagadt, fura emberkére gondol? - csúfolódott
Napoleon White. - Ugyan már, biztosan ugrat bennünket.
- Nem ugrat! - vágta oda vadul Franko.
Archer Maggot halkan elröhögte magát. - Nem csoda, hogy annyira
begyulladtál tőle, komám! - fordult Frankóhoz.
De zavart, kínos, erőltetett nevetés volt ez, noha néhányan
átvették, hogy csillapítsák saját szorongásukat - még olyanok is,
akiket az ítéletük nem kárhoztatott arra, hogy hivatalból
találkozzanak a hóhérral. Az egyetlen kivétel Roscoe Lever volt. Ő
szívből kacagott, erőt merített a többiek félelméből, és abból,
hogy őt a törvény kivonta a hóhér hatásköréből.
Myron Odell is megpróbált nevetni, de nyomban elnémult, mert
rosszullét környékezte. Kendall Sawyer és Luis Jimenez egyáltalán
nem nevetett.
Samson Posey sem. Megértette, amit beszéltek, s volt benne annyi
bátorság, hogy fölemelje a fejét és egyenesen Morganre nézzen.
Mostantól fogva óvakodni fog ettől az alaktól, mert ha valamit, hát
az árulást - amennyiben erről volt szó - nagyon is jól ismerte.
Most, hogy itt van közöttük a gonosz, tudja, hogy kicsoda, ellene
fog dolgozni: keményen fog dolgozni, tiszta gondolatokat fog
gondolni, imádkozik az emberek Teremtőjéhez, s megidézi Háromláb
Billy képességét, hogy segítse ebben.
- Tudtam, hogy valami bűnös van ebben az emberben - suttogta Calvin
Ezra Smith. Gyors pillantást vetett Morgan őrmesterre, de rögtön el
is kapta róla a tekintetét.
Reisman feszülten várta, nem robban-e ki újabb dühödt, féktelen
jelenet, de már könnyebben lélegzett, bár maga sem volt bizonyos
afelől, megkönnyebbült-e vagy csalódott emberei reakciója
miatt.
- Nevessetek csak, ti ostobák! - szólalt meg mogorván Franko;
rettegése nyitott sebként tárult valamennyiük elé.
- Mit tudjátok ti? Én ott voltam! Én láttam őt!
- Én is ott voltam! - mondta Reisman. A kivégzés emléke ismét
újjáéledt emlékezetében, bevésődött arcvonásaiba, amint
végigjáratta pillantását az emberein, s végül visszatért Frankóra.
- Maga nem látott eleget! Nem szívderítő dolog. Nem is könnyű. Azon
kellene rágódnia, hogyan viselkedik itt.
Fölhajtotta a bögre kávét és fölállt. Most már valamennyiükön úrrá
lett a félelem. Azokon is, akik az előbb még nevettek. Franko
pedig, aki azon volt, hogy szóvivőjük és vezérük legyen, minden
esélyét elveszítette erre saját szavai és leplezetlen rettegése
miatt.
Amikor befejezték az evést, Reisman elkiáltotta magát:
- Előre a vizeldébe! - s ezzel egy csoport élén elindult a keskeny
árok felé.
Franko most már akár a seggét is kinyalta volna a századosnak.
Nagyon rossz állapotban volt, a száraz fejadag hashajtóként hatott
rá, s ezúttal szedte a lábát, mert Morgan ott állt a laktanyabarakk
előtt.
A kapu előtt egy vonalban
sorakoztak, és Bowren meg Reisman végighaladt a sor előtt,
ellenőrizve mindenkinek a felszerelését.
- Segítsenek egymásnak - mondta Reisman. - Ellenőrizzék egymás
szerelését. Ha szem előtt tartják ezt, amíg az én alakulatomban
vannak, boldogulni fognak. A lehető legalaposabban gondoskodjanak
magukról, s ha készen vannak, törődjenek a szomszédjukkal. - Franko
mögé lépett, néhány centivel megemelte a hátizsákját és vele együtt
a kiegészítő szerelvényt. - Húzza meg a szíjakat, Franko -
tanácsolta -, máskülönben fél mérföld után már a porba lóg a
segge.
A barakkon és a külső kapun át vonultak ki a sánctáborból, majd az
erdő szélén kettős rendbe sorakoztak. A sátorpárok álltak egymás
mellett. Reisman megállította az oszlopot.
- Még egy figyelmeztetés, mielőtt kivonulunk - fordult hozzájuk. -
Ha bárki azt hinné, hogy most, mert kint vagyunk a táborból,
szökést kísérelhet meg, golyót kap fáradozása jutalmául. Innen nem
lehet megszökni. Innen nem tudnak meglógni. S ha sikerülne is, hová
mennének? - Hátramutatott a sánctábor felé. - Forduljanak csak meg
és nézzék meg jól. Az a maguk otthona. Saját kezükkel építették
fel, olyan jó munkát végeztek, hogy az utászok sem tudnának
különbet. Kérdezzék meg Glen Gilpint. Ő megmondhatja maguknak, mert
náluk szolgált egy ideig. - Gilpin haragosan nézett Reismanre,
amiért kipécézte. - Együtt maradunk a menetelés alatt - folytatta
Reisman. - Ez még nem frontjárőr, egyelőre senki sem lövöldözget
odakintről magukra. Most pedig bizonyítsák be nekem, hogy több vér
van a pucájukban, mint egy cserkészcsapatnak... ha valóban olyan
belevalók, ahogyan képzelik!
- Egy nagy szart - morogta halkan maga elé Victor Franko.
Az erdőn át kiértek a földekre, a Stokes-uradalom halomvidékére,
egyre távolodtak az uradalmi kastélytól, a tengerbe nyúló
szirtfaltól; nagyjából párhuzamosan haladtak a parttal, de a La
Manche-t eltakarta előlük egy emelkedő. Reisman haladt az élen,
kétoldalt a katonai rendőrök biztosították a menetet, Bowren pedig
fel-le járt a hosszúra húzódó oszlop mellett. Az utolsó pár Franko
és Posey volt, a hátvéd Morgan törzsőrmester.
Reisman elhatározta, hogy ezen a napon alaposan próbára teszi
szívósságukat. Meg akarta törni őket. Eltökélte, hogy minden
rendelkezésére álló eszközt: fortélyt és megszégyenítést, erőszakot
és nyíltan kimutatott megvetést felhasznál célja elérésére - abból,
amik voltak, azzá fogja formálni őket, amiknek lenniük kell. Ha a
szükség úgy kívánja, megtöri, majd újjáformálja, ismét megtöri,
ismét újjáformálja őket, akárcsak aznap reggel vagy az azt megelőző
napon. S ha minden jelentéktelen fegyelmi vétség lázadáshoz vezet,
akkor naponta újraértékeli őket, de önmagát is, s naponta leküzdi a
gyűlöletüket, rettegésüket, tudatlanságukat, ingerült
dühkitöréseiket és lógási hajlamukat. Meg kellett nekik mutatnia,
milyen ócska kondícióban vannak, mi mindenre képes ő maga, amire ők
képtelenek, be kellett nekik mutatnia mindazt, amit el kell
sajátítaniuk, hogy csökkentsék az egyenlőtlen esélyeket, amikor
majd ejtőernyőn ledobják őket a náci háborús gépezet kellős
közepébe - jóllehet minderről őnekik még sejtelmük sem
volt.
A foglyokat túlterhelték a hátukra és tomporukra szíjazott tábori
felszereléssel, s a teher lehúzta derékszíjukat. Hátizsákjaikra
összehajtogatható nyelű ásókat kötöztek. Reisman ugyanezt cipelte,
ráadásul még vagy nyolckilónyi fegyvert és lőszert - vállára M3-as
géppisztolyt akasztott, csípőjét 45-ös pisztolya verdeste. Az őrök
könnyű felszereléssel meneteltek: fegyvert, napi élelmet és
vízadagot vittek, de súlyos szerelvény nem akadályozta őket a gyors
mozgásban. Bowren és néhány katonai rendőr kötélkötegeket és
fejszéket is hozott szükség esetére.
Reismannek sem idő, sem személyzet nem állt rendelkezésére ahhoz,
hogy akadályokat építsen és olyan mesterséges problémákat dolgozzon
ki, amilyeneket a felderítő és hírszerző iskolák növendékeinek
naponta le kellett küzdeniük. Ezekben az iskolákban készítették föl
a katonákat az ellenséges vonalak mögötti akciókra, s értékelték
teljesítményüket, így azután fölhasznált minden természeti
akadályt, ami csak adódott az uradalomban. Ha domb szegte útjukat,
a legmeredekebb lejtőn vezette föl őket. Ha szurdokon vagy patakon
kellett átkelniük, arra kényszerítette őket, hogy használják fel a
farönköket, ágakat és köteleket, alkossanak emberi láncokat. Nem
tűrte, hogy sekély pontokon keljenek át, s óhatatlanul a bonyolult,
veszedelmes és kimerítőbb megoldásokat választotta. Már ő is kezdte
érezni a nehéz szerelvény izomtépő súlyát, gyakorlóruhája szövetén
át nyomták és horzsolták a szíjak, de tudta, hogy mindez a
foglyokat még inkább igénybe veszi, kivéve talán Samson Poseyt, aki
láthatólag egy szikrát sem fáradt el, s úgy tűnt, hogy álló nap
könnyűszerrel bírja magát, sőt talán még egy-két társát is cipelni
tudná.
Valahányszor pihenőt engedélyezett, a rabok kimerültén leroskadtak,
Reisman azonban nem engedte, hogy zihálva üldögéljenek vagy
elterüljenek a földön. Alakzatban kellett ülniük, szerelvényüket
szabályosan maguk mellé állítaniuk, ráadásul a pihenőkön még
oktatta is őket: először az alapvető, egyszerű ismereteket adta elő
(katonás udvariasság, fegyelem, egészségügy, tisztaság) tízperces
adagokban, óránként egyszer, ezt öt perc tornagyakorlat követte,
amikor atlétatrikóra kellett vetkőzniük a hűvös, szürke reggelben.
Torna után villámgyorsan fel kellett öltözniük, hogy védjék izzadt
testüket a hűvös széltől, majd fölpakoltak és indultak is tovább. A
foglyok siránkoztak egymásnak, orruk alatt átkokat szórtak az
őrökre és Reismanre, de azért megtettek minden tőlük
telhetőt.
Egy ilyen kiselőadás során, miközben élesen figyelte az embereket
és megpróbálta megállapítani, vajon valóban odafigyelnek-e és
megértik-e, amit mond, Reisman rádöbbent, hogy megfeledkezett
valamiről. Hirtelen elharapta a szót és bejelentette: - Mostantól
fogva valamennyien jegyzetfüzetet és ceruzát hoznak magukkal. Az
előadásokat jegyzetelik, és összefoglalják, mit tanultak a
menetgyakorlatokon. Esténként vacsora után ellenőrző tesztet
csinálunk, hogy megállapítsuk, alaposan elsajátították-e az
ismereteket. Nemcsak a testükre, az eszükre is szükségük
lesz.
Poseynél fölmerült a nyelv problémája, bár akadt még néhány, aki
nem sokkal jobban állt e téren nála, de ha nehezen is ment az írás,
rajzolhattak képeket vagy firkálhattak vagy találhattak más
megoldást, így fejezve ki azt, amit gondoltak. Elhatározta, hogy az
eszesebbeket, például White-ot és Gilpint majd ráveszi, segítsenek
a többieknek. Ha pedig erőre és kitartásra lesz szükség, akkor majd
az erősebbeket: Poseyt és Sawyert, talán Maggotot és White-ot is
rábírja, hogy segítsenek, s ilyen módon alakítja ki az önbizalom, a
rátermettség és kölcsönös függőség légkörét - voltaképpen csakis
ebből áll egy jól funkcionáló egység. Katonaként kell
gondolkodniuk. Gondolkodniuk kell azon, amit tesznek és tanulnak.
Azon, hogy mi vár rájuk - akarniuk kell mindent jól megoldani, s
ily módon túlléphetnek múltjukon és kicsinyes, önző, nyomorúságos
életükön.
Reisman az uradalom legtávolabbi határáig vezette őket, oda-vissza
meneteltek a sziklás tengerparttal párhuzamosan a szárazföld
belsejében, hogy a lehető legnagyobb területet, a legnehezebb
akadályokat használják fel. Szinte már az elviselhetőség határán is
túlmenő követelményeket támasztott embereivel szemben, s végül egy
csapáson levezette őket a tengerpartra, ahol megszakították a
menetgyakorlatot és megebédeltek.
Az emberek orrukon-szájukon mohón szívták be a friss tengeri
szellőt. Leroskadtak a puha fövénybe és lerázták a szerelvényeket
fölhorzsolt, lüktető vállukról. Fejük fölött a szélben rikoltozó
tengeri sirályok vitorláztak.
Samson Posey irigykedve követte szemével röptüket és megilletődve
nézte a La Manche partot ostromló hullámtörését. Amióta elhagyta
Towaocot, sok vizet látott már, kicsit meg nagyot, de mindig ezt a
már-már a hitetlenség határát súroló megilletődöttséget érezte;
eljutott messze a mesésnek tűnő óceánon túlról arra a helyre, ahol
a fehér emberek bölcsője ringott, de sohasem tette meg azt, amire
oly nagyon vágyott: belegázolni a vízbe, megmártózni benne, érezni,
amint a hullámok átsöpörnek fölötte és megtisztítják, saját testén
érezni és magába szívni a víz hatalmát. De erre sohasem nyílt
alkalma. Odalépett a századoshoz.
- Odamehetek? - kérdezte a tengerre mutatva. - Mosakodni...
inni.
- Hát, inni nem lehet abból, Posey - felelte Reisman és kipréselt
magából egy mosolyt. - Csupa só... de ha kedve tartja,
megmosakodhat. Tud úszni?
- Úszni? Nem.
Franko, aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, rekedten
felhördült, pedig még mindig zihált a megerőltetéstől. - Senki sem
mosakszik, főnök! Egyikünk sem! Emlékszel még a ma reggeli dologra?
- Dühödt pillantást lövellt a többiekre, támogatást várt tőlük, s
figyelemre sem méltatta Reismant és az őröket, de még Morgant sem -
csak hajtogatta érveit az egyszerű, ártalmatlan, folyamatos lázadás
érdekében: mi valamennyien. - Megegyeztünk, hogy nem mosakszunk,
nem borotválkozunk, főnök! Kapiskálod?
Samson elképedve meredt rá, de látta, hogy többen bólogatva
helyeselnek és azt mormolják: „Eeegen!” meg hogy „Így van, főnök!”,
s kinyitogatják kis élelemcsomagjukat, kortyolgatnak kulacsukból és
kíváncsian lesik őt, sokkal kíváncsibban, mint ahogy el tudta volna
képzelni, hogy érdekelheti őket, vajon mit fog tenni. Megértette,
mit kívánnak tőle, jóllehet azt várta, hogy a százados feldühödik
vagy parancsot ad ki az ellenszegülők megbüntetésére.
De Reisman csak élesen figyelt és fülelt. Azután közömbösen vállat
vont, mintha ez a kis szervezett lázadás cseppet sem
érdekelné.
- Csak tartson velük, Posey, ha úgy akarja - mondta. Már korábban
elhatározta, hogy ebben a kérdésben enged nekik.
Samson két malomkő közt őrlődött. Egyrészt nem akarta megbántani
rabtársait, szövetségük tagja akart lenni, másrészt rettenetesen
vonzotta a tenger.
- Csak inni! - bökte ki gyorsan, azzal sarkon fordult és lerohant a
fövényre.
- Hé te, nem tudod, hogy só van abban a vízben? - kiáltotta utána
Wladislaw.
Samson egészen a tenger tajtékos széléig futott és felriasztott egy
raj gubbasztó, hetyke sirályt. Megállt és figyelte, hogyan húzódik
vissza a hullám, majd hogyan hömpölyög előre a következő, egészen
bakancsa talpáig. Merített egy maroknyi vizet, az ajkához vitte és
a szájába öntötte, azután bűntudatosan meglocsolta az arcát és a
csuklóját, és fuldokolva kiköpte a vizet.
Futva tért vissza a csoporthoz, undorodva dörgölte a száját, arca
döbbent csalódást tükrözött.
- Só! - jelentette ki.
A foglyok megették száraz fejadagjukat, fémes ízű vizet ittak a
kulacsaikból és örültek annak, hogy a közjáték meghosszabbította
pihenőjüket. Akadtak, akik gyorsan befalták adagjukat, azután
hanyatt vágták magukat, szundítottak egyet, arcukat az erőtlen nap
felé fordították, amely éppen hogy csak áttört a felhőtakarón és
búcsúzóul még egy kis langymeleggel ajándékozta meg őket. Mások
lassan falatoztak, hátukat a szerelvényüknek vetették, úgy
figyelték a tenger andalító ritmusát. Samson kekszdarabkákat vetett
a sirályoknak, s csak úgy itta boldog rikácsolásukat és
mozdulataikat.
Fél óra pihenés után Reisman kiadta a parancsot: - Sorakozó!
Alakzat ugyanaz, mint reggel.
Ezúttal a tengerparton vezette őket nyílegyenesen; s jóllehet itt
sem dombok, sem más terepakadályok nem voltak, a menetgyakorlat
ugyanolyan fárasztó, vagy éppenséggel még megerőltetőbb volt a puha
homokban, amely lehúzta fáradt, feltört lábukat; minden lépés dupla
erőfeszítést igényelt, ráadásul még gyorsult a menetütem is: öt
perc futólépés, öt perc menet.
Egyesek már csak botorkáltak. Sőt voltak, akik kidőltek a sorból.
Elsőnek a gyámoltalannak és tanácstalannak tűnő Odell, azután
Franko. Őt Posey megragadta egyik karjánál fogva, úgy vonszolta
magával, de társa káromkodott: - Hagyjál, te gorilla! - és kitépte
magát szorításából. Kidőlt Maggot és Lever is, olyan
arckifejezéssel, mintha azt mondanák: „Bassza meg!”, Pinkley és
Wladislaw leroskadt a homokba. Egy pillanat pihenést loptak, de a
fáradt katonai rendőrök hamarosan fölpiszkálták őket, s ezután
lassabban, de tovább vonszolták magukat, s ezt a hátvédet alkotó
Morgan őrmester nem is bánta, mert ő is közel állt a kidőléshez.
Nagyon rég volt már része ilyesmiben.
Reisman álljt vezényel. Pokolian elfáradt, de mégis folytatta volna
a menetelést, ha egész csoportja kitartott volna. White, Sawyer,
Jimenez, Smith és Gilpin lerogyott a homokba szerelvénye mellé;
zihálva kapkodták a levegőt még arra sem volt erejük, hogy
kibújjanak a hevederekből. Kitartottak a századossal, s Reisman meg
volt elégedve. Samson verejtékben úszó arccal állt előttük. Végül ő
is elfáradt, de távolról sem merült ki; várta a parancsot, hogy mit
tegyen.
- Leülhet, Posey - mondta Reisman.
Alig másfél mérföldet tettek meg a tengerparton, s még ugyanennyi
volt a távolság a sziklafalnak a táborhoz legközelebb eső részéig.
A délelőtti cikcakkban megtett menetelés összesen kilenc mérföld
volt. Reisman megvárta, amíg Bowren és a katonai rendőrök odaértek
a lemaradókkal, s végül a nyitott szájjal ziháló Morgan is
befutott.
- Fáradtak? - gúnyolódott Reisman, s tekintetét végigjáratta a
csoporton. Pillantása Napoleon White-on állapodott meg.
Napoleon elfogadta a kihívást. - Bármit meg tudok tenni, amit maga!
- vágott vissza, mellkasa hullámzott a visszafojtott indulattól. -
Talán még többet is!
- Hát, akkor átveszi a parancsnokságot. A menetoszlop élére áll,
nagyokos! - replikázott Reisman. - Maga szabja meg az ütemet. Maga
parancsol. Mi követjük. Tudnia kell, mi a teendője. Nem először
csinálja.
Archer Maggot föltápászkodott. Arca, kimerültsége ellenére is,
dühtől rángatózott.
- Hát, ide figyeljen, százados, az az átkozott őrmester már
bevágott a szarkülönitménybe egy egész napra és fogalmam sincs, mi
a fenét tudhatnának velem csinálni azonkívül, hogy kiéheztetnek
vagy föllógatnak. Leszarom ezt az egész menetelési és kiképzési
halandzsát, mert ahogy ez a nigger mondta, én is meg'tom csinálni
mindazt, amit maga, még jobban is, de az isten verjen meg, ha
megteszem, amit ez parancsol nekem!
Napoleon kezdte lehántani magáról a szerelvény hevederét és föl
akart ugrani. De azután jól megnézte magának a kétségbeesetten
ziháló Maggotot és visszaereszkedett a homokba.
- Nem éred meg a fáradságot, te rongyos gatyájú! - vetette oda neki
gúnyosan.
Reisman gyorsan kettőjük közé lépett.
- Mióta katona, Maggot? - kérdezte.
- Vagy egy éve.
- Részt vett valaha éjszakai támadásban... rajtaütésen?
- A fenébe is, dehogy!
- Akkor mondok én magának valamit, Balhés - kezdte halkan Reisman,
mintha bizalmas értesülést közölne vele. A körülöttük
kezüket-lábukat szétvetve, kimerültén heverők is felfigyeltek. -
Tudja, az úgy van, hogy éjszakai támadáskor valamennyien
bekormozzuk az arcunkat, mert ez kedvező számunkra, és az egyike
azoknak az alkalmaknak, amikor White előnyben lehet magával
szemben, édes öregem. Vannak még más előnyei is, de azokat majd a
saját bőrén kell kitapasztalnia. Akarja maga vezetni ezt a
menetgyakorlatot?
Maggot tátott szájjal, megrökönyödve ingatta előre-hátra a
fejét.
- A fenébe is, százados, dehogy akarom én vezetni a
menetgyakorlatot.
- Akkor meg pofa be, figyeljen jól, talán még tanulhat is valamit -
fejezte be metsző hangon a vitát Reisman.
Ezúttal tíz perc néma pihenőt engedélyezett nekik. Végül fölállt és
White-hoz fordult: - Hát rendben van, White - mondta. - Oké! Átadom
őket magának. Mutassa meg, mire képes.
Napoleon lassan tápászkodott föl, közben mereven nézte
Reismant.
- Ugye, komolyan gondolja?
- Komolyan bizony, pajtás. Most már vagy megbirkózik vele, vagy
befogja a száját.
- Hát rendben van, maga öntelt alak! - vágott vissza kihívóan
Napoleon. - Mindenki - föl! Menetalakzat ugyanaz... Százados
Wladislaw mellé... Bowren három lépésre mögöttem, jobbra... Morgan,
állítsa talpra a lemaradókat és noszogassa őket...
Hangja erősen, magabiztosan, profi módon csengett. Az őrök és a
foglyok a parancs szerint sorakoztak. Maggot őrjöngött, a többiek
derültek, kíváncsian nézelődtek vagy közömbösek maradtak. Reisman
beállt a sorba Joe Wladislaw mellé; jelenléte a foglyok között
csillapítóan hatott rájuk.
Még mielőtt megrághatták volna a dolgot, Napoleon már vezényelt is:
- Menet iiin-dulj! - s elindult az oszlop élén a part felé, ahonnan
visszahúzódott a dagály. Sarkonfordult, hogy szemmel tarthassa
őket, hátrafelé menetelt, botlás nélkül tartotta az ütemet,
legszívesebben odasziszegte volna nekik, hogy valaha olyan egysége
volt, amelynek tagjai toronymagasan álltak bármelyikük fölött,
azután fölharsant a hangja: - Kettő, három, négy! Kettő, három,
négy! Bal!... Bal!... - De hát ezek nem értek fel a régi
egységével, nem vágtak be a vezénylésbe... komoran trappoltak
előre...
Archer Maggot némán dühöngött, hogy a többiek nem robbantak ki, nem
álltak ki mellette azzal az istenverte őrült századossal szemben.
Mi baja van ennek? Tán nem tudja, mi egy nigger? És azután az a
pimasz fekete rohadék... Maggotnak most már jobban hasogatott a
feje meg a hasa, mint a lába és a háta... már-már fölismerte, hogy
valami megváltozott...
...s Victor Franko, aki orra alatt azt motyogta: - Egy szart! -, de
hát ezt mondta volna minden parancsra... s közben arra gondolt,
hogy ez az agyafúrt nigger a nedves, keményre döngölt homokon
vezeti őket, ahol könnyebb a menetelés... és elviszi
szárazon...
...és John Reisman százados, aki elégedetten gondolt arra, hogy mit
tett... s magabiztosan tartotta a Napoleon által diktált gyors,
állandó menetsebességet.
Megkerülve egy földnyelvet,
Reisman a távolban megpillantotta a Stokes kastély kéményeinek
tetejét. Kilépett a sorból és futólépésben az oszlop élére
állt.
- Álljon vissza a többiek közé, White - parancsolta. Napoleon
habozott, még valami további megjegyzésre várt. De amikor a
százados nem szólt semmit, visszaállt a sorba Wladislaw
mellé.
- Csipkedjék magukat! - harsogta Reisman. - Gyerünk! - Azzal ökölbe
szorított kezével kétszer a levegőbe vágott és az oszlopot gyors
futólépésben a laza homokra irányította.
A szirt több mint száz lábbal magasodott föléjük ott, ahol végre
álljt parancsolt. A vörös homokkőbe itt gyalogösvényt vágtak,
Reisman már reggel is ezt követte. A távolban a part egy hegyfokot
került meg; jól ismerte azt a helyet, ahol a tenger a magányos
urasági kastély ablakai alatt ostromolta a szirtfalat, s azt is
tudta, hogy mérföldekkel tovább, ahol a folyó a csatornába ömlik,
ott terül el a falu.
Mihelyt Reisman pihenj t vezényelt, a foglyok a homokba
roskadtak.
- Egy önkéntest! - kiáltotta a kapitány.
Csak a sirályok rikoltozása és a hullámtörés dübörgése válaszolt.
Senki sem lépett ki. Az emberek teljes hosszukban végigvágták
magukat a homokban, vagy kimerültén a szerelvényüknek dőltek. Úgy
tetszett, az égvilágon semmivel sem törődnek már. Reisman az
órájára pillantott. Nem egészen öt órája indultak, nyomorult húsz
mérföldet tettek meg, de az egy Posey kivételével úgy festettek,
mint akik nem vánszorognak már el hazáig.
- Morgan! - kiáltotta.
Az őrmester gyanakodva állt elé.
- Állítsa fel az embereit félkörben harminc lépésre tőlünk - adta
ki az utasítást Reisman. Azután a foglyokhoz fordult: - Üljenek
fel, húzódjanak közelebb egymáshoz.
Az őrök elvonultak, de közben hegyezték a fülüket. Reisman ledobta
a szerelvényét, indián módra leguggolt, géppisztolyát a combján
keresztbe fektette. Morgan megállt a közelben és feszülten figyelt,
hogy meghallja, mit mond a kapitány.
- Egy önkéntes jelentkezőt kértem - ismételte meg csöndesen
Reisman. - Valami nagyon fontosat kívánok tőle. Amikor elhagyjuk a
tengerpartot, valamennyiünk élete tőle függ majd. Velem fog együtt
dolgozni.
Tekintetét végigjáratta az emberek arcán, azok pedig visszanéztek
rá kíváncsian, közönyösen vagy elfordították a szemüket. Senki sem
nyújtotta fel a kezét, senki sem szólalt meg. Kendall Sawyer
már-már elszánta rá magát, de azután eszébe jutott minden katona
alaptétele: sohase jelentkezz önként.
- Tudják maguk, mi az, hogy katonáskodni, s valóban ezt kívánják
tenni? - kérdezte kihívóan Reisman. - Akad maguk között, aki valaha
katonáskodott, éppen ezért választottam ki magukat. Elvárom, hogy
példát mutassanak a többieknek, segítsék őket. Valamennyien képesek
rá. Maguk közül senki sem ostoba. Senki sem nyomorék vagy gyönge.
Ha azok lennének, most nem volnának itt. - Pedig ostobák voltak,
gyöngék voltak, nyomorékok voltak - ha nem is testileg, de ami az
önérzetüket és a jövőre vonatkozó elképzeléseiket illette -, s
Reisman szinte bizonyos volt abban, hogy éppen ezért kötelezte el
magát nekik véglegesen és visszavonhatatlanul. - Bajba kerültek -
folytatta -, no és aztán! Magam is voltam már bajban! - Kicsúszott
a száján a vallomás, mielőtt ráeszmélt volna, hogy kitárulkozik
nekik, azután arra gondolt, ez-e a módja, hogy tudassa velük:
osztozik abban, ami rossz bennük, ők meg osztoznak abban, ami jó
benne. De vajon hol végződik a ravaszság és hol kezdődik az
igazság? - Bármit követtek el a múltban, annak semmi köze sincsen
ahhoz, amivel itt foglalkozunk. Itt csak egy a dolguk. Katonákká
kell formálniuk önmagukat. És édeskevés idő áll rendelkezésükre
ehhez. Mindaz, amit együtt csinálunk, amire ma, holnap, az
elkövetkező hetekben oktatom magukat, megmentheti az életüket. Sőt,
ennek révén letörleszthetik a hadsereggel, hazájukkal, önmagukkal
szembeni adósságukat. Ki jelentkezik hát önként?
Kendall Sawyer, Glenn Gilpin és Samson Posey fölemelte a kezét.
Napoleon White is megtette volna. Nem akarta azonban eltúlozni a
dolgot, nem óhajtott túlbuzgónak látszani. Calvin Ezra Smith
szintén fölemelte a kezét, de nem bízott ebben az emberben, ebben a
századosban, aki gúnyolódott istenen és a megszentelt napon, s
lekicsinylőén beszélt a gonoszról.
- Posey, magát választom! - jelentette ki Reisman. Samson fölállt,
s látszott rajta, hogy nagyon jólesik neki a választás. - Sawyer,
Gilpin, magukra majd más alkalomkor tartok igényt. - Azok ketten
csalódottnak, csaknem megbántottnak látszottak. - Ami pedig a
többieket illeti, fújják ki magukat, vegyenek mély lélegzetet és
szedjék össze a bátorságukat. Mindkettőre hamarosan szükségük lesz.
A mai napnak még csak a felénél tartunk.
Odahívta az őröket. - Adjanak ide minden kötelet meg egy fejszét -
mondta.
Néhány katonai rendőr a könnyű szerelvényéből előszedte az aznap,
reggel a terepnehézségek leküzdéséhez használt köteleket. Samson
sorra járta őket, átvette, s hosszú karja köré tekerte a
kötélhurkokat. Bowren átadott egy fejszét Reismannek, aki azt
beakasztotta a derékszíjába.
Azután Reisman és Samson útnak ered fölfele a meredek, kanyargó
gyalogösvényen. Legfelül az ösvény megkerült egy kiugró
sziklaperemet és a rekettyésbokrokkal meg hangafűvel borított
fennsíkba torkollott. Vagy félmérföldnyi távolságból odalátszott az
uradalmi kastély egy része. Reisman körülnézett, egy vaskos fát
vagy nagy köveket keresett, de semmi használhatót nem
talált.
- Kötélen leereszkedünk a sziklán, azután a többiekkel együtt
fölmászunk. Érti, amit mondtam, Posey?
- Igen.
- Van valami ötlete, hogy itt fenn hová erősíthetnénk a kötelet? -
Reisman gesztikulálva jelezte a kötélfelerősítés és meghúzás
műveletét.
Samson körülnézett. - Nincs fa... nincs nehéz kő - mondta.
Megérintette Reisman hátán az összehajtogatott ásót. - Én ások
lyukat... beleállok. Maga körém köti a kötelet.
- Nem így gondoltam, de kiindulásnak nem rossz ötlet - válaszolta
gyorsan Reisman. Leakasztotta derékszíjáról a fejszét és rámutatott
vele a sziklafaltól vagy száz méternyire álló néhány fára. - Vágjon
le nekem hat vastag ágat és hozza őket ide nekem. - Odanyújtotta a
fejszét Samsonnak. Samson a fejsze után nyúlt... habozott...
pillantásuk találkozott és megerősítette, hogy kölcsönösen bíznak
egymásba. Samson fogta a fejszét, ledobta a szerelvényét, a
kötélkötegeket és futva megindult a fák felé.
Reisman összecsomózott négy kötelet és a szakadéktól tíz lábra
árkot kezdett ásni. Hamarosan Samson is visszatért az ágakkal. Két
egyszerű horgonyt kötöztek össze, rájuk erősítették a kötelet, jó
erősen beékelték őket az árokba, majd földdel betemették őket.
Teljes erőből meghúzták a kötelet - a horgonyok
kitartottak.
- Én megyek elsőnek - jelentette ki Reisman és belebújt a
szerelvényébe.
- Nem, én! - szívóskodott Samson.
- Én megyek elsőnek. Várjon, amíg jelt adok magának. - Reisman
keresztbe vetette hátán az M3-ast és meghúzta a szíját. Lekémlelt a
sziklafal peremén, figyelmeztetőn lekiáltott az alatta álló
csoportnak és ledobta a kötelet.
A kötél leérve összetekeredett a földön, maradt még fölös hossza,
de Reisman hirtelen rádöbbent arra, hogy feszesen, egyenesen
fekszik odafent, s így az egész manőver jóval veszélyesebb, mint
ahogy elképzelte, kiváltképpen, hogy az utolsó néhány lábnyi
mászást a kiszögellés alatt kell megtenni, ahol még a sziklafal
felületének kétes kényelme, a láb megvetésének lehetősége sincs
biztosítva.
Elküldte Poseyt, hozzon még néhány vastag ágat, majd a sziklafal
peremének közelében háromlábú emelőt ástak be. Ennek segítségével
sikerült annyira megemelni a kötelet, hogy aki fölfelé kúszott,
karjával lábával fogást találhatott a peremen.
Reisman áthurkolta a kötelet a fenekén, hátrafelé kilépett a
sziklafal peremén és megindult lefelé a szirtfal felülete mentén. A
kötelet lassan csúsztatta át szorosan zárt kezén és lábán. Ahol a
kiugró szikla meredeken lefelé kezdett ereszkedni, egy dobbantással
elrugaszkodott a faltól, majd lejjebb ismét odalendült a
kőfelülethez. A sziklapadnak támasztotta a lábát s egy pillanatig
megpihent, majd a laza kötélen újra kilendült. Kétszer is sikerült
megvetnie a lábát a kanyargó gyalogösvényen. Mire leért, a rabok
már talpon voltak és feszülten figyelték. Az őrök félszemmel őt
lesték, félszemüket a foglyokon tartották. Reisman a sziklafal
lábától kissé eltávolodott, hogy láthassa a szirttetőt.
- Oké, Posey! - kiáltotta torka szakadtából. - Jöjjön le! Samson
kevésbé elővigyázatosan, sokkal inkább virtuskodva ereszkedett le,
s csak a lefelé csúszását megállító kötélcsomóknál pihent meg.
Kezét, karját, lábát a kötél köré fonta, úgy szabályozta
leereszkedésének sebességét. Nagy erővel ért földet, csak úgy
örvénylett körötte a homok.
- Szerelvényt fel és sorakozó! - vezényelte Reisman.
- Nem lehetne az ösvényen? - morogta Roscoe Lever. - Nem vagyok én
valami istenverte hegymászó!
- Ösvény nincs! - csattant fel Reisman. - Ez az egyetlen út
fölfelé! Az életük függ tőle!
Vonakodva bár, de megindultak. Nagyon tartottak a
mászástól.
- Gyerünk, rajta! - nógatta őket Reisman. - Bowren, végeztessen
velük néhány térdhajlítást és fekvőtámaszt, hogy lazuljanak az
ízületeik és meggyőződjenek róla, életben vannak-e még.
Morgan őrmestert egy őrrel előre küldte a gyalogösvényen a tetőre,
három katonai rendőrt pedig az út olyan pontjain helyezett el, ahol
szükség esetén benyúlva segíthettek a mászóknak. Végül a kötél
alján maga köré gyűjtötte a foglyokat.
- Lehet ezt jól is, rosszul is csinálni - mondta. - Ez a helyes
módja. - Beszéd közben, fölfelé kúszva a kötélen bemutatta a helyes
mozgást. - Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a
lábukkal. Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a
lábukkal. - Lecsúszott a kötélen. - Ha elfogja magukat az
idegesség, nehogy lenézzenek! Hét kilóval kevesebbet visznek nálam,
így hát örüljenek annak, hogy még nem adtuk ki a
fegyvereket.
- Hát, csak adja ide nekünk a puskákat! Ahhoz bezzeg nincs
mersze!
- Majd máskor, Franko! - válaszolta Reisman. - Ma nem. De mi lenne,
ha utánam másodiknak maga mászna föl ezen, s megmutatná a
többieknek, mennyit ér.
- Megvárom, míg rám kerül a sor, kapitány.
- Egyet jól véssenek az eszükbe - mondta Reisman. - Aki nem
birkózik meg ezzel az akadállyal, az kész, kaputt, mint a fritzek!
Nem tűrök semmiféle lógást. Aki ezt nem tudja megtenni egyedül vagy
annyi segítséggel, amennyit egymásnak nyújtani tudunk, az képtelen
lesz végrehajtani mindazt a többit, amit megkövetelnek tőle, s
annak értéke az alakulat számára egyenlő a nullával. -
Jelentőségteljes szünetet tartott, időt engedett nekik, hogy
megrágják a hallottakat.
- Ki követ engem?
Samson átfurakodott a csoporton, senki sem állta útját. Reisman
átadta neki a kötél szabad végét, amely lazán lógott alá.
- Most pedig valamennyien jól figyeljék meg azt, amit mutatok -
mondta, gondosan válogatva a szavait. - Az, aki a kötél végét
tartja, ugyanolyan fontos, mint az, aki éppen mászik. Karjával és
lábával feszesen kell tartania a kötelet.
- Beigazította Samson kezét-lábát a kötélen, s meggyőződött arról,
hogy pontosan megértette-e, amit mondott neki.
- Ha a kötél olyan feszes, mint egy tűzoltólétra, akkor könnyebb a
mászás. Ha valaki mászás közben bajba jut, s úgy érzi, meg kell
támasztania a lábát, lekiált a horgony-embernek, hogy lendítse
beljebb. - Így. - Meglazította a kötél végét, Samson markába nyomta
és megmutatta neki, hogyan lendítse a sziklafalhoz, akár egy ingát.
- Aki megpróbálna lelépni a kötélről, mielőtt feljutott a tetőre,
egyenesen lejön ide vissza és elölről kezdheti az egészet, ezért
fogadják meg a tanácsomat és másszanak végig mindjárt elsőre. Még
valami - és ez a legfontosabb. Jól jegyezzék meg valamennyien:
mindig fölfelé nézzenek! Látják majd, hogy egy ponton kiugrik a
sziklafal. A kötél emelőre van erősítve, hogy feljuthassanak a
tetőre, de az, aki idelent fogja a végét, szintén segíthet
maguknak. - Így. - Lassan visszahúzta Samsont a kötéllel együtt,
amíg a kötélből annyi csúszott vissza a markán át, hogy teljesen
megfeszült és éles szögben elállt a sziklafaltól. - Ha pontosan
kiszámítva lépeget hátra, könnyen átlendíti a szikla peremén a
haverját. - Hirtelen kirántotta a kötelet Samson kezéből. - De ha
lazán engedi, akár meg is ölheti! Bowren, maga figyeli a
horgony-embert és segít neki. Fogja a kötelet, Posey!
Gyors mozdulatokkal mászni kezdett fölfelé, s közben még
utasításokat kiáltott le. - Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal!
Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal! Ne nézzenek le, ne essenek
pánikba! Ha szükség van rá, mindenütt ott a segítség! - Amikor az
út felére ért, lekiáltott: - Lendítsen be az ösvényre, Posey! - Az
ösvényen álló katonai rendőr megragadta, amikor a közelébe ért,
magához húzta, mintegy bemutatva a műveletet a többieknek, azután
elengedte, hogy a százados folytathassa a mászást. A
sziklakiugrónál Reisman óvatosan araszolt felfelé, kitapasztalta,
milyen szögben feszül a kötél a kiszögellésnél, s félig-meddig
fekve jutott át a kritikus ponton. Néhány lépésnyire tőle Morgan és
egy katonai rendőr figyelte és nyújtotta felé a karját. Reisman
azonban visszaintette őket és segítség nélkül lendült át a
peremen.
Posey akadálytalanul jutott fel. Sawyer következett: rémült,
kétségbeesett arckifejezéssel küzdötte át magát a kiugrón, azután
erőtlen rongy csomóként esett össze a fennsíkon; idegei és izmai
még mindig vibráltak az erőfeszítéstől. Gilpin, a következő,
annyira nem volt kimerült, hogy egy „a fenébe is, megtettem!”
pillantást ne lövelljen Reismanre. S azután nem jött senki. Reisman
lekémlelt a sziklafal peremén. Odalenn azon vitatkoztak, ki
következzék.
- Gyerünk, mozgassa meg őket, Bowren - kiáltotta le. - Franko,
indulás!
Franko lassan kúszott felfelé a kötélen. Kihasznált minden
lehetőséget a megkapaszkodásra, több időt töltött pihenőkkel, mint
magával a mászással. A sziklakiugrónál megcsúszott, megpördült a
kötél körül, s most már háttal lefelé lógott.
- Az isten verje meg, százados! - ordított fel. - Visszamegyek. Nem
tudom megcsinálni! - Lefelé kezdett csúszni a kötélen.
- Franko, ottmarad, ahol van! - kiáltotta Reisman. Nem láthatta a
kiugró sziklaperem miatt. - Ha visszamegy, vége. Hall engem? Akkor
magának nincs jövője ebben az alakulatban. Még ma éjjel
visszaviszik Marston-Tyne-ba!
Egyszerre csak feltűntek Franko véresre horzsolt ujjai a peremen,
azután megjelent a feje is. Levegő után kapkodott.
- Segítsen neki, őrmester - rendelkezett Reisman. Franko arcára
iszony ült ki, amikor Morgan feléje nyúlt,
Reisman megragadta az őrmester derékszíját, nehogy mindketten a
mélybe zuhanjanak.
Smith, Wladislaw és Jimenez óvatosan kúsztak fel. Jól beosztották
erejüket, közvetlenül azelőtt jeleztek a horgonyembernek, hogy
lendítse őket a sziklafalhoz egy kis pihenőre, mielőtt elérték
volna a sziklakiugrót. Azután most-vagy-soha arckifejezéssel
tornászták fel magukat az utolsó néhány lábnyi szakaszon.
Myron Odell kifogástalanul haladt egészen az utolsó
sziklapad-pihenőig, ott azután megbénult. Magához ölelte a kötelet,
de nem mozdult egy tapodtat sem, nem indult se fel, se le. Reisman
lerohant a gyalogösvényen oda, ahonnan láthatta is.
Dühösen ordított le a tengerparton álldogáló csoportnak: - Az isten
verje meg magukat, ne álldogáljanak ott! Induljon már valaki és
segítsen neki!
Maggoton volt a sor. - Majd hülye leszek, hogy felmenjek oda, hogy
elpusztíccsam magamat, csakhogy segíccsek annak a gyáva jenkinek! -
morogta. - Mi a fenének nem ugrik, akko' vége von' az
egésznek...
Napoleon maga sem tudta, mi történt vele, de még mielőtt
meggondolta volna, már a kötélnél termett. Vállon ragadta Maggotot
és hátrapenderítette. - Félre! - parancsolt rá és mászni kezdett
felfelé.
Maggot villámgyorsan visszaugrott a kötélhez, elkapta Napoleon
bokáját, lerántotta a kötélről a homokba, s öklével újra meg újra
belevágott Napoleon arcába.
Myron Odell a jeges rémülettől fátyolos szemmel figyelte a
verekedést. Érezte, hogy valami kirántja kezéből a kötelet, s
majdnem leszédült a keskeny szirtnyelvről. Látta, hogy a többiek
szétválasztják a verekedőket, elrángatják őket egymástól, azután
hallotta, hogy a százados ráordít, először az ösvényről, azután
lentről a tengerpartról.
Reisman odalendítette a kötelet a sziklafalhoz. - Kapja el, Odell!
- kiáltotta.
Odell lekuporodott, megdermedt. Úgy érezte, hogy egyedül van az
egész nagy világon, s már azt sem bánta, ha örökre ott marad, ott
is hal meg egyálltó helyében.
- Fogja a kötelet, tizedes - adta ki komoran a parancsot Reisman. -
Nincs más mód, hogy megmozgassuk azt az istenverte nyomorultat. -
Azzal lerántotta válláról a géppisztolyt, kibiztosította és
célzott. - Odell! - ordította. Öt másodperc múlva lőni kezdem a
sziklafalat. Kapja el azt a kötelet, és mozgás!
Odell hallotta a szavakat, látta, hogy száz lábbal alatta alakok
mozognak a tengerparton, azután meghallotta a fegyverropogást és
dermedten-hitetlenül nézte, amint a lövedékek belefúródnak a
sziklafalba, s homokot köpködve közelednek a párkányához - és már
ugrott is! Keze, karja, lába összefonódott a kötéllel, kifelé
repült a zaj-por-szétrobbanó-szikla kavargásából, valami újfajta
félelem lett úrrá rajta, amely fölvillanyozva átlendítette a
sziklaperemen, mintha ott sem lett volna - senki sem segített neki,
valamennyien visszaugrottak a fegyverropogás hangjára! - azután
remegve és diadalittasan leroskadt a kiguvadt szemű foglyok közé a
fennsíkon. Megtette, és még annál is többet! Lőttek rá! Őrá! Hát
megízlelte, milyen is a tűzkeresztség! Érezte, hogy a halál parányi
szilánkokban sivít el mellette, s ő mégis sértetlen maradt!
Úristen, hát megmutatta nekik!
Reisman megkönnyebbülten, hatalmasat sóhajtott.
- Bassza meg! - kiáltotta oda a többinek. - Gyerünk,
indulás!
Maggot, White, Pinkley és Lever meglepően könnyedén kúsztak fel a
kötélen.
Bowren odanyújtotta Reismannek a kötél laza végét. - Én következem,
százados - mondta. - Nem akarom, hogy bárki ezek közül a pofák
közül azt képzelhesse, olyasmit tud, amit én nem tudok.
Gyorsan mászott fölfelé és átlendült a sziklafal peremén. Reisman a
gyalogösvényen baktatott fel hozzájuk.
Odell gyűlölettel vegyes
tisztelettel tekintett a századosra, hogy ilyesmire kényszerítette,
de volt benne jócskán csodálat, sőt ragaszkodás is, bár ezt tagadta
volna. Végtére, a százados akár meg is ölhette volna. Akkor ő,
Myron Odell, ebben a pillanatban, amikor a századost hallgatja, aki
harctéri tudományra oktatja őket és arra, hogyan kell a mindenkori
helyi táplálékon élni, most holtan, véresen és összetörtén feküdne
a szikla lábánál - pedig ő ártatlan! A megsemmisülés fogalma - ez
volt az, amit nemigen tudott megérteni és aminek elfogadásától
visszahőkölt. A megsemmisülés előtti pillanatban vajon ő is a
sebére szorította volna-e a kezét, vonaglott, hánykolódott és
fintorgott volna, „Elkaptatok!”, ahogy a filmeken szokták, vagy
elsikította volna ő is az örök sikolyt, amint lefelé csúszik a
semmibe, ahogy azt ugyancsak a filmeken látta? De egyiket sem
tette, így azután maga sem tudta, minek is kellene éreznie most
magát: jónak vagy rossznak, megszégyenültnek vagy büszkének. A
százados sem segített rajta. Amikor fölért a gyalogösvényen,
mindössze egy kíváncsi pillantást vetett rá, azután nem törődött
tovább vele.
Amint véget ért a kiselőadás, ismét derékig levetkőztek és
tornásztak. Hát, soha nem engedi megpihenni őket ez az alak?
Odellnek minden izma és csontja sajgóit, de eltűnődött azon, milyen
érintetlen erőtartalékokat fedezett fel önmagában.
Mielőtt elindultak volna hazafelé, üríteni mentek; kissé távolabb
végezték el dolgukat attól a helytől is, ahol ültek meg a haza
vezető útvonaltól is, remélve, hogy szert tehetnek némi kétes
pillanatnyi magányra. Haza! Így mondta aznap reggel a százados. De
Odell tudta, hogy ez is csak olyan otthon, mint bármely más hely a
világon.
Franko állt mellette. Szabadon lengette hímvesszőjét a magasra nőtt
rekettyebokrok és hangafű közepette, közben azon törte a fejét,
vajon használhatja-e majd újra másra is, mint vizelésre. Furán
nézett Odellre. Odell elkapta róla a tekintetét és - elállt a
lélegzete!
- Úristen, egy nő! - motyogta, s olyan kapkodva igyekezett
begombolkozni, hogy a nagy sietségben levizelte magát.
Valóban egy nő volt. Legalábbis részben, derektől fölfelé, aki kővé
dermedten állt néhány lábnyira alattuk, ahol a gyalogösvény
beletorkollott a fennsíkba. Victor Franko megfeledkezve a
többiekről, elindult a nő felé. De azután megpillantotta a
kutyát.
Reisman a kutyaugatásra fölkapta a fejét és megpillantotta vagy
harmincméternyire a csapáson Margot Strathallant, amint rövid
pórázra fogva húzza maga felé az ellenszegülő dobermannt.
- Franko, ide hozzám! - kiáltott Reisman.
Franko visszafordult. Torz, fájdalmas düh ült ki az
arcára.
Reisman elkapta Bowren karját. - Menjen oda, mondja meg annak a
nőnek, hogy eredjen vissza a tengerpartra, amíg el nem hagytuk a
térséget! - parancsolta. - Morgan, szedje össze az embereket, de
gyorsan, és sorakoztassa itt őket!
A foglyok ott nyüzsögtek a kis térségben. Egyesek kíváncsi, de a
legtöbben mohó, éhes pillantásokat vetettek a nőre. Samson aggódva
pillantott a századosra, azután a kutyára. Morgan őrmester vigyázzt
vezényelt, s úgy állította őket, hogy nem láthatták a
nőt.
Bowren futólépésben érkezett vissza és odasúgta Reismannek: - Azt
mondja, ez az ő birtoka, uram, és senki sem Írhatja elő neki, hol
sétáljon. A parancsnokkal akar beszélni.
- Vigye el őket innen, Bowren. Futólépésben a táborig. Utolérem
magukat.
Amikor Reisman a nő közelébe ért, a dobermann tehetetlen dühében
vicsorogva neki akart ugrani.
- Ruhig, Sigismund - csillapította Margot, és az állat fejét,
oldalát paskolta.
A kutya nyüszített, de engedelmesen leült, ám gyanakvó szemmel
követte Reisman minden mozdulatát.
- Er gehorcht Ihnen gut - jegyezte meg fanyarul Reisman.
- Sprechen Sie deutsch? - kérdezte meglepődve a nő.
- Igen, beszélek németül, de valahányszor meghallom, mindig rosszul
reagálok rá. Hol dühbe gurulok, hol nevethetnékem támad!
A nő visszafordult a kutyához. - Ez a kedves tiszt nem bánt
bennünket. Csak beszélgetni akar. - A kutya lecsillapodott. Margot
rámosolygott Reismanre. - Lövéseket hallottam. Talán elszórakoztak
valamelyik játékos kis gyakorlatukon?
- Megkértem arra, hogy tartsa távol magát azoktól a területektől,
ahol dolgozunk - felelte hűvösen Reisman.
- Meglehetősen közönséges alakok - gúnyolódott Lady Margot. - Ugye,
amerikaiak? S azt hiszi, ezekkel fogja megnyerni a háborút? Ahhoz
azért több kell. Én csak tudom.
- Még egyszer, de utoljára figyelmeztetem - mondta halkan Reisman,
igyekezvén úrrá lenni haragján. - Ne közelítsen az embereimhez! Ne
lásson, ne halljon bennünket!
- Ne halljam magukat? - nevetett Lady Margot. - Hát, ez
meglehetősen nehéz lesz, ha ilyen zajt csapnak. Puskaropogás a
tengerparton, és óránként kürtszó. Talán be kellene zárkóznom a
szobámba, csakhogy a kedvében járjak? - A nő szeme haragosan
villant. - Hadd emlékeztessem arra, hogy itt én vagyok otthon, s
maguk az én ősi birtokomon tartózkodnak.
- Ha másképpen nem megy - mondta most már nyugodtabb hangon Reisman
-, olyasmit teszek, amit szerettem volna elkerülni. Értesítem a
Hadügyminisztériumot, hogy saját érdekükben helyesebb lesz, ha
eltávolítják magát innen.
Lady Margot arcán zavar tükröződött, idegesen harapdálta az ajkát,
de azért dölyfösen válaszolt. - Erre nem lesz szükség. Nem állt
szándékomban meglepni magát munka közben, ahogy nevezte. A puszta
látványra is elönt az epe. Örömömre szolgál, ha
elkerülhetem.
Ezzel a kutyát maga után vonszolva kilépett a fennsíkra. Reisman
tekintetével kísérte őket, amint a dombok között a kastély felé
tartottak. Úgy döntött, hogy nem váltja be fenyegetését, legalábbis
egyenlőre még nem. Sarkon fordult és az osztaga után vetette magát.
Még több órás munka várt rájuk.
4.
A nagy királyságban aznap
éjszaka az emberek mindenütt összebújtak, szeretettel és rettegve,
gyöngéden és szenvedélyesen kapaszkodtak meg egymásban, miközben a
fegyverek mindezen érzelmek ellen törve rémítették őket;
összebújtak az ágyakban, ha szerencsések vagy jómódúak voltak...
behúzódtak a hideg, járdaszinti ablakpárkányok mellé Belfastban...
sötét téglafalakhoz tapadtak Liverpoolban... utazás közben a vasúti
kocsik átjáróiban és üléseiben... egyfontos strichelés közben
Londonban, ahol a kurvák úgy fésülték át a Picadillyt, akár az
erszényes kerítőháló, s alig akadt hal, amelyik kicsúszott volna
hálójukból.
Akadtak, akik saját magukkal voltak elfoglalva.
Archer Maggot például az emlékeivel volt elfoglalva. Pokrócába
csavarva a kemény földön feküdt, fájt minden csontja és izma,
bűzlött a kimert latrinák szagától, gondolataiban a sziklán látott
nővel foglalkozott, aki nyakig begombolkozott magasan záró
kabátjába és így nem állapíthatta meg, van-e melle vagy segge vagy
lába vagy bármije, de emlékei alapján vágyódott rá, s azon
tűnődött, vajon a közelben lakik-e, talán a nagy házban, meg hogy a
százados jut-e valamire vele.
- Kaptál eleget, mi, Looey, amikor otthon vótál?
- Kaptam eleget.
- Hallom, ti messzikóiak fenemód szenvedélyesek vagytok.
- Hát persze, szenvedélyesek. Mit képzelsz?
- Öregem, nekem annyi vót belőle, hogy már ha rájuk néztem is
rosszullét fogott el.
- Nagy a pofád.
- Hát csak azér', Looey, mer' hogy nagy ember vótam én ám
odahaza.
- Eeegen?
- Úgy ám, Looey! Megkaptam én minden puncit, amit csak akartam. Ha
egy friss, fiatal kurva felgyűlt a fődekrő', először Archie
Maggotot kereste, hogy törje be ötét, taniccsa meg a dörgésre.
Annyi vót, amennyit csak akartam és több pénz csörgött a zsebembe',
mint amit te egész életedbe' látni fogsz.
- Talán kuplerájód volt?
- Kupleráj? A fenébe is, nem értesz te semmit. Há' még sose
hallottál Phoenix Cityről?
- Hol van az?
- Még hogy hun van! Az istenit, Looey, nem tudsz te semmit! Azt
hittem ebbe' a seregbe' mindenki járt mán Phoenixben.
- Arizona... dolgozott ott egyszer az unokafivérem, gyümölcsöt
szedett.
- Ha, öregem, te aztán vérbeli tanyasi vagy, úgy bizony. Én nem
tudok Arizonába' semmiféle Phoenix Cityről. Amiről beszélek az
Alabamába' van. Én is odavalósi vagyok, Russell megyei. Pont
szembe' a georgiai Columbusszal, a Chattahoochee folyó mellett. Ott
aztán vannak kuplerájok és sztriptíz lokálok és ivók és
játékautomaták és kártya- meg kockalebujok, és mindenki nagy
pénzbe' játszik... még azokat a niggereket is haggyuk játszani...
aztán meg kakasviadalok, és ha valakinek csak egy gombostűje vagy
staubja vót, hát azt is elszedtük tőle... Vót ott minden, amit csak
az ember kívánhatott ebbe' a kurva világba'.
A Tizennegyedik utcán és a Dillingham Streeten és a Scale Roadon,
ahol villogott a neon és özönlöttek a hidakon át Columbusból a
balekok; özönlöttek az egész megyéből, az állam déli végéből és
Birminghamből; jöttek egész Délről, odafent Miamiból és
Tallahasseeből és Mobile-ból és New Orleansból; azután jenki
szerencsejátékosok még New Yorkból és Chicagóból és Detroitból is;
meg cowboyok Renóból és a nyugati partvidékről... de leginkább
katonák... ezren meg ezren meg ezren jöttek át azokon a hidakon
Fort Benningből, zsebükben a zsolddal, és a felhajtok egyenest
odavezették őket, ahol a lányok már vártak rájuk az ócska zenés
lebujokban, éjszakai mulatókban, szállodákban és motelekben, de az
áradat átcsapott a régi favázas házakra és gabonapajtákra és
nyúlketrecekre és a mély keréknyoma földutak menti halásztanyákra
is. És Archer Maggot nagyfiú volt mindenütt. Nem a legnagyobb, nem
volt ő nagymenő, bár néha azt képzelte, hogy az vagy az lesz - de
felfelé ment a csillaga, egyet s mást elintézett az igazi
nagyfiúknak, a bűnszövetkezetek főnökeinek, gondoskodott arról,
hogy zökkenésmentes legyen az üzletmenet, új embereket toborzott,
kordában tartotta a lányokat, elvitte a kenőpénzt a zsaruknak és a
seriffeknek és a politikusoknak, elintézte a baját azoknak a
paliknak, akik hamisjátékról, fölvizezett piáról vagy arról
pofáztak, hogy nem engedtek nekik elég időt a csajokkal, pedig
kifizették az árát, lánccal, bokszerral meg bikacsökkel puhította
meg a bajkeverőket, néha pedig hatalmas, puszta öklével és
bakancsával, s mindezt igazán élvezte is - bár néha ő is, meg a
fiúk is túlzásba estek, és napok múlva felpuffadt hullát húztak ki
a Chattahoochee-ből...
- Sóder! - jelentette ki Luis Jimenez. - Odahaza nálunk is
megcsinálják mindezt, de a törvény egy-kettőre lecsap rájuk. Ilyen
hely nincs.
Maggot fölriadt ábrándozásából. - Ne merd még eccer azt aszondani,
hogy sóder! - sziszegte dühösen. - A törvény és a politikusok, hát
ők mind nekünk dógoztak. Bizony, ez az igazság, és ők is hozzánk
gyüttek punciér' meg csempészett pálinkáér' és szórakozásér', mint
akárki más.
- Hát, ha olyan nagyfiú vagy, Balhés, mit keresel itt,
mi?
- Hosszú történet ez, Looey. Hosszú történet.
- Pofa be, öregem... nehéz napom volt és az az istenverte százados
azt mondta, nem hagy nekünk szusszanásnyi időt se. Aludni
akarok.
De Archer Maggot nem tudott elaludni, kergették egymást a
gondolatok a fejében... sajogtak az izmai... pattanásig feszültek
az idegei... mert szaftos puncikra emlékezett, hogy hogyan kezdték
dobálni magukat és izzadni és nyögdécselni és szaglani és
kapaszkodni és zihálni és sikoltozni és azután elcsöndesedve
feküdtek verejtékes, csapzott hajjal és egész testük verejtékben
úszott. Nem tudott elaludni, mert újra látta azt a londoni csajt,
aki azt sikoltotta: „Erőszak!” Éppen őnála, pedig előtte már
lefeküdt vagy ezer férfival, és kitartott emellett a hadbírósági
tárgyaláson is, ahol megmutatta az általa okozott zúzott arc- és
testsérüléseket. Kurva! Még csak csinos sem volt, még csak az
ágyban sem volt jó, mint azok, akiket ő képzett ki és akiken ő
uralkodott Phoenix Cityben. Ez az ócska ribanc verte át és
indította útnak az akasztófa felé és juttatta sittre egy niggerrel
és egy indiánnal és egy mexikóival!
Nem tudott elaludni, mert ismét eszébe jutott az a reggel, amikor
Phoenix Cityben egy bírósági alkalmazott a kezébe nyomta a
behívóját... nem postán küldték, személyesen kézbesítették, hogy
biztosak legyenek abban: megkapta és ne lehessen tévedés, hogy
honnan küldték... ő meg elment a belvárosba a bíróságra, hogy
kiderítse, mi a fenét baszott el, azok pedig közönyösen néztek rá,
mintha nem is lenne ember, és azt mondták neki, azt kell tennie,
ami a papíron áll, be kell vonulnia... ő meg képtelen volt
megérteni, hiszen eddig mindig megvédtek a fejesek, bármit követett
is el... amikor pedig elment a nagyfőnökökhöz, akik bármit el
tudnak intézni, azt mondták neki, túl sok volt a verés, túl sok
volt a hulla, túl gyakran dolgozott a saját számlájára... túl sok
volt a panasz, Fort Benning pedig követelőzik, azzal fenyegeti
őket, hogy bezárat egy-két helyet, ez pedig ártana az
üzletmenetnek... a nagyfejűek így gondolták elintézni az ügyet...
túladni rajta... szívességet tesznek neki... mert voltak, akik
szívesen látták volna a Kilby börtönben, mindazért, amit
elkövetett... vagy éppenséggel a Chattahoochee-ban... vagy egy
gödör fenekén... de ők, a nagyfőnökök túlságosan kedvelték, hogy
ilyesmit megengedjenek, mondták, így azután csak be kell vonulnia,
akárcsak annak a szép városnak és független államnak a többi hű
fiának... és jobban teszi, ha befogja a száját arról, hogyan
intézik a dolgokat Phoenix Cityben... mert ha eljár a pofája, sok
módja van annak, hogy elkapják... de ha jó fiú lesz és azt teszi,
amit mondanak neki, akkor talán még munka is várja, amikor
hazajut.
Attól a naptól fogva, hogy egyenruhába bújtatták, Archer Maggot
bosszút forralt, megfogadta, hogy nagyobb menőként tér vissza, mint
amilyenként elment, és akkor majd leszámol azokkal, akik bedugták a
hadseregbe. De a hadsereg soha nem hagyta hosszabb ideig megülni
egy helyen, így legfeljebb zsoldfizetéskor indíthatott be egy kis
kockázást és pókért - az pedig sohasem fizetődött ki a számára,
hogy becsületesen játsszon olyan krapekok ellen, akik nagyon is
tudják, mit csinálnak. Csak amikor áthajóztak Angliába és
szállítóegységével London közelében rendezkedtek be, támadt a nagy
ötlete: meg kell szervezni a londoni kurvákat, pontosan úgy, ahogy
odahaza tették a csajokkal. Be kell őket költöztetni valahová,
ellenőrizni kell őket, odaszállítani nekik férfiakat, azután szépen
lefölözni a pénzüket, ha pedig szükség van rá, egy-két pofon
helyrebillenti őket. Saját birodalma lesz, amelyben ő a
nagyfőnök!
S akkor jött az az első kurva, akit elkapott a Piccadillyn... Nem!
Nem így történt! Az a kurva kapta el őt, így vallott a hadbíróság
előtt is... Belenevetett a képibe, amikor ő meg tette neki az
ajánlatát - nem kérdezte, hanem közölte vele. Ott feküdt meztelenül
az ágyon, siettette. Ő pedig még nadrágban, elmondta neki, mi
mindent tesz majd érte és a barátnőiért... Igaz, ezt nem mondta el
a hadbíróság előtt - csak annyit vallott, hogy a nő felcsípte,
elvette a pénzét, nem adott érte semmit, és ha ő talán egyet-kettőt
lehúzott neki, ez csak azért volt, mert átverte... A szeme közé
nevetett! Meg hogy függetlenül dolgozik. Nem érdeklik a stricik,
nincs szüksége rájuk. Strici! Az isten verje meg, nem strici ő! Ez
csak amolyan mocskos jenki duma! Az a kurva meg rátámadt, a
legmocskosabb szájú ringyó volt, akivel életében összeakadt,
fölöltözött, anélkül, hogy ő megkapta volna, amiért már fizetett -
s ez volt az, amikor alaposan megadta neki, letépte róla a ruhát,
elvette azt, amit már kifizetett, alaposan helyben hagyta, hogy
megmutassa neki, ki parancsol itt, mert egyetlen dolog van, amit
nem tud elviselni: ha kinevetik. Az a nő pedig olyan hangosan
visítozott, hogy a szomszédok értesítették az angol zsarukat és a
katonai rendőröket és valamennyien azt állították, egytől egyig
valamennyien, hogy ő erőszakot követett el rajta.
Még elkapja! Igen, az isten verje meg, elkapja még! Tompa agya
elélvezett, ha maga elé képzelte meztelenül, amint ő beveri neki és
kikészíti, beveri neki és kikészíti...
Samson Posey nem tudott
elaludni. Lerúgta magáról a pokrócot, fölkelt, előszedte zsebéből
az apró, éles kagylókat, amelyeket a tengerparton talált, s nagy
erőfeszítéssel kéz- és lábujjairól apró körömforgácsokat faragott
le. Előrekúszott, föllebbentette a kis kétszemélyes sátor bejárati
ponyváját és az ég felé nyújtotta tenyerén a
körömforgácsokat.
- Inuszakac! - szólongatta halkan a jóakarat ősi, ismerős
istenségét. - Adj nekem hosszú életet és segítsél, Inuszakac! -
kántálta. A körömforgácsokat szétszórta az éjszakai szélben, azután
visszakúszott a pokrócához és álomba merült.
Victor Franko kimeredt szemmel, álmatlanul lapult a sátor túlsó
végében. Ettől az őrült fattyútól lúdbőrös lett a
háta.
Reisman százados fel-alá
járkált a laktanyaépület lapos tetején, fürkészte a tábort, suttogó
beszéd foszlányait hallotta, de a szavakat nem vehette ki, mozgó
alakokra figyelt, amelyek körvonalait nemigen látta... átkozta
magát, amiért elvállalta ezeket az éjszakai őrködéseket, jóllehet
parancsnokként senki sem kényszeríthette volna erre, még csak el
sem várták tőle... azon tűnődött, vajon megszabadul-e valaha is
attól az érzéstől, hogy küszöbön áll a baj; attól a nyomasztó
szorongástól, hogy közeleg a végzet. Mi hajtja őt? Kudarcainak
emléke? Rettegés az újabb kudarcoktól? Soha sem tud majd teljesen
megbízni a foglyokban, lazítani a saját magára és az őrségre rótt
életmódon? Bizonyos értelemben nekik volt a legnehezebb soruk, mert
azzal, hogy ide vezényelték őket, ők is elítéltek lettek, szinte
éjjel-nappal dolgozniuk kellett, kivéve az éjszakai őrségekkel
megszakított túlságosan is szűkre mért alvást és a háromnaponkénti
szabad éjszakát. Ezen a napon Bowren tizedes és a szolgálaton
kívüli három katonai rendőr még a szabad éjszakájukat sem
élvezhették.
A takarodó után Marston-Tyne-ba küldte őket. Miután óva intette
őket, ne járjon el a szájuk, hogy hol táboroznak és mit művelnek,
megbízta őket, hogy vigyenek vissza a magukkal hozott négy
teherkocsi közül hármat és egy dzsipen térjenek vissza a
Stokes-uradalomba. Boldogan vállalták a feladatot. Ha másért nem,
hát hogy megszabaduljanak kis időre a tábort és a rabokat
beárnyékoló komor légkörtől - pedig mindenki közül nekik lett volna
a legnagyobb szükségük alvásra, bár az is lehet, hogy alvás helyett
inkább néhány órás kikapcsolódást és kétes izgalmat választottak
volna Stokesmouth faluban vagy másutt, ha egyáltalán megkérdezték
volna őket. Arra gondolt, bárcsak ő maga is velük tarthatott
volna... egy éjszaka Tess-szel... akárcsak néhány rövid óra vagy
pár perc, hogy erőt merítsen kedvességéből, lágyságából,
szenvedélyéből.
Az ő szemében Marston-Tyne fantasztikusan ellentétes emlékek
helye... félelem, undor, halál - szerelem, szépség, élet... Vajon
hűségesen vár-e rá Tess, mindaddig, amíg lehetősége nyílik, hogy
elmenjen hozzá?... amint egyszerűen, kedvesen, a maga fiatal és
vibráló módján megígérte, jóllehet ő soha nem kérte és nem is fogja
kérni ezt tőle, még csak jogot sem formálhatott arra, hogy
reménykedjen benne. Csodálatos volt, ami éppen vele esett meg... de
vajon mit jelenthet ő a lánynak?... abból, amit múltja alapján
remélhetett... amit jövője ígért neki. Egy pillanatra iszonyú
vágyakozás, már-már gyötrelem fogta el, mert arra gondolt, hogy
valaki más is azzá válhatott a lány számára, ami ő volt neki... és
talán a jövőben is még azzá válhat valaki.
Miért nem tanulja már meg, hogy meglegyen éneikül?... és élvezze
ezt az állapotot!
Margot Strathallanre gondolt... aki ott volt a közvetlen közelben.
Annyira lefoglalta nehéz munkája, szinte megfeledkezett arról, hogy
ott van... amíg meg nem jelent a sziklán... megzavarta az
embereket... Úristen! Micsoda alkalmatlan, lehetetlen időpontot
választott arra, hogy megjelenjen!... Nevetséges! Hacsak nem volt
esetleg szánalmasan jól megválasztott, jóllehet bárdolatlan
elhatározás; attól függ, milyen természetű aberrációban
szenvedett... Úgy van, és őt magát is kizökkentette, az isten verje
meg!... ott, abban a sajátosan idegen, magányos világában, amely
látszólag gúnyolódik mindenen... amely, úgy tűnik, saját maga által
épített börtön... és még mindig nem tudja, mi az oka... talán soha
nem is tudja meg... Ringyó!
Reisman három napon át
kíméletlenül hajszolta a foglyokat. Edzés, tanulás, fegyelem volt a
mindennapos kenyerük. Annak a kiképzésnek az anyagát, amelyet más
körülmények között hetek, hónapok alatt sajátíthattak volna el - s
a többségük valóban ilyen hosszú kiképzést kapott annak idején -,
most órák, napok alatt kellett újratanulniuk, újra elsajátítaniuk,
újra magukévá tenniük. Erőltetett menetek a hatalmas uradalom egyik
sarkából a másikba és végig a tengerparton; fel-le kúszás kötélen a
tengeri sziklákon vagy fel-le kúszás mindazon nehéz tereptárgyakra,
azok alatt és azokon keresztül, amelyeket Reisman csak képes volt
kiötölni; zárt alakulatban alaki kiképzés a tábor területén,
tornagyakorlatok, amikor már az áhított „tíz perc szünet”-et
várták, gyors éjszakai menetgyakorlatok, amikor már-már azt hitték,
hogy végeztek aznapra és kimerültén a sátrukba vonszolták volna
magukat; s szüntelenül, szakadatlanul Reisman hangja: vezényel,
hízeleg, nógat, fenyeget, oktat, a helyzetnek megfelelően változó
hanghordozással, ritmussal, hangszínnel és hangerővel - hol a durva
szleng, a katonai zsargon, a haverkodó hang; hol meg a lassú,
gondos, tagolt tiszt-úriember-részidős értelmiségi szólalt meg
valamelyikük fölött, ügyelve arra, hogy a maga szintjére emelje
őket, megbizonyosodva arról, hogy valóban meg is
értették-e.
A kiselőadásokat variálta és ismételte, kibővítette és finomította,
olykor új tárgyakkal egészítette ki, ha úgy vélte, képesek már
felfogni mondanivalóját: elsősegély, térképolvasás, iránytű,
alapvető gyalogsági harcászati ismeretek, ismerkedés a
fegyverekkel. Nem adta a kezükbe a fegyvereket, arról meg egyenesen
szó sem lehetett, hogy használják azokat - egyelőre még nem. De
megtanította őket az M1-es puska, a karabély, a 45-ös automata
pisztoly, az M3-as géppisztoly, a gránátok kezelésére, újra
megismertette őket a gyalogos katona alapvető, egyszerű
fegyvereinek kezelésére, amit végül is el kellett sajátítaniuk,
mielőtt továbbhaladva, bonyolultabb és érdekesebb dolgok tanulásába
foghattak volna... ha megszolgálják a jogot, hogy ismét
használhassák mindezeket... ha ő méltónak ítéli őket erre... ha
megbízhat bennük.
Az időjárás változó volt, de ez nem számított. Meg kellett
tanulniuk ügyesen mozogni a legkülönfélébb terepeken, minden
időjárásban, éjjel és nappal - amíg Reisman részletesen és pontosan
meg nem tudja, voltaképpen mi is lesz a küldetésük. Az idő óráról
órára változott. Felhőszakadásszerűén zuhogott az eső, csattogva
paskolta az embereket és a felszerelést, éjszaka tépte-cibálta a
parányi sátrak vásznát, elárasztotta a vízlevezető árkokat,
átáztatott mindent, a tábort elárasztotta a latrinabűz, a víz
átszivárgóit az őrség laktanyájának tetőjén és bőrig áztatta a
nyomorult katonai rendőröket, akiknek a szabad ég alatt kellett
őrséget állniuk. Máskor viszont enyhe, már-már kellemes volt az
időjárás, szinte a tavasz - és a partraszállás -
előhírnöke.
Bowren tizedes volt az, aki
elnevezte a rabokat... akitől csatakiáltásukat... voltaképpen
identitásukat kapták.
Négy nappal a kiképzés megkezdése után hajnalban megjelent Reisman
kis irodájának az ajtajában és gunyoros, de megnyerő komolysággal
jelentette: - A piszkos tizenkettő felsorakozott, uram!
Reisman fölpillantott; éppen az előző este a rabok között kiosztott
teszteket ellenőrizte, írásos válaszaik között akadtak egészen
kitűnőek, voltak megfelelőek és gyengék is, egyesek írása pedig
szinte olvashatatlan - Samson Posey a szavak közé kis rajzokat is
beszúrt -, de Reisman elégedett volt a kiképzés e szakaszának
eredményeivel. Sikerült közelebb férkőznie hozzájuk, dolgoztak,
igyekeztek, gondolkodtak. Mivel összpontosítás közben zavarták meg,
a szándékoltnál élesebben kérdezte: - Hát ez meg micsoda,
tizedes?
- A piszkos tizenkettő, uram... várja magát - Bowren még egyszer
megpróbálkozott egy kis meghajlással, lendületes karmozdulattal,
mosolyogva, de hirtelen megijedt, vajon nem lépte-e túl a
bajtársiasság határát, amelyre a százados hatalmazta fel az elmúlt
napok során.
- Hallották már magától ezt az elnevezést?
- Nem hiszem, uram - válaszolta elkomolyodva Bowren. - Csak
tréfáltam. Remélem, nem feltételezi, hogy zsarnokoskodom
felettük... - Úgy gondolta, ahogy Morgan zsarnokoskodott felettük
néha... ok nélkül... fölöslegesen durván vagy kegyetlenül...
sokkalta inkább saját kielégülésére, mint azért, hogy segítsen a
századosnak vagy embereinek.
- Tőlem úgy zsarnokoskodik felettük, ahogy kedve tartja -
jelentette ki ellentmondást nem tűrően Reisman. - Ha úgy véli, hogy
az használ. Azt akarom, hogy szikárak, szívósak, mindenre elszántak
legyenek. Ha itt nem viselik el, amit kapnak, nem viselik majd el
ott sem, ahová küldik őket. Nem erre gondoltam. Sőt, azt hiszem,
egyenesen tetszene nekik ez a becenév. Ezért is hagytam, hadd
örüljenek ennek a mosakodási és borotválkozási balhénak. Csak hadd
hallják meg... mondja meg az őröknek, használják ezt az
elnevezést... A fenébe is, illik rájuk, nem igaz? - mondta és
elnevette magát, azután fölállt, hogy kimenjen hozzájuk a táborba.
- Kezdenek már igazán bűzleni.
Valóban bűzlöttek - igaz, nem annyira, hogy az ember ne
közelíthetett volna hozzájuk, bár titkon ebben reménykedtek, ezt
tárgyalták kérkedő beszélgetéseik során, s úgy gondolták,
előbb-utóbb bekövetkezik ez az állapot, ha elég sokáig kitartanak.
De valóban bűzlöttek - a mosdatlan testek izzadtságának és
szennyének, a kutyafuttában bekapott fejadagok, a rettegés és a
düh, a vízvezeték hiányának a bűzét árasztották. A szakállak és
bajuszok - voltaképpen egyelőre csupán rövid borosták, amelyek
némelyiken torzonborzan nőttek, másokon tömött, sötét szőrzetet
alkottak, kosszal elkeverve - valamennyiük külsejét félelmetessé
tették. Posey amúgyis félelmetesen festett. Odell is mindent
elkövetett, hogy annak tűnjön vékonyka szőrpamacsaival.
Mindennap fölkínálták nekik a fürdés és borotválkozás lehetőségét,
de mindannyiszor visszautasították. Ez volt az egyetlen
fegyelemsértő mozzanat, amelyet Reisman elnézett. Reggelenként
valóságos rítussá lett, hogy megjelent egy őr az ötgallonos
vizeskannával, fölkínálta a raboknak, hogy mosakodjanak és
borotválkozzanak meg, azután egyikük átvette a kannát,
kiloccsantotta a vizet a földre, miközben a többiek mind zajosan
tiltakoztak a víz ellen és hangosan nevettek. Hamarosan megjelent
Reisman is, mire elült a nevetés és a dolgok visszazökkentek a
megszokott mederbe. Reisman ezt a kis biztonsági szelepet
engedélyezte nekik.
A százados ott állt előttük
a tábor közepén. A rabok a földön ültek, a sátrakat már
lebontották, a fejadagokat befalták, a szerelvények takarosan ott
sorakoztak minden ember mögött - készen állottak a kivonulásra,
amennyiben így szólna a parancs. Reisman gondolatban most már
„piszkos tizenkettő”-nek nevezte őket, s bizonyos volt abban, hogy
hamarosan ők is így gondolnak majd magukra valamiféle fordított,
elfajzott erkölcs alapján, amely jól beválik az ő
esetükben.
- Ma reggel megtanítom magukat arra, hogyan kell megölni valakit -
jelentette ki magától értetődően a százados.
Némelyek meglepetten, mások valósággal megrökönyödve pillantottak
fel. Reisman ekkor döbbent rá, mennyire nevetségesen hangzott, amit
mondott. A jegyzőkönyvek szerint White-ot, Frankót, Poseyt,
Jimenezt és Sawyert férfiak, Odellt egy nő meggyilkolásáért ítélték
el; Maggotot, Levert, Smith-t, Pinkleyt, Wladislawt és Gilpint
súlyos testi sértésért, amely már-már megközelítette a
gyilkosságot, mindenesetre bőségesen elegendő okkal, hogy most itt
legyenek.
- Megtanítom magukat arra, hogyan kell valakit ezzel megölni. -
Felmutatta a kisujját. - Meg ezekkel. - Mereven feltartotta három
ujját, közben hüvelykujját és kisujját keresztezte a tenyerén. - És
arra is, hogyan védjék meg magukat fegyvertelenül, amilyenek most
és amilyenek még jó ideig lesznek, pisztollyal, bunkóval, karddal,
tőrrel vagy egy maguknál kétszer akkora pasassal... olyan
Posey-félével szemben. Egyébként sohase próbáljanak meg megölni
vagy akárcsak megütni bárkit is ezzel. - Ökölbe szorította a kezét.
- Rendszerint több kárt okoznának magukban, mint benne, talán még a
kézcsontjaikat vagy az ujjcsontjaikat is eltörnék vele. Nagy ön
fájdalmas dolog.
Ismét felmutatta a kisujját. - Amikor azt mondom, hogy meg lehet
ölni egy embert ezzel, természetesen csak szemléltetni akarom
mondanivalómat. A tenyér éle az - beszéd közben mindig megmutatta,
amiről szó volt -, amely a kisujjban végződik, ami remek fegyver,
ha a többi ujjúnkat szorosan zárjuk hozzá, a hüvelykujjunkat pedig
derékszögben kifeszítjük, s így megfeszítjük a csukló és az ujj
közötti izomgerincet. Vegyék elő jegyzetfüzetüket és ceruzájukat.
Morgan őrmester, legyen szíves kerítsen nekem egy faágat vagy egy
fadarabot... körülbelül két hüvelyk vastagságú és több mint egy láb
hosszúságú legyen.
A foglyok szerelvényükből előkotorták jegyzetfüzetüket és
ceruzájukat. S most jegyzetfüzettel az ölükben, ceruzával a kézben
feszülten vártak. Úgy festettek, mint egy osztálynyi iskolásfiú,
akiken elvégezte pusztítását az idő vasfoga, de valahogyan mégis
gyerekek maradtak.
- Az, amire most megtanítom magukat - folytatta Reisman -, a
fegyvertelen támadás és védekezés tudománya, amit a japánok
dzsiu-dzsicunak és dzsúdónak neveznek. Természetesen már hallottak
róla, talán ismernek is belőle valamennyit... meglehet,
katonáskodásuk idején tanították is maguknak, sőt éltek is vele. Az
is lehetséges, hogy akadnak önök között, uraim, akiknek megvan a
maguk kedvenc ölési módszere... amelyet talán alkalmaztak is.
Kiképzésük egy későbbi időszakában lehetőségük nyílik majd arra,
hogy ismereteikkel gyarapítsák a csoport tudását. Addig azonban az
én módszerem szerint fogunk haladni. Meglepődnek majd, hányféle
variáció és finomítás létezik! - Odapillantott Napoleon White-ra,
hogy ismét aláhúzza a közöttük folyó régi vitát.
- Egyébként... hogy egy kicsit felvilágosítsam magukat arról, mi is
az, amivel most foglalkoznak... nem a japánok találták fel a
dzsúdót és a dzsiu-dzsicut - folytatta oktató hangon Reisman. -
Kínai szerzetesek fejlesztették ki a tizenkettedik században.
Tudják, az ő vallásuk tiltotta a fegyverhasználatot... Mr. Smith,
magának nyilván értenie és értékelnie kell ezt... de hát mit
tehettek ezek a szerencsétlen flótások, amikor szakadatlanul ki
voltak téve nomádok és banditák támadásainak? Sok embert
veszítettek, de az évek során olyan rendszert dolgoztak ki, amely
valóban kemény ellenfelekké tette őket a közelharcban. Olyan időben
történt ez, amikor a háború többnyire ember ember elleni
küzdelemből állott. Akkoriban valóban bátorság kellett ahhoz, hogy
valaki katona legyen, és komoly tudásra volt szükség, hogy élve
kerüljön ki a harcból. A japánok azután lemásolták azt, amit a
kínai szerzetesek elkezdtek... s tudjuk, hogy tökélyre vitték a
dolgot... sőt, javítottak és finomítottak a módszeren. De nincsen
rá szabadalmuk, nincsenek titkaik, amivel jobbak, erősebbek
lehetnek nálunk. S vonatkozik ez a nácikra is! Én harcoltam
mindkettőjük ellen és állítom, hogy nincsen monopóliumuk az
erőszakra, a harcra vagy arra, hogy szuperemberek
legyenek.
Morgan őrmester egy vastag ágat hozott Reismannek, miközben a
foglyok szorgosan firkáltak jegyzetfüzeteikbe. Morgan ugyan nem
látszott elragadtatva az ötlettől, de Reisman megmutatta neki,
hogyan tartsa nyújtott karral, egyik végén keményen markolva az
ágat.
- Figyeljenek! - kiáltotta oda a foglyoknak.
Egyetlen lendületes, hatalmas ütéssel tenyéréllel átvágta
áfát.
- Néhány hét múlva bármelyikük képes lesz erre - mondta. - Maga is,
őrmester. Semmi más dolguk nincsen, mint hogy gyakorlással
megeddzék a tenyéréi izmát. Minden alkalommal, minden szabad
percükben tenyérélükkel vágjanak rá a kezük ügyébe eső bármely
kemény felületre. Próbáljuk csak meg... gyerünk... üssenek a
földre. - A rabok megfeszítették a kezüket, kimerevítették
hüvelykujjukat, ahogy a százados bemutatta nekik, azután nagy
élvezettel ütni kezdték a földet. - Ami pedig a gyakorlati
alkalmazást illeti, most bemutatom maguknak. - Morgan aggodalmasan
hátrahúzódott, még mindig a kezében szorongatta a két fadarabot. -
Ne féljen, őrmester, bízzék bennem. Csak egészen könnyedén fogom
érinteni. Nem fejezem be az ütést.
Bemutatta nekik, hol kell az ellenfél szeme közé sújtani, pontosan
az orra fölött, hogy eltörjék a papírvékonyságú csontot és a
szilánkok belefúródjanak az agyba, ami azonnali halált okoz; hová
kell pontosan az orr alá irányítani az ütést, azután átlósan
felfelé nyesni a fül felé, amiáltal agyrázkódást vagy halált
okozhatnak; s hogyan kell a test egész súlyát az ütésbe beleadva a
gégefőre sújtani, ami biztos halált jelent Majd Morgan teli gyomrát
megérintve a mellcsont alatt, bemutatta, hová kell belenyomni három
merev ujjat, akár három tőrt, felfelé fordított tenyérrel a hasi
idegközpontba, felszakítva a főütőeret; ilyenkor az erős belső
vérzés idézi elő a halált.
Néhány fogoly hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy az
áldozat szerepét játszó Morgan milyen kétségbeesett képet
vág.
Reisman megszakította a bemutatót és mereven nézte őket. - Ne
nevessenek - jegyezte meg hűvösen. - Soha ne nevessenek halálon,
sebesülésen vagy emberi szenvedésen. Nem könnyű dolgok ezek. Nem
nevetséges dolgok ezek. Ahhoz, hogy értelmük legyen, valamilyen
célt kell szolgálniuk. Például önvédelmet... egy küldetés
beteljesítését. Soha egyikük se fejezzen be egyetlen ilyen ütést
sem... értik? Ha egymás között a támadást gyakorolják, csak
jelezzék és könnyedén érintsék azt a pontot, ahová az ütést
szánják... Semmi többet! Sok módja van annak, hogyan lehet valakit
harcképtelenné tenni... megfosztani cselekvőképességétől...
elhallgattatni... anélkül, hogy megölnénk vagy súlyosabban
megsebesítenénk, és e módszerekre is megtanítom magukat. Csakis
akkor alkalmazhatják ezeket céljuknak megfelelően, ha én engedélyt
adok rá. Bárkinek, aki azt képzelné, hogy nagyokos... aki
gyakorlatozás közben szándékosan megsebesíti ellenfelét... velem
gyűlik meg a baja. S figyelmeztetem magukat, ilyenkor én sem fogom
vissza az ütést. Egyelőre azonban ne foglalkozzunk a támadással,
hanem összpontosítsuk figyelmünket a védelemre. Posey, álljon
fel.
Samson fölállt és lelkesen előrelépett. Reisman az övén fityegő
tokból kétélű kést húzott elő és markolattal előrenyújtotta. Samson
iszonyodva hátrált előle.
- Vegye el! - parancsolt rá Reisman. - És támadjon meg
vele!
- Nem - mondta, fejét tagadóan ingatva, halkan Samson.
- Vegye el, az isten verje meg és ugorjon nekem! Samson elvette a
kést, keze tehetetlenül lehanyatlott, egész lénye rémületet és
zavart tükrözött.
- Az ég szerelmére, ne kíméljen most, főnök. Mi ütött
magába?
- Megsebesítem... jó embert... jó tisztet... nem akarom bántani...
amikor utoljára verekedtem, megöltem egy embert.
- Megölt egy embert, mert az nem tudta mindazt, amit én tudok.
Gyerünk, az isten verje meg... harcoljon!
De Samson csak állt és némán rázta a fejét.
- A fenébe is, miféle indián maga, Posey? Sziú? Apacs? ... Nem,
navajo! ... Talán egy squaw!
Samson arca hitetlenkedve, haragosan elsötétedett, amint igyekezett
nem meghallani a váratlan sértéseket.
- Én ute vagyok! - mondta hangosan és kihúzta magát. - Nem
navajo... nem fehér ember... ute!
- Akkor az uték mind squaw-k, asszonyaik kurvák, gyermekeik porban
fetrengő koldusok!
Samson állati hörgéssel előrevetette magát, kezét, amelyben a kést
tartotta, reflexszerűen a magasba emelte. Reisman jobb alkarja
villámgyors, begyakorolt mozdulattal villant fel, és útját állta a
kést tartó kéz csapásának... ugyanakkor bal alkarja telibe találta
Samson könyökhajlatát és visszahajlította az egész kart... bal
kezével keményen markolta jobb csuklóját, s így a kést tartó kart
satuba fogta... mindkét könyökét szorosan a testéhez húzta, egy
gyors mozdulattal derékból előrehajolt, hátrafeszítette a kést
tartó kezet, s vele együtt Samsont is. Az erőfeszítéstől remegő
támadó vadállati ereje már-már átszakította a fogást, de Reisman
kitartott és lefelé nyomta Samsont.
A kés kiesett Samson kezéből, ő maga nyögve a földre zuhant.
Mielőtt a késért nyúlhatott vagy föltápászkodhatott volna, Reisman
a fegyvert Bowrenhez rúgta és védekező állásba helyezkedett. Samson
dühödt bikaként rontott neki, de mozdulatait nem hangolta össze,
gondolkodás nélkül támadott, tökéletes áldozatként kínálkozott a
következő lépéshez.
- Maga harcot akar... én harcolok! - ordította. Reisman bal keze
Samson jobb csuklójára zárult... egyet fordult, egyet hajolt...
jobb kézzel a felsőkart ragadta meg... azután kihasználva Samson
lendületét és súlyát, feje fölött könnyedén a földre
vetette.
Reisman ellenfele fölé hajolt, hogy megbizonyosodjék, nem sérült-e
meg.
- Köszönöm, Posey - mondta mosolyogva.
Samson lassan tápászkodott fel, s kezdett felderengeni benne az új
fölismerés, amely elűzte haragját. - Nem tréfás - mondta, mert
tudta, valóban megölte volna a századost, ha az nem lett volna
képes megvédeni magát - s a gondolattól iszonyúan megijedt, hiszen
akkor bizonyára fölakasztották volna. Leverten visszaballagott a
helyére. A körbenülők közül senki sem nevetett, és ez talán jó is
volt. Tiszteletet éreztek az iránt, amit láttak.
Reisman fölvette a kétélű kést. A markolattal tenyerét ütögetve
végigjáratta rajtuk a szemét.
- Aki úgy gondolja, elbír velem, lépjen előre! - vetette oda nekik
kihívóan. - Mi a véleménye, Franko? Nem akarja megtorolni a
sérelmeit? Nem? Nos White, nem lenne kedve? Egyszer azt mondta
nekem, megragadná a kínálkozó alkalmat. Gyerünk, bátran.
A megszólítottak közül egyik sem moccant. De mosolyogva fölállt
Archer Maggot. Hüvelykujjával Samsonra bökött.
- Egy nagy szart, százados. Ez az alak nem más, mint egy nagy
rongybábu, aki nem akart bunyózni. Mongya meg azoknak a fiúknak,
húzóggyanak hátra és ne markolásszák a puskájuk billentyűjét. Majd
én elintézem magát, ahogy megérdemli, ők meg asszongyák majd,
baleset vót, rendbe'?
Reisman könnyed ívben markolattal előre odadobta neki a kétélű
kést.
- Magán a sor, Balhés! - mondta.
Archer Maggot elkapta a kést, és görnyedt testtartásban, bal lábbal
kilépve óvatosan megindult a százados felé; bal karját
előrenyújtotta az ütések elhárítására, kést tartó kezét közvetlenül
a csípőjén tartotta, készen arra, hogy a legkisebb lehetőséget is
megragadva lesújtson. Reisman egy szempillantás alatt fölmérte,
hogy ezúttal olyasvalakivel akadt össze, aki tudja, mit akar.
Maggot nem blöffölt. Amint óvatosan előrearaszolt, látszott, hogy
roppant veszélyes ellenfél. Reisman előregörnyedt, port akart
fölmarkolni, de Maggot követte a mozdulatát. Reisman erre
visszahúzódott, tudta, nem kockáztathatja meg, hogy akár egy
másodperc töredékére is fedezetlenül hagyja magát.
Mihelyt kartávolságnyira jutottak, Reisman ugrott... lábbal
előre... balra elhajolt... bal rüsztjét beakasztotta Maggot bal
bokája mögé... jobb lábát Maggot bal csípőjéhez szorította...
hátraollózta és maga is hátravetette magát... esését kezével
fékezte, s abban a szempillantásban fölemelte jobb lábát és
sarkával teljes erővel Maggot hasába rúgott!
Maggot a gyomrához kapott, mindenről megfeledkezve kiejtette a kést
a kezéből. Szája hangtalanul kinyílt, hápogott, levegő után
kapkodott. Reisman fölvette a kést és Maggot fölé hajolt.
- Remekül csinálta - mondta. - Később, ha magához tért,
bemutathatja a fogást a többieknek. Segítsen neki,
Morgan.
Morgan és egy katonai rendőr fölemelte Maggotot, aki most már
lélegzethez jutott, még nyögni is tudott. A helyére támogatták. Az
egész jelenet villámgyorsan zajlott le. Maggot még mindig nem
tudta, voltaképpen mi is történt vele, és ez még a vereségnél is
inkább bántotta. Úgy látszik, ez az átkozott százados nemcsak
halandzsázik, nemcsak csíkjai vannak, annyi már bizonyos - és
magában megfogadta, hogy eltanul tőle mindent, s egy napon majd a
saját trükkjeivel győzi le.
Reisman megvárta, míg elmúlt a szívdobogása, lélegzete ismét
normálissá vált, és eltűntek a félelem és feszültség áruló jelei,
amelyek verekedés után mindig fölismerhetők voltak hangjában.
Azután megszólalt.
- Több mint száz fegyvertelen védelmi fogás van. Hasonlóak azokhoz,
amelyeket az előbb Poseyval és Maggottal bemutattam. Olyan
módszerek, amelyekkel megvédhetik magukat, felülkerekedhetnek, ha
fegyveresen vagy fegyvertelenül magukra támadnak... fogások,
amelyek segítségével kiszabadulhatnak az ellenfél szorításából, ha
váratlanul támadott, vagy ha az szorosan fogja a testüket, a
ruhájukat vagy birkózófogást alkalmaz. De a fegyvertelen védekezés
egész tudománya mindössze öt egyszerű, alapvető elvből áll. Nem
számít, mekkora vagy milyen erős az ellenfelük, sem az, milyen
alacsonyak vagy gyöngék maguk. Ha elsajátítják ezeket az elveket,
akkor magabiztosan, ügyesen fognak bánni a testükkel. Persze, nem
mindent tanulnak meg ma vagy holnap vagy holnapután vagy akár egy
hónap múlva, de mától fogva naponta három új fogást gyakorolunk, s
mielőtt befejeztük ezt a táborozást, maguk már tudnak majd egyet s
mást.
Magához intette Bowren tizedest és fölszólította, hogy alaposan
vesse meg a lábát.
- Az első alapelv az egyensúly - kezdte Reisman. - Függetlenül
attól, milyen testhelyzetben van valaki, valamilyen irányban
kiegyensúlyozatlan. S pontosan ez az irány az, amelyet ki kell
használniuk...
Bowrent használva edzőtársul, Reisman lassított mozdulatokkal
bemutatta az öt alapelvet: hogyan kell kihasználni az ellenfél
kiegyensúlyozatlanságát; hogyan kell ellene fordítani erejét és
lendületét, úgy, hogy nem szegülnek szembe vele, hanem irányítják;
hogyan kell fölhasználni az alsó hasi belső ferde izmokat
mindennemű védekezés erőforrásaként; hogyan kell maximális erőt
kifejteni az ellenség leggyöngébb pontjaira; végül, hogyan kell
elkerülni gyakorlás közben a sérüléseket oly módon, hogy tudatosan
különválasztjuk a védekezés nagyobb és kisebb akcióit - hogyan kell
kibújni veszedelmes helyzetekből és fogást nyerni az ellenfél
sebezhető pontjain anélkül, hogy az ellentámadást alkotó nyomást
valóban ki is fejtsük.
- Nem olyasmi ez, mint amikor az ember pisztolyt fog valakire -
magyarázta Reisman. - Fegyverrel sohasem szabad fenyegetőzni, ha
nem akarunk lőni, és sohase lőjünk, ha nem akarunk ölni.
Fegyvertelen védekezés esetén lehetőség van a mérlegelésre. Ismét
felhívom a figyelmüket, hogy amikor egymással gyakorolnak, élniük
kell ezzel a választási lehetőséggel. Ez persze nem jelenti azt,
hogy nem küzdhetnek erőteljesen, nem támadhatnak vagy védekezhetnek
határozottan. Csupán annyit jelent, hogy rendelkezésükre áll a
másodperc egy töredéke és az edzések tapasztalata, hogy ne
állatként, hanem emberként alkalmazhassák. Például megtörténhetett
volna, hogy ebben a pillanatban Mr. Maggot esetleg enyhe hasfájás
helyett heréinek elvesztését sirathatná, vagy Mr. Posey törött
karral és kézzel ülne közöttünk...
Myron Odell egyre növekvő
rémülettel és iszonyattal hallgatta a századost. Mindeddig nem
félemlítette meg a ki képzés, jóllehet sehogy sem volt ínyére, hogy
piszkos, büdös és hogy szüntelenül együtt kell lennie a többiekkel,
akik ugyancsak mocskosak és büdösek. Még a testi erőkifejtésre
késztető kíméletlen gyakorlatokat sem bánta, amelyek végén teljesen
kimerült, de néha már erősebbnek, ügyesebbnek, sőt, eddig még
sohasem tapasztalt módon büszkének is érezte magát - például,
amikor a százados géppisztolysorozatot eresztett feléje. Leginkább
az előadásokat kedvelte - sokat tanult belőlük, ráadásul a százados
nagyon érdekesen beszélt. De a test test ellen feszülés, a durva
küzdelem, amelynek az előbb tanúja volt, megborzongatta és
hányingert keltett benne. Azok az utasítások pedig, amelyek a nyers
erőszak alkalmazása előtt, s most azt követően hangzottak el, az a
magától értetődő mód, ahogyan a százados a megnyomorításról és az
ölésről szólt - kevés kétséget hagyva afelől, hamarosan mit fognak
követelni tőle - arra késztette, hogy ismét menedéket keressen rég
meggyökeresedett félelmei és kiegyensúlyozatlansága falai között,
ahol mindenkor megbújhatott s bizonyos mérvű oltalmat találhatott,
jóllehet gyávaságának mind az oka, mind az okozata fizikailag is
émelygést keltett benne.
A százados befejezte az öt alapelv szemléltető bemutatását, majd
ismertette azt a három védekezőfogást, amelyet aznap gyakorolni
fognak. Odell úgy érezte, tehetetlen. Megértette a fogásokat,
látta, hogyan kell alkalmazni azokat, de úgy érezte, nem tudná őket
alkalmazni olyan emberek ellen, akik soha nem lennének tekintettel
rá, akik soha lélegzetnyi szünetet se engedélyeznének neki, akkor
sem, ha a következmény az lenne, hogy visszaküldik a börtönbe, azon
leírhatatlan borzalmak közé, amelyek ott várnák,
- Rendben, fel! Párosával sorakozó! - vezényelt a Reisman. -
Sátortársak egy párba. Posey, maga velem fog dolgozni. Franko, maga
a tizedessel dolgozik.
Ez jó volt. Calvin Ezra Smith iránt Odell mást érzett, mint társai
többsége iránt. Őtőle nem félt. Rámosolygott a vele szemben álló
Calvinra, az pedig visszamosolygott rá. Cal érti, mi megy végbe
benne. Cal nem veszi komolyan a dolgot.
A százados ismét bemutatta nekik azt a fogást, amely szerinte a
legegyszerűbb, jóllehet ez volt valamennyi közül a leglátványosabb
- azt, amellyel átdobta Samson Poseyt. Ezúttal hagyta, hogy Posey
dobja át őt, közben bemutatta, hogyan kell sérülés nélkül,
könnyedén földet érni. Posey közönyös arcán széles mosoly jelent
meg, amikor sikeresen elvégezte a mutatványt.
A százados jelére Cal a többi támadóval együtt előrevetette magát.
Odell keményen elkapta a csuklóját, keményebben, mint ahogy
szándékában állott... még ennél is erősebben ragadta meg a
felkarját... csavart rajta egyet... csípővel beleugrott Cal
gyomrába... azután nagy ívben átdobta a vállán. Cal a hátával ért
földet, elállt a lélegzete, Odell meg rémülten és bocsánatkérően
sietett a segítségére.
- Semmi szükség sem volt arra, hogy ilyen durván csináljad, Myron -
lihegte dühösen Smith.
Amikor ő volt a soros, nyomban visszafizette, ha lehet, még
durvábban Odellnak, aki szabályosan ért földet, mert valami hatodik
érzékkel fölkészült erre, s akár egy rugó, fölpattant. Egy-egy
csuklófogást és testfogást gyakoroltak egymáson, nem túlságosan
durván, s Odell végül nem is érezte magát olyan rosszul, mint ahogy
várta. A százados ezután új párosítást rendelt el.
- Van-e valaki, aki elég erősnek érzi magát, hogy kiálljon
Poseyvel? - kérdezte. Senki sem válaszolt. - Rendben van, majd
tartalékoljuk őt a vizsgagyakorlatokra. Gyerünk, ismételjük meg,
amit tanultunk.
Odell rámosolygott az ellenfeléül kapott Archer Maggotra. Maggot
fenyegetően méregette.
Amikor Reisman meghallotta
Odell fájdalmas sikolyát, nyomban ott termett nála. Odell kezét a
hátára szorítva, féllábon ugrált.
- A veséjére sózott, Balhés - förmedt dühösen Maggotra a
százados.
- A fenébe is, dehogy sóztam oda, százados! Biztos véletlenül
belerohant a könyökömbe - felelte Maggot. - Én meg épp igyekeztem
megvédeni magam, ahogy tanította nekünk.
- Magának mi a véleménye erről, Odell?
- Fogalmam sincs, uram - válaszolta rekedten Odell. Még mindig
előre-hátra hajolgatott eltorzult arccal, de a fájdalma már
csillapodni kezdett. Maggot minden fogásnál durvábbá vált, de ezt
nem mondhatta meg a századosnak... legalábbis a többiek előtt
nem... hiszen akkor Maggot még kíméletlenebbül bosszút áll rajta. -
Ha ő így mondja, bizonyára így is volt.
- Szünet! - kiáltotta Reisman a foglyok felé. Karonfogva elvezette
Odellt a csoporttól és halkan beszélt hozzá, hogy a többiek ne
hallják. - Fél tőle, Odell?
Odell habozott, azután vonakodva beismerte: - Hát, igen... azt
hiszem, így van.
- De Smithtől nem félt... Hogy lehet ez?
- Nem tudom. Talán, mert őt ismerem. Vele nincs semmi
bajom.
- Mert a sátortársa... beszélgetnek... jóban vannak,
igaz?
- Hát igen, biztos, gondolom így van.
- És mert nem fogta meg olyan durván, mi?
- Egy kicsit... úgy gondolom.
- És maga is kíméletesebb volt vele. Láttam ám magukat, hogy csak
tettették az egészet.
- Nem mindig.
- Gondolom, tudja, mit használ ez majd maguknak, amikor valóban
szükségük lesz rá? Semmit. Semmit a világon! - förmedt rá Reisman.
- Hadd mondjak magának valamit a félelemről, Odell. Én magam
sokszor begyulladtam, nem is emlékszem, hányszor. Aki azt állítja,
hogy sohasem félt, hazudik, vagy hiányzik egy kereke vagy halott
már. Nem kell szégyellnie a félelmét, Odell. Tulajdonképpen egyszer
még jól is jöhet magának. A félelem éberebbé teszi. Kitágítja a
pupilláját, ezáltal többet lát. A félelemtől erősebben lélegzik,
erőteljesebben ver a szíve. Biztosítja testének azt a kis
többleterőt és bátorságot, amelyre veszélyhelyzetben szüksége van.
Mi a fenét képzel, mitől röppent át a sziklaperemen, amikor
odasóztam magának az ólommal? A félelemtől - semmi mástól. De az jó
félelem volt, mert segítette magát. Csak azt kell megtanulnia, hogy
ura legyen a félelmének.
Visszatértek a csoporthoz. Néhány perc pihenő után a rabok ismét
ellenfelet cseréltek és folytatták az
edzést.
Napoleon White erős
testfogással szorította Odellt, az pedig küzdött, hogy kiszabadítsa
magát, ahogy Reisman tanította nekik.
- Nem tudom, az a nagyokos mit mondott neked, öregem - súgta
Napoleon közvetlen közelről Odell fülébe -, de ha oda akarod
nyekkenten! azt a nagypofájú hencegő alakot, hogy leszálljon rólad,
akkor most jól figyelj ide.
Odell kiszabadította magát a fogásból és Reisman útmutatásának
megfelelően az ellenszorítást kezdte alkalmazni, de mielőtt hatásos
lett volna, elengedte ellenfelét. Napoleonon volt most a sor. Odell
erősen próbálta fogni, s ez a vártnál keményebb munkának
bizonyult.
- Az első, amire emlékezzél, hogy gyűlöld a pasast - morogta
Napoleon. - Annyira kell gyűlölnöd, hogy a gyűlöleten kívül ne
erezzél semmi mást. A legjobb talán, ha arra gondolsz, hogy az a
krapek összeverte az anyádat vagy erőszakot követett el a
kishúgodon.
- Nincs nekem se anyám, se húgom - sziszegte összeszorított foga
között Odell, miközben inaszakadtából erőlködött, hogy megtartsa a
fogást.
- Az úristen rohasszon meg, te kis hülye... akkor gondolj
másvalakire, amitől gyűlölheted - motyogta Napoleon. Odell még
erősebben szorította, de most már dühös volt.
- És akkor tegyél olyasmit, amit egyáltalán nem várt - mondta
Napoleon, és kibújt a fogásból. - Például ilyesmit. - Villámgyorsan
keresztezte a két kezét, megragadta Odell nyitott gallérját, ujjait
a gallér alá nyomta, csak a két hüvelykujja volt kívül, azután úgy
ollózott a két karjával, hogy Odell fojtogató nyomást érzett - és
megértette, mire gondolt Napoleon.
Ötpercenként váltottak
ellenfelet - kivéve Poseyt és a századost. Ahányszor Odell kibújt
egy fogásból, kemény ütést kapott vagy adott, erősebbnek,
magabiztosabbnak érezte magát. Amikor ismét szembekerült Maggottal,
Balhés volt az, aki mosolygott, s Odell nézett rá
komoran.
- Gyere csak egy kicsit közelebb, komám - kuncogott Maggot és
feléje nyúlt.
Odell rápillantott, habozott, azon töprengett, vajon mi az, amiért
leginkább gyűlölhetné. Maggot keze mélyen lent
előrevágódott.
- Mégcsak tököd sincsen, te kibaszott buzi. Még tököd
sincs.
Odell érezte, hogy egy tapogatózó kéz megragadja a herezacskóját,
és abban a szempillantásban elöntötte agyát a vörös düh, de még
hallotta a gúnyos még tököd sincs-et... és ismét hallotta annak a
lánynak a hangját a glasgow-i profilaktikus klinikán, amint a maga
félkegyelmű módján azt zagyválja: csak nem vagy homokos, és odanyúl
neki, ő meg hátrál előle... és ismét eszébe jutott, milyen iszonyú
verést kapott gyerekkorában, s újra érezte ágyékában azt a gyűlölt
és tüzes fájdalmat...