Miután az út elején megtárgyalták az útirányt, Reisman és Napoleon némán ült a konvoj végén haladó nyitott dzsipben. Reisman azt remélte, ha kiemeli Napoleont s maga mellé veszi az úton, rábízván a dzsip vezetésének felelősségteljes feladatát, ez majd javít a hangulatán és érezteti hatását a viselkedésén. De úgy látta, számítása nem vált be. Napoleon hanyagul vezetett, hol túlságosan beletaposott a gázba, hol meg teljesen megfeledkezett róla, hasonlóképpen a fékről is, s úgy faroltatta kanyarokban és sarkokon a dzsipet meg a víztartály-pótkocsit, akár valami őrült egystráfos kölyök, ha egy feltupírozott kocsi kormányához engedik.
Egy különösen kellemetlen farolás után Reisman ráförmedt: - Egy darabban akar elszállítani minket oda, ahová igyekszünk, vagy véget akar vetni a cirkusznak, mielőtt még elkezdenénk a próbákat? Ha végezni akar magával, öregem, engem hagyjon ki a játékból. Nekem még dolgom van.
- Begyulladt? - kérdezte kihívóan Napoleon, túlordítva a szelet.
- Ha mennem kell, akkor majd magam választom meg, hogyan teszem - mondta Reisman. - Most pedig szíveskedjen úgy vezetni, ahogy nagyon is jól tud.
- Igenis, uram! - felelte Napoleon.
- Különben is, mi a fenének eszi magát? - követelt magyarázatot Reisman. - Persze a szokásoson kívül.
- Miért rakott engem ide maga mellé? - kérdezte dühösen Napoleon. - Attól fél, hogy megfertőzöm ott elől azt a fehér söpredéket?
- Hát innen fúj a szél! - kiáltott fel Reisman. Egyszeriben világossá vált minden. Azzal, amit tett, éppen az ellenkezőjét érte el, mint amit akart. - Az isten verje meg, White, azt hittem, hogy a múlt héten eléggé világosan fejeztem ki magam! Épp hogy csak nem borultam térdre és nem nyaltam ki a seggét. Nem garantálhatom magának, hogy szeretni fogják, hogy befogadják, de énnálam mindenkinek egyenlőek az esélyei. Nem fogom babusgatni magát! Zsebre kell vágnia a pofonokat, ugyanúgy, mint nekünk többieknek. Vállalta, hogy elvégez egy feladatot, én pedig most a szaván fogom.
Napoleon komoran, némán hajtott tovább, de ettől fogva zökkenőmentesebben vezetett, pontosan betartotta a követési távolságot a dzsip és az előtte haladó tehergépkocsi között. Útjuk borult égbolt, torlódó esőfelhők alatt vezetett devonshire-i szántóföldek között, amelyeket már fölszántottak és bevetettek, bár még jó két hét volt hátra tavaszig.
- Nos, mi a véleménye, hadnagy? Fegyverszünetet kötünk? - szívóskodott Reisman. - Abbahagyja a hadakozást a világ ellen és... ellenem?
- Még nem, százados - felelte Napoleon és egy pillanatra oldalt fordította a fejét.
- Bosszút állt. Most ideiglenesen felfüggesztették a halálos ítéletét. Még mi a nyavalyát akar? - már másképp látom a dolgokat. Elmondok magának egy kis történetet, hogy megértse, mire gondolok.
- Halljam, de közben figyelje az utat.
- Két dologra is tudok figyelni egyszerre. - Napoleonnak kiáltania kellett, hogy a motorzúgás és a szél fütyülése ne nyomja el a szavait, de azért ugyanazon a haragos, elkeseredett hangon beszélt továbbra is, amelyet Reisman most már normálisnak fogadott el. - Volt ott egy ember, aki rendszeresen meglátogatott a hadbírósági tárgyalás után. Dewey Robinson hadnagy, egy fekete tábori lelkész. Ő is ott volt az Ile de France-on, hallotta, hogy mit tettem, és elhatározta, hogy örök kárhozatra ítélt lelkemet visszatéríti az Úr útjára. Művelt ember volt, éles eszű, jó beszédkészségű, nem afféle alsó-egyházi pokol-és-kárhozat prédikátor. A módszere az volt, hogy az ésszerűséget és a logikát bőven megöntözte az általa megfelelőnek ítélt tankönyvi filozófiával. Erősen hitt Jézus Krisztusban, nem valamiféle misztikus vagy mágikus módon, nem abban a sok süket dumában hitt a borról és kenyérről és testről és vérről - a fenébe is, egyetértettünk abban, hogy ez sem ér többet, mint a vajákos emberek halandzsája, amelyben ma is oly nagyok afrikai unoka fivéreink! De ugyanúgy hitt Jézusban, ahogy Gandhiban - ő volt a modern hőse. Tartsd oda a másik orcád! Erőszakmentesség! Azt bizonygatta, hogy ezen az úton jut majd el valahová az amerikai néger. Azt mondta nekem, helytelen volt, amit tettem, függetlenül attól, mennyire ingereltek. Istenemre mondom, már-már kezdtem hinni magam is. Azt mondta, nem akarja, hogy fölakasszanak. Arra kért, hogy a jövőben legyek töredelmes, lábujjhegyen járjak, mint azok az isten háta mögötti ültetvényes niggerek, s akkor ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy a hadbíróság perújrafelvétel! bizottságának a figyelmét felhívja ügyem motivációs tényezőire. És akkor talán enyhítenek az ítéletemen.
- Ez még megtörténhetett volna - vetette közbe Reisman. - A fenébe is, úgysem akarnak azok senkit sem fellógatni. Ez az egyik alapgondolata a mi vállalkozásunknak is. Az akasztás nem fest valami jól a jegyzőkönyvekben vagy az újságokban. Inkább felhasználják az embereket, ahogyan tudják.
- Átverés készül itt, százados - mondta Napoleon és pillantását az útról Reismanre fordította. - Azt hiszem, ezeknek csak ágyútöltelékekre van szükségük, s ha már meg kell ölni ezt a pár nyomorultat, tegyék meg a fritzek - így okosabb.
- Minden katonának szembe kell néznie ezzel az eshetőséggel, White - mondta Reisman. Napoleonhoz hajolt és hangosan beszélt, hogy annak, amit mond, a jelentése és meggyőző ereje ne vesszen el a szél süvöltésében és a motor dübörgésében. - S ha velem marad, olyan katonát faragok magából, hogy maga sem hiszi el. Ez a maga gyűlöletizéje nagyon kényelmes dolog volt olyasvalaki számára, akinek ütött az utolsó órája, de mit tett volna akkor, ha a hadbírósági tárgyaláson rászabadították volna a világra?
Napoleon egy pillanatig gondolataiba mélyedve, némán ült, mintha megrázta volna valamiféle új, elképesztő gondolat. - Hadd fejezzem be a történetemet - szólalt meg végül.
- Folytassa.
- Bizonyára hallott a színes bőrű egységek számára tiltott zónákról odalent a közép-angliai grófságokban? Egyes városok a mieink, mások az övéké.
- Nem hallottam. Nem voltam itt, meg kellett vívnom egy háborút - mondta Reisman. - Semmit sem tudok erről.
- Hát, lehet, hogy amúgy sem tudna róla semmit. Én sem tudtam, amíg Robinson el nem mondta. Ez ugyanis nem hivatalos dolog. Hadosztályszinten és alsóbb szinteken folyt. A fekete katonák túlságosan összebarátkoztak az itteniekkel. Meghívták őket vasárnapi vacsorákra meg elvitték táncolni a lányokat. A hadseregbeli fehér faszik meg persze átkozódtak. Ha valamelyik egységet áthelyeztek és a katonák megpróbáltak visszamenni látogatóba a városba, amely időközben fehér üdülővárossá lett nyilvánítva, kitört a balhé. Szabályos csatákat vívtak stukkerrel és késsel. Bizonyára értesültek erről a Szövetséges Expedíciós Erők Főhadiszállásán is, mert jött a parancs: nincs többé városfelosztás, és mielőtt valaki eltávozásra megy, át kell kutatni, nincs-e fegyver nála.
- Attól tartok, Robinson nemigen segített magán, ha ilyesmikkel traktálta - jegyezte meg Reisman. - Mit akart ezzel bizonyítani?
- Akkor már neki volt segítségre szüksége - felelte Napoleon. - Fura, hogy éppen hozzám fordult. Hozzám, akinek nyakában volt már a hurok. Tudja, a mieinket teljesen kiforgatták, mert hírhedt késelők vagyunk, de akadtak, akik uszították a fehér fiúkat. Bandákba verődve vadásztak a feketékre, akiket olyan helyeken találtak, ahol véleményük szerint semmi keresnivalójuk nem volt. Robinson egyre csak azt hajtogatta, tartsák oda a másik orcájukat is, de utolsó látogatásakor láttam, hogy maga sem igen hisz már saját filozófiájában. Szüntelenül ki akarta csikarni belőlem, mi késztetett az erőszakos bűncselekményre, amely ide, börtönbe juttatott. Egy szép napon azután azt mondta az embereinek, eriggyetek, védjetek meg magatokat. Felejtsétek el az előírásokat. Ha kell, csempésszetek ki fegyvereket, de ígérjétek meg, hogy csakis önvédelemből használtok fegyvert. Valaki följelentette. Hadbíróság elé állították. Gondolja csak el, azok a kurafiak egy ilyen embert hadbíróság elé állítottak. Lázadásra való bujtogatás, ezzel vádolták. Húsz év kényszermunkát kapott, amelyet a hadseregcsoport főparancsnoka tizenötre enyhített, így aztán nem járok lábujjhegyen, százados. Keményen lépek.
Reisman átnyúlt Napoleon előtt és elfordította a slusszkulcsot. - Fékezni! - parancsolta.
A dzsip lassított, azután megállt az út szélén. Napoleon dacosan meredt maga elé, kezét nem vette le a kormánykerékről.
- Nézzen rám, White - parancsolta Reisman. Napoleon oldalt fordult. Reisman sötét, haragos szemébe fúrta a pillantását.
- Figyelmeztetem, öregem, nehogy eszébe jusson rám taposni! - mondta. - Ha megpróbálja, ugyanúgy leállítom, mint ezt a motort. Értjük egymást?
- Igen.
- Igen - micsoda?
- Igen, uram.
- Most pedig indítson. Még rengeteg elvégeznivalónk van takarodó előtt.

 

Szitált az eső, amikor a gépkocsioszlop kora délelőtt megérkezett a Stokes-birtok kapuja elé. Bowren tizedes futólépésben igyekezett hátra Reisman dzsipjéhez. A többi őr már fölsorakozott a teherkocsioszlop két oldalán.
- Hát, rendben befutottunk, uram - jelentette Bowren, s kezében egy térképet lobogtatott. - De úgy látszik, nem szívesen látnak itt minket.
- Hogyan érti ezt?
- A kapu lánccal, lakattal le van zárva, és egy teremtett lélek sincs a közelben.
- Rohadt kurva! - morogta Reisman.
- Mit mondott, uram?
- Semmit. Sorakoztassa a többiekkel - mondta, s Napoleonra mutatott.
Amikor elhaladt Morgan őrmester előtt, odaszólt neki: - Sorakoztassa a foglyokat és az őröket két félkörben a kapu körül. Kívül álljanak az őrök. Mindenki vegye fel a köpenyét.
Reismannel az élen a magas vaskapuhoz léptek. A százados látta, hogy új láncot és függőlakatot szereltek fel. Felkattintotta pisztolytáskáját és előhúzta a 45-ösét.
- Most kezdődik a kiképzésük, uraim - jelentette ki. - Meglehet, már oktattak maguknak valami ehhez hasonlót másutt a hadseregben, talán mindent tudnak is róla, de most elölről kezdjük az egészet. Ez egy automata pisztoly, 45-ös űrméretű, típusszáma M1911A1. Hordtávolsága körülbelül ezerhatszáz yard, de ha valaha is sor kerülne arra, hogy ilyen távolságra kelljen lőniük vele, ne is fáradjanak. Hatásos hordtávolsága körülbelül hetvenöt yard. Közelebbről lőve, iszonyú erővel csapódik be a lövedék, okosabb, ha sohasem szolgálnak céltáblaként. A többi fegyveren kívül az őrség minden osztagánál mindenkor lesz egy csőre töltött 45-ös. A másodperc tört része alatt kibiztosítható és lövésre kész.
Hátrább küldte a félkörbe állított katonákat és vagy hétlépésnyire megállította őket. Azután letörülte az esőcseppeket az arcáról, szárazra dörgölte a szemét, gondosan célzott és két lövést adott le a lakatra, amely apró darabokra hullott szét. Néhány katona kitárta a vaskapu szárnyait.
- Hozom a dzsipet és majd innen bemérem a távolságot, Bowren - mondta Reisman. - Mondja meg a vezetőknek, hogy négykerék-hajtásra kapcsoljanak és maradjanak első fokozatban. Egy darabon terepen fogunk haladni.
Reisman még ott állt az utolsó teherkocsi mellett, várta, hogy valamennyi embere fölkapaszkodjon, amikor egyszerre csak Bowren kiáltását hallotta: - Százados, nézzen csak oda. Nézze mi rohan felénk!
A kastély felől a felhajtó úton Lady Margot nedvesen fénylő, sötét bundás kutyája száguldott feléjük akár egy gyorsvonat. Olyan dühödtnek tűnt, mintha az egész oszlopot szét akarná tépni.
- Most megkapja a magáét - morogta Reisman és ismét előhúzta tokjából a pisztolyt. - Mindenki hátra!
A kutya nyilván meghallotta a kiáltását vagy megérezte a szagát, mert hirtelen éles szögben elkanyarodott és egyenest Reisman felé rohant. A dobermann tíz lépésre lehetett, csattogó foggal, hatalmas ugrásokkal közeledett, s Reisman már fölemelte 45-ösét, célzott - amikor hátulról valaki leütötte a karját és rákiáltott: - Ne! Ne ölje meg! - és előreugorva rávetette magát a kutyára.
Samson Posey ott hempergett a fogát csikorgató, felbőszült kutyával a nedves földön; azután fölállt, a rúgkapáló állatot a melléhez szorította, akár egy kis kutyakölyköt, s egyik öklét a kutya remegő állkapcsára szorította.
Reismannek sajgott a karja, ahol Samson megütötte. Azok a foglyok és őrök, akik tanúi voltak a jelenetnek, feszülten figyelték, mi következik. Az indián egykedvű nyugalommal várakozott - várta, hogy testileg vagy szóban megfenyítik -, de arcára valamiféle büszkeség is kiült, s ez szavak nélkül is megértette Reismannel: „Nézzed csak, mit tettem érted... megóvtalak a bajtól... és egy szégyenletes tett elkövetésétől!”
- Bowren, rakja be Poseyt meg a kutyát a dzsipbe, és vigye fel őket a kastélyba - mondta Reisman. - Csöngessen, amíg csak ki nem nyitják az ajtót. A kutya oda tartozik. Amikor visszafelé jön a kocsifelhajtón, még látni fogja teherkocsijainkat, amint átvágnak a földeken. Könnyen megtalál minket. Vagy fél mérföldre leszünk abban az irányban, egy kis ligetben - s kezével mutatta, hogy merre.
Könnyebben jutottak el a táborhelyre, mint ahogy gondolta. Továbbra is szemerkélt az eső, a földek nedvesek voltak ugyan, de nem sárosak. Igaz, át kellett kígyózniuk a fák között, le kellett dönteniük jó néhány facsemetét, át kellett törniük a bozótoson, de Reismannek sikerült bevinnie valamennyi teherkocsit az erdei tisztásra, s a kocsik fardeszkáit már le is engedték a kirakodáshoz. Magához intette Morgant és néhány lépésnyire eltávolodtak a többiektől.
- A tábort egyetlen nap alatt fel kell állítani, őrmester - mondta Reisman. - Dél körül kajaszünet, azután nincs több pihenő, amíg nem végeztünk. Rendeljen fel valamennyi foglyot a zsákjaikkal a 4. számú teherkocsira; ott öltözzenek át kezeslábasba és esőköpenybe. Utánuk egyenként öltözzenek át a katonai rendőrök, amíg mindenki, beleértve magát és engem is, át nem öltözött és készen nem áll munkára. Világos?
- Nincsen gyakorlóruhám, uram.
- Arra számított, soha többé nem lesz rá szüksége?
- Igen, uram. Ne vegye sértésnek, de amikor odabent a börtönben önként jelentkeztem arra a különleges munkára, azt mondták, most már csakis ez lesz a dolgom, semmi más. Így azután megszabadultam minden fölösleges holmitól, amit magammal cipeltem.
- Így hát össze fogja mocskolni magát, Morgan. Ez kis létszámú alakulat, mindenkinek meg kell fognia a munka végit. A maga zubbonyujján hat csík van, meg kell dolgoznia azért, hogy megtarthassa őket.
- Igenis, uram - motyogta Morgan.
- Most nézzen az emberek után.
- Igenis, uram - motyogta ismét Morgan és elfordult. Az emberek éppen átöltöztek, amikor Bowren tizedes és Samson Posey megérkezett a dzsipen az erdőbe. Reisman már aggódott értük. Nem mintha azt hitte volna, hogy az indián megpróbál majd okoskodni (bizonyos volt abban, hogy nem fog), hanem mert eszébe jutott, hogy talán helyesebb lett volna, ha személyesen megy föl a kastélyba, hiszen ez csakis és egyedül az ő dolga, márpedig most elbliccelte ezt a kötelességét.
- Hogy ment? - kérdezte.
- A feladatot végrehajtottuk, uram - jelentette Bowren sugárzó arccal. Körülnézett a tisztáson, majd kijelentette: - Hát, nem valami fényes, de gondolom, be kell érnünk vele egy időre, uram. Nagy kár, hogy nem sikerült kialkudnia számunkra néhány szobát a kastélyban.
- Senki még a közelébe sem megy annak a háznak, érti, tizedes! - förmedt rá Reisman. Hangja jóval ingerültebbnek tűnt, mint ahogy szerette volna. - Sem maga, sem én, sem senki ebből az alakulatból. Zárt terület, szigorúan tilos a belépés.
- Világos, uram. Csak hangosan ábrándoztam.
- Elég kényelmesen lesznek itt, amint felhúztuk a cölöpkerítést és a szállást. - Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. - Mit mondott? - kérdezte végül.
- Semmit, uram. Csak átvette a kutyát, azután bezárta az ajtót. Fura egy teremtés az a nő.
- Tudom, már találkoztam vele.

 

Reisman két hatos munkacsapatba osztotta be az embereket. Az egyik csoport a kerítést építette, a másik a szállást meg az őrtornyokat állította fel. Kiszemelte Glenn Gilpint, mert emlékezett civil életrajzára: a legkülönbözőbb munkákat végezte délnyugaton, dolgozott építkezéseken, olajmezőkön, állattenyésztő telepen, sodródott ide-oda, amíg a háború kitörésekor végül besodródott az utászokhoz. A huszonnyolc éves nyúlánk, súlyos csontú, sanyarú ábrázatú, fekete borostás férfi, úgy tűnt, sohasem volt frissen borotvált.
- Magának tudnia kell, hogyan csinálják az ilyesmit - szólította meg Reisman. Lábával egy szögesdrót köteget rugdalt, amelyet az előbb raktak le egy teherkocsiról a tisztásra.
- Hát igen, tudok valamit, hogyan kell kerítést húzni a marhakarám köré - mondta Gilpin -, de nincs ínyemre, hogy most magam köré húzzak egyet.
Reisman ügyet sem vetett e megjegyzésre. - Bowren tizedes parancsnoksága alatt fog dolgozni - adta ki az utasítást. - Amihez ő nem ért, azt maga megmutatja neki meg a többieknek, és gondoskodik arról is, hogy mindent rendben elvégezzenek. Hoztunk cölöpöket, drótot, szerszámokat. Maga irányítja a munkát.
Gilpinen kívül Poseyt, Maggotot, Jimenezt, Sawyert és Pinkleyt jelölte ki Reisman a kerítéshúzásra. Három katonai rendőr őrködött mellettük. Morgan őrmester megkapta Frankót, Smith-t, White-ot, Odellt, Levert és Wladislawt, hogy irtsa ki az erdőt és tisztítsa meg a terepet ott, ahol majd a laktanyát építik fel. Rájuk lövésre kész géppisztollyal az őrség másik három tagja vigyázott.
Reisman éppen egy teherkocsi vezetőfülkéjében ülve tanulmányozta az építkezés tervrajzait, amikor meghallotta, hogy Morgan vitatkozik valakivel. Kidugta fejét a szemerkélő esőbe, és kiordított: - Mi történt, őrmester?
Morgan egy rabot kísért a teherkocsihoz, erősen fogta a karját. Calvin Ezra Smith volt az.
- Azt mondja, uram, hogy nem dolgozik, mert vasárnap van - jelentette Morgan.
- Így igaz - erősítette meg ünnepélyesen Smith. Hosszú lófejét felfelé fordította, hogy felnézhessen a kocsiban ülő Reismanre. Az eső lecsurgott az arcán, kis patakként végigfolyt hegyes állán és közvetlen kapcsolatot teremtett közte és az anyaföld között. - Az írás azt mondja: A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja.
Reisman kirántotta a kocsi ajtaját és leugrott a fogoly elé. - A Biblia még egy sor más dolgot is mond, Smith. Maga megkísérelt megölni egy tisztet, igaz? Ezért van most itt. Azt hiszem, a maga vallási megújhodása csak ürügy a lógásra.
- Nem, uram, szó sincs róla! - tiltakozott Smith. - Akkor elveszítettem istent, de most ismét megtaláltam, s ezentúl az ő igéje szerint élek majd.
- Maga ezentúl az én igém szerint fog élni - csattant fel Reisman. - Meg a Marston-Tyne-ban tett ígérete szerint. - Tudta, ha csak egyetlen engedményt tesz, ha szemet huny akár egyetlen kibaszás fölött és nem fojt el csírájában minden ilyen kísérletet, akkor sorban egymás után előáll majd a többi fogoly is. Hirtelen azonban jobb ötlete támadt, hogyan oldhatná meg ezt a kérdést.
Leállíttatta a munkát és maga köré gyűjtötte a rabokat a tisztásra. Kétoldalt Smith és Morgan állt mellette.
- Maguk valamennyien nekiláttak a munkának, rengeteg a tennivalónk, s még a mai nap be kell fejeznünk - kezdte Reisman. - Mr. Smith, aki itt áll mellettem, kijelenti, nem kíván dolgozni, mert vasárnap van. Nos, én nem akarom kétségbe vonni istenhitét, meglehet maguk között akad még más is, aki vallásos. Mondom, nem tudom, így hát magukra bízom a dolgot. Éntőlem Smith félreállhat vagy fel-alá sétálhat, zsoltárokat olvashat fel nekünk a Bibliából, és ha ez arra ösztönzi magukat, hogy helyette is dolgozzanak, rendben van a dolog. De ha úgy döntenek, hogy dolgozzon, akkor bizony dolgozni fog!
- Dógoztatni kell! - ordította Lever. - Hát, mi a fenét képzel, kicsoda ő?
- Dolgozzon! - kiáltották mások is.
- Mi lenne, ha várnánk, amíg eláll az eső, százados? - kérdezte Archer Maggot. - Odahaza még a napszámosokat se dógoztassuk a fődeken az esőbe, hát még egy fejér embert.
Reisman észrevette, hogy Napoleon White megmerevedik, s egy pillanatig arra gondolt, hogy mindjárt ráveti magát Maggotra. Ehelyett azonban White szorosan Maggot elé lépett és jó hangosan, hogy mindenki hallja, megkérdezte: - Hallottál valaha a rómaiakról, te nagypofájú?
- Eeegen, hallottam a rómaikró, fijú - felelte Maggot. - Ésakkómivan?
- Hallottál valaha Tacitusról, a római történetíróról, te nagypofájú?
- Lehet, hogy hallottam, lehet, hogy nem. Mi közöd hozzá, fijú? - Maggot megpróbálta pimaszsággal kivágni magát szorult helyzetéből, de arca elképedést és felháborodást tükrözött.
- Tacitus, a történész - folytatta Napoleon -, az időszámításunk utáni századik év körül arról írt, hogy Britannia éghajlata visszataszító a gyakori eső és köd miatt, de soha sincsen hideg! Elég, ha ennyit jól bevésel az agyadba, nagypofájú, akkor semmi bajod nem lesz.
Reismanből kirobbant a nevetés, s mivel ő nevetett, vele nevettek a többiek, még azok is, akiknek fogalmuk sem volt, mi ebben a vicc, vagy hogy kinek a kontójára megy a tréfa. Még Maggot is nevetett, bár kissé kényszeredetten. Napoleon mosolyogva elfordult Maggottól. Reisman ekkor látta először mosolyogni.
- Nagy többséggel leszavazták, Smith - szólalt meg végül Reisman. - Dolgozik, vagy nem eszik, amikor kajaszünetet tartunk.
Smith, aki kissé rászedettnek érezte magát, elcsoszogott a többiekkel. Amikor Napoleon elhaladt Reisman előtt, a kapitány a karjára téve a kezét, megállította.
- Ha továbbra is úgy kezeli azt a nyomorult négergyűlölőt, mint az előbb - mondta neki gyöngéden -, jobbat tesz saját magának, de talán még neki is, mintha pöröllyel verné fejbe.
- Lehet, hogy így van, százados. Lehet - válaszolta fáradtan Napoleon -, de tudja, azt hiszem, hogy az az ostoba állat még csak azt sem tudja, miről beszéltem.
- Pontosan így értettem én is - biztosította Reisman.

 

Délre elállt az eső. A nyomasztó szürke felhőtakaró, amely állandósága és ismerős volta miatt néha már változtathatatlannak és ezért örökkévalónak tűnt, egyszerre csak vékonyodni, itt-ott szakadozni kezdett, s néha már elővillant az ég kékje is. Egyes foglyok láthatóan élvezték a munkát. Mihelyt Glenn Gilpin megmutatta Samson Poseynek a dúcásó használatát, az indián hallatlanul ügyesen forgatta a szerszámot. Hosszú karja szakadatlanul fölemelkedett és lesújtott, széles mellkasa és háta zihálva hajolt az ütés lendületével. Csökönyösen megtagadta, hogy átadja szerszámát másvalakinek, s akárcsak egy percet is pihenjen.
A földön vagy a laktanya alapzatán ülve ették a száraz tartalék élelmiszeradagjukat és itták a kávéjukat, amelyet kávéporból és a petróleumtűzhelyen forralt vízből készítettek. Mihelyt végeztek, ismét nekiláttak a munkának.
Morgan őrmester mind a hat embere, ezenkívül jómaga és Reisman is alaposan megizzadt, amíg sikerült leemelniük azt a hatalmas ládát, amelyet Franko fuvarozott ide Marston-Tyne-ból teherkocsija rakterén.
- Mi a fene van ebben? - siránkozott Franko, amikor a láda lehuppant a földre.
Morgan kalapácsot és vésőt nyomott a kezébe. - Nyissa ki! - parancsolta.
- Óvatosan - utasította Reisman. - Szükségünk van a fára is.
Franko kifeszített egy szegélylécet, aláfeszítette a szeghúzó kalapácsot és fölfelé nyomta a deszkát. A többiek körbeállva figyelték és várták, hogy bármi kerüljön elő, megfogják és vigyék. A szögek csikorogva húzódtak ki a fából, a várakozók közül többen összerezzentek a hang hallatán. Reisman látta, hogy Morgan arcára visszataszítóan mohó, várakozó kifejezés ül ki - így nézett akkor is, amikor a Hentesbárdban nyáladzva hajolt az étele fölé. Franko egyre újabb deszkákat feszített le.
- Maga! - parancsolt rá Morgan Myron Odellre. - Fogjon egy másik kalapácsot, húzza ki a szögeket a deszkákból és egyenesítse ki őket.
- Igenis, őrmester! - pattogott Odell. Hirtelen odakapott, de amint az első deszka felé nyúlt, tenyerét fölhasította egy szög. Összerándult és óvatosan lenyalta a vért a kezéről.
Végül valamennyi fedéldeszkát lefeszítették a ládáról, s előtűnt egy viaszkos, sötét színű, vízálló papiros. Ezen egy a raktározásban elkoszolódott, négyrét hajtogatott súlyos, fehér papiros feküdt. Franko kíváncsian fölkapta, egyszer, kétszer, háromszor széthajtogatta, amíg meg nem állapította, hogy építési tervrajzot tart a kezében.
S ekkor a rémülettől elsápadt és felkiáltott: - Ti rohadtak! Ti rohadt, átverős kurafiak! Nézzétek ezt! - fordult szembe ordítva a tisztáson álló többiekkel. - Nézzétek ezt! - Odalökte a tervet a hozzá legközelebb álló fogolynak, Joe Wladislawnak, majdnem ledöntötte a lábáról, azután belemarkolt a sötét vízhatlan papirosba és dühödten darabokra szaggatta.
A szigetelőpapír alatt fa volt: hosszú, széles, vastag, fehér vermonti fenyődeszkák, meg egy manilai kenderkötél szépen kikeményítve, kihúzva, takarosan összehajtogatva a láda teljes hosszában - szemlátomást kimagaslóan fontos helyet foglalt el a cövekek, keresztgerendák, lépcsőkorlátfák és lépcsőfellépők között.
- Hát csak nézzétek, komáim - ordította kiguvadó szemmel Franko. - Itt van az egész! Vérpad! Egy kibaszott akasztófa! - Szeme előtt megjelent Morgan arca, amely ijesztően különvált vaskos, széles törzsétől.
A tisztásra hirtelen halálos csönd borult. A kerítésépítő osztag is abbahagyta a munkát és megindult a láda felé. Az őrök meg sem kísérelték megállítani őket. Puskáikat a foglyokra szegezve követték őket, valami rémisztő gyönyörűség lett rajtuk is úrrá.
Archer Maggot kitépte az áruló papirost Joe Wladislaw kezéből, akin szintén jeges rémület vett erőt, noha őt nem ítélték kötél általi halálra. Maggot ellenállás nélkül tűrte, hogy Roscoe Lever elvegye tőle a tervrajzot. Lever ránézett, azután vállat vont, mert bűntettei súlya nem érte el a halálbüntetést. Önelégülten vigyorogva adta tovább a bitó tervrajzát Kendall Sawyernak, aki még bizonytalanságban volt sorsát illetően.
Franko lassan előrelépett, akárha révületben mozogna. Pillantása most már Reismanre szegeződött. Lehajolt és fölvette a földről az előbb elejtett kalapácsot. Megindult a százados felé.
- Te hazug, átejtős spicli! - kiáltotta és kiköpött.
Morgan állt legközelebb Frankóhoz. Megállíthatta, rávethette volna magát, bármit tehetett volna, de meg sem moccant. Csak mohón figyelt.
- Megússzuk, ugye? - vicsorgott Franko és meglóbálta a kalapácsot. - Megállapodtunk, mi?
Reisman látta, hogy néhány őr célzásra emeli puskáját. - Ne lőjenek! - kiáltotta és fenyegetően elindult Franko felé.
Napoleon White lapos ugrással, bal vállal előrevetette magát - A sípcsontot célozd meg, mondta az edző, azután már minden megy, mint a karikacsapás... add meg neki, mindent belel - és pontosan térd alatt találta el Frankót, aki nagy ívben elterült a földön. Reisman csizmájával keményen rálépett a kalapácsot tartó kéz csuklójára, s villámgyorsan Bowren is kivált a bámulok köréből, mindkét térddel Franko hátára ugrott és annak szabad kezét dzsúdófogással hátracsavarta.
Napoleon oldalt gurult, azután fölpattant, zihálva körülnézett, készen arra, hogy bárkivel szembeszálljon, aki rávetné magát.
- Köszönöm, hadnagy - mondta Reisman, anélkül hogy ránézne. - Az adósa vagyok.
- Hát akkor fizessen százados, de most rögtön! - felelte Napoleon, feldúltan lökve ki a szavakat. - Nem tettem én magának semmiféle szívességet. Csak azt akarom, hogy válaszoljon! - Ezzel odaugrott a hatalmas faládához és előrántotta belőle a förtelmes kötelet. - Mi a fene ez itt? Mi a frászt forgat a fejében?
Egyetlen hang sem hallatszott. Mindenki megmerevedett a helyén. A foglyokat megbénította a rémület, az őrök kíváncsian lesték, mi lesz, s remélték, hogy nem lesz zűr, de valamennyien érezték, hogy a szögesdróttal elkerített karósáncon belül, amely valamennyiüket összezárta, pattanásig fokozódik a feszültség.
- Amit a kezében tart, az egy kötél - szólalt meg halkan Reisman. - Semmi egyéb... egy kötél. Ami abban a ládában van, az deszka... semmi egyéb, csak deszka. - Odalépett Napoleonhoz és elvette tőle a kötelet. - Angliában vagyunk, már régóta háború folyik. Szűkösek a készletek. - Reisman szürke szemének pillantása arcról arcra vándorolt. - Deszkákra van szükségünk, hogy fölépíthessük táborunkat. - A feszült, szorongó, rémült arckifejezések kezdtek fölengedni. - Morgan! - kiáltotta, s közben azon töprengett, vajon a többiek tudják-e, ahogy Franko tudja, hogy a hóhér ott van közöttük... ahogy Reisman akarta, hogy tudják, bár sohasem mondta meg nyíltan nekik... mert Morgan fékentartó rossz volt, s talán a leghatásosabb, ha hagyja, hogy a hír körbejárjon, egyik ember súgja meg a másiknak, őr a fogolynak... sohase erősítsék meg vagy ismerjék el, csak a szóbeszédre bízzák és az események természetes menetére.
Morgan törzsőrmester lassan előlépett. Arcáról már lefoszlott a titkos izgalom érzéki, idióta vigyora.
- Uram! - jelentkezett.
A bitó tervrajza ott feküdt Kendall Sawyer lába előtt; vonalai, nyilai, méretadatai és irányjelzései csúfondárosan tárták valamennyiük elé a terv undorító tökélyét.
- Szedje fel azt és égesse el! - parancsolta Reisman. Akik tudják, hogy Morgan a hóhér, bizonyára megértik... akik nem tudják, végül majd csak értesülnek róla és jól az eszükbe vésik a jelenetet.
Morgan fölemelte a hatalmas fehér papírívet. - Nincs nálam gyufa, uram - mondta.
Reisman előhúzta gyakorlóruhája zsebéből az öngyújtóját. Morgan vonakodva néhányszor megrántotta a tűzkőkereket, de végül lángra lobbant a kanóc, majd visszaugrott, amint a bitó-tervrajz kilobbant az ujjai közül és tüzes máglyaként elhamvadt.
Reisman visszafordult Frankóhoz. Tudta, hogy minden fogoly feszülten lesi, milyen büntetést szab ki, s ha ez nem következik be azon nyomban, valamennyien tudni fogják, hogy a fegyelmi szabályokat büntetlenül át lehet hágni.
- Hadd álljon fel, tizedes - parancsolta Reisman. Bowren fölrántotta Frankót, de egyik karját továbbra is vasmarokkal szorította. Franko gyakorlóruhájának felső része szétnyílott, sötét haja kuszán, csapzottan, izzadtán lógott; az istennek sem tekintett volna fel.
- Latrinát fog ásni, Franko - mondta Reisman. - Ha még egyszer megpróbálkozik egy ilyen stiklivel, belefojtom a pöcegödörbe! Állítsa neki árkot ásni, tizedes. Egyetlen ferde pillantás és golyót röpít a fejébe.
Reisman lehajolt, fölemelte Franko kalapácsát és átnyújtotta Morgan őrmesternek.
- A többiek vissza, munkára! - vezényelte.
A foglyok lassan elcsoszogtak. Morgan és a katonai rendőrök noszogatták őket, hogy ismét lássanak neki a munkának. Reisman fogta a hóhérkötelet, odavitte az egyik teherkocsihoz és nagy erővel bevágta a raktérbe. Úgy érezte, a puszta érintésével is bemocskolta a kezét.

 

2.

Az erdei tisztás a serényen dolgozó: ásó, fűrészelő, kalapáló, átkozódó, utasítgató férfiak zajától és kiáltásaitól visszhangzóit. A ragyogó napfényben elvegyült a munkában verejtékező és megfeszülő testek kipárolgása a felmelegedő nedves föld, a feszülő rügyekkel borított bokrok, fák és a virágok illatával. Délkelet felől, az erdőn és a kastélyon túlról a szél tengerszagot sodort a tisztásra.
Késő délután elkészültek a cölöpkerítéssel. A nyolc láb magas kettős kerítés szabálytalan oldalú dobozban szabálytalan oldalú dobozt formázott - alakját a tisztás kerülete, valamint a rendelkezésre álló szögesdrót és kerítéscölöp mennyisége határozta meg. A külső kerítés a legközelebb eső fáktól számított harminc lábra követte a tisztás kerületének körvonalát. A belső kerítés ettől húszlábnyira húzódott. A laktanyát a két kerítés közötti folyosóban az egyik oldalon építették fel: betöltötte a folyosó szélességét, de nem volt olyan hosszú, mint a folyosó. A táborból való kilépéskor, illetve az oda való belépéskor a foglyoknak is, az őröknek is öt ellenőrző pontból álló záróvonalon kellett áthaladniuk, amelyet éjjel-nappal szigorúan őriztek: szögesdrót kapu, fakapu, laktanya, fakapu, szögesdrót kapu. A kerítés egyik oldalán a lehető legszigorúbb elzártság, másik oldalán kétes szabadság.
A laktanyán belül egy belső létra vezetett a tetőre. Ha a rabok a táborban tartózkodtak, mindig odafenn posztolt egy őr. Leginkább ennél a létránál és a két őrtoronynál (keskeny, korláttal övezett emelvények, amelyek felnyúltak a cölöpkerítés fölé, s amelyekre kívülről ugyancsak létrán lehetett feljutni) volt legszembetűnőbb a hordozható bitófa faanyaga. Az őrtornyokat a külső kerítésen túl, stratégiai pontokon építették fel. Szabad kilövést biztosítottak az egész tábor területére, valamint a kerítések közötti folyosóra. Amikor csak rabok tartózkodtak a kerítéssel övezett területen, a tornyokon mindig volt őrszolgálat.
Két, keskeny lövészárokra emlékeztető latrinát mélyítettek, mindkettőt Victor Franko ásta; elcsigázott testét gyűlölet rázta, agyát úgy rothasztották a bosszúra áhítozó gondolatok, mint hamarosan a latrinákat a tartalmuk. A foglyok latrinája a karósáncon belül volt, szemben a laktanyával, de a lehető legtávolabb attól; még távolabb vitték azáltal, hogy mesterségesen egy kis kitüremlő zsákutcát létesítettek és nagy ívben húzták meg körülötte a kettős kerítést. A két őrtoronyból akadálytalanul be lehetett látni a latrinába. A másik latrinát az erdőben ásták vagy ötvenméternyire a laktanyától, ezt kizárólag az őrosztag használhatta.
Amikor minden egyebet is elvégeztek megelégedésére, Reisman néhány rabot vezényelt a cölöpkerítéssel körülzárt táborba. A teherkocsikról magukkal hozták vászonzsákjaikat és teljes tábori felszerelésüket.
Amint Victor Franko azon mocskosan, verejtékesen, lúgtól és dühtől bűzösen átvánszorgott a kaszárnyán, villámgyorsan végigjáratta pillantását az épületen, s képet alkotott magának az egyik kaputól a másikig húzódó húszlábnyi fapadlózatról: priccsek - de távolról sem elegendő valamennyiük számára; fadobogóra állított mosdók, fölöttük az épületen kívül fölállított kazánhoz csatlakoztatott vízcsapok; az egyik sarokban ugyancsak faállványra állított tábori konyha; a barakk-kaszárnya belsejétől elkülönített parányi szoba, amelynek félig nyitott ajtaján át egy priccset, széket és asztalt pillantott meg - feltehetőleg az lesz Reisman szobája.
A táboron belül egy sorban álltak pihenjben, lábuk elé rakva zsákjaikat és tábori felszerelésüket. Három katonai rendőr őrködött a laktanyatetőn és a tornyokban. Morgan őrmester, Bowren tizedes és az őrszemélyzet többi tagja a kaszárnya bejárata előtt várakozott. Valamennyiükre ráfért volna egy fürdő, vacsora és hosszú alvás. Morgan A osztályú gyakorló egyenruhája gyűrötten és sárosan tapadt a testére.
- Jó munkát végeztek - jelentette ki Reisman. - Most sátrakat verünk, megmosakszunk, utána jó forró vacsorát kapnak.
- Mi a fenét akar a sátrakkal... - motyogta maga elé Archer Maggot -, nincsenek is sátraink! - Megjegyzése hangosabbra sikerült, mint ahogyan akarta, s Reisman meghallotta.
- Mi nyugtalanítja, Maggot testvér? - kérdezte.
- Csak az, hogy azt hittem, abba' a tyúkólba' lakunk majd, amit fölállíttatott velünk - válaszolta Maggot. - Én nem látok itt semmi sátrakat. De még ha lennének is, nem vóna ám rendes dolog, hogy csak úgy semmiér' csináltatta velünk ezt a munkát.
- Ott alszanak sátorponyva alatt, ahol most állnak - világosította fel valamennyiüket most első ízben Reisman. A többség meglepődött, de akadtak csalódott, sőt dühös arcok is. - A laktanya az őröknek készült meg különleges alkalmak számára. Most fronton vagyunk és a lehető leghívebben szimulált harctéri körülmények között élünk majd. Ha már elfeledték volna, mert úgy dédelgették magukat abban a szép, kényelmes angol börtönben, szerelvényükben ott van mindegyiküknek egy fél sátor. Ketten rakjanak össze egyet és máris meglesz a kétszemélyes sátruk. Minden este sátrat verünk, reggel meg fölszedjük. Bárhová megyünk, bármit csinálunk, mindig teljes menetfelszerelést viszünk, beleértve a sátrakat is. Ma este némi haladékot adok, de holnaputántól fogva mind egy szálig az előírt időben sátrat vernek.
Ezután kijelölte a sátortársakat. Úgy tett, mintha oda sem figyelve hadarná le az összepárosítottak nevét, valójában azonban egész nap sokat törte ezen a fejét, s munka közben igyekezett jobban kiismerni embereit. Maggotot Jimenezzel társította, Frankót Poseyvel, Odellt Smith-szel, Sawyert Levertél, White-ot Wladislaw-val, Gilpint Pinkleyvel, s jóllehet valamennyien morogtak, nekifogtak a sátorverésnek és a sekély vízlevezető árkok ásásának. Reisman tudta, ha külön tudja választani a bajkeverőket - igyekezett egy-egy rossz elemet valamelyik jobbikkal társítani, s reménykedett, hogy nem lesz baj belőle -, talán meg is könnyítheti a munkáját.
Kölcsönkért egy fél sátrat Bowren tizedestől, hozzágombolta a sajátjáéhoz és közvetlenül a laktanya bejárata előtt verte fel a sátrát. Eltökélte, hogy ettől a perctől fogva, amennyire csak lehetséges, azt teszi, amit az emberei. Ott alszik, ahol ők alszanak, azt eszi, amit ők esznek, s gondoskodik róla, hogy ezt tudomásul is vegyék. Morgan, Bowren és a katonai rendőrök külön lesznek - de ő a foglyokkal marad.

 

Reisman a laktanya többi részétől elkülönített parányi szobában dolgozott, ott írta meg a másnapi kiképzési tervet. A táborban a foglyok már aludtak kétszemélyes sátraikban. Arra gondolt, hogy hamarosan ő is elindul sátrába, remélve, hogy zavartalan lesz az éjszaka. Hallotta, amint a lapostetőn Morgan döngő léptekkel jár fel s alá - ő kezdte meg a négyórás őrségek sorát. 02.00 órakor Bowrennek kell majd fölváltania. Rákövetkező éjszaka Bowren nem megy őrségbe, Morganen lesz másodiknak a sor, az őrszolgálatot Reisman kezdi meg. Hasonló váltást dolgozott ki a tornyokban őrséget adó katonai rendőrök számára: váltakozva teljesítenek szolgálatot és minden harmadik éjszaka szabadok.
A félig betámasztott ajtón kopogtak, és Reisman fölkapta a fejét. Bowren tizedes állt az ajtóban, egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt volna. Kezében trombitát tartott, az aranyszínű, fényesre suvickolt fém csillogott-villogott a lámpafényben.
- Miről van szó, tizedes? - kérdezte Reisman.
- Sajnálom, hogy megzavartam, uram - mondta Bowren. - Talán emlékezik, említettem, hogy tudok bánni ezzel a micsodával.
- Persze, hogy emlékezem, tizedes.
- Arra gondoltam, uram, nem fújhatnék-e takarodót? Tudja, hogy van ez... akkor úgy éreznék, valóban ismét katonák... talán jó is lenne... a hangulat szempontjából. Tudom, hogy érzelgősen hangzik, de mindig megborzongok, ha meghallom a kürtjelet. Persze az ébresztő, az más - tette hozzá mosolyogva.
- Remek ötlet, tizedes - mondta Reisman. - Nagyon tetszik nekem. - Kis szünetet tartott, elgondolkodott, azután így folytatta: - Ha kedve van... és nagyon kérem, ne érezze úgy, hogy kénytelen vele... de szeretném, ha holnaptól kezdve a többi kürtjelet is eljátszana: az ébresztőt, a zászlófelvonásét... Hoztam is magammal egy zászlót, éppen csak azért, hogy emlékeztessem őket, melyik oldalon állnak, amikor eljön az ideje... Fölállithatnánk a tetőn egy zászlórudat... Étkezésekkor... végig, a felkészülés a takaródóra jelen át egészen a takarodóig. Remek ötlet, Bowren. Nagyon köszönöm.

 

A takarodó utolsó hangjait is tovasodorta az enyhe éjszakai szél.
- Smith? - suttogta Myron Odell. Már majdnem elaludt, amikor fölriadt a kürtszóra. Most nyugtalanul fészkelődött a takarójában. - Smith, ébren vagy? - súgta ismét.
- Ez aztán igazán szép volt - mondta halkan Calvin Ezra Smith. - Valahogyan vallásos hangulata van ennek a dallamnak. Isten közel van. Tudtad, hogy ezekkel a szavakkal végződik? Bizony mondom, ez az igazság.
- Régmúlt időkre emlékeztet - jegyezte meg Odell.
Az isten verje meg, mindjárt kiborul és zokogni kezd, gondolta Smith.
- Mikor volt az? - kérdezte végül.
- Cserkésztáborban... ott hallottam először. Voltál te valaha is cserkész, Smith? Volt nekünk egy csapatunk az árvaházban, ahol felnőttem - hadarta tovább, anélkül hogy megvárta volna a választ. - Azután az egyik évben elvittek minket egy igazi cserkésztáborba az erdőkbe, tavak mellé. Gyönyörű volt. Csak egyszer voltam. Azután a nyár után nem lehettem tovább cserkész. Megbüntettek... de azért még jól emlékezem.
- Mit csináltál? - érdeklődött Smith. - Úgy értem, amiért megbüntettek.
- Nem mondhatom el.
- Nekem azután édesmindegy - súgta Smith. - Nem csinálhattál te semmit, ami rosszabb, mint amit én követtem el. Mindenki megbékélhet az Úrral, így írja az írás. Hová valósi vagy, Myron?
- Clevelandbe, Ohióba való vagyok... ott volt az árvaház, így azután úgy gondolom, odavalósi vagyok.
- Én meg tennessee-i vagyok, Myron. Tudod, hol van az?
- Hát persze, hogy tudom, hol van, Smith. Soha nem jártam ott, de azért tudom, hol van. Jártam én iskolába.
- Ide figyelj, szólíts most már Calnek. Ha valami nyugtalanít, hát csak ki vele, mondd el nekem, és én majd gondolkodom, találok-e rá választ az írásban. Abban minden benne van. Minden benne van, amit csak tudni akarsz.
- Ártatlan vagyok. Cal... ártatlan vagyok - nyüszítette Odell. - Újra meg újra elmondtam nekik, de senki se hisz nekem. A pokolba is, ez pityereg, döbbent rá feszengve Smith.
- Hát persze - mondta. - Jézus is az volt... ártatlan, mint a ma született bárány. Én tudom, hogy te vallásos ember vagy, Myron. Amint megláttalak, tudtam. Hiszel istenben meg Jézusban, igaz?
- Katolikusként nevelkedtem. Katolikus otthonban.
- A fenébe is! - kiáltott fel Smith. - Ezt nem hittem volna! De mondok én neked valamit, Myron, és nem hiszem, hogy megbántalak vele. Hát, ide figyelj... Az Úr az én pásztorom; nem látok szükséget. Zöld mezőn vet ágyat nekem: csöndes vizekhez vezérli lépteimet...

 

- Ezek a kurvák még alunni se haggyák az embert - suttogta Archer Maggot. S mivel Luis Jimenez nem válaszolt, folytatta. - Az isten verje meg őket, hát nem valami tyúkszaros zenével szórakoztatnak minket. Milyen kedves tőlük! - Társa továbbra is némaságba burkolózott. - Mi ütött beléd, hogy ma este konyhai ügyeletre jelentkeztél, Looey? - kérdezte kihívóan Maggot.
- Nem konyhai ügyeletre - felelte álmosan Jimenez.
- Szakácsnak.
- Szarok rá, ugyanaz! Csak nem nyalod a százados seggit, Looey?
- Vigyázz a szádra, öregem! Szeretek főzni, ez minden.
- Szakács vagy civilben?
- Hát igen, néha főzök - mondta Luis. - Salinasban mosogató segédszakács voltam egy vendéglőben. Jöttek a rossz idők, kirúgtak, hát visszamentem a földekre. Az apám, az anyám, valamennyi fivérem és nővérem ezt csinálja. Katonaszakács akartam lenni, csak nem engedtek.
- Figyelj, Looey... te messzikói vagy?
- Dehogyis, nem messzikói... mexikói... De én már az Államokban születtem, a kaliforniai határ innenső oldalán. Amerikai állampolgár vagyok.
- Hát, én is csak ezt mondtam, Looey... messzikói vagy. Jobb ez, mint ha valaki nigger vagy digó vagy zsidó vagy indián, annyi szent. Fasza gyerek vagy te, Looey. Mit csináltál, hogy hadbíróság elé kerültél?
- Megöltem egy kibaszott hadnagyot!
- Az istenit!
- Hát te mit csináltál, te gringo?
- Én semmit. Ők asszonták, csináltam... én meg asszondom, nem csináltam.
- Ilyen az élet, amigo... Most pedig befogod a pofádat és alszol... Fáradt vagyok.
- Hát persze... hát persze, Looey! Fasza gyerek vagy!

 

- Mi a fenének szólított hadnagynak téged a százados? - kérdezte Joe Wladislaw. - Szórakozásból?
- Semmi közöd hozzá - mordult rá Napoleon. A kürtszó megint egyszer a múltra emlékeztette... Fort Huanchucára és az ezredére. Az istenit, milyen agyafúrtak!
Wladislaw gondosan megválogatta a szavait. Ritkán fordult elő életében, hogy rákényszerült volna annyira törni a fejét, vajon helyes-e, amit mond és hogyan fejezze ki magát. - Nézzed, öregem - mondta halkan -, ne értsél félre. Nem akarok én gúnyolódni rajtad, szó sincs róla. Csak megkérdeztem, ez minden... barátságból. Semmi közöm hozzá, semmi, ez minden... de azért csak mondd el nekem. Nem tudom, ki vagy... te sem tudod, ki vagyok én... de itt vagyunk együtt ebben a sátorban, hát gondolom, beszélek hozzád, oké? Mint otthon, amikor beugrom egy kocsmába egy pofa sörre, nem mintha sört akarnék inni... úristen, hát ülhetek én otthon is, ihatok annyi sört, amennyit csak akarok... csak azért, mert eldumálunk, bolondozunk, rágódunk a dolgokon... tudod, ott van az a sok srác a környékről... hát, elszórakoztunk.
Napoleon felkönyökölt és belemeredt a sátor sötétjébe. - Chicagói vagy, Joe, mi? - kérdezte.
- Hát persze! Honnan tudod? - válaszolt boldogan Wladislaw.
- Mert fülem van, Joe, meg szemem, meg eszem - felelte Napoleon -, és megszoktam, hogy használjam is. És ha már jó sok sört magatokba döntöttetek a haverjaiddal, Joe, hányszor fordult elő, hogy lementetek a South Side-re, hogy alaposan helybenhagyjatok egypár niggert, mi?
- Soha! - kiáltott fel méltatlankodva Joe Wladislaw. - Mi a fenének csináltam volna ilyet? Dolgoztam én együtt egypár színes fickóval a teherkocsikon, nem volt velük semmi bajom. Hát, persze mondtam én is ezt-azt néha, ha megdühödtem... meg előfordult, hogy össze is verekedtünk... de olyat sohase csináltam, amit mondtál. Mi a fenének csináltam volna?
- Heccből, Joe... puszta heccből.
- Eriggy a fenébe, öregem - mordult fel Wladislaw, és megfordult a sötétben. - Csak annyit kérdeztem, igazán hadnagy vagy-e? Miért? Talán pimaszkodás ez? Talán lekezeltelek ezzel?
- Megkérdeztél, miért szólított a százados hadnagynak... nem azt kérdezted, hadnagy voltam-e vagy sem. - Napoleon elmosolyodott a sötétben. Tisztán, lassan, tagoltán beszélt, mintha egy gyerekhez szólna; nem érzett semmiféle neheztelést... s közben eltűnődött, vajon miért nem? - Ez nem ugyanaz, igaz-e, Joe?
Wladislaw visszafordult. - Mi? Gondolom, van különbség. Hát akkor hadnagy voltál, vagy se?
- Hadnagy voltam.
- Ez már valami - jelentette ki bizonytalan csodálattal Wladislaw. - Ez már tényleg valami. Akarod, hogy én is hadnagynak szólítsalak? Akarod, hogy megmondjam a többi krapeknak is?
- Szólítsál Nappynek - felelte Napoleon, és az emlékezéstől jóleső melegség töltötte el. - Így szólítottak az iskolában.

 

Samson Posey szíve más dallamra vert, arra a lágy, halk altatódalra, amelyet Eva Pavisook dúdolt édes hangján Apuikwai, apuikwai búgta a csecsemőnek, „Aludj szépen, aludj szépen. Ha megnősz, elmégy vadászni... nyulakra vadászni...”
- Te házasember vagy? - kérdezte halkan.
Victor Franko a lehető legmesszebbre húzódott társától a sátorponyva alatt; várta, hogy lidérc nélküli, nyugodt álomba merüljön.
- Te házasember vagy?
- Egy frászt! - motyogta elutasítóan Franko. - Már csak az hiányzik nekem, egy öreglány koloncnak a nyakamba, mint az öregem meg az anyám, örökké veszekedtek és hét kölyök abban a bűzös lyukban. Van énnekem elég bajom.
- Nekem van Eva feleségem, Kis Charlie fiacskám, Öreg Charlie nagyapám, Anna anyám, Jukka apám.
- Akkor meg mi a fenének nem vagy otthon? Miért nem gondoskodsz róluk? Mit keresel a seregben? Eh! Szerezzél valami családfenntartási fölmentést vagy más ilyesmit.
- Én önként jöttem a hadseregbe. Menni Cortezba, soroztatni magam katonának. Jó a családomnak. Jó a népemnek. Kormány küld pénzt, gondoskodik róluk.
- Besoroztattad magad? Ember, te megőrültél!
- Megőrültem? - Samson dühösen megmozdult. - Nem, ne beszélj így velem. Te vagy őrült.
Franko mihelyt kimondta, már meg is bánta; inkább csak érezte, mint látta, hogy az indián fenyegetően emelkedik fel pokrócában.
- Oké, oké, csak semmi izgalom! Bocs, ezer bocs! Sajnálom. Hát, akkor én is őrült vagyok!

 

A mindent elborító éjszaka ideje volt, amikor a nappali események emlékké foszlanak, s csak sötétség és az éjszaka képei torlódnak fel, amelyeken valahogy át kell jutni. Sawyer és Lever, Gilpin és Pinkley sátrában a fegyverszünet némasága honolt. Hallgatták egymás lélegzetét, s töprengtek, vajon min töri a fejét a másik. De mindegyik megtartotta magának a gondolatait.
Reisman kilépett a faépületből, áthaladt a tisztáson, csöndben osont át a fák és a bozót vonalán. Csak egy utolsó ellenőrzés, mentegetőzött saját magának. Csak egy utolsó ellenőrzés, azután lefekszik... gyötrődve gondolt Tess Simmonsra... vágyódott rá, vagy valaki hasonlóra... kiért az erdőn túlra, túl azon, ahová el akart érni, oda, ahol a felhőtlen éjszakai ég elé kirajzolódott az elsötétített kastélyépület fekete körvonala, azután visszafordult, áthaladt az erdőn, a laktanya-barakkon és belépett a foglyok elkerített táborhelyére.

 

A tizedes pontosan hatkor ébresztette Reismant.
- Fújjak nekik ébresztőt, uram? - kérdezte Bowren és a bejárati sátorlapon át fölmutatta a trombitáját.
- Hát persze, de azért ne ragyogjon úgy az ábrázata - válaszolta vigyorogva Reisman. - Adjon nekem két percet, hogy kikászálódjam innen, azután éntőlem akár fújhatja is. - Teljesen ébren volt, beszéd közben öltözködött, s már pontosan emlékezett aznapi terveire. - Kicsit körülnézek odakint, de hét-harmincra már vissza kellene érnem. Mielőtt elindulok, átadom a napi munkatervet és a szolgálati beosztást Morgan őrmesternek.
- Igenis, uram - mondta Bowren és azzal visszahúzta fejét a kis kétszemélyes sátorból.
- Tizedes!
Bowren visszadugta a fejét. - Igen, uram? Reisman már a bakancsát fűzte és kereste a megfelelő szavakat mondanivalójához. - Szeretném megmondani magának, milyen nagyra becsülöm a munkáját... nagyon értékelem... többet vállal, mint ami a két csíkjánál fogva a kötelessége lenne.
- Köszönöm, uram. Szívesen teszem.
- Meglehet, mától fogva még ennél is többet kell tennie. Haladéktalanul megkezdjük a katonaéletet, s Morgan őrmesternek menet közben kell megtanulnia mindent, amire szüksége lehet. Nagyon korlátozott tapasztalatai vannak ezen a téren, ezért ahol csak szükségesnek mutatkozik, magának kell diplomatikusan beugrania és helyettesítenie őt. Érti, mire gondolok?
- Természetesen, uram. Értem - mondta Bowren.
A tizedes ismét visszahúzta fejét a sátornyílásból és Reisman kikúszott utána a ragacsos, szürke hajnalba. A kaszárnyában gyorsan megmosdott egy mosdónál, elbliccelte a borotválkozást, a reggelizést is későbbre halasztotta, s még mielőtt felharsantak volna az ébresztő első hangjai, már gyorsan haladt az erdőben a nyílt terep felé, ahol a dombok lankásan ereszkedtek a tengerig.

 

Franko szorosabbra húzta maga köré pokrócát, térdét fölhúzta egészen a gyomráig, állat leszegte a mellére, ökölbe szorított kezét is ott tartotta. Még néhány pillanatig azzal a gondolattal játszadozott, hogy nem tudja, hol van. Ekkor azonban egy súlyos tenyér nehezedett a hátára - bár gyöngédebben, mint ahogy várta volna - és megtaszította. Éjszaka az indián hánykolódott és nyöszörgőit álmában, s Franko arra riadt fel, hogy mellét nyomja társa súlyos karja, de annyira rettegett tőle, hogy nem merte lerázni magáról, így azután rosszul aludt.
- Most fölkelsz - mondta Posey. - Őrmester jön, talán baj lesz belőle neked. Tegnap elég volt már neked bajból.
Franko kikászálódott a pokrócából és öltözni kezdett. Az az istenverte indián annyi helyet foglal el, a feje egyenesen a sátortetőt verdesi, hogy Franko szinte mozdulni sem tudott anélkül, hogy beleütközzék. Jószerint még a harisnyáját sem húzta fel, amikor felharsant Bowren tizedes kiáltása:
- Névsorolvasás! Kettős rendben sorakozó! Pattanás kifelé, mozgás, de azonnal! - Vagy öt perc telt el az ébresztő kürtjel óta.
Franko kitántorgott a sátorból. Átnedvesedett, fölkunkorodó orrú bakancsát már nem tudta befűzni, idétlenül mozgott. Bowren vigyázzt, azután igazodjot vezényelt, majd névsort olvasott.
- Jelen! - kiáltotta Franko. Mi a frásznak van szükség erre a hülyeségre? Talán azt hiszik, bárki is lelécelt az éjszaka! Látta, hogy az őrtornyokban a két katonai rendőr rájuk szegezi géppisztolyát, s azt is tudta, hogy egy harmadik őr, a barakk tetejéről is rajtuk tartja szemét. A fenébe is, jól biztosították ezt a kócerájt! Tegnap egy ideig élvezték a szabadság mámorító érzését, amikor úton voltak, és akkor szökésre gondolt, szökésre, szökésre! De most talán még annál is rosszabb volt, mint Marston-Tyne-ban. A földön kellett aludnia az indián mellett, azután meg az összetűzés azzal az átkozott századossal, árokásás, s közben szüntelenül ott motoszkált benne az a hátsó gondolat, hogy végtére is ott van a kötél, bármennyit halandzsázzanak is. Az a százados! Az az istenverte százados! Azon töprengett, hol a fenébe lehet most.
Franko figyelte Morgant: ott terpeszkedik előttük, mint valami dagadt seggű tábornok és hallgatja Bowren reggeli jelentését. Mi baja van annak a kurafinak, nem tud egyedül is számolni tizenkettőig? Meg aztán miért nincs rajta is gyakorlóruha, mint a többi őrön?
A hóhér ellépett a felsorakozott egység előtt, szemlét tartott felettük, pillantását végighordozta rajtuk a tábori sapkától egészen a rövidszárú csizmákig. Nyomában Bowren haladt a névsorral.
- Befűzetlen bakancs - jelentette ki Morgan és Franko szeme közé nézett. - Jegyezze elő az első mocskos munkára, ami adódik.
Franko megborzongott. Nemcsak a hajnali hűvösség, de a tehetetlen düh is rázta.
Morgan és egy katonai rendőr négyesével levezette őket a keskeny lövészárokhoz, miközben a többiek sátrat bontottak és betemették a vízlevezető árkokat.
Archer Maggot guggolva felnézett az éppen a sliccét gomboló Frankóra.
- Nahát, csak nem maga az ezredes vette át a parancsnokságot e pompás latrina fölött! - gúnyolódott. - Mi baj, ezredes, rád jött a száras?
- Pofa be, Balhés! - csattant fel Franko. - Irtó vicces vagy. - Hiába próbálkozott, képtelen volt elvégezni a dolgát úgy, hogy Morgan ott áll és figyeli őket, pedig már alig várta, hogy belei és hólyagja megkönnyebbüljenek.
- A százados asszonta, meg kell ennünk, nem egészséges, ha csak úgy itt hagyjuk feküdni - gúnyolódott tovább Maggot. - Ezt én sajna nem t'om megcsinálni. Remek munkát végeztél itt, fiam. Csuda kedélyes egy hely. Mindnyájan büszkék vagyunk rád, igaz-e fiúk? - A foglyok és az őrök nevettek. Morgan őrmester gúnyos vigyorral figyelte őket. - Ami engemet illet, tied ez a munka állandóra - kötekedett Maggot.
Franko megindult feléje.
- Maga! - harsant Morgan hangja.
Franko lépés közben állt meg.
Morgan ujja remegve szegeződött Archer Maggotra, közben mosolygott.
- Magának jó nagy és mocskos szája van - folytatta halkan. - Itt marad. Ha mindenki elvégezte a dolgát, lúggal leönti és egyhüvelyknyi földet lapátol rá. Pontosan egyhüvelyknyit - sem többet, sem kevesebbet. Lemászik a gödörbe, megméri egész hosszában, hogy pontosan egy hüvelyknyi legyen.
Franko legszívesebben hangosan fölnevetett volna, csak nem mert.

 

Bowren bontotta le a százados sátrát - mintegy akaratlanul is kezeskedve, hogy Reisman valóban nem alszik még odabenn, hanem teljes csöndben ellopakodott -, és bemutatta, hogyan kell a félsátornyi ponyvákat összegöngyölni és a menetfelszerelést összerakni hirtelen elrendelt erőltetett menet esetén. Kimaradtak a tisztálkodási eszközök, a csajkák és evőeszközök - csak hadd várják tulajdonosaikat mosdásra, borotválkozásra és reggelire. A váltás ruhát és mindazt a felszerelést, ami fölösleges volt az aznapi menetgyakorlathoz meg a kiképzéshez, a vászonzsákokba csomagolták s megőrzésre leadták a laktanyában.
A kapuban egy katonai rendőr jelent meg, ötgallonos vizeskannát cipelt.
- Gyerünk csak oda - rendelkezett Bowren és intett, hogy a foglyok induljanak a túloldalra. - Hozzák a sisakjaikat is.
- Hát ez meg minek? - kérdezte gyanakodva Roscoe Lever.
- Mosdás, borotválkozás, fogmosás... ha kedve tartja, akár meg is fürödhet - magyarázta Bowren. - Vagy ha meleget akar enni, vizet forralhat. A sisak a hadsereg egyik leghasznosabb felszerelési tárgya.
- Hogyhogy? Nem használhatjuk odabent a forró vizet meg a mosdókat, hiszen tegnap este megengedte nekünk a százados? - követelőzött a barakkra mutogatva Lever.
- Még nem vagyunk hullák.
- Kell a víz, Lever? - Bowren megdöntötte a kannát.
- Vagy talán szárazon kíván megborotválkozni? Levernek csipkednie kellett magát, hogy odatartsa a sisakját a csobbanó hidegvíz-sugár alá, amely máskülönben őt érte volna. A többi fogoly sisakkal a kézben Bowren körül tolongott, de úgy tűnt, nemigen tetszik nekik a dolog, s a tizedes érezte, hogy baj lesz. O csak a parancsot teljesítette: a parancsnok kiadta Morgannek, ő meg tovább a tizedesnek, így kívánta aznap reggel a százados. Nem akarta tovább kényeztetni őket, s valószínűleg így is volt rendjén.
A latrina felől Archer Maggot közelgett, mögötte elégedetten lépkedett Morgan őrmester.
- Nekem forró víz kéne, méghozzá jó sok, hogy lemossam ezt a bűzt itt magamró' tiz'des - panaszkodott Maggot.
- Ugyanazt kapja, Balhés, amit a többiek - mondta Bowren. - Hozza csak a sisakját.
- Hát akkor tudhassa, mind mit tehetnek, édes öregem, érti! - fakadt ki dühösen Maggot. - Úgy maradok, ahogy vagyok, aztán meglássuk, elég büdös leszek-e, hogy mégiscsak enged mosakodni!
Morgan őrmester hátulról gyorsan Maggot elé került, mutatóujját rászegezve kezdett neki valamit magyarázni, de nem fejezhette be a mondókáját. Maggot jó nagyot rávágott Morgan kezére.
- Vigye azt a rohadt ujját a pofám elől, hallja-e, őrmester! - ordította.
A karósáncon belül egy pillanatig mindenki megdermedt, inkább a meglepetéstől, mint a megdöbbenéstől. Bowren is kivárt, kíváncsi volt, mit tesz Morgan. Ha bárki másról van szó, Bowren azonnal a segítségére siet, ráveti magát Maggotra, de Morgan őrmesternek nem volt joga megtenni bizonyos dolgokat. Szemlátomást élvezte, hogy gyötörheti a foglyokat, néha egyenesen ostoba módon, gyönyörködött abban, hogy egyesek szemében ő a mumus, rettegnek tőle, nem is szólva arról, milyen fölfuvalkodottan éreztette annak a hat istenverte csíknak a jelentőségét.
Morgan őrmester meghökkent arckifejezéssel hátralépett, dörzsölgette fájó kezét. Azután mindkét kezét a hónaljába dugta, talán, hogy még véletlenül se mutogathasson újra, de az is lehet, hogy úgy vélte, ez a póz nyugodt, magabiztos külsőt kölcsönöz neki.
- A nap hátralevő részét a latrináknál tölti - mondta Maggotnak váratlanul nyugodt hangon. - Itt, a belsőnél, azután odakint, a külsőnél. Majd ha később visszajövünk, ez lesz a dolga, ha enni akar. - Az őrmester rángatózó arccal indult a laktanya felé.
- Fogja a sisakját, Maggot - parancsolta Bowren.
- Kezdjen mosakodni és borotválkozni.
- Én már, csak úgy maradok, ahogy vagyok, aztán majd meglássuk - feleselt Maggot.
- Akkor álljon a cucca mellé vigyázzállásban - adta ki a parancsot Bowren. Érezte, hogy körülötte megsűrűsödik a levegő. Erre a napra sikerült meggyújtani a harag és a félelem és a sértődés kanócát. Lehet, hogy sikerül elnyomnia, de az is lehet, hogy csak ront a helyzeten, de valamit tennie kellett, s közben felkészülni a robbanásra, készenlétbe helyezni az őrséget.
Victor Franko nézte, amint a tizedes körbejárva a foglyok markába számolja le a borotvapengéket; ő is elvett egyet. Leguggolt a sisakja mellé, térdén egyensúlyozott egy kis borotválkozótükröt - ezeket is az őrök osztogatták, s olyan éberen figyelték, mit tesznek a foglyok velük, mintha legalábbis kézigránátok lettek volna. Gyorsan fölpillantott az egymagában álló Maggotra és iszonyúan gyűlölte, s talán éppen ezért, mert Maggot olyasmit tett, amit ő nem mert megtenni: szembeszállt a hóhérral! De vajon megtette volna-e, ha tudja, kicsoda?
Franko visszahőkölt, amikor a tükörben meglátta véraláfutásos szemét. Megpróbált borotvakrémet keverni a jéghideg vízzel a sisakjában, de ragacsossá vált, mint a fogpaszta. Szeme rátévedt Napoleonra, a niggerre. Őt is gyűlölte. Megpróbált összebarátkozni ezzel a pofával, megpróbált segíteni rajta, de most gyűlölte, amiért tegnap beavatkozott, gyűlölte, amiért nem kell latrinát ásnia. Összerándult, amikor bőréhez ért a penge. Tompa! Az isten verje meg, megint életlen! Gyűlölte őket meg a smasszereket meg a besúgókat! Még a feje is belesajdult, annyira próbált visszaemlékezni arra, milyen is, ha újra férfi az ember, azután odavágta a sárba a borotvát és elkáromkodta magát:
- A pokolba vele!
- Mi baja, Franko? - figyelt fel Bowren.
- Nem borotválkozok... soha többé, ez minden... nem borotválkozok!
- Megborotválkozik, Franko! - parancsolt rá Bowren. Franko orra elé tolta a képét, ízlelgette a növekvő feszültséget, dühös volt, amiért lazul a fegyelem, s közben maga is olajat öntött az erőszak tüzére, pedig azon volt, hogy elfojtsa. - Akár tetszik, akár nem, megborotválkozik! - Látta, hogy a többiek figyelik őt, figyelik Frankót, kiváncsian arra, mennyit lehet elvinni szárazon.
- Hát nem! - ordította megmámorosodva. - Egyikünk se fog megborotválkozni! - Ez ebben a pillanatban jutott az eszébe. Ránézett a többiekre, a mozdulatlanságba dermedt beszappanozott arcokra, a nedves arcokra, a félig lekapart arcokra, a levegőben megálló borotvákra. Még az őrök is. Villámgyorsan cselekedett: sebesen, akár egy őrült rohant egyik fogolytól a másikig. - Megálljatok! Az isten bassza meg, valamennyien! - kiáltotta. - Nem kényszeríthetnek arra, hogy megborotválkozzunk vagy megmosakodjunk... mármint minket, ha összetartunk. Ezért nem fognak fölakasztani minket!
Kikapta a kezükből és a földhöz csapta a borotvákat, részben tudta, mit csinál, részben meg nem. Félig hitte, hogy a többiek követik majd példáját, félig meg tartott attól, hogy nem, sisakot rúgott fel, kikerülte Bowren tizedest és a hirtelen életre kelő őröket... a foglyok pedig először meghökkentek kitörésén, nem helyeselték, de azután világosság gyúlt agyukban... Napoleon White megértette és igenelte ezt az egyszerű lázadást... Lever, Gilpin, Wladislaw, Jimenez, Smith, Pinkley, Odell - mindnek tetszett az ötlet, hittek abban, hogy megúszhatják, egyszerre csak úgy vélték, hogy ehhez joguk van, talán az utolsó joguk, amit meghagytak nekik, s majd hamarosan kiderül, vajon élhetnek-e vele... Posey, aki nem törődött az egésszel, még csak azt sem értette teljesen, mi folyik itt, de azután megérezte, hogy azt akarják, ő is csatlakozzon hozzájuk, tegye, amit tesznek és kövesse őket... Sawyer, aki azt akarta tenni, amit parancsolnak neki, aki fütyült a hideg vízre és a sisakokra és a kicsorbult borotvapengékre, mert ismerte a harcot, amilyet a többiek még legállatibb rettegésükben sem tudtak magukban felidézni, s mégis velük tartott, mert nem akart a csoport ellen fordulni... a borotvákkal tisztasági csomagokat, szappanrudakat, borotvahabbal összekent törülközőket vágtak a sárba... Archer Maggot pedig kacagva figyelte az őröket, amint összeterelték őket, mert most majd a többieknek is része lesz abban, amit ő kapott!

 

Reisman valamivel 07.30 előtt lépett be a külső kapun a körletbe. Térképén ceruzával berajzolta egy menetgyakorlat útvonalát, megjelölve mindazokat a helyeket, ahol megállnak terepgyakorlatokra, előadásokra vagy tornászásra. Egy teremtett lelket sem talált a laktanyában, s először a szokatlan csöndet érzékelte, amely rátelepedett az egész bekerített táborra, ahol várakozása szerint serény tevékenységnek kellett volna folynia. Gyors léptekkel áthaladt a kaszárnya földszintjén és kilépett a belső táborra nyíló ajtón. Valamennyien ott voltak - a foglyok feszes vigyázzban, körülöttük Morgan, Bowren és az őrség lövésre kész fegyverrel, mintha olyasmi történt volna, ami miatt a szokásosnál is idegesebbek.
- Bowren tizedes! - kiáltotta.
Bowren meglepetten fölkapta a fejét és futólépésben indult hozzá. Reisman sarkon fordult, visszament a laktanyába, s éppen meleg vizet folyatott egy mosdóba, hogy megborotválkozzék, amikor belépett a tizedes, majd gondosan bereteszelte maga mögött az ajtót. Gondterheltnek látszott.
- Örülök, hogy itt van, uram - mondta. - Attól tartok, baj van. Nem hajlandók sem borotválkozni, sem mosakodni.
- Valamennyien?
- Hát, Franko és Maggot kezdte. De a többiek is azonnal fölkapták, még azok is, akikről az ember azt hinné, hogy több a magukhoz való eszük. Nem tehettünk mást, mint hogy megfékezzük őket, amíg vissza nem ér.
- Mióta állnak így?
- Csaknem egy órája.
- Jó sok időt elvesztegettek.
- Sajnálom, uram.
- Nem így értettem - mondta Reisman. Beszéd közben levetkőzött, csak az atlétatrikóját hagyta magán, s kezdte borotvakrémezni az arcát. - Nem a maga hibája. Az emberei kaptak már enni?
- Senki, uram. Egyszerűen nem volt rá lehetőség. Reisman gyors, hosszú húzásokkal borotválta le fekete borostáit. Elfordult a tükörtől, hogy Bowrenre nézhessen.
- Ne rágja magát, Clyde - mondta. - Jól kézben tartja a helyzetet. Tegyen fel nekünk egy kávét. Megtörülközöm, aztán átveszem magától a kávéfőzést.
Néhány perc múlva Reisman kiment a néma táborba. Bólintott Morgan őrmesternek, aki meglehetősen idegesnek látszott - nyilván tépelődött, nem forog-e veszélyben a hat csíkja -, de egyetlen szó sem hangzott el. Reisman ellépett a felsorakozott rabok előtt, s mindegyiküknek merőn a szeme közé nézett. A foglyok elkerülték a tekintetét. Szemléjével végezve továbbment, de néhány lépés után visszafordult, és szembenézett velük.
- Ha büdösek akarnak lenni, hát legyen! - harsogta basszus hangon. - Ha viszketni akarnak, hát legyen! - Erőlködnie kellett, hogy hangjában, haragot vigyen, mert valójában nem is volt dühös. Igaz, azzal, amit tettek, nyíltan megsértették a fegyelmet, de ez volt az első jele annak, hogy már csoportot alkotnak, amely közös munkára formálható, az első utalás arra, hogy valamiféle esprit de corps alakult ki az elítélt gyilkosok e szedett-vedett bandájában. Még mindig nem tudta, vajon ez az esprit és a gyilkosok igaziak vagy hamisítványok-e, de abban bizonyos volt, hogy hamarosan választ kap kételyeire. - A fronton valóban büdösek lennének és viszketnének! - jelentette ki. - Csak kérdezzék meg Sawyert, ha kíváncsiak, milyen is az. Ő aztán tudja. Ő már volt a fronton, onnan került vissza! - Ken Sawyer kínosan érintve lesütötte a szemét. - De mostantól fogva nincs meleg étel. A ma reggeli cirkusz után erről szó sem lehet! Kizárólag harctéri élelmiszer-tartalékadagokat kapnak... - Persze soha esze ágában sem volt, hogy mást adasson nekik, legföljebb, ha kiváló teljesítményt nyújtanának és jutalmazni kívánná őket. - Ha bárki le akar lépni, mondja meg most, ki vele. Tudják, mi vár magukra Marston-Tyneban!
Victor Franko tudta, mi vár rájuk. Jóllehet ő vezette a lázadást és örült is ennek, most megremegett a félelemtől. Szemével az üres őrtornyokat leste... nem tudta levenni tekintetét a cölöpökről és keresztgerendákról, a lépcsőkorlátokról és lépcsőfellépőkről... s belehasított a tudat, voltaképpen ki is Morgan törzsőrmester, s annak az emléke, hogy azon a bizonyos éjszakán mit művelt.

 

3.

Bowren tizedes kürtjele betöltötte a tisztást. Reisman szeme a lobogóra tapadt, amint egy katonai rendőr fölhúzta a kaszárnyatető fölé. A színek fölvillantak a tengerkipárolgástól nedves reggeli levegőben, a zászló csattogva kibomlott és ott lengett a cölöpkerítéssel körülvett tábor fölött. S ekkor egyszerre váratlan büszkeség fogta el Reismant.
Bármilyen nevetségesen hangozzék is, ez az ő alakulata, az ő posztja. Szemét lekapta a zászlóról és az embereire pillantott. Dülöngéltek, fésületlenek voltak, csupán tessék-lássék tisztelegtek, akadtak közöttük, akik nyíltan kimutatták megvetésüket iránta és az őrök, még jó, ha nem a zászló iránt.
- Az isten verje meg, álljanak vigyázzba! - förmedt rájuk.
Néhányan kihúzták magukat, voltak, akik még az állukat is fölszegték, a többiek csak egyik lábukról s másikra helyezték át súlyukat. A kürtszó elhalkult, a zászlót a rúdhoz erősítették.
- Pihenj! - vezényelt Reisman.
A foglyok még egy fokkal inkább magukba roskadtak, de más különbség nem látszott tartásukon. Pontosan annak látszottak, amik voltak: foglyoknak. Ő viszont többet várt tőlük előző napi jó munkájuk alapján. Azt remélte, mohón lesik majd az alkalmat, hogy nekifoghassanak, tanulhassanak, törekedhessenek és javulást mutathassanak fel. Valamennyien átestek már az alapkiképzésen, sőt ennél többön is, Bowren pedig kemény ismétlőtanfolyamon hajszolta át őket Marston-Tyne-ban.
- Vigyázz! - ordított rájuk Reisman, s a foglyok a dörgő hangtól meghökkenve, vigyázzba vágták magukat.
Mennyire emlékeztették őt önmagára! Egészen halványan bűntársuknak érezte magát, s egyszerre csak döbbenetes egyértelműséggel mellbe vágta az a fölismerés, hogy ami ezt a lobogót illeti, éppen mivel amerikai zászló, talán ő ugyanannyira bűnös, mint ezek itt előtte, hiszen sohasem tekintett túl azon, amit iskoláskorában bemagolt, s ezt előjogként használta fel külföldi kóborlásai során; magától értetődőnek tekintette a születéstől fogva neki kijáró jogokat, de sohasem egészítette ki ismereteit, s szinte az elfogadhatóság és törvényesség határain túl fejlesztette önmagában azt az egyedülálló amerikai perspektívát, amely hazátlan hazafiakban és elégedetlenekben teremtette meg saját védekező virtuskodását, s még némi öngúnynak is teret biztosított. Micsoda porhintés hát - vagy éppenséggel mennyire testre szabott -, hogy éppen ő lett a börtönőrük... s mindezt vagy az elöljáró szervek valamiféle ismeretlen és finoman összehangolt agya vagy a sors véletlen, szeszélyes koordinációja eszelte ki! A karórájára pillantott. Néhány perc és nyolc óra.
- Harminc perc múlva indulás - jelentette be hűvös hangon. - Mielőtt elindulnánk, megtanulják mindazt, amit már elöljáróban el kellett volna sajátítaniuk. Így például azt, hogyan kell kihúzniuk magukat! Ha szembeszegülnek velem, egyenként megtöröm magukat és visszaküldöm valamennyiüket oda, ahonnan jöttek! Ha gyorsan tanulnak, akkor esznek. Máskülönben korgó hassal vonulnak ki!
Morgant az őrség felével beküldte a barakkba, hogy főzzék meg maguknak a reggelijüket. Azután tíz percen át szakadatlanul vezényelt a foglyoknak: - Vigyázz! Jobbra igazodj! Balra igazodj! Vigyázz! Tisztelegj! Vigyázz! Szakasz, pihenj! - közben pedig Bowren tizedes és három katonai rendőr fel-alá járkált a foglyok sora előtt, megbökdösték hasukat, mellkasukat, állukat, lábukat, karjukat, feneküket, hátukat. - Behúzni! - vagy - Ki vele! - vezényeltek nekik, míg csak a százados elégedett nem lett a szakasz teljesítményével.
Reisman egyenként elküldte a három katonai rendőrt az őrtornyokba meg a barakktetőre, de csak akkor indított el egy-egy őrt, amikor az előző már elfoglalta a helyét. A rabok alakzata meg sem moccant. Még lélegzetet is csak némán vettek, senki sem mozdult. Egyre kevésbé hatottak raboknak, egyre inkább katonáknak. Reisman hátat fordított nekik és elindult a kapu felé. Maga után intette Bowren tizedest.
- Hozassa elő a fejadagjukat - rendelkezett -, és adjon jelt kajára!
Reisman közelről figyelte a rabokat. Egyikük sem moccant. Valamennyien rendületlenül, mereven előreszegezett pillantással álltak. Még akkor sem bomlott fel az alakulat, amikor Bowren kürtjele étkezést jelzett, mintha nem lennének bizonyosak afelől, mit is jelent a kürtjel, vagy hogy egyáltalán nekik szól-e.
- Mozgás, jöjjenek az adagjukért! - kiáltott rájuk Bowren.
Ismét magukba roskadtak. Bizonytalanul kiléptek a sorból és újra raboknak tűntek. A kapunál szétosztották az egész napi hideg fejadagot, a foglyok visszacsoszogtak vele szerelvényükhöz, mogorván elterültek a földön és fáradtan bontogatták a reggeliadagokat. Reisman is ott ült a közelükben, velük együtt rágcsálta szárított, darált gyümölcsből, szárított disznófasírtból és tojásból álló reggeliadagját meg a kutyaeledelre emlékeztető kétszersültet; igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha roppant élvezne minden falatot. A foglyok lapos pillantásokat vetettek felé - sötét, gyanakvó, ingerült pillantásokat. Reisman körbejáratta szemét a tábor külső kerületén. Látta, hogy az őrök éberen figyelnek tornyaikból és a barakktetőről, Bowren pedig ott áll a kapuban.
Egyszerre csak Morgan őrmester jelent meg a táborban és fölváltotta Bowren tizedest: most az ment reggelizni. Egy katonai rendőr forróvizes üstöt cipelt oda hozzájuk, ebből készítettek kávét a raboknak. A közelükben leállította az üstöt a földre, majd egyetlen szó nélkül, a kapun át eltűnt a laktanyában. Reisman figyelte, amint hamarosan feltűnt a tető csapóajtajában és fölváltotta az ott őrködő katonát. Nyomon követte szemével azt a két katonai rendőrt is, aki a külső kerítés mentén elindult az őrtornyokban álló társaik felváltására.
- Gyorsabban! - kiáltott rájuk.
A katonák erre futólépésben ügettek a tornyokhoz, gyorsan fölkúsztak a létrán, a felváltott őrök pedig lekászálódtak és futólépésben indultak a kaszárnyába reggelizni.
Reisman azt várta, hogy valamelyik fogoly majd csak megemeli a gőzölgő üstöt, önt magának, ha a többinek nem is - de senki sem mozdult. Tudta, hogy szükségük van a kávéra, már csak azért is, hogy leöblítsék a reggelire kapott élvezhetetlen masszát. Fölállt és megragadta az üstöt.
- Ki akar kávét? - kérdezte.
A foglyok meglepetten, zavartan, hökkenten meredtek rá. Egyesek a kávéporos zacskókkal babráltak, amelybe bele volt keverve a porított tej és a cukor is.
- Én kérek - bökte ki végül Kendall Sawyer.
- Én is - csatlakozott hozzá gyorsan Myron Odell.
A többiek is megmoccantak, néhányan hallhatóan, derűsen szóltak valamit, mások csak halkan motyogtak. Reisman felé nyújtották csészéiket. Reisman elindult közöttük, forró vizet öntött a csészékbe. Amikor valamennyivel végzett, ő is leguggolt közéjük, úgy szürcsölte a kávéját.
- Ide figyeljenek - kezdte halkan. - És higgyék el, amit most mondok... - Ismét bizalmatlan pillantásokkal méregették. Akadtak, akik még mindig dühösek voltak rá a fegyelmező gyakorlatok miatt, mások már unták, hiszen számtalanszor hallották ezt a dumát. - Ha ez az egész csak annyit jelent maguknak, hogy megszabadultak attól, ami Marston-Tyne-ban várt magukra, akkor most van az ideje annak, hogy lelépjenek, felakasztassák magukat vagy vállalják, hogy bevarrják magukat egy büntetőtáborba húsz évre vagy életfogytiglanra vagy annyi időre, amennyire az ítéletük szól. De itt így nem boldogulnak, annyi szent. - Most már nagyobb érdeklődéssel tekintettek rá. - Egyet megmondhatok maguknak: ebben az alakulatban olyan lehetőségük nyílik, amiért sok katona odaadná a fél tökét is. Most persze fogalmuk sincsen, mire gondolok, mert nem tudják, mi vár magukra. De megtudják, mihelyt kezdenek katonáknak és nem raboknak látszani. Ebben a hadseregben a béka segge alól feljuthatnak egészen magasra, senki sem előzheti meg magukat. Persze, nem úgy képzelem, hogy valamennyien tábornokok lesznek. - Ha Reisman arra várt, hogy nevetéssel nyugtázzák ezt a közlést, csalódnia kellett. - Van elég tábornokunk. Nekünk katonákra van szükségünk.
- Akkor minek hozták azt az alakot is magukkal? - kérdezte Victor Franko ideges-ingerülten. Morgan felé intett a fejével. - Hisz az nem is katona. Tudja maga jól, hogy mi.
A többiek folytatták a rágást, a kávészürcsölést, hol Frankóra, hol Reismanre néztek, érezve, hogy van valami, amit tudniuk kellene, valami, amire Franko céloz.
- Így van, százados - vetette közbe fojtott hangon Archer Maggot. - Általába' nem értek egyet az ilyen krapekokkal.
- Gúnyos fintorral meredt Frankóra, azután újra Reismanre nézett. - De ez a Morgan a legrohadtabb tiszthelyettes, akivel életembe' összeakadtam. Tuggyák, mit csinált az a pasas velem ma reggel? Egészen kiborultam, én...
- Nem így értettem, Balhés - robbant ki durván Frankóból. - Te még semmit se tudsz. Gyerünk, százados, mondja csak el nekik, kit hozott el ide a szórakoztatásunkra! - Aggodalmasan dörzsölgette borostás arcát és nyakát.
Reisman ismét végigjáratta tekintetét a kerítésen. Az őrök éberen figyelték őket, jóllehet nemigen érthették, miről folyik odalent a vita.
- Hogyan érti ezt Franko, százados? Amit az őrmesterről mondott? - kérdezte Joe Wladislaw, s jó nagyot harapott szárított reggelirúdjából.
- Morgan őrmester volt a hóhér a marston-tyne-i börtönben - felelte nyugodtan Reisman.
Joe Wladislaw torkán akadt a falat. Senki nem szólt egy szót sem. Senki sem moccant. Senki nem mert Morganre nézni. A hangulat pillanatról pillanatra változott. Az emberek előbb egymáshoz, azután Reismanhez bújtak, végül elhúzódtak egymástól. Egyszerre csak gúnyos kacagás törte meg a csöndet; az adott helyzetben egyenesen trágárnak hatott.
- Csak nem arra a dagadt, fura emberkére gondol? - csúfolódott Napoleon White. - Ugyan már, biztosan ugrat bennünket.
- Nem ugrat! - vágta oda vadul Franko.
Archer Maggot halkan elröhögte magát. - Nem csoda, hogy annyira begyulladtál tőle, komám! - fordult Frankóhoz.
De zavart, kínos, erőltetett nevetés volt ez, noha néhányan átvették, hogy csillapítsák saját szorongásukat - még olyanok is, akiket az ítéletük nem kárhoztatott arra, hogy hivatalból találkozzanak a hóhérral. Az egyetlen kivétel Roscoe Lever volt. Ő szívből kacagott, erőt merített a többiek félelméből, és abból, hogy őt a törvény kivonta a hóhér hatásköréből.
Myron Odell is megpróbált nevetni, de nyomban elnémult, mert rosszullét környékezte. Kendall Sawyer és Luis Jimenez egyáltalán nem nevetett.
Samson Posey sem. Megértette, amit beszéltek, s volt benne annyi bátorság, hogy fölemelje a fejét és egyenesen Morganre nézzen. Mostantól fogva óvakodni fog ettől az alaktól, mert ha valamit, hát az árulást - amennyiben erről volt szó - nagyon is jól ismerte. Most, hogy itt van közöttük a gonosz, tudja, hogy kicsoda, ellene fog dolgozni: keményen fog dolgozni, tiszta gondolatokat fog gondolni, imádkozik az emberek Teremtőjéhez, s megidézi Háromláb Billy képességét, hogy segítse ebben.
- Tudtam, hogy valami bűnös van ebben az emberben - suttogta Calvin Ezra Smith. Gyors pillantást vetett Morgan őrmesterre, de rögtön el is kapta róla a tekintetét.
Reisman feszülten várta, nem robban-e ki újabb dühödt, féktelen jelenet, de már könnyebben lélegzett, bár maga sem volt bizonyos afelől, megkönnyebbült-e vagy csalódott emberei reakciója miatt.
- Nevessetek csak, ti ostobák! - szólalt meg mogorván Franko; rettegése nyitott sebként tárult valamennyiük elé.
- Mit tudjátok ti? Én ott voltam! Én láttam őt!
- Én is ott voltam! - mondta Reisman. A kivégzés emléke ismét újjáéledt emlékezetében, bevésődött arcvonásaiba, amint végigjáratta pillantását az emberein, s végül visszatért Frankóra. - Maga nem látott eleget! Nem szívderítő dolog. Nem is könnyű. Azon kellene rágódnia, hogyan viselkedik itt.
Fölhajtotta a bögre kávét és fölállt. Most már valamennyiükön úrrá lett a félelem. Azokon is, akik az előbb még nevettek. Franko pedig, aki azon volt, hogy szóvivőjük és vezérük legyen, minden esélyét elveszítette erre saját szavai és leplezetlen rettegése miatt.
Amikor befejezték az evést, Reisman elkiáltotta magát:
- Előre a vizeldébe! - s ezzel egy csoport élén elindult a keskeny árok felé.
Franko most már akár a seggét is kinyalta volna a századosnak. Nagyon rossz állapotban volt, a száraz fejadag hashajtóként hatott rá, s ezúttal szedte a lábát, mert Morgan ott állt a laktanyabarakk előtt.

 

A kapu előtt egy vonalban sorakoztak, és Bowren meg Reisman végighaladt a sor előtt, ellenőrizve mindenkinek a felszerelését.
- Segítsenek egymásnak - mondta Reisman. - Ellenőrizzék egymás szerelését. Ha szem előtt tartják ezt, amíg az én alakulatomban vannak, boldogulni fognak. A lehető legalaposabban gondoskodjanak magukról, s ha készen vannak, törődjenek a szomszédjukkal. - Franko mögé lépett, néhány centivel megemelte a hátizsákját és vele együtt a kiegészítő szerelvényt. - Húzza meg a szíjakat, Franko - tanácsolta -, máskülönben fél mérföld után már a porba lóg a segge.
A barakkon és a külső kapun át vonultak ki a sánctáborból, majd az erdő szélén kettős rendbe sorakoztak. A sátorpárok álltak egymás mellett. Reisman megállította az oszlopot.
- Még egy figyelmeztetés, mielőtt kivonulunk - fordult hozzájuk. - Ha bárki azt hinné, hogy most, mert kint vagyunk a táborból, szökést kísérelhet meg, golyót kap fáradozása jutalmául. Innen nem lehet megszökni. Innen nem tudnak meglógni. S ha sikerülne is, hová mennének? - Hátramutatott a sánctábor felé. - Forduljanak csak meg és nézzék meg jól. Az a maguk otthona. Saját kezükkel építették fel, olyan jó munkát végeztek, hogy az utászok sem tudnának különbet. Kérdezzék meg Glen Gilpint. Ő megmondhatja maguknak, mert náluk szolgált egy ideig. - Gilpin haragosan nézett Reismanre, amiért kipécézte. - Együtt maradunk a menetelés alatt - folytatta Reisman. - Ez még nem frontjárőr, egyelőre senki sem lövöldözget odakintről magukra. Most pedig bizonyítsák be nekem, hogy több vér van a pucájukban, mint egy cserkészcsapatnak... ha valóban olyan belevalók, ahogyan képzelik!
- Egy nagy szart - morogta halkan maga elé Victor Franko.
Az erdőn át kiértek a földekre, a Stokes-uradalom halomvidékére, egyre távolodtak az uradalmi kastélytól, a tengerbe nyúló szirtfaltól; nagyjából párhuzamosan haladtak a parttal, de a La Manche-t eltakarta előlük egy emelkedő. Reisman haladt az élen, kétoldalt a katonai rendőrök biztosították a menetet, Bowren pedig fel-le járt a hosszúra húzódó oszlop mellett. Az utolsó pár Franko és Posey volt, a hátvéd Morgan törzsőrmester.
Reisman elhatározta, hogy ezen a napon alaposan próbára teszi szívósságukat. Meg akarta törni őket. Eltökélte, hogy minden rendelkezésére álló eszközt: fortélyt és megszégyenítést, erőszakot és nyíltan kimutatott megvetést felhasznál célja elérésére - abból, amik voltak, azzá fogja formálni őket, amiknek lenniük kell. Ha a szükség úgy kívánja, megtöri, majd újjáformálja, ismét megtöri, ismét újjáformálja őket, akárcsak aznap reggel vagy az azt megelőző napon. S ha minden jelentéktelen fegyelmi vétség lázadáshoz vezet, akkor naponta újraértékeli őket, de önmagát is, s naponta leküzdi a gyűlöletüket, rettegésüket, tudatlanságukat, ingerült dühkitöréseiket és lógási hajlamukat. Meg kellett nekik mutatnia, milyen ócska kondícióban vannak, mi mindenre képes ő maga, amire ők képtelenek, be kellett nekik mutatnia mindazt, amit el kell sajátítaniuk, hogy csökkentsék az egyenlőtlen esélyeket, amikor majd ejtőernyőn ledobják őket a náci háborús gépezet kellős közepébe - jóllehet minderről őnekik még sejtelmük sem volt.
A foglyokat túlterhelték a hátukra és tomporukra szíjazott tábori felszereléssel, s a teher lehúzta derékszíjukat. Hátizsákjaikra összehajtogatható nyelű ásókat kötöztek. Reisman ugyanezt cipelte, ráadásul még vagy nyolckilónyi fegyvert és lőszert - vállára M3-as géppisztolyt akasztott, csípőjét 45-ös pisztolya verdeste. Az őrök könnyű felszereléssel meneteltek: fegyvert, napi élelmet és vízadagot vittek, de súlyos szerelvény nem akadályozta őket a gyors mozgásban. Bowren és néhány katonai rendőr kötélkötegeket és fejszéket is hozott szükség esetére.
Reismannek sem idő, sem személyzet nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy akadályokat építsen és olyan mesterséges problémákat dolgozzon ki, amilyeneket a felderítő és hírszerző iskolák növendékeinek naponta le kellett küzdeniük. Ezekben az iskolákban készítették föl a katonákat az ellenséges vonalak mögötti akciókra, s értékelték teljesítményüket, így azután fölhasznált minden természeti akadályt, ami csak adódott az uradalomban. Ha domb szegte útjukat, a legmeredekebb lejtőn vezette föl őket. Ha szurdokon vagy patakon kellett átkelniük, arra kényszerítette őket, hogy használják fel a farönköket, ágakat és köteleket, alkossanak emberi láncokat. Nem tűrte, hogy sekély pontokon keljenek át, s óhatatlanul a bonyolult, veszedelmes és kimerítőbb megoldásokat választotta. Már ő is kezdte érezni a nehéz szerelvény izomtépő súlyát, gyakorlóruhája szövetén át nyomták és horzsolták a szíjak, de tudta, hogy mindez a foglyokat még inkább igénybe veszi, kivéve talán Samson Poseyt, aki láthatólag egy szikrát sem fáradt el, s úgy tűnt, hogy álló nap könnyűszerrel bírja magát, sőt talán még egy-két társát is cipelni tudná.
Valahányszor pihenőt engedélyezett, a rabok kimerültén leroskadtak, Reisman azonban nem engedte, hogy zihálva üldögéljenek vagy elterüljenek a földön. Alakzatban kellett ülniük, szerelvényüket szabályosan maguk mellé állítaniuk, ráadásul a pihenőkön még oktatta is őket: először az alapvető, egyszerű ismereteket adta elő (katonás udvariasság, fegyelem, egészségügy, tisztaság) tízperces adagokban, óránként egyszer, ezt öt perc tornagyakorlat követte, amikor atlétatrikóra kellett vetkőzniük a hűvös, szürke reggelben. Torna után villámgyorsan fel kellett öltözniük, hogy védjék izzadt testüket a hűvös széltől, majd fölpakoltak és indultak is tovább. A foglyok siránkoztak egymásnak, orruk alatt átkokat szórtak az őrökre és Reismanre, de azért megtettek minden tőlük telhetőt.
Egy ilyen kiselőadás során, miközben élesen figyelte az embereket és megpróbálta megállapítani, vajon valóban odafigyelnek-e és megértik-e, amit mond, Reisman rádöbbent, hogy megfeledkezett valamiről. Hirtelen elharapta a szót és bejelentette: - Mostantól fogva valamennyien jegyzetfüzetet és ceruzát hoznak magukkal. Az előadásokat jegyzetelik, és összefoglalják, mit tanultak a menetgyakorlatokon. Esténként vacsora után ellenőrző tesztet csinálunk, hogy megállapítsuk, alaposan elsajátították-e az ismereteket. Nemcsak a testükre, az eszükre is szükségük lesz.
Poseynél fölmerült a nyelv problémája, bár akadt még néhány, aki nem sokkal jobban állt e téren nála, de ha nehezen is ment az írás, rajzolhattak képeket vagy firkálhattak vagy találhattak más megoldást, így fejezve ki azt, amit gondoltak. Elhatározta, hogy az eszesebbeket, például White-ot és Gilpint majd ráveszi, segítsenek a többieknek. Ha pedig erőre és kitartásra lesz szükség, akkor majd az erősebbeket: Poseyt és Sawyert, talán Maggotot és White-ot is rábírja, hogy segítsenek, s ilyen módon alakítja ki az önbizalom, a rátermettség és kölcsönös függőség légkörét - voltaképpen csakis ebből áll egy jól funkcionáló egység. Katonaként kell gondolkodniuk. Gondolkodniuk kell azon, amit tesznek és tanulnak. Azon, hogy mi vár rájuk - akarniuk kell mindent jól megoldani, s ily módon túlléphetnek múltjukon és kicsinyes, önző, nyomorúságos életükön.
Reisman az uradalom legtávolabbi határáig vezette őket, oda-vissza meneteltek a sziklás tengerparttal párhuzamosan a szárazföld belsejében, hogy a lehető legnagyobb területet, a legnehezebb akadályokat használják fel. Szinte már az elviselhetőség határán is túlmenő követelményeket támasztott embereivel szemben, s végül egy csapáson levezette őket a tengerpartra, ahol megszakították a menetgyakorlatot és megebédeltek.
Az emberek orrukon-szájukon mohón szívták be a friss tengeri szellőt. Leroskadtak a puha fövénybe és lerázták a szerelvényeket fölhorzsolt, lüktető vállukról. Fejük fölött a szélben rikoltozó tengeri sirályok vitorláztak.
Samson Posey irigykedve követte szemével röptüket és megilletődve nézte a La Manche partot ostromló hullámtörését. Amióta elhagyta Towaocot, sok vizet látott már, kicsit meg nagyot, de mindig ezt a már-már a hitetlenség határát súroló megilletődöttséget érezte; eljutott messze a mesésnek tűnő óceánon túlról arra a helyre, ahol a fehér emberek bölcsője ringott, de sohasem tette meg azt, amire oly nagyon vágyott: belegázolni a vízbe, megmártózni benne, érezni, amint a hullámok átsöpörnek fölötte és megtisztítják, saját testén érezni és magába szívni a víz hatalmát. De erre sohasem nyílt alkalma. Odalépett a századoshoz.
- Odamehetek? - kérdezte a tengerre mutatva. - Mosakodni... inni.
- Hát, inni nem lehet abból, Posey - felelte Reisman és kipréselt magából egy mosolyt. - Csupa só... de ha kedve tartja, megmosakodhat. Tud úszni?
- Úszni? Nem.
Franko, aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, rekedten felhördült, pedig még mindig zihált a megerőltetéstől. - Senki sem mosakszik, főnök! Egyikünk sem! Emlékszel még a ma reggeli dologra? - Dühödt pillantást lövellt a többiekre, támogatást várt tőlük, s figyelemre sem méltatta Reismant és az őröket, de még Morgant sem - csak hajtogatta érveit az egyszerű, ártalmatlan, folyamatos lázadás érdekében: mi valamennyien. - Megegyeztünk, hogy nem mosakszunk, nem borotválkozunk, főnök! Kapiskálod?
Samson elképedve meredt rá, de látta, hogy többen bólogatva helyeselnek és azt mormolják: „Eeegen!” meg hogy „Így van, főnök!”, s kinyitogatják kis élelemcsomagjukat, kortyolgatnak kulacsukból és kíváncsian lesik őt, sokkal kíváncsibban, mint ahogy el tudta volna képzelni, hogy érdekelheti őket, vajon mit fog tenni. Megértette, mit kívánnak tőle, jóllehet azt várta, hogy a százados feldühödik vagy parancsot ad ki az ellenszegülők megbüntetésére.
De Reisman csak élesen figyelt és fülelt. Azután közömbösen vállat vont, mintha ez a kis szervezett lázadás cseppet sem érdekelné.
- Csak tartson velük, Posey, ha úgy akarja - mondta. Már korábban elhatározta, hogy ebben a kérdésben enged nekik.
Samson két malomkő közt őrlődött. Egyrészt nem akarta megbántani rabtársait, szövetségük tagja akart lenni, másrészt rettenetesen vonzotta a tenger.
- Csak inni! - bökte ki gyorsan, azzal sarkon fordult és lerohant a fövényre.
- Hé te, nem tudod, hogy só van abban a vízben? - kiáltotta utána Wladislaw.
Samson egészen a tenger tajtékos széléig futott és felriasztott egy raj gubbasztó, hetyke sirályt. Megállt és figyelte, hogyan húzódik vissza a hullám, majd hogyan hömpölyög előre a következő, egészen bakancsa talpáig. Merített egy maroknyi vizet, az ajkához vitte és a szájába öntötte, azután bűntudatosan meglocsolta az arcát és a csuklóját, és fuldokolva kiköpte a vizet.
Futva tért vissza a csoporthoz, undorodva dörgölte a száját, arca döbbent csalódást tükrözött.
- Só! - jelentette ki.
A foglyok megették száraz fejadagjukat, fémes ízű vizet ittak a kulacsaikból és örültek annak, hogy a közjáték meghosszabbította pihenőjüket. Akadtak, akik gyorsan befalták adagjukat, azután hanyatt vágták magukat, szundítottak egyet, arcukat az erőtlen nap felé fordították, amely éppen hogy csak áttört a felhőtakarón és búcsúzóul még egy kis langymeleggel ajándékozta meg őket. Mások lassan falatoztak, hátukat a szerelvényüknek vetették, úgy figyelték a tenger andalító ritmusát. Samson kekszdarabkákat vetett a sirályoknak, s csak úgy itta boldog rikácsolásukat és mozdulataikat.
Fél óra pihenés után Reisman kiadta a parancsot: - Sorakozó! Alakzat ugyanaz, mint reggel.
Ezúttal a tengerparton vezette őket nyílegyenesen; s jóllehet itt sem dombok, sem más terepakadályok nem voltak, a menetgyakorlat ugyanolyan fárasztó, vagy éppenséggel még megerőltetőbb volt a puha homokban, amely lehúzta fáradt, feltört lábukat; minden lépés dupla erőfeszítést igényelt, ráadásul még gyorsult a menetütem is: öt perc futólépés, öt perc menet.
Egyesek már csak botorkáltak. Sőt voltak, akik kidőltek a sorból. Elsőnek a gyámoltalannak és tanácstalannak tűnő Odell, azután Franko. Őt Posey megragadta egyik karjánál fogva, úgy vonszolta magával, de társa káromkodott: - Hagyjál, te gorilla! - és kitépte magát szorításából. Kidőlt Maggot és Lever is, olyan arckifejezéssel, mintha azt mondanák: „Bassza meg!”, Pinkley és Wladislaw leroskadt a homokba. Egy pillanat pihenést loptak, de a fáradt katonai rendőrök hamarosan fölpiszkálták őket, s ezután lassabban, de tovább vonszolták magukat, s ezt a hátvédet alkotó Morgan őrmester nem is bánta, mert ő is közel állt a kidőléshez. Nagyon rég volt már része ilyesmiben.
Reisman álljt vezényel. Pokolian elfáradt, de mégis folytatta volna a menetelést, ha egész csoportja kitartott volna. White, Sawyer, Jimenez, Smith és Gilpin lerogyott a homokba szerelvénye mellé; zihálva kapkodták a levegőt még arra sem volt erejük, hogy kibújjanak a hevederekből. Kitartottak a századossal, s Reisman meg volt elégedve. Samson verejtékben úszó arccal állt előttük. Végül ő is elfáradt, de távolról sem merült ki; várta a parancsot, hogy mit tegyen.
- Leülhet, Posey - mondta Reisman.
Alig másfél mérföldet tettek meg a tengerparton, s még ugyanennyi volt a távolság a sziklafalnak a táborhoz legközelebb eső részéig. A délelőtti cikcakkban megtett menetelés összesen kilenc mérföld volt. Reisman megvárta, amíg Bowren és a katonai rendőrök odaértek a lemaradókkal, s végül a nyitott szájjal ziháló Morgan is befutott.
- Fáradtak? - gúnyolódott Reisman, s tekintetét végigjáratta a csoporton. Pillantása Napoleon White-on állapodott meg.
Napoleon elfogadta a kihívást. - Bármit meg tudok tenni, amit maga! - vágott vissza, mellkasa hullámzott a visszafojtott indulattól. - Talán még többet is!
- Hát, akkor átveszi a parancsnokságot. A menetoszlop élére áll, nagyokos! - replikázott Reisman. - Maga szabja meg az ütemet. Maga parancsol. Mi követjük. Tudnia kell, mi a teendője. Nem először csinálja.
Archer Maggot föltápászkodott. Arca, kimerültsége ellenére is, dühtől rángatózott.
- Hát, ide figyeljen, százados, az az átkozott őrmester már bevágott a szarkülönitménybe egy egész napra és fogalmam sincs, mi a fenét tudhatnának velem csinálni azonkívül, hogy kiéheztetnek vagy föllógatnak. Leszarom ezt az egész menetelési és kiképzési halandzsát, mert ahogy ez a nigger mondta, én is meg'tom csinálni mindazt, amit maga, még jobban is, de az isten verjen meg, ha megteszem, amit ez parancsol nekem!
Napoleon kezdte lehántani magáról a szerelvény hevederét és föl akart ugrani. De azután jól megnézte magának a kétségbeesetten ziháló Maggotot és visszaereszkedett a homokba.
- Nem éred meg a fáradságot, te rongyos gatyájú! - vetette oda neki gúnyosan.
Reisman gyorsan kettőjük közé lépett.
- Mióta katona, Maggot? - kérdezte.
- Vagy egy éve.
- Részt vett valaha éjszakai támadásban... rajtaütésen?
- A fenébe is, dehogy!
- Akkor mondok én magának valamit, Balhés - kezdte halkan Reisman, mintha bizalmas értesülést közölne vele. A körülöttük kezüket-lábukat szétvetve, kimerültén heverők is felfigyeltek. - Tudja, az úgy van, hogy éjszakai támadáskor valamennyien bekormozzuk az arcunkat, mert ez kedvező számunkra, és az egyike azoknak az alkalmaknak, amikor White előnyben lehet magával szemben, édes öregem. Vannak még más előnyei is, de azokat majd a saját bőrén kell kitapasztalnia. Akarja maga vezetni ezt a menetgyakorlatot?
Maggot tátott szájjal, megrökönyödve ingatta előre-hátra a fejét.
- A fenébe is, százados, dehogy akarom én vezetni a menetgyakorlatot.
- Akkor meg pofa be, figyeljen jól, talán még tanulhat is valamit - fejezte be metsző hangon a vitát Reisman.
Ezúttal tíz perc néma pihenőt engedélyezett nekik. Végül fölállt és White-hoz fordult: - Hát rendben van, White - mondta. - Oké! Átadom őket magának. Mutassa meg, mire képes.
Napoleon lassan tápászkodott föl, közben mereven nézte Reismant.
- Ugye, komolyan gondolja?
- Komolyan bizony, pajtás. Most már vagy megbirkózik vele, vagy befogja a száját.
- Hát rendben van, maga öntelt alak! - vágott vissza kihívóan Napoleon. - Mindenki - föl! Menetalakzat ugyanaz... Százados Wladislaw mellé... Bowren három lépésre mögöttem, jobbra... Morgan, állítsa talpra a lemaradókat és noszogassa őket...
Hangja erősen, magabiztosan, profi módon csengett. Az őrök és a foglyok a parancs szerint sorakoztak. Maggot őrjöngött, a többiek derültek, kíváncsian nézelődtek vagy közömbösek maradtak. Reisman beállt a sorba Joe Wladislaw mellé; jelenléte a foglyok között csillapítóan hatott rájuk.
Még mielőtt megrághatták volna a dolgot, Napoleon már vezényelt is: - Menet iiin-dulj! - s elindult az oszlop élén a part felé, ahonnan visszahúzódott a dagály. Sarkonfordult, hogy szemmel tarthassa őket, hátrafelé menetelt, botlás nélkül tartotta az ütemet, legszívesebben odasziszegte volna nekik, hogy valaha olyan egysége volt, amelynek tagjai toronymagasan álltak bármelyikük fölött, azután fölharsant a hangja: - Kettő, három, négy! Kettő, három, négy! Bal!... Bal!... - De hát ezek nem értek fel a régi egységével, nem vágtak be a vezénylésbe... komoran trappoltak előre...
Archer Maggot némán dühöngött, hogy a többiek nem robbantak ki, nem álltak ki mellette azzal az istenverte őrült századossal szemben. Mi baja van ennek? Tán nem tudja, mi egy nigger? És azután az a pimasz fekete rohadék... Maggotnak most már jobban hasogatott a feje meg a hasa, mint a lába és a háta... már-már fölismerte, hogy valami megváltozott...
...s Victor Franko, aki orra alatt azt motyogta: - Egy szart! -, de hát ezt mondta volna minden parancsra... s közben arra gondolt, hogy ez az agyafúrt nigger a nedves, keményre döngölt homokon vezeti őket, ahol könnyebb a menetelés... és elviszi szárazon...
...és John Reisman százados, aki elégedetten gondolt arra, hogy mit tett... s magabiztosan tartotta a Napoleon által diktált gyors, állandó menetsebességet.

 

Megkerülve egy földnyelvet, Reisman a távolban megpillantotta a Stokes kastély kéményeinek tetejét. Kilépett a sorból és futólépésben az oszlop élére állt.
- Álljon vissza a többiek közé, White - parancsolta. Napoleon habozott, még valami további megjegyzésre várt. De amikor a százados nem szólt semmit, visszaállt a sorba Wladislaw mellé.
- Csipkedjék magukat! - harsogta Reisman. - Gyerünk! - Azzal ökölbe szorított kezével kétszer a levegőbe vágott és az oszlopot gyors futólépésben a laza homokra irányította.
A szirt több mint száz lábbal magasodott föléjük ott, ahol végre álljt parancsolt. A vörös homokkőbe itt gyalogösvényt vágtak, Reisman már reggel is ezt követte. A távolban a part egy hegyfokot került meg; jól ismerte azt a helyet, ahol a tenger a magányos urasági kastély ablakai alatt ostromolta a szirtfalat, s azt is tudta, hogy mérföldekkel tovább, ahol a folyó a csatornába ömlik, ott terül el a falu.
Mihelyt Reisman pihenj t vezényelt, a foglyok a homokba roskadtak.
- Egy önkéntest! - kiáltotta a kapitány.
Csak a sirályok rikoltozása és a hullámtörés dübörgése válaszolt. Senki sem lépett ki. Az emberek teljes hosszukban végigvágták magukat a homokban, vagy kimerültén a szerelvényüknek dőltek. Úgy tetszett, az égvilágon semmivel sem törődnek már. Reisman az órájára pillantott. Nem egészen öt órája indultak, nyomorult húsz mérföldet tettek meg, de az egy Posey kivételével úgy festettek, mint akik nem vánszorognak már el hazáig.
- Morgan! - kiáltotta.
Az őrmester gyanakodva állt elé.
- Állítsa fel az embereit félkörben harminc lépésre tőlünk - adta ki az utasítást Reisman. Azután a foglyokhoz fordult: - Üljenek fel, húzódjanak közelebb egymáshoz.
Az őrök elvonultak, de közben hegyezték a fülüket. Reisman ledobta a szerelvényét, indián módra leguggolt, géppisztolyát a combján keresztbe fektette. Morgan megállt a közelben és feszülten figyelt, hogy meghallja, mit mond a kapitány.
- Egy önkéntes jelentkezőt kértem - ismételte meg csöndesen Reisman. - Valami nagyon fontosat kívánok tőle. Amikor elhagyjuk a tengerpartot, valamennyiünk élete tőle függ majd. Velem fog együtt dolgozni.
Tekintetét végigjáratta az emberek arcán, azok pedig visszanéztek rá kíváncsian, közönyösen vagy elfordították a szemüket. Senki sem nyújtotta fel a kezét, senki sem szólalt meg. Kendall Sawyer már-már elszánta rá magát, de azután eszébe jutott minden katona alaptétele: sohase jelentkezz önként.
- Tudják maguk, mi az, hogy katonáskodni, s valóban ezt kívánják tenni? - kérdezte kihívóan Reisman. - Akad maguk között, aki valaha katonáskodott, éppen ezért választottam ki magukat. Elvárom, hogy példát mutassanak a többieknek, segítsék őket. Valamennyien képesek rá. Maguk közül senki sem ostoba. Senki sem nyomorék vagy gyönge. Ha azok lennének, most nem volnának itt. - Pedig ostobák voltak, gyöngék voltak, nyomorékok voltak - ha nem is testileg, de ami az önérzetüket és a jövőre vonatkozó elképzeléseiket illette -, s Reisman szinte bizonyos volt abban, hogy éppen ezért kötelezte el magát nekik véglegesen és visszavonhatatlanul. - Bajba kerültek - folytatta -, no és aztán! Magam is voltam már bajban! - Kicsúszott a száján a vallomás, mielőtt ráeszmélt volna, hogy kitárulkozik nekik, azután arra gondolt, ez-e a módja, hogy tudassa velük: osztozik abban, ami rossz bennük, ők meg osztoznak abban, ami jó benne. De vajon hol végződik a ravaszság és hol kezdődik az igazság? - Bármit követtek el a múltban, annak semmi köze sincsen ahhoz, amivel itt foglalkozunk. Itt csak egy a dolguk. Katonákká kell formálniuk önmagukat. És édeskevés idő áll rendelkezésükre ehhez. Mindaz, amit együtt csinálunk, amire ma, holnap, az elkövetkező hetekben oktatom magukat, megmentheti az életüket. Sőt, ennek révén letörleszthetik a hadsereggel, hazájukkal, önmagukkal szembeni adósságukat. Ki jelentkezik hát önként?
Kendall Sawyer, Glenn Gilpin és Samson Posey fölemelte a kezét. Napoleon White is megtette volna. Nem akarta azonban eltúlozni a dolgot, nem óhajtott túlbuzgónak látszani. Calvin Ezra Smith szintén fölemelte a kezét, de nem bízott ebben az emberben, ebben a századosban, aki gúnyolódott istenen és a megszentelt napon, s lekicsinylőén beszélt a gonoszról.
- Posey, magát választom! - jelentette ki Reisman. Samson fölállt, s látszott rajta, hogy nagyon jólesik neki a választás. - Sawyer, Gilpin, magukra majd más alkalomkor tartok igényt. - Azok ketten csalódottnak, csaknem megbántottnak látszottak. - Ami pedig a többieket illeti, fújják ki magukat, vegyenek mély lélegzetet és szedjék össze a bátorságukat. Mindkettőre hamarosan szükségük lesz. A mai napnak még csak a felénél tartunk.
Odahívta az őröket. - Adjanak ide minden kötelet meg egy fejszét - mondta.
Néhány katonai rendőr a könnyű szerelvényéből előszedte az aznap, reggel a terepnehézségek leküzdéséhez használt köteleket. Samson sorra járta őket, átvette, s hosszú karja köré tekerte a kötélhurkokat. Bowren átadott egy fejszét Reismannek, aki azt beakasztotta a derékszíjába.
Azután Reisman és Samson útnak ered fölfele a meredek, kanyargó gyalogösvényen. Legfelül az ösvény megkerült egy kiugró sziklaperemet és a rekettyésbokrokkal meg hangafűvel borított fennsíkba torkollott. Vagy félmérföldnyi távolságból odalátszott az uradalmi kastély egy része. Reisman körülnézett, egy vaskos fát vagy nagy köveket keresett, de semmi használhatót nem talált.
- Kötélen leereszkedünk a sziklán, azután a többiekkel együtt fölmászunk. Érti, amit mondtam, Posey?
- Igen.
- Van valami ötlete, hogy itt fenn hová erősíthetnénk a kötelet? - Reisman gesztikulálva jelezte a kötélfelerősítés és meghúzás műveletét.
Samson körülnézett. - Nincs fa... nincs nehéz kő - mondta. Megérintette Reisman hátán az összehajtogatott ásót. - Én ások lyukat... beleállok. Maga körém köti a kötelet.
- Nem így gondoltam, de kiindulásnak nem rossz ötlet - válaszolta gyorsan Reisman. Leakasztotta derékszíjáról a fejszét és rámutatott vele a sziklafaltól vagy száz méternyire álló néhány fára. - Vágjon le nekem hat vastag ágat és hozza őket ide nekem. - Odanyújtotta a fejszét Samsonnak. Samson a fejsze után nyúlt... habozott... pillantásuk találkozott és megerősítette, hogy kölcsönösen bíznak egymásba. Samson fogta a fejszét, ledobta a szerelvényét, a kötélkötegeket és futva megindult a fák felé.
Reisman összecsomózott négy kötelet és a szakadéktól tíz lábra árkot kezdett ásni. Hamarosan Samson is visszatért az ágakkal. Két egyszerű horgonyt kötöztek össze, rájuk erősítették a kötelet, jó erősen beékelték őket az árokba, majd földdel betemették őket. Teljes erőből meghúzták a kötelet - a horgonyok kitartottak.
- Én megyek elsőnek - jelentette ki Reisman és belebújt a szerelvényébe.
- Nem, én! - szívóskodott Samson.
- Én megyek elsőnek. Várjon, amíg jelt adok magának. - Reisman keresztbe vetette hátán az M3-ast és meghúzta a szíját. Lekémlelt a sziklafal peremén, figyelmeztetőn lekiáltott az alatta álló csoportnak és ledobta a kötelet.
A kötél leérve összetekeredett a földön, maradt még fölös hossza, de Reisman hirtelen rádöbbent arra, hogy feszesen, egyenesen fekszik odafent, s így az egész manőver jóval veszélyesebb, mint ahogy elképzelte, kiváltképpen, hogy az utolsó néhány lábnyi mászást a kiszögellés alatt kell megtenni, ahol még a sziklafal felületének kétes kényelme, a láb megvetésének lehetősége sincs biztosítva.
Elküldte Poseyt, hozzon még néhány vastag ágat, majd a sziklafal peremének közelében háromlábú emelőt ástak be. Ennek segítségével sikerült annyira megemelni a kötelet, hogy aki fölfelé kúszott, karjával lábával fogást találhatott a peremen.
Reisman áthurkolta a kötelet a fenekén, hátrafelé kilépett a sziklafal peremén és megindult lefelé a szirtfal felülete mentén. A kötelet lassan csúsztatta át szorosan zárt kezén és lábán. Ahol a kiugró szikla meredeken lefelé kezdett ereszkedni, egy dobbantással elrugaszkodott a faltól, majd lejjebb ismét odalendült a kőfelülethez. A sziklapadnak támasztotta a lábát s egy pillanatig megpihent, majd a laza kötélen újra kilendült. Kétszer is sikerült megvetnie a lábát a kanyargó gyalogösvényen. Mire leért, a rabok már talpon voltak és feszülten figyelték. Az őrök félszemmel őt lesték, félszemüket a foglyokon tartották. Reisman a sziklafal lábától kissé eltávolodott, hogy láthassa a szirttetőt.
- Oké, Posey! - kiáltotta torka szakadtából. - Jöjjön le! Samson kevésbé elővigyázatosan, sokkal inkább virtuskodva ereszkedett le, s csak a lefelé csúszását megállító kötélcsomóknál pihent meg. Kezét, karját, lábát a kötél köré fonta, úgy szabályozta leereszkedésének sebességét. Nagy erővel ért földet, csak úgy örvénylett körötte a homok.
- Szerelvényt fel és sorakozó! - vezényelte Reisman.
- Nem lehetne az ösvényen? - morogta Roscoe Lever. - Nem vagyok én valami istenverte hegymászó!
- Ösvény nincs! - csattant fel Reisman. - Ez az egyetlen út fölfelé! Az életük függ tőle!
Vonakodva bár, de megindultak. Nagyon tartottak a mászástól.
- Gyerünk, rajta! - nógatta őket Reisman. - Bowren, végeztessen velük néhány térdhajlítást és fekvőtámaszt, hogy lazuljanak az ízületeik és meggyőződjenek róla, életben vannak-e még.
Morgan őrmestert egy őrrel előre küldte a gyalogösvényen a tetőre, három katonai rendőrt pedig az út olyan pontjain helyezett el, ahol szükség esetén benyúlva segíthettek a mászóknak. Végül a kötél alján maga köré gyűjtötte a foglyokat.
- Lehet ezt jól is, rosszul is csinálni - mondta. - Ez a helyes módja. - Beszéd közben, fölfelé kúszva a kötélen bemutatta a helyes mozgást. - Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a lábukkal. Húzódzkodjanak a karjukkal, kulcsolják a kötelet a lábukkal. - Lecsúszott a kötélen. - Ha elfogja magukat az idegesség, nehogy lenézzenek! Hét kilóval kevesebbet visznek nálam, így hát örüljenek annak, hogy még nem adtuk ki a fegyvereket.
- Hát, csak adja ide nekünk a puskákat! Ahhoz bezzeg nincs mersze!
- Majd máskor, Franko! - válaszolta Reisman. - Ma nem. De mi lenne, ha utánam másodiknak maga mászna föl ezen, s megmutatná a többieknek, mennyit ér.
- Megvárom, míg rám kerül a sor, kapitány.
- Egyet jól véssenek az eszükbe - mondta Reisman. - Aki nem birkózik meg ezzel az akadállyal, az kész, kaputt, mint a fritzek! Nem tűrök semmiféle lógást. Aki ezt nem tudja megtenni egyedül vagy annyi segítséggel, amennyit egymásnak nyújtani tudunk, az képtelen lesz végrehajtani mindazt a többit, amit megkövetelnek tőle, s annak értéke az alakulat számára egyenlő a nullával. - Jelentőségteljes szünetet tartott, időt engedett nekik, hogy megrágják a hallottakat.
- Ki követ engem?
Samson átfurakodott a csoporton, senki sem állta útját. Reisman átadta neki a kötél szabad végét, amely lazán lógott alá.
- Most pedig valamennyien jól figyeljék meg azt, amit mutatok - mondta, gondosan válogatva a szavait. - Az, aki a kötél végét tartja, ugyanolyan fontos, mint az, aki éppen mászik. Karjával és lábával feszesen kell tartania a kötelet.
- Beigazította Samson kezét-lábát a kötélen, s meggyőződött arról, hogy pontosan megértette-e, amit mondott neki.
- Ha a kötél olyan feszes, mint egy tűzoltólétra, akkor könnyebb a mászás. Ha valaki mászás közben bajba jut, s úgy érzi, meg kell támasztania a lábát, lekiált a horgony-embernek, hogy lendítse beljebb. - Így. - Meglazította a kötél végét, Samson markába nyomta és megmutatta neki, hogyan lendítse a sziklafalhoz, akár egy ingát. - Aki megpróbálna lelépni a kötélről, mielőtt feljutott a tetőre, egyenesen lejön ide vissza és elölről kezdheti az egészet, ezért fogadják meg a tanácsomat és másszanak végig mindjárt elsőre. Még valami - és ez a legfontosabb. Jól jegyezzék meg valamennyien: mindig fölfelé nézzenek! Látják majd, hogy egy ponton kiugrik a sziklafal. A kötél emelőre van erősítve, hogy feljuthassanak a tetőre, de az, aki idelent fogja a végét, szintén segíthet maguknak. - Így. - Lassan visszahúzta Samsont a kötéllel együtt, amíg a kötélből annyi csúszott vissza a markán át, hogy teljesen megfeszült és éles szögben elállt a sziklafaltól. - Ha pontosan kiszámítva lépeget hátra, könnyen átlendíti a szikla peremén a haverját. - Hirtelen kirántotta a kötelet Samson kezéből. - De ha lazán engedi, akár meg is ölheti! Bowren, maga figyeli a horgony-embert és segít neki. Fogja a kötelet, Posey!
Gyors mozdulatokkal mászni kezdett fölfelé, s közben még utasításokat kiáltott le. - Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal! Húzódzkodj karral, kulcsolj lábbal! Ne nézzenek le, ne essenek pánikba! Ha szükség van rá, mindenütt ott a segítség! - Amikor az út felére ért, lekiáltott: - Lendítsen be az ösvényre, Posey! - Az ösvényen álló katonai rendőr megragadta, amikor a közelébe ért, magához húzta, mintegy bemutatva a műveletet a többieknek, azután elengedte, hogy a százados folytathassa a mászást. A sziklakiugrónál Reisman óvatosan araszolt felfelé, kitapasztalta, milyen szögben feszül a kötél a kiszögellésnél, s félig-meddig fekve jutott át a kritikus ponton. Néhány lépésnyire tőle Morgan és egy katonai rendőr figyelte és nyújtotta felé a karját. Reisman azonban visszaintette őket és segítség nélkül lendült át a peremen.
Posey akadálytalanul jutott fel. Sawyer következett: rémült, kétségbeesett arckifejezéssel küzdötte át magát a kiugrón, azután erőtlen rongy csomóként esett össze a fennsíkon; idegei és izmai még mindig vibráltak az erőfeszítéstől. Gilpin, a következő, annyira nem volt kimerült, hogy egy „a fenébe is, megtettem!” pillantást ne lövelljen Reismanre. S azután nem jött senki. Reisman lekémlelt a sziklafal peremén. Odalenn azon vitatkoztak, ki következzék.
- Gyerünk, mozgassa meg őket, Bowren - kiáltotta le. - Franko, indulás!
Franko lassan kúszott felfelé a kötélen. Kihasznált minden lehetőséget a megkapaszkodásra, több időt töltött pihenőkkel, mint magával a mászással. A sziklakiugrónál megcsúszott, megpördült a kötél körül, s most már háttal lefelé lógott.
- Az isten verje meg, százados! - ordított fel. - Visszamegyek. Nem tudom megcsinálni! - Lefelé kezdett csúszni a kötélen.
- Franko, ottmarad, ahol van! - kiáltotta Reisman. Nem láthatta a kiugró sziklaperem miatt. - Ha visszamegy, vége. Hall engem? Akkor magának nincs jövője ebben az alakulatban. Még ma éjjel visszaviszik Marston-Tyne-ba!
Egyszerre csak feltűntek Franko véresre horzsolt ujjai a peremen, azután megjelent a feje is. Levegő után kapkodott.
- Segítsen neki, őrmester - rendelkezett Reisman. Franko arcára iszony ült ki, amikor Morgan feléje nyúlt,
Reisman megragadta az őrmester derékszíját, nehogy mindketten a mélybe zuhanjanak.
Smith, Wladislaw és Jimenez óvatosan kúsztak fel. Jól beosztották erejüket, közvetlenül azelőtt jeleztek a horgonyembernek, hogy lendítse őket a sziklafalhoz egy kis pihenőre, mielőtt elérték volna a sziklakiugrót. Azután most-vagy-soha arckifejezéssel tornászták fel magukat az utolsó néhány lábnyi szakaszon.
Myron Odell kifogástalanul haladt egészen az utolsó sziklapad-pihenőig, ott azután megbénult. Magához ölelte a kötelet, de nem mozdult egy tapodtat sem, nem indult se fel, se le. Reisman lerohant a gyalogösvényen oda, ahonnan láthatta is.
Dühösen ordított le a tengerparton álldogáló csoportnak: - Az isten verje meg magukat, ne álldogáljanak ott! Induljon már valaki és segítsen neki!
Maggoton volt a sor. - Majd hülye leszek, hogy felmenjek oda, hogy elpusztíccsam magamat, csakhogy segíccsek annak a gyáva jenkinek! - morogta. - Mi a fenének nem ugrik, akko' vége von' az egésznek...
Napoleon maga sem tudta, mi történt vele, de még mielőtt meggondolta volna, már a kötélnél termett. Vállon ragadta Maggotot és hátrapenderítette. - Félre! - parancsolt rá és mászni kezdett felfelé.
Maggot villámgyorsan visszaugrott a kötélhez, elkapta Napoleon bokáját, lerántotta a kötélről a homokba, s öklével újra meg újra belevágott Napoleon arcába.
Myron Odell a jeges rémülettől fátyolos szemmel figyelte a verekedést. Érezte, hogy valami kirántja kezéből a kötelet, s majdnem leszédült a keskeny szirtnyelvről. Látta, hogy a többiek szétválasztják a verekedőket, elrángatják őket egymástól, azután hallotta, hogy a százados ráordít, először az ösvényről, azután lentről a tengerpartról.
Reisman odalendítette a kötelet a sziklafalhoz. - Kapja el, Odell! - kiáltotta.
Odell lekuporodott, megdermedt. Úgy érezte, hogy egyedül van az egész nagy világon, s már azt sem bánta, ha örökre ott marad, ott is hal meg egyálltó helyében.
- Fogja a kötelet, tizedes - adta ki komoran a parancsot Reisman. - Nincs más mód, hogy megmozgassuk azt az istenverte nyomorultat. - Azzal lerántotta válláról a géppisztolyt, kibiztosította és célzott. - Odell! - ordította. Öt másodperc múlva lőni kezdem a sziklafalat. Kapja el azt a kötelet, és mozgás!
Odell hallotta a szavakat, látta, hogy száz lábbal alatta alakok mozognak a tengerparton, azután meghallotta a fegyverropogást és dermedten-hitetlenül nézte, amint a lövedékek belefúródnak a sziklafalba, s homokot köpködve közelednek a párkányához - és már ugrott is! Keze, karja, lába összefonódott a kötéllel, kifelé repült a zaj-por-szétrobbanó-szikla kavargásából, valami újfajta félelem lett úrrá rajta, amely fölvillanyozva átlendítette a sziklaperemen, mintha ott sem lett volna - senki sem segített neki, valamennyien visszaugrottak a fegyverropogás hangjára! - azután remegve és diadalittasan leroskadt a kiguvadt szemű foglyok közé a fennsíkon. Megtette, és még annál is többet! Lőttek rá! Őrá! Hát megízlelte, milyen is a tűzkeresztség! Érezte, hogy a halál parányi szilánkokban sivít el mellette, s ő mégis sértetlen maradt! Úristen, hát megmutatta nekik!
Reisman megkönnyebbülten, hatalmasat sóhajtott.
- Bassza meg! - kiáltotta oda a többinek. - Gyerünk, indulás!
Maggot, White, Pinkley és Lever meglepően könnyedén kúsztak fel a kötélen.
Bowren odanyújtotta Reismannek a kötél laza végét. - Én következem, százados - mondta. - Nem akarom, hogy bárki ezek közül a pofák közül azt képzelhesse, olyasmit tud, amit én nem tudok.
Gyorsan mászott fölfelé és átlendült a sziklafal peremén. Reisman a gyalogösvényen baktatott fel hozzájuk.

 

Odell gyűlölettel vegyes tisztelettel tekintett a századosra, hogy ilyesmire kényszerítette, de volt benne jócskán csodálat, sőt ragaszkodás is, bár ezt tagadta volna. Végtére, a százados akár meg is ölhette volna. Akkor ő, Myron Odell, ebben a pillanatban, amikor a századost hallgatja, aki harctéri tudományra oktatja őket és arra, hogyan kell a mindenkori helyi táplálékon élni, most holtan, véresen és összetörtén feküdne a szikla lábánál - pedig ő ártatlan! A megsemmisülés fogalma - ez volt az, amit nemigen tudott megérteni és aminek elfogadásától visszahőkölt. A megsemmisülés előtti pillanatban vajon ő is a sebére szorította volna-e a kezét, vonaglott, hánykolódott és fintorgott volna, „Elkaptatok!”, ahogy a filmeken szokták, vagy elsikította volna ő is az örök sikolyt, amint lefelé csúszik a semmibe, ahogy azt ugyancsak a filmeken látta? De egyiket sem tette, így azután maga sem tudta, minek is kellene éreznie most magát: jónak vagy rossznak, megszégyenültnek vagy büszkének. A százados sem segített rajta. Amikor fölért a gyalogösvényen, mindössze egy kíváncsi pillantást vetett rá, azután nem törődött tovább vele.
Amint véget ért a kiselőadás, ismét derékig levetkőztek és tornásztak. Hát, soha nem engedi megpihenni őket ez az alak? Odellnek minden izma és csontja sajgóit, de eltűnődött azon, milyen érintetlen erőtartalékokat fedezett fel önmagában.
Mielőtt elindultak volna hazafelé, üríteni mentek; kissé távolabb végezték el dolgukat attól a helytől is, ahol ültek meg a haza vezető útvonaltól is, remélve, hogy szert tehetnek némi kétes pillanatnyi magányra. Haza! Így mondta aznap reggel a százados. De Odell tudta, hogy ez is csak olyan otthon, mint bármely más hely a világon.
Franko állt mellette. Szabadon lengette hímvesszőjét a magasra nőtt rekettyebokrok és hangafű közepette, közben azon törte a fejét, vajon használhatja-e majd újra másra is, mint vizelésre. Furán nézett Odellre. Odell elkapta róla a tekintetét és - elállt a lélegzete!
- Úristen, egy nő! - motyogta, s olyan kapkodva igyekezett begombolkozni, hogy a nagy sietségben levizelte magát.
Valóban egy nő volt. Legalábbis részben, derektől fölfelé, aki kővé dermedten állt néhány lábnyira alattuk, ahol a gyalogösvény beletorkollott a fennsíkba. Victor Franko megfeledkezve a többiekről, elindult a nő felé. De azután megpillantotta a kutyát.
Reisman a kutyaugatásra fölkapta a fejét és megpillantotta vagy harmincméternyire a csapáson Margot Strathallant, amint rövid pórázra fogva húzza maga felé az ellenszegülő dobermannt.
- Franko, ide hozzám! - kiáltott Reisman.
Franko visszafordult. Torz, fájdalmas düh ült ki az arcára.
Reisman elkapta Bowren karját. - Menjen oda, mondja meg annak a nőnek, hogy eredjen vissza a tengerpartra, amíg el nem hagytuk a térséget! - parancsolta. - Morgan, szedje össze az embereket, de gyorsan, és sorakoztassa itt őket!
A foglyok ott nyüzsögtek a kis térségben. Egyesek kíváncsi, de a legtöbben mohó, éhes pillantásokat vetettek a nőre. Samson aggódva pillantott a századosra, azután a kutyára. Morgan őrmester vigyázzt vezényelt, s úgy állította őket, hogy nem láthatták a nőt.
Bowren futólépésben érkezett vissza és odasúgta Reismannek: - Azt mondja, ez az ő birtoka, uram, és senki sem Írhatja elő neki, hol sétáljon. A parancsnokkal akar beszélni.
- Vigye el őket innen, Bowren. Futólépésben a táborig. Utolérem magukat.
Amikor Reisman a nő közelébe ért, a dobermann tehetetlen dühében vicsorogva neki akart ugrani.
- Ruhig, Sigismund - csillapította Margot, és az állat fejét, oldalát paskolta.
A kutya nyüszített, de engedelmesen leült, ám gyanakvó szemmel követte Reisman minden mozdulatát.
- Er gehorcht Ihnen gut - jegyezte meg fanyarul Reisman.
- Sprechen Sie deutsch? - kérdezte meglepődve a nő.
- Igen, beszélek németül, de valahányszor meghallom, mindig rosszul reagálok rá. Hol dühbe gurulok, hol nevethetnékem támad!
A nő visszafordult a kutyához. - Ez a kedves tiszt nem bánt bennünket. Csak beszélgetni akar. - A kutya lecsillapodott. Margot rámosolygott Reismanre. - Lövéseket hallottam. Talán elszórakoztak valamelyik játékos kis gyakorlatukon?
- Megkértem arra, hogy tartsa távol magát azoktól a területektől, ahol dolgozunk - felelte hűvösen Reisman.
- Meglehetősen közönséges alakok - gúnyolódott Lady Margot. - Ugye, amerikaiak? S azt hiszi, ezekkel fogja megnyerni a háborút? Ahhoz azért több kell. Én csak tudom.
- Még egyszer, de utoljára figyelmeztetem - mondta halkan Reisman, igyekezvén úrrá lenni haragján. - Ne közelítsen az embereimhez! Ne lásson, ne halljon bennünket!
- Ne halljam magukat? - nevetett Lady Margot. - Hát, ez meglehetősen nehéz lesz, ha ilyen zajt csapnak. Puskaropogás a tengerparton, és óránként kürtszó. Talán be kellene zárkóznom a szobámba, csakhogy a kedvében járjak? - A nő szeme haragosan villant. - Hadd emlékeztessem arra, hogy itt én vagyok otthon, s maguk az én ősi birtokomon tartózkodnak.
- Ha másképpen nem megy - mondta most már nyugodtabb hangon Reisman -, olyasmit teszek, amit szerettem volna elkerülni. Értesítem a Hadügyminisztériumot, hogy saját érdekükben helyesebb lesz, ha eltávolítják magát innen.
Lady Margot arcán zavar tükröződött, idegesen harapdálta az ajkát, de azért dölyfösen válaszolt. - Erre nem lesz szükség. Nem állt szándékomban meglepni magát munka közben, ahogy nevezte. A puszta látványra is elönt az epe. Örömömre szolgál, ha elkerülhetem.
Ezzel a kutyát maga után vonszolva kilépett a fennsíkra. Reisman tekintetével kísérte őket, amint a dombok között a kastély felé tartottak. Úgy döntött, hogy nem váltja be fenyegetését, legalábbis egyenlőre még nem. Sarkon fordult és az osztaga után vetette magát. Még több órás munka várt rájuk.

 

4.

A nagy királyságban aznap éjszaka az emberek mindenütt összebújtak, szeretettel és rettegve, gyöngéden és szenvedélyesen kapaszkodtak meg egymásban, miközben a fegyverek mindezen érzelmek ellen törve rémítették őket; összebújtak az ágyakban, ha szerencsések vagy jómódúak voltak... behúzódtak a hideg, járdaszinti ablakpárkányok mellé Belfastban... sötét téglafalakhoz tapadtak Liverpoolban... utazás közben a vasúti kocsik átjáróiban és üléseiben... egyfontos strichelés közben Londonban, ahol a kurvák úgy fésülték át a Picadillyt, akár az erszényes kerítőháló, s alig akadt hal, amelyik kicsúszott volna hálójukból.
Akadtak, akik saját magukkal voltak elfoglalva.
Archer Maggot például az emlékeivel volt elfoglalva. Pokrócába csavarva a kemény földön feküdt, fájt minden csontja és izma, bűzlött a kimert latrinák szagától, gondolataiban a sziklán látott nővel foglalkozott, aki nyakig begombolkozott magasan záró kabátjába és így nem állapíthatta meg, van-e melle vagy segge vagy lába vagy bármije, de emlékei alapján vágyódott rá, s azon tűnődött, vajon a közelben lakik-e, talán a nagy házban, meg hogy a százados jut-e valamire vele.
- Kaptál eleget, mi, Looey, amikor otthon vótál?
- Kaptam eleget.
- Hallom, ti messzikóiak fenemód szenvedélyesek vagytok.
- Hát persze, szenvedélyesek. Mit képzelsz?
- Öregem, nekem annyi vót belőle, hogy már ha rájuk néztem is rosszullét fogott el.
- Nagy a pofád.
- Hát csak azér', Looey, mer' hogy nagy ember vótam én ám odahaza.
- Eeegen?
- Úgy ám, Looey! Megkaptam én minden puncit, amit csak akartam. Ha egy friss, fiatal kurva felgyűlt a fődekrő', először Archie Maggotot kereste, hogy törje be ötét, taniccsa meg a dörgésre. Annyi vót, amennyit csak akartam és több pénz csörgött a zsebembe', mint amit te egész életedbe' látni fogsz.
- Talán kuplerájód volt?
- Kupleráj? A fenébe is, nem értesz te semmit. Há' még sose hallottál Phoenix Cityről?
- Hol van az?
- Még hogy hun van! Az istenit, Looey, nem tudsz te semmit! Azt hittem ebbe' a seregbe' mindenki járt mán Phoenixben.
- Arizona... dolgozott ott egyszer az unokafivérem, gyümölcsöt szedett.
- Ha, öregem, te aztán vérbeli tanyasi vagy, úgy bizony. Én nem tudok Arizonába' semmiféle Phoenix Cityről. Amiről beszélek az Alabamába' van. Én is odavalósi vagyok, Russell megyei. Pont szembe' a georgiai Columbusszal, a Chattahoochee folyó mellett. Ott aztán vannak kuplerájok és sztriptíz lokálok és ivók és játékautomaták és kártya- meg kockalebujok, és mindenki nagy pénzbe' játszik... még azokat a niggereket is haggyuk játszani... aztán meg kakasviadalok, és ha valakinek csak egy gombostűje vagy staubja vót, hát azt is elszedtük tőle... Vót ott minden, amit csak az ember kívánhatott ebbe' a kurva világba'.
A Tizennegyedik utcán és a Dillingham Streeten és a Scale Roadon, ahol villogott a neon és özönlöttek a hidakon át Columbusból a balekok; özönlöttek az egész megyéből, az állam déli végéből és Birminghamből; jöttek egész Délről, odafent Miamiból és Tallahasseeből és Mobile-ból és New Orleansból; azután jenki szerencsejátékosok még New Yorkból és Chicagóból és Detroitból is; meg cowboyok Renóból és a nyugati partvidékről... de leginkább katonák... ezren meg ezren meg ezren jöttek át azokon a hidakon Fort Benningből, zsebükben a zsolddal, és a felhajtok egyenest odavezették őket, ahol a lányok már vártak rájuk az ócska zenés lebujokban, éjszakai mulatókban, szállodákban és motelekben, de az áradat átcsapott a régi favázas házakra és gabonapajtákra és nyúlketrecekre és a mély keréknyoma földutak menti halásztanyákra is. És Archer Maggot nagyfiú volt mindenütt. Nem a legnagyobb, nem volt ő nagymenő, bár néha azt képzelte, hogy az vagy az lesz - de felfelé ment a csillaga, egyet s mást elintézett az igazi nagyfiúknak, a bűnszövetkezetek főnökeinek, gondoskodott arról, hogy zökkenésmentes legyen az üzletmenet, új embereket toborzott, kordában tartotta a lányokat, elvitte a kenőpénzt a zsaruknak és a seriffeknek és a politikusoknak, elintézte a baját azoknak a paliknak, akik hamisjátékról, fölvizezett piáról vagy arról pofáztak, hogy nem engedtek nekik elég időt a csajokkal, pedig kifizették az árát, lánccal, bokszerral meg bikacsökkel puhította meg a bajkeverőket, néha pedig hatalmas, puszta öklével és bakancsával, s mindezt igazán élvezte is - bár néha ő is, meg a fiúk is túlzásba estek, és napok múlva felpuffadt hullát húztak ki a Chattahoochee-ből...
- Sóder! - jelentette ki Luis Jimenez. - Odahaza nálunk is megcsinálják mindezt, de a törvény egy-kettőre lecsap rájuk. Ilyen hely nincs.
Maggot fölriadt ábrándozásából. - Ne merd még eccer azt aszondani, hogy sóder! - sziszegte dühösen. - A törvény és a politikusok, hát ők mind nekünk dógoztak. Bizony, ez az igazság, és ők is hozzánk gyüttek punciér' meg csempészett pálinkáér' és szórakozásér', mint akárki más.
- Hát, ha olyan nagyfiú vagy, Balhés, mit keresel itt, mi?
- Hosszú történet ez, Looey. Hosszú történet.
- Pofa be, öregem... nehéz napom volt és az az istenverte százados azt mondta, nem hagy nekünk szusszanásnyi időt se. Aludni akarok.
De Archer Maggot nem tudott elaludni, kergették egymást a gondolatok a fejében... sajogtak az izmai... pattanásig feszültek az idegei... mert szaftos puncikra emlékezett, hogy hogyan kezdték dobálni magukat és izzadni és nyögdécselni és szaglani és kapaszkodni és zihálni és sikoltozni és azután elcsöndesedve feküdtek verejtékes, csapzott hajjal és egész testük verejtékben úszott. Nem tudott elaludni, mert újra látta azt a londoni csajt, aki azt sikoltotta: „Erőszak!” Éppen őnála, pedig előtte már lefeküdt vagy ezer férfival, és kitartott emellett a hadbírósági tárgyaláson is, ahol megmutatta az általa okozott zúzott arc- és testsérüléseket. Kurva! Még csak csinos sem volt, még csak az ágyban sem volt jó, mint azok, akiket ő képzett ki és akiken ő uralkodott Phoenix Cityben. Ez az ócska ribanc verte át és indította útnak az akasztófa felé és juttatta sittre egy niggerrel és egy indiánnal és egy mexikóival!
Nem tudott elaludni, mert ismét eszébe jutott az a reggel, amikor Phoenix Cityben egy bírósági alkalmazott a kezébe nyomta a behívóját... nem postán küldték, személyesen kézbesítették, hogy biztosak legyenek abban: megkapta és ne lehessen tévedés, hogy honnan küldték... ő meg elment a belvárosba a bíróságra, hogy kiderítse, mi a fenét baszott el, azok pedig közönyösen néztek rá, mintha nem is lenne ember, és azt mondták neki, azt kell tennie, ami a papíron áll, be kell vonulnia... ő meg képtelen volt megérteni, hiszen eddig mindig megvédtek a fejesek, bármit követett is el... amikor pedig elment a nagyfőnökökhöz, akik bármit el tudnak intézni, azt mondták neki, túl sok volt a verés, túl sok volt a hulla, túl gyakran dolgozott a saját számlájára... túl sok volt a panasz, Fort Benning pedig követelőzik, azzal fenyegeti őket, hogy bezárat egy-két helyet, ez pedig ártana az üzletmenetnek... a nagyfejűek így gondolták elintézni az ügyet... túladni rajta... szívességet tesznek neki... mert voltak, akik szívesen látták volna a Kilby börtönben, mindazért, amit elkövetett... vagy éppenséggel a Chattahoochee-ban... vagy egy gödör fenekén... de ők, a nagyfőnökök túlságosan kedvelték, hogy ilyesmit megengedjenek, mondták, így azután csak be kell vonulnia, akárcsak annak a szép városnak és független államnak a többi hű fiának... és jobban teszi, ha befogja a száját arról, hogyan intézik a dolgokat Phoenix Cityben... mert ha eljár a pofája, sok módja van annak, hogy elkapják... de ha jó fiú lesz és azt teszi, amit mondanak neki, akkor talán még munka is várja, amikor hazajut.
Attól a naptól fogva, hogy egyenruhába bújtatták, Archer Maggot bosszút forralt, megfogadta, hogy nagyobb menőként tér vissza, mint amilyenként elment, és akkor majd leszámol azokkal, akik bedugták a hadseregbe. De a hadsereg soha nem hagyta hosszabb ideig megülni egy helyen, így legfeljebb zsoldfizetéskor indíthatott be egy kis kockázást és pókért - az pedig sohasem fizetődött ki a számára, hogy becsületesen játsszon olyan krapekok ellen, akik nagyon is tudják, mit csinálnak. Csak amikor áthajóztak Angliába és szállítóegységével London közelében rendezkedtek be, támadt a nagy ötlete: meg kell szervezni a londoni kurvákat, pontosan úgy, ahogy odahaza tették a csajokkal. Be kell őket költöztetni valahová, ellenőrizni kell őket, odaszállítani nekik férfiakat, azután szépen lefölözni a pénzüket, ha pedig szükség van rá, egy-két pofon helyrebillenti őket. Saját birodalma lesz, amelyben ő a nagyfőnök!
S akkor jött az az első kurva, akit elkapott a Piccadillyn... Nem! Nem így történt! Az a kurva kapta el őt, így vallott a hadbíróság előtt is... Belenevetett a képibe, amikor ő meg tette neki az ajánlatát - nem kérdezte, hanem közölte vele. Ott feküdt meztelenül az ágyon, siettette. Ő pedig még nadrágban, elmondta neki, mi mindent tesz majd érte és a barátnőiért... Igaz, ezt nem mondta el a hadbíróság előtt - csak annyit vallott, hogy a nő felcsípte, elvette a pénzét, nem adott érte semmit, és ha ő talán egyet-kettőt lehúzott neki, ez csak azért volt, mert átverte... A szeme közé nevetett! Meg hogy függetlenül dolgozik. Nem érdeklik a stricik, nincs szüksége rájuk. Strici! Az isten verje meg, nem strici ő! Ez csak amolyan mocskos jenki duma! Az a kurva meg rátámadt, a legmocskosabb szájú ringyó volt, akivel életében összeakadt, fölöltözött, anélkül, hogy ő megkapta volna, amiért már fizetett - s ez volt az, amikor alaposan megadta neki, letépte róla a ruhát, elvette azt, amit már kifizetett, alaposan helyben hagyta, hogy megmutassa neki, ki parancsol itt, mert egyetlen dolog van, amit nem tud elviselni: ha kinevetik. Az a nő pedig olyan hangosan visítozott, hogy a szomszédok értesítették az angol zsarukat és a katonai rendőröket és valamennyien azt állították, egytől egyig valamennyien, hogy ő erőszakot követett el rajta.
Még elkapja! Igen, az isten verje meg, elkapja még! Tompa agya elélvezett, ha maga elé képzelte meztelenül, amint ő beveri neki és kikészíti, beveri neki és kikészíti...

 

Samson Posey nem tudott elaludni. Lerúgta magáról a pokrócot, fölkelt, előszedte zsebéből az apró, éles kagylókat, amelyeket a tengerparton talált, s nagy erőfeszítéssel kéz- és lábujjairól apró körömforgácsokat faragott le. Előrekúszott, föllebbentette a kis kétszemélyes sátor bejárati ponyváját és az ég felé nyújtotta tenyerén a körömforgácsokat.
- Inuszakac! - szólongatta halkan a jóakarat ősi, ismerős istenségét. - Adj nekem hosszú életet és segítsél, Inuszakac! - kántálta. A körömforgácsokat szétszórta az éjszakai szélben, azután visszakúszott a pokrócához és álomba merült.
Victor Franko kimeredt szemmel, álmatlanul lapult a sátor túlsó végében. Ettől az őrült fattyútól lúdbőrös lett a háta.

 

Reisman százados fel-alá járkált a laktanyaépület lapos tetején, fürkészte a tábort, suttogó beszéd foszlányait hallotta, de a szavakat nem vehette ki, mozgó alakokra figyelt, amelyek körvonalait nemigen látta... átkozta magát, amiért elvállalta ezeket az éjszakai őrködéseket, jóllehet parancsnokként senki sem kényszeríthette volna erre, még csak el sem várták tőle... azon tűnődött, vajon megszabadul-e valaha is attól az érzéstől, hogy küszöbön áll a baj; attól a nyomasztó szorongástól, hogy közeleg a végzet. Mi hajtja őt? Kudarcainak emléke? Rettegés az újabb kudarcoktól? Soha sem tud majd teljesen megbízni a foglyokban, lazítani a saját magára és az őrségre rótt életmódon? Bizonyos értelemben nekik volt a legnehezebb soruk, mert azzal, hogy ide vezényelték őket, ők is elítéltek lettek, szinte éjjel-nappal dolgozniuk kellett, kivéve az éjszakai őrségekkel megszakított túlságosan is szűkre mért alvást és a háromnaponkénti szabad éjszakát. Ezen a napon Bowren tizedes és a szolgálaton kívüli három katonai rendőr még a szabad éjszakájukat sem élvezhették.
A takarodó után Marston-Tyne-ba küldte őket. Miután óva intette őket, ne járjon el a szájuk, hogy hol táboroznak és mit művelnek, megbízta őket, hogy vigyenek vissza a magukkal hozott négy teherkocsi közül hármat és egy dzsipen térjenek vissza a Stokes-uradalomba. Boldogan vállalták a feladatot. Ha másért nem, hát hogy megszabaduljanak kis időre a tábort és a rabokat beárnyékoló komor légkörtől - pedig mindenki közül nekik lett volna a legnagyobb szükségük alvásra, bár az is lehet, hogy alvás helyett inkább néhány órás kikapcsolódást és kétes izgalmat választottak volna Stokesmouth faluban vagy másutt, ha egyáltalán megkérdezték volna őket. Arra gondolt, bárcsak ő maga is velük tarthatott volna... egy éjszaka Tess-szel... akárcsak néhány rövid óra vagy pár perc, hogy erőt merítsen kedvességéből, lágyságából, szenvedélyéből.
Az ő szemében Marston-Tyne fantasztikusan ellentétes emlékek helye... félelem, undor, halál - szerelem, szépség, élet... Vajon hűségesen vár-e rá Tess, mindaddig, amíg lehetősége nyílik, hogy elmenjen hozzá?... amint egyszerűen, kedvesen, a maga fiatal és vibráló módján megígérte, jóllehet ő soha nem kérte és nem is fogja kérni ezt tőle, még csak jogot sem formálhatott arra, hogy reménykedjen benne. Csodálatos volt, ami éppen vele esett meg... de vajon mit jelenthet ő a lánynak?... abból, amit múltja alapján remélhetett... amit jövője ígért neki. Egy pillanatra iszonyú vágyakozás, már-már gyötrelem fogta el, mert arra gondolt, hogy valaki más is azzá válhatott a lány számára, ami ő volt neki... és talán a jövőben is még azzá válhat valaki.
Miért nem tanulja már meg, hogy meglegyen éneikül?... és élvezze ezt az állapotot!
Margot Strathallanre gondolt... aki ott volt a közvetlen közelben. Annyira lefoglalta nehéz munkája, szinte megfeledkezett arról, hogy ott van... amíg meg nem jelent a sziklán... megzavarta az embereket... Úristen! Micsoda alkalmatlan, lehetetlen időpontot választott arra, hogy megjelenjen!... Nevetséges! Hacsak nem volt esetleg szánalmasan jól megválasztott, jóllehet bárdolatlan elhatározás; attól függ, milyen természetű aberrációban szenvedett... Úgy van, és őt magát is kizökkentette, az isten verje meg!... ott, abban a sajátosan idegen, magányos világában, amely látszólag gúnyolódik mindenen... amely, úgy tűnik, saját maga által épített börtön... és még mindig nem tudja, mi az oka... talán soha nem is tudja meg... Ringyó!

 

Reisman három napon át kíméletlenül hajszolta a foglyokat. Edzés, tanulás, fegyelem volt a mindennapos kenyerük. Annak a kiképzésnek az anyagát, amelyet más körülmények között hetek, hónapok alatt sajátíthattak volna el - s a többségük valóban ilyen hosszú kiképzést kapott annak idején -, most órák, napok alatt kellett újratanulniuk, újra elsajátítaniuk, újra magukévá tenniük. Erőltetett menetek a hatalmas uradalom egyik sarkából a másikba és végig a tengerparton; fel-le kúszás kötélen a tengeri sziklákon vagy fel-le kúszás mindazon nehéz tereptárgyakra, azok alatt és azokon keresztül, amelyeket Reisman csak képes volt kiötölni; zárt alakulatban alaki kiképzés a tábor területén, tornagyakorlatok, amikor már az áhított „tíz perc szünet”-et várták, gyors éjszakai menetgyakorlatok, amikor már-már azt hitték, hogy végeztek aznapra és kimerültén a sátrukba vonszolták volna magukat; s szüntelenül, szakadatlanul Reisman hangja: vezényel, hízeleg, nógat, fenyeget, oktat, a helyzetnek megfelelően változó hanghordozással, ritmussal, hangszínnel és hangerővel - hol a durva szleng, a katonai zsargon, a haverkodó hang; hol meg a lassú, gondos, tagolt tiszt-úriember-részidős értelmiségi szólalt meg valamelyikük fölött, ügyelve arra, hogy a maga szintjére emelje őket, megbizonyosodva arról, hogy valóban meg is értették-e.
A kiselőadásokat variálta és ismételte, kibővítette és finomította, olykor új tárgyakkal egészítette ki, ha úgy vélte, képesek már felfogni mondanivalóját: elsősegély, térképolvasás, iránytű, alapvető gyalogsági harcászati ismeretek, ismerkedés a fegyverekkel. Nem adta a kezükbe a fegyvereket, arról meg egyenesen szó sem lehetett, hogy használják azokat - egyelőre még nem. De megtanította őket az M1-es puska, a karabély, a 45-ös automata pisztoly, az M3-as géppisztoly, a gránátok kezelésére, újra megismertette őket a gyalogos katona alapvető, egyszerű fegyvereinek kezelésére, amit végül is el kellett sajátítaniuk, mielőtt továbbhaladva, bonyolultabb és érdekesebb dolgok tanulásába foghattak volna... ha megszolgálják a jogot, hogy ismét használhassák mindezeket... ha ő méltónak ítéli őket erre... ha megbízhat bennük.
Az időjárás változó volt, de ez nem számított. Meg kellett tanulniuk ügyesen mozogni a legkülönfélébb terepeken, minden időjárásban, éjjel és nappal - amíg Reisman részletesen és pontosan meg nem tudja, voltaképpen mi is lesz a küldetésük. Az idő óráról órára változott. Felhőszakadásszerűén zuhogott az eső, csattogva paskolta az embereket és a felszerelést, éjszaka tépte-cibálta a parányi sátrak vásznát, elárasztotta a vízlevezető árkokat, átáztatott mindent, a tábort elárasztotta a latrinabűz, a víz átszivárgóit az őrség laktanyájának tetőjén és bőrig áztatta a nyomorult katonai rendőröket, akiknek a szabad ég alatt kellett őrséget állniuk. Máskor viszont enyhe, már-már kellemes volt az időjárás, szinte a tavasz - és a partraszállás - előhírnöke.

 

Bowren tizedes volt az, aki elnevezte a rabokat... akitől csatakiáltásukat... voltaképpen identitásukat kapták.
Négy nappal a kiképzés megkezdése után hajnalban megjelent Reisman kis irodájának az ajtajában és gunyoros, de megnyerő komolysággal jelentette: - A piszkos tizenkettő felsorakozott, uram!
Reisman fölpillantott; éppen az előző este a rabok között kiosztott teszteket ellenőrizte, írásos válaszaik között akadtak egészen kitűnőek, voltak megfelelőek és gyengék is, egyesek írása pedig szinte olvashatatlan - Samson Posey a szavak közé kis rajzokat is beszúrt -, de Reisman elégedett volt a kiképzés e szakaszának eredményeivel. Sikerült közelebb férkőznie hozzájuk, dolgoztak, igyekeztek, gondolkodtak. Mivel összpontosítás közben zavarták meg, a szándékoltnál élesebben kérdezte: - Hát ez meg micsoda, tizedes?
- A piszkos tizenkettő, uram... várja magát - Bowren még egyszer megpróbálkozott egy kis meghajlással, lendületes karmozdulattal, mosolyogva, de hirtelen megijedt, vajon nem lépte-e túl a bajtársiasság határát, amelyre a százados hatalmazta fel az elmúlt napok során.
- Hallották már magától ezt az elnevezést?
- Nem hiszem, uram - válaszolta elkomolyodva Bowren. - Csak tréfáltam. Remélem, nem feltételezi, hogy zsarnokoskodom felettük... - Úgy gondolta, ahogy Morgan zsarnokoskodott felettük néha... ok nélkül... fölöslegesen durván vagy kegyetlenül... sokkalta inkább saját kielégülésére, mint azért, hogy segítsen a századosnak vagy embereinek.
- Tőlem úgy zsarnokoskodik felettük, ahogy kedve tartja - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Reisman. - Ha úgy véli, hogy az használ. Azt akarom, hogy szikárak, szívósak, mindenre elszántak legyenek. Ha itt nem viselik el, amit kapnak, nem viselik majd el ott sem, ahová küldik őket. Nem erre gondoltam. Sőt, azt hiszem, egyenesen tetszene nekik ez a becenév. Ezért is hagytam, hadd örüljenek ennek a mosakodási és borotválkozási balhénak. Csak hadd hallják meg... mondja meg az őröknek, használják ezt az elnevezést... A fenébe is, illik rájuk, nem igaz? - mondta és elnevette magát, azután fölállt, hogy kimenjen hozzájuk a táborba. - Kezdenek már igazán bűzleni.
Valóban bűzlöttek - igaz, nem annyira, hogy az ember ne közelíthetett volna hozzájuk, bár titkon ebben reménykedtek, ezt tárgyalták kérkedő beszélgetéseik során, s úgy gondolták, előbb-utóbb bekövetkezik ez az állapot, ha elég sokáig kitartanak. De valóban bűzlöttek - a mosdatlan testek izzadtságának és szennyének, a kutyafuttában bekapott fejadagok, a rettegés és a düh, a vízvezeték hiányának a bűzét árasztották. A szakállak és bajuszok - voltaképpen egyelőre csupán rövid borosták, amelyek némelyiken torzonborzan nőttek, másokon tömött, sötét szőrzetet alkottak, kosszal elkeverve - valamennyiük külsejét félelmetessé tették. Posey amúgyis félelmetesen festett. Odell is mindent elkövetett, hogy annak tűnjön vékonyka szőrpamacsaival.
Mindennap fölkínálták nekik a fürdés és borotválkozás lehetőségét, de mindannyiszor visszautasították. Ez volt az egyetlen fegyelemsértő mozzanat, amelyet Reisman elnézett. Reggelenként valóságos rítussá lett, hogy megjelent egy őr az ötgallonos vizeskannával, fölkínálta a raboknak, hogy mosakodjanak és borotválkozzanak meg, azután egyikük átvette a kannát, kiloccsantotta a vizet a földre, miközben a többiek mind zajosan tiltakoztak a víz ellen és hangosan nevettek. Hamarosan megjelent Reisman is, mire elült a nevetés és a dolgok visszazökkentek a megszokott mederbe. Reisman ezt a kis biztonsági szelepet engedélyezte nekik.

 

A százados ott állt előttük a tábor közepén. A rabok a földön ültek, a sátrakat már lebontották, a fejadagokat befalták, a szerelvények takarosan ott sorakoztak minden ember mögött - készen állottak a kivonulásra, amennyiben így szólna a parancs. Reisman gondolatban most már „piszkos tizenkettő”-nek nevezte őket, s bizonyos volt abban, hogy hamarosan ők is így gondolnak majd magukra valamiféle fordított, elfajzott erkölcs alapján, amely jól beválik az ő esetükben.
- Ma reggel megtanítom magukat arra, hogyan kell megölni valakit - jelentette ki magától értetődően a százados.
Némelyek meglepetten, mások valósággal megrökönyödve pillantottak fel. Reisman ekkor döbbent rá, mennyire nevetségesen hangzott, amit mondott. A jegyzőkönyvek szerint White-ot, Frankót, Poseyt, Jimenezt és Sawyert férfiak, Odellt egy nő meggyilkolásáért ítélték el; Maggotot, Levert, Smith-t, Pinkleyt, Wladislawt és Gilpint súlyos testi sértésért, amely már-már megközelítette a gyilkosságot, mindenesetre bőségesen elegendő okkal, hogy most itt legyenek.
- Megtanítom magukat arra, hogyan kell valakit ezzel megölni. - Felmutatta a kisujját. - Meg ezekkel. - Mereven feltartotta három ujját, közben hüvelykujját és kisujját keresztezte a tenyerén. - És arra is, hogyan védjék meg magukat fegyvertelenül, amilyenek most és amilyenek még jó ideig lesznek, pisztollyal, bunkóval, karddal, tőrrel vagy egy maguknál kétszer akkora pasassal... olyan Posey-félével szemben. Egyébként sohase próbáljanak meg megölni vagy akárcsak megütni bárkit is ezzel. - Ökölbe szorította a kezét. - Rendszerint több kárt okoznának magukban, mint benne, talán még a kézcsontjaikat vagy az ujjcsontjaikat is eltörnék vele. Nagy ön fájdalmas dolog.
Ismét felmutatta a kisujját. - Amikor azt mondom, hogy meg lehet ölni egy embert ezzel, természetesen csak szemléltetni akarom mondanivalómat. A tenyér éle az - beszéd közben mindig megmutatta, amiről szó volt -, amely a kisujjban végződik, ami remek fegyver, ha a többi ujjúnkat szorosan zárjuk hozzá, a hüvelykujjunkat pedig derékszögben kifeszítjük, s így megfeszítjük a csukló és az ujj közötti izomgerincet. Vegyék elő jegyzetfüzetüket és ceruzájukat. Morgan őrmester, legyen szíves kerítsen nekem egy faágat vagy egy fadarabot... körülbelül két hüvelyk vastagságú és több mint egy láb hosszúságú legyen.
A foglyok szerelvényükből előkotorták jegyzetfüzetüket és ceruzájukat. S most jegyzetfüzettel az ölükben, ceruzával a kézben feszülten vártak. Úgy festettek, mint egy osztálynyi iskolásfiú, akiken elvégezte pusztítását az idő vasfoga, de valahogyan mégis gyerekek maradtak.
- Az, amire most megtanítom magukat - folytatta Reisman -, a fegyvertelen támadás és védekezés tudománya, amit a japánok dzsiu-dzsicunak és dzsúdónak neveznek. Természetesen már hallottak róla, talán ismernek is belőle valamennyit... meglehet, katonáskodásuk idején tanították is maguknak, sőt éltek is vele. Az is lehetséges, hogy akadnak önök között, uraim, akiknek megvan a maguk kedvenc ölési módszere... amelyet talán alkalmaztak is. Kiképzésük egy későbbi időszakában lehetőségük nyílik majd arra, hogy ismereteikkel gyarapítsák a csoport tudását. Addig azonban az én módszerem szerint fogunk haladni. Meglepődnek majd, hányféle variáció és finomítás létezik! - Odapillantott Napoleon White-ra, hogy ismét aláhúzza a közöttük folyó régi vitát.
- Egyébként... hogy egy kicsit felvilágosítsam magukat arról, mi is az, amivel most foglalkoznak... nem a japánok találták fel a dzsúdót és a dzsiu-dzsicut - folytatta oktató hangon Reisman. - Kínai szerzetesek fejlesztették ki a tizenkettedik században. Tudják, az ő vallásuk tiltotta a fegyverhasználatot... Mr. Smith, magának nyilván értenie és értékelnie kell ezt... de hát mit tehettek ezek a szerencsétlen flótások, amikor szakadatlanul ki voltak téve nomádok és banditák támadásainak? Sok embert veszítettek, de az évek során olyan rendszert dolgoztak ki, amely valóban kemény ellenfelekké tette őket a közelharcban. Olyan időben történt ez, amikor a háború többnyire ember ember elleni küzdelemből állott. Akkoriban valóban bátorság kellett ahhoz, hogy valaki katona legyen, és komoly tudásra volt szükség, hogy élve kerüljön ki a harcból. A japánok azután lemásolták azt, amit a kínai szerzetesek elkezdtek... s tudjuk, hogy tökélyre vitték a dolgot... sőt, javítottak és finomítottak a módszeren. De nincsen rá szabadalmuk, nincsenek titkaik, amivel jobbak, erősebbek lehetnek nálunk. S vonatkozik ez a nácikra is! Én harcoltam mindkettőjük ellen és állítom, hogy nincsen monopóliumuk az erőszakra, a harcra vagy arra, hogy szuperemberek legyenek.
Morgan őrmester egy vastag ágat hozott Reismannek, miközben a foglyok szorgosan firkáltak jegyzetfüzeteikbe. Morgan ugyan nem látszott elragadtatva az ötlettől, de Reisman megmutatta neki, hogyan tartsa nyújtott karral, egyik végén keményen markolva az ágat.
- Figyeljenek! - kiáltotta oda a foglyoknak.
Egyetlen lendületes, hatalmas ütéssel tenyéréllel átvágta áfát.
- Néhány hét múlva bármelyikük képes lesz erre - mondta. - Maga is, őrmester. Semmi más dolguk nincsen, mint hogy gyakorlással megeddzék a tenyéréi izmát. Minden alkalommal, minden szabad percükben tenyérélükkel vágjanak rá a kezük ügyébe eső bármely kemény felületre. Próbáljuk csak meg... gyerünk... üssenek a földre. - A rabok megfeszítették a kezüket, kimerevítették hüvelykujjukat, ahogy a százados bemutatta nekik, azután nagy élvezettel ütni kezdték a földet. - Ami pedig a gyakorlati alkalmazást illeti, most bemutatom maguknak. - Morgan aggodalmasan hátrahúzódott, még mindig a kezében szorongatta a két fadarabot. - Ne féljen, őrmester, bízzék bennem. Csak egészen könnyedén fogom érinteni. Nem fejezem be az ütést.
Bemutatta nekik, hol kell az ellenfél szeme közé sújtani, pontosan az orra fölött, hogy eltörjék a papírvékonyságú csontot és a szilánkok belefúródjanak az agyba, ami azonnali halált okoz; hová kell pontosan az orr alá irányítani az ütést, azután átlósan felfelé nyesni a fül felé, amiáltal agyrázkódást vagy halált okozhatnak; s hogyan kell a test egész súlyát az ütésbe beleadva a gégefőre sújtani, ami biztos halált jelent Majd Morgan teli gyomrát megérintve a mellcsont alatt, bemutatta, hová kell belenyomni három merev ujjat, akár három tőrt, felfelé fordított tenyérrel a hasi idegközpontba, felszakítva a főütőeret; ilyenkor az erős belső vérzés idézi elő a halált.
Néhány fogoly hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy az áldozat szerepét játszó Morgan milyen kétségbeesett képet vág.
Reisman megszakította a bemutatót és mereven nézte őket. - Ne nevessenek - jegyezte meg hűvösen. - Soha ne nevessenek halálon, sebesülésen vagy emberi szenvedésen. Nem könnyű dolgok ezek. Nem nevetséges dolgok ezek. Ahhoz, hogy értelmük legyen, valamilyen célt kell szolgálniuk. Például önvédelmet... egy küldetés beteljesítését. Soha egyikük se fejezzen be egyetlen ilyen ütést sem... értik? Ha egymás között a támadást gyakorolják, csak jelezzék és könnyedén érintsék azt a pontot, ahová az ütést szánják... Semmi többet! Sok módja van annak, hogyan lehet valakit harcképtelenné tenni... megfosztani cselekvőképességétől... elhallgattatni... anélkül, hogy megölnénk vagy súlyosabban megsebesítenénk, és e módszerekre is megtanítom magukat. Csakis akkor alkalmazhatják ezeket céljuknak megfelelően, ha én engedélyt adok rá. Bárkinek, aki azt képzelné, hogy nagyokos... aki gyakorlatozás közben szándékosan megsebesíti ellenfelét... velem gyűlik meg a baja. S figyelmeztetem magukat, ilyenkor én sem fogom vissza az ütést. Egyelőre azonban ne foglalkozzunk a támadással, hanem összpontosítsuk figyelmünket a védelemre. Posey, álljon fel.
Samson fölállt és lelkesen előrelépett. Reisman az övén fityegő tokból kétélű kést húzott elő és markolattal előrenyújtotta. Samson iszonyodva hátrált előle.
- Vegye el! - parancsolt rá Reisman. - És támadjon meg vele!
- Nem - mondta, fejét tagadóan ingatva, halkan Samson.
- Vegye el, az isten verje meg és ugorjon nekem! Samson elvette a kést, keze tehetetlenül lehanyatlott, egész lénye rémületet és zavart tükrözött.
- Az ég szerelmére, ne kíméljen most, főnök. Mi ütött magába?
- Megsebesítem... jó embert... jó tisztet... nem akarom bántani... amikor utoljára verekedtem, megöltem egy embert.
- Megölt egy embert, mert az nem tudta mindazt, amit én tudok. Gyerünk, az isten verje meg... harcoljon!
De Samson csak állt és némán rázta a fejét.
- A fenébe is, miféle indián maga, Posey? Sziú? Apacs? ... Nem, navajo! ... Talán egy squaw!
Samson arca hitetlenkedve, haragosan elsötétedett, amint igyekezett nem meghallani a váratlan sértéseket.
- Én ute vagyok! - mondta hangosan és kihúzta magát. - Nem navajo... nem fehér ember... ute!
- Akkor az uték mind squaw-k, asszonyaik kurvák, gyermekeik porban fetrengő koldusok!
Samson állati hörgéssel előrevetette magát, kezét, amelyben a kést tartotta, reflexszerűen a magasba emelte. Reisman jobb alkarja villámgyors, begyakorolt mozdulattal villant fel, és útját állta a kést tartó kéz csapásának... ugyanakkor bal alkarja telibe találta Samson könyökhajlatát és visszahajlította az egész kart... bal kezével keményen markolta jobb csuklóját, s így a kést tartó kart satuba fogta... mindkét könyökét szorosan a testéhez húzta, egy gyors mozdulattal derékból előrehajolt, hátrafeszítette a kést tartó kezet, s vele együtt Samsont is. Az erőfeszítéstől remegő támadó vadállati ereje már-már átszakította a fogást, de Reisman kitartott és lefelé nyomta Samsont.
A kés kiesett Samson kezéből, ő maga nyögve a földre zuhant. Mielőtt a késért nyúlhatott vagy föltápászkodhatott volna, Reisman a fegyvert Bowrenhez rúgta és védekező állásba helyezkedett. Samson dühödt bikaként rontott neki, de mozdulatait nem hangolta össze, gondolkodás nélkül támadott, tökéletes áldozatként kínálkozott a következő lépéshez.
- Maga harcot akar... én harcolok! - ordította. Reisman bal keze Samson jobb csuklójára zárult... egyet fordult, egyet hajolt... jobb kézzel a felsőkart ragadta meg... azután kihasználva Samson lendületét és súlyát, feje fölött könnyedén a földre vetette.
Reisman ellenfele fölé hajolt, hogy megbizonyosodjék, nem sérült-e meg.
- Köszönöm, Posey - mondta mosolyogva.
Samson lassan tápászkodott fel, s kezdett felderengeni benne az új fölismerés, amely elűzte haragját. - Nem tréfás - mondta, mert tudta, valóban megölte volna a századost, ha az nem lett volna képes megvédeni magát - s a gondolattól iszonyúan megijedt, hiszen akkor bizonyára fölakasztották volna. Leverten visszaballagott a helyére. A körbenülők közül senki sem nevetett, és ez talán jó is volt. Tiszteletet éreztek az iránt, amit láttak.
Reisman fölvette a kétélű kést. A markolattal tenyerét ütögetve végigjáratta rajtuk a szemét.
- Aki úgy gondolja, elbír velem, lépjen előre! - vetette oda nekik kihívóan. - Mi a véleménye, Franko? Nem akarja megtorolni a sérelmeit? Nem? Nos White, nem lenne kedve? Egyszer azt mondta nekem, megragadná a kínálkozó alkalmat. Gyerünk, bátran.
A megszólítottak közül egyik sem moccant. De mosolyogva fölállt Archer Maggot. Hüvelykujjával Samsonra bökött.
- Egy nagy szart, százados. Ez az alak nem más, mint egy nagy rongybábu, aki nem akart bunyózni. Mongya meg azoknak a fiúknak, húzóggyanak hátra és ne markolásszák a puskájuk billentyűjét. Majd én elintézem magát, ahogy megérdemli, ők meg asszongyák majd, baleset vót, rendbe'?
Reisman könnyed ívben markolattal előre odadobta neki a kétélű kést.
- Magán a sor, Balhés! - mondta.
Archer Maggot elkapta a kést, és görnyedt testtartásban, bal lábbal kilépve óvatosan megindult a százados felé; bal karját előrenyújtotta az ütések elhárítására, kést tartó kezét közvetlenül a csípőjén tartotta, készen arra, hogy a legkisebb lehetőséget is megragadva lesújtson. Reisman egy szempillantás alatt fölmérte, hogy ezúttal olyasvalakivel akadt össze, aki tudja, mit akar. Maggot nem blöffölt. Amint óvatosan előrearaszolt, látszott, hogy roppant veszélyes ellenfél. Reisman előregörnyedt, port akart fölmarkolni, de Maggot követte a mozdulatát. Reisman erre visszahúzódott, tudta, nem kockáztathatja meg, hogy akár egy másodperc töredékére is fedezetlenül hagyja magát.
Mihelyt kartávolságnyira jutottak, Reisman ugrott... lábbal előre... balra elhajolt... bal rüsztjét beakasztotta Maggot bal bokája mögé... jobb lábát Maggot bal csípőjéhez szorította... hátraollózta és maga is hátravetette magát... esését kezével fékezte, s abban a szempillantásban fölemelte jobb lábát és sarkával teljes erővel Maggot hasába rúgott!
Maggot a gyomrához kapott, mindenről megfeledkezve kiejtette a kést a kezéből. Szája hangtalanul kinyílt, hápogott, levegő után kapkodott. Reisman fölvette a kést és Maggot fölé hajolt.
- Remekül csinálta - mondta. - Később, ha magához tért, bemutathatja a fogást a többieknek. Segítsen neki, Morgan.
Morgan és egy katonai rendőr fölemelte Maggotot, aki most már lélegzethez jutott, még nyögni is tudott. A helyére támogatták. Az egész jelenet villámgyorsan zajlott le. Maggot még mindig nem tudta, voltaképpen mi is történt vele, és ez még a vereségnél is inkább bántotta. Úgy látszik, ez az átkozott százados nemcsak halandzsázik, nemcsak csíkjai vannak, annyi már bizonyos - és magában megfogadta, hogy eltanul tőle mindent, s egy napon majd a saját trükkjeivel győzi le.
Reisman megvárta, míg elmúlt a szívdobogása, lélegzete ismét normálissá vált, és eltűntek a félelem és feszültség áruló jelei, amelyek verekedés után mindig fölismerhetők voltak hangjában. Azután megszólalt.
- Több mint száz fegyvertelen védelmi fogás van. Hasonlóak azokhoz, amelyeket az előbb Poseyval és Maggottal bemutattam. Olyan módszerek, amelyekkel megvédhetik magukat, felülkerekedhetnek, ha fegyveresen vagy fegyvertelenül magukra támadnak... fogások, amelyek segítségével kiszabadulhatnak az ellenfél szorításából, ha váratlanul támadott, vagy ha az szorosan fogja a testüket, a ruhájukat vagy birkózófogást alkalmaz. De a fegyvertelen védekezés egész tudománya mindössze öt egyszerű, alapvető elvből áll. Nem számít, mekkora vagy milyen erős az ellenfelük, sem az, milyen alacsonyak vagy gyöngék maguk. Ha elsajátítják ezeket az elveket, akkor magabiztosan, ügyesen fognak bánni a testükkel. Persze, nem mindent tanulnak meg ma vagy holnap vagy holnapután vagy akár egy hónap múlva, de mától fogva naponta három új fogást gyakorolunk, s mielőtt befejeztük ezt a táborozást, maguk már tudnak majd egyet s mást.
Magához intette Bowren tizedest és fölszólította, hogy alaposan vesse meg a lábát.
- Az első alapelv az egyensúly - kezdte Reisman. - Függetlenül attól, milyen testhelyzetben van valaki, valamilyen irányban kiegyensúlyozatlan. S pontosan ez az irány az, amelyet ki kell használniuk...
Bowrent használva edzőtársul, Reisman lassított mozdulatokkal bemutatta az öt alapelvet: hogyan kell kihasználni az ellenfél kiegyensúlyozatlanságát; hogyan kell ellene fordítani erejét és lendületét, úgy, hogy nem szegülnek szembe vele, hanem irányítják; hogyan kell fölhasználni az alsó hasi belső ferde izmokat mindennemű védekezés erőforrásaként; hogyan kell maximális erőt kifejteni az ellenség leggyöngébb pontjaira; végül, hogyan kell elkerülni gyakorlás közben a sérüléseket oly módon, hogy tudatosan különválasztjuk a védekezés nagyobb és kisebb akcióit - hogyan kell kibújni veszedelmes helyzetekből és fogást nyerni az ellenfél sebezhető pontjain anélkül, hogy az ellentámadást alkotó nyomást valóban ki is fejtsük.
- Nem olyasmi ez, mint amikor az ember pisztolyt fog valakire - magyarázta Reisman. - Fegyverrel sohasem szabad fenyegetőzni, ha nem akarunk lőni, és sohase lőjünk, ha nem akarunk ölni. Fegyvertelen védekezés esetén lehetőség van a mérlegelésre. Ismét felhívom a figyelmüket, hogy amikor egymással gyakorolnak, élniük kell ezzel a választási lehetőséggel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem küzdhetnek erőteljesen, nem támadhatnak vagy védekezhetnek határozottan. Csupán annyit jelent, hogy rendelkezésükre áll a másodperc egy töredéke és az edzések tapasztalata, hogy ne állatként, hanem emberként alkalmazhassák. Például megtörténhetett volna, hogy ebben a pillanatban Mr. Maggot esetleg enyhe hasfájás helyett heréinek elvesztését sirathatná, vagy Mr. Posey törött karral és kézzel ülne közöttünk...

 

Myron Odell egyre növekvő rémülettel és iszonyattal hallgatta a századost. Mindeddig nem félemlítette meg a ki képzés, jóllehet sehogy sem volt ínyére, hogy piszkos, büdös és hogy szüntelenül együtt kell lennie a többiekkel, akik ugyancsak mocskosak és büdösek. Még a testi erőkifejtésre késztető kíméletlen gyakorlatokat sem bánta, amelyek végén teljesen kimerült, de néha már erősebbnek, ügyesebbnek, sőt, eddig még sohasem tapasztalt módon büszkének is érezte magát - például, amikor a százados géppisztolysorozatot eresztett feléje. Leginkább az előadásokat kedvelte - sokat tanult belőlük, ráadásul a százados nagyon érdekesen beszélt. De a test test ellen feszülés, a durva küzdelem, amelynek az előbb tanúja volt, megborzongatta és hányingert keltett benne. Azok az utasítások pedig, amelyek a nyers erőszak alkalmazása előtt, s most azt követően hangzottak el, az a magától értetődő mód, ahogyan a százados a megnyomorításról és az ölésről szólt - kevés kétséget hagyva afelől, hamarosan mit fognak követelni tőle - arra késztette, hogy ismét menedéket keressen rég meggyökeresedett félelmei és kiegyensúlyozatlansága falai között, ahol mindenkor megbújhatott s bizonyos mérvű oltalmat találhatott, jóllehet gyávaságának mind az oka, mind az okozata fizikailag is émelygést keltett benne.
A százados befejezte az öt alapelv szemléltető bemutatását, majd ismertette azt a három védekezőfogást, amelyet aznap gyakorolni fognak. Odell úgy érezte, tehetetlen. Megértette a fogásokat, látta, hogyan kell alkalmazni azokat, de úgy érezte, nem tudná őket alkalmazni olyan emberek ellen, akik soha nem lennének tekintettel rá, akik soha lélegzetnyi szünetet se engedélyeznének neki, akkor sem, ha a következmény az lenne, hogy visszaküldik a börtönbe, azon leírhatatlan borzalmak közé, amelyek ott várnák,
- Rendben, fel! Párosával sorakozó! - vezényelt a Reisman. - Sátortársak egy párba. Posey, maga velem fog dolgozni. Franko, maga a tizedessel dolgozik.
Ez jó volt. Calvin Ezra Smith iránt Odell mást érzett, mint társai többsége iránt. Őtőle nem félt. Rámosolygott a vele szemben álló Calvinra, az pedig visszamosolygott rá. Cal érti, mi megy végbe benne. Cal nem veszi komolyan a dolgot.
A százados ismét bemutatta nekik azt a fogást, amely szerinte a legegyszerűbb, jóllehet ez volt valamennyi közül a leglátványosabb - azt, amellyel átdobta Samson Poseyt. Ezúttal hagyta, hogy Posey dobja át őt, közben bemutatta, hogyan kell sérülés nélkül, könnyedén földet érni. Posey közönyös arcán széles mosoly jelent meg, amikor sikeresen elvégezte a mutatványt.
A százados jelére Cal a többi támadóval együtt előrevetette magát. Odell keményen elkapta a csuklóját, keményebben, mint ahogy szándékában állott... még ennél is erősebben ragadta meg a felkarját... csavart rajta egyet... csípővel beleugrott Cal gyomrába... azután nagy ívben átdobta a vállán. Cal a hátával ért földet, elállt a lélegzete, Odell meg rémülten és bocsánatkérően sietett a segítségére.
- Semmi szükség sem volt arra, hogy ilyen durván csináljad, Myron - lihegte dühösen Smith.
Amikor ő volt a soros, nyomban visszafizette, ha lehet, még durvábban Odellnak, aki szabályosan ért földet, mert valami hatodik érzékkel fölkészült erre, s akár egy rugó, fölpattant. Egy-egy csuklófogást és testfogást gyakoroltak egymáson, nem túlságosan durván, s Odell végül nem is érezte magát olyan rosszul, mint ahogy várta. A százados ezután új párosítást rendelt el.
- Van-e valaki, aki elég erősnek érzi magát, hogy kiálljon Poseyvel? - kérdezte. Senki sem válaszolt. - Rendben van, majd tartalékoljuk őt a vizsgagyakorlatokra. Gyerünk, ismételjük meg, amit tanultunk.
Odell rámosolygott az ellenfeléül kapott Archer Maggotra. Maggot fenyegetően méregette.

 

Amikor Reisman meghallotta Odell fájdalmas sikolyát, nyomban ott termett nála. Odell kezét a hátára szorítva, féllábon ugrált.
- A veséjére sózott, Balhés - förmedt dühösen Maggotra a százados.
- A fenébe is, dehogy sóztam oda, százados! Biztos véletlenül belerohant a könyökömbe - felelte Maggot. - Én meg épp igyekeztem megvédeni magam, ahogy tanította nekünk.
- Magának mi a véleménye erről, Odell?
- Fogalmam sincs, uram - válaszolta rekedten Odell. Még mindig előre-hátra hajolgatott eltorzult arccal, de a fájdalma már csillapodni kezdett. Maggot minden fogásnál durvábbá vált, de ezt nem mondhatta meg a századosnak... legalábbis a többiek előtt nem... hiszen akkor Maggot még kíméletlenebbül bosszút áll rajta. - Ha ő így mondja, bizonyára így is volt.
- Szünet! - kiáltotta Reisman a foglyok felé. Karonfogva elvezette Odellt a csoporttól és halkan beszélt hozzá, hogy a többiek ne hallják. - Fél tőle, Odell?
Odell habozott, azután vonakodva beismerte: - Hát, igen... azt hiszem, így van.
- De Smithtől nem félt... Hogy lehet ez?
- Nem tudom. Talán, mert őt ismerem. Vele nincs semmi bajom.
- Mert a sátortársa... beszélgetnek... jóban vannak, igaz?
- Hát igen, biztos, gondolom így van.
- És mert nem fogta meg olyan durván, mi?
- Egy kicsit... úgy gondolom.
- És maga is kíméletesebb volt vele. Láttam ám magukat, hogy csak tettették az egészet.
- Nem mindig.
- Gondolom, tudja, mit használ ez majd maguknak, amikor valóban szükségük lesz rá? Semmit. Semmit a világon! - förmedt rá Reisman. - Hadd mondjak magának valamit a félelemről, Odell. Én magam sokszor begyulladtam, nem is emlékszem, hányszor. Aki azt állítja, hogy sohasem félt, hazudik, vagy hiányzik egy kereke vagy halott már. Nem kell szégyellnie a félelmét, Odell. Tulajdonképpen egyszer még jól is jöhet magának. A félelem éberebbé teszi. Kitágítja a pupilláját, ezáltal többet lát. A félelemtől erősebben lélegzik, erőteljesebben ver a szíve. Biztosítja testének azt a kis többleterőt és bátorságot, amelyre veszélyhelyzetben szüksége van. Mi a fenét képzel, mitől röppent át a sziklaperemen, amikor odasóztam magának az ólommal? A félelemtől - semmi mástól. De az jó félelem volt, mert segítette magát. Csak azt kell megtanulnia, hogy ura legyen a félelmének.
Visszatértek a csoporthoz. Néhány perc pihenő után a rabok ismét ellenfelet cseréltek és folytatták az edzést.

 

Napoleon White erős testfogással szorította Odellt, az pedig küzdött, hogy kiszabadítsa magát, ahogy Reisman tanította nekik.
- Nem tudom, az a nagyokos mit mondott neked, öregem - súgta Napoleon közvetlen közelről Odell fülébe -, de ha oda akarod nyekkenten! azt a nagypofájú hencegő alakot, hogy leszálljon rólad, akkor most jól figyelj ide.
Odell kiszabadította magát a fogásból és Reisman útmutatásának megfelelően az ellenszorítást kezdte alkalmazni, de mielőtt hatásos lett volna, elengedte ellenfelét. Napoleonon volt most a sor. Odell erősen próbálta fogni, s ez a vártnál keményebb munkának bizonyult.
- Az első, amire emlékezzél, hogy gyűlöld a pasast - morogta Napoleon. - Annyira kell gyűlölnöd, hogy a gyűlöleten kívül ne erezzél semmi mást. A legjobb talán, ha arra gondolsz, hogy az a krapek összeverte az anyádat vagy erőszakot követett el a kishúgodon.
- Nincs nekem se anyám, se húgom - sziszegte összeszorított foga között Odell, miközben inaszakadtából erőlködött, hogy megtartsa a fogást.
- Az úristen rohasszon meg, te kis hülye... akkor gondolj másvalakire, amitől gyűlölheted - motyogta Napoleon. Odell még erősebben szorította, de most már dühös volt.
- És akkor tegyél olyasmit, amit egyáltalán nem várt - mondta Napoleon, és kibújt a fogásból. - Például ilyesmit. - Villámgyorsan keresztezte a két kezét, megragadta Odell nyitott gallérját, ujjait a gallér alá nyomta, csak a két hüvelykujja volt kívül, azután úgy ollózott a két karjával, hogy Odell fojtogató nyomást érzett - és megértette, mire gondolt Napoleon.

 

Ötpercenként váltottak ellenfelet - kivéve Poseyt és a századost. Ahányszor Odell kibújt egy fogásból, kemény ütést kapott vagy adott, erősebbnek, magabiztosabbnak érezte magát. Amikor ismét szembekerült Maggottal, Balhés volt az, aki mosolygott, s Odell nézett rá komoran.
- Gyere csak egy kicsit közelebb, komám - kuncogott Maggot és feléje nyúlt.
Odell rápillantott, habozott, azon töprengett, vajon mi az, amiért leginkább gyűlölhetné. Maggot keze mélyen lent előrevágódott.
- Mégcsak tököd sincsen, te kibaszott buzi. Még tököd sincs.
Odell érezte, hogy egy tapogatózó kéz megragadja a herezacskóját, és abban a szempillantásban elöntötte agyát a vörös düh, de még hallotta a gúnyos még tököd sincs-et... és ismét hallotta annak a lánynak a hangját a glasgow-i profilaktikus klinikán, amint a maga félkegyelmű módján azt zagyválja: csak nem vagy homokos, és odanyúl neki, ő meg hátrál előle... és ismét eszébe jutott, milyen iszonyú verést kapott gyerekkorában, s újra érezte ágyékában azt a gyűlölt és tüzes fájdalmat...