Nagy távolságból, a hányingeren és elsötétedésen túlról egy hangot hallott kiáltani: „Odell!”, azután azt érezte, hogy izmos kezek sújtanak le rá és rángatják el valahová.
Kábultan, összetörtén, fájdalmasan rázta a fejét... meglátta a századost... egy pillanattal előbb még ott volt Archer Maggot is, és most nem értette...
- Mi a fene ütött magába, ostoba szamár? Megölhette volna! - Ez ismét a százados hangja volt.
- Hogy megöltem azt a lányt? ... Nem... Megmondtam nekik, hogy nem öltem meg azt a lányt... Nem tudom, mi történt.
- Nem azt a lány t! Maggotot! Mi történt itt?
Odell körülnézett, a homály kezdett elszállni a szeméről. Látta a földön elnyúlva fekvő Maggotot meg Bowren tizedest, aki fölé hajolva élesztgette, meg a többieket, akik mind rábámultak.
- Mi történt? - kérdezte kábultan.
- Fojtogatta... Maggot elájult... majdnem megölte!
S egyszeriben mindenre emlékezett... Maggotra, akitől rettegett és akit gyűlölt, amint káromkodva odanyúlt neki... a vörös robbanásra az agyában, amibe belekeveredett az iszonyú, emlékeibe vissza-visszajáró kín... arra a szegény halott kislányra Glasgow-ban... megütötte azt a lányt... igen, emlékezik, hogy megütötte... de hogy úgy ölte volna meg, ahogyan mondták, hát nem!... meg arra a nőre, aki lidérces emlékeiben még most is kísértette... az aljas, alattomos, alamuszi, szemforgató erkölcsprédikátor tanítónőre, aki kegyetlenül megleckéztette a meztelen nőkre leselkedő kis árvákat... ott verte, ahol a leginkább árthatott, ahol a legtöbb kárt okozhatta... amitől vörös-fekete robbanás borította el az agyát és megfeledkezett mindenről...
- Ártatlan vagyok - nyüszítette kétségbeesetten, eltorzuló arccal. - Uramisten, ártatlan vagyok...

 

5.

Március 10-én, egy pénteki napon késő délután Stuart Kinder százados meglehetősen idegesen érkezett kocsiján a Stokes-uradalom kapujához. Nem jelentette be magát előre, de Reisman pontosan elmagyarázta neki, hogyan jut oda ha ez szükségessé válna. Aktatáskájában ott lapult azoknak a projektív és pszichometrikus teszteknek a megdöbbentő és cáfolhatatlan elemzése, amelyeket még a Marston-Tyne-ból való elindulásuk előtt sikerült elvégeznie a rabokkal. Kinder azt remélte, még nem késő változtatásokat végrehajtani a csoportban.
Az uradalom kapuja zárva volt, nem nyújtott valami vendégmarasztaló látványt. Kinder szuszogva rángatta a súlyos, függőleges csappantyús reteszt és megkönnyebbülten állapította meg, hogy nincsen lelakatolva - bár, amikor jobban utána gondolt, nem volt biztos afelől, vajon biztonsági szempontból helyeselhető-e az efféle lazaság. Éppen a biztonság miatt mondott le arról, hogy sofőrt vegyen igénybe (pedig beosztásánál fogva hivatalból járt volna neki gépkocsivezető), s Londonból egyedül jött le a törzs egyik tiszti kocsiján - úgy érezte, Reisman százados bizonyára helyesli majd ezt a döntését.
Kinder kitárta a kapu szárnyait és behajtott, közben egyre gyötörte a gondolat, hogy ezt előtte már más is megtehette. Azon töprengett, vajon először ne tegye-e tiszteletét az ittlakó angol hölgynél - az apja igen magas rangú tábornok - de azután úgy határozott, hogy nem látogat el hozzá, mert Reisman kapitány a lelkére kötötte, hogy a hölgy egyik legfőbb kikötése, amikor a birtokot használatra átengedte, az volt, hogy soha senki se zavarja. Kinder lefordult a kocsiútról, még zötykölődött egy keveset a földeken abban az irányban, ahol a tábort sejtette, azután leállította a kocsit. Visszament a kapuhoz, becsukta, majd elrejtőzött a bokrokban, ahonnan szemmel tarthatta az utat.
Húsz percen át türelmetlenül várakozott, újra meg újra a karórájára pillantott, végül elégedetten elmosolyodott, mert megérkezett a híradók kocsija, és egy telefonos raj nyomban munkához is látott. Elégtétellel figyelte, hogy feladatának és összeköttetéseinek vagy talán a rangjának a presztízse milyen kézzelfogható eredményekkel jár.
A napokban megkísérelte, hogy telefonon érje el Reismant, és megrökönyödve értesült, hogy a kiképzőtáborban egyáltalán nem szereltek fel telefont, de semmiféle más távközlési vonalat sem építettek ki; az összeköttetést csak az biztosította, hogy az őrszemélyzetből időnként futárként küldtek egy katonai rendőrt. A kastélyban volt ugyan telefon, de Kindernek és az Amnesztia-akcióban részt vevő valamennyi többi tisztnek kifejezetten megtiltották, hogy oda telefonáljon.
Reismannek nyilván rögeszméje az elszigetelődés, bár úgy tűnik, titkosszolgálati elöljáróját, akinek Kinder aggodalmaskodva fölvetette ezt, csöppet sem zavarja, Armbruster őrnagy tréfálkozva azt javasolta, állítsanak be postagalambokat. - Tudja, néha valóban alkalmazzuk őket a munkánk során - mondta mosolyogva. - Ne fájjon a feje Johnny miatt. Megszokta, hogy ha megkapja a parancsot, a továbbiakban mindent egyedül old meg. És el is végzi amivel megbízták. Ha szüksége lesz rá, majd kapcsolatba lép magával.
Stuart Kinder azonban távolról sem érezte ezt megnyugtatónak, így azután maga vette kézbe a dolgokat. Azok a katonák, akik most odakint az úton dolgoztak, szolgálati úton közvetett, de rendkívül sürgős jelzésű parancsot kaptak, hogy egy meghatározott időpontban érkezve ágaztassanak le egy tábori telefonvonalat az országot átfogó, hatalmas híradó hálózatból, lehetőség szerint temessék be vagy álcázzák a huzalokat, majd minél gyorsabban távozzanak és a kapunál egy telefonkészüléket, továbbá két mérföld távolságra elegendő, dobra tekercselt huzalt hagyjanak. A katonáknak fogalmuk sem volt, tulajdonképpen honnan kapták a parancsot vagy hogy ki fogja használni a telefont.
Mihelyt a híradókocsi eltűnt a szeme elől, Kinder visszament az autójához, beült és áthajtott a mezőn. Talált egy kocsicsapást, ezt követte az erdőn át, egészen a bekerített táborig. Itt kiszállt a kocsiból, s nyomban meghallotta a zárt alakulatos kiképzés vezényszavait, a menetelő lábak dobaját. Elhaladt a kilátást akadályozó laktanyaépület mellett, megkerülte kívülről a tábort, közben gyorsan szemügyre vette a laktanya, a kerítések és az őrtornyok elrendezését, s magában csodálattal adózott Reisman munkájának. Egyszerre csak megpillantotta a rabokat és - elakadt a lélegzete!
- Örülök, hogy látom, Stu - hazudta Reisman. - Mi szél hozta erre? Remélem tájékoztatást hozott küldetésünkről.
Kinder komoran leült a priccsre - ezenkívül csak egyetlen ülőalkalmatosság volt a szobában: Reisman széke - s megvárta, amíg az őt odakísérő katonai rendőr becsukja a barakkbeli kis főhadiszállás ajtaját.
- Nem - rázta tagadólag a fejét -, semmi ilyesfélét, hála a nagy égnek. Rosszabb, mint amitől tartottam. Ezek a tesztek, amelyeket kiosztottam közöttük... Határozottan többségben vannak a lobbanékony és primitívebb típusú érzelmi reakciók a rendezettebb, jól integrált reakciókkal szemben...
- Csaknem?
- De igen! Néhányan... meglehet, a többségük... lélektanilag a lehető legrosszabb választást jelentik az előirányzott feladat szempontjából.
- De ha jól értettem, éppen ez a célja az egész akciónak?
- Ez volt... Úgy értem, valóban az... de erre azért nem voltam elkészülve... Pszichoneurózisok, hisztériás, szorongó állapotok, rögeszmés-kényszerképzetes esetek, pszichopata személyiségek, szellemi fogyatékosok... Bármilyen torzulást említ, valamelyiküknél kimutatható. Úristen, akad közöttük, akit nem is lett volna szabad besorozni, hát még bizalmas, titkos feladatra kijelölni!
- Stuart, Stuart, Stuart - mondta halkan Reisman. Kinder annyira kétségbeesettnek látszott, hogy valóban megesett rajta a szíve. - Én ezt minden teszt nélkül megmondhattam volna magának. Az igazság az, hogy meg is mondtam... Megmondtam magának, megmondtam mindenki másnak is, de senki sem figyelt rám.
- John, most már csak egyet tehetünk - mondta Kinder. - Néhány új embert kell behoznunk... a legrosszabbak helyettesítésére.
Reisman felpattant, akár egy anyatigris. - Egy nagy frászt! - ordította torka szakadtából. - Még hogy azok után, amit végigcsináltam velük. Mindenben hallgatok magára, de ezen a ponton nem engedek. Ragaszkodom hozzájuk, ők is ragaszkodnak hozzám! Hát nem így akarta maga is? Maga és a tábornok és az ezredesek, meg az egész bagázs a Baker Street-i tanácskozáson... meg a titokzatos barátai a főhadiszálláson vagy Washingtonban vagy mit tudom én, hol a pokolban, ahol kifőzték ezt az egészet. Meghatározták a játékszabályokat, a játszma megkezdődött. Itt nem lesz semmiféle változtatás, hacsak nem én változtatok, de akkor meg is lesz rá az okom. Az emberek tudják, miről van szó és azt is, hogy az okok között nem szerepelnek a maga pszichológiai-szociológiai halandzsái. Hogy úgy mondjam, amit Reisman összekötött, azt ember el nem választhatja. Hát erről van szó!
Kindert meglepte, Reisman milyen hevesen védi a foglyokat, kissé meg is bántódott, amiért haragjában, meggondolatlanul ócsárolta az ő hivatását, de azután úgy döntött, hogy egyelőre napirendre tér a sértés fölött.
- De hát nincsen szüksége segítségre? - kérdezte. - Nézzen csak rájuk. Szemmel látható, hogy még a fegyelem is megbomlott.
- Egy fenét! Hogy érti ezt?
- Nem vártam, hogy tükörfényes lesz a bakancsuk, de azt igen, hogy legalább olyan legyen a külsejük, mint amikor elindultak Marston-Tyne-ból... hogy megmosdva, borotváltan, tisztán találom őket. Most úgy festenek, mintha egy álló hónapja az arcvonalon lettek volna, méghozzá a legkezdetlegesebb viszonyok között.
- Ez a közszellem - mondta Reisman. - Várjon csak, amíg meg is szagolja őket. S mielőtt beállna a javulás, még jócskán romlani is fog a helyzet. - Végül elmagyarázta Kindernek, hol tart a piszkos tizenkettő.
Kinder aggódva hallgatta Reisman beszámolóját a kiképzésről, meg arról, miért ilyen az emberek külseje.
- Szóval azt mondja, hogy jól haladnak? - Még mindig alig akarta elhinni.
- Hát persze. Újra katonákként kezdenek viselkedni és gondolkodni is... még ha nem is festenek valami jól és nem illatoznak.
- Hát ez remek - sóhajtott fel megkönnyebbülten Kinder. - Istenemre mondom, lehet, hogy beválik, John! - kiáltotta fölvidulva. - Másmilyen... mindennel ellentétes... de azért lehet, hogy mégiscsak beválik. - Visszagyömöszölte a papirosköteget az aktatáskájába, de nyomban előhúzott egy másikat és meglengette. - Egy mottó... csoportidentitás... Igen! Ha azután azt a negatív gyűjtőpontot a célunknak megfelelően tudja formálni, a csoport valóban többé válhat, mint egyedei összegévé... természetesen, ha ez alapos, kemény kiképzéssel járó szakértelemmel és öntudattal jár... Akkor aztán fölmutathatunk valamit! Egy mottó... lobogó... Igen! Milyen bölcs dolog! Úgy van... ez jól megalapozott pszichológia. Emlékszik még, mit csinált Bonaparte Toulon ostrománál?
- Nem.
- Még csak tüzérségi tiszt volt, de már akkor is lenyűgöző volt a született pszichológiai érzéke! Egyik ütegét olyan veszélyes helyre ásta be, hogy mindenki azt mondta, nem talál katonákat, akik ezt az állást tartani tudnák. Ő viszont elhelyezett egy feliratot: „A félelem nélküli tüzérek ütege”, és soha nem fordult elő, hogy ne lett volna elég katonája az ágyúihoz. Ugye milyen pompás ötlet? Tudja, voltaképpen az ilyesmiért akartam lejönni ide, csak azután megrémültem a tesztek eredményétől... Motiváció! Tucatnyi ötletem és tervem van... filmek, felolvasás, diavetítések, előadások... rengeteg az anyagom, majd később hozom le... És újabb tesztek... még távolról sem végeztem a teszteléssel. - Egyszerre csak eszébe jutott a telefon, mire megrovóan, mintha egy vásott kölyökhöz szólna, azt mondta: - Már többször megpróbáltam felhívni!
- Nincs telefon - válaszolta kurtán Reisman.
- Igen, megtudtam... legnagyobb bosszúságomra. Vettem magamnak a bátorságot és kihozattam egyet... természetesen nagyon körültekintően. Megtalálja a kapunál: már fel is van szerelve, s elegendő huzal is van, hogy ne csak ide lehessen kihozni, hanem ha úgy tetszik, ki a terepre is. Csak magára vár.
Reisman jó képet vágott az elkerülhetetlen csapáshoz, valójában egyáltalán nem akart telefont. Ezek a zajos, idegesítő holmik nem engedik nyugodtan dolgozni az embert.
- Ez nagyon figyelmes volt magától, Stu - mondta. - Valóban szerettem volna fölhívni a barátnőmet. Meg kell tudnom, hogy van.
- Tulajdonképpen azt reméltem, hogy ennél komolyabb célra fogja használni.
- Például mire?
- Kapcsolattartásra a londoni főhadiszállással.
- Stuart... ez itt a főhadiszállás. Ahol most éppen ül.
- Hát igen... gondolom, tényleg így van - ismerte be csüggedten Kinder. - Egyébként hol alhatnék? Remélem, fenntartott nekem egy szobát.
Reisman nem gondolta, hogy Kinder hosszabb időt tölt majd náluk - valójában egyáltalán nem is számított a látogatására. Lehet, hogy még hasznát is veszi. Feltétlenül jól jön neki eggyel több ember, levehet némi terhet a parancsnokról és az őrszemélyzetről, feltéve, hogy visszatarthatja a kialakult rend felbolygatásától. Ráadásul gondot okozott neki néhány kérdés, s ezekre Kinder esetleg választ tud adni.
- Elalhat idebent is, Stu - mondta. - Azt hiszem, itt elég kényelmes lesz.
- Nem, dehogyis, nagyon kedves magától, de semmiképpen sem foszthatom meg az ágyától.
- Nem használom - adta meg a magyarázatot Reisman.
- De akkor hol alszik?
- Egy kétszemélyes kis katonai sátorban, odakint a táborban, a foglyok között. Kinder csak egy pillanatig habozott, majd - mintha minden óvatosságot merészen fölrúgna - kijelentette: - Ha nincsen ellenére, követem a példáját. Ha valóban meg akarom tudni mindazt kis csoportunk haladásáról, amit célul tűztem magam elé, akkor a lehető legnagyobb mértékben osztoznom kell a tapasztalataiban... természetesen a megfelelő határok között.

 

Közelebbről a rabok még félelmetesebbnek hatottak Kinder számára, de pontosan úgy viselkedtek, ahogy Reisman megjósolta. Kinder figyelte, amint befejezték a táborban a napi kiképzést, sátrat vertek, gyorsan, ügyesen vizlevezető árkokat ástak, majd fölsorakoztak a takarodóhoz. Szálfaegyenesen álltak, feszesen tisztelegtek és pillantásuk tiszteletteljesen kísérte a lobogót. Luis Jimenez engedte le a zászlót; Reisman már korábban elmagyarázta Kindernek, hogy naponta más-más részesül ebben a megtiszteltetésben.
Kinder harctéri tartalék fejadagot evett Reismannel és a többiekkel, elutasította az ajánlatot, hogy a laktanyában meleg vacsorát kapjon az őrszemélyzettel együtt. Sotto voce megvallotta, hogy még soha életében nem nyílott alkalma efféle tartalékadag fogyasztására, így azután egyenesen örült az élménynek, kiváltképpen, mert tudta, a sorkatonák utálják ezt a kosztot; kötelességének érezte, hogy megkóstolja, tulajdonképpen már régen meg kellett volna tennie, mondta.
- Nem is rossz - jegyezte meg, minden falatot hosszasan és gondosan megrágva. - Nem értem, miért siránkoznak emiatt.
Eleredt az eső.
- Remélem fölkészült a táborozásra - mondta Reisman.
- Igen. A kocsiban hagytam a cuccomat. Egy perc és itt vagyok - felelte Kinder, s elindult a laktanyaépület felé.
- Remélem, hozott gyakorlóruhát is.
- Persze.
- Okosabb, ha máris fölveszi, Stu.
- Alváshoz? Ne beszéljen szamárságokat. Van nálam pizsama.
- A menetgyakorlathoz. Még nincs vége a napnak. Reisman a foglyokat és az őröket a laktanyaépületben gyűjtötte össze, mindenkin esőköpeny és könnyű tábori szerelvény volt. A sátrakat otthagyták. A zsúfolt, dohos teremben Stuart Kinder undorodva húzta az orrát. Szó ami szó: átható, kellemetlen testi kipárolgás szaga töltötte be a termet.
- Ma éjszaka felderítő járőrbe mennek, méghozzá teljesen önállóan - jelentette be Reisman a foglyoknak. - Kinder százados, az őrszemélyzet és én csak megfigyelőkként tartunk magukkal, meg hogy felügyeljünk arra, nehogy valami rossz fát tegyenek a tűzre. Minden felmerülő problémát maguknak kell megoldaniuk. A gyakorlat célja, hogy meggyőződjünk térképolvasási és iránytűkezelési ismereteikről.
Kindernek feltűnt, hogy az őrök karéjban körülveszik a foglyokat - látszólag oda sem figyelve, valójában azonban éberen, fegyverüket állandóan készenlétben tartva. Észrevette, hogy hárman hiányoznak: a tizedes és két katonai rendőr. Amikor Morgan őrmesteren akadt meg a tekintete, megborzongott. Különös alak. Jó lenne, gondolta, alapos pszichológiai vizsgálatnak alávetni. Eltűnődött, vajon milyen hatással lehet Morgan jelenléte a foglyokra.
Reisman elővette az uradalomról sajátkezűleg rajzolt tereptérképet és kiteregette az asztalon. Ujjával egy vörös vonalat követett, amelyet egy katonai tárgyakat feltüntető átlátszó lapra rajzolt. - Ezt az útvonalat fogják követni. Küldetésük célja, hogy ellenőrizzék, a térkép helyesen tünteti-e fel az útvonal menti tereptárgyakat, s ha nem így van, a borítólapra bejelölt kiigazításokkal térnek vissza. Nem okozhat nehézséget maguknak... már éppen elégszer jártak ezen a terepen. Gilpin, maga veszi át a csoport parancsnokságát, maga ad ki a menetelésre és felfejlődésre vonatkozó minden szükséges parancsot. - Tulajdonképpen Napoleon White-ra szerette volna bízni a parancsnokságot, hogy drámaibban szemléltesse a helyzetet Kindernek, de nem mutathatta ki, kik a kedvencei. A többieknek is meg kellett adnia az esélyt - s Gilpin szintén rendelkezett a jó parancsnok tulajdonságaival. - Sawyer, maga a kettes szám. Posey, maga lesz a hármas szám. Maguk lesznek az utóvéd, gondoskodnak arról, hogy mindenki szedje a lábát. - A karórájára pillantott. - Nem egészen két és fél óra múlva vissza kell érniük.
- Nincs órám, uram - mondta Gilpin.
- Kinder százados, kölcsön adná a magáét? - kérdezte Reisman.
- Természetesen - felelte idegesen Kinder. Lecsatolta az óráját és Reisman átnyújtotta Gilpinnek.
- Rendben van, Gilpin, vegye át a parancsnokságot. Maga alá rendelek mindenkit - jelentette ki Reisman.
Gilpin egy pillanatig tétovázott. - Azt hiszem, semmi közöm hozzá, uram - mondta azután -, de hol van a tizedes és két őr? Kimenőjük van?
- Jól mondta, Gilpin - bólintott Reisman. - Semmi köze hozzá. Induljon az oszlop!
Miközben a kivonuló alakulat mögött lépdeltek, Reisman megállította Kinder t és odasúgta neki: - Ne aggódjon az órája miatt, Stu. Nem lopásért kapták el. - Levette válláról a géppisztolyát és odanyújtotta neki. - Tudja kezelni?
- Soha életemben nem lőttem még vele.
- Csak dobja azért a hátára - biztatta Reisman. - Azok úgysem tudják meg, hogy nem ért hozzá.

 

Amint előrebotorkált a sötét, zajos, esőtelítette éjszakában, nyomon követve a sorban előtte haladót, akinek körvonalait alig tudta kivenni, Victor Franko maga sem volt bizonyos afelől, vajon ötlete éppen akkor támadt-e, mivel az alkalom olyan pompásnak ígérkezett vagy pedig csupán egy régóta dédelgetett, nagyobb terv része volt. Napok óta nem gondolt komolyabban szökésre, de a terv szüntelenül ott motoszkált a fejében, ott kísértett gondolatainak peremén. Elhitte a századosnak, amikor az kijelentette, hogy innen nincs szökés; elég gyakran megismételte ezt a közlését, és iszonyú egyértelműséggel helyezte kilátásba a megtorlást.
De amikor Franko most pillanatnyilag egyedül találta magát, felötlött benne, milyen könnyen el lehetne tűnni. Egyszerűen csak meg kellene húzódnia és elrejtőznie a szurdokban, vagy lekuporodni a bokrok mögé, vagy egy kedve szerinti irányban elindulni. Nem véglegesen persze, csak mímelni a szökést, ellógni egy kicsit, kipróbálni és megállapítani, meddig jut el anélkül, hogy elkapnák, majd újra csatlakozni a visszatérő többiekhez, amikor már közel járnak a táborhoz. Senki sem venné észre a hiányát. Az osztag hosszan elnyúlva vonult, jómaga valahol a sor közepén baktatott. A százados meg az őrök távolabb, a szárnyakon és az utóvédben helyezkedtek el. De még ha el is kapnák - végtére is nem igazából próbál megszökni -, csak annyit kellene mondania, hogy eltévedt a sötétben. De hogyan is tudná biztosan, hogy nem szökhet meg, ha meg sem próbálja?
Leereszkedett egy vízmosásba, majd ahelyett, hogy a túloldalon ismét fölkúszott volna, hogy kövesse a járőr többi tagját, a szakadék mentén elindult a kastély irányába; időnként meg-megállt egy-egy bokor mögött, visszatartotta a lélegzetét, azután amikor az utolsó fogolytársa és az őr is eltapogatózott mellette a nedves éjszakába, szinte ujjongani lett volna kedve.
Az urasági kastély - és az a nő. Úgy számított, odaérhet és bőségesen áll idő a rendelkezésére ahhoz is, hogy még visszajusson. Ha bárki észrevenné, hogy hiányzik, majd falaz neki, ahogy ő is falazna bármelyiküknek. Ha a százados vagy valamelyik őr fedezné fel, hogy nincsen velük, akkor persze gáz lenne, de még akkor is idejében visszaérhet.
A nőnek abban a házban majd azt mondja, hogy különleges megbízatása van - egyéni kiképzést kap. Persze nem fest valami megnyerőén, de a fenébe is, háború van, nem igaz, és mindent meg kell tenni az angyalbőrbe bújtatott fiúkért. Mindenesetre most itt van, lelécelt egy ilyen gyönyörű éjszakán. Nem akar ő mást, csak beszélgetni vele, megnézni, milyen szép belülről a háza. Az is lehet, hogy a nő megkínálja majd egy pohár itallal, vagy valami tisztességes harapnivalóval. Talán még többről is szó lehet... talán még többről is, s úristen, már a puszta gondolatra vadul rohanni kezdett, nehogy időt veszítsen és elszalassza az alkalmat, meg-megbotlott láthatatlan akadályokban, el is esett, észre sem vette a lábába kapó aljnövényzetet és az arcába csapó ágakat, amint elszáguldott közöttük... ennél jóval erősebb kín gyötörte, már ízlelte a győzelmet, azt a leírhatatlan örömet, hogy alaposan átveri őket, és akkor megpillantotta a nagy épület sötét körvonalait a szélkorbácsolta esőfüggönyön át és megindult a kocsifelhajtón...
Bowren tizedes olyan erővel s olyan villámgyorsan ütött, hogy Franko fel sem ocsúdhatott. Egyszerre csak a földön találta magát, fogai nekikoccantak a kocsifelhajtó murvájának, jobb karját, iszonyú fájdalmat okozva, valaki magasan fölrántotta a hátára, azután a bőrig áztató eső hidegénél is hidegebbet érzett: jeges fegyvercsövet a tarkóján.
- Nem moccan, Franko! - förmedt rá Bowren. - S eszébe se jusson valami dzsúdófogás, amit nálunk tanult.
Franko vinnyogni kezdett. - Könyörgöm, tizedes, ne tegye! Eltévedtem. Nem tudtam, merre megyek! Nem tudtam, mit teszek! Istenemre mondom, nem tudtam!
- Most aztán befejezte, öregem! Itt aztán bevégezte, tetves rohadék! - lihegte Bowren. - Most megkapja, ami kijár magának. Föl! - Elengedte Franko karját, lassan hátrább húzódott, de 45-ösét továbbra is rászegezte. - Így... szépen, könnyedén... és ne tegyen egyetlen hibás mozdulatot se, vagy nem éri meg az akasztását! Hallja, öregem... magát és a haverját, Morgant, az isten is egymásnak teremtette... most azután együtt mennek valahová, úgy bizony!
- Nem... - kapkodott levegő után Franko.
- De igen, maga beszari, alattomos rohadék! - Bowren leköpte. - Mindazok után, amit a százados tett magáért... mindazok után, amit elmondtak magának... megpróbál meglógni!
- Nem! Igazán nem! Téved, Bowren! - fogta könyörgésre Franko. - Isten engem úgy segéljen, nem akartam én meglógni. Engedjen vissza! Csak engedjen vissza most az egyszer a többiekhez! Ha akarja, vigyen vissza maga! Senki sem tudja, hogy nem voltam ott!
- Indulás a táborba, Franko - parancsolta Bowren. - Majd ott megvárjuk Reisman századost.
Franko a zuhogó esőben térdre vetette magát a murvás kocsifelhajtón, úgy esdekelt: - Könyörgök! Ne mondja meg a századosnak! Könyörgök, ne mondja meg neki! Maga tudja, mit fog csinálni! Visszaküldi Morgan! Beraknak abba a szobába! Kötelet dob a nyakam köré! Fölakaszt! Könyörgök! Mindent megteszek, amit mond... mindent, amit csak akar!
Bowren abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak halna meg Franko... tűnne el, mintha sohasem létezett volna. Mélységesen undorodott tőle és erőnek erejével le kellett gyűrnie a vágyat, hogy beverjen neki egyet... belelőjön 45-ösével a pofájába és befejezze egyszer s mindenkorra az ügyet!
De a pillanat elszállt... és már egyiket sem tudta megtenni. Elpárolgott a forró düh, a tettlegesség vágya, csak jeges szánalmat és megvetést hagyva maga után... eltompítva még a kötelességteljesítés érzését is. Bowren émelyegve gondolt arra, hogy egyszerre csak élet és halál urává vált. Ingerülten törölgette magát, az eső a szemébe folyt és patakokban csörgött az arcán, feszülten gondolkodott, vajon mi lenne a helyes teendő, rámeredt Frankóra és lelki szeme előtt látta kötélen lógázni - holtan és iszonytatóan, ahogy már másokat is látott.
- Még egy esélye van - szólalt meg azután halkan. - Ez minden, amit tőlem kap, Franko. Soha többé! Nem láttam magát. Nem tudok semmiről. Álljon föl és hordja el az irháját. Keresse meg a többieket és el ne mozduljon közülük.
Bowren utána nézett a futásnak eredő Frankónak. Tudta, milyen nyomasztó felelősség nehezedik a századosra, és semmi kedvet sem érzett, hogy átvállalja!

 

Stuart Kinder ott állt a tábor kapujában Reisman mellett, s együtt számolták a beérkező foglyokat. Hiánytalanul megvolt valamennyi, jóllehet a menetelés közben néha annyira széthúzódott a lánc, hogy Kinder sohasem volt biztos abban, nem hiányzik-e valaki; az igazat megvallva, nagyon aggódott, de nem akart közbelépni, s így inkább hallgatott. Nyomasztotta az is, hogy ha a körülmények úgy hozzák, használnia kell a géppisztolyt. Vajon lenne-e bátorsága... elegendő kötelességérzete... dühe... vagy bármi, ami képessé teszi az embert, hogy meghúzza a ravaszt azzal a szándékkal, hogy öljön vagy megsebesítsen valakit? Fegyveres ellenségre - igen, egészen biztosan képes lenne rá. De lőne-e valakire e tizenkettő közül?
Reisman az órájára pillantott. - Nem is rossz - jegyezte meg -, feltéve, hogy megtalálták valamennyi hibát, amit belerajzoltam a térképbe. - Oldalzsákjából jelzőpisztolyt vett elő és világító rakétát lőtt fel a tenger irányába az esős, felhős égboltra.
- Ez meg mire jó? - kérdezte meghökkenve Kinder.
- A báránykák biztonságosan beérkeztek - válaszolta Reisman. - Odalent a tengerparton egy vacogó, átázott katonai rendőr átkoz engem, egy másik meg a birtok túlsó végében káromkodik. Bowren tizedes a tábor és a főkapu között kószál valahol. Erről jut eszembe... az alakulatnak nincs szállítótisztje. Legyen szíves intézze el ezt nekem, akkor előléptethetem Bowrent.
- Boldogan - mondta Kinder. - Írja föl nekem, és amint visszaérek Londonba, elintézem.
A laktanyaépületben Kinder érdeklődéssel hallgatta a foglyok beszámoltatását. Körülállták az asztalt, amelyre Reisman kiterítette a tereptérképet. Glenn Gilpin őrjáratvezetőként jelentést tett a csoport nevében, s erőnek erejével azt bizonygatta, milyen remekül viselkedtek valamennyien a menetgyakorlat során, kiemelve, hogy mindenki megtette a magáét a térkép kijavításában. Látszott, hogy kínos és sehogy sincs ínyére neki a vezetői szerep, pedig nyilvánvalóan jól helytállt.
Reisman engedte, hogy a foglyok összevissza ődöngjenek a barakkban, rágyújtsanak és beszélgessenek a beszámolót követően. Kávét főztek, kinyitottak és körbe kínáltak egy doboz teasüteményt. Stuart Kinder mindezt nagyon kellemesnek és biztatónak találta, kivéve, hogy az őrök továbbra is elkülönültek, lövésre kész fegyverrel figyeltek, meg hogy hiányzott az a tréfálkozó ugratás és nevetgélés, ami oly jellemző a közönséges alakulatokra egy éjszakai kiképzési feladat megoldása után.
Reisman félrevonta Kindert.
- Értse meg, Stu - magyarázta neki -, nem minden éjszaka tartunk ilyen kellemes kis trécselést. Ha dolgozni akar velük, úgy tizenöt perc múlva megkaphatja őket. Ez a kis stimulálás arra szolgál, hogy könnyebben lehessen kezelni őket.
- Még ma éjszaka! - hüledezett Kinder. - Hát nem engedi őket aludni? Ez túlságosan... - A karórájára pillantott.
- Gilpin, az órát! - kiáltotta Reisman.
- Nagyon köszönöm, uram - mondta Gilpin. Kínos zavarban sietett Kinderhez és átnyújtotta neki az órát. - Remélem, nem ártott neki az eső.
Kinder megvárta, amíg Gilpin visszaért a többiekhez, azután Reismanhez fordult. - Túlságosan késő van már ahhoz, amit el akarok végeztetni velük - mondta, miközben fölcsatolta az óráját. - Fáradt vagyok... Biztosan ők is elfáradtak. Szellemileg frisseknek kell lenniük. Majd holnap dolgozom velük, ha nincs ellene kifogása.
- Helyes, de akkor segíthet nekem elvégezni egy általam kidolgozott tesztet.
- Tesztet? Most? Csak nem - maga is?
- Azt hiszem, ragályos, megkaptam magától - mosolyodott el Reisman. Azután elmagyarázta az éjszakánkénti írásos vizsgák rendszerét, amit azért vezetett be, hogy megbizonyosodjék: valóban odafigyelnek az előadásokra és megemésztik az anyagot.
- Pompás, John, pompás - mondta Kinder. - Remélem, eltette őket... hogy nyomon követhesse a haladást, a javulást, meg más ilyesmit.
- Hát persze.
- Remek. Hát ez valóban csodálatos. Másolatokat kell készítenem róluk a saját anyagom számára.

 

Később, amikor a foglyok már bevonultak a táborba és az éjszakai őrök elfoglalták helyüket, kettesben ültek a kis irodában. A kimerült, mocskos, átázott Kinder leginkább forró fürdőre vágyott, meg hogy utána gyorsan ágyba bújjon, de amikor közösen átnézték a teszteket és Reisman azt mondta: - Hát akkor beszélgessünk -, Kinder összerántotta magát, mert meg akarta mutatni, rendelkezik ő is olyan kimeríthetetlen energiával, mint Reisman.
Fürdő természetesen szóba sem jöhetett, jóllehet most már szívből kívánta, bárcsak Reisman olyan jó kapcsolatot épített volna ki az uradalmi kastéllyal, hogy ennek révén lehetősége nyílnék egy jó szobára és forró fürdőre. Végtére is, ha értesülései helytállóak, az egész kastélyban mindössze egyetlen magányos nő lakott. Micsoda pazarlás! így azonban csupán forróvizes zuhanyozásban reménykedhetett - az őrök megígérték neki, hogy nem kapcsolják ki a vízmelegítőt -, ami után minden valószínűség szerint tüdőgyulladást kap, amikor a kinti zuhanyozófülkéből visszarohan a barakképületbe. Mielőtt elrendelték volna aznap este a végleges takarodót, Reisman közömbös hangon megkérdezte a foglyoktól, nem lenne-e kedvük lezuhanyozni és megborotválkozni egy ilyen kimerítő nap után - Kinder arra gondolt, nem az ő számára rendezett szemléltető bemutatónak szánta-e -, de azok nem tágítottak, elutasították az ajánlatot, bár Kinder észrevette, hogy akad közöttük néhány, akinek nemigen volt ínyére a dolog. Arra gondolt, hogy az ilyen hideg, esős éjszakán bizony komoly elszántság kell ahhoz, hogy állhatatosak maradjanak. Most már kezdte bánni elhirtelenkedett bejelentését is, hogy megosztja a kis sátrat és a puszta földet Reismannel. A legutóbbi megerőltető órák után inkább bentmaradt volna a dohos, szivárgó tetős laktanyaépületben.
- Mondja csak, Stuart - szólalt meg Reisman. - Létezik-e a maga pszichológiai és szociológiai hókuszpókuszában valamilyen módszer az ártatlanság megsejtésére?
- Gondolom, ezt halálos komolyan kérdezi - válaszolta ingerülten Kinder. Torkig volt már azzal, hogy cukkolják.
- Úgy van.
- Ez esetben a fogalmazása semmiképpen sem alkalmas arra, hogy barátokat szerezzen és befolyásolja mások véleményét - közölte Kinder. - Az igazat megvallva, határozottan sértő. Joga van a véleményéhez, John, de a pszichológia és a szociológia nem hókuszpókusz. Azonkívül szókincse meglehetősen szegényes. Igenis léteznek eszközök, amelyek segítségével becslésszerűen felmérhető a bűnösség vagy ártatlanság valószínűsége, de ezek legjobb esetben is csupán következtetésre alkalmasak, semmiképpen sem egzakt, minden tévedést kizáró módszerek. S ha ezekről az eszközökről beszélünk, lett légyenek azok mélyinterjúk és projektív meg asszociatív tesztek kombinációi vagy egy úgynevezett hazugságfelderítő alkalmazása - ami nem az én szakterületem -, avagy narkoanalízis, amit csak képzett pszichiáter végezhet el, semmiképpen sem használnám a megsejtés szót. Mindez a tábori lelkészekre tartozik, nem az én hatásköröm. A mítosz, a mágia és a vallás birodalmába kell utalni... mindegyik roppant értékes... de nem a tudomány világa számára.
- Köszönöm a kioktatást. Most azonban arra kérném, hogy közérthető angol nyelven adjon egyszerű választ. Lehetséges-e kideríteni, hogy egy pasas az igazat mondja-e, ha egyre csak azt hajtogatja: ártatlan valamely bűn elkövetésében, még akkor is, ha súlyosan terhelő bizonyítékok szólnak ellene?
- Lehetséges... de nem perdöntő módon.
- Akkor arra kérném, hogy végezzen el minden ilyen kísérletet Myron Odell-lel.
- Miért csak Odell-lel? A többiekkel miért nem? Úgy tudom, valamennyien ártatlannak vallották magukat a tárgyalásukon.
- Persze, de az csak formalitás volt... egyszerűen a katonai igazságszolgáltatás gépezetének egy része... ezt írja elő számukra a perrendtartás, ha súlyosan vétenek a katonai büntetőtörvénykönyv paragrafusai ellen. Odell továbbra is azt állítja, hogy ártatlan. Mindenkit ezzel gyötör. Engem is.
- De a többiek között is akadnak azért, akik ártatlanságukat hangoztatják, igaz? Tudom, hogy Franko és Maggot is azt állította.
- Oké, ha olyan nagyon akarja, végezze el velük is a kísérleteket. Talán meglepetésben is részünk lesz.
- Ugye ismeri Franko ügyét?
- Akárcsak a többiekét - vetette oda közönyösen Reisman. Valójában nagyon is jól ismerte Franko előéletét. - A hadbíróság gyorsírásos jegyzőkönyve szerint lelőtt, pontosabban halálosan megsebesített egy angol úriembert, aki orvvadászaton kapta a birtokán. Igaz, hogy ezt soha be nem ismerte, ragaszkodik ahhoz, hogy nem szándékosan tette, baleset volt. A furcsa az, hogy a körülmények alapján akár így is történhetett. De miután előélete igen terhelő volt, nem akadt semmi esélye a bíróság előtt. Emlékszik még, ugye, amit Worden tábornok ismertetett velünk? Ötezer volt rab jött át Angliába az Empress of Scotlanden. Ő is egyike azoknak.
- S Maggot?
- Azt állítja, hogy egy prostituált átverte, így hát nem is volt igazán nemi erőszak. Nagyon aljas fráter és feltehetőleg megérdemelné a kötelet legalább féltucatnyi gaztettért, amelyek elkövetésekor nem kapták el, de azt hiszem, bármelyik férfit le lehetne tartóztatni élete során valamikor, ha betű szerint értelmeznék a törvényt az erőszaktétel esetében. Nagyon nehéz ezt meghatározni.
- Egyáltalán nem - tiltakozott Kinder. - Nemcsak a lélektan, a törvény is igen világosan fogalmaz ebben az esetben.
- S mit mond a lélektan?
- Csak nem azt akarja mondani, hogy valóban érdekli? - kérdezte Kinder kétkedve.
- Dehogyisnem. Ha együtt kell élnem ezekkel a fejekkel, ha kotlósként védőszárnyaim alá kell vennem őket és embert faragnom belőlük, akkor tudni akarom, mi az, ami furdalja őket.
- Az, hogy mi furdalja őket, az más lapra tartozik - magyarázta Kinder. - Én csak arról beszélhetek magának, hogyan viselkednek... a viselkedési mintáikról. A nemi erőszak elkövetői három típusba sorolhatók. Van, akinek összesűrűsödött szexuális impulzusai egyszerre csak kirobbannak, s ilyenkor megerőszakol egy nőt. Ez az igazi szexuális bűnöző. Azután itt van a szadista. Agresszív nemi élete annyira túlhajtotta válik, hogy elveszti az önuralmát és ösztöne rabjává válik. Végül itt van az, aki nem annyira szexuális bűnöző, mint inkább közönséges gonosztevő. Rabol vagy gyilkol vagy erőszakot követ el - teljesen egyre megy neki.
- Pompás kategorizálás - jegyezte meg Reisman.
- Úgy van, pompás kategorizálás. Úgy vélem, Maggot talán a harmadik kategóriába sorolható. Feltehetőleg Franko is... még ha ezúttal nem is nemi erőszakért kapták el.
- Még nem válaszolt a kérdésemre, Stu - szívóskodott Reisman. - Megteszi, amit kértem magától?
- Nem hiszem, hogy szükséges lenne, John.
- Ugyan miért nem?
- Egyszerűen nem tartozik a hatáskörünkbe, ez minden. Bűnösségük vagy ártatlanságuk kérdését már jóval azt megelőzően eldöntötték, mielőtt idekerültek volna. Máskülönben itt sem lennének. S nálunknál illetékesebb hatóságok döntötték el.
- Miután maga állítja ezt, Stu, úgy hiszem, meggyőzőnek kellene találnom az érveit... csakhogy nem győzött meg. Egyesek fellebbezésében még nem hoztak határozatot. Azt hiszem, arra vágyom, hogy meggyőzzenek és semmiféle kétely ne maradjon bennem... amiatt, amit itt teszünk... a veszély miatt... nemcsak az akció, hanem már a kiképzés során is. Kiváltképpen Odellre vonatkozik ez.
- Nagyon jól tudja, hogy beismerő vallomást tett.
- Igen, olvastam. Csatolták a tárgyalás jegyzőkönyvéhez. De több napos vallatás után tette meg vallomását... később pedig visszavonta.
- Ügyvédje tanácsára.
- Lehet. De fura egy szerzet... gyönge, gyáva, retteg az élettől... s nyilván méginkább a haláltól és a testi fájdalomtól, de azért ő is változáson megy át. - Reisman ezután ismertetett Kinderrel néhány Odell-lel kapcsolatos nyugtalanító esetet.
- Hogyan viselkedett azután, hogy Maggotot kis híján kinyírta?
- Megrémült. Azóta is kezét-lábát töri, hogy barátságos legyen Maggottal, de az bosszút forral. Hiszen csak tegnap történt. Nagyon oda kell figyelnünk rájuk, ha megint együtt dolgoznak majd. Maggot mindent megtesz azért, hogy visszafizessen neki. Normális körülmények között bizonyára végezne is vele. Fura dolog volt... úgy tűnt, mintha Odell elveszítené a tudatát és merőben másmilyen emberré válna... olyasvalakivé, aki valóban képes lenne megölni egy embert... de amikor végül magához tért, semmire sem emlékezett.
- Nem szokatlan eset - jegyezte meg Kinder. - Meglehet, így történt ez Glasgow-ban azzal a lánnyal is.
- Lehet. De bizonyosságot akarok - makacskodott Reisman. - S ha valóban megölte azt a lányt, azt akarom, hogy egyértelműen megtudja és szembenézzen ezzel a ténnyel. Ez csak a javára válna... talán még az én feladatomat is megkönnyítené.
- Rendben van - egyezett bele vonakodva Kinder. - Ha ez segíti a munkáját, majd igyekszem valamit tenni magáért. De továbbra is ellenzem.
- Teljes titoktartás - mondta Reisman.
- Teljes titoktartás. Még milyen problémái vannak? - Kinder kezdett belemelegedni, örült, hogy Reisman végre-valahára egy kicsit fölenged, meg hogy alkalma van beszélgetni.
- Még mindig nem tudott meg semmit arról, hogyan akarják fölhasználni ezeket az embereket... vagyis, hogy végül mi lesz a feladatuk?
- Semmit.
- Még annyit sem, hogy egyedi feladatok lesznek-e, ahogyan arra Denton ezredes utalt az eligazításkor, vagy a csoport egyetlen közös feladatot kap?
- Fogalmam sincs.
- A szokásos eljárás - jegyezte meg metsző éllel Reisman.
- Még mindig vannak kételyei az embereket illetően?
- Kételyeim! Csak kételyeim vannak, amióta elkezdődött ez az egész.
- De hát azt mondta, hogy jól dolgoznak, tisztességesen viselkednek - mondta idegesen Kinder. Azon tűnődött, vajon Reisman nem titkol-e valamit előle.
- Hát persze, tisztességesen viselkednek - felelte gyorsan Reisman. - Maga is meggyőződhetett róla ma éjszaka. De hát hogyan is lehetnék bizonyos efelől? Bármelyikük bármely pillanatban bemondhatja az unalmast... ki tudja, mikor? Ezek nem normális emberek, s amit itt csinálunk velük, az se nem büntetés... azt még megértenék... se nem rehabilitálás. Felhasználjuk őket, s ezzel tökéletesen tisztában vannak. Megtörténhet, hogy végigcsinálják az egész rohadt kiképzési időszakot, és amikor isten és a haza nagyobb dicsőségére bevetjük őket, egyszerűen bemondják az unalmast. Talán, ha tudnám, hogy végül is mit kell majd tenniük... hogy mi a célja az egész felhajtásnak... talán nyugodtabb lennék.
- Bárcsak segítségére lehetnék ebben, de nem tehetek semmit... mármint a feladatokat illetően - mondta Kinder. - Ha kívánja, kidolgozhatok valamiféle megbízhatósági tesztet.
- Megbízhatósági tesztet! Mi a fene lenne az? - robbant ki Reisman, de ugyanabban a pillanatban beléhasított a felismerés, milyen átkozottul tapintatlan, milyen sértő, amit mond. - Nem... sajnálom, Stu. Nem így értettem. Kérem, folytassa, magyarázza el nekem, miről van szó.
- Csináltunk már ilyet... olyan tesztet, amellyel megmérhető, mennyire hajlamosak utasítások betartására mindennemű felügyelet és ellenőrzés nélkül.
- Ide figyeljen, Stu, fogjon neki, ha nem okoz nehézséget - kérlelte Reisman. Ingerülten pillantott az órájára. - Nézze, én már kezdek kilenni. Két órakor négyórás őrségbe kell mennem. Most ledöglöm. Rendben?
- Hát persze. Akarja elsőként használni a tusolót?
- Nem, menjen csak. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát - felelte Kinder, de már csak a távozó Reisman hátától köszönhetett el.
Zuhanyozás után Kinder fázósan borzongva lépett ki a foglyok táborhelyére. Fölmosolygott a laktanyaépület tetején őrt álló Bowren tizedesre, azután integetett a tornyokban őrt álló katonáknak, közben gondolkodott, vajon mit tartanak erről az egész dologról, hogyan vélekednek Reismanről és sérelmesnek vélik-e feladatuk nehéz körülményeit. Az őrök az esőfüggönyön át nézték a századost. Kinder szörnyen nevetségesen érezte magát flanell-pizsamájában, viharkabátjában és vízhatlan kalapjában, takarosán összehajtogatott, hóna alá csapott egyenruhájával, s Reisman géppisztolyával, amely esetlenül fityegett a vállán.
A kétszemélyes sátorban Reisman pokrócába burkolózva, mélyen aludt. Kinder óvatosan körbetapogatózott a sötétben, amíg ráakadt a Londonból magával hozott hálózsákjára. Vastag, pehellyel bélelt tiszti modellt vásárolt még behajózása előtt egy előkelő New York-i sportáruházban; eddig még sohasem használta. Kétszemélyes katonai sátorban sem aludt eddig. Kényelmetlen, hideg, nyirkos volt. Nagysokára elhelyezkedett, kényelmesen elnyújtózott a hálózsákban, nyakig fölhúzta a villámzárat, a géppisztolyt szintén bevitte magával a zsákba.
Sehogy sem tudott elaludni. Szinte tapinthatóan érezte maga körül a többieknek a sátrakból feléje áramló bűnös jelenlétét. Lehúzta a villámzárat és kicsúsztatta a fegyvert. Voltaképpen még mindig nem tudta, hogyan is kell használni. Arra gondolt, talán okosabb lenne, ha kirakná a földre kettejük közé, hogy ha a szükség úgy kívánja, Reisman is fölkaphassa. Persze emlékezett olvasmányaiból különféle fegyverekre. Eszébe jutott, hogy ezt a típust nem lehet elsütni, ha nem emelik meg előbb azt a kis fedelet, amelyen át kilökődnek a lövedékek. Végighúzta ujját a fegyveren. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, ha a géppisztolyt közel tartotta a szeméhez, homályosan ki tudta venni az egyes részeket. Megtalálta a kis fedelet és meghúzta. Hangosan csappant! S majdnem ugyanabban a szempillantásban - olyan gyorsan és érthetetlenül, hogy Kindert soha nem érzett erejű félelem járta át - Reisman már ébren felült, s 45-ös automatáját Kinder fejének szegezte.
- Jaj, ne! - szakadt ki Kinderből rekedten. - Én vagyok az! Kinder!
- E-e-egen - nyugtázta álmosan Reisman. Visszafeküdt, hátat fordított és alig néhány pillanat múlva már ismét aludt, mintha mi sem történt volna.
Már éppen jómaga is álomba zuhant volna a sok órásnak tűnő testi és lelki gyötrődés után, amikor hirtelen eszébe ötlött a telefon. Reismannek esze ágában sem volt elvezettetni a laktanyaépülethez. A készülék még most is odakint rohadt az esőben.

 

6.

Reisman a következő napokban úgy osztotta be a foglyok kiképzési tervét, hogy Stuart Kinder több ízben is négyszemközt beszélhetett mindegyikükkel. Ami pedig azt illeti, hogy Odellről vagy bárki másról olyan véleményt nyilvánítson, ami arról győzné meg, hogy tovább firtassa a bűnösség vagy ártatlanság kérdését, Kinder kifejtette: ehhez a tesztek befejezése után hosszabb tanulmányozási időre lenne szüksége, az eredményeket össze kellene vetnie erkölcsi normákkal és abnormális esetekkel, továbbá véleménycserét kellene folytatnia más szakértőkkel is Londonban. A pszichológiai teszteket amúgy is el akarta végezni - Reisman kérése tehát mindössze azt jelentette, hogy most már további jellemző vonásokra is figyel majd az eredmények értékelésekor.
Napoleon White-ot hol untatták, hol szórakoztatták beszélgetései Kinderrel. Jó alkalmat nyújtottak neki arra, hogy ellógja a fizikailag igénybevevő kiképzéseket, de most már nem volt biztos abban, valóban akar-e lógni. Bosszúsan tapasztalta, hogy a kiképzés egyes mozzanatait egyenesen élvezi, talán mert arra késztették, hogy gondolatai ismét a külvilágra irányuljanak, s olyan fizikai erőpróbák elé állították, amelyek során legalább olyan jól vagy még jobban helyt kellett állnia, mint a többieknek. Fiatal kora óta sportolt, büszke volt nagyszerű erőnlétére; a letartóztatása és elítélése óta eltelt hosszú hetek során jószerint meg sem mozgathatta izmait, és ettől elpuhultnak, tompának érezte magát.
Azon törte a fejét, mennyi időbe telik, amíg Kinder átlát rajta és alaposan lehordja, hiszen szánt-szándékkal eltorzított válaszokat adott a pszichológiai teszt kérdéseire. Amikor pedig ez nem következett be, hanem Kinder továbbra is a kellő szakmai, udvarias és leereszkedően nyájas tartózkodással kezelte, akár egy gyermeket, szellemi fogyatékost vagy olyasvalakit, akinek halvány fogalma sincsen arról, voltaképpen mi is történik vele, ez még inkább felőrölte Napoleon idegeit.
Amikor Kinder egyik ülésükön elkezdte felmutogatni neki a tematikus appercepciós teszt képeslapjait, s felszólította, mondja el rövid történetekben, mi megy végbe a képeken, Napoleon végképp fellázadt.
- Semmit sem látok, százados - vetette oda dühösen. - Az egész egy nagy szar és ostobaság. Bármit próbál kihozni belőle, velem csak az idejét vesztegeti.
- Azt hiszem, téved, White - állapította meg barátságosan Kinder. - Mi valóban azon vagyunk, hogy segítsünk magán és a többieken. Nem is értem, miért nem igyekszik a tehetségéhez képest a legjobban együttműködni velünk. - Ezzel folytatta a lapok felmutatását és tollával a papírív fölé hajolva leste, mikor jegyezheti le szó szerint Napoleon történeteit.
De Napoleon csak akkor reagált pozitív módon, amikor a teljesen fehér lapot mutatta fel. Hevesen, keserűen válaszolt. - Fekete - mondta. - Összefüggően fekete papírmasé lap. Fekete, akár a pikk ász. Fekete, akár egy nigger éjjel egy szenesládában.
- White, miért képtelen elismerni, hogy mit teszünk magáért? Nem értékeli, milyen lehetőséget kapott? - kérdezte csüggedten Kinder. - Maga értelmes ember... iskolázott ember... ne higgye, hogy egy pillanatra is megtévesztett ostoba trükkjeivel. De úgy vélem, hogy szakterületemen többet tudok magánál. Még azokból a hamis válaszokból is, amelyeket a börtönben a Rorschach-tesztre adott, még azokból is következtetni tudtam. Maga nyilvánvalóan ismerte a tesztet, és úgy gondolta, hogy jót mulathat rajtam, akár egy zöldfülű kis egyetemista. Lefogadom, magában annyi ellenséges érzelem lappang, hogy egymaga elbánna az egész német hadsereggel. Miért nem lazít egy kicsit? Ez a feszültség végzetes lehet magára nézve. Miért nem mutat együttműködési készséget, hiszen voltaképpen ez az igazi természete. Voltaképpen mi furdalja magát?
- Ugyanaz, ami ide juttatott, százados. Semmi sem változott. - A képeslapokra kopogtatott. - Maga és azok a nagyokosok, akik kifőzik ezeket, próbáljanak csak meg fekete férfiakat és nőket ábrázolni ezeken a képeken, akkor majd olyan történeteket hall tőlem, hogy a haja szála is az égnek áll és legszívesebben elhányná magát!

 

Myron Odell számára a képeslapok szélesre tárták a kaput legbensőbb énjéhez. Sok minden, amit eddig másoknak szeretett volna megvallani önmagáról, most kiagyalt kis történetek formájában előtörhetett belőle anélkül, hogy tartania kellett volna gúnyolódástól vagy megtorlástól.
- Hagyjon magának annyi időt mindegyik laphoz, amennyit csak kíván - biztatta Kinder -, és mondjon el nekem a lehető legtöbbet, amit csak el tud képzelni arról, mi történik a képeken, kik az ott szereplő személyek... a múltjukat és jövőjüket is, ha vannak ezekről az emberekről elképzelései.
Az egyik lapon a kép néhány vonással egy férfi vállára hajtott fejű nőt ábrázolt; rézsút hulló éles fény világította meg a sötét háttér előtt mindkét arcot.
- Nagyon szerelmesek - állapította meg Odell. - Nagyon gyöngéd pillanat. Az asszony éppen most mondta meg férjének, hogy gyereket vár. Nagyon boldogok.
Egy másik képen oldalvást ül egy széken egy nő, karját a szék háttámláján nyugtatja, állat az egyik tenyerébe hajtja; testének egy részét elhomályosította a szék háta és az arra borított kendő; a nő mereven bámult a semmibe. Ezt a lapot rendszerint lányok és asszonyok esetében alkalmazták, de Kindert furdalta a kíváncsiság, hogyan fog reagálni Odell...
- Ez ugyanaz az asszony, mint a másik lapon. Kemény házimunkában töltött nap után pihen. Várja a férjét, akit nagyon szeret, várja, hogy hazatérjen a munkából. Arra gondol, milyen öröm, hogy gyereke lesz. Nagyon szereti a kisbabát, pedig még meg sem született.
Egy további rajzon egy nő állt egy szoba küszöbén, keze a kilincsen. Arcán kissé rémült kifejezés ült, mintha valaki, akit megpillantott a szobában, megrémítené. Odell hosszasan gondolkodott.
- Nos, mit lát a képen, Myron? - ösztökélte gyöngéden Kinder.
- Egy nőt, aki egy szoba közepén áll, keze a kilincsen.
- Igen, igen, de mit lát az a nő, mire gondol, honnan jön, mondott-e vagy éppen készül mondani valamit? Fiatal vagy öreg a nő? Ki vagy mi van a szobában?
- Nem tudom.
- Hát, semmi sem jut az eszébe? Eddig remekül csinált mindent. Nagyon elégedett vagyok az eddigi válaszaival, Myron.
Odell elmosolyodott. - Szeretnék minél többet segíteni - mondta. - Nem tudom, mire megy ki ez az egész, de szeretnék együttműködni magával. Azt hiszem, az emberek csakis úgy fogják elhinni, hogy ártatlan vagyok, ha mindent megteszek, amit mondanak nekem és nem keveredek újabb zűrbe. Ezek a tesztek, amiket eddig adott nekem... bizonyíthatják, hogy igazat mondok, nem én öltem meg azt a lányt?
- Valóban hisz az ártatlanságában... abban, hogy tévesen ítélték el, Myron? - kérdezte Kinder és erősen Odell szeme közé nézett.
- Nem hiszek benne, uram - felelte Odell -, hanem tudom, hogy így van. Ez az igazság.
- Térjünk vissza a képeslaphoz - váltott gyorsan témát Kinder. - Boldogságot fejez-e ki a nő arca?
- Nem... nem hiszem.
- Akkor mit?
- Nem tudom.
- Próbáljon találgatni, Myron. Tudom, hogy fáradt, de olyan pompásan megy magának, hogy szégyen lenne abbahagyni.
- Lehet, hogy szégyen... úgy van, lehet, hogy szégyelli magát. Ez elképzelhető.
- Miért?
- Nem tudom - makacsolta meg magát Odell. Vállat vont és elkapta tekintetét a századosról.
Kinder újabb lapot húzott elő. A lapok számozva voltak, de ő nem rakta sorba őket valamely előre meghatározott rendszer szerint, sőt azon volt, hogy minden beszélgetéskor más-más legyen a sorrend. A most fölmutatott lap majdnem teljesen fekete volt, kivéve egy nyitott ablakot, amelyben egy fiú körvonalai látszottak.
- Megbüntették - jelentette ki Odell. - Ott kell maradnia egyedül abban a sötét szobában. Szeretne kimenni, de nem tud. Ott kell maradnia.
- Miért?
- Mert megbüntették.
- Miért büntették meg?
- Nem tudom.
- Ki ez a fiú? Milyen lehet?
- Hát, nem is tudom, ki ez. Bárki lehetne. Tulajdonképpen már nem is fiú. Serdülő, hisz tudja, hogyan gondolom... talán olyan tizenéves forma lehet... tán még valamivel fiatalabb is. Legalábbis én olyanformának nézem.
- Megpróbál-e kiugrani az ablakból? - kérdezte Kinder. - Megpróbál-e megszökni?
- Ó, dehogyis! - kiáltott fel Odell. - Az túlságosan veszélyes. Képtelen lenne rá. Nincs más választása, ott kell maradnia.
Kinder újabb lapot húzott elő. Amikor Odell meglátta, elsápadt és félrefordította a fejét. - Úristen! - kiáltott fel.
- Mi baj? - bámult rá Kinder.
- Szörnyű! Egyszerűen szörnyű! Ezt nem nézem! - lihegte Odell.
A rajz egy fiatal férfit ábrázolt, aki lehajtott fejét a karjára szorította. Mögötte az ágyon szétterpesztett lábú nő hevert, karja lelógott a földre, arcát besatírozták, feszes, telt, mezítelen melle kiemelkedett a lepedő hátteréről.
- Mi a szörnyű ebben? - kérdezte halkan Kinder.
- Az, hogy a nő halott! Maga át akar verni engem!
- Dehogyis, Myron. Erről szó sincs - igyekezett lecsillapítani Kinder. - Ez is csak olyan rajz, mint a többi. Beszéljen csak róla.
- Nem. Nem tudok.
- Miért nem? - kérdezte jegyzetelés közben Kinder. Odell továbbra is elfordítva tartotta a fejét, kezébe temette az arcát.
- Nem akarom látni. Hányingerem van tőle.

 

Kedd délután Reisman korán visszatért a terepgyakorlatról csoportja tíz emberével, hogy magával vigye Maggotot és Jimenezt is, akiket otthon hagyott a táborban és Kinder rendelkezésére bocsátott. Őrségként Morgan őrmester és két katonai rendőr maradt mellettük. Reisman látta, hogy amint a két rab a laktanyaépületen át befelé halad a belső, körülkerített táborba, hogy csatlakozzék társaihoz, mutatóujjával a homlokára mutat és gúnyosan vigyorog a többi rabra. Elgondolkodott azon, vajon mennyire veszik komolyan az emberek a Kinderrel folytatott beszélgetéseket. Láthatólag kedvelték, sőt tisztelték. Némelyek olyan rettegéssel vegyes tisztelettel tekintettek rá, ahogyan az egyszerű emberek az orvosokat, ügyvédeket és isten hivatásos képviselőit szemlélik. Annyi bizonyos, hogy az interjúk során nem adódtak kínos incidensek. De ki tudja, valójában mi megy végbe ezeknek az alakoknak a fejében? Kinder talán már tudja.
Reisman a foglyokat Morgan őrmester és Bowren tizedes gondjaira bízta, s utasítást adott, hogy foglalják el őket egy ideig a táborban közelharccal, tornagyakorlatokkal és alaki kiképzéssel. Tudta, hogy ez Morgan kedvére való foglalatoskodás. Kezdett már belejönni a parancsolgatásba: vezényelte a menetgyakorlatokat, szakaszokba osztotta az embereket, meglepő új alakzatokat írt elő nekik, újabb meg újabb irányokba parancsolta őket; úgy tűnt, hogy menthetetlenül bele fognak bonyolódni, de végül mindig minden megoldódott, feltehetően, mert maguk a foglyok is egyre lelkesebben próbáltak kitűnni e parancsok végrehajtásában.
Irodája ablakából Reisman figyelemmel kísérte a gyakorlatozó csoportokat és közben Kinderrel beszélgetett. Cigarettázva hevert a priccsen. Kinder kényelmesen elhelyezkedett az egyetlen széken. Az asztalt elborította munkájának eredménye: takaros papírhalmok sorakoztak egymás mellett.
- Mondjon valamit erről - mutatott Reisman az íróasztalra. - Remélem, nem szigorúan titkos?
- Dehogyis, természetesen nem titkos - mosolygott Kinder. - Jóllehet, amit mondott, távolról sem olyan képtelenség, ahogyan gondolná. Hallottam esetekről a saját részlegemnél, a lélektani hadviselés osztályán... kiváltképpen Washingtonban... egyes terveket olyan titkosnak minősítettek, hogy soha nem közölték őket azokkal, akiknek végre kellett volna hajtaniuk e terveket.
Reisman összerezzent. - Stuart, ezen a helyen ne ejtse ki a végrehajt szót - mondta, s igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha csak odavetette volna ezt a megjegyzést. - Csúf mellékzöngése van.
- Ó... igazán sajnálom. Nem gondoltam, hogy magát bármi idegesítené.
- Az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól - mondta halkan Reisman. Azután gyorsan témát változtatott. - Ha már a lélektani hadviselésről beszélünk... nem kizárólag ezzel foglalkozik mostanában, igaz? Úgy értem, tudom, hogy megismerkedésünk óta nem minden idejét tölti ezekkel a kérdésekkel, így azután arra gondoltam, bizonyára vannak más megbízatásai is.
- Vannak... Londonban van egy irodám, ahol bizonyos tervekkel és tanulmányokkal foglalkozunk. De egy sem olyan fontos, mint ez itt - tette hozzá elégtétellel. - Ez jóval izgalmasabb minden egyébnél! - Egyszerre csak aggodalmas kifejezés ült ki az arcára. - Csak nem arra célzott, hogy túl hosszú ideje veszem már igénybe vendégszeretetét?
- Egy fenét! - válaszolt gyorsan Reisman. S ebben a pillanatban valóban így is gondolta. - Örülök a segítségnek, amit magától kapok. Nos, mi van ezzel az anyaggal? - kérdezte türelmetlenül és az asztalt borító papírhalmazra mutatott. - Nyomára bukkant valaminek?
- Úgy érti, Odell-lel kapcsolatban?
- Valamennyiükkel kapcsolatban. Bármelyikükkel kapcsolatban.
- Nem tudok kiigazodni Odellen - mondta Kinder.
- Válaszai alátámasztják, amit maga mondott nekem róla. Azonkívül bármennyire is vonakodok kimondani, vagy latens homoszexuális, vagy...
- Ez az! - Reisman izgatottan fölpattant. - Hogy a fenébe erőszakolhatna meg egy homokos egy lányt?
- Megesett már ilyesmi - állapította meg tárgyilagosan Kinder. - Ilyen elhamarkodottan nem lehet következtetést levonni. Ugye, amióta itt van, nem mutatta semmi jelét, hogy homoszexuális lenne? Ha mégis így lenne, a maga helyében megszabadulnék tőle. Ez ugyanis rengeteg bajt okoz minden börtönszituációban.
- A pokolba is, mit tudom én, mi folyik éjszakánként a sátrában... de azért úgy gondolom, semmi ilyesmi nem adódott. Nem valami férfias jelenség, ennek ellenére nem állítanám, hogy aktív buzi.
- No, látja! - mondta Kinder. - Szalmaszálakba kapaszkodik. Alig tíz másodperc leforgása alatt homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutott: nem bizonyított semmit, nem oldott meg semmit. Hadd fe...
- Régi rossz szokásom - vetette közbe mosolyogva Reisman. - A tanulatlanok és hiányos értesülésűek logikája.
- Hadd fejezzem be, amit elkezdtem mondani - ragaszkodott be nem fejezett mondatához Kinder. - Vagy latens homoszexuális, vagy annyi időt tölt azzal, hogy szorongva vizsgálja férfiasságát, hogy annak tűnik - de az is lehet, hogy mindkét mozzanatnak szerepe van. Azonkívül vannak fehér foltok a reakcióiban... kiváltképpen, amikor erőszakról van szó. Talán úgy fogalmaznám, hogy rendszerint nem mer szembe nézni a valósággal, s képzelődésekbe menekül. Feltehetően könnyen befolyásolható, nincsen id... vagyis számottevő énje.
- Elkövethet-e ilyesvalaki gyilkosságot?
- Úgy mondanám, hogy tudatosan nem... De tudattalanul igen. Ismer már erre egy példát.
Reisman föltápászkodott és idegesen fel s alá kezdett járkálni.
- Ennél még fontosabb az - folytatta a kérdezősködést -, vajon tudna-e ölni katonaként? Vigye az ördög a bűnösségét vagy ártatlanságát! Fog-e harcolni? Helytáll-e majd a tűzben vagy megfutamodik?
- Nem vagyok próféta, John - közölte mélységes együttérzéssel Kinder. - Amikor eljön az ideje, magának kell az eshetőségeket mérlegelnie a mi szempontunkból... és az ő szempontjából is. Valamennyiük szempontjából. Ez a maga feladata. Odell neurotikus, labilis, éretlen, nagy belső és külső feszültségek között hányódik... az is lehet, hogy paranoiás, de nem vagyok biztos ebben. Egy hónap... két hónap múlva, attól függően, mihez kezd maga vele, mihez kezd ő önmagával, bármelyik irányban fejlődhet. De ez csak amolyan előzetes, hevenyészett vélemény. Amint már megmondtam magának, ha akarja, tovább is figyelemmel kísérem az esetet.
- Persze, hogy akarom, folytassa - mondta Reisman. - Quién sabe?
Cigarettacsikkjét elnyomta egy üres konzervdobozban, fölállt és induláshoz készülődött.
- Okosabb, ha lemegyek közéjük - mondta.

 

Este Reisman úgy érezte, ha nem mehet ki a táborból, beleőrül. Igyekezett meggyőzni önmagát, hogy nem teheti, nincsen joga hozzá. De ugyanakkor ellenérveket is fölsorakoztatott önmagával szemben: eddig még pillanatnyi pihenőt sem engedélyezett magának, nem kapcsolódott ki egy percre sem tíz nap óta, amióta csak megérkeztek a Stokes-uradalomba. Az őrszakasz valamennyi katonája kapott egy vagy éppenséggel több alkalommal eltávozást, s Reisman föltételezte, sőt remélte, hogy sikerült megfelelő barátnőkre szert tenniük a dél-devonshire-i falvakban és tanyákon. Hogy a fenébe bírják ki a rabok anélkül, hogy valami gyöngédség, szépség legyen az életükben... hogy lazíthatnának... fogalma sem volt. A szükség úgy hozta magával, hogy de facto ez is része volt a büntetésüknek. De azt is tudta, hogy hamarosan enyhíteni kell a szigoron... valamiféle szabadidő-elfoglaltságot kell találnia nekik... talán gyékényfonást vagy más efféle ostobaságot.
A takarodó után végül felkereste Stuart Kindert.
- Mi lenne, ha ma éjszakára átvenné a parancsnokságot a táborban? Ma éjszaka nem kell őrséget adnom és szeretnék kis időre elszabadulni innen.
- Azt hittem, nem bízik bennem - válaszolta Kinder. Mosolyogva mondta, hogy elvegye a megjegyzés élét, mert úgy érezte, megérti Reismant.
- Ebben a vonatkozásban megbízom magában - felelte Reisman. Dühítette, hogy védekezésbe szorult.
- Megtiszteltetésnek venném, százados - folytatta gúnyosan Kinder.
- Hagyja már a fenébe, Stu - csattant föl Reisman, de most már ő is elmosolyodott. - Maga is tudja, hogy egy vak lóért nem adná, ha megszabadulhatna tőlem és kezébe vehetné az egész akció irányítását.
- Annyi eszem azért nekem is van, hogy tudjam, erre képtelen lennék. Mikor ér vissza?
- Úgy számítom, holnap tizenhárom órakor itt leszek. Az őrszolgálatot és a kiképzési tervet már kidolgoztam. Bowren és Morgan meg a katonai rendőrök ismerik a kötelességüket, s azt hiszem, elbűvölő védenceink is tudják már, hol a helyük az életben. A kiképzési tervet úgy állítottam össze, hogy visszatértemig nem kell elhagyniuk a tábort. Rendben?
- Rendben - kacsintott rá Kinder. - Jó mulatást!
Reisman megborotválkozott, lezuhanyzott, tiszta egyenruhába bújt, egy kis oldaltáskába rakta tisztasági csomagját és egy váltás fehérneműt.
- Kifelé menet szólok még Bowrennek és Morgannek - jegyezte meg, amikor már indulásra készen állt. - Azt hiszem, jobb lesz, ha a többiek nem tudnak a távollétemről. Csak hadd higgyék, hogy idebent dolgozom vagy odakint a dombok között, vagy a tengerparton töröm a fejem, milyen újabb nehézségekkel lepem meg őket.
- Értem - mondta Kinder. - Viszontlátásra!

 

A nagykapunál meg kellett állnia, hogy kinyissa. Igyekezett meggyőzni magát, pusztán csak ez a fizikai mozdulat készteti arra, hogy végigpillantson a kocsifelhajtón, fel egészen az uradalmi kastélyig és egy pillanatra Margot Strathallanre gondoljon. Azután kihajtott a dzsipen, bezárta maga mögött a kaput, olasz módra tisztelgett Lady Margot felé, és már el is felejtette a lányt is, a piszkos tizenkettőt is - minden gondolatát Tess Simmons töltötte be.
Stokesmouth-ban megállt, s egy kocsmából fölhívta Tesst. A lány őszinte örömsikolya egy pillanat alatt elfújta kamaszos szorongását és félszegségét, bizonytalanságát, vajon hogyan fog reagálni a hangjára, s egyáltalán ott találja-e.
- Nagyon hiányzol. Honnan beszélsz?
- Két-három óra múlva nálad lehetek - mondta Reisman. - Persze ez az utaktól, a forgalomtól és attól az átkozott angol időjárásotoktól függ.
- Siess - mondta Tess. - Száguldj, mint a szélvész... Szeretlek... Annyira kívánlak... De nem, John, óvatosan vezess... nagyon kérlek... bánom is én, meddig tart... csak gyere már.
- Szégyentelen leányzó - súgta Reisman a kagylóba, de érezte, milyen ostobaság így szerelmeskedni egy élettelen tárgyon át egy nyilvános helyről.
- Igaz - válaszolta Tess. - Várni foglak. Isten veled! Reisman gyorsan, de nem vakmerőén hajtott; úgy érezte magát, mint Alfred Noyes gyönyörű bánatos költeményének betyárja, aki vágtázik, vágtázik, vágtázik a holdfénypásztában igaz szerelméhez. Pedig nem is sütött a hold. Egész Devonshire-ben, de még Somersetben is sötét és esős volt az éj, s Reisman nem is bánta. Legalább nem portyázik egyetlen Luftwaffe gép sem, hogy célba lőjön az angol utakon kószáló szerelmesekre.

 

Tess pontosan úgy várta, mint első éjszakájukon - a kivégzés éjjelén: a sötétben lobogott a kandallótűz az üres ivóban, a lány mellett könyvek hevertek, mert olvasott, nehogy elnyomja az álom, s készen állt a párolgó bögre is a tüzes rummal, a lángoló almaborral, amit fahéjrudacskákkal lobbantott lángra. Az a köpeny volt rajta, amelyet Reisman vásárolt neki. Még jóformán a kandalló elé sem értek, már mohón megragadták és csókokkal borították el egymást. Reisman érezte, hogy elpárolog belőle minden feszültség, tudta, hogy ha semmi más nem lenne, még szex sem, már egymagában ez is elég volna. Tessből az otthon, a családi tűzhely melege áradt, s az, hogy egyedül csak őt kivájna.
- Jaj, mennyire hiányoztál, mennyire hiányoztál nekem - súgta. - Miért nem írtál? Miért nem telefonáltál?
- Nem lehetett - válaszolta Reisman, de érezte, hogy ez nagyon gyenge mentség.
- Az volt a legrosszabb, hogy semmit sem tudtam rólad - folytatta Tess és belekapaszkodott. - Az, hogy fogalmam sem volt, mikor jössz el újra... hogy egyáltalán visszatérsz-e.
- Megmondtam, hogy jövök - mondta Reisman -, s fél éjszakán át úton voltam, hogy álljam a szavamat.
- Most már hiszek neked - mondta Tess. Elhúzódott tőle és sugárzóan boldog pillantással vezette a kandallóhoz.
Megitták a tüzes italt és Reisman elmondta, hogy Devonshire-ban állomásozik, hogy gyakran gondolt rá és azt szerette volna, bárcsak ott lehetne vele.
- Nincs neked ott címed? Még soha sem volt katona barátom, akinek írhattam volna.
- Attól tartok, nincs. Persze Londonban van címem, ahová a leveleimet küldik, de ez a hely, ahol most vagyok, teljesen elszigetelt, s mire Londonból odaérne egy levél, valószínűleg már újra itt lennék nálad. De azért van egy ötletem. Megígérem, hogy ezentúl hetente legalább egyszer fölhívlak telefonon. Mi erről a véleményed? S ahányszor csak tudok, eljövök hozzád kocsin.
- Akkor hát igazán a szeretőd vagyok? - kérdezte halkan Tess.
- Igen.
Amikor szeretkeztek - ugyanabban a szobában, ahol az első alkalomkor megszállt -, Tess elhalmozta vágyának és szenvedélyének ezernyi jelével, s kiűzött a férfi gondolataiból minden egyebet és mindenki mást.

 

7.

Amikor Reisman szerda reggel fölébredt, egyedül találta magát szobájában a Hentesbárdban. Kilencre járt már az idő. Gyorsan megborotválkozott és felöltözött, azután lement a söntésbe. Tess ragyogó arccal javában buzgólkodott a konyha és az ivó között, ahol néhány katona és civil reggelizett. Bizonytalankodott, hogyan is köszöntse, de a lány megoldotta helyette a dolgot: elpirulva odalépett hozzá és megragadta a kezét.
- Nem volt szívem felkelteni téged - súgta. - Baj?
- Dehogyis baj - felelte Reisman. - Van még egy kis időm. Nem reggelizhetnénk együtt?
- Dolgoznom kell - felelte Tess. - Mit szeretnél reggelire?
- Mindenekelőtt kávét, azután egy telefont.
Tess megmutatta neki, hol a telefon, s amikor egy pillanatra magukra maradtak, Reisman gyorsan megcsókolta, ahogy azt már régen tervezte. Azután megpenderítette a lányt és meglódította a konyha felé: - Kávét... jó forrót... és sokat.
Beletartott jó ideig, amíg sikerült kapcsolást kapnia a számtalan polgári és katonai intézményhez, s miközben türelmetlenül várakozott, egy pillanatra lelkiismeretfurdalást érzett, hátha éppen az elmúlt éjszakát vagy a mai reggelt választotta egy vagy valamennyi fogoly arra, hogy valami új kavarodást okozzon vagy szökést kíséreljen meg, visszaélve a szerencsétlen Kinder tapasztalatlanságával. De végül sikerült telefonon beszélnie Kinderrel is, aki biztosította, hogy minden a legnagyobb rendben van, sőt ugratta is, amiért kotlóstyúk módjára viselkedik.
Tess föltálalta neki a reggelit, később pedig nem volt menekvés, el kellett beszélgetnie a lány nagybátyjával, akivel az elmúlt hét végén ismerkedett meg hivatalosan, amikor ott töltött náluk néhány napot; azután meg Mrs. Culverral, a szakácsnővel, aki megállíthatatlanul kotkodácsolt neki, s azt bizonygatta, hogy valósággal édeslányának tekinti Tesst. Reisman azon törte a fejét, vajon mennyit tudnak ezek ketten arról, ami közte és Tess között van.
S máris eljött a búcsú perce. Tess elkísérte egészen a dzsipig. Hűvös szél fújt, de az egész vidék meleg, sárga napfényben fürdőit. Ha az ember föltekintett az égre, bármilyen időjárást kiolvashatott belőle, mert a láthatáron itt-ott magasra tornyosultak a felhők, a szél pedig alacsonyan gomolyfelhő csordákat hajtott maga előtt a végtelen kékségben. Tessen ugyanaz a kabát volt, mint megismerkedésük estéjén. Belekarolt a férfiba, az pedig védelmezőén melengette, dörzsölgette a lány kezét, s egymásba fűzte ujjaikat. Sehogy sem akarózott elválniuk.
- Ez az a tavasz, amelyről annyit írnak a költőitek? - tréfálkozott Reisman.
- Nem, dehogyis - tiltakozott a lány. - Van egy közmondásunk: Addig nincs tavasz, míg tizenkét százszor szépre nem léphetsz.
- Akkor ezentúl ahányszor csak eljövök, elmegyünk sétálni és keresünk százszorszépet.
- Jaj de jó lenne, John - lelkendezett Tess. - És ha olyan napon akadok rájuk, amikor nem vagy itt, megjelölöm a helyet és majd odavezetlek... ahol megtaláltam a tavaszt.
Reisman gyöngéden megcsókolta, közben az arcát simogatta, elköszönt tőle, beült a kocsiba és elhajtott. Csak egyetlenegyszer fordult hátra: Tess még mindig ott állt, nézett a kocsi után és integetett neki.
Reismannek megvolt az a képessége, hogy egy szempillantás alatt ki tudott törölni mindent a tudatából, hogy fölkészüljön az új feladatra, s szinte másodpercek alatt át tudta állítani gondolatait arra, ami a közvetlen jövőben várt rá - de azért a Tessből áradó ragyogás elkísérte egészen a Stokes-uradalomig, jóllehet vezetés közben gondolatban már a délutáni munkával kezdett foglalkozni. Amikor a nagykapuhoz ért, belehasított a tudat, mennyire lesújtó ez az érkezés az előző napihoz képest.
Kinderrel egykettőre túljutottak az udvariassági formalitásokon, közben Reisman átöltözött gyakorlóruhájába. Minden a szokásos módon zajlott le távollétében, s most már Kinder volt az, aki alig várta, hogy kocsiba ülhessen és visszatérjen Londonba.
- Mindent, ami csak lehetséges, kihoztam ebből az utamból - állapította meg. - Ma délután szeretném még figyelni az embereket gyakorlatozás közben, majd megbeszélnék néhány dolgot magával, de még sötétedés előtt útnak akarok indulni. Megtanultam kezelni ezt - állapította meg és átnyújtotta Reismannek a géppisztolyát, mintha jelképesen a parancsnokságot adná át. - Bowren tizedes néhány perces fegyverkezelési leckét adott nekem hátul az erdőben ma délelőtt. Irtó nagy zajjal jár, nem gondolja? Egyébként teljesen egyetértek magával Bowrent illetően. Valóban több csíkot érdemelne. Mihelyt visszatértem Londonba, magam is támogatom majd javaslatát.
- Remek, Nem tartaná meg ezt a távozásáig, Stu? - javasolta Reisman és visszaadta neki a fegyvert.
Kinder elvette. - Rendben van - mondta mosolyogva. - Amolyan öntelt, hetyke hangulatot kölcsönöz az embernek.
Alig néhány perccel visszaérkezése után, Reisman egy egységet berendelt a táborba, két katonai rendőrt fölpakolt a laktanyaépületben tárolt puskákkal, maga is a hátára dobott kettőt, és kiment a foglyokhoz. Meglepte, jómaga is mennyire megdöbbent (ilyen röpke távollét után, s ráadásul még meglepetésre sem lett volna oka), amikor megpillantotta és szó nélkül tudomásul vette, hogy ez a mocskos, torzonborz, bűzös társaság - katonai alakulat. A foglyok azonban feszesen vigyázzba vágták magukat, amikor Morgan őrmester mogorván - ez volt a megfélemlítés helyett magára öltött új modora - két sorban sorakoztatta őket. Morgan pihenjt vezényelt, s várta, mi következik. Stuart Kinder a belső kapunál állva figyelt.
Reisman a foglyok felé fordult, az egyik puska a vállán volt, a másikat a kezében tartotta. Úgy megfeledkezett addigra a női gyöngédségről és az édes emlékekről, mintha soha nem lett volna része bennük. Hol volt már Tess Simmons is... Csak a foglyok, ő maga és a fegyverek kézzel tapintható valósága létezett.
- Óvodásokból első elemistákká léptetjük elő magukat - közölte velük. Pillantását végigjáratta az embereken és végül Vernon Pinkleyn állapodott meg. Sovány, hosszú nyakú, kiugró ádámcsutkás férfi volt, csapzott barna üstöké a szemébe hullott, s elfedte a fülét. Reisman eddig jóformán soha nem választotta ki Pinkleyt valamely feladatra. Pinkley természettől fogva hallgatag volt, semmire sem jelentkezett önként, megtett mindent, amit megköveteltek tőle, de egy jottányival sem többet. - Mr. Pinkley! - kiáltotta Reisman.
Pinkley meglepetten tekintett rá. - Igenis, uram - felelte bizalmatlanul.
- Mit tartok a kezemben, Mr. Pinkley?
- Fegyvert.
- Egy frászfenét! - csattant fel Reisman. Pillantását ismét körüljáratta a felsorakozott foglyokon. - Mr. Sawyer, mit tartok a kezemben?
- Puskát, uram! Amerikai puskát, 30-as M1 típusút - harsogta Sawyer. Amíg nem ért mondókája végére, maga sem vette észre, hogy vigyázzba vágta magát; azt remélte, a többiek nem föltételezik róla, hogy fel akar vágni vagy hogy nyalizni próbál.
- Helyes! Köszönöm - mondta Reisman és visszafordult Pinkleyhez. - Már több mint két éve katona, megkapta az alapkiképzést, megtanulta ennek a fegyvernek is a kezelését, továbbképzésben részesült, hadgyakorlatokon vett részt, elvben pedig odafigyelt mindarra, amit az elmúlt héten a fegyverekről elmondtam maguknak. Akkor meg hogy a fenébe nevezheti ezt itt még mindig egyszerűen csak fegyvernek?
- Elnézést, uram - mondta kínos zavarban Pinkley. - Csak nem értettem, mire gondolt.
Reisman egy kézzel fogta a puskát. - Maguk közül senki sem zöldfülű újonc. Valamennyien lőttek már ezzel a puskával, hallották a figyelmeztetést: vigyázzanak rá, s az majd vigyáz magukra. S ez így igaz. Higgyék el nekem: így igaz. Amikor átadom maguknak ezt a puskát, újra katonák, értik? A maguké ez a puska, hogy elöljáró tisztjeik parancsára becsületesen használják hazájuk védelmében. Nem játék ez. Nem az egyéni bosszú eszköze. Nem eszköz, amely felhasználható bűntény elkövetésére.
Tekintetét végighordozta a szakaszon. - Mr. Jimenez, ezenkívül még mit tudna közölni velem erről a puskáról?
- Az ember meghúzza a ravaszt, valaki elé kerül, az ember megöli - válaszolta lakonikusan Jimenez.
Néhányan kuncogni kezdtek, s Reisman fölismerte, hogy ő maga adta fel a labdát, és csak egy módon vethet véget az általános derültségnek.
- Venacá, Luis... pronto! - parancsolta.
Jimenez lassan előrelépett, megzavarta, hogy Reisman az ő anyanyelvén szólt hozzá.
- Fogja! - Reisman odanyújtotta neki a puskát. Jimenez vonakodva átvette és komoran méregette.
- Most pedig hátra arc, és elmondja vigyorgó barátainak, mit csinált, amikor utoljára volt a kezében egy M1-es!
- Nem - rázta meg a fejét Jimenez.
Reisman bal kézzel elkapta Jimenez jobb könyökét és megpenderítette a tengelye körül. Jobb kezét megmerevített tenyéréllel, hátrafeszített hüvelykujjai ütésre készen tartotta.
- Digales lo que hizo, Jimenez! - förmedt rá.
Jimenez sötéten meredt maga elé a földre, a puska lazán lógott a kezében.
- Fel a fejjel, mondja meg nekik, legyen már férfi! - kiáltott rá Reisman és kiköpött. - Mondja meg nekik, milyen büszke fickó maga!
- Mate un hombre - suttogta alig hallhatóan Jimenez. Még mindig lesütve tartotta a szemét.
- Megölt egy fegyvertelen tisztet, igaz? Lelőtte elöljáróját, aki a törvényes keretek között, szolgálat közben parancsot adott magának! így van, Jimenez tábornok? Agyonlőtte, mert úgy gondolta, maga jobban tudja, mit kell tennie, és ezt be is akarta bizonyítani!
- Nem volt fegyvertelen - mondta halkan Jimenez. - Volt nála stukker.
- Fenyegette magát vele?
- Nem.
- Hol tartotta a revolverét? Néma csönd.
Reisman a csípőjén lógó pisztolytáskára ütött, amelyben ott lapult a 45-öse. - Itt hordta, igaz?
Szorosan Jimenez mögött állt, a fülébe ordított, úgy figyelte, hogyan reagál erre, de Jimenez csak megremegett és nem válaszolt egy szót sem.
- Ha valaha is eszébe jutna, hogy parancs nélkül ráfogja ezt a puskát bármire vagy bárkire, amigo - mondta halkan -, sajátkezűleg nyomom a valagába és húzom meg a ravaszt, még mielőtt felakaszthatnák magát. Comprendame?
- Sí - felelte meghunyászkodva Jimenez.
- Most pedig takarodjon vissza a sorba és fogja be a száját, ha csak nincs valami érdemleges mondanivalója! - parancsolt rá Reisman. - Várjon csak egy percig. Bowren, jegyezze fel a puskája sorozatszámát és írasson alá vele átvételi elismervényt.
Amikor a többi puskát is kiosztották és följegyezték a számokat, aláíratták az átvételi elismervényeket, Reisman megkérdezte: - Ki érzi úgy, hogy elég jól emlékezik a puskafogásokra ahhoz, hogy bemutatót tartson?
Napoleon White és Ken Sawyer föltartotta a kezét. Reisman parancsot adott, hogy lépjenek ki és forduljanak a többiek felé, majd rábízta Bowrenra, hogy csináltassa meg velük többször is lassan a fogásokat. Mindketten kitűnően oldották meg feladatukat. Reisman ezután két csoportra osztotta a foglyokat, az egyik élére Napoleont, a másikéra Sawyert állította, s nem feledkezett meg arról sem, hogy Maggot Napoleon szakaszába kerüljön.
- Fél órájuk van a fegyverfogások gyakorlására - közölte Reisman. - Utána egy kis versenyt tartunk. Amelyik szakasz győz, annak tagjai ma végigalhatják az éjszakát. A vesztesek pedig abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy a kiképzés egy új szakaszát nyithatják meg. A katonai rendőrök közölték velem, hogy éjszakánként szörnyen magányosan érzik magukat odafent az őrtornyaikban. Ma éjszakától kezdve maguk fogják szórakoztatni őket, maguk is részt vesznek a tábori őrszolgálatban. Négyórás őrségbe mennek, akárcsak mi, alkalmanként három-három fő.
Az egyik szakaszt Bowren, a másikat Morgan felügyeletére bízva elindult a laktanyaépületbe. A foglyok minden baj nélkül megvoltak egy éjszakán és egy délelőttön át nélküle, s úgy gondolta, minél tovább dolgoznak önszántukból keményen, anélkül, hogy rajtuk lenne a szeme és fölöttük lebegne a büntetés, annál jobban járnak valamennyien.
- Valóságos produkció volt - jegyezte meg Kinder, amint kitárta előtte a kaput.
- Jó vagy rossz?
- Nekem tetszett - nyugtázta Kinder és Reisman nyomában ő is belépett a parancsnokságként szolgáló szobába. - Nincs jobb módszer az egyszerű ember esetében, mint a nyilvános vallomás, csakis így bánhatja meg a bűneit. S nincs jobb módszer a felelősség átruházásnál, hogy egy rendes ember visszakapja önbecsülését.
- Ez volt a dolog könnyebb része - mondta Reisman és a székre huppant. - Én inkább attól a naptól tartok, amikor ki kell osztanom a lőszert. - Cigarettára gyújtott, mélyen leszívta a füstöt, majd füstfelhőt eregetett a mennyezet felé.
Kinder az ablaknál állva nézett kifelé, meg sem fordult, úgy mondta: - Tudja, többek között azon töröm a fejem, mi lehetne fogódzó egy kiegészítő mechanizmushoz, ami egyformán, egyetlen cél érdekében motiválná valamennyiüket.
- Nevetséges és lehetetlen! - jelentette ki egyből Reisman. - Nem gépek ezek.
Kinder elvörösödve fordult vissza az ablaktól. - De hát éppen erről van szó! - kiáltotta. - Meglepődne, ha tudná, mennyire gépekhez hasonlók az emberek. Tervezhető, előre meghatározható, beprogramozható és eltorzítható szokásokkal, cselekedetekkel és reakciókkal.
- Mintha csak a Mázolót hallanám!
- A klasszikus és egyben a legiszonyatosabb példa. De végtére maga is csak ezt tette, amikor engedékeny magatartást tanúsított borotválkozásuk és mosakodásuk dolgában. Teljesen egyetértek magával... ha beléjük plántálja a csoporthoz tartozás értését, valami őrült büszkeséget, amiért szakállasak és mocskosak, akkor csak hadd csinálják egyelőre. De ennél többre van szükségünk. Anya, Isten, Haza - ez kétségtelenül hatástalan lenne ennél a bandánál. De ha van egyetlenegy vonás, ami szemmel látható valamennyiük egyéniségében, akkor az, hogy mindnyájan úgy érzik, kisiklott egzisztenciák, ezt pedig nemigen tudja felhasználni motivációs mechanizmusként. Csak azt tehetjük, hogy igyekezzük leküzdeni bennük ezt az érzést.
Reisman azon tűnődött, mi történhetett azzal a pokolian okos és becsvágyó Kinder hadnaggyal, akivel alig három hete ismerkedett meg Londonban. - S mi van az egyénnel? - Nem bizonyulna-e az jobb módszernek ennél a bandánál? Próbáljuk meg belülről megfogni az embereket, állapítsuk meg, mi az, ami hajtja, élesszük fel ismét a büszkeségüket, engedjünk nekik némi kezdeményezést. Hagyjuk, hogy az arra alkalmasak néha vezető szerephez jussanak, megfeszítsék minden erejüket, érezzék, hogy ismét átjárja őket a férfiasság és a büszkeség, amikor olyan területen mozoghatnak, amelyhez megvan a képzettségük és hozzáértésük.
- Igen ám, csakhogy éppen ebben rejlik a veszély is... az énben... amint valamennyiükkel ez az eset. Legfőképpen az én túltengése sodorta őket bajba. Egyikükben sem volt meg az a bizonyos valami, talán a maradéktalan önzetlenség, ami túllépve önmagukon, hajtóerőként szolgálhatott volna, túllendítette volna őket a krízisen és tartást adott volna nekik. Valamennyien túlontúl önzőek, önteltek voltak és éppen az én az, ami megsemmisítő erejű!
- Akkor én éppen annyira bűnös vagyok, mint ők... s mégsem semmisültem meg.
- Igen, azt hiszem, igaza van - mondta Kinder a lehető legnagyobb szerénységgel vegyes tapintattal. Mindez azonban lepergett Reismanről.
- Akkor hát mit javasolna? Vallás? Haza? A büszkeség, amikor a lobogónkat idegen földön látjuk lengeni? Ettől még az erős emberek szeméből is könny csordul ki, nemde?
- Nézze, fölöttébb valószínűtlen, hogy bármelyikük jellemén is változtathatna - mondta Kinder. Egy hirtelen támadt gondolata zavarba ejtette, s ettől kissé körmönfonttá vált. - Nem tudja megtenni.
- Miért nem?
- Először is képtelenség lenne ilyen szűkre szabott időn belül. Másodszor pedig talán nem is lenne jó ötlet. Hiszen eredetileg nem ezt akartuk.
- Tudom. Maguk a legrosszabbakat akarták. Hadd idézzek: A legszigorúbb ellenőrzés mellett ki kell fejleszteni bizonyított alkalmasságukat gaztettekre. Bizonyos vagyok abban, hogy ebben valamiféle visszásság és paradoxon rejlik.
- De egy-két vonást mindegyikben megváltoztathat az ember - csapongóit tovább Kinder. - A dinamikus vonásokat, amelyek reagálnak az ösztönzésre. S meg kell változtatni a szellemi képességeket. Úgy van, ehhez kétség sem férhet. És talán a magatartást is... mindenki magatartásában annyit, hogy most már tisztességesen viselkedjék, alaposan megtanulja a feladatait, s akkor már tisztán látjuk, melyik oldalon áll ebben a háborúban. Ezen fáradozik, igaz?
- Csak annyit mondhatok magának, torkig vagyok azzal, hogy hajtsam őket - dohogott Reisman. - Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Én magam még csak elvégzek valami piszkos munkát, ha kell, vezetni is tudok, de a hajcsárkodáshoz nem fűlik a fogam.
- Ha megcsillantana előttük még néhány jutalmat, az bizonyára segítene - vetette közbe Kinder. - Vajon mit szeretnének csinálni, ha lenne valami szabad idejük? Tudom, hogy nincsen... de talán kellene adni nekik. Az ember élményeiben van valami teljesség és komplexitás, amitől őket teljes egészében elvágták. Amikor katonák lettek, már amúgy is elvesztettek belőle valamennyit. Rabokként pedig a maradék nagy részétől is el vannak szigetelve. Ha ennek az élményanyagnak egy részét visszaáramoltatnánk az életükbe, akkor kevésbé lennének sértődöttek, szívesebben végeznék el a kemény munkát és kevesebb lenne a robbanás valószínűsége.
- Majd megszolgálják a szabad idejüket... és a jutalmaikat - bizonygatta Reisman. - Ami pedig a magatartásukat illeti, maga eszembe juttatott egy átkozottul fontos dolgot.
- Mégpedig?
- Mi a fenét gondolnak ezek a németekről? Hiszen erre képezzük ki őket, igaz? Hogy harcoljanak a fritzek ellen, és minél többet öljenek meg belőlük. Hát az is lehet, hogy rajonganak értük. Ez már kapaszkodó lehet, nem? Végtére is nem azért jöttünk ide az isten háta mögé, hogy ezek az emberek tengeri malacokként szolgáljanak magának vagy nekem, vagy valami fejesek által folytatott kísérlet számára, igaz-e?
- Hát persze, hogy nem! - válaszolta szinte méltatlankodva Kinder. - Magam is erre akartam kilyukadni. Bizonyos értelemben ezt tekintem munkám második szakaszának... egyelőre még semmiképpen sem elsődlegesnek, csak olyasminek, amihez a későbbiek során megfelelően hozzáidomíthatjuk őket. De ha úgy látja jónak, legközelebbi látogatásomra összeállítok néhány kérdést.
Reisman ekkor döbbent rá, hogy küszöbön áll Kinder elutazása, s maga is meglepődött, amikor eszébe ötlött, hogy talán hiányozni fog neki.

 

Odakint a táborban Napoleon White pattogó hangon vezényelt szakaszának, elvégeztette embereivel a jól begyakorolt és besulykolt fegyverfogásokat. Lassan kezdte, egy idő után fokozta a tempót, s most már végre elérték a kellő ritmust - persze távolról sem olyan jót, mint régi alakulatában, de hát mit is tudnak ezek a bús balfaszok a ritmusról... a kasztanyettaszerű tenyércsattanásról a tusán és a csövön, a már-már hangot adó megrezdülő acélról, a forgattyúk dobszószerű csörömpöléséről, a szíjak feszülő bőrcsattanásáról. Régi szakaszában a fiúk mesterei voltak mindennek. Ők voltak a legjobbak. Ahogy a jóságos fehérek mondták, amikor tévedtek ugyan, de kedveskedni akartak: „Öregem, lehet, hogy a niggernek az égvilágon semmije sincsen, de ritmusérzéke az van, annyi szent!”
S ekkor Archer Maggot szabotálni kezdte White parancsait. Úgy vélte, igen ravaszul: késlekedve hajtotta végre a parancsokat. Ha Napoleon világosan azt vezényelte: fegyvert jobb vállra, ő bal vállára emelte a puskát, sőt egyszer a sárba is ejtette, s ez minden más alakulatnál azt vonta volna maga után, hogy egy álló héten át puskával a kézben evett, aludt, szart volna.
Napoleon White szakaszának tagjai - Joe Wladislaw, Samson Posey, Victor Franko, Luis Jimenez és Archer Maggot - közül csak Maggot volt az, aki, jóllehet az elmúlt napokban kissé megszelídült és átformálódott, nem hajtotta végre készségesen Napoleon parancsait. Napoleon el is gondolkodott azon, vajon nem fogja-e meg rosszul a dolgot, mert bármennyire is igyekezik, mindig akad majd egy Maggot-szerű rohadék, s talán okosabb lett volna, ha visszautasít minden olyan pozíciót, amelyben több, mint egy minden belső indíték nélkül működő gép, s a lehető legkisebb mértékben reagál csak a külső hatásokra, hogy kimaradhasson minden zűrből és fenntartsa a vezeklő bűnöző és újjászületett katona fikcióját. De az az átkozott százados - mindkét átkozott százados - átverte a dumájával és beugratta valamibe. Nem volt biztos abban, hogy mibe, de élvezte, hogy visszatér bele az élet, és kilábal az önmagára erőltetett vegetálásból, amibe beletemetkezett. Szerette megcsillogtatni jártasságát, szeretett vezényelni, s talán érezni még valamit a gyűlöleten és nyomorultságon kívül - régóta ezek voltak ugyanis kizárólagos érzelmek, amelyek áthatoltak lelki védőpajzsán.
- Vi-i-i-gyázz! - kiáltotta. - Szakasz, állj!
Archer Maggot azonban a lazító állás helyett roggyant pihenj állást vett fel.
Napoleon szemet hunyt felette, amint szemet hunyt Maggot többi alattomos trükkje fölött, s nem taposta ki a belét - mert tudta, hogy ez csak további bonyodalmakra, talán még verekedésre is vezetne, s akkor mindkettőjüket a budi-osztagba vágnák, ennyi lenne a haszna az egésznek. De ekkor megpillantotta a laktanyaépületből kilépő két tisztet, s mivel nagyon szerette volna, hogy az ő szakasza nyerje a versenyt, odakiáltott Maggotnak:
- Archer úrfi, hogy az istenbe lehet valaki ilyen átkozottul ostoba, Asszontam állj, nem pedig azt, hogy pihenj.
Maggot nem vette észre a tábor kapuján éppen belépő Reismant és Kindert.
- Mostan aztán ölég legyen ebbő' az ócska fekete pofázásbó', te nigger! - vágott vissza és kiköpött.
Napoleon lassan odalépett eléje, puskáját pihenj állásban a karjára tette, készen arra, hogy kivédjen egy ütést, vagy hátralökje vele ellenfelét. Észrevette, hogy a két tiszt valamivel a szakasz mögött megáll, s figyeli, hallgatja, mi történik.
- De hát ez nem nigger pofázás, Archer úrfi - vetette oda Napoleon. - Így a nyomorult fehér csőcselék pofázik. Még sose hallottál engem mással így beszélni, csak veled, akkor hát megértettél, igaz-e?
Maggot iszonyúan kétségbeesett arckifejezését hirtelen kirobbanó düh váltotta fel. Fölkapta a puskáját, hátraugrott és a tusával Napoleon feje felé sújtott. Napoleon oldalt lépett, keményen felvágta saját puskatusát, odavágott vele Maggot fegyverére, közvetlenül a ravaszvédő kengyel alá, hogy a puska kirepült Maggot kezéből. Újra célzott a puskatussal, hűvösen, nyoma sem volt benne a vak dühnek, bele akarta vágni Maggot arcába - azután alig néhány centivel ellenfele orra előtt félbeszakította a mozdulatát. Maggot ugyanis rezzenéstelenül állt, csak pimaszul magabiztos módján vigyorgott. S Napoleon tudta, hogy nem menne vele semmire. Még akkor sem, ha újra meg újra bele is vágna a pofájába. Nem menne vele semmire, akkor sem, ha véres péppé zúzná a fejét a sárban. Maggot hitt abban, amit mondott, amit érzett, amit testének minden porcikájával cselekedett. Az istenáldotta együgyű tisztaság vallásaként hitt mindebben, és ezen már soha, de soha sem változtathat semmi.
Reisman villámgyorsan kettejük között termett.
- Valami baj van, Mr. White? - kérdezte élesen.
- Semmi, uram - válaszolta Napoleon. - Csak bemutattam ennek a Maggotnak, milyen előnnyel járhat, ha valaki jól kezel egy töltetlen puskát.
- Vegye fel, Balhés - parancsolta Reisman a földön heverő puskára mutatva. - Ha befejeződött ez a kis versenyünk, szétszedi, az utolsó porszemet is kitisztogatja belőle, előírásszerűén megolajozza, azután bemutatja nekem. Világos?
- Igenis, uram. Hát persze - motyogta Maggot és fölvette a puskát.
Mindegyik szakasz három percet kapott arra, hogy bemutassa, mit tud. Reisman, Kinder és a teljes őrszemélyzet vizsla szemmel figyelte őket. Napoleon szakasza kezdte a bemutatót. A gyakorlat közepén tarthattak, amikor Archer Maggot egyszerre csak a bal vállra! vezényszónál jobb vállára kapta a puskáját, könyökével meglökte Joe Wladislaw könyökét, úgy hogy mindketten elejtették puskájukat.
- Te hülye állat, te kibaszott Balhés - köpött felé Wladislaw, amikor gyorsan lehajoltak, hogy felvegyék puskáikat. - Ezt aztán jól elintézted!
Maggot dühösen méregette rá a szemét, de nem válaszolt egy szót sem. Nem szándékosan tette, de ki hinne neki? Valóban elvétette, mert nem Napoleon vezényszavára figyelt, csak az járt a fejében, hogy az a nigger előtte mit ugat parancsokat neki.
Ken Sawyer szakasza távolról sem mozgott olyan olajozottan, mint White-é. De senki sem próbált lógni, senki sem ejtette el a puskáját, így azután ők nyerték a versenyt.
Reisman odament Napoleon szakaszához. - Ma egész nap továbbra is maga lesz a szakaszparancsnok, White - közölte vele. - Készítse el az őrségbeosztást éjszakára, azután készítse föl az embereit egy menetgyakorlatra - teljes menetfelszereléssel és puskával.
Miközben Napoleon a távolodó százados hátát nézte, legszívesebben odakiáltotta volna neki: „Elég! Hagyjuk abba az ostobaságot! Nem akarok tovább katonásdit játszani.” Ehelyett azonban a szakaszához fordult és azt mondta: - Sajnálom, fiúk. Ki akarja az első őrséget? - Tulajdonképpen eltökélte, hogy soha többé senkinek sem mondja azt, hogy sajnálom. De valahogy kicsúszott a száján.
- Te príma voltál, Nappy - súgta Wladislaw. - Nem a te istenverte hibád volt.
- Ez a barátom nem valami jó katona - szólalt meg Jimenez és rámutatott Maggotra. - Te meg nagyon is az vagy, Nappy.
- Hát persze, hogy az - jelentette ki Wladislaw, aki tulajdonosi érdeklődéssel tekintett sátortársára. - Hiszen hadnagy volt, nem igaz?
Mindenkor az első őrségért tülekedett, mert így nem ébresztenék föl őket az éjszaka közepén és nem lennének dögfáradtak a hat órakor fújt ébresztőkor.
- Enyém a második őrség - közölte Napoleon. - Ki lesz még velem? Két önként jelentkezőt kérek.
- Oké, hát én - szólt Samson.
- Te leszel a harmadik, Maggot - döntött végül Napoleon, amikor senki sem jelentkezett önként.
Maggot fenyegetően lépett felé. - Mi a fenét nem mondasz, nigger!
Samson súlyosan ráejtette tenyerét Maggot vállára és visszarántotta. Wladislaw és Jimenez visszatuszkolta a sorba.
- Szavazzunk - ajánlotta Franko. Ő már kint volt a buliból, fütyült az egészre, de pontosan fölmérte, hogyan éreznek a többiek. Ha már ő nem lehet a fejes, legalább a fejes pártjára akart állni. Maggotot pedig jobban utálta bárki másnál a szakaszában. - Én amellett vagyok, hogy Balhés menjen a második őrségbe. Különben is, az ő hibájából veszítettünk.
Szavaztak öt-egyre Maggot ellen, s Archer Maggot megtudta, milyen az, ha az ember pária, jóllehet még életében nem hallotta ezt a szót.

 

8.

Victor Franko szokatlan posztján az egyik őrtoronyban rostokolt a koromsötét, esős éjszakában, átkozta a rohadt balszerencséjét, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságát, az Amerikai Egyesült Államok hadseregét és a kibaszott parancsnokot, amiért a foglyok nyakába varrta ezt az újabb kötelességet.
Minden villámnál és dörgésnél összerezzent és behúzta fejét a nyakába, mert rémülten döbbent rá, milyen pompás célpontja a villámoknak odafent a magaslati állásban.
De bármennyire is rettegett, arra gondolt, micsoda átkozottul mulatságos dolog, hogy őrségen áll itt ebben az őrtoronyban. Méghogy ő! Még ha csak töltetlen puskával is a vállán. Hát mit gondolnak, ki a fészkes fenét őriz ő? Saját magát? A többi krapekot? Ő bizony nem köp be senkit sem, annyi szent, abban sem akadályoz meg senkit, hogy megpróbáljon meglógni. A katonai rendőröket? Ez mindennél mulatságosabb lenne. Kint kell állnia abban az átkozott esőben, nem csinál semmit, csakhogy eggyel több nyomorult katonai rendőr húzhassa zavartalanul a lóbőrt egész éjszakán át, ha csak nem volt bent a városban vagy nem kúrja éppen valamelyik környékbeli farmer lányát. A parancsnokot? Hát ez már mindennek a teteje! Méghogy őt őrizze, a fenébe is! Legszívesebben kitekerné annak a kurafinak a nyakát!
Csakhogy pokolian ravasz ám ez a százados. Amikor első ízben küldte őket éjszakai őrségbe, a foglyoknak le kellett vonulniuk egy táboron belüli őrhelyre, mindkét őrtoronyban szolgálatot teljesítettek még a katonai rendőrök, s Reisman vagy Bowren vagy az az istenverte hóhér pedig ott állt fenn a laktanyaépület tetején. De néhány éjszaka múltán Reisman visszavonta az egyik katonai rendőrt az éjszakai őrszolgálatból és egy foglyot küldött fel helyette a toronyba, hadd álldogáljon ott és érezze fontosnak magát. - Most egy kis leckét kapnak a felelősségből - hadovált nekik. - Még nem érdemelték ki azt a jogot, hogy lőszert is adjak magukkal, de valamennyiüknek jó a szeme, jó a füle és jó nagy a hangja. Használják, ha valami zűr lenne.
Franko azonban tisztában volt azzal, Reisman miért enyhített a katonai zsaruk szolgálatán. Hallotta, amint egymás között suttogtak és szitkozódtak a hosszú szolgálat miatt, azt mondogatták, hogy a parancsnok ugyanolyan keményen bánik velük, mint a rabokkal, Franko pedig csak nevetett rajtuk. Úgy kell nekik! Ahány sitten ült eddig, a smasszerek és a téglák mindig azért morogtak, milyen nehéz a dolguk. Hát megérdemlik a sorsukat, minek mentek besúgónak!
Egy újabb és már közelibb villámlás és dörgés nyomán lúdbőrös lett a háta. Szorosabbra húzta magán esőköpenyét, sisakellenzőjéről az arcába ömlött az eső, meg a nyakába és mélyen az egyenruhája alá, úgy hogy ázottan dideregve vacogott. Fel-alá járt a parányi emelvényen, megpróbált fölmelegedni, le-lenézegetett a körülkerített táborba meg a távolabbi erdőbe, de nem látott semmit. Csak egy-egy villámcsapás fényénél vette ki élesen a táborban sorakozó kis sátrakat, egy pillanatra meglátta a másik toronyban posztoló tábori rendőrt, sőt homályosan még a tábor túlsó végén, a laktanyaépület tetején járkáló százados alakját is.
Az a hülye kurafi! Mi a fenét próbál bebizonyítani? Nem is kellene neki ilyen rohadt éjszakán kint mászkálnia. Hát nem ő a góré? S mégis, az éjszaka kellős közepén kimászott a hálózsákjából, felvezette a második őrséget és most ott áll a tetőn, smasszerkodik valamennyiük fölött.
Egy újabb mennykőcsapás fényében Franko ismét megpillantotta - vagy legalábbis azt képzelte, hogy látja - és ettől egy ötlete támadt. Egy kis játék ötlete, csak hogy gyorsabban múljék az idő. Levette válláról a puskát és végigsimított rajta a kezével. Élvezte a tapintását. Élvezte a fegyver által nyújtott hatalom ígéretét. Ujjai megállapodtak a csőtorkolaton, eljátszadozott a gumióvszerrel, amelyet az eső ellen húztak rá a csőre. Amikor a vérvörös, pattogó hangú Morgan első ízben osztotta ki az óvszereket azt követően, hogy a puskák kiadása után esni kezdett az eső, a srácok megmondták neki, hogy ennél jobban is fel tudnák használni ezeket az izéket, mire Morgan olyan dühbe jött, hogy sötétedés után még egy órát tovább gyakorlatoztatta őket, pedig akkor már a sátrukban lett volna a helyük - és az a kibaszott parancsnok elnézte ezt neki.
Franko visszahúzta az ujjait. A gumi érintésére megindultak agyának fogaskerekei, a gondolkodástól pedig megremegtek az idegei és valami belehasított a tökébe. Meghúzta a zavart, célzott, megrántotta a ravaszt. S ezt megismételte újra meg újra. Azután letérdelt a padozatra, a korlátra támasztotta a puskacsövet és a laktanyaépület teteje felé célzott. Egy villám megvilágította a tisztást, s abban a pillanatban igyekezett megkeresni Reismant, de eltévesztette. Érezte, hogy a torony megrázkódik, bár csak egészen gyöngén, rémülten fölugrott és lenézett a létrára. A létra üres volt.
Újra letérdelt, tetszett neki a játék, alig várta, hogy megpillantsa a századost az M1-es csövének a végén, hogy megránthassa a ravaszt, elképzelje a dörrenést, lelki szeme előtt lássa, hogyan zuhan le a százados, többé már nem az a nagy fejes, nem olyan átkozottul magabiztos.
Egy újabb dörrenéstől ismét összerezzent, a villám éles fénye megvilágította a tábort, s abban a pillanatban a célgömbben megpillantott valamit odafenn a laktanyaépület tetején, tulajdonképpen nem is volt biztos benne, de úgy gondolta, hogy az bizonyára a százados, boldog sóhajjal meghúzta a ravaszt, azután neszt hallott maga mögött a padozaton, iszonyú fájdalom hasított a nyakszirtjébe és belezuhant az émelyítő fekete semmibe...

 

Az ébresztőkor derült ki, mi történt.
Valamennyi foglyon, beleértve azokat is, akik őrségben voltak odalent a táborban, akkor lett úrrá a döbbenet és az iszonyat, amikor kivilágosodott. Egyikük sem figyelt fel a látványra, amíg Bowren tizedes trombitája bele nem hasított az esős hajnal legelső, halvány fényébe.
Elsőnek Myron Odell látta meg, amikor kikúszott kétszemélyes kis sátrából, legalábbis elsőként ő kiáltott fel, s ő csapta a legnagyobb lármát.
- Úristen, nézzétek! - ordított föl.
Közvetlen mögötte Calvin Ezra Smith jelent meg; csak egy pillantást vetett a látványra, s kétrét görnyedve visszakúszott a sátorba a Bibliájáért. Luis Jimenez és Joe Wladislaw keresztet vetettek. A többiek némán bámultak.
Victor Franko felpeckelt szájjal, kezén-lábán megkötözve himbálózott az őrtoronyról, a kötél pedig, amelyen lógott, hónalja alatt futott körbe a mellkasán. Halottnak látszott.
A rabok mögött megjelent Reisman, a sátrak között furakodott előre. Vállán géppisztoly volt, kezében pedig Franko M1-esét hozta. Kemény, érzéketlen, metszőén éles hangja belehasított az emberek döbbenetébe: - Levágni!
Ken Sawyer és Samson Posey előreléptek, de hirtelen fölismerték, hogy nem juthatnak át a szögesdróton Franko közelébe és tanácstalanul fordultak vissza Reismanhez.
A százados átnyújtotta kétélű tőrét Sawyernek. - Menjenek ki a laktanyaépületen át - mondta nekik. Fölkiáltott az épület tetején álló Bowrennek: - Tizedes, vegyen maga mellé egy őrt és menjen utánuk!
A többi katonai rendőr Morgan őrmesterrel az élen, lövésre tartott puskákkal kiözönlött a táborba; akadtak közöttük félig felöltözöttek is, egyikük sem tudta, mi történt. Dermedten torpantak meg, amikor megpillantották Frankót. Morgan ajka körül halvány mosoly bujkált, de eltűnt, amikor észrevette, hogy Franko béklyóba vert lába megrándul.
Samson ért fel elsőnek a toronyba, felhúzta a kötelet, amelyen Franko lógott. Addigra már Sawyer is odaért a tőrrel, elvagdalta a Franko lábát és kezét gúzsba kötő kötelet, szájából is kivette a pecket. Franko szédelegve föltápászkodott, két társára támaszkodott, azután nekidőlt a korlátnak, már-már átbillent rajta, azok ketten éppen hogy csak elkapták.
- Mi történt veled, Vic? - kérdezte Sawyer. - Ki csinálta? Franko a korlátba kapaszkodva nagynehezen fölegyenesedett. - Nem tudom, mi történt... - suttogta rekedten.
Az őrtorony lábánál Bowren és egy katonai rendőr várta őket; kíváncsian, semmiféle együttérzést sem mutatva méregették Frankót, s most, hogy látták, életben maradt, alig bírták visszafojtani a nevetésüket.
- Óvatosan hozzák le - rendelkezett Bowren és félútig fölmászott a létrán.
Franko lebámult a táborba. Szeme előtt összefolytak, körbeforogtak az odalent tolongó arcok. Pillantása Reisman közönyös arcán állapodott meg; a százados szeme kaján-gúnyosan tapadt rá, s egyszeriben tudta, hogy ő volt az, csakis ő tehette.
Frankóra hullámokban tört rá a hányinger, úgy érezte, mindjárt legyűri őt, de végül sikerült úrrá lennie rajta. Egyik kezével a korlátba kapaszkodva üggyel-bajjal fölegyenesedett, a másik kezének mutatóujját vádlón szegezte Reismanre. Az összegyűlt rabok feje fölött hirtelen hisztérikusan csapott fel a kiáltása: - Őt kérdezzétek meg, mi történt! Azt a kibaszott, rohadt századost kérdezzétek meg, mi történt! Ő tette!
A rabok és az őrök egy emberként fordultak Reisman felé, várták a cáfolatot. De semmi sem történt. Még éppen idejében fordultak vissza az őrtorony felé, hogy lássák, amint Franko kiragadja a kétélű tőrt Sawyer kezéből. A Reisman körül állóknak csak egy pillanatuk maradt a menekülésre, s Franko máris vad káromkodás közepette lefelé röpítette a tőrt. Senkiben kárt nem téve vágódott a talajra, azután fémes pendüléssel megperdült.
Reisman lassan a tőrhöz lépett, fölvette, gondosan megtörölgette gyakorló egyenruhája nadrágján, majd visszacsúsztatta az övén lógó tokjába.
- Ezt kellett volna tennie tegnap éjszaka! - kiáltott föl Frankónak. - Őrségen volt, maga nyomorult ostoba! Ha német lett volna a helyemben, belét ontotta volna ott fönn a toronyban, maga gyáva szájhős! - De abban a pillanatban, amikor leszedte róla a keresztvizet, máris érezte, hogy elveszíti a többiek rokonszenvét; az emberek nemcsak megvetően, de fölháborodottan is néznek rá. Egy tiszt nem üthet meg egy katonát, nem járhat el vele szemben olyan erőszakosan, mint ahogyan ő tette azt Frankóval - ha csak nincsen jó oka rá.
Franko a másik kettő segítségével elindult lefelé a létrán.
- Tartsák odafenn! - rendelkezett Reisman. Franko M1-esét, akár egy lándzsát lengette egyik kezében. - Bowren, kapja el! - kiáltotta, aztán nagy ívben fölhajította a két kerítés fölött. - Adja oda Frankónak. Az övé.
Franko csak vonakodva vette át a puskát.
- oké, maga gyilkos, most mutassa meg nekik, mit művelt tegnap éjszaka, miközben őrségen volt! - kiáltott fel neki Reisman.
Franko nem moccant, nézte karéjban álló társait, zavart színlelt.
- Mutassa be nekik, maga gyilkos, vagy még sötétedés előtt ismét Marston-Tyne-ban találja magát! - figyelmeztette Reisman.
Franko lassan letérdelt a torony padozatára és a puskacsövet megtámasztotta a korláton.
- Most célozzon, gyilkos! - vezényelt Reisman. - Pontosan oda célozzon, ahová tegnap éjszaka!
Franko célzott, bűntudat, félelem és düh keveredett benne. A többiek figyelték, látták, hogy a puskacső a laktanyatetőre irányul, ahol a százados járkált fel-alá őrségben a hajnalt megelőző órákban.
- Még egy kérdést, gyilkos! - követelte Reisman. A kérdés valamennyiüknek szólt - a raboknak, akiknek becsülését elveszthette volna; az őröknek, akik esetleg úgy vélhetik, túllépte a hatáskörét; Frankónak is; önmagának is. - Jól gondolja meg, Franko! S azután tartsa meg a választ magának! Én nem vagyok rá kíváncsi! Mit tett volna, ha a puska csőre van töltve?
Ő maga sem tudott volna erre válaszolni. Tulajdonképpen abban is kételkedett, Franko tudna-e felelni rá. Hagyta, hogy a beállott csöndben mindenki maga válaszolja meg a kérdést - hiszen hamarosan valamennyiüknek szembe kell nézniük ezzel a problémával.
- Rendben van, Bowren, hozza le őket! - adta ki a parancsot. - Vége a játékidőnek! Együnk valamit, azután nekifogunk a munkának!

 

Ezen a reggelen Reisman háromszor szedette szét és rakatta össze a foglyokkal M1-eseiket. Azután megismételtette ezt a műveletet minden egyes emberrel, de bekötözte a szemüket és mérte az időt. A foglyok jól oldották meg a feladatot. A következő lépés az lett volna, hogy egy lőállásban töltés nélkül gyakorolják a fogásokat, végül éles töltényeket osszanak ki, célozzanak és célpontra tüzeljenek! Ehelyett Reisman két katonai rendőrrel összeszedette a puskákat, semmiféle magyarázatot sem adva, miért veszi vissza a fegyvereket.
Amikor néhány perc múltán a katonai rendőrök kíséretében ismét kilépett a laktanyaépület kapuján, tizenkét karabélyt, valamint tizenkét 45-ös automata pisztolyt cipelve, jó néhány fogoly még mindig duzzogott - olyanok voltak, mint egy csapat mocskos, túlkoros kölyök, akiktől éppen most kobozták el a zsaruk a labdájukat, mert betörték egy közeli ház valamelyik ablakát. A foglyok tágra meredt szemmel nézték az új, könnyű puskákat és a pisztolytokokban lapuló 45-ösöket. Egyesek arca várakozásteljesen felderült.
- Itt az ideje, hogy feljussanak a második fokra - jelentette be Reisman, s a katonai rendőrök kiosztották a fegyvereket, följegyezték a sorozatszámot és aláíratták az átvételi elismervényeket. - Tartsák maguknál egy ideig a fegyvereket. Szokjanak hozzá az érzéshez. Gyakorolják a kezelésüket, amíg bekötött szemmel nem tudják szétszedni és összerakni őket. Amit az M1-esek gondozásáról, megbecsüléséről mondtam, ugyanúgy vonatkozik ezekre is. Dolgozzanak olyan keményen, mint eddig, akkor hamarosan ismét kiérdemlik a jogot, hogy tüzelhessenek velük.
Reisman úgy számított, hogy a legfőbb veszély az unalomban rejlik, abban, hogy a mindennapi rutinmunka és a változatlan környezet fásulttá teheti az embereket. Ezek nem zöldfülű újoncok, akiknek új ismereteket, kötelességeket kell elsajátítaniuk, amelyek önmagukban is annyira újszerűek és izgalmasak, hogy szüntelen éberségre és mozgásra késztesse őket. Kiderült, hogy a foglyok jóval többet tudnak annál, mint ami külsejük alapján ítélve feltételezhető lett volna. Bármit tanultak is korábbi katonai pályafutásuk során, amikor ezt megfejelték a Reisman által oktatott finomításokkal, a hallatlanul szigorú fegyelemmel és a pillanatnyi szünetet sem hagyó napi ütemtervükkel, szívósabbá tette őket annál, amit Reisman - múltjuk ismeretében - remélni mert volna.
De ami az erkölcsi és szellemi színvonalukat illeti, efelől még mindig bizonytalan volt. Nem tudta, vajon Stuart Kinder jó vagy rossz hatással van-e rájuk. Reisman csupán egy valamiben lehetett biztos: gyakorlati, fizikai tekintetben, vagyis az ő területén, az emberek mind szívósabbá, mind katonásabbá váltak. Vonatkozott ez még a rémültekre: a siránkozó Myron Odellra vagy a dühöngő Victor Frankóra is.
A fegyvertelen támadásban és védekezésben elérték azt a fokot, amikor már valóban minden esetben tisztában voltak azzal, mit tesznek, s nem akadt köztük egy sem - még Odell sem -, aki elvesztette volna a fejét, ha arra került a sor, hogy állniuk kellett Samson Posey vagy éppenséggel magának Reismannek a kemény ütéseit. Reisman néha mulatott is azon, hogyan járkálnak a védencei tenyerük élével ütögetve a talajt, fákat, ágakat, kerítéscölöpöket vagy egymást, ekképpen edzve kézizmaikat a dzsúdóra. Még Archer Maggot sem volt kivétel ez alól, jóllehet ő aztán igazán belevaló fickónak tartotta magát és ismerte is a fogásokat - míg Reisman meg Odell be nem bizonyították neki az ellenkezőjét.
Továbbra is előfordultak verekedések közöttük, ha valamelyikük úgy vélte, túl erősen ütötte meg ellenfele, vagy éppen nem volt kedve játszani, vagy rosszul fogták meg, vagy egyszerűen csak azért gurult dühbe, mert ilyen volt a természete -, de ez már nem a régi, értelmetlen, dulakodó hirig volt. Valamennyien tisztában voltak a védekezés és a támadás elemeivel, s még ha méregbe is jöttek, a közelharc most már erőteljes, begyakorlott, tudományos, szinte kecses mozdulatok kombinációjává vált. Egyikük sem vetette el sohasem a sulykot, nem akart végezni ellenfelével, mert tudta, hogy legközelebb hasonlóképpen fizetnének meg neki.
De Reisman azért mégsem haladhatott olyan gyorsan, ahogyan szerette volna, ahogyan megszokta azt, ha titkosszolgálati megbízásokra kellett előkészítenie más csoportokat. Mivel nem ismerte a rabok végső megbízatásának a jellegét, időpontját vagy helyét, csakis fokozatosan, a maga módján haladhatott velük. Még nem látta elérkezettnek az időt, hogy lőteret építsen és éles töltényt osszon ki nekik, vagy élesített kézigránátot, esetleg robbanó tölteteket adjon a kezükbe. Márpedig, amíg el nem érik ezt a fokot, vagyis el nem sajátítják a gyalogoskatona valamennyi könnyű- és nehézfegyverének a kezelését, addig nem kezdi meg ejtőernyős-kiképzésüket, így döntött.
A kiképzés során a fizikai, szellemi és erkölcsi elemekből megfelelő mennyiségnek úgy kell majd valamikor ötvöződnie ezekben az emberekben, hogy valóban megbízhassék bennük, hogy igazán hihesse: képesek végrehajtani az egyelőre még homályos és bizonytalan körvonalú akciókat, amelyekre ki kell képeznie őket. Nagyon akart hinni bennük. Számára most már nem volt visszaút.

 

Vasárnap kora délután a Stokes-kastély könyvtárában Margot Strathallan a telefonnál ült; szerette volna fölhívni Reisman századost, de nem tárcsázott, mert félt megtenni.
Arra gondolt, hogy egy ilyen vasárnapon bizonyára megértené, miért hívja föl, s miért kérdezi meg tőle, nem jönne-e el embereivel a kastélyba, teázni. Természetesen előbb ki kellene mosakodniuk... de milyen kellemes lenne meghívni őket ötórai teára, mindenki barátságos lenne, s ezzel véget is érne a hosszú napok óta tartó szorongása, hiszen attól tartott, hogy a százados végül erőszakkal eltávolíttatja saját otthonából.
Lady Margot a telefonért nyúlt, de visszarántotta a kezét, vékony ujjaival ajkát és állat dörzsölgette, az öklét rágta. Fölállt, idegesen járkált föl s alá a szobában, határozottan újra megindult a telefon felé, de végül elhaladt mellette és kilépett az előcsarnokba. Sigismund eddig a kandalló előtti szőnyegről kérdő szemmel figyelte gazdáját, most szomorúan poroszkált utána, s vinnyogva kért kibocsátást. Margot résnyire kinyitotta a hatalmas tölgyfa ajtót és aggodalmasan kikémlelt. A dobermann farkát csóválva, izgatottan ugatott és ugrándozott. Margot félrelökte a nyílásból, bevágta és elreteszelte az ajtót. Nyugtalanul, puha léptekkel sietett fel az emeletre, bement a hálószobájába, de nyomban ki is fordult onnan, végig a néma folyosókon, minden ajtót kinyitott, mindenüvé gyanakodva bekémlelt. A kutya vinnyogva poroszkált mögötte, hatalmas fejét jobbra-balra ingatta, ugyanolyan nyugtalan volt, mint a gazdája.
Lady Margot már két hete rabnak érezte magát saját otthonában. Ostoba, értelmetlen, őrjítő érzés volt - de a Reisman századossal és undorító katonáival a part fölötti ösvényen lefolyt megalázó találkozás óta nem mert kimozdulni az épület közeléből, ha sétára indult a birtokán. Többször is előfordult, hogy gyorsan elindult a kocsifelhajtón, kilépett a birtok kapuján és az országúton sétált egyet Sigismunddal. De ezt megalázónak érezte és sehogysem volt ínyére. Az arrajárók: parasztok, falusiak, idegenek, katonák is fölfigyeltek rá. Találgatták, mit kereshet az úton, fecsegtek róla akkor is, ha öreg Riley kocsiján, Sigismunddal az oldalán hetente egyszer behajtott a faluba és bevásárolt. Elmúltak azok az idők, amikor házhoz szállították az árut. Még neki sem tették meg. Azt állították, csak a benzinjegy miatt. A benzint is jegyre adták, mint minden egyebet. Pedig van biciklijük is, a fene essen beléjük!
Lady Margot újra lement a földszintre, belépett a könyvtárba, leült a telefonhoz és riadt arckifejezéssel meredt a készülékre. Egy dolog, ha valaki önszántából, becses és nemes indítékoktól vezérelve remeteségre kárhoztatja magát, s megint más dolog raboskodni. Ennek véget kell vetnie. Most azonnal föl kell hívnia a századost, hogy meghívja őt és katonáit teára. Iszonyúan nyomasztotta a százados fenyegetése. Jól tudta, valóban hatalmában áll a Hadügyminisztérium segítségével kilakoltatni őt - nem vitás, apja érdemkereszttel tüntetne ki bárkit, aki ezt megtenné.
Mielőtt még ideje lett volna újra meggondolni magát, Lady Margot fölkapta a kagylót. Tudta, hogy a táborban telefonnak kell lennie, látta a kábelt. Először a falusi központot kellett hívnia, vonalat kellett szereznie a legközelebbi amerikai telefonközponthoz, s onnan kellett kérnie, hogy kapcsolják vissza a táborba.
Ingerülten várakozott, hallgatta, a telefonkezelők hogyan létesítenek kapcsolatot, félt tartani a vonalat, de félt lerakni a kagylót is, figyelte a kattanásokat és bugásokat, azután a százados telefonjának tompa, folyamatos kicsengését. Már-már azt képzelte, hogy hallja a csengetést odaátról az erdőből, látja, amint a százados a kagylóért nyúl.
Senki sem válaszolt.
Tíz perccel később ismét próbálkozott. Azután fél óra múlva, majd félóránként újra meg újra, végig a hosszú, gyötrelmes délutánon.
Reisman és alakulata vasárnap késő délután tért vissza a terepgyakorlatról. A százados a táborba vezető külső kapuban állva figyelte a bevonuló egységet. Fáradtak, verejtékesek, mocskosak, büdösek voltak - de Reisman elégedetten szemlélte őket. A terepakadályokkal és sziklafali kötélmászással tarkított menetgyakorlat, amely első alkalommal öt órát vett igénybe, most már csak mintegy három órát igényelt. Úgy tetszett, még Morgan őrmester és a katonai rendőrök is jobb kondícióban vannak, jóllehet ők magától értetődően nem teljes menetfelszerelésben tették meg az utat, s ha nem akartak, nem kellett leküzdeniük a terepakadályokat.
Reisman egyszerre csak meghallotta a telefon csengetését és beordított a laktanyaépületbe Bowren tizedesnek, vegye fel a kagylót. Mire odaért a készülékhez, Bowren tenyerével már lefogta a mikrofont, úgy várta őt. - Egy nő beszél - közölte - Önt keresi.
Első gondolata az volt: ez csak Tess lehet! Átvette a kagylót, és elfedte a beszélőt.
- Vegye át Morgannel együtt a parancsnokságot - szólt oda Bowrennek. - Veressenek sátrat, azután kérjenek önként jelentkezőket konyhai szolgálatra. Ma valamennyien igazi vacsorát eszünk és a változatosság kedvéért este szabadfoglalkozás lesz.
Megvárta, míg Bowren behúzta maga mögött az ajtót, azután levette tenyerét a hallgatóról és köszönt. Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem lepődött meg, hogy a vonal másik végéről Margot Strathallan hangját hallotta.
- Teára, Lady Margot? - kiáltott fel, s nem tudta megakadályozni, hogy hangja ne hitetlenül csengjen.
A nő nyomban megtalálta a hangot, úgy tetszett, mintha soha, semmi kínos jelenet nem zajlott volna le közöttük.
- Nagyon kedves öntől - mondta Reisman. - Nem, rettenetesen sajnálom, de sehogysem megy. Valamennyien most érkeztünk csak vissza, s egyikünknek sincsen elfogadható külseje. - Eltökélte, hogy udvarias és tőle telhetően diplomatikus lesz. - Igen, természetesen. Értem. Én is nagyon restellem múltkori udvariatlanságomat. Hogyan? A Hadügyminisztériumot? Nem, dehogyis. Ön messzemenően előzékenyen együttműködik velünk. Nagyon nagyra értékelem. Nem, egyáltalán nem. Persze. Talán egy más alkalommal. Nagyon köszönöm. Viszontlátásra!
Miután letette a kagylót, hosszú ideig ott ült a telefon mellett, szívta a cigarettáját és azon tűnődött, vajon mi az ördög szállhatta meg Lady Margot-t. Csupa kedvesség és könnyedség volt, jóllehet riadtnak tűnt és hangja kissé remegett. Nevetséges, és őszintén szólva, sátáni gondolat villant át az agyán. Elnevette magát. Ha rászabadította volna a piszkos tizenkettőt a Stokes-kastély arisztokratikus termeire egy teadélután keretében, melyet egy feltehetően férfihiányban szenvedő angol nemesi kisasszony ad - hát ez valóban védencei megbízhatóságának próbaköve lehetett volna. S ekkor újabb ötlete támadt: ha Lady Margot valóban kedveskedni akar és az Egyesült Államok Hadseregének segédszolgálatosi szerepét óhajtja betölteni, lenne egy mód, ahogyan segíthetne nekik.
Kiment a táborba és hangosan Napoleon White nevét kiáltotta. Napoleon futólépésben közeledett a kapuhoz.
- Megvan még az a könyvlistája? - kérdezte Reisman.
- Nincsen, uram.
- De azért szeretne még néhány könyvet?
- Gondolom, igen, százados - vonta meg a vállát Napoleon. - Mármint ha lenne egy percnyi időnk is olvasásra.
- Ma éjszaka elég ideje lesz rá... s ha mindenki tisztességesen viselkedik, lesz máskor is rá idő. Nem tenne nekem egy szívességet? Kérdezze végig az embereket, tudja meg, miféle könyveket vagy folyóiratokat, társasjátékokat vagy egyszerű sporteszközt szeretnének. Kérdezze meg a katonai rendőröket is. Tíz perc múlva jöjjön értem a laktanyaépületbe, egy kis kirándulásra indulunk. Mondja meg az őrmesternek, én kértem meg, hogy segítsen nekem.
Néhány perc múlva Napoleon megjelent a listával, s rezzenéstelen arccal nyújtotta át a kapitánynak. Nevek nem szerepeltek rajta, csak tételek: képeslapok, a Stars & Stripes és néhány amerikai újság; sakk, kártya, baseball-, futball- és röplabda-fölszerelés; hideg sör, jó pia, sült hús, édesség, cigaretta és szivar: s jó néhányan nőket kértek, meglehetősen diszkrét, ámde szókimondó méret- és alakleírással.
Reisman visszahívta Lady Margot-t.
- Csak nem változtatta meg az elhatározását, százados? - kérdezte hevesen a nő. - Milyen kedves magától.
- Nem egészen, Lady Margot, de arra gondoltam, nem jöhetnék-e fel magához, szeretnék néhány kötetet kölcsönkérni a könyvtárából. Meg talán egy pakli kártyát vagy egy sakktáblát bábukkal, ha éppen kéznél lenne, s bármilyen mennyiségben fölöslegessé vált újságot és képeslapot.
A nő megpróbált nagylelkűnek tűnni, de Reisman érezte a hangjában a bizonytalanságot és riadalmat. - Természetesen - felelte. - Kérem, jöjjön csak.
Reisman letette a kagylót és Napoleonhoz fordult. - Most pedig találkozni fog az arisztokráciával odafenn az urasági kastélyban, Mr. White. Biztos abban, hogy nem kíván megmosakodni és megborotválkozni?
- Inkább ittmaradnék, uram, ha nem veszi zokon - válaszolta bátortalanul Napoleon.
- Én pedig azt szeretném, ha velem jönne! - csattant fel Reisman. - És ha kedve tartja, ilyen trehány külsővel is jöhet!
Reisman aznap már másodszor borotválkozott meg, azután lezuhanyozott és díszegyenruhába bújt. Néhány perc alatt szalonképessé változott, s csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy erre az egészre semmi szükség sincsen, hogy nem kell igyekeznie jó benyomást keltenie Margot Strathallanben vagy kicsinosítania magát, mint Tess Simmons kedvéért, akár egy udvarlásra induló lovag.

 

Lady Margot ideges mosollyal köszöntötte Reismant a kapuban. A kutyát ezúttal nem hozta magával.
- Mennyire örülök, hogy ismét láthatom, százados - mondta.
Túlságosan is igyekezett olyannak mutatkozni, amilyen nem volt. Hangjában nem volt melegség. Soványabbnak tűnt, mint ahogyan Reisman emlékezett s erőltetett mosolya mögött a szokott riadt arckifejezése bújt meg. Reisman arra gondolt, hogy valamiért nagyon emésztheti magát, s megsajnálta. Őszintén kívánta, bárcsak segíthetne rajta.
Lady Margot hirtelen megpillantotta a szürkületben a közvetlenül a százados mögött álló Napoleont.
- Ó!... azt hittem, egyedül jön - mondta. - Jó napot kívánok!
- Jó estét, asszonyom! - köszönt Napoleon. Az árnyékos kapu félhomályában gyorsan megkísérelt olvasni a nő arcáról és szemében, de semmit sem látott... kivéve talán félelmet, ezzel pedig nem kívánt foglalkozni.
- Egyik bajtársam... Mr. Jones - szólalt meg Reisman.
- Lépjenek beljebb. Megkínálhatom egy pohár itallal, százados... vagy teával, amelyet korábban ma délután visszautasított?
- Nem, köszönöm, én nem kérek. Hát maga, Jones? - kérdezte Reisman figyelmesen, amikor beléptek a nagy előcsarnokba.
- Köszönöm, nem kérek, asszonyom - mondta Napoleon.
- Az emberek visszavárnak bennünket, Lady Margot - magyarázkodott sietve Reisman. - Az igazság az, hogy megvárnak minket a vacsorával. Azt mondtam nekik, hogy perceken belül visszaérünk. Talán egy más alkalommal.
- Természetesen - válaszolta a nő, és Reisman megkönnyebbülést érzett a hangjában. - Hát akkor talán menjünk egyenesen a könyvtárba, kedvére válogathat a könyvek között. Sajnálom, de semmilyen újságom vagy képeslapom sincsen. Nem olvasok ilyesmit. Elég rossz hírt hallani rádión.
Amint Napoleon átlépte a könyvtár küszöbét, a látvány: a könyvespolcok, a terem sötét faburkolata, a súlyos karosszékek és asztalok, magának a helynek az illata olyan nosztalgikus hullámot indított meg benne, hogy az emlékezés sóhaja már-már zokogásként szakadt ki belőle. Margot hátra is fordult és megkérdezte tőle: - Valami baj van, Jones?...
- Dehogyis, semmi baj, asszonyom. Csak olyan szép itt, ez minden. Ilyen olvasószobák és társalgók voltak az egyetemen is.
- Az egyetemen? - Margot gyanakvó pillantással méregette. - Jelenlegi külseje után ítélve nem sokat járhatott ilyen helyeken - mondta és undorodva felhúzta az orrát. - Hol volt ez, Jones?
Napoleon elkapta Reisman éles pillantását. - Csak álmodoztam, asszonyom. Csak álmodoztam - suttogta. Körbejárt a teremben, találomra emelt le könyveket a polcokról, ha elég vaskosak voltak és megragadták a figyelmét, vagy ha egy gyors pillantás után egy-egy cím izgalomba hozta. Minél gyorsabban szeretett volna ismét kint lenni innen. Amikor már öt könyvet összegyűjtött, a nőhöz fordult és megkérdezte: - Elkérhetem ezeket, asszonyom?
- Bármit - felelte Margot. - Feltéve, hogy ugyanolyan állapotban kapom vissza őket, ahogyan elvitte őket.
Az asztalra már jó előre két pakli kártyát, egy sakk- és egy dáma-készletet, valamint egy cribbage-táblát készített ki.
- Sakkozik, Mr. Jones? - érdeklődött Reisman.
- Igen, uram.
- Helyes... akkor köszönettel mindezeket kölcsön kérjük, Lady Margot - fordult Reisman a lányhoz. - Azt hiszem, a cribbage-t azért itthagyjuk. Nem hiszem, hogy bárki közülünk értene hozzá.
- Hát, akkor küldje fel őket valamelyik este, majd megtanítom őket - vetette oda könnyedén Margot.
Reisman ragaszkodott ahhoz, hogy készítsenek két példányban hivatalos listát a kölcsön vett dolgokról, azután mindkét példányt aláírta és megkérte Margot-t ugyanerre. Az egyiket átnyújtotta neki, a másikat gondosan összehajtogatva köpenyzsebébe dugta.
- Még egyszer köszönök mindent, s most jóéjszakát, Lady Margot - mondta, azzal Napoleon kíséretében gyors léptekkel távozott a könyvtárból.
Lady Margot követte őket és amikor a tárva-nyitva álló bejárati ajtóhoz értek, megfogta Reisman karját.
- Beszélhetnék önnel egy pillanatra négyszemközt? - kérdezte súgva.
Reisman lekiáltott Napoleonnak: - Azonnal jövök! - s visszafordult Margothoz. A lány idegesen harapdálta az ajkát, szemében ismét megjelent a riadt, szánalmas tekintet. - Mi baj van? - kérdezte a férfi halkan.
- Nincs kifogása ellene, ha ismét a tengerparton sétálnék? - tört elő Margot-ból. Megkísérelt kipréselni egy mosolyt. - Szegény Sigismund, egészen be van zárva... én meg... ez volt igazán az egyetlen örömünk... azok a hosszú séták... most pedig... - Tehetetlen vállrándítással fejezte be mondatát.
- Jobb lenne, ha nem tenné - felelte Reisman, s most már bánta, hogy eljött. - Azt hiszem, valamennyiünk számára az lenne a legjobb, ha egy ideig nemigen távozna el messzire a háztól. Nem magyarázhatom meg, miért. Bárcsak megtehetném. Ha lenne egyetlen mód, hogy könnyítsék a helyzetén, megtenném.
- Hát van! - csattant fel a nő, s váratlanul dühödt pillantást lövellt a kapitányra. - Vigye magával azt a... azt a... személyt... és hagyjon engem magamra!
Sarkon fordult és bevágta a kaput.
- Kire dühös? - érdeklődött Napoleon, amikor Reisman beült a kormány mögé.
- A világra! Ne is törődjön vele!
- Természetesen, százados. Az agyam üres lap... a nevem pedig Jones. Azt reméltem, hogy legalább magában van egy kicsivel több képzelőerő... uram.
Reisman mosolyogva fordult felé, azután oda ütött, ahol tudta, a legjobban fog fájni. - Azt hiszem, ugyanaz a problémája, mint magának... üldözési mánia.
Napoleon némán fortyogott magában, amint a mezőn át az erdő felé zötyögtek. Reisman azonban közlékeny hangulatban volt és beszéltetni akarta Napoleont.
- Egészen szép kis könyvválasztékot kért kölcsön - mondta. Miért éppen ezeket emelte le a polcról?
- Mi a különbség... uram? - vágott vissza Napoleon. Valójában nem is igen tudta, mit hozott el. A térdén egyensúlyozta a könyveket, közben azon töprengett, vajon mi az ördögért próbál Reisman ilyen beszélgetést kezdeményezni vele. Összezavarja a tiszt és a közkatona, a fegyőr és a rab egyszerű viszonyát.
- Egyszerűen csak kíváncsi vagyok - mondta Reisman. Emlékezetből elhadarta a címeket: - Történelmi tanulmányok Arnold Toynbee-től, első kötet... A Narcissus négere, Joseph Conradtól... Rudyard Kipling Összes Költeményei... T. E. Lawrence A bölcsesség hét pillére... s végül, de nem utolsó sorban A. A. Milne Micimackója. Szívesen elolvasnám újra Lawrence-t, meg Kiplinget is, ha végzett velük. Ami viszont a Micimackót illeti, súlyos vallomással tartozom. Soha életemben nem olvastam. Gondolom ezt nevezik hátrányos helyzetű gyermekkornak.
- Én sem olvastam, százados - mondta Napoleon. Kézbe vette a vékony kis kötetet és elnevette magát. - Még csak azt sem tudtam, hogy elhoztam. Csak kapkodtam le a könyveket, hogy tele legyen a kezem.
- Egy fenét kapkodta őket. Minden választásának megvolt az oka. Meglehet, csupán egyetlen pillanatra villant át fürge agyán és már el is tűnt, de azért mégiscsak ott volt. Gyerünk, kotorja elő, hadd lássuk, mik a mozgatórugói?
- Eddig úgy tudtam, hogy a gondolatolvasás Kinder százados hatáskörébe tartozik - harsogta túl Napoleon a motor dübörgését.
- Hát persze, hogy őrá, de én az állására török. Gyerünk már, White! Csak nem fél beszélni?
- Dehogyis félek én beszélni! - vágott vissza dühösen Napoleon. Fölmutatott egy vaskos kötetet. - Toynbee... első kötet. Nem hiszem, hogy ennél többre is futná az időmből. Olvasta valaha?
- Nem.
- Hát, ez valóban széles látókörű ember. Pompás olvasmány, ha valaki ünnepli vagy gyászolja saját magát, valamely nagy országot vagy kis országot, valamely nagy embert vagy kisembert, feketét vagy fehéret. Az egész már idejét múlta... tegnap, ma és holnap... meg aztán mi a különbség. Aki kapja, marja, ez a világ sora, meg győzzön a jobbik!
- Lawrence-ről mi a véleménye? - kérdezte tovább Reisman.
- Már nagyon régen volt, hogy olvastam. Akkor csodáltam. Ha újra elolvasnám, az nyilván bebizonyítana nekem valamit - válaszolta Napoleon.
- Mégpedig mit?
- Azt, hogy akkoriban éretlen, nagyképű szamár voltam! De most már én is megéltem miegymást. Megöltem egy embert, jómagam meg félholtan hevertem egy árokban. Most majd megerősíti bennem Lawrence mindazt, ami elítélendő a fehér ember terhének legendájában.
- Fehér ember terhe - egy nagy nyavalyát! - robbant ki Reismanből. - Ha nagyon keresi, talán megtalálja Kiplingben, abban amit a birodalom építőiről és az alacsonyabbrendűek közötti katonáskodásról ír, de nyoma sincsen mindennek A bölcsesség hét pillérében. Lawrence ezredes ehhez túlságosan is érzékeny, túlságosan is együttérző volt. Túlságosan is azonosult azokkal a nyomorultakkal, akiknek az élére állt... még azokkal is, akiket megölt. Tudós, romantikus, kissé talán hibbant és fanatikus volt, de semmiképpen sem fajgyűlölő vagy vakbuzgó.
- Nem úgy értettem, hogy kifelé vakbuzgó lett volna - folytatta Napoleon. - De hát milyen kevélyen gúnyos volt az a pasas! A fehér bőrű angol, amint terpeszkedve uralkodik egy olyan országon, amelyben még tartózkodni sem lett volna joga!
- Úristen, teljesen félreértelmezi, White - mondta Reisman. - Egyszer már említettem magának: ha mindenáron gyűlölni akar valakit, jobban teszi, ha a Csatornán túl pöffeszkedő nácikkal kezd foglalkozni. Személyesen nyújtok át magának öt kilót minden átvágott torkú fritzért. Magában annyi a gyűlölet, White, hogy így bizonyára gazdag emberként fejezi be a háborút.
Napoleon azonban nem tágított.
- Oké, százados, de magának mi volt a véleménye róla? - kérdezte. Fölengedett, szeretett volna megint beszélgetni, s alig várta, hogy szellemét összemérhesse a másikéval.
Reisman vállat vont. A kormány fölé görnyedt, próbálta megtartani a dzsipet a kanyargós, fák között vezető, mély kerékvágásos földúton. - Soha nem jöttem rá, tulajdonképpen neki szurkolok-e vagy ellene - vallotta meg. - Olyan feje volt, hogy mellette hangyának éreztem magam... és bátrabb volt annál, amilyen bátornak lenni joga van egy túlélőnek.
- Bátor? Nagy dolog! - gúnyolódott Napoleon. Reisman gyorsan oldalt pillantott, hogy meggyőződjék, vajon Napoleon arckifejezése tükrözi-e a szavait, és csalódottan vette tudomásul, hogy valóban így történt.
- Az én szememben ez nagyon nagy dolog, Mr. White - mondta azután, jól megnyomva a szavakat. - Merem állítani, hogy egy katona számára ez csodálatra méltó és előnyös, sőt talán teljességgel nélkülözhető tulajdonság. - Még idejében visszakapta a fejét, hogy visszarántsa a dzsipet - majdnem nekihajtott egy fának. - Spanyolországban, egy kórházban olvastam a könyvet... megsebesültem egy háborúban, amelyben - maga talán azt mondaná - semmi keresnivalóm sem volt. Sokan voltunk így... akadtak, akik tudták, mit és miért tesznek... meg jó néhányan, akik nem tudtuk. - Egyszerre csak nagyon világosan maga előtt látta a néhány ággyal távolabb fekvő angolt, ott, azon a vágóhídon, aki kölcsönadta neki A bölcsesség hét pillérét... s arra is emlékezett, miket írt Lawrence a háborúról meg az ölésről, s hogy ettől milyen kínosan kezdte érezni magát... rákényszerítette, hogy túlontúl is mélyen elgondolkodjék: arról, voltaképpen hogyan is él és miképpen fog valószínűleg meghalni... azokról az emberekről, akiket megölt... mi értelme volt?... igaza volt-e vagy sem?... meg más ilyesmikről. Persze gyakorlatilag mindez mit sem számított, hiszen alig egy évvel Spanyolország után már Palesztinában képezett ki zsidó telepeseket és vállvetve harcolt velük a rajtaütésszerűén támadó arabok, tehát ugyanazok ellen, akiket éppen Lawrence vezetett kérész életű dicsőségre alig egy nemzedékkel korábban, s talán ez volt az oka annak, hogy soha nem tudta megfejteni, vajon Lawrence pártján van-e vagy ellene.
- Mit keresett maga Spanyolországban, százados? Dicsőséget? - kötekedett Napoleon, ugyanakkor kénytelen-kelletlen valamiféle új, kelletlen tisztelet ébredt benne Reisman iránt.
- Talán ugyanazt, amit maga, amikor az Ile de France fedélzetén átvágta annak a pasasnak a torkát. Önigazolást.
- Meglepte, amikor meghallotta, hogy kimondja, s meglepte az is, milyen könnyen megnyílt a másiknak. - Talán egy kis dicsőséget is - ismerte be egy futó mosollyal. - Valamennyiünkben ott rejlik ez a törekvés, amíg elég fiatalok és elég erősek vagy elég dühösek vagyunk. Magában is megvan ez, White. A dicsőségre való törekvés. A többiekben is megvan. Ne küzdje le magában. Használja fel. Kinder százados azt mondta nekem, maga kitűnő amatőr pszichológus.
- Ha érnék valamit pszichológusként, most nem lennék itt - jelentette ki Napoleon harciasan.
Reisman a körülkerített tábor mellett fékezte le a dzsipet, s amikor a kocsi megállt, Napoleonhoz hajolt.
- Fejezzük be, amit elkezdtünk - mondta és ráütött a könyvhalomra. - Mi a véleménye a Conrad-regényről?
- A Narcissus négeréről? A címe... a cím csúfsága dühbe hoz - jelentette ki Napoleon váratlanul higgadt hangon.
- Azelőtt sohasem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam. Ahányszor csak megláttam egy könyvtár polcán vagy egy katalóguscédulán, legszívesebben széttéptem volna. Mert bármi legyen is benne, nem akartam, hogy mások... fehérek... meglássák és megrontsák az akkori életformámat.
- De remélem most nem forgat semmi olyasmit a fejében, hogy széttépje Lady Margot könyvét?
- El akarom olvasni, százados. Engedelmével... uram - fűzte hozzá Napoleon ironikus méltósággal.
- Hát a Micimackó?
Napoleon elnevette magát. - Ez csak amolyan átejtés, százados - jelentette ki csípősen. - Talán majd takarodó előtt fölolvasok belőle a fiúknak valamelyik este. Rendben?
- Persze. Biztosan nagyon élvezik majd - morogta Reisman. Kikászálódott a dzsipből, fölemelte a motortetőt és kiszerelte a rotort az elosztóból.
Napoleon megelőzte Reismant a kapuban. A kettős szögesdrót kerítésnél körbe integetett, rámutatott a forgórészre és keserűen megjegyezte:
- Hiába minden, maga még mindig nem bízik bennünk, ugye, százados?
- Maga megbízna? - szegezte neki a kérdést Reisman, s megállt a laktanyaépület ajtajában. Felfigyelt arra, hogy Napoleon bennünk-et, s nem bennem-et mondott; talán első ízben fordult elő, hogy magát is a többiek közé számította és azonosította őket önmagával.
Napoleon a százados nyugodt, szürke szemébe nézett, de kitért a kérdésben foglalt kihívás elől. Diplomatikusan vállat vont.
Reisman kinyitotta a laktanyaépület ajtaját és intett Napoleonnak, hogy lépjen be előtte. - Várjon meg odabent, White - rendelkezett és a kisebb szoba felé mutatott. - Választ várok a kérdésemre.
Napoleon becipelte az ölnyi könyvet és társasjátékot az irodába, s már sajnálta, hogy hagyta magát egyáltalán szóra bírni.
A laktanyabarakk túlsó végében Reisman megpillantotta Luis Jimenezt, amint a katonai rendőrök konyhájául szolgáló sarokban buzgólkodott. Körülötte ott sürgölődött segítőtársa, Myron Odell. Carl Morgan törzsőrmester felügyelt rájuk - s közben nyáladzott.
- Ezek mind konyhai ügyeletesek, őrmester? - kiáltotta oda neki Reisman.
- Valamennyien önként jelentkeztek, uram. Mind egy szálig - felelte Morgan. - Néhányan krumplit hámoztak. Ha ezek itt készen vannak, a többiek eltakarítják a disznóságot. A tizedes most kivitte őket. Odakint üldögélnek és várják a kaját.
Luis Jimenez hátrafordult az asztaltól, amelyen csirkéket vagdalt fel. - Én főzés közben nem csinálok semmi disznóságot, őrmester - vágta oda mérgesen.
Meglengette a kezében tartott kést. Morgan egy lépést hátrált.
- Luis, mi amigo, fékezze már meg azt az átkozottul szenvedélyes természetét! - csattant fel Reisman, s megindult feléje. - Gyerünk vissza dolgozni, bizonyítsa be, amit mondott!
Jimenez mexikói trágárságokat mormolva ismét az alkotó munkának szentelte magát. Reisman a szobája felé menet csak néhányat hallott meg és élvezhetett a káromkodások közül. Azt még elhitte, hogy Jimenez valóban önként jelentkezett, talán Odell és néhányan mások is, de abban már kételkedett, hogy valamennyien önként vállalták volna a konyhai szolgálatot, ahogyan az őrmester állította. Feltehetőleg Morgan volt az, aki a kipróbált katonai módszer szerint rábírta őket az önkéntes jelentkezésre, de végtére is Reismannek édesmindegy volt, hogyan történt. A katonairendőr-osztagnak is joga volt a változatossághoz. Amúgy is morgolódtak már, amiért főzniük is kell magukra, nekik kell adniuk a konyhai ügyeletet is, mintegy ráadásul a hosszú őrszolgálatra. Nem akadt közöttük egyetlen jó szakács sem, és mert eredetileg azt remélték, hogy a rabok majd elvégeznek helyettük minden szar munkát, s ez nem következett be, most elégedetlenkedtek. Reisman megkísérelte azzal kárpótolni őket, hogy bőséges és kiváló minőségű ellátást biztosított nekik. A konzervdiéta kiegészítésére Bowren tizedes és az egyik katonai rendőr hetente kétszer friss pékárut és tejtermékeket vételezett egy ideiglenes ellátási és postaközpontban, amelyet valamiféle fedőtörténettel álcázva egy húsz mérföldnyire levő hadtápraktárban létesítettek az alakulat számára. Még fényűzést is megengedtek maguknak: hűtőszekrényük volt, amelyet ugyanaz a tábori generátor látott el árammal, amely a laktanyaépület világítása és a tábor reflektorai számára is energiát biztosított. Ezeket a reflektorokat végszükség esetére ugyan fölszerelték, de sohasem kapcsolták be, mert az egész partvidék mentén szigorú elsötétítést vezettek be.
Reisman belépett az irodába és behúzta maga mögött az ajtót. Napoleon már bekapcsolta a mennyezeti világítást: egyetlen nagy, pőre körte lógott foglalatban egy huzal végén, amelyet a falon kívül és a mennyezeten vezettek végig. A priccsen ülve komoran lapozott a könyvekben. Reisman egyetlen pillantást vetett az elsötétítetten ablakra és gyorsan odalépett.
- Ez nem valami bölcs dolog, Mr. White - pattogott.
- Ha szabadna emlékeztetnem, háborúban vagyunk. S a fritzek még mindig itt röpködnek fölöttünk. - Ezzel kicsomózta a súlyos elsötétítő függönyök zsinórját és a helyükre húzta őket.
Napoleon úgy tekintett rá és az elsötétített ablakra, mintha fütyülne az egészre, sőt talán mulatságosnak is találná egy német légitámadás gondolatát. Reisman megállt előtte, kabátzsebéből egy doboz cigarettát húzott elő. - Rágyújt?
- kérdezte.
- Persze. Köszönöm - mondta Napoleon és kivett egy cigarettát.
Reisman tüzet adott neki, azután ő is rágyújtott, majd leült az íróasztala mögötti székre.
- Most pedig választ akarok a kérdésemre, hadnagy - mondta halkan. - Megbízhatok már magukban... valamennyiükben... fenntartás nélkül?
Napoleon erősen megszívta a cigarettáját, már-már úgy érezte, valóban lazíthat, de lelke mélyén azért tudta, hogy erről szó sem lehet, talán soha többé az életben nem sikerülhet ez neki. Tisztán látta, hogy a kérdés egyrészt nyílt segítségkérés, másrészt kihívás. Ha becsületesen akarna válaszolni rá, szomorúan csak annyit mondhatna: nem, egyelőre még nem.
- Talán - felelte. - Ha tudnánk, mit forgat a fejében. Hogy tulajdonképpen mit is csinálunk itt. Hogy mi az a nagy valami, amiben állítólag részt veszünk. - Megdörzsölte borostás arcát és önmagára mutatott. - Talán nem látja rajtam, százados, de mocskos vagyok, iszonyú mocskos, csak úgy bűzlök. Gondolom, nem képzeli, hogy kedvemre volt, amikor odafenn az a nő úgy tekintett rám, mintha egy rakás szemét lennék. A legkisebb mértékben sem élvezem ezt az állapotot, és senki másnak közülünk sem tetszik.
- Dehogyis nem tetszik maguknak - replikázott ravaszkásan Reisman. - Egyenesen élvezik. Máskülönben megmosakodnának és megborotválkoznának. Ugye tudja, hogyan emlegetik magukat az őrök?
- A piszkos tizenkettő... hát aztán? - verte vissza a támadást Napoleon. - Egyébként pedig igenis tetszik nekünk.
- Hát persze, hogy tetszik maguknak. Én is ezt mondtam. Maguk a hadsereg új elitje - gúnyolódott Reisman.
- Szóval mikor hagyjuk már abba ezt az egész cserkészesdit, amelyet végigcsináltat velünk, és mikor fogunk neki a tulajdonképpeni feladatunknak? - követelt választ Napoleon.
Reisman fölállt, fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Lehet, hogy hamarosan... lehet, hogy soha - dörmögte. - Tudhatná maga is. Hiszen a régi alakulatában maga volt a tervezési és kiképzési tiszt. Ha keze alá adnának egy elítélt gyilkosokból, erőszaktevőkből, tolvajokból és huligánokból álló osztagot, hogyan gyúrná át őket fegyelmezett katonákká, hadnagy? Mi lenne az a pont, ahol már megbízna bennük?
Napoleon fölkapta a fejét. A százados közvetlenül előtte állt, már nem járkált a szobában, de még egyálltó helyzetében is úgy tűnt, mintha szüntelenül mozogna és puszta akaraterejével kényszerítené ki a választ. Napoleon megigézve bámult a szemébe, meglepte, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan változtatja a színét és hangulatát.
- Azt mondanám, hogy attól fogva, amikor kénytelen lesz megbízni bennünk, százados - felelte. Még mindig megpróbált kitérő választ adni, elhatárolni magát a másik problémáitól.
- Megbízna bennük most? - fürkészte Reisman. Napoleon farkasszemet nézett vele, s végre becsületesen válaszolt a kihívásra.
- Nem - szólalt meg végül halkan. - Még nem.
- Szóljon nekem, amikor úgy érzi, elérkezett ez az idő, Mr. White - mondta Reisman -, majd azt tekintjük kiindulási pontnak.

 

Az urasági kastélyban Margot Strathallan még mindig a megaláztatása miatt gyötrődött. Lealjasítottnak, megbecstelenítettnek, kihasználtnak érezte magát, s minél tovább rágódott rajta az épület üres folyosóit és szobáit róva, nyomában a vinnyogó kutyával, annál dühödtebb lett, amíg rá nem döbbent, hogy valamit tennie kell, fizikai cselekvésre van szüksége, valamire, amivel érvényt szerezhetne akaratának azzal szemben, ami nyomasztotta és azokkal szemben, akik nyomasztották - mert ha nem, hát menten beleőrül.
Magára kapta kabátját és sálját, pórázt kapcsolt az ugrándozó kutya nyakörvére, azután kitárta a hatalmas tölgyfa bejárati ajtót. Csöndes éj volt. A murvás kocsifelhajtó és a közeli földek kihaltán terültek el előtte. A dombokat hideg, dermesztő köd ülte meg. Margot a kutyával elszánt, gyors léptekkel belegázolt a ködbe, beleburkolózott, élvezte. Egyenesen az uradalom kapuja felé tartott, majd kilépve, az utat és a telefonoszlopot célozta meg, ahol egyik rémült sétája során észrevette a huzalt, amely az útmenti bokrokon át, szinte álcázás nélkül haladt befelé az uradalomba.
Lady Margot térdre ereszkedett a cserjésben, kezével a huzal után tapogatózott, s amikor meglelte, erősen megfogta. A fekete éjben fekete foltnak tűnő Sigismund körbejárta gazdáját, mancsával kaparászta a talajt, szaglászott, morgott, s az együtt töltött évek éjszakai és nappali tapasztalatai alapján Margot megérezte az állat feszült kíváncsiságát, csodálatát, segíteni akarását. Oda tartotta neki a huzalt.
- Kapd el, Sigismund! - parancsolt rá. - Harapd el! Tépjed szét.
A dobermann fehér fogsora belekapott a telefonhuzalba, a kutya élvezte a váratlan játék lehetőségét, örömében hangosan morgott, amint tépte-marcangolta a huzalt, de Margot erősen fogta a másik végét, kötélhúzást játszottak, amíg csak Sigismund át nem harapta a drótot.

 

9.

A rabok úgy estek neki Luis Jimenez vacsorára készített csirkéjének, mint a kiéhezett állatok, de még az őrök is mohó étvággyal, az illemszabályok teljes figyelmen kívül hagyásával tömték magukba az ételt. Jimenez bólogatva, szerényen mosolyogva nyugtázta a feléje kiáltott elismerő szavakat, majd amikor már mindenkinek tálalt, ő maga is leült enni és kimért, úriemberhez méltó étkezési modorával mutatta ki a többiek bárdolatlan viselkedésével szembeni megvetését.
Az emberek gyalulatlan asztaloknál és padokon, priccseken és a földön ültek. Az őrök elvegyültek a foglyok közé, beszélgettek velük - csak két fegyveres katonai rendőr állt állandóan őrt, amíg a többiek ettek.
Odakint a sötét éjszakában nedves köd borította el a környező mezőket és a közeli tengert. Szemerkélni kezdett. John Reisman százados úgy érezte, hogy a laktanyában valamiféle bajtársi érzés sugárzik szét a foglyok között, s kiterjed még az őrszemélyzetre is; de amikor már egy ideje ízlelgette ezt a hangulatot, észbe kapott, mert átvillant a fején, hogy ez csupán vágyálom szülte illúzió, amelynek egyetlen alapja a teli has. Halkan böffentett, s ettől nyomban leszállt ismét a valóság talajára, azután fölállt az asztal mellől, odalépett Luis Jimenezhez és megnyerő kedvességgel átfogta a vállát.
- Muy bien, Luis - bókolt neki. - Egyszer még remek férjanyagul szolgál egy nő számára.
Luis számára az abrazo volt a legfinomabb étel a világon. - Köszönöm - szólalt meg halkan. - Ha úgy akarja, megcsinálom akár minden nap.
- Szó sem lehet róla - nevette el magát Reisman. - Megmaradunk a tartalék- és a harctéri fejadagoknál. Máskülönben még elpuhulnánk.

 

Samson Posey az edények, serpenyők és evőeszközök mosogatása közben meglátta és meghallotta, hogy az egyik durván ácsolt asztalnál a pihenő katonai rendőrök pókerezni kezdtek. A százados azt ígérte, hogy ez az este mindenki számára szabad lesz a konyhai ügyelet végétől egészen a takarodóig, s Samson ezért igyekezett minél gyorsabban befejezni a munkáját, remélve, hogy esetleg ő is beszállhat a játékba. Mikor volt már az, hogy utoljára tartott a kezében egy pakli kártyát! Tudta, hogy bármilyen rég volt is, nem felejthette el a kártya művészetét, s alig várta, hogy megmutathassa ezeknek a többieknek, akik a nyers erőn kívül toronymagasan álltak fölötte mindenben, hogy az uték verhetetlenek a szerencsejátékban. Azt is megfogadta magában, hogy ha a társaival játszik, kizárólag kártyázási tudására hagyatkozik, és figyelmen kívül hagyja a Háromláb Billytől tanult különféle fogásokat.
Amint befejezte a munkáját, odalépett a kártyázok mögé. Zajosabban folyt a játék, mint amihez ő szokva volt. Az őrök nevetgéltek, tréfálkoztak és káromkodtak, pocsékul játszottak, sűrű füstfellegeket eregettek cigarettáikból és szivarjaikból - de hát bárhol játszott eddig a katonaságnál, mindig így volt ez. Sajátosnak tűnt számára a pénz is, amelybe játszottak. Annak az országnak a pénze volt, ahol állomásoztak, de még nem használta elég régen, hogy megjegyezze az értékeket. Ha megengednék, hogy beszálljon, emiatt bizonyára hátrányba kerülne. S ekkor hirtelen átfutott az agyán, hogy nincs egy árva vasa, de semmiféle más értéktárgya sem, akkor meg hogyan játszhatna? Elfordult az asztaltól, keresett valami tennivalót, mert a kártya iránti vágy súlyos hullámként borította el. Néhányan a századostól kapott ceruzákkal levelet írtak, s Samson arra gondolt, bárcsak elég jól tudna írni ahhoz, hogy levelet küldhetné haza Evának... s írna valamit a fiának, aki bizonyára megtanul majd írni-olvasni. De vajon beszámolhatna-e nekik a szégyenéről? Jobb, ha az ilyesmi kimondatlan marad. Körülhordozta tekintetét a többieken. Napoleon, a néger... az ősei fekete bivalyoknak nevezték őket, olyan vadul és elsöprően támadtak, amikor az indián háborúkban a fehér ember lovasságában szolgáltak... Napoleon félrehúzódva ült, hátát a falnak vetve könyvet olvasott. Samson tudta, hogy valaha tiszt volt, de azután hirtelen dühében megölt egy fehér embert. Tanult, okos ember, egészen másmilyen, mint ő - de azért ő is megismerte a kívülállóság kínját és az ölesbe torkolló fékezhetetlen dühöt, s Samson ezért, de más okoknál fogva is csodálta és magához közelállónak érezte. Ekkor az a rémült fej, Myron - egy nyúl és egy prérifarkas keresztezése - odalépett Napoleonhoz, mondott neki valamit, mire a néger két könyvet nyújtott át neki, és Myron is leült olvasni. Samson erősen megfogadta, hogy egy napon majd megkéri Napoleont, tanítsa meg olvasni. Cserébe ő talán megtaníthatná szerencsejátékokra. Azzal visszafordult a pókerozókhoz.

 

Reisman kilépett a szobájából és odakiáltott Morgan törzsőrmesternek: - Sakkozik, őrmester?
- Nem, uram - felelte Morgan.
- Nagy kár - jegyezte meg tettetett csalódottsággal a százados. - Hát, dámázni tud-e?
- Már jó régen nem játszottam, de azt hiszem, még emlékszem rá.
- Helyes! - mondta Reisman és átnyújtotta neki a táblát és dobozt a figurákkal. - Keressen magának egy foglyot és játsszon vele.
Morgan átvette a játékot, körülnézett a szobában, de közben kínosan érezte magát. Jobb szerette kihúzni magát az efféle dolgokból. Tekintete végül Victor Frankón állapodott meg, aki egymaga terpeszkedett egy priccsen, pimaszul pöfékelt, mintha semmi baja nem lenne az égegyvilágon. Morgan odalépett hozzá.
- Maga! - szólította meg halkan. Franko összerezzent meglepetésében.
- Tud dámázni? - kérdezte Morgan.
- Nem valami jól.
- Megfelel - vetette oda gúnyosan Morgan. - Üljön csak át oda.
Leültek a priccs két végére, a táblát maguk közé tették. Morgan körülnézett, s megállapította, hogy senki ügyet sem vet rájuk, mindenki a saját szórakozásával van elfoglalva.
- Ha nyer - gúnyolódott és mocskosan elvigyorodott -, akkor maga akaszthat fel engem.
Franko képtelen volt a szemébe nézni. Megremegett a hóhér testi közelségétől és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott annyira uralkodni magán, hogy biztos kézzel vezesse a bábuit. Rosszul játszott. Tudta, hogy veszteni fog.
Reisman a pókerasztal körül ácsorgók közé tolakodott. Nála volt a második pakli kártya és a sakktábla a bábukkal is. Azt remélte, hogy sakkozhat majd Napoleon White-tal, de amikor észrevette, hogy az elmerülten olvas, nem zavarta.
- Akar valaki sakkozni? - kérdezte. Senki sem ajánlkozott.
Ekkor előhúzta zsebéből a kártyapaklit. - Mi lenne, ha alakítanánk egy második partit? - javasolta.
Erre már többen is élénken feléje fordultak. Elsőként Samson Posey emelte fel kipirult arccal a kezét.
- Maga is játszik, Posey? - kérdezte meglepetten Reisman.
- Igen, uram, csakhogy nincs pénzem.
- Nincs is szüksége rá - válaszolta a kapitány. Egy üres asztalra hajította a pakli kártyát. - Hat játékosnak van helye, beleértve engem. Mindjárt jövök.
Néhány perc múlva egy 30-as űrméretű lövedékeket tartalmazó dobozzal tért vissza. Addigra már ott ült az asztal körül Posey, Maggot, Gilpin, Sawyer és Pinkley - valamennyien izgatottan várták a százados visszatértét.
- Ez többet ér, mint a pénz - jelentette ki Reisman és azzal a doboz tartalmát az asztalra borította. - Legalább nem kalandoznak el gondolataink a munkáról. Hatszáz lövedék... a tét szempontjából vegyük darabonként egy dollárnak. Számoljon ki fejenként százat, Sawyer. S ha befejeztük a játékot, mindenki érdekében pontosan hatszáz lövedék legyen a dobozban.
Reisman a pad középső helyére ült. Egyik oldalán Glenn Gilpin, a másikon Ken Sawyer helyezkedett el, közvetlenül szemben vele Vernon Pinkley, jobbján Samson Posey, balján Archer Maggot ült. Reisman fölemelte a paklit, egyszer megkeverte, majd az indián elé helyezte.
- Az osztó kezd - jelentette ki.
Szeme kerekre tágult a csodálkozástól, amikor Posey fölkapta a paklit, vízszintes csuklómozdulatokkal, laza ujjtartással az asztalnak ütögetve, dörzsölt profiként megkeverte, majd Gilpin elé csúsztatta: - Emelj!
Ezután a felezett paklit hatalmas tenyerébe fogta, és hidegen villogó tekintetét végigjáratta társain.
- Egy dollár a tét - mondta és előrelökött egy lövedéket. - Ötlapos húzás... az alsó vagy inkább a joker üt... három dollár a limit... háromszori emelés... oké? - Beszéd közben a kártyák puha, hibátlan ívben hullottak laposan az asztalra, és simán csúszva megálltak a játékosok előtt.
A játék változatosan folyt: ötlaposról hétlaposra váltottak, néhány kör huszonegyest is játszottak. Időnként valaki bonyolultabb játékot javasolt, de a többiek lehurrogták, s végül Reismanhez fordultak döntésért.
- Eh, maradjunk meg az egyszerűnél - mondta. Az átlagosnál jobb kártyás volt. Tengerész éveiben sok ezernyi partiban szerzett tapasztalatokat hajófedélzeteken és parti kocsmákban, sőt a világ legtöbb népszerű tengerparti kaszinójában is megpróbálkozott szerény tétekkel. De Samson Posey fölényes játéktudásával szemben tehetetlennek bizonyult. Nyilvánvalóan nem véletlen szerencséről volt szó, ehhez túlságosan is ügyesen kezelte a kártyát, megfontoltan rakta a tétjeit, és minden általa osztott kör az ő javára dőlt el. Egyórás játék után Posey került ki toronymagasan győztesként, Maggot végzett a második helyen, Reisman a harmadikon.

 

Archer Maggotnak sehogysem tetszett, hogy csak másodikként végzett egy olyan foglalatoskodásban, amelyhez, véleménye szerint jobban értett, mint bárki e műkedvelő kétbalkezes alakok közül. Amikor nekifogott a játéknak, azt gondolta, hogy hamarosan hatszáz lövedék halmozódik majd előtte, és akkor mindenki megtudja, ki a fejes ebben a játékban, s megkapja a neki kijáró tiszteletet, beleértve a parancsnokot is, akinek nem is szabadott volna leülnie velük egy kártyaasztalhoz, ha olyan nagyon pontosan veszi a szabályzatot. De Maggot leginkább azt nyelte le nehezen, hogy a második helyre szorult amögött a süket indián mögött. Posey kísérteties szerencseszériája iszonyúan földühítette, de ismert egynémely fogást, hogy kiegyenlítse ezt a hátrányát.
Egyhangúan követték egymást a leosztások, de egyetlen olyan lapja sem volt, amelyre érdemes lett volna komolyabb tétet megkockáztatnia; nyitótétjét és néhány blöff ként feltett lövedékét minden alkalommal elveszítette, s ezért arra a belátásra jutott, hogy eljött a cselekvés ideje. Egy ötlapos zárt póker játszmában azon vette észre magát, hogy nyitó lapja a pikk ász, s amikor a két következő lappal sem javult a helyzet, passzolt, ám bal keze tenyerébe rejtette az ászt és e mozdulatot azzal álcázta, hogy előrehajolt, s jobb kezét messze előrenyújtotta, rossz lapjait így dobta vissza. Amikor két leosztással később rajta volt az osztás sora, az ász már biztonságosan ott lapult a bal térdhajlásban. Javaslatára hétlapos zárt pókért játszottak. Végigjátszotta a leosztást, s bár tudta, hogy a neki jutott lapok alapján reménye sem lehet nyerésre, egyre-másra dobta be a lövedékeket, hogy lépést tartson a licittel, míg végül már csak a három legalsó lap maradt a kezében. Nem sok jött ki belőle, de köztük volt a kör ász és egy pikk tízes.
Amint megkezdődött az utolsó licitkör és a tétek bedobása, Maggot léleknyugalommal passzolt - majd villámgyorsan döntenie kellett: vagy ászokra játszik - ami kárbaveszett fáradság is lehet, ha más lapjában nincsenek - vagy royal flösre startol rá, ami hosszabb időt vehet igénybe, meglehet sohasem jön be, de szabályosabbnak tűnne, ha jól játssza meg. Tenyerébe rejtette a tízest, sikerült a térdhajlatába dugnia, a kör ászt pedig fölösleges lapjaival bedobta. Most már esélye volt royal flösre, hiszen a sor két vége már nála volt. Valahányszor ő osztott, hétlapos zárt pókért játszottak, így több laphoz jutott, több alkalma nyílott lopásra. Néha nyert valamit, néha vesztett, nagyjából pénzénél volt.
Jó néhány leosztásba telt, míg végül Maggotnak már csak a pikk királya hiányzott a térdhajlatában. Nem jött be neki. Háromszor is meglátta mások lapjában, amikor a játszma végén hanyagul bedobták kártyáikat, s figyelte, hogyan tűnik el a keverés során, míg egy ízben egészen közel pillantotta meg, s azzal az ürüggyel, hogy lapját az asztal közepére löki, el is lopta.
Maggotra került az osztás sora.
- Ötlaposat jáccunk - jelentette be halkan, s nagy szakértelemmel, gyorsan keverni kezdett. Kihívóan tekintett körül, leginkább a századost figyelte. - Mi vóna, ha a változatosság kedvéér' most az eccer maximális téttel játszanánk? Így asztán nagy nyerők és nagy vésztők vónának, választóvonalat húzhatnánk a férfiak és a kölkök közé.
- Benne vagyok - mondta Reisman. - Úgyis későre jár. Hamarosan abba kell hagynunk. A többieknek mi a véleménye?
Valamennyien helyeslőén bólogattak és hümmögtek. Reisman rájuk mosolygott. Roppant komorak - póker-komorak - voltak, bár szerencsére ezen az estén nyoma sem volt a táborban a máskor oly nyomasztó, mindent átjáró siralomházi hangulatnak.
- Oké! Bárki a bankban levő összeg erejéig licitálhat vagy emelheti a tétjét. Világos, Posey? - kérdezte Reisman.
Samson csak annyit mondott, hogy ühüm - ahogyan azt egy indiántól elvárják. Maggot osztott. Sawyer akarta megnyitni a licitet, de először megkérdezte: - Ugye nem kell a bankkal azonos tétet tennem? - Egyelőre még csak a nyitótét hat lövedéke volt benn.
- Nem, uram - válaszolta Maggot. - Bárki még eggyel, kettővel, hárommal vagy az egész nyomorult bankkal nyithat. Ahogy teccik. Rajtad a sor, tegyél!
Sawyer előretolt egy töltényt. Maggot úgy számított, hogy nyitásra csak bubijai lehetnek. Arra gondolt, bárcsak megcinkelhette volna a paklit, akkor néhányan úgy gondolnák osztás után, hogy biztosra mehetnek és vadul emelnék a tétet.
A parancsnok egy lövedék erejéig szállt be. Maggot úgy becsülte, semmi, vagy csak egy gyönge pár van a kezében. Gilpin először egyet tett be, de azután háromra emelte a tétjét. Maggot szerint nagy értékű párja vagy terce lehet. Érezte, hogy hevesebben kezd lüktetni a vére. Idegei pattanásig feszültek, amikor az indián tartotta a tétet, sőt megemelte a megnövekedett bank összegére, méghozzá rezdületlen arccal, amelyről a többiek semmit sem tudtak leolvasni. Most már harminckét lövedék volt a bankban. Maggot úgy becsülte, Posey két nagy értékű párt vagy dáma, király, vagy ász tercet tart a kezében. Pinkleyre került a sor.
- Ez nekem már túl nagy tét - jelentette ki, és passzolt. Maggot erősen emelte a tétet, számolgatta a lövedékeit, azután előretolta az egész halmot.
- Há' lássuk csak... egy húszasomba kerül, ha benn akarok maradni a játékba'... és megemelem ezt a helyes kis bankot annyival, amennyi mostan benne van.
- Ötvenkettő van mostan benne, nagymenő úr - utánozta gúnyolódva Reisman. - Így azután mindent egybevetve, hetvenkét darab ólmába kerül a kis játék.
Maggot elnevette magát. Hangos, rekedt, de őszinte nevetése szinte kellemessé és szeretetreméltóvá töredezte szét komor, sanyarú ábrázatát.
- Van nekem annyim, uram, de még mennyire! Van nekem bizony! - kukorékolta. Izgatottan számolta és lökte előre a lövedékeit. - Mostan pedig különválasszuk a férfiakat a kölköktő'!
A bankban száznégy lövedék volt. Ken Sawyer dermedten nézte, hová jutott a bank az ő nyomorult kis egylövedékes tétjétől. Ha játékban akar maradni, hetvenegyet kell beraknia. Nem volt ennyije, de kezében egy ászt, egy királyt és egy jokert tartott, úgy érezte, kedvez neki a szerencse.
- Játszhatok hozómra? - kérdezte.
- Miből fedezi, ha vészit? - kérdezte Reisman. Sawyer vállat vonva az asztal közepére dobta a lapját.
- Akkor inkább megtakarítom a pénzemet - mondta. Reisman hetvenegy lövedéket számolt le az előtte fekvő halomból.
- Tartom - közölte röviden.
- Mi baj, uram? Há' nem akar taccsra vágni? - kérdezte kihívóan Maggot.
Reisman fölpillantott és rámosolygott. - Csak húzás után, nagymenő - ígérte.
Glenn Gilpin az orra alatt elkáromkodta magát: - A fenébe! - és bedobta a törülközőt. Samson Posey ötvenkét lövedékkel szállt be a bankba, s ezzel kiegyenlítette Maggot tétemelését.
- Te se akarsz taccsra vágni, főnök? - gúnyolódott Maggot.
Samson némán ült, lapjait szép takarosan egyetlen halomba rakta maga elé, egyik kezével lefedte őket, a másikat könnyedén az asztalon nyugtatta. Jóllehet belső feszültséget érzett, arca mit sem árult el ebből, azt meg elképzelhetetlennek tartotta, hogy ebben a pillanatban valami ostobaságot fecsegjen.
Maggot fölemelte a paklit. - Hány lapot kér, uram?
- Egyet - felelte Reisman.
Maggot nem tudott úrrá lenni csodálkozásán. Azon tűnődött, elképzelhető-e, hogy valami fantasztikus véletlen folytán a parancsnok szabályos royal flöst próbál csinálni. Odacsúsztatta a lapot, de Reisman arcáról semmit sem tudott leolvasni - fogalma sem volt, vajon sikerült-e a szándéka, vagy sem. Talán a licitálás majd többet elárul, de ha a lapok felütésénél döntetlen a helyzet, osztozniuk kell a bankon. Az indiánhoz fordult: - Hány lapot kérsz, főnök?
Samson nem mozdította kezét elvágólag elrendezett lapjáról. Még annyi fáradságot sem vett, hogy rápillantson Maggotra. - Nem kérek lapot - mondta.
Maggot szíve rémülten dobbant. Az asztal körül többen zihálva lélegeztek, többen halkan, meglepetten dünnyögtek valamit. Mi a fenét csinál ez az indián, aggodalmaskodott Maggot. Csak nem pot-handre megy? Még hogy pot-hand, egy nagy... Senkinek sem lehet elég jó pot-handje ahhoz, hogy túlszárnyalja azt, amit ő a bal térdhajlatába gyömöszölt! Megkezdte elvonó manőverét, izgett-mozgott a padon, idegesen valóságos füstfüggönyt eresztett fel a szája sarkában lógó cigarettából. - Csak egyet kérek - mormolta. Gondosan, hogy valamennyien lássák, egy lapot eldobott, azután leemelt egyet a pakli tetejéről. Szélesen kiterítette kezében a lapjait, szinte bemutatót tartott, azután egybesöpörte és bal markába szorította őket. Roppant meglepődött, amikor meglátta, hogy fullja van hetesekből és hármasokból, de hogy ezt játssza meg, arról szó sem lehetett, egy nyavalyát! - Magán a sor, uram - szólalt meg halkan.
- Kétszázhuszonhét lövedék van a bankban - állapította meg Reisman. - Magánál és Poseynál néhánnyal több van, mint nálam, de egyikünknél sincsen elég. Felteszek mindent, ami megmaradt... hetvennyolcat.
Samson lassan, kínos aprólékossággal számolta le a töltényeket, hogy tartani tudja a százados tétjét. S miközben valamennyi szem az indiánra szegeződött, Maggot izgett-mozgott, idegesen húzott a cigarettájából, és fölhasználta ezeket az értékes másodperceket arra, hogy a kezében tartott lapokat a bal térdhajlatában levőkre cserélje ki.
Időközben Samson leszámolt annyi lövedéket, amennyit korábban a százados, azután kirakosgatta a fennmaradó lövedékeit, és egy kis halomba rakta azokat a bank mellett.
- Ötvennel megtoldom - mondta.
- Nem tudom tartani, főnök! - jelentette ki Maggot.
- Gondolom, valamennyien tudják, mi a kifulladás? Samson ötven lövedéknyi különálló halmára mutatott.
- Mennyid van, öregem? - kérdezte kihívóan.
- Van hetvennyócam, azzal tartani t'om a százados tétjét. - Belökte a lövedékeket a bankba. - Asztán még huszonöt, ez a tiednek a fele. - Odalökte őket Samson különálló lövedékhalmához. - Ezzel ki is fulladtam.
Samson visszasöpörte maga elé a fennmaradó huszonötöt. A századoson volt a sor, s Samson kínosan érezte magát a százados helyett, hiszen az nem tudta tartani a megemelt tét egyik részét sem. Bárcsak kölcsönadhatná neki a téthez szükséges lövedékeket, gondolta, de tudta, hogy ez nem lenne szabályos.
- Kifulladtam - jelentette be Reisman nyugodtan. - Csakis a főbankért játszom.
- Rendbe', főnök - kuncogott Maggot. - Te tettél. Én meg megadom!
Samson erre kifejezéstelen arccal kiterítette elé lapjait. A már korábban kiesettek közül többen halkan káromkodtak.
- Hát neked nincs semmid csak egy ászod, a többi mind saláta - csodálkozott Maggot. - Hát, te csak blöfföltél!
- Neked mid van, Balhés? - kérdezte Samson.
- Nekem ez van! Ez az, ami nekem van! - pattogott Maggot. Kiterítette lapjait az asztalra, dühösen, amiért olyan sokáig és keményen megdolgozott csak azért, hogy csalással üsse meg a bankot, amelyet becsületes játékkal is elvihetett volna.
- Szentséges úristen! Royal flös! - kiáltott fel Pinkley.
- Az anyját!
Sawyer és Gilpin kiguvadt szemmel meredtek maguk elé, örültek, hogy már korábban kiszálltak. Samson egyetlen pillantással megbizonyosodott arról, mi fekszik az asztalon, azután a századosra pillantott - várta, hogy az is fedje fel a lapjait.
- A lapja, uram? - érdeklődött Maggot gúnyosan szelíd hangon, amely éles ellentétben állt kárörvendő arckifejezésével.
- Három hatosom van - jelentette be Reisman -, ez pedig nem elegendő. Viheti, Maggot.
Maggot délies diadalüvöltést hallatott, fölriasztva a laktanyában tartózkodó valamennyi őrt és foglyot. - Azannyát, a keserves úristenit! - kukorékolta, miközben besöpörte a hatalmas lövedékhalmot. - Most mán csak egy puska kellene és végezhetnék az egész rohadt jenki sereggel!
Samson Posey nagyot nyújtózott és ásított. Addig-addig nyújtózkodott, amíg Pinkley háta mögött épp hogy elérte Archer Maggotot. Lábát nagy erővel a földnek támasztva egyszerre csak lökött egyet, hátradöntötte a padot, mintha véletlenül történt volna, s Pinkley meg Maggot és a 30-as lövedékek máris a földön voltak, de ott hevertek a dugi lapok is, amelyeket Maggot a bal térdhajlatába rejtett. Pontosan erre számított Samson.
Amikor föltápászkodott a földről, egyik kezében Maggotot szorongatta, a másikban a dugi lapokat. - Csaltál! - bömbölte.
Minden oldalról katonai rendőrök és foglyok rohantak feléjük, de Reisman rájuk kiáltott: - Hagyják őket! Megérdemli, amit kap!
Maggot csak egy pillanatig lógott ernyedten Samson markában, mert meglepte, hogy leleplezték, de a hatalmas termetű indiántól már nem félt. Mindazt, amit a piszkos verekedésről korábban tudott, az utóbbi napokban tökéletesítette - hála Reismannek, aki megtanította őket, hogyan hasznosíthatják ismereteiket. Jobb térdével keményen belelépett Posey ágyékába, s nyomban érezte, hogy a fájdalmában felordító indián fogása gyengül.
- Asszongya, hogy csaltam! - ordított vissza, és iszonyú erejű dzsúdó ütést mért Posey állkapcsára. - Te rohadt rézbőrű, honnan tudnád te egyáltalán, mi az!
Samson hátratántorodott, nekiesett és fölborította az asztalt. Hallotta a vádat, s a féligazság méginkább fölszította a dühét. Megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de elcsúszott a földet elborító sok száz lövedéken. Végül sikerült talpra állnia, kiszemelte magának Maggotot a homályosan egybeolvadó hadonászó, ordítozó alakok közül, s megfeledkezve arról, hogy hasonlóképpen egyszer már megölt egy embert, megfeledkezve mindarról, amire Reisman tanította a küzdelem művészetéből, előrenyújtott karral a csalóra vetette magát.
Maggot elkapta az indián csuklóját, csavart egyet rajta, csípőjével beleugrott a gyomrába és átdobta a válla fölött. Olyan erővel csapódott a földre, hogy az egész épület belerengett. De villámgyorsan fölpattant, még éppen idejében, mert Maggot - aki egy pillanatig szintén megfeledkezett arról, amit tanult és csak azon volt, hogy kiaknázza az előnyét - máris vadul rávetette magát. Összecsaptak, vakon ütötték-verték egymást, asztalokat, padokat és priccseket döntöttek fel, amint összeakaszkodva neki estek, végül mindketten a padlón kötöttek ki.
Samson lábra állt, megrázta magát, csak a harsogó biztatást hallotta: „Sózz oda, főnök! Sózz oda neki!” Figyelmét az őt biztató társaira összpontosította, látta nekivadult arcukat, az izgalom lázában égő szemüket, s boldogság töltötte el, hogy mindezek a fehér emberek az ő pártján állnak egy saját fajtájukbelivel szemben. Észrevette, hogy a csaló óvatosan köröz körülötte, bal karját előrenyújtja, jobb karját behajlítja, hogy elhárítsa az ütést vagy maga is üssön vele - s ekkor visszaemlékezett arra, mit tanult. Szabályos állást vett fel, lassan megindult előre, bal kézzel ütést színlelt, s amikor Maggot karja előre lendült, hogy felfogja az ütést, Samson jobb kezével tiszta erőből hasba vágta, s egy szempillantás múlva hatalmas csapást mérve bal kezével ellenfele vállára - szinte átrepítette a barakképület túloldalára. A nézők hangosan ujjongtak!
- Szét! - vezényelt Reisman és a küzdők közé ugrott. Azok hátrahúzódtak, hangosan lihegve köröztek, s mindketten tisztában voltak azzal, hogy a másiknak is tudatos minden mozdulata. - Bowren, eredjen az ajtóhoz és küldjön ki egy embert, hogy nyissa ki a táborkaput! - kiáltotta Reisman. - Morgan, vegyen maga mellé egy őrt és kezdjék fölszedni a lövedékeket. Hatszáz darab 30-as kaliberű lőszer gurul a padlón, és azt kívánom, hogy az utolsó szemig valamennyit szedjék föl. - Azután Maggothoz fordult: - Folytatni akarja a szórakozást, nagymenő? - kérdezte kihívóan.
- De mennyire! - Maggot nagyot, véreset köpött. - Csak mán eriggyen az utambó'!
- Posey?
- Elintézem, hogy ne tudjon többé csalni! Még mennyire, hogy folytatom!
- Tizedes, nyissa ki az ajtót! - kiáltotta Reisman. - Odakint folytatjuk, hogy ne törjék össze a laktanya berendezését. Mindenki kifele, de egyenként. Az ajtóban kutasson át mindenkit, nincs-e náluk lőszer.
Odakint, az esős, sáros sötétben, a küzdőket egymásra uszító, kiáltozó őrök és foglyok gyűrűjében Reisman ismét szembeállította egymással Poseyt és Maggotot. Két háromperces menetet engedélyezett, s azok ketten véres, csonttörőzenés, sárfröccsentő döntetlennel végezték a küzdelmet, amely inkább a nézők számára volt szórakoztató, mint jómaguknak. A küzdelem befejeztével Reisman rájuk parancsolt, hogy fogjanak kezet.
- Megtanítalak, hogyan kell pókerezni csalás nélkül - ajánlotta fel nagylelkűen Samson. Maga is meglepődött, hogy dühe elpárolgott, kiégett a párharc hevében. - No, meg én jobban is csalok - tette hozzá büszkén. - Te szörnyen ügyetlen vagy!
Maggot visszarántotta kezét az indiánéból. - Baszd megdünnyögte.
A körbenállók mind nevetésben törtek ki, enyhült a feszültség, az erőszak és a vérszomj érzése, amely alig egy perce még magukkal ragadta őket, s amely a felszín alatt szüntelenül ott izzott bennük és bármely pillanatban pusztítón, rombolón kitörhetett belőlük. Reisman úgy ítélte meg, hogy ez az a pillanat, amikor véget kell vetni az egésznek.
- Mára ez minden, uraim - jelentette be. - Takarodó! Felvezették a katonai rendőrök és a rabok első éjszakai őrségét, Reisman pedig fölmászott a laktanyaépület tetejére és miközben odalent a takarodót fújták, végighordozta tekintetét az esőverte táboron. Azon tűnődött, vajon a Maggot-féle alakok valaha is megjavulhatnak-e, legalább oly mértékig, hogy őszintén higgyenek a zsiványbecsületben. Pokoli este volt ez a mai, annyi már igaz. Arra gondolt, hogy Stuart Kinder bizonyára a terápia címszó alá sorolta volna.

 

Három napon át gyakorlatoztak karabélyokkal és pisztolyokkal, tanulmányozták a fegyverek alkatrészeit és a szakmai meghatározásokat, szétszedték és összerakták puskáikat. Kedden reggel Reisman elrendelte a bekötöttszem-gyakorlatot. Nem mintha azt gondolta volna, hogy valaha is így kell majd eljárniuk egy koromsötét, véres éjszakán a fronton; egyszerűen csak újabb erőpróba volt, megizzasztotta és hallatlan erőfeszítésre késztette őket, s akárcsak minden eddigi feladat és gyakorlat során, amelyben vezette vagy irányította őket, kiszedte belőlük utolsó testi és szellemi tartalékaikat - sőt ezúttal még tapintóérzéküket és kézügyességüket is kemény próbának vetette alá. Újabb, nagy erőfeszítést igénylő módszer volt ez, hogy rákényszerítse őket a rendszerességre és a rutinra való hagyatkozásra, hogy a dolgokat csoportosan végezzék el, pontosan úgy, ahogyan a hadsereg ezt megkövetelte tőlük. Reisman még külön meg is nehezítette számukra a kísérletet, megtréfálta őket. A foglyokat a körülkerített táborban egy sorba leültették a földre, félsátraikat sátorlap formájában kiterítették eléjük. Balra a karabélyaikat, jobbra 45-ös pisztolyaikat helyezték el. Az alkatrészeket sorrendben kellett a sátorlapokra rakniuk. Mihelyt bekötötték a szemüket sáljaikkal, Reisman jelt adott, hogy a lehető leggyorsabban szedjék szét mindkét fegyverüket, s ha ezzel elkészültek, üljenek mozdulatlanul. Miközben a foglyok dolgoztak, gyorsan sorban odalépett hozzájuk, lépteinek hangja elveszett a zajban, és a karabélyalkatrész halom egyes kis darabjait elcserélte a pisztolyalkatrész halom darabjaival. Amikor valamennyien végeztek fegyvereik szétszerelésével, parancsot adott az összeszerelésre. Alig fogtak neki, máris visszhangzott a tábor a káromkodásoktól, dühödt és zavart felkiáltásoktól, az emberek vakon tapogatóztak, hogy megtalálják a soron következő alkatrészeket a sátorponyvákon.
- Gyerünk! Gyerünk! - förmedt rájuk Reisman. - Kifutunk az időből. Mi a fene ütött magukba?
Néhányan pánikba estek, nyomban kétbalkezesekké váltak. A fegyverekhez legjobban értő, harcteret járt Ken Sawyer oldotta meg elsőként a feladatot, a megfelelő alkatrészeket a megfelelő helyre rakta, majd fölnyújtotta a kezét. - Kész - kiáltotta.
Reisman ellenőrizte a fegyvereit. - Alapos munka, Sawyer - jegyezte meg. - Leveheti szeméről a kötést és jót mulathat ezen a többi agyalágyulton. De fogja be a száját.
Másodiknak Napoleon jött rá a trükkre, s amikor észrevette, mi történt, bosszúsan vette tudomásul, hogy Reisman ilyen kicsinyes fogásokhoz folyamodott.
- Hát ezt a disznóságot csinálta! Felcse... - kezdett kiáltozni, részint, hogy figyelmeztesse a többieket, részint, hogy Reisman tudomására hozza: átlát rajta.
- Pofa be, White! - csattant föl Reisman, még mielőtt Napoleon befejezhette volna a mondatot. - Nincs locsogás! Jelentse, ha elkészült, ez minden!
Napoleon ismét nekiveselkedett a munkának, befejezte mindkét fegyver összeszerelését, s éppen jelenteni akart, amikor Archer Maggot harsány „Hé, uram!” kiáltással megelőzte.
Reisman ellenőrizte Maggot fegyvereit. - Oké, Balhés - jegyezte meg elégedetten -, maga napról napra ügyesebb lesz.
- Így van ez, uram - vágott vissza harciasan Maggot. - Én asztán jól megtanultam a leckét. Korábban köll felkelni, ha engem akar átverni. Én már akkor is célbalőttem, amikor alig láccottam ki a fődbő', bizony. Mikor ad mán valamennyiünknek egy pár töltényt, hadd lődözgessünk?
- Majd ha nem csal már a pókernál, nagymenő.
Reisman ezután Napoleon, majd Lever és Gilpin fegyvereit ellenőrizte. A többiek csak akkor jöttek rá, hogy rászedte őket, amikor a százados lefújta a gyakorlatot, leszedette a szemükről a kötést, s akkor meglátták, hogyan keverte össze az alkatrészeket. Morogtak egymás között, hogy ez nem igazság, de Reisman rájuk kiáltott.
- Jól jegyezzék meg ezt! - fordult hozzájuk. - A fritzek odaátról, a Csatorna túlsó partjáról nem rakosgatják össze maguknak szép takarosan, tisztán a dolgokat. A fene essen magukba, hát gondolkodjanak! Egy szép napon, de akkor már az életük függ majd tőle, valahol, ahol nem várták volna, hegyet vagy folyót vagy falut, vagy egy egész istenverte német hadosztályt találhatnak... vagy árulóra akadhatnak ott, ahol barátot reméltek. Használják hát a fejüket! Sohase fogadják el a dolgokat teljesen úgy, ahogyan elképzelték vagy ahogyan leírták azokat maguknak. Következtessenek, adjanak össze kettőt meg kettőt, és ha az eredmény nem négy, hanem öt, törjék a fejüket, mi lehet az oka, azután fordítsák a javukra az eredményt. Gondolkodjanak!
Ezután ismét beköttette a szemüket, és megismételtette a gyakorlatot - ezúttal nem keverte össze az alkatrészeket, jóllehet a foglyok most már számítottak rá és éberen figyelték, mit csinál. Amikor bebizonyították, hogy valóban a kisujjukban van a karabély és a pisztoly szét- és összeszerelése, a kapitány elvette tőlük a fegyvereket és új M3-as géppisztolyokat osztott ki közöttük, amelyek ládákba csomagolva vártak rájuk a laktanyaépület fegyvertárában.
Morgan, Bowren és a katonai rendőrök meghökkentek, de még Reisman is kissé idegessé vált, s valamennyien éberebben figyeltek, amikor a „piszkos tizenkettő” ragyogó szemmel, az izgalomtól táguló orrcimpákkal ugyanolyan „csúzlikat” szorongatott a kezében, mint amilyenekkel ők rendelkeztek - gyilkos, csúf, rövid csövű, ormótlan fegyvereket, amelyek néhány másodperc alatt annyi ólmot tudnak ontani, amivel akár ketté is fűrészelhetnek egy embert.

 

Bowren tizedes kedden kora délután tért vissza a hadtápraktárból; élelmiszerkészleteket hozott, néhány levelet az őröknek meg a foglyoknak, Reismannek pedig egy lezárt barna dossziét Stuart Kindertől, amelyet kora reggel motorkerékpáros futár adott le a fedőcímen.
Reisman befejezte Kinder egyik üzenetének olvasását, fölemelte a telefonkagylót és néhány pillanatig a fülére szorította.
- A fenébe is, tényleg igaza van! - dünnyögte.
Bowren egy priccsen ülve regisztrálta a többi postát - kinek címezték, ki küldte és honnan. Reisman parancsba adta neki, hogy egy erre a célra rendszeresített jegyzetfüzetbe írjon be mindent. Most fölkapta a fejét.
- Valami baj van, uram? - kérdezte.
- Süket a vonal.
Kinder felháborodott üzenetében arról számolt be, hogy vasárnap éjjel, sőt egész hétfőn megpróbált telefonálni; nem kapott kapcsolást, de nem akart kiküldeni híradóvonalszerelőket a zavar kivizsgálására, amíg Reisman nem adja ehhez a beleegyezését.
- A legjobb lesz, ha követi a vezetéket egészen az országútig, Clyde, s megállapítja, mi történt - mondta Reisman.
- Vigyen magával egy embert. Gilpin talán segítségére lehet. Gondolom, ő többet tud az ilyesmiről, mint bárki más közülük. Tegyen úgy, mintha tényleg baj lenne, hagyja, hogy ő végezze a felderítést meg a munkát is - ha talál valamit és meg tudja oldani. Maga csak tartsa szemmel.
- Értettem, uram - nyugtázta a parancsot Bowren. Befejezte a napi posta beírását, azután összeszedelődzködött és kilepett a táborba, ahol Morgan őrmester és az őrök aggódva figyelték, hogy gyakorolják a foglyok „csúzlijaikon” a célzást és célratartást, a célzó testhelyzetet és az elsütő billentyű elhúzását.
Reisman felvágott egy másik borítékot, amely ugyancsak a dossziéban volt. Kinder személyes üzenetét, egy hivatalos parancsot és két pár szakaszvezetői csíkot talált benne.
- Hé... várjon csak egy percig! - kiáltott Bowren után.
- Van itt valami a maga számára... szakaszvezető! Bowren benézett az ajtón. - Morgant hívta, uram?
- Nem, magát! - kiáltotta lelkesen Reisman. Fölállt, Bowren felé nyújtotta a sokszorosított parancsot. - Uncle Sam úgy döntött, hogy emeli a fizetését és a rangját.
- Az istenit! - mormolta halkan Bowren, amint visszajött a szobába. Átvette a parancsot, elolvasta, igyekezett megbarátkozni a gondolattal, de közben hitetlenkedve rázta a fejét. Azután Reismanre nézett és csak annyit mondott:
- Nagyon köszönöm, uram.
Reisman átnyújtotta neki a két pár szakaszvezetői stráfot.
- Kinder százados küldi magának ajándékba - mondta -, és egyben üdvözli előléptetése alkalmával.
Bowren fogta a stráfokat és zsebre vágta őket.
- Van tűje, cérnája? - kötözködött Reisman.
- Később, uram - felelte Bowren. - Először hozzá kell szoknom a gondolathoz. A legokosabb, ha most utánanézek a telefonvonalnak.
Alig egy fél óra múltán már vissza is ért Gilpinnel a felderítésből. Félrehívta Reismant.
- Az lesz a legjobb - súgta -, ha velünk jön, uram, és maga is megnézi ezt.
- Mit találtak?
- Valóban megszakadt a vonal... a falon túl, közvetlenül az útnál. Gilpin azt mondja, úgy össze tudja illeszteni, mintha vadonatúj lenne, csak vigyünk ki szerszámot meg szigetelőszalagot.
- Hát akkor meg mi a baj?
- Szerintem itt nem véletlenről van szó, arra pedig a fejemet teszem, hogy a huzal nem kopott el!
Reisman elment velük a helyszínre. A közút menti bozótban fölemelte a telefonhuzal szétszakadt pászmáit és alaposan szemügyre vette őket.
Gilpin, aki közvetlen mellette állt, az ujjával rábökött.
- Azt mondanám, valami állat lehetett - mondta. - Nézze csak a szigetelést. Olyan, mintha fognyom lenne... mintha valami állat ráharapott és szétrágta volna. Ha mosómedvék vagy prérifarkasok élnének errefelé, nem csodálkoznék. De még egy jókora, dagadt nyúlbak vagy egy játékos kedvű őz is képes lenne rá néhanapján.
Gilpin megjegyzése szöget ütött Reisman fejében, és csikorogva megindított egy további gondolatsort. A kastély felé pillantott, amelyet elfedtek előle a fák, a bokrok és a kőfal, s tudta, hogy bármennyire külföldire jellemző és valószínűtlen az, amire gondol, nagyon is elképzelhető.
- Nem... nem prérifarkasok voltak, Gilpin - morogta. - Talán csak egy rémült szuka.

 

Reismannek sikerült telefonon elérnie Londonban Stuart Kindert.
- Megszakadt a vonal, Stu - magyarázkodott. - Gondolom, háborús pótanyag, de az is lehet, hogy valamelyik vonalszerelő végzett selejtmunkát. Mi magunk hoztuk rendbe. De miért próbált felhívni engem?
- Bowren tizedes előléptetése miatt... azonkívül szerettem volna tájékozódni, hogyan állnak a dolgok maguknál.
- Ó - mondta Reisman, s hangjában csalódás és gúny vegyült. - Már azt reméltem, hogy a nagy koponyák esetleg eldöntötték, végtére hogyan is fogjuk felhasználni terrorlegényeinket.
- Nem, egyelőre még nem - közölte Kinder. - De hát gondolom különben sincsenek még felkészülve ilyesmire?
- Nem, de napról napra jobban belemelegednek. Elég tisztességesen viselkednek és keményen dolgoznak. Megkezdem egy lőtér építését és úgy számítom, szombatra már szabadjára is engedhetem őket, hogy megállapítsam, merről fütyülnek majd a golyók.
- Ott akarok lenni addigra magam is, John - mondta Kinder. - Tulajdonképpen egy-két nappal előbb már le kellene mennem... meg kellene bizonyosodnom, hogy megfelelő kedélyállapotban vannak-e... Információ és nevelés... motiváció.
- Örülnék magának, ha jönne. De azért hozzon rohamsisakot és golyóálló mellényt - jegyezte meg Reisman.
- John... ne ugrasson. Csak nem hiszi, hogy igazán ennyire elvadulhat a dolog?
- Az igazság az, hogy nem hiszem... de quién sabe? Van még valami a számomra?
- Van. Egy fura pasas járt itt tegnap, maga után kérdezősködött. Akkor toppant be, amikor éppen lepecsételtem a futárküldeményt és útnak indítottam magának. Ezért is nem írtam róla - magyarázta Kinder. - Gondolom, először a Baker Streeten jelent meg és Armbruster őrnagy küldte át hozzám... nyilván azt mondta neki, hogy rajtam keresztül majd felveheti magával az érintkezést.
- Ki volt az?
- Egy Osterman nevű kiberer.
Reisman szíve gyorsabban kezdett verni. Jóllehet apja írt neki róla, nem készült fel erre. S amikor ismét meghallotta a rég ismerős nevet, amely egy szempillantás alatt fölidézte és katalizálta azt az egész gyászos ügyet, amely elől tizennégy esztendeje elmenekült... s tudva, Osterman valóban azért jött ebbe az új, oly távoli és az eddigitől eltérő életbe, erre a helyre, hogy őt meglátogassa... mindez fölfokozta adrenalintermelését.
- Leon Osterman - folytatta Kinder. - Igazolta magát, mint a Katonai Bűnügyi Nyomozó Hatóság ügyosztályának nyomozója. Még az igazolványszáma is megvan: 840.
- Megmondta neki, hol tartózkodom?
- Nem. Természetesen nem. Csak annyit közöltem vele, hogy érintkezésbe lépek majd magával és megadom magának az ő címét. Ez volt minden. Ismeri a pasast, John?
- Igen, ismerem - válaszolta Reisman. - Rendben van a dolog. - De még mialatt válaszolt, rádöbbent, hogy valójában nem ismeri Leon Ostermant... és hogy voltaképpen nincsen rendben a dolog, mert távolról sem volt biztos abban, éppen most találkozni akar-e vele... hogy fölélesszen rég eltemetett emlékeket, amelyeket talán okosabb lenne nem bolygatni. S arra gondolt, még afelől sem bizonyos, hogy egyáltalán kedveli-e a pasast. Az embernek megvan az a hajlama, hogy gyűlölje azt, aki olyan szívességet tett neki, melyet nem tud viszonozni. De azért följegyezte a Kinder által bemondott londoni címet és telefonszámot, s igyekezett meggyőzni önmagát, hogy legalább írásos üzenetet kellene küldenie Ostermannek, nyugtázva az üzenetét.
Gyorsan új témára tért át. - Figyeljen csak... mivel úgyis lejön hozzánk - kérte Kindert -, nem tudna összeszedni és lehozni magával pár dolgot az embereknek?
- Ezer örömmel - felelte Kinder. - Kezemben a ceruza, hadd halljam.
Reisman arra kérte, igényeljen néhány társasjátékot, atlétikai fölszerelést, a Stars & Stripes és a Yank mindazon utóbbi számait, valamint minden egyéb újságot és képeslapot, amelyet meg tud kaparintani a hadsereget efféle dolgokkal ellátó különféle szervezetek révén. - S még valami - tette hozzá. - Erről nyilván többet tud, mint én. Szeretnék Samson Posey segítségére lenni, hogy megtanuljon írni-olvasni. Léteznek egyszerű ábécéskönyvek vagy tankönyvek, amelyeket beszerezhetne a számomra?
- Hát persze, John! - lelkendezett Kinder. - A Hadügyminisztérium néhány igazán kitűnő alapfokú kézikönyvet adott ki írás, olvasás és számolás oktatására. Pontosan olyanokat, amilyenekre magának szüksége van. Képek, rajzok, egyszerű szavak, kérdések és feleletek, amelyek kiváltképpen a katonaéletre vonatkoznak. Azonnal megírom az igénylést. Remek ötlet! Magam is gondolhattam volna rá.
- Biztos vagyok, hogy maga is gondolt rá, Stu - mondta Reisman, a tapintat nála szokatlan felvillanásával. - Jelenleg én látom közelebbről Poseyt, ennyi az egész. Távolról sem ostoba. Sőt, azt mondanám, nagyon is éles eszű. De csak tapogatózik abban a világban, amelyet képtelen egészen megérteni, s úgy vélem, ez egy módja lehet annak, hogy segítsünk rajta is, ugyanakkor saját magunkon is. - Reisman most már szerette volna letenni a kagylót, hogy minél előbb kisiethessen embereihez, de volt még valami, amiről azt remélte, hogy Kinder noszogatás nélkül is megemlíti.
- Mit állapított meg Myron Odellről? - kérdezte végül.
- Ugye emlékezik még, miről beszéltünk?
- Természetesen - sietett Kinder válaszolni. - De úgy gondoltam, csak akkor mondom el, ha személyesen találkozunk.
Reisman úgy érezte, hogy Kinder kerülgeti a kását, s ettől még nyugtalanabbá vált. - Miért ne tájékoztathatna most mindjárt? - kérdezte.
- Hát... személyesen foglalkoztam igen behatóan törzslapjának minden részletével... valamint a többiek törzslapjaival is, ahogy kérte tőlem - mondta Kinder. - Lélektani tesztjeinek teljes elemzése semmivel sem mutatott többet, mint amit már említettem magának. Megvitattam a kérdést más itteni szakemberekkel is. Természetesen igen diszkrét formában, nem árultam el sem a nevét, sem jelenlegi körülményeit. Mindennemű gyanú elterelésére elvont mintaként állítottam be... képzeletbeli vegyületként, amelyet saját tanulmányaim céljára állítottam össze.
- Mi volt a véleményük: mennyi esélye van annak, hogy ez a Frankenstein valóban ártatlan?
- Kevés. Valamennyien arra a következtetésre jutottunk, hogy az általam ismertetett specifikus helyzetben ez a Mr. X. nagyon is hajlamos lehetett arra, hogy erőszakos bűncselekményt kövessen el - állapította meg Kinder. - Példaként Odell esetének tényleges körülményeit hoztam fel... múltját és lélektani állapotát, mire emlékezik a bűncselekmény elkövetésének éjszakáját megelőző találkozásairól az áldozattal, s mit mondott el annak az éjszakának az eseményeiről egészen addig, hogy beállt az emlékezetkiesés. De nem mondtam meg nekik, hogy mindez valóban meg is történt. Képzeletbeli szituációként tálaltam. Valamennyien úgy véltük, hogy Mr. X. nagyon is képes nemi erőszak során elkövetett gyilkosságra. Mindez természetesen alátámasztja azt, amit a hadbírósági tárgyaláson állapítottak meg a bíróság rendelkezésére álló, minden körülményre kiterjedő és tárgyi bizonyítékok alapján... nem pedig ezt az ártatlanságról szóló képzelgést, amivel Odell mindenkit, saját magát is beleértve, szédít.
- De hát nem lett volna erősen indokolt ebben az esetben a beszámíthatatlanság megállapításáért való folyamodás? - érvelt Reisman.
- Jogilag nem - világosította fel Kinder. - Az ügyésznek Odell törvényes beszámíthatóságának bizonyítására mindössze annyit kellett volna tennie, hogy bebizonyítja: kötelességeinek kielégítő módon tett eleget. Márpedig ez tény. S hogy különbséget tud tenni a között, mi a jó és mi a rossz... márpedig tud. Annyi bizonyos, hogy a tiszti védője nem vetette fel ezt a kérdést a hadbírósági tárgyaláson.
- Teszek a tiszti védőre! - robbant ki Reisman. - Feltehetőleg valamiféle biztosítási ügynök vagy egyetemi hallgató lehetett a polgári életben!
- Ilyen súlyos ügyben erről szó sem lehetett - vitatkozott Kinder. - Igaz, hogy szinte bármely tiszt betöltheti a védőügyvéd szerepét egy hadbírósági tárgyaláson, de sok képzett ügyvéd szolgál most a hadseregben, s őrájuk osztják ki a súlyos ügyeket, közülük kerülnek ki a védők is, az ügyészek is. Elismerem, igaza lehet, hogy nyilván agyonhajszoltak és elcsigázottak, nem áll rendelkezésükre annyi idő és segítség az ügyek előkészítésére, mint a polgári életben, de bizonyos vagyok abban, hogy Odell és a többiek ott magánál, a lehető legjobb védelemben részesültek.
Reisman azon kapta magát, hogy érthetetlen módon hevesen védelmezi Odellt, mintha csak Stuart Kinder lenne az ügyész, aki ráadásul igazságtalanul járt el az ő védencével szemben.
- De mi van, ha a közvetett és tárgyi bizonyítékok tévesek voltak? - erősködött Reisman.
- Attól tartok, hogy a perújítás... Odell esetében... vagy bármelyikük esetében... lehetetlennek bizonyulna mind nyomozati, mind jogi szemszögből - válaszolta Kinder.
- S vajon miért? - harciaskodott Reisman. - Ha jól emlékszem, megígérte, hogy titokban megpróbálkozik vele. Úgy látom, elég jól fekszik ahhoz, hogy jól és gyorsan elintézhessen dolgokat.
- Megpróbáltam - vágott vissza Kinder. - De John, ez nem olyasmi, amit teljes titokban lehet csinálni, ha csak nem magam végzem el az aprómunkát és járok utána mindennek, ami azonban már meghaladná hatáskörömet és felelősségemet, nem is szólva arról, mennyi időt rabolna el a saját munkámtól. Tapogatóztam bizonyos embereknél a Legfelsőbb Haditörvényszék elnökének hivatalában, a katonai rendőrségnél és a bűnügyi nyomozó hatóságnál... és meg kell mondanom magának, hogy roppant nehéz dolog volt, hiszen nem leplezhettem le, milyen indítékokból teszem.
- S mi történt?
- Teljesen zsákutcában vagyunk, John - közölte Kinder, ami úgy hangzott, mintha jószerével nem is akarna válaszolni. - Dacára esetleges személyi érzelmeinknek és véleményeinknek, semmit nem tehetünk ezekért az emberekért, legföljebb azt, hogy tőlünk telhetőén kiképezzük és felkészítjük őket megbízatásukra. Nem én döntöttem róluk. Nem maga döntött róluk. Még csak a hadsereg sem volt az, amelyik döntött róluk. Ők maguk döntöttek sorsukról.
- Hogyan érti ezt?
- Úgy látszik, megfeledkeztünk arról - folytatta Kinder óvatosan -, hogy amikor önként jelentkeztek az Amnesztia-akcióra, megbízatásuk időtartamára föladták minden jogukat a felülvizsgálatra, fellebbezésre, új eljárásra vagy perújrafelvételre.
E szavak megtették a hatásukat. Reisman belátta, hogy megfeledkezett vagy meg akart feledkezni erről. S jóllehet továbbra sem értette egészen, miért kellene keresnie olyan kétségbeesetten kiutat Odell vagy bármelyik másik embere számára, éppenséggel miért kellene egyáltalán törődnie ezzel, csupán annyit tudott, hogy ezt teszi.
- Hát köszönöm, hogy megpróbálkozott vele, Stu - mondta halkan. - Nagyon értékelem az erőfeszítését. Gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy mi itt a pokol tornácán vagyunk, és ez még jó ideig nem is fog változni.
Csak amikor letette a kagylót, döbbent rá arra, hogy helytelen kifejezést használt. A pokol tornácán csak ártatlan lelkek vannak. Az ő táboruk sokkalta inkább a tisztítótűznek felel meg.

 

10.

Amikor Reisman szerdán késő délután visszaérkezett embereivel a terepről, ahol megkezdték a lőtér építését és a golyófogó gödrök ásását, a tábor kerítésén túl egy parancsnoki gépkocsit pillantott meg. Megvárta, míg valamennyi fogoly és őr áthaladt a laktanyaépületen és bent volt már a táborban, csak azután lépett be az irodájába, azt várván, hogy Stuart Kindert fogja ott találni.
- Hello, nagyfiú? - szólalt meg a Reisman székében kényelmesen elterpeszkedő férfi. - Nyitva volt az ajtó, így aztán bejöttem és kényelembe helyeztem magam.
Reisman dermedten meredt rá. Fölöslegessé vált, hogy időnként kínosan feszengve azon töprengjen, hol és mikor lépjen érintkezésbe Leon Ostermannel. Most itt ült előtte, az angol földbirtokosok jellegzetes tweedzakójában, elégedetten kulcsolta kezét a hasán, szája szegletében kialudt szivarcsikk, pirospozsgás, húsos arcán elégedett kaján vigyor.
- Az ajtó le volt lakatolva... a kerítéskapu is - hebegte Reisman.
- Jól van, no... hát, le volt lakatolva az ajtó - vallotta meg egy vállrándítással Osterman. - A legmenőbb profiktól tanultam én a zárnyitást meg a behatolást.
- Hogyan talált meg? Állítólag senki sem tudhatja, hol vagyok.
Osterman előretartott jobb kézzel fölpattant ültéből.
- Hát, mit képzelsz? Miért vagyok én a chicagói járd legjobb nyomozója! - kiáltotta. - A szentségit, kölyök, komorabban bámulsz, mint a főfelügyelő egy rázós napon! Hová tetted a jómodorodat? Először köszönj illedelmesen, utána kérdezősködj.
Reisman elhűlten nézett rá, egy pillanatig semmit sem tudott mondani, csak megpróbált rendet teremteni érzelmeiben. Nem is tudta, mikor fordult elő vele utoljára, hogy ennyire készületlenül érte egy váratlan fordulat. Végül azonban széles, önkéntelen vigyor ömlött el kimerült arcvonásain. Jóllehet még mindig nem tisztázta magában, mit érez e pimasz, közönséges, hús-vér kísértet láttán, amely az emlékeiben élő múltból bukkant fel váratlanul, abban bizonyos volt, hogy riadalma elmúlt.
- Hello, főtörzs! - mondta és megragadta a kezét. - Rég láttam.
- Túl rég, Johnny! És mégis megismertél ennyi év után! - sóhajtott fel őszinte melegséggel Osterman. A fejére és a pocakjára mutatott. - Kevesebb haj, több háj, kiélt, ronda pofa - és mégis megismerted az öreg főtörzst, mi? - Szívélyesen átölelte Reisman vállát. - Az öreged csókoltat, de én nem adom át. Biztos van barátnőd, majd neki átadom, tőle meg megkaphatod te.
- Hogy van? - kérdezte Reisman, s igyekezett kibontakozni Osterman medveöleléséből. Rámutatott a székre, amelyről Osterman alig egy perce állt fel és azt mondta: Üljön le! - ő maga pedig a priccs szélére ült. Magában hálát adott azért, hogy nem volt oka sem rabot, sem őrt behívni az irodába.
- Pompásan, kölyök, pompásan megvan - jelentette ki Osterman, s kényelmesen elhelyezkedett a széken. - Vagy két hónapja láttam és mondhatom, rendben van. Még mindig bérkocsit vezet... és megél belőle. Egyedül csak azért panaszkodik, hogy nem írsz neki elég gyakran.
Reisman halkan elnevette magát, s jóllehet több sürgősebb kérdése is lett volna, amely erősen foglalkoztatta, elodázta ezeket és folytatta a csevegést.
- Egy hónapja kaptam tőle levelet... azt hiszem, életemben az elsőt - emlékezett. - Ennél még én is szorgalmasabb levélíró vagyok. De lelki szeme előtt feltűnt Aaron - a látogató idézte fel apja világát és képét - és ezért bűntudatosan hozzátette: - Legfőbb ideje, hogy most már válaszoljak neki.
- A fenébe is, kölyök, tudod, milyenek a népek - mondta Osterman. - Bármennyit írsz is, soha sem elég a levél. Nem a levelekről van szó. A fiukat akarják vissza. Isten tudja, rengeteg az ilyen panasz manapság... nemcsak a te öreged panaszkodik. - Körülnézett a szobában, szivarvégét az íróasztalon álló csikktartóba dobta, azután új szivart vett elő.
Reisman elhárította a kínálást, gyorsan cigarettára gyújtott, öngyújtójával tüzet adott Ostermannek.
- Apa említette, hogy bevonult és hogy meglátogatta, mielőtt behajózták - mondta.
- Igen, mondtam neki, hogy majd megkereslek - közölte pöfékelve Osterman. Mélyeket szívott, amíg izzani nem kezdett a szivarja, akkor kivette a szájából és elgondolkodva meredt a friss, szürke hamura. - Hiányzol neki, Johnny. Fenemód büszke ám rád. Az egész szomszédságban állandóan dicsekszik veled. Megkért, mondjam meg neked, küldjél fényképet, emlékezni akar, hogy a fenébe nézel ki. Régen csinálod már ezt a háborút, mi, kölyök? Elmondta, hogy azonnal jelentkeztél... még Pearl Harbor előtt.
Reisman bólintott, de nemigen tudta, mit is mondhatna. Még Pearl Harbor előtt - ez olyan furcsán és értelmetlenül hangzott, hiszen az ő háborús évei túlságosan régre nyúltak vissza, és túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, semhogy ennek a jelszónak a leegyszerűsített és bennefoglalt hazafiasságával jellemezni lehetett volna. Fogalma sem volt, tulajdonképpen milyen magyarázatot vár tőle a másik, vagy egyáltalán vár-e valamiféle nyilatkozatot. Az apja számára ez a frázis bizonyosan kitöltött egy csomó üres foltot, amelyekről fogalma sem volt, mert noha mindig sejtett valamit arról, mit csinált a fia e hosszú évek során, valójában mit sem tudott erről, így azután Leon Osterman sem tudhatott semmit arról, hány ilyen év, hány ilyen üres folt van a múltjában. Reisman most ugyanazért vett részt ebben a háborúban, mint bármelyik eddigi háborújában, ezért Osterman őszinte rokonszenvet és együttérzést sugárzó ámde téves feltételezésen alapuló pillantását észrevéve, kínosan feszengett.
- Remekül nézel ki, kölyök, mondhatom, remekül! - áradt tovább a szó Ostermanből, majd Reisman megkönnyebbülésére ismét derűsebb témára tért át. - Most már férfi vagy, annyi szent... nem vagy már kölyök, de azért bárhol felismertelek volna. Jól megy a sorod, mi? Százados, az istenit! Ez már valami! Tudtam én, hogy nem tévedek, amikor gatyába ráztalak szaros kölyök korodban. Ide figyelj, Johnny! Most pedig mindent elmondasz magadról. Mi a fenét keresel te itt az isten háta mögött?
- Hűha! Maga aztán nem hagyja lélegzethez jutni az embert! - mondta Reisman. - Először maga számoljon be magáról, főtörzs, azután talán majd mesélek magamról. Apa megadta magának a postafiókszámomat, és éppen tegnap hallottam Londonból, hogy keres engem odafenn, de abban holt biztos vagyok, hogy senki sem adott idegenvezetőt maga mellé, aki elkalauzolta ide, ebbe a zugba. Ez szigorúan verboten! Hogy a fenébe kutatott fel itt, és különben is, miért van civilben?
- Vakációját töltő turista vagyok, kölyök. Állati jó buli. Az egész seregben csak nekem van olyan melóm, amihez civilt lehet hordani, ez már valami, igaz-e? Még a tábornokoknak is azt a jampecruhát kell hordaniuk, de én, meg a többi krapek az alakulatunknál azt húzzuk magunkra, amit a legkóserebbnek gondolunk a munkánk szempontjából.
- Ahhoz pedig, hogy Johnny Reisman után szaglásszon a devonshire-i falvakban, véleménye szerint előnyösebb, ha vérbeli angol földbirtokosnak álcázza magát? - kérdezte Reisman.
- Így igaz... valahogy ilyenformán.
- Közben meg parancsnoki kocsin furikázik?
- Tudod, kölyök, ez az egyetlen dolog, amire még nem jöttem rá, hogyan lehetne változtatni rajta!
Nevettek, azután Reisman megkérdezte: - Mondja csak, tulajdonképpen mit keres maga a seregben? A fejemet rá, hogy a maga korában már nem sorozták be. Azt hittem, még mindig a chicagói fiúkat rázza gatyába.
- Szükségük volt egypár erős kezű öreg stricire, aki titeket ideát is gatyába ráz - magyarázta meg Osterman. - Körbejárták az országot, megkérdeztek minden zsarut, ki jelentkezne önként, így azután meghallottam a dolgot, szóltam nekik, hogy bezupálnék. Tudod, hogy nincs családom. Megrögzött agglegény vagyok. Azt szokták mondani, hogy a rendőrség a feleségem... így aztán mi a különbség? Az, hogy akkor voltam katona, amikor először táncoltattuk meg ezeket a moslék németeket, nyilván szintén beleszámított. Ezért váltam be olyan jól a rendőrségnél is. Tudod, ha az ember közkatona volt... meg hogy tevékenyen részt vettem az Amerikai Légió, a Zsidó Háborús Veteránok és vagy fél tucat szabadkőműves páholy munkájában... még ugyanabba a zsinagógába is jártam, mint az öreged. Mindez nagyon bölcs politika egy zsaru számára. De az igazság az, hogy egyszer sem voltam bevetésen az első világháborúban, most pedig alig vártam, hogy sor kerüljön rá. Túl nagy dolog ez ahhoz, hogy kimaradjak belőle, azonkívül most személyesebb jellegű is. Elönti a vörös köd az agyamat, ahányszor csak eszembe jut ez a rohadék Hitler. Szeretném, ha én lennék az a fej, aki elkapja, és még jól megruházhatnám, mielőtt felkötik. Persze elég valószínűtlen az én munkám mellett, de a fenébe is, legalább részese lehetek én is. Valaki majd csak elkapja.
- A magukfajtának adnak valami rangot is, igaz? - érdeklődött Reisman. - Gondolom, legalább őrnagyit vagy ezredesit. Talán tisztelegnem is kellene magának, s nem főtörzsnek szólítanom, hanem uramnak.
- Fenét! Továbbra is csak főtörzs. De tudod, felajánlották az előléptetést. Legyek őrnagy. Ehhez mit szólsz, kölyök, he? Az elöljáród lennék. Az már lenne valami! Leon Osterman őrnagy-őrmester, vagy talán Leon Osterman őrmester-őrnagy! De én azt mondtam nekik, köszönöm nem! Világéletemben őrmester voltam... vagy húsz éve... meg azt is mondtam nekik, az ördög tudná, kit szólítanak meg, ha valaki elordítaná magát: „Hé, őrnagy!” így azután azt kértem, hadd maradjak csak meg őrmesternek valami zsarunak való munkakörben, és ezt teljesítették is. Így kerültem a Nyomozó Hatósághoz. Pontosan úgy nyomozok egy-egy ügyben, ahogy odahaza, Chicagóban megszoktam, ráadásul nagyjából a magam ura vagyok, hiszen úgyis többet tudok erről a munkáról, mint a pléhgallérosok!
- Csak nem valami nyomozás miatt van itt?
- Nem. Mondtam már, vakációját töltő turista vagyok, járt nekem pár szabadnap, így azután elhatároztam, hogy megkereslek.
- Ugrat?
- Nem. Úristen, kölyök, öregségedre irtó gyanakvó lettél. Csak nem olyasmiben sántikálsz, amiről tudnom kellene?
- Dehogyis. Arról van szó, főtörzs, olyasmit csinálok, amiről magának nem szabad tudnia. Hogyan jött rá, hol vagyok?
- Van most egy kis időd, Johnny? Úgy értem, beszélgethetünk, vagy valami fontos dolgod van? - kérdezte Osterman. Behallatszottak a parancsszavak, a táborverés zajai, s időnként ő is kinézett az ablakon. Reismannek az a benyomása támadt, hogy kerülgeti az egyenes választ. - Úgy értem, meg akartalak lepni, tudod, hogy van ez - folytatta bocsánatkérőleg Osterman -, de van neked elég dolgod, kölyök, és ha megzavartalak, csak ne udvariaskodj. Ha útban vagyok, elég, ha megmondod és már itt sem vagyok. Később találkozhatnánk a városban, meghívnálak egy-két italra meg egy jó vacsorára és jól elbeszélgethetnénk!
- Hát persze, hogy fontos dolgom van. De szakítok időt - jelentette ki Reisman, megpróbálva elnyomni egyre jobban elhatalmasodó ingerültségét. Fölállt, fel-alá járkált az ablakig meg vissza, végül várakozásteljesen megállt az ablaknál. - Nemcsak puszta kíváncsiságból kérdezem. Nagyon fontos nekem.
- Hát persze, Johnny. Nincsen nekem semmi takargatnivalóm - jelentette ki Osterman sokat sejtető vigyorral. - Csak olyan fura volt az egész.
Azután elmagyarázta, hogy nevetségesen könnyű volt megtalálni Reismant - akit csak az vigasztalt, hogy más számára egyáltalán nem lett volna az. Kihasználva katonai nyomozói beosztását, Osterman követte Reisman útját a hadsereg postájától kiindulva egészen Max Armbruster őrnagy Baker Street-i hivataláig. Max ellenőrizte a megbízólevelét, s nyilván úgy gondolta, mit sem vét a biztonsági előírások ellen, ezért elirányította Stuart Kinder hivatalába, mivel úgy vélte, ez a leggyorsabb, bár szántszándékkal még mindig csak közvetett módja annak, hogy megteremtse a kapcsolatot „régi chicagói barátjával”. Kinder, akit Osterman egyszerűen „az a taknyos kölyök”-ként emlegetett, ponciustól pilátusig küldözgette, de addigra ő már meglátta Reisman nevét és a hadtápraktár címét azon a futárborítékon, amelyet éppen a jelenlétében indítottak útnak; így többé-kevésbé amúgy is elérte küldetésének a célját.
- Mit tudott meg Londonban rólam? - szakította félbe Reisman. - Mármint a munkámról meg az alakulatomról?
- Semmit. Hát mit képzelsz, mi az ördögnek kérdeztem az öreged számára azt a sok mindent az előbb? Odafent roppant szűkszavúak voltak... a kipödört bajszos őrnagy meg az a taknyos kölyök, így azután elhatároztam, nem törődöm ezzel a résszel, csak azt tudom meg, hol talállak, hogy meglátogathassalak.
- Nos és ez a hely, meg az emberek itt? Ezekről mit tud?
- Semmit. A keserves istenit, hagyd, hogy befejezzem a mondókámat! Most jön a java.
- Elnézést! Folytassa csak.
Osterman elmondta, hogy kivett néhány nap szabadságot, ami még járt neki, kocsin lement a hadtápraktárhoz, de ott csak azt mondták neki, hogy semmiféle Reisman százados nincsen ott, nem más ez, mint egy posta- és ellátmánytovábbító-cím. De Ostermanben ekkor felülkerekedett a roppant szívós zsaru, aki nem nyeli le, hogy hamis nyomra terelve délibábot kergettessenek vele. Nyomozóigazolványát fölmutatva előadott egy kitalált történetet valamiféle feketepiaci szervezetről, s a tapasztalt nyomozó tapintatosan fenyegető fellépésével rábírta a tiszthelyettest, akinek feladata volt, többek között, Reisman postájának és készleteinek tárolása, hogy segítsen neki. Amikor Bowren azután megjelent a fedőcímen, a tiszthelyettes jelt adott a jól álcázott rejtekhelyen parkoló Ostermannek, aki egészen a Stokes-uradalomig követte nyomon a tehergépkocsit, azután elhajtott a kapu előtt, s bement a faluba, hogy értesüléseket szerezzen a helyről és éjjeli szállást keressen.
- A faluban azt mondták nekem, hogy a birtok és a kastély valami angol tábornoké, akinek a dilis lánya lakik most egyedül a nagy házban - folytatta Osterman. - Senki egy árva szót sem ejtett arról, hogy katonák is vannak odakint, szóval bármit is dugdosol, kölyök, átkozottul alapos munkát végzel. De akkor azt mondtam magamnak: az istenit, itt bizony bűzlik valami, és noha azért jöttelek meglátogatni, mert megígértem az öregednek, talán jól tenném, ha kijönnék ide és körülnéznék, tulajdonképpen mi is folyik itt.
- Néha ez a legjobb módja, hogy golyót kapjon az ember - állapította meg Reisman. - Nos, most hogy látta, mi a véleménye róla?
- Nem tudom, Johnny. Talán el kellene mondanod nekem. Tisztességes dolog?
Reisman akaratlanul is elmosolyodott. - Haláláig a derék zsaru, igaz? - ugratta. - Magam sem vagyok biztos abban, tisztességes dolog-e vagy sem... de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. Ugye, nem nézett be a kastélyba? - kérdezte váratlanul.
- Nem. Amint beléptem a kapun, megláttam, hol tértek le a teherkocsik az útról, így az ő nyomukat követtem... és - micsoda meglepetés! - most itt vagyok. Már kezdtem belefáradni a várakozásba, amikor megérkeztél a cserkészőrsöddel. Csinos kis bandának látszik, Johnny. Mi a fenére készülsz te itt a világ végén?
- Amolyan kísérleti kiképzés ez - mondta Reisman. - Valamiféle állóképességi teszt... talán azért tűnt úgy neked, hogy egyikük-másikuk meglehetősen rossz bőrben van. Kísérleti csoport. A többiek egy normál csoport tagjai, ezekkel hasonlítjuk össze őket és értékeljük teljesítményüket. Meglehetősen bizalmas az egész dolog, ezért nem is mondhatok többet róla. - Szinte bocsánatkérően beszélt, igyekezett teljesen lényegtelennek feltüntetni a munkáját.
- Hagyd ezt a süket dumát, Johnny - mondta Osterman, azzal fölállt és az ablakhoz lépett. - Egy mérföldről is fölismerem a sittest... a külsejéről, a járásáról, külső-belső szagáról. Nem akarod elmondani... nem szabad beszélned... oké! Lehet, hogy nem kellene beleütnöm az orromat ebbe. Csak ne próbálj dajkamesét beadni az öreg főtörzsnek. Odakint a krapekok fele úgy néz ki, mintha az Ördögszigeten vagy Joliet-ban töltené büntetését.
- Hát én, főtörzs? - védekezett Reisman. - Én is sittesnek látszom a szemében?
Osterman hátrafordult. - Mondtam már, hogy remekül nézel ki. Kedvező képet pingálok majd rólad az öregednek.
- De azért belőlem is válhatott volna sittes, igaz-e törzs? Vagy talán azzá is kellett volna válnom? - Amint kicsúszott a száján, már meg is bánta. De azt is tudta, hogy nem valahonnan a semmiből jött a nyelvére, s nem kínkeservvel bányászta elő, csakhogy udvariasan elcseveghessenek. Egyike volt ez azoknak a kérdéseknek, amelyek már hosszú évek óta gyötörték. S tulajdonképpen ez nyugtalanította akkor is, amikor megkapta e legutóbbi megbízatását.
- Nem olyan típus vagy te, Johnny - nézett rá csúfondárosan Osterman. - Ezért is tettem meg mindent, hogy segítsek rajtad. Amit annak idején, kölyökkorodban követtél el Chicagóban, az nem volt bűntett. Ha az lett volna, nem húzlak ki a csávából. Amit tettél, azért tetted, mert meg kellett tenned. Mert volt vér a pucádban, mert belevaló gyerek voltál... nevezzed, aminek csak akarod... és jogos volt, amit tettél. Amit pedig én tettem, hát azért tettem, mert így lehetett a legjobban elintézni az ügyet. Az azóta eltelt évek azok, amik számítanak. És láthatod, nem ártottunk vele senkinek. Senki sem lehetett volna okosabb.
- Kivéve magát és engem... meg az apámat - mondta Reisman, és hirtelen rádöbbent - Osterman jelenléte ébresztette rá erre és világosította meg a számára -, hogy többek között azért is kötelezte el magát teljesen és maradéktalanul a „piszkos tizenkettőnek”, s azért ment el egészen odáig, hogy megkísérelje bebizonyítani a bűnösről, hogy ártatlan, levezekeltesse a levezekelhetetlent, büszkeséggé és dicsőséggé változtassa a lealjasodást és becstelenséget, mert módot keres arra, hogy visszafizesse a visszafizethetetlen szívességet, amelyet Osterman tett neki valamikor réges-régen, s így jóvátegye a saját bűnét.
- Még mindig bánt, igaz-e, kölyök? - riasztotta fel gondolataiból Osterman hangja.
Igen, akarta hangosan kiáltani Reisman... De nemcsak az, amint feltehetően Osterman gondolta, hogy hisztérikus tizenhatéves kölyök korában jogos önvédelemből megölt egy embert és még mindig mardossa a bűntudat. Ennél sokkalta jobban gyötörte a tettet megelőző gyávaság bűntudata, amit soha meg nem bocsátott magának... bűnösnek érezte magát, amiért nem nézett szembe később a következményekkel... a bűntudat, hogy meglépett, ahogyan Osterman elrendezte számára, miután elmosta annak nyomait, hogy neki is köze volt ahhoz, amit később a sajtóban újabb gengsztergyilkosságnak állítottak be... s bűntudat az azóta elkövetett valamennyi jogos és indokolt ölesért, amelyre az késztette, hogy a maga módján találjon egyéni önigazolást.
- Hát magát nem bántja-e? - támadt rá Ostermanre. - Nem ezért van-e most itt? Nem ezért kérdezősködött-e örökké apámnál és utánam? Nem ezért látogatta-e meg, hogy megszerezze tőle a címemet? Hogy újra megbizonyosodjék róla, helyesen járt-e el akkor?
- Hát igen, azt hiszem igazad van, kölyök. De eszembe se jutott, hogy ennyi év után legszívesebben bírósági tárgyalást rendeznél a dologról. Hát az lett volna a helyes, hogy letartóztassalak, priuszt kapjál és bíróság elé állítsanak? De úgyis megúsztad volna, mert nincs a világon bíró vagy esküdtszék, amely önvédelemért elítélt volna. Ha meg ottmaradtál volna Chicagóban, vagy belekeverték volna az ügybe a nevedet, önvédelem ide vagy oda, lyukas fityinget se ért volna az életed. Nem segíthettem volna rajtad. Az egész kibaszott rendőrség nem segíthetett volna rajtad. Az a banda, amelybe az a fej tartozott, elkapott volna, de talán még az öregedet is. A fenébe is! Ez már úgyis irtó régen történt. Ide figyelj, ne találkozzunk később a faluban?
- Nem. Szeretnék magának beszélni erről a helyről és az itt levő emberekről - Reisman jómaga legalább úgy meglepődött azon, amit mondott, mint Osterman. - Szeretném, ha ittmaradna... és segítene nekem. - Tudta, megbízhat benne. Efelől bizonyos volt. Ostermanben pontosan annyi gazemberség volt, amennyi tiszteletreméltóvá tette.