Amikor Reisman befejezte a körútját, már tudta, miért ragaszkodott Kinder hadnagy ahhoz, hogy személyesen kínálja föl minden fogolynak a választási lehetőséget. Sajátos, érzelmi kapcsolat jött létre Reisman és minden egyes fogoly között megnyilatkozása pillanatában. Odell, Sawyer, Posey - bár nagyon is eltérőek voltak alkalmasságukat és férfiasságukat illetően - ezek ébresztették rá leginkább arra, milyen lélektani előnyökhöz juthat, ha személyesen végzi el ezt a munkát. S feltehetőleg így volt ez a többiek esetében is, jóllehet ennek semmiféle jelét sem adták, s ha megkérdezik őket, tagadták volna. Ragaszkodásuk ettől fogva személy szerint neki szól majd, ahogy gyűlöletüknek is ő lesz a tárgya. White, akihez még vissza kell térnie válaszért, továbbra is talány maradt.
Reismannek eszébe jutottak Kinder hadnagy szavai: - Bizonyos értelemben olyanok lesznek, mint az újszülöttek. Maga egy személyben lesz anyjuk és apjuk. Az életet hozza meg nekik, s táplálni fogja őket a felismerés első pillanataiban.
Ijesztő gondolat volt. Eltekintve attól a kockázattól, hogy maga is érzelmileg fog kötődni hozzájuk, vajon miféle széttéphetetlenül erős kötelet fonhat ennyire könnyen szakadó pászmákból?

 

7.

Carl Morgan főtörzsőrmester egyedül gubbasztott a Hentesbárd egyik asztalánál, tömte magába az ételt és pohárszámra itta a hideg, fölös tejet. Most már a többiek is tudták, mi esett meg vele. Elterjedt a híre, hogy egy időre megszűnnek a kivégzések, és nem akadt senki, aki ne fogadta volna megkönnyebbüléssel a hírt - titkon vagy nyilvánosan kifejezést adva örömének. Morgan fölöslegessé vált. Többé nem volt helye az 51. Büntető-Kiképző Központ szervezeti hierarchiájában.
Mindenki látta késő délután a gyakorlótéren, amint tehetetlenül vezényelt a kisérletinyúl-szakasznak, amely ennek nyomán teljes zűrzavarban botorkált fel s alá. A foglyok, akiket eleinte ingerelt a szokásoson felüli alaki kiképzés, mihelyt fölismerték az őrmester tehetetlenségét, kuncogó megvetéssel vetették magukat a menetgyakorlatokba, alamuszian kijátszottak parancsait és tettetett tudatlansággal tetézték hibáit. A marston-tyne-i katonák és foglyok eddig rettegtek tőle, de most már csak nevettek rajta. Ő pedig komoran töprengett azon, hogy mindennek Reisman az oka, s ezért minden gyűlölete a százados ellen irányult.
Tess kihozott neki egy újabb pohár tejet, s amikor elindult az asztalától, az őrmester elkapta a csuklóját. De most már a lány sem volt olyan barátságos, mint annak előtte. Végtére is, mind egyformák.
Tess megpróbálta kiszakítani magát az őrmester markából. - Mi kell? - kérdezte.
- Mi van? Már nem szeretsz? - kérdezte Morgan. A lányon nem volt harisnya, az ajándék függő sem volt fülében. Azóta nem tette fel a fülbevalót, amióta Morgan első ízben találkozott a Hentesbárdban Reismannel - a kivégzés éjszakáján.
Noha Tess természetétől idegen volt a harag, most elvörösödött és végső erőfeszítéssel kitépte karját az őrmester szorításából. Morgan eddig még soha egy ujjal sem ért hozzá, Tess pedig nem látott benne semmit, miért ne lenne kedves hozzá, még kacérkodott is vele, hogy egy kicsit fölvidítsa, de most úgy érezte, bemocskolódott ott, ahol a férfi hozzáért.
- Az, hogy kit szeretek és kit nem, az a magánügyem - vetette oda neki gőgösen.
- Az a nagyokos barátod visszajött - mondta gúnyosan Morgan. - De gondolom, már úgyis tudod. - A lány hirtelen támadt kíváncsisággal, meglepetten pillantott rá. - Vagy lehet, hogy nem tudod? - tette hozzá a férfi csipkelődve.
- Ismerem a fajtádat, de ismerem az övét is. Van ám még kocsma a faluban, és vannak még más lányok is.
Tess még inkább elpirult. Nem, semmit sem tudhatott róluk. Csak találgat. Csak, ha a százados eldicsekedett vele - de ezt lehetetlennek tartotta.
- Miféle barátom? - kérdezte, igyekezvén palástolni kíváncsiságát.
- Hát, a százados, aki itt járt a múlt héten. Az, akinek olyan nagy a szája és az orra. Akkor jól kiosztottam, és újra megteszem, ha megpróbál bajt keverni nekem, ezt meg is mondhatod neki, ha találkozol vele.
Morgan hirtelen elharapta a szavát, mert rádöbbent, hogy ostobaságokat fecseg. Mit tudhat ez a lány a századosról? Egyáltalán mit tudhat ez a lány bármiről is? Ha szembeszegül Reismannel, ha megmondja neki a magáét, a századosnak jogában áll hadbíróság elé állítani és megtörni őt. Ha alatta kell szolgálnia, vajon meddig tudja elviselni, mennyi ideig hagyják meg neki az őrmesteri csíkokat? Azon töprengett, zsidó-e a százados, vagy más ilyesféle, de eddig még sohasem látott ilyen beosztásban zsidót.
Tess válasz nélkül állt tovább az őrmester asztalától. Boldogság, és egyben szorongás töltötte el. Hát, visszajött a százados gondolta, s szerelmük éjszakájának emléke végigbizsergett rajta.

 

Zárkájának gyászos homályában az önmagát gyötrő Napoleon jóformán észre sem vette, hogy a nappal már éjszakába fordult. A százados távozása óta agyában egymást kergették az emlékek, s most, hogy gondolatban elérkezett addig a pontig, ahol egyszer s mindenkorra zátonyra futott az aranyálom, ahol megtörtént vele az a kimondhatatlan dolog, nem mert tovább gondolkodni. De mégis rákényszerítette magát, mert a szép emlékek elgyöngítették, ismét az életre és a százados által nyújtott reményre gondolt, s arra, hogy a többihez valahonnan elő kell teremtenie elegendő erőt...

 

Milyen büszkén viselte arany stráfjait. Az arizonai Fort Huachucában a legjobb színes bőrű alakulat kiképző tisztje volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a világon nincsen párjuk; égtek a vágytól, hogy elinduljanak, hadd mutassák meg, mire képesek.
Keletre szállították őket, Louisianába, az óriási hadgyakorlati területre, ahol az alakulófélben levő seregek tettetett harcban edzették izmaikat. A síkságon, az ingoványban és az utakon harckocsik, tehergépkocsik és összevont alakulatok száguldoztak és fordultak és mélyesztették egymásba fogukat. Durrogtatták puskáikat és dörgették ágyúikat és felidézték mindazokat a ravasz iskolás fogásokat, amelyekről annak idején álmodoztak, hogy majd felhasználják azokat, ha behívják őket katonának a háborúban. De most eljött az ideje, hogy túladjanak az ostobaságokon, mert később már túl nagy veszteségeket okoznának.
Ment, mint a karikacsapás. Jó volt együtt dolgozni a fehér fiúkkal, büszke lehetett önmagára, hogy ugyanazon zászló alatt szolgálnak és megállja helyét a kiképzésben. Napoleon katonásan fogadta és határozottan, katonásan viszonozta a tisztelgést. És sok fehér fiú tisztelgett neki, és ő viszonozta a tisztelgést. Világosan és hangosan kimondom: veletek vagyok és ti velem vagytok, és jóllehet most még csak a tiszti csíknak tisztelegtek, mert ez az előírás, talán eljön még a nap, ha szerencsés leszek, amikor már az embernek is tisztelegni fogtok.
Azután egy este, Davisville-ben, az embernek tisztelegtek.
A hadgyakorlat már véget ért. A katonák pihentek, szórakoztak, elárasztották a várost. Napoleon a négernegyed peremén kódorgott, képtelen volt rávenni magát, hogy be is lépjen oda. Ebben a kerületben nem voltak utcák, nem volt közvilágítás és a mindent elborító bűz alapján ítélve, feltehetőleg csatornázás sem létezett itt. A szennyből sötét, rongyos alakok bukkantak elő és kíváncsian, irigyen bámultak. A viskókból, sikátorokból, beépítetlen telkekről a düh, a gyász, a fájdalom hangjai törtek elő és széttépték a nyári éjszaka csöndjét. Közvetlen közelről hamisan csengő nevetés harsant fel. Bármerre nézett is Napoleon, hogy feloldja a kiképzés fáradtságát, eleget tegyen a változtatás, lazítás, talán ösztönzés vagy éppenséggel izgalom vágyának - itt nem találta meg. Átvágott a fehér lebujnegyed utcáihoz, bár tudta, hogy ott sincs helye, ott is nemkívánatos elem, de ki akarta próbálni ezt a dolgot - már akkor is megremegtette a veszély érzete, amikor elszánta magát erre a lépésre -, azt akarta, hogy puszta jelenléte is tiltakozásként szolgáljon.
Azt mondogatta magának, hogy hűvösen kíváncsi és szenvtelen, és amint végigment a lármás, egyenruhákkal zsúfolt, neonfényben fürdő utcákon, megelégedett azzal a tudattal, hogy itt sem akad semmi neki való. Kissé leereszkedő kívülállóként a nők, az ital és az élénkség mögött fölismerte a mocskot, a bűnt, a kapzsiságot, és világosan látta: sem fehérnek, sem feketének voltaképpen nincsen ott keresnivalója.
Katonák lökdösték a tolongásban, az a néhány, aki tisztelgett neki, csak ímmel-ámmal tette és zavartan, mert most a mindennapi összefüggésből kiragadva látták és nem voltak egészen bizonyosak, mi a megfelelő viselkedés. Éppen akkor haladt el egy kávéház bejárata előtt, amikor az ajtó kivágódott és egy csoport rohant ki az utcára. Egy nő botorkált neki, ő pedig kinyújtotta a karját, hogy felfogja estében. A nő megfordult, túlérett arcán merev mosoly, s dadogni kezdett: - Bocs, kiskatona... én... - Majd felháborodva: - Ó... uramisten ne hagyj el... nézzétek csak!
- Veszed le a mocskos kezedet arról a nőről! - ordított rá egy katona.
Öten voltak - két nő, két legénységi állományú katona és egy kövér civil. Aki rákiáltott, nyúlszájú, belapított orrú, harckocsizó váll-lapos tizedes volt.
- Mit keresel itt, te nigger? - kérdezte a civil. Napoleon látta, hogy részegek és fel vannak hergelve, s tudta, ha egy férfi kúrni vagy pénzt keresni indul, nem kedveli, ha megakasztják útjában. A civilre ügyet sem vetett, az egyenruhásokhoz fordult: - Sajnálom, katona - mondta természetes hangon, bár maga sem tudta, miért kér bocsánatot, és szégyenkezett is miatta.
Továbbindult.
A tizedes elállta az útját. - Bocsánatot kérsz attó' a lánytó', hallod! - parancsolt rá.
A másik katona rámeredt és megcsóválta a fejét. - Úristen! - mondta. - Hiszen ez egy nigger hadnagy!
- Helyes, fiú! Mondd azt, hogy bocs, és el van boronálva. Azután pedig takarodj - szólt közbe vidáman a civil. - Úgy látszik, ingyen akartál tapenolni.
- Rosszul látta, uram - mondta Napoleon, és érezte, hogy elönti a düh. - A maga barátnője majdnem elesett, én csak segítettem neki. - Visszafordult a két katonához. Ezek nem viszik el szárazon, határozta el. - Maguk ketten okosabban tennék, ha nem felejtenék el, hogyan kell viselkednie egy katonának - mondta rekedten. - Ha megszólítanak egy tisztet, hozzáteszik: uram, és ha elmennek mellette, tisztelegnek neki. Nos, próbáljuk meg még egyszer! - Semmi elégtételt, semmi diadalt nem érzett, csak émelyítő undort, meg félelmet, amelyet erőnek erejével küzdött le magában. Most már harcra készen állt, de nem ilyen harcra, könyörgöm, nem ilyen harcra!
- Hát ez a legpimaszabb nigger, akit én... - bökte ki elképedve a nő.
Körülöttük a forró, mocskos járdán lelassult, azután elakadt a forgalom, amikor más katonák és az arra haladó civilek fölfigyeltek arra, mi történik. Napoleon látta, milyen ellenséges a tömeg, s lelkében a düh a rettegéssel hadakozott - sokkal inkább a fölösleges, ostoba incidenstől, mint a személyi biztonságáért való rettegés volt ez. A járda mellett csikorogva fékezett a katonai rendőrség kocsija. A hátsó ülésről kiugrott egy őrmester, csuklóján gumibotot lóbázott; két katonai rendőr követte.
- Mi történik itt? - fordult az őrmester a tizedeshez.
- Ez a nigger megtámadta a nőmet - jelentette ki a tizedes; mintegy védelmezőként magához rántotta a nőt. A nő nyitott szájjal bólogatott és buzgón mosolygott.
A katonai rendőr őrmester most Napoleonhoz fordult, s csak ekkor pillantotta meg arany vállstráfjait. Tisztelgett. Napoleon viszonozta a tisztelgést.
- Úristen! - kiáltott fel a civil, aki figyelte a jelenetet
- Láthatnám a papírjait, hadnagy? - kérdezte az őrmester. Átvette Napoleon kimaradási engedélyét és személyazonossági igazolványát, azután a kocsihoz lépett. - Úgy gondolom, uram, helyesebb, ha ön intézi ezt az ügyet - mondta.
Egy katonai rendőr főhadnagy nyitotta ki a kocsi ajtaját; dühös volt, hogy személyesen kell közbelépnie. Amikor meglátta, hogy a néger tiszt, nyomban tisztában volt azzal, hogy gyorsan és feltűnés nélkül kell véget vetnie a csődületnek.
- Beszéljük meg a dolgot itt bent, hadnagy - mondta, és a kocsi első ülésére mutatott.
Napoleon tiltakozás nélkül beszállt, tudta, hogy a tiszt igyekszik tapintatosan eljárni.
- Hééé, meglógatják azt a rohadékot! - ordította valaki a tömegből.
- Gyerünk, gyerünk, oszoljunk, emberek, mozgás! - vezényelt az őrmester. - Maguk ketten itt maradnak - fordult a két katonához.
A kövér civil tiltakozott. - Maga, fiam, nem rendőr ezen a környéken!
- Mondja meg a haverjainak, tizedes, hogy hordják el magukat, vagy csúnya bajba jut - mondta az őrmester.
- Menjetek vissza abba a kávéházba - szólt nekik begyulladva a tizedes. - Oszt tartsátok ott a lányokat, halljátok. Mingyárt ott leszünk.
A tömeg szétoszlott, a feszültség felengedett. Akik most haladtak el a járőrkocsi mellett, csak azt gondolták, már megint itt szimatolnak a katonai zsaruk. Tele volt velük a város.
Napoleon beszámolt a történtekről, de megalázottnak és nyomorultnak érezte magát, amiért részleteznie kellett, mit, mikor és miért tett, mint amikor egy kisfiút torkoskodáson kapnak. Azután néma dühvel hallgatta, hogy a két katona meg akarja hazudtolni. Ha teljesen józanok, talán még hitelt is adtak volna szavuknak.
- Hajlandó elfogadni a bocsánatkérésüket, hadnagy? - kérdezte a katonai rendőrtiszt. - Úgy gondolom, félreértésről volt szó.
A két katona ott állt a kocsi ajtaja előtt, katonai rendőrök kordona választotta el őket a járókelőktől. Civil társuk és a két nő a kávéház ajtajában várta, mi történik majd. Az arra haladó katonák alaposan szemügyre vették a nőket, azok meg tartózkodó mosollyal viszonozták a pillantásokat.
- Igen, elfogadom a bocsánatkérést - mondta Napoleon beletörődve.
- Rendben van, akkor maguk ketten csipkedjék magukat! - rendelkezett a tiszt.
A tizedes és a társa egymásra néztek, azután Napoleonra és a katonai rendőrökre, várták, ki szólal meg elsőként, közben idegesen pillantgattak a kávéház ajtajára.
A tizedes kézfejével megtörölte a száját. - Hát igen, sajnáljuk - mormogta.
- Sajnálják, és? - leckéztette a tiszt.
- Sajnáljuk, uram - mondta a tizedes, de közben elnézett Napoleon mellett, pillantásával a főhadnagyot kereste.
- Oké, rendben van, mehetnek - mondta a tiszt.
A két katona tisztelgett. - Igenis, uram - kiáltották és gyors léptekkel elindultak a kávéház felé.
- Nem teszünk erről jelentést, hadnagy - jegyezte meg a katonai rendőrtiszt. - Remélem, maga is így jár el és elfelejti az egészet.
- Igen. Köszönöm a segítségét - válaszolta Napoleon. - Már kezdett elfajulni a dolog.
Napoleon ki akart szállni a kocsiból, de a tiszt a karjára tette a kezét és megállította. - Elvihetjük valameddig? - kérdezte jelentőségteljesen.
- Nem, köszönöm - mondta Napoleon. - Azt hiszem, egyenesen visszamegyek. - Kiszállt, tisztelgett a katonai rendőrtisztnek és elindult abba az irányba, ahonnan jött.
Eleinte sietett. De amikor látta, hogy senki sem ügyel rá, lelassította lépteit, megpróbált lazítani és szemügyre venni azokat a dolgokat, amelyek mellett elhaladt és a szembe jövő embereket. Különösen arra ügyelt, hogy ne ütközzön senkinek és őneki se jöjjön neki senki. Tapintóérzéke felfokozottan működött, elnyomta a látását és hallását is, úgy érezte, ha hozzáér valaki, egy fehér ember, az kiégetné a bőrét.
Elmaradtak a lebujnegyed fényei, elhalkult mögötte a zaj is, tömegnek nyoma sem volt már. Napoleon egyedül haladt egy csöndes lakónegyed utcáján. Ekkor lassan utolérte egy öreg kocsi. De ő csak akkor vette észre, amikor valaki rákiáltott: - Elvihetem, hadnagy?
A kocsi felé lépett, hogy megnézze a jótét lélek arcát és azt mondja neki: nem, köszönöm, de abban a pillanatban meglátta a kormány mögött azt a kövér civilt, aki a két katonával volt. A kocsi hátsó ajtaja kivágódott, azok ketten kiugrottak rejtekhelyükről és diadalittas dühtől eltorzult arccal rávetették magukat. A nyúlszájú, belapított orrú magas tizedes hatalmas ívben meglendítette a karját és Napoleonnak csak a másodperc tört része maradt, hogy behúzza a nyakát, így az abroncsvas teljes erővel a vállára csapott le. Napoleon érezte, hogy megreccsen a csontja, fájdalmában fel akart jajdulni, de hangja elfulladt, lélegzete is elakadt, mert hátulról egy kar átkarolta és fojtogatni kezdte.
Az ütés erejétől a vas pengve hullott a földre. A tizedes ököllel Napoleon szájába vágott. - Te rohadt tohonya nigger! - köpött ki. A szavak, akár az okádék, ott dübörögtek, értek és rohadtak a katona belében, és csakis kiokádásukkal könnyebbülhetett meg. - Miattad vesztettük el a lányokat! - Átkozódva ütötték-verték, a földre rántották, tapostak rajta.
Napoleon elgyengülve, a meglepetésszerű támadás iszonyú dühétől elkábulva, kézzel-lábbal rúgkapált, de azok ketten lefogták és bevonszolták a kocsiba.
A másik katona, miközben öklével Napoleont csépelte, idióta módon újra meg újra csak ezt ordította: - Hadnagy, hadnagy, hadnagy, hadnagy...
- Elkaptátok? - szuszogta a vezető. Rátaposott a gázra, a kocsi megugrott. - Szeggyétek el a késit, szeggyétek el a késit, ezekné' a niggerekné' mindig van kés! - intette őket.
Napoleon teljes erővel küzdött, hogy feltápászkodjon a robogó kocsi aljáról, lerázza magáról támadóit és segítségért kiáltson. Egy súlyos bakancs rúgása nyomán megreccsent a koponyája, egy másik rúgás az ágyékát érte, elvesztette az eszméletét, utolsóként még a gúnyos „...hadnagy, hadnagy, hadnagy...” csengett tompán a fülében.
A városka néhány fekete lakosa talált rá hajnalban. Nyöszörögve, félig eszméletlenül hevert Davisville feketék lakta kerületében egy szennycsatornában, emberi ürüléktől és nyáltól ellepve. Meztelen volt, inkább holt, mint eleven, egész testét elborították az alvadt véres sebek és horzsolások. Körötte elszórva megtalálták egyenruhája cafatait, a hadnagyi stráfokat letépték a gallérjáról. Iszonyú fájdalmat érzett az ágyékában.
A kórházban az orvos megmondta neki, mitől van a fájdalom. Szántszándékkal borotvával vagy éles késpengével végighasították a herezacskóját. Fel fog épülni, nyugtatta meg az orvos, ha támadói még rosszabbat akartak, akkor kudarcot vallottak - de Napoleon agyában ott zakatolt a megvetés e kimondhatatlan, végső aktusa, és a bosszút irányító agytekervényeibe beivódott egy kép.
A katonai rendőröknek csak annyit mondott, hogy a sötét éjszakából egyszerre előrobogott egy kocsi és elütötte, amikor az úttesten haladt. Ennél többre nem emlékezik, állította. Az iszonyú fájdalmakkal járó, keserves felépülés heteiben helyrejöttek a csontjai és a szövetei, de lelke nem gyógyult meg - most már kizárólag csak egyetlen cél szolgálatába állította. Sem a dagadt civilt, sem azt a katonát nem akarta elkapni, akinek még az arcára sem emlékezett. Bosszúja kizárólag a nyúlszájú, belapított orrú, hórihorgas tizedesre irányult, s agyába kitörölhetetlenül bevésődött egy harckocsi-hadosztály száma...

 

Amikor Napoleon most lelki szeme előtt felidézte ezt az arcot, sikítani akart, de vajon ki hallaná meg? Dühödten a másik oldalára fordult a priccsen... gyors, kétségbeesett mozdulattal, mintha így elmenekülhetne az emlék elől, amely csak teste egyik oldalán fekve gyötri, a másikon már nem. Melléből rekedt zokogás tört fel, az angol tél dohos hidege megremegtette meztelen testét a pokróc alatt. Hát nem űzte ki magából azt az arcot? Nem törölte ki örökre vérrel-vassal? De még mindig maga előtt látja... kísérti... gúnyolja, ahogy akkor is gúnyolta. Ez a baj ezzel a hitvány rögeszmével... gyógyíthatatlan... soha, semmi nem gyógyíthatja ki belőle...
Nem árulta el senkinek - sem a rendőröknek, sem barátainak, sem fölötteseinek -, mi történt vele akkor éjszaka Davisville-ben. Folytatta a szolgálatot. Ez az ő magánügye, igazságot is ő szolgáltat majd. Az a kevés büszkeség és becsület, ami megmaradt számára, nem viselné el a nyilvánosság reflektorfényét és a feltárulkozást, ami egy hivatalos nyomozás és a nyilvános bírósági tárgyalás mindenkori velejárója. Munkáját kifogástalanul látta el, de hiányzott belőle a mindent átjáró melegség és öröm, amit korábban érzett, s amit sikerült közvetítenie másoknak. Úgy érezte, háta mögött egy árny settenkedik, s időnként hirtelen visszapillantott, hogy elkapja. Éjszaka felijedt, verejtékben úszott és remegett az álmai miatt. Néha váratlanul éles fájdalom hasított bele ott, ahol megtaposták és késsel megsebesítették.
Népe gyötrelmeinek valóságos tárházává vált. Igen, most már a saját népének tekintette a feketéket: e néphez tartozott, e népből származott. Végigböngészte az újságokat és folyóiratokat, kivágta belőlük a négerek szenvedéseiről és üldöztetéséről szóló történeteket. Esze, szeme, füle megnyílt a négerekkel szembeni visszaélésekkel foglalkozó történetek számára. Hallgatta, és csak most hallotta meg, katonái iskolázatlan zsargonját, amint siránkozva ismételgették a négerüldözés történeteit, s ilyenkor komoran bólogatva emlékezett.
Visszaemlékezett a Harlemra, az egyik fekete Führer képtelenül nevetséges és dagályos szólamaira a Lenox Avenue sarkán.
- Heil Hitler! Szeretem Hitlert... igenis szeretem Hitlert azért, amit csinál. Amit csinál, az jó. A fehér ember hadd gyilkolja fehér ember testvérét. Legalább kevesebb fehér marad, akivel később lékeli számolni, amikor a fekete ember megjelenhet a színen és igazságot szerezhet magának.
Fekete nacionalisták! Akkor hihetetlennek hatott... nevetségesnek... meghökkentőnek... mert ő egyetemi hallgató volt, tanult ember, választékosan beszélő, jól öltözött, aki felfelé haladt egy barátságos, nyitott világban. Az, hogy néger, pusztán csak véletlen kérdése. Igaz, voltak persze korlátozások emiatt - ezt ő is jól tudta, tapasztalta a saját bőrén is, de hát mindenki kénytelen eltűrni megszorításokat: zsidók és katolikusok és írek és olaszok és lengyelek és németek, Amerikában születettek és külföldről bevándoroltak, feketék és fehérek. Amerika a korlátlan korlátozások hazája... Hallgatta hát az utcasarki hordószónoklatokat...
- A zsidók mind kommunisták, a kommunizmus meg éppúgy ki akarja zsákmányolni a négereket, mint a fehér ember. A kisujjamat sem mozdítanám, hogy megmentsek egy zsidót...
Nem! Nem így van! akarta hangosan odakiáltani. A legjobb barátaim között is vannak zsidók. De nem kiáltott. Kínos lett volna elköteleznie magát... félt az őrt álló kemény öklűektől, akik figyeltek mindenkit. A szónok pedig már befejezte gyűlölködő kitörését és összefüggés nélkül áttért a következőre.
Egyszer elment egy baseball-teremben tartott gyűlésre, s azon tűnődött, milyen arányokat ölthet a felforgató tevékenység, amikor már nem a nyílt utcán vannak, s behúzódnak kis viskóik magányába. Úgy érezte, hogy a szónok egyenesen őrá néz, amikor kitört: - Minél feketébb a néger, annál szebb a néger. Minél feketébb a néger, annál nagyobb dicsősége ő a fajtájának. A mulattok fattyúk. Mindig a fehér ember mellé állnak. Ellenségei a fekete négernek. A feketék birodalmát akarjuk Afrikában. Kizárólag a fekete emberekre épülő nemzeti létet kívánunk. Az én számomra fajtám megváltása vallás. Amit Hitler az árják nemességéről mondott, vonatkozik a néger nemességére is...
Napoleonban parányira húzta össze magát a francia ős, láthatatlanná akart válni. Kisomfordált a gyűlésről, tisztátalannak, kívülállónak érezte magát...

 

De lehet, hogy mégiscsak igazuk volt azoknak a nevetséges tanulatlan fekete Führereknek. Elég, ha megnézzük, mi történt ővele! S ő még részt vett az ő játékaikban, amely az ő szabályaik szerint folyt!...

 

A Davisville-t követő hónapokban egyetlen rögeszme irányította életét. Tanulmányozta a csapatmozdulatokra vonatkozó utalásokat, hivatalos jelentéseket, minden percben tudta, pontosan hol található kiszemelt zsákmányának hadosztálya; érezte, hogy fellángol benne az izgalom, amikor úgy gondolta, talán keresztezhetik egymás útját, hogy üszkösödik a keserű seb, ha csalódnia kellett e várakozásában. Néha már arra gondolt, hogy búcsút mond mindennek, lelécel a katonaságtól, a tizedes nyomába veti magát és egyszer s mindenkorra véget vet a dolognak, mert attól tartott, hogy a tizedest áthelyezik, esetleg meghal, elesik a fronton, így vagy úgy örökre nyoma vész, s ő, Napoleon ott marad fél emberként, akiből soha nem lesz már egész ember. Mégis várt. Jóllehet maga is rettegett attól, hogy a kín gyönyöre kedvéért teszi, nem pedig a célért - mégis várt. Mert tudta, hogy kell lennie egy jobb módnak, egy megfelelő időpontnak, amely előbb-utóbb bekövetkezik, csak erősen kell akarnia, hogy valóra váljon, éhségét csillapíthatatlan hatalmával kell kívánnia és kivárnia.
Ősz vége felé új beosztást kínáltak fel neki. Menjen át Angliába, ahol az inváziós előkészületek keretében kis színes bőrű egységeket részlegesen nagyobb alakulatokká vonnak össze. De még ebben az esetben sem dönthetett teljesen egyedül. Hol van a tizedes? Vajon ő mit fog csinálni? Hová tart a hadosztálya? Tudakozódott, s csak akkor döntött, amikor már meggyőződött arról, amit tudni akart. Élete visszavonhatatlanul összefonódott a másikéval, és ha kell, haláluk is összefonódik.
A vonat északkeletre vitte, New Jerseybe és New Yorkba - itt hajózzák majd be őket. A vonatablakból kibámult a földekre és gyűlölte őket téli fehérségük miatt. A fehér szín miatt idegenebbnek érezte magát, mint ahogy születésénél fogva indokolt lett volna. Miért nem hull fekete hó? Miért kell ennek is fehérnek lennie, mint minden egyébnek ezen a világon, amibe beleszületett? Ha csak egyetlen napig fekete hó hullana, akkor megbékélne a világgal és lemondana a vérbosszúról. Gyűlölte a fehér szín csúfságát, a téli hideg hófehérségét, amely oly hamar bemocskolódik. A fekete sohasem mocskolódik be, egyszerűen megmarad feketének, és úgy érezte, ésszerű lenne, ha ezzel valami vele született tekintély és megbecsülés járna. De az is lehet, hogy a téli fehért öltött táj iránt érzett gyűlölete csupán egyszerű lélektani reagálás a szokatlan és feszélyező hőmérsékletre, ami már sok nemzedékkel korábban kialakult a meztelen fekete emberekben odaát a távoli dzsungelekben, ahonnan őseik származtak.
Hazalátogathatott volna Washingtonba, de nem érzett kedvet rá. Felhívhatta volna New Yorkban Rexfordot, a többi barátját is az egyetemről, vagy a tanárait - de nem tette. Tisztátalan... kívülálló... nem akart találkozni senkivel...
Az Ile de France kifutott az Atlanti-óceán északi vizeire, s Napoleon végigjárta a hajó fedélzeteit és folyosóit, amelyeket telezsúfoltak emberrel és hadigépezettel. Ha olyan helyekre ért, ahol semmi keresnivalója sem volt, addig ravaszkodott, vitatkozott, blöffölt, amíg beengedték. Egyszerre csak megpillantotta a harckocsi-hadosztály váll-lapjait és elindult a katonák között, arcukat fürkészve. Már fényes nappal volt, amikor megpillantotta a nyúlszájú, bevert orrú, hórihorgas tizedest. Sok tanúja volt a jelenetnek.
- Kopó! - súgta valaki. A pókerező tizedes fölnézett, de amikor látta, hogy nincs kitől tartania, újra elmélyedt a lapjában.
Napoleon lenyúlt, megragadta hajánál fogva, hátrarántotta a fejét, hogy megbizonyosodjék - hogy lássa azt a szájat, azt az orrot, azt a dühös arcot, mely ott élt emlékezetében. A többiek dermedten ülve maradtak, kezükben a kártyával, a padlón ott feküdt a pénz, egyszerűen nem értették, mi történik.
- Emlékszel rám? - kérdezte Napoleon. Villámgyorsan cselekedett, a többieknek idejük sem volt, hogy magukhoz térjenek. Jobbjával visszakézből, azután ököllel belevágott a tizedes arcába.
Az vergődött, megpróbált talpra állni, belemart a kézbe, amely fájdalmasan húzta, szorította a haját. - Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz, te nigger! - üvöltötte.
- Davisville... tavaly nyáron... - mondta Napoleon. Keze meg sem rezdült, hangja hihetetlenül nyugodt volt. A zsebébe nyúlt, s a tizedes szeme kiguvadt a rémülettől, amikor meghallotta a kattanást és meglátta a felvillanó pengét - most már emlékezett! - Itt van a kés, amit kerestél! - Napoleon hangja felujjongott. - Megvettem neked, tudtam, hogy nagyon kell neked! - Lecsapott a késsel a tizedes torkára, azután visszahúzta, s amikor a többiek felriadtak döbbent bénultságukból és megpróbálták elkapni a karját, teljes erővel belevágta a tizedes mellébe...

 

...hallotta saját ordítását és a tizedes hörgését - még most is, marston-tyne-i cellája lidérces éjszakájában, érezte a megkéselt ember kilövellő vérének ragacsos melegét, amint bemocskolja a kezét, egyenruháját, egész életét.

 

Amikor Reisman belépett a cellába, összetörtén találta Napoleont: legyűrték az emlékei. Verejtékben úszva, elgyengülve feküdt takarója alatt. Reisman úgy találta, hogy Napoleon vonásai megenyhültek, a haragos bizonytalanság már nem rajzolt komor árkokat az arcára; igaz, hogy mindössze egy gyenge fényű körte világított a plafonról, s ez a félhomály kedvezett az effajta reményteljes képzelgéseknek.
- Hát, visszatért a lelkiismeretem - szólalt meg Napoleon, amint fölismerte a belépő tisztet. - Már éppen kezdtem összekeverni magát a lidérces álmaimmal.
- Nem, én hús-vér vagyok - állapította meg Reisman. Túlságosan fáradt volt a vitához. - Leülhetek?
Napoleon elhúzta a lábát a priccs fal felőli szélére, s Reisman leült. Már korábban elküldte Bowren tizedest és a másik őrt, azután, mielőtt visszatért volna a zárkába, ismét elolvasta Napoleon White törzslapját: valami fogódzót keresett, valamit amivel hathatna Napoleonra, hogy azt a választ adja, amelyre Reisman várt. Ha egyáltalán létezett valami, ami ennek az embernek az előéletét jellemezte, úgy az életerő volt az.
- Miért nem harcolt elszántabban a hadbírósági tárgyaláson? - kérdezte Reisman.
Napoleon meghökkent és felült. - Maga is ott volt?
- Nem. De el kellett olvasnom a jegyzőkönyveket.
- Elmondtam nekik, hogyan történt. Ez volt minden. Három rossz pontom volt már amúgy is, amikor láncra verve lehoztak a hajóról. Bűnös voltam, amíg rám nem bizonyítanak még súlyosabb bűnöket. Egy tucat ember látta, amikor megöltem hidegvérrel - állították.
- Valóban hidegvérrel történt?
- Biztosíthatom, hogy vérem hőmérséklete akkor távolról sem volt hideg. Már olyan régen vágyódtam arra, hogy bosszút álljak ezen az emberen... belehaltam volna, ha nem teszem meg. Addigra már amúgy sem értem fabatkát sem katonaként... Tisztként meg pláne nem.
- De a gyorsírásos jegyzőkönyv szerint a válaszai annyira fásultak voltak, mintha mit sem törődne az egésszel. Miért nem harcolt?
- Elmondtam, hogy mi történt. Ez volt minden. Ha ez nem tette meg a magáét, nincs a világon semmi, ami hatással lehetett volna rájuk.
- Igen, olvastam a vallomását a greenocki nyomozó hatóságok előtt, amikor őrizetbe vették. Az ügyvédjének át kellett volna hozatnia azt a davisville-i civilt meg a másik katonát a tárgyalásra.
- Megpróbálta. A civil írásos tanúvallomást küldött, azt állította, hogy semmire sem emlékezik.
- És mi van a másik katonával, aki maga szerint megtámadta?
- Nem találták. Bárki lehetett, bárhol élhet most. Nem tudtam a nevét, az alakulatát, semmit. Még ha megtalálták volna is, letagadta volna a támadást.
A tisztnek, aki Napoleont védte, volt annyi esze, hogy benyújtotta védence kórházi leleteit és a kezelőorvos nyilatkozatát sérüléseinek súlyosságáról. A hadbíróság azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez merőben más ügy, és nem indokolja az önvédelmet. Az egyidejűleg beadott kérelmet, miszerint Napoleon ártatlan, mert átmenetileg beszámíthatatlan volt, szintén elutasították, mert az ügyész bebizonyította, hogy Napoleon az ellene elkövetett támadás sebeiből felépülve, kifogástalanul látta el katonai feladatait, s hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg a tizedest az Ile de France fedélzetén.
- Tehát föladta a harcot - jegyezte meg szemrehányóan Reisman. - S most már nem akar semmit sem kezdeni az életével.
- Csak azt, hogy engedélyezzék, hadd gyűlöljek - mondta Napoleon. - Hogy gyűlölhessem magukat, mert kaukázusiak. Micsoda istenverte őrült szó ez annak leírására, hogy maguk micsodák. Miféle köze van egy oroszországi tartománynak az ember bőrszínéhez? A gyűlölet elviselhetőbbé fogja tenni a halálomat. Ha még egyszer szabadon cselekedhetnék, hát csakis önmagamért és a velem egy bőrszínűekért tennék valamit... a fehér uralkodó faj ellen.
- Egy nagy szart! És mi van a sárgákkal meg a vörös bőrűekkel? - kérdezte Reisman. - A cellasor másik végén egy indián ül, ugyanolyan magányos és nyomorult, mint maga. Talán azt is gyűlölni fogja? Mert annyi bizonyos, hogy a gyűlölködés nem ismer határokat. Vajon mi gátolná meg, hogy a feketék, sárgák és vörös bőrűek ne essenek egymásnak a fehérvilág zsákmányának elosztása miatt, ha egyáltalán valaha is sor kerülne erre?
Reisman már talpon volt, idegesen járt fel s alá a keskeny cellában. Sohasem tudott nyugton ülni, amikor majd szétfeszítették a gondolatok, érvek. Napoleon élesen figyelte, félredobta a takarót és mohón követte szemmel-füllel Reismant.
- Azonkívül, hogyan érti azt, hogy csak önmagáért tenne valamit? - vitatkozott tovább Reisman. - Hát mi a fenét képzel, tett-e valaha is mást? Mindenki ezt teszi. Én is. E tekintetben maga senkitől sem különbözik. Nem hiszek a maga félelmetes és nemes szívű gyűlöletében. Azt hiszem maga sem hisz benne. Csak azt tudom elképzelni, hogy iszonyú megrázkódtatás érte és mind a mai napig képtelen volt túltenni magát rajta. Magam sem tudom. Lehet, hogy túl nagy ütést kapott a fejére. Ezt a szart, amit be akar adni nekem, megszokott és hasznos frázisnak tekinti már, ez minden. Gyűlölni akar? Harcolni akar? Ölni akar? Hát rendben van! Felajánlok magának egy ilyen lehetőséget. Felajánlom, hogy harcoljon a németek ellen! Gyilkolja a nácikat! Ők a fehér uralkodó faj legelvetemültebb söpredéke.
Napoleon azon vette észre magát, hogy magával ragadja a százados dühödt monológja. Őrült ügy. A százados vette át a védelem szerepét és előírja neki, miért kell élnie, de azt is, hogyan fog élni; Napoleon pedig egy önmaga ellen fellépő vaskalapos, komor bíró és ügyész, egybegyúrva. Már feladta annak idején - ez igaz; alig néhány hete történt, de máris úgy tűnt fel, hogy valamikor a régmúltban volt a tárgyalása.
- Ugye, van családja? - sürgette tovább Reisman.
Napoleon bólintott. Rendes család, keményen dolgozó, tisztelettudó, megbecsült emberek. Megkísérelte az elmúlt hetekben, hogy ne gondoljon rájuk. Önző? Meglehet. Még csak nem is írt nekik, csak hajóra szállása előtt küldött egy szűkszavú értesítést, amelyben utalt arra, hogy tengerentúlra megy és egy ideig nem hallanak majd felőle. Mindig rendesek voltak vele, és ennek az ügynek semmi köze sincsen hozzájuk. De elképzelhető, hogy ne érintse majd őket? Ne ejtsen mély sebeket rajtuk? Kapnak egy értesítést, hogy meghalt, s akkor majd érdeklődnek a részletek iránt. Vajon megmondják nekik az igazat? Mi ennek a módja? Ha megtudják - de a teljes igazságot sohasem fogják megtudni - elkerülhetetlenül szégyent, gyalázatot éreznek majd egy olyan időben, amikor a fiúkat megbecsülik, amiért ölnek, de az övéket ugyanezért megvetéssel sújtják és elítélik; amikor mások fiai dicső halált halnak, az övékét becstelenül kivégzik.
- Hát maga azt hiszi, hogy én nem akarok kikerülni innen? - fakadt ki szenvedélyesen Napoleon. - De nem úgy, ahogy maga javasolja. Nem a hadsereg révén. Ki akarok szabadulni innen öregem, hogy kimehessek... nyílegyenesen kimehessek ebből a képmutató életből. A fenébe is, még Hitlerhez is elmennék... vagy talán Afrikába, levetném a ruhámat, hogy eltűnjek bárhol abban az istenverte világban, ahonnan az őseim jöttek.
Ebben a pillanatban Reisman diszharmonikus hangokat hallott. Odalent, a gyakorlótéren a börtönzenekar hangolt, s ekkor eszébe jutott, hogy Bowren tizedes közölte vele, ma van a hetenként megtartott szórakozóest. Micsoda istenverte ostoba és ingerlő dolog. Mi köze van ennek a háborúhoz? Mi köze van a zenének és szórakozásnak és az emberiességnek és józanságnak és szeretetreméltóságnak tett mindezen félengedményeknek egy nyomorult gazemberekkel zsúfolásig töltött börtönhöz? Mi köze van mindennek ahhoz a hét emberhez, akire kötél vár, meg az öt társukhoz az ő halálraítéltek-légiójában? Igenis, ezredes, semmit sem szeretnék inkább földi pályafutásom utolsó éjszakáján, mint hogy Mr. Rudy Staritus és Csillagfény zenekara játsszon nekem; meg azután nem halaszthatná el ezt az undorító dolgot néhány hétre, mert az elkövetkező hetekben a Highlights és a Hilarity is játszik majd, és Hank Ladd lesz a szólista, a Phil Baker rádióshow sztárja, és még az is lehet, hogy elhozza magával valamelyik telt csípőjű, nagymellű, szőke, vérbeli amerikai csaját is ide, és minden vágyam, hogy elénekelje a Mindenkinek a magáét című dalt, éppen, amikor átmegyek azon a nagy, széles lyukon.
Napoleon is hallotta a zenét. A nyitány táncdalegyveleg volt... Glen Miller... Tommy Dorsey... Jimmy Dorsey... Harry James... Megsajdult a szíve, amikor régi szép időkre gondolt - az iskolai táncestékre és a főiskolai bálokra, a Village kocsmáira meg Cab Callowayre a 125. utcai füstös mulatóban -, szép időkre, jó emberekre, jó dolgokra. Gyengült az ellenállása, és akarta is, hogy gyengüljön, mert ugyan ki ne akarna élni, vagy akárcsak más halált halni, mint ott lóbálózni egy kötél végén? De ehelyett ezt mondta: - Mutasson nekem egy kiutat, minden feltétel nélkül, és elfogadom, de hogy még megalázottabb életet éljek, mint eddig, az nem nekem való. A halál végtére is tiszta és végleges lenne, és egy pillanatnyi fájdalom után az ember már nem érez semmit, sőt még azt is hallottam, hogy a kötelet valami agyafúrt kis szörnyeteg kezeli, aki úgy rendezi el a dolgot, hogy mindennek vége van, mielőtt az embernek ideje lenne észbe kapni.
Reismannek elege volt a vitából. Erősebben elkötelezte magát, mint ahogy akarta, vagy ahogy joga volt megtenni. Éppen ezt nem akarta, ezt a haragos, érzelmi elkötelezettséget. De ekkor még egy végső szó jutott az eszébe, a bölcsesség egy morzsája, amit olvasott valahol, s most mohón rávetette magát.
- Maga okos ember, White - mondta fáradtan. - Művelt. Ma délután ezt az idézetet vágta a fejemhez: Mindenki maga gondoskodjon a maga védelméről! Hát, jól van! De mondok én magának egy ennél is jobbat: Meg kell követelni minden embertől, hogy osztozzék saját korának szenvedélyében és cselekvéseiben, máskülönben elmarasztalják és azt mondják: nem is élt. Ezt Oliver Wendell Holmes, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája mondotta, és ha úgy véli, hogy ez magára nem vonatkozik, akkor hagyom, hadd főjön önsajnálatának a levében. Mi a válasz: igen vagy nem?
Igen vagy nem? Lehetséges, hogy ilyen egyszerű az egész? Napoleon ezekben a másodpercekben kemény harcot vívott önmagával, hogy választ találjon erre a kérdésre. Vajon abból, ami kizárólag és csakis önmaga, s amit féltékenyen őrzött, mennyi függ ezektől a szavaktól? Melyik a gyáva, melyik a hős útja? Nem, dehogyis a hősé, csak a helyes út, még akkor is, ha gyávának tetszik.
Szóra nyitotta a száját, de még ekkor sem tudta, mit fog mondani. Teste kimerültén összecsuklott, csak a szeme mozgott, villogott fehéren.
- Igen - mondta.
Reisman arcvonásai nem árulták el boldogságát. Fölállt és kezet nyújtott. Napoleon tenyere nedves volt, szorítása erőtlen.
- Reggel kezdünk - mondta Reisman. Sarkon fordult, kiment a zárkából. Úgy érezte, mintha valami iszonyú verekedésben vett volna részt.

 

8.

Késő este, amikor a titkosszolgálat emberei eltávoztak a parancsnok irodájából, Reisman tájékoztatta Tarbell ezredest, hogy mit végzett. Éppen a másnapi terveit körvonalazta, amikor megszólalt a telefon.
Tarbell fölvette a hallgatót, egy pillanatig hallgatta a hangot a vonal túlsó végéről, azután Reismanhez fordult: - Az ügyeletes tiszt az, a főkaputól. Egy lány várja, beszélni akar magával.
- Megyek - mondta Reisman és fölállt. - Megértette, amit mondtam? Hogy milyen egyenruhákra és tábori felszerelésre van szükségünk holnap?
Tarbell úgy pillantott Reismanre, mintha élesen vissza akarna vágni neki, de azután eszébe jutott rangkülönbségük, mélyet lélegzett, meggondolta magát.
- Elég jól el vagyunk látva - szólalt meg. - Már jó ideje küldjük vissza az embereket frontszolgálatra. - Szünetet tartott, tapintatosan mérlegelte a szavait, majd barátságosan folytatta. - Tudja, százados, tulajdonképpen elő kellene léptetni magát ehhez a megbízáshoz. Ha én úgy ugráltattam volna az ezredeseket annak idején, amikor százados voltam mint maga, akkor most már vagy két csillagos tábornok lennék, vagy közlegény.
- Nem állt szándékomban megsérteni, uram - válaszolta gyorsan Reisman. - Hamarosan úgyis békén hagyom magát.
A parancsnok fölemelkedett íróasztala mögötti székéből és az ajtóig kísérte Reismant. - Ó, nem sértődtem meg, fiam - mondta, - de jó néhány hadnagy azt tette volna... nem is szólva őrnagyokról, ezredesekről vagy tábornokokról. Számítása szerint mikor viszi ki terepre a csoportját?
- Legkésőbb vasárnap... még ha sátorponyva alatt kell is aludnunk odakint a lápon.
- Hát, akkor jó éjszakát - mondta Tarbell. Kezet nyújtott, Reisman elfogadta és megrázta. - Sok szerencsét, százados.
Tessie Simmons a főkapu melletti kis őrszobában várakozott. Kikémlelt az ablakon, orrát az üvegnek nyomta. Reisman majdnem feldöntötte, amikor benyitott, mert a lány az ablakból meglátta és az ajtóhoz rohant, hogy kinyissa neki. Tessie nem is titkolta túláradó örömét, arca ragyogott, egészen belepirult. Reisman nem tudta, vajon a csípős éjszakai hidegtől, a szoba melegétől vagy attól, hogy most, második találkozásukkor zavarban volt, mert föltámadtak benne első együttlétük gyengéd emlékei.
Az őr szobán tartózkodó katonák először Reismanre, azután a lányra, azután ismét a századosra néztek, figyelték, mi hangzik majd el, hogy megállapíthassák, milyen kapcsolat van közöttük.
- Hello - üdvözölte Reisman, majd amikor észrevette a radarantennákként figyelő katonákat, karon fogta a lányt és kivezette. Behúzta maguk mögött az ajtót, Tess lábujjhegyre állt, könnyedén szájon csókolta, ajka és arca melegen simult a férfi arcához, áttörve ezzel Reisman ösztönös tartózkodását és félelmét a kínos jelenetektől.
Reisman szorosan magához húzta a lányt, s olyan mohó várakozással csókolóztak, ahogyan csak a fiatal szeretők tudnak.
- Hiányoztál - mondta Tess, amikor szétváltak. Reisman szerette volna valami hasonlóval viszonozni valamivel, ami tovább élesztgeti a lány gyöngéd tüzet, de végül csak ennyit bökött ki: - Hát, te mit csinálsz itt?
- Hallottam, hogy visszajöttél és attól féltem, hogy nem látogatsz meg - mondta Tess.
Egymás derekát átkarolva elindultak.
- Elmentem volna hozzád, de eddig szolgálatban voltam. Ki mondta neked, hogy itt vagyok?
Tessnek eszébe jutott Morgan, de azután úgy határozott, hogy nem említi a nevét. - Hát, csak a kocsmában beszélték a katonák - mondta.
Túlságosan sokat fecsegnek Marston-Tyne környékén, gondolta ingerülten Reisman. Az ilyen szóbeszéd többnyire ártalmatlan, de megeshet, hogy komoly következményekkel jár, és ki tudja, milyen fülekbe jutnak el a hírek, vagy milyen gyakorlott és agyafúrt az, aki a töredék adatokat összeilleszti. Meg kell ezt említenie Tarbellnak, rá kell vennie, hogy valamennyiük érdekében hallgattassa el a katonáit.
- Haragszol? - kérdezte Tess.
- Nem, dehogyis - válaszolta a férfi. - Örülök, hogy itt vagy. Benézhetünk valahová egy harapásra, azután hazaviszlek.
Az országúton beértek a faluba, egyre inkább eltávolodtak a börtöntől. Egymást szorosan átkarolva lépegettek. Az utat szegélyező tiszafák ágai között fütyült a hideg szél, távolabb, a tisztásokon világos holdfény oszlatta szét a sötétséget, megvilágítva az égen végigszáguldó téli fellegeket.
- Ott maradsz éjszakára? - súgta Tess. - Elkészítettem a szobádat.
- Szóval az már az én szobám lett, igaz? - fordult felé Reisman. Az, amit a lány mondott neki, ahogyan üdvözölte, valami furcsa érzést támasztott benne: mintha hazaérkezett volna.
- Igen - mondta Tess. - Meg az enyém is. Amióta elmentél, én aludtam benne. - Fölnyúlt, maga felé fordította a férfi arcát és gyorsan szájon csókolta. - John? Hogyan szólítsalak: Johnnak vagy Johnnynak? Hogyan szólítanak az emberek, ha nem mondják: százados. Milyen ostoba dolog, hogy még ezt sem tudom.
- Melyik tetszik jobban?
- A John. Azt hiszem, kissé túlságosan is félelmetes vagy ahhoz, hogy Johnny légy.
- Nem gondolnám - felelte Reisman.
Tess ismét gyorsan megcsókolta. - John - mondta -, köszönöm a köntöst. Tegnap érkezett meg és azóta szinte le sem vetettem. Most is rajtam lenne, de nem volna illedelmes, ahogyan Mrs. Culver mondaná. Ő a szakácsnőnk a fogadóban.
- Jó a méret? Nemigen szoktam nőknek vásárolni.
- Én sem szoktam ajándékot kapni Londonból. Méghozzá a Selfridge Áruházból! Imádom! - mondta Tess. - Látnod kell rajtam!
- De hát az nem illedelmes - utánozta Reisman.
- De az lenne - válaszolta magától értetődően a lány. - Szeretlek.
Reisman ismét magához vonta, egész testét átjárta szerelmi játékuk izgalma. Megcsókolta a lány tarkóját. - És ha újra nélküle akarlak látni? - súgta.
- De jó lenne - mondta Tess. - Erkölcstelennek tartasz?
- Persze - felelte gyorsan a férfi, de gunyoros fintora annyira komolyra sikerült, hogy mindketten elnevették magukat. Már a Hentesbárd felé vezető ösvényen mentek, s Reisman azon törte a fejét, nem kellene-e először visszamennie a börtönbe, felraknia a holmiját egy dzsipre, de azután úgy döntött, hogy vigye a fene az egészet.
- Mrs. Culver is ezt állítja - folytatta Tess -, de én nem is tudom pontosan, mit jelent ez a szó. - Hirtelen abbahagyta szökdelő, kart lengető járását, megállt, azután egy fa mögé húzta a férfit és a fülébe súgta: - Valami újra, gyönyörűre tanítottál meg, tudod-e?
Reisman hátán gyönyörteljes bizsergés futott végig: - Én tanítottalak meg rá?
- Igen... - Ha tudná, mennyire sóvárgott utána... öt napja... négy éjszaka... tépelődve, vajon visszatér-e hozzá... - Tudom, hogy erkölcstelen vagyok, de előtted nem volt senki... - Érzékien megcsókolta, azután vissza akart ugrani, de a férfi nem eresztette el a kezét, mire visszaperdült a karjába és nekidőltek a meghitt védelmet nyújtó fatörzsnek.
- Akkor... mivel én tanítottalak meg, felelősséggel is tartozom érted... - mondta Reisman. S tovább indultak hazafelé, miután megvolt az illő szerelmi előjáték, gondolta Reisman, akár az igazi serdülőknél és bolondos fiatal szerelmeseknél. A csordultig szerelemmel teli Tess kiűzte a komor gondolatokat a szívéből.

 

Egymás mellett feküdtek a széles ágyban, a dunyhát lerúgták a padlóra, és a táncoló tűzfény kellemes melegében Tess ujja hegyével felfedező útra indult Reisman testén. Egyszerre elérkezett a jobb combján egy helyig, ahol, akár egy csatorna, egy sebhely ütött át a fekete szőrzeten: valamivel a térd fölött kezdődött, s ívben felfutott egészen a tomporig.
- Megsebesültél - mondta gyöngéden Tess, és ajkával végigsimított a sebhelyen.
- Igen - felelte a férfi -, néha meg is feledkezem róla. Régen történt. Ezt a sebhelyet nem nagyon kedvelem. Azt a látszatot kelti, mintha menekültem volna. Bárcsak pontosabban céloztak volna, akkor kissé előbbre ér a golyó.
- Úristen, dehogyis - borzongott meg a lány. - Ne beszélj ilyeneket. - Fölnevetett, rámutatott az ujjával és azt mondta: - Akkor itt ért volna, és az szörnyű lenne.
Reisman megemelte a fejét és megnézte, hová mutat a lány ujja. - Hát igen, azt hiszem, ez rosszabb lett volna - jegyezte meg. - Bár azt is mondhatnánk, hogy egyszer ott is megsebesítettek, szándékosan. A hit sebe. Az Ábrahám és az ő istene közötti frigy jele.
- Azt jelenti ez, hogy zsidó vagy? - kérdezte Tess.
- Nem azt jelenti - mondta Reisman. - A legjobb családokban is megcsinálják manapság. De félzsidó vagyok. Apám megpróbált vallásosan nevelni, de valahogy nem ment a dolog. Anyám nemes lelkű, jó keresztény volt, de ez sem ment nálam. - Kezével felborzolta Tess haját. - De hát te, aki mindeddig nem ismertél férfit, honnan tudsz ilyesmikről? Vagy mesét adtál be nekem, én meg hittem neked?
- Dehogyis - hökkent meg a lány. - Úgy volt, ahogy mondtam, de nem vagyok már gyerek, hallottam egyet s mást. - Könnyedén végigfutott ujjával a férfi combján, egészen odáig, ahol a lába összeért. - Hogyan történt? - kérdezte és ismét megérintette a hosszú sebhelyet.
- Egy srapnel... Spanyolországban - emlékezett vissza szinte félálomban Reisman.
- Beszélnél róla? - kérdezte habozva Tess. - Nem haragszol? Úgy értem, előfordul, hogy valakivel valami szörnyű történik, és nem szeret beszélni róla. Nem sokat csináltam még az életben, de vannak dolgok, amikre nem is akarok emlékezni... hát még beszélni...
- Elmondom, ha te is elmondod nekem - mondta Reisman. Úgy beszélt hozzá, mintha Tess még mindig kislány lenne.
- Rendben van - felelte Tess.
Reisman most már teljesen magához tért. - A Nemzetközi Brigádokban harcoltam a polgárháború idején - kezdte, s azután föltolultak benne az emlékek. Franco szünet nélkül nyomult Madrid felé, közöttünk meg néhányan meguntuk, hogy állandóan visszavonulunk. Kíváncsiak voltak, milyen lenne, ha a változatosság kedvéért előrenyomulnának. Ostoba dolog volt. Semmiféle támogatást nem kaptak, érdemleges tüzérségük nem volt, maroknyi tankjuk nem állhatott ellent a nagy erővel felvonuló németeknek és olaszoknak. De hát amúgyis ostoba háború volt. Minden a feje tetejére állt. Az ember sohasem tudta, voltaképpen ki mit intéz, vagy mit várnak az embertől, vagy éppenséggel hogyan oldja meg azt, amit megparancsoltak neki. Volt úgy, hogy mindenki parancsnok volt, máskor meg nem akadt egy fia parancsnok sem, és szüntelenül mindenki politizált. Ez néha több kárt okozott, mint az ellenség... - Nyílt mezőn át rohantam a társaimmal néhány fasiszta harckocsi felé... - Soha életében nem felejti el azt a látványt, amint a lövegek közvetlen célzással lefelé ereszkedtek és rájuk meredtek, mintha csak ők is tankok lettek volna - igaz, egy bátor férfi egy palack benzinnel és egy szál gyufával ugyanolyan kárt tud tenni egy harckocsiban, mint egy ágyú... - Emlékszem, hogy rohantam, hogy köröskörül lövedékek robbantak, és azután már csak azt tudtam, hogy a városban egy elsősegélyhelyen vagyok. Egy barátom szedett föl, fölrakott egy teherkocsira és visszahozott a kötözőhelyre.
- Nem féltél? - kérdezte Tess.
- Nem, legalábbis roham közben nem. Csak később, amikor megláttam, milyen roncsolást végeztek a lábamban, akkor féltem, hogy majd odajön valaki a kórházban, és egyszerűen lenyisszantja. Akkoriban még minden átkozottul kezdetleges volt. De az igazság az, hogy jobban fájt, csúnyábban nézett ki, mint amilyen valójában volt. Csont nem törött. Csak jó sok húst mart ki a lövedék a bőröm alól és nagyon sok vért veszítettem. Néhány hét alatt eléggé összehegedt, azután elhordtam magam onnan... mármint Spanyolországból.
Tess vacogva bújt hozzá. - Jaj, de szörnyű ez! - súgta.
- Nem is olyan szörnyű - válaszolta a férfi. - Történt velem ennél rosszabb is. Ha érdekel, hát kaptam én más kis emlékeket is. - Érezte, hogy elragadja a hév, megjátssza az öreg harcost - te vén hencegő szidta magát -, de nem bánta. Csak hébe-hóba beszélt ezekről a dolgokról, és ritkán nyílt alkalma sebei mutogatására olyan körülmények között, amelyek ilyen kézzelfogható jutalmat biztosítanak a kóbor lovagnak.
Megmutatta Tessnek a hüvelykujját, amely nem hajlott rendesen, mióta eltört és átvágták az int; a gránátszilánkok tépte jobb felsőkarját, amely olyan volt, mintha borssal szórták volna meg; az alagutat válla felső részében, ahol elöl behatolt, hátul simán távozott a golyó; s még más helyeket is, ahol testi létében támadtak rá és örömét lelte a sebekben (persze a fájdalomban nem). Megmutatta háborúinak dicső sebeit és azokat az emlékezetes sebhelyeket, melyeket csúnya verekedésekben szerzett bárokban, kikötőkben, a világ nagyvárosainak sikátoraiban, ahol néha bajt keresve kódorgott, máskor csak ártalmatlanul lődörgött, de mindig készen állt a harcra és olyan vadul, dühödten vágott vissza, hogy az meglepte ellenfeleit, de önmagát is; olyan tapasztalatokat szerzett, amelyekkel minden helyzetből kivágta magát.
- Hát ez? - érintette meg Tess a köldökét.
- Ez a legrosszabb... születésem sebe.
- Hát nem örülsz, hogy élsz?
Reisman egy pillanatig eltűnődött. - Attól tartok, hogy nem. De semmi mást nem tudok.
- De hát valójában miért vagy bizonytalan? - kérdezte a lány.
- Semmi szándék... semmi cél... semmi eszmény - vallotta meg Reisman.
- Nem igaz! - kiáltott fel méltatlankodva a lány. - Hát persze, hogy van célod. Nem az a célod, hogy megnyerjed a háborút? És visszamenj, haza Amerikába, és otthonod legyen, meg családod és... - Elakadt. Amíg ki nem mondta, nem ismerte föl, voltaképpen mit is beszél. - Nézd meg magad... kezdettől részt vettél a háborúban... már a kezdet előtt is. Nagy eszményeid vannak! Harcoltál a németek ellen Franciaországban, már azelőtt, hogy a hazád belépett volna a háborúba! És Spanyolország! Egy céltalan, eszmény nélküli ember nem tesz ilyesmit.
- De megteszi - mondta Reisman. Magához húzta a lányt, gyöngéden megcsókolta az arcát, Tess pedig hozzábújt és ő valóban érezte most, ebben a pillanatban, amikor nem zavarta semmiféle vágy vagy szenvedély... érintést érintésért; bőrének selymes puhaságát; a belőle áradó meleget, amely körülölelte őt; rugalmas, meztelen húsa centiről centire tökéletesen simult az ő izmos testéhez. S ekkor, éppen ebben a pillanatban megrohanta a hajdani, rég elfojtott bűntudata - a telített és kielégült érzékek bűntudata -, az utóbbi években amint ez gyakran megesett vele a gyönyör ilyen maradéktalanul zamatos, ösztönös pillanataiban. Milyen joggal ehet vagy ihat vagy játszhat vagy lélegezhet be valaki tiszta, szorongásmentes levegőt, vagy szeretkezhet a gyönyörteljes kimerültség pillanatáig, ahogy ő tette most, míg mások éheznek, szomjaznak, fagyoskodnak, kínban fetrengenek, golyót kapnak a hasukba, vagy páriáknak való priccsen hánykolódnak egy nyirkos angol börtönben és remegve gondolnak a hurokra?
Micsoda képtelenül együttérző fanatizmus ez!
Néha, amikor ez az érzés megrohanta, ahogy most is történt, arra gondolt, nem kellett volna-e papnak mennie, hogy megmentse embertársai lelkét, és elrendezze viselkedésüket. De hát amúgy se lett volna belőle soha a szokványos katolikus pap - inkább amolyan tüzet okádó, poklot-és-kárhozatot dörgő prédikátornak kellett volna lennie, hogy kedve szerint ordítozhasson a világra, szabad folyást engedhessen szenvedélyének és együttérzésének. Természettől fogva nem volt annyira jólelkű, hogy rabbi lehessen - mert jól tudta, minden rabbitól elvárják, hogy jólelkű, tanult és odaadó legyen.
- Nem voltam én idealista Spanyolországban sem - szólalt meg. - Kalandor voltam. Már hosszú évekkel azelőtt megszöktem és tengerre szálltam. Részt vettem több kis háborúban, amelynek hírét sem hallottad, és akkor jött ez a háború, s úgy éreztem, nem maradhatok ki belőle.
- De a jó oldalon harcoltál, igaz?
- Gondolom, igen - válaszolta a férfi. Halkan elnevette magát, mert eszébe jutott valami. - Tudod, egyszer odalent Mexikóban... akkor voltam először külföldön... tulajdonképpen a rossz oldalra álltam.
- Mi a csudát kerestél ott? - kérdezte Tess. - Az amerikaiak vívtak ott valami háborút?
- Nem, akkor nem... az már régen, 1846-ban volt... meg aztán ott volt az a nagy zűrzavar, amikor Pancho Villa végigportyázta az országot... de ez más volt. Kölyök voltam, alig egy éve álltam be egy hajóra. Mezőgazdaságiszerszám-rakományt szállított a hajónk New Orleansból Veracruzba. Csakhogy azután kiderült, hogy nem is mezőgazdasági szerszámok voltak, és egy Tabasco nevű, isten háta mögötti helyen gépfegyvereket, puskákat, néhány aknavetőt és rengeteg lőszert rakodtunk ki... olyan volt ez, tudod, mint amikor csípős mártást öntünk chilire...
- Chile? - tekintett rá kérdően Tess. - Ez Dél-Amerikában van, ugye?
- Ezt a chilit eszi az ember - felelte Reisman. - Azt hiszem, ti itt Angliában a hírét sem hallottátok. Babból áll, meg darált húsból és paradicsommártásból meg csípős fűszerekből...
- Félelmetesen hangzik!
- Volt ott egy kis mitugrász Mussolini, valami Cannibal vagy Cannabal vagy ehhez hasonló nevű. Tudod, hogyan van ez Mexikóban: valamelyik tábornok elfoglal egy szövetségi államot vagy egy várost és úgy kormányozza, mintha a tulajdona lenne; mintha ott minden és mindenki az ő tulajdona lenne. Hát, öregem, ennek a pasasnak a neve pontosan kifejezte a tevékenységét. Meg kell hagyni, volt benne valami. Képtelenül gonosz volt és azt akarta, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. Semmi demagóg handabandázást nem művelt, mint Hitler vagy Mussolini, nem szavalt a nép jólétéről. Bármi történt odalent, annak Cannabal javát kellett szolgálnia. Magánhadsereget is tartott, vörösingeseknek nevezték őket, ezért vásárolta meg borsos áron ezeket a fegyvereket, csempésztette be őket az országba. Több amerikai és angol, meg egy-két német is dolgozott neki. Valamennyi külföldi tiszti rangot, operettegyenruhát és jókora fizetést kapott. Miközben kirakodtuk az árut, megtudtam, hogy még több emberre van szüksége, így azután elhatároztam, hogy beállók hozzá, azután majd meglátom, mi történik. Megegyeztek a kapitánnyal és elbocsátottak a hajóról...
Reisman úgy mesélte mindezt, mint egy semmiséget, s nem érzékeltette, mit jelentett neki ez a kaland: egy kölyköt hajtott a szenvedélye, hogy kipróbálja, mennyi félelem és bátorság lakozik benne. Jóllehet valójában egyáltalán nem érdekelték a tabascói események, és sem teste, sem lelke nem kívánta, hogy belebonyolódjék az ottani ügyekbe, mihelyt odaért és fölkínálták neki a lehetőséget, összekuporodott és meglapult volna önmagába, lelki, testi és érzelmi kínokat állt volna ki, ha elhajózott volna onnan. Számára ez hatalmas lépést jelentett az úton, amelyre már rálépett és amelyet kipróbált, egy olyan kalandot, amely önmagából táplálkozik és a vége beláthatatlan.
- Úgy érted, csak aláírtál egy szerződést... hogy egy ilyen emberért harcolj? - kérdezte Tess.
Hangja visszhangot vert Reisman mellén, ahol a lány feje nyugodott, s némi vád is kiérezhető volt belőle. Reisman azt szerette volna, ha elbeszélése könnyed csínyként hangoznék - aminthogy eleinte az is volt -, bőséges étkezésekkel, sok itallal, rengeteg mesztic és indián szolgálólánnyal - de most már bánta, hogy ilyen hangot ütött meg.
- Ami azt illeti, nem harcoltam én senkiért, semmiféle ügyért - felelte ügyefogyottan. - Egyszerűen csak állást vállaltam.
- Azután mi történt? - kérdezte a lány. - Mit csináltál?
- Hát csak ott csellengtem pár hónapig. Katonákat képeztem ki, és megtanítottam őket az új fegyverek kezelésére. - S megismerte önmagát, átejtette őket, menet közben szedte össze a szükséges ismereteket, és elragadtatással jött rá arra, hogy tehetsége van az efféle dolgokhoz. Eleinte azt sem tudta, politikailag mi folyik ott. Beletelt egy időbe, amíg rádöbbent arra, hogy Cannabal az elnyomott és kiábrándult lakosságtól retteg, ehhez kell neki a hadsereg. A valós helyzet fölismerése egyszer s mindenkorra véget vetett romantikus ábrándjainak holmi kalózokról és szerencselovagokról, akik meghódítottak egy parányi kis távoli államot vagy primitív szigeti törzset, s dicsőséget meg sok aranyat szereztek.
- Kitört végül a háború?
- Hát, nem igazi háború. Csak harcok voltak... - Nem akarta neki elmondani, valójában mi is történt... hogy a hadsereg, amelyet végül ellenük küldtek, nem is volt igazán szervezett haderő, hanem a politikai hatalomból kirekesztettek, szegényparasztok és diákok szedett-vedett csapata, akiknek csak lelkesedésük volt, fegyverük alig... hogy amikor nézte őket, hogyan nyomulnak megerősített állásai felé, miként lett úrrá rajta fokozatosan a rettegés, hogy megölik ezen a valószínűtlenül nevetséges helyen, ahol egy lélek sem ismeri, a kutya sem törődik vele, hogy megsebesül vagy nyomorékká lesz, hogy sarkon fordul és futásnak ered vagy elbújik valahol, s közben még súlyosabban megrokkan, mert ettől fogva ezzel a tudattal kell élnie... hogyan akart eléjük menni, vitatkozni velük, megmondani nekik: forduljanak vissza, s hogyan érezte meg a minden másnál erősebb rettegést, mert szinte érezte a szagot és látta a tapintható gyűlöletet, amely a feléje nyomuló tömegből áradt.
- Megöltek embereket? - suttogta szomorúan a lány.
Már-már elkezdte mondani, hogy nem is tudom... gondolom, igen. De vajon miféle váratlan kényszernél fogva érezte úgy, hogy meg kell óvnia a lányt a valóságtól, amely igen vagy nem, fekete vagy fehér, jó vagy rossz, s mindezeknek a végtelen variációi? - Igen - mondta végül. - Mindkét oldalon elesett néhány ember.
Tess remegve kapaszkodott belé. - Miért kell háborúnak lennie? - suttogta.
- Attól félek, a háború olyan régi, mint maga a világ, és mindig lesz háború, amíg fennáll a világ. Ez se nem új, se nem mély értelmű mondás. - De nem vallhatta be neki bűnrészességét ebben a rendszerben, s nem mondhatta el azt sem neki, hogyan vált bizonyossággá benne az - abban a pillanatban, amikor megindult a tüzelés, robbanások rengették meg a földet és ő tudta, hogy a halál öt célozza meg, és látta a közelben becsapódó lövedékeket, hallotta a füttyülésüket és bevágódásukat, orrában érezte a lőporfüst égett szagát, ízlelte a korditot, hallotta, hogy emberek gyűlölködve, rettegve és fájdalmasan ordítanak, némán hitetlenkedve összecsuklanak és elvágódnak, miközben vérsugarak törnek elő belőlük -, hogy ellenség bárki, aki ellene tör... s hogy próbára tegye önmagában azt a bizonyos dolgot, mindig szörnyűséges szenvedést kell okoznia másoknak.
- Olyan érzéketlennek hangzik, amit mondasz... mintha semmit sem törődnél az élettel, az emberekkel - mondta Tess. - De én nem hiszem, hogy valóban ilyen vagy, mert ha ilyen lennél, nem tudnálak szeretni. Gyűlölöm az erőszakot.
- Én is gyűlölöm - mondta Reisman. - Akár állatokkal, akár emberekkel szemben alkalmazzák.
- Hogyan érted ezt?
- Bikaviadalok, kakasviadalok, lóversenyek, vadászat és természetesen vágóhidak.
- Gúnyolódsz velem - sóhajtott Tess.
- Nem, dehogyis - mondta Reisman. - Tudod például, hogy Indiában élnek a dzsainok, akik menet közben maguk előtt söprik az utat, nehogy fájdalmat okozhassanak azoknak az iciri-piciri teremtményeknek, amelyeket szabad szemmel nem láthatnak? Ez az élet szentségének abszolút tiszteletben tartása. De az emberek csak nevetnek rajtuk. Én is nevetek rajtuk, de azért tisztelem és irigylem őket.
Tess fészkelődött a férfi karjában, majd felült. - Nézd csak! Milyen gyönyörű! - kiáltotta. A hold a nagy erkélyablak elé ért, ragyogó, hideg fénye becsorgott a szobába és birokra kelt a kandallóláng sárgás visszfényével. Tess belebújt új köntösébe és a holdsütötte ablakba állt.
Reisman lenyűgözve figyelte, amint mintegy hódolva és rajongva kitárja a karját és szavalni kezd:

 

Üdvözlégy, újhold, üdv neked!
Mutasd meg hold, szerelmemet,
mutasd meg, engem ki szeret,
milyen ruhát hord, merre jár,
nappal és éjjel mit csinál.

 

- Elragadó - szólalt meg Reisman.
Tess sarkon fordult és visszafutott hozzá, könnyedén felugrott az ágyra, kinyitotta köntösét, mellét forrón a férfi testéhez szorította, azután a köpeny szárnyait védelmezőén kettőjükre borította.
- Valóban szeretsz? - kérdezte suttogva.
- Igen.
- Akkor áruld el nekem, ki vagy te, s miket művelsz a hosszú hónapok és évek során.
- Nem. Most rajtad a mesélés sora.
- Mit meséljek?
- Azokat a szörnyűséges dolgokat, amelyek megestek veled - nevetett Reisman, mert ekkor még azt hitte, semmiféle szörnyűség nem történt a lánnyal. - Emlékezzél csak, megegyeztünk... „Elmondom neked, ha te elmondod nekem.” Én, ahogy ígértem, elmondtam neked Spanyolországot, sőt még többet is.
- Kell? - könyörgött Tess. Hangja olyannak tűnt, akár egy kislányé... nyöszörgés, mintha rajtakapták volna valamin és most bocsánatot kérne.
- Igen... - vágta rá gondolkodás nélkül a férfi, de rögtön utána megbánta, mert a lány mély lélegzetet vett és beszélni kezdett.
- London bombázásakor történt... anyu is, apu is ott halt meg...
- Ha nem akarod, ne mondd el - vágott közbe Reisman, de már elkésett.
- Azt hiszem, el akarom mondani - suttogta Tess. Csak nagyon ritkán beszélt eddig erről - egyszer a nagybátyjának mondta el röviddel azután, hogy megtörtént és ideutazott, hogy nála lakjon, azután évekkel később egy ízben Mrs. Culvernak, amikor a szakácsnő benyitott a szobába és ott találta zokogva, egyedül, mert hirtelen, érthetetlenül rátört a magányosság, s akkor az idős nő megvigasztalta.

 

S Tess elmondta Reismannek a náci bombázók 1940 augusztusában végrehajtott nagy villámtámadását. Ők az East Enden, London e forgalmas, sűrűn lakott negyedében éltek. Alig ért idáig, Reisman máris tudta, mi fog következni, mert maga is látta, milyen hihetetlen és értelmetlen rombolást, pusztítást végzett ott a bombázás. Mintha a fasiszták személyes indítékú vérbosszút álltak volna az ott élő szegény munkáslakosságon. Az első Blitz idején még nem épült fel elég óvóhely, ráadásul sok ezren még nem szoktak hozzá, hogy éjszakánként lemeneküljenek az óvóhelyekre, inkább megkockáztatták, hogy otthon maradjanak, vagy bíztak abban, hogy mivel ők nem katonai célpontok, őket és otthonaikat majd megkímélik a bombák. Tess szívfájdító részletességgel mondta el az iszonyat éjszakáját...
A légiriadót jelző szirénák valahol távol vijjogtak fel, a főváros South End negyedében, onnan közeledtek a bombázógépek... mély-magas-mély-magas, dallamos sikolyuk egyre fokozta a pánikhangulatot, és a gépek előhírnökeként végigszáguldott Londonon... hamarosan Stepney és Wapping szirénái is riadót fújtak. Továbbadták az egész városnak, de hamarosan elnémultak, mert hangjukat elnyomta a távoli bombasivítás és bombarobbanás, meg a légvédelmi ütegek tisztán kivehető ugatása... azután fölgyorsult a bombázás és a tüzelés üteme, egyre inkább közelített, egyre fokozódott a dörgés, egyre torokszorítóbb lett a rettegés, és az éjszakát átlyuggatta a srapnelek szélhasogató sivítása és dörrenése - magasan a tüzes mennybolton robbantak és repeszeik visszazáporoztak a városra és a tüzérekre, akik fellőtték őket... s jöttek a bombázók... hullám hullámot követett mindent felőrlően, zúgásuk betöltötte Tess fülét, míg úgy érezte, mindjárt szétreped a dobhártyája, s lelki szeme előtt iszonyú víziók tűntek fel Berlinből irányított pilótákról, akiket ezen az éjszakán egyes-egyedül azért küldtek, hogy végezzenek vele, csakis ővele, Tessie Simmonsszal... Kiugrott az ágyából, minden ízében reszketett és remegett, mert a ház megingott az egyre súlyosbodó lökések erejétől... Anyját hívta, elindult feléje, mert mindenek közül a legrémisztőbb az volt, hogy egyedül maradt, s hallotta apja hangját, amint válaszol neki a szomszéd szobából... és azután a legborzalmasabb hang, amit életében hallott, valami a földhöz csapta, az egész szoba leomlott körülötte... Órák múltán a mentőmunkások találtak rá három emelet magasságban, eltemetve immár fölismerhetetlen szobája romjai és törmeléke alatt, iszonyodva kuporgott és hol a szüleit hívta sikoltozva, hol bárkit, aki megmenthetné, görcsösen zokogott, azután elnémult attól a felfoghatatlan csapástól, amely érte...
A lövedékek kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan logikájánál fogva, egy bomba telibe találta bérházuk belső udvarát. Tess kisebb horzsolásokkal úszta meg, de emlékezetében mély sebet ütött a robbanás: szülei meghaltak, a légnyomás három emelet mélységbe az udvarra vetette őket és sok tonnányi törmeléket zúdított rájuk.
- Olyan jóságos emberek voltak - mondta Tess. - Az apám jó ember volt... szorgalmas, becsületes... anyám drága asszony, szerette a férjét, szeretett engem, pedig olyan keveset nyújtott neki az élet... - Az iszonyú veszteség emlékére zokogás rázta meg Tess testét.
Reisman simogatta, vigasztalta.
- Rettenetesen sajnálom - mondta. - Tapintatlan voltam.
- El akartam mondani neked - mondta a lány, azután váratlanul megkérdezte: - Hiszel istenben?
- Nem.
- Én sem - mondta Tess komolyan. - Mert ha lenne isten, nem hagyta volna hogy megtörténjen, ami megtörtént. A szüleim hivők voltak. Isten nem engedné, hogy háborúk legyenek... meg szenvedés... és annyi gonoszság. De hiszek abban, hogy hinni kell istenben - tette hozzá. - Hiszek a jóságban és a szépségben - és a gonoszban.
- Akkor én tebenned hiszek... nagyon - mondta Reisman és megcsókolta.
- Most pedig mondd el nekem - húzódott hátra az ágyban Tess, és indián módra felkuporodott, mintha hosszú, komoly beszélgetésre készülne -, tulajdonképpen mit is csinálsz te?
Reisman egy pillanatra szótlanul feküdt, el akarta mondani neki, meg akarta osztani önmagát vele, de tudta, hogy ez lehetetlen. - Nem mondhatom el - felelte. - Talán csak annyit mondhatok, hogy valami köze van a jóhoz... és a rosszhoz... és a kettő viszonylagos jogosságához és felhasználásához. - S ekkor hirtelen rádöbbent, hogy Tess segítségével rátalált valamire, legalábbis, ami a háborút illeti.

 

9.

Victor Franko hallotta, hogy közelednek a folyosón a smasszerek - pontosan öt óra volt. Úgy tetszett, seregnyien vannak, olyan volt mint amikor Gardinerért jöttek; csakhogy már nem félt. Most már bevallhatta, hogy akkor rettegett, de most nem.
Bowren tizedes meglepődött, hogy ébren találta. Ott állt az ajtóban, amikor a tizedes kinyitotta a zárkát.
- Szedje össze a tisztálkodási holmiját és indulás a többiekkel - adta ki a parancsot.
Franko beállt a sorba a többi fogoly mögé, és elindult nyomukban a homályosan megvilágított folyosón. Fölismerte őket. Ugyanazok voltak, akikkel előző nap együtt volt a gyakorlótéren; a nigger, az indián, a menyétképű, aki úgy festett, mintha valakinek a hímringyója lenne, a szentfazekak meg a parasztok. És akkor már tudta, nem ő volt az egyetlen, akivel elbeszélgetett a besúgó százados; ezek a többiek is nyakig benne voltak a slamasztikában, bármi legyen is az. Itt volt Morgan is, óvatosan lépkedett a sor legvégén, s amikor őt meglátta - jóllehet a pillanat tört részéig -, ismét úrrá lett rajta a félsz, de ez csupán egy pillanatig tartott, mert tudta, bármit keressen is itt a hóhér, a nyakkendő-bulit lefújták.
A fürdőben Bowren mindenkinek egy-egy borotvapengét nyomott a markába. A mosdókból forrón párolgóit a víz, amikor kinyitották a csapokat.
Kendall B. Sawyer saját bűzét szippantgatta, bár távolról sem érezte olyan büdösnek magát, mint mielőtt felderengett a megváltás új reménye. A tusolófülkéket méregette. - Itt az ideje a gyors lezuhanyozásnak, tizedes? - kérdezte.
- Hát persze, öregem, csak rajta - mondta Bowren. Ráordított a többiekre: - A százados parancsa! Mindenki lezuhanyozik meleg vízben, megborotválkozik és átöltözik A osztályú egyenruhába. Azt akarja, hogy úgy fessenek és illatozzanak, akár a bazsarózsák.
Franko a száját öblögette, azután kiköpte a vizet egy mosdóba. - És honnan kapnánk A osztályúakat, tábornokom? - morogta.
- Egy perc múlva itt lesznek a tarisznyáik, nagyokos - válaszolta Bowren. A többieket még nem ismerte eléggé, azt sem tudta, milyen szempontok szerint válogatták össze őket, de annyit tudott, hogy ettől a perctől fogva az ő gondjaira vannak bízva - és Frankót nagyon is jól ismerte. Valamennyi közül ezen kell leginkább rajta tartania a szemét.
Franko a tükörben látta, hogy Morgan mint valami istenverte svábbogár ődöng mögöttük, mindent megfigyel, egy szót sem szól, még csak nem is néz az emberekre. Meg sem látta őket. Úgy nézett át az emberen, mintha röntgen szeme lenne. Mintha csak csontváz lenne az ember. Egy semmi. Franko összecsípte szappanhabos arcbőrét és jobboldali barkójától indulva végighúzta rajta a borotváját. A szappanhab lejött, sötét szakálla megmaradt. Újra próbálkozott, de hasztalanul.
- Ez a kurva penge szart sem ér - panaszkodott Bowrennek.
- Mi az, hogy szart sem ér? - kérdezte gyanakodva a tizedes. - Új penge, bontatlan csomagból vettem ki.
- Próbálja ki maga, ha nem hisz nekem. Azt akarja, hogy megborotválkozzak? Hát akkor adjon nekem egy másik pengét. - Nem Bowrenre dühöngött. Nem is a pengére. Hanem Morganre. De mindezzel csak azt érte el, hogy magára vonta a figyelmet. Morgan abbahagyta szüntelen fel-alá járkálását és mereven nézte Frankót, míg Bowren vonakodva, de átnyújtott neki egy új pengét. Franko átvette és visszafordult a mosdóhoz.
- Hoppá! - kiáltott fel Bowren. - Ide a másikkal! Franko odaadta. Szívesen megtartotta volna. Semmiség az egész, mégis erősebbnek érezte volna magát vele.

 

Samson Posey mélyen lehajolt a tükörhöz, úgy vizsgálta dióbarna arcát, vajon kiserkent-e valahol a szőr. Egyetlen borostát sem talált, így azután letette a becsomagolt pengét a mosdók fölött futó hosszú tálcára. Ez is egyik előnye volt annak, ha valaki indián - a szőrös szájú és arcú, elálló fülű fehér embereknek naponta kellett borotválkozniuk.
Roscoe K. Lever meglátta, amikor Samson letette a pengét. Szeme sarkából figyelte az indiánt, amint lehajol a mosdóba, csésze alakúra formált kezébe jeges vizet mer, s újra meg újra elégedett medve dörmögéssel locsolja az arcára. Lever gyorsan körülpillantott, válla fölött hátra is nézett, majd fölkapta a pengét és tisztálkodótasakjába süllyesztette.
Franko befejezte a borotválkozást és egy foglalt zuhanyozófülke előtt várakozott. Valaki oldalról megragadta a karját és átlódította egy másik fülke elé.
- Ide figyelj, komám - mondta Archer Maggot. - Eriggy ebbe. Én majd megvárom, amíg tiszta lesz!
Franko kitépte karját a másik szorításából. - Veszed le azt a rohadt mancsodat rólam, Balhés! - kiáltott rá és kiköpött. Azután meglátta a másik zuhanyozóból kilépő sötét bőrű alakot és mindent megértett. De mire Bowren odaért hozzájuk a zuhanyozó túlsó végéből, már el is rendezte magában a dolgot.
- Mi a fenét zűrözik most, Franko? - rivallt rá Bowren.
- Csak nem tetszett, amit a színesbőrűről mondott, ez minden. - Franko gyorsan fölpillantott. Napoleon feszülten figyelve állt mellettük, törülközőjét könnyedén lengette kezében, s úgy festett, mintha ugrásra készülődne. - Ahonnan én jövök, nem álljuk az efféle mocsok dumát.
Maggot pirospozsgás, szőke szakállas arcára zavar és gyűlölet ült ki. Napoleon közelebb hajolt, hallgatta, mit mondanak, figyelt - még nem volt bizonyos a dolgában.
Bowren Maggothoz fordult. - Elég legyen ebből a déli dumából, hallja-e! - Undorodva csóválta a fejét. - Még az istenverte budiba sem mehet be úgy, hogy bajt ne keverjen! Gyerünk, mozgás!
Franko arrább lépett. Barátságosan biccentett és intett Napoleonnak és belépett a zuhanyozófülkébe. A nigger most már őt támogatja majd. Ahány börtönben ült eddig, mindig voltak vezetők és vezetettek, s ezúttal ő lesz fölényben. Ezúttal ő lesz a fejes. Majd elmondja nekik, amit Morganről tud. Hogyan végzett Gardinerral, s mit tervezett velük. A többieknek sejtelmük sincs erről. Most már egészen bizonyos volt ebben. Nem tartózkodtak még elég régen a börtönben.
Napoleon is továbbállt. A feszültség fölengedett benne. Máskor talán nevetett volna Franko különös haverkodásán, de most gyanakodott. Ez a pofa nem látszott valami nemes lelkű, nagyvonalú fazonnak, amikor a gyakorlótéren tengelyt akasztott Reisman századossal.
Maggot habozott a zuhanyozófülke előtt. Máris állt valaki mögötte; karon ragadta és előretuszkolta. Hófehér kar volt, amely úgy csúszott ki az ujjai közül, mint a kocsonya.
- Figyelj, öregem, eriggy be ide, én majd várok - mondta.
- Köszönöm - mondta csodálkozva Myron Odell. Nem tette le a maga köré tekert törülközőt, amíg be nem lépett a fülkébe, de ott nem akadt semmi, amire fölakaszthatta volna, ezért kihajolt és a földre dobta.

 

Amikor behozták a vászonzsákokat, a foglyok hosszasan szemlélték holmijukat, gyönyörködve tapogatták és rakosgatták a dolgaikat - nemigen akadt közöttük, aki azt remélte volna, hogy bármit valaha is viszontlát belőlük. Bowren fölolvasta az engedélyezett ruhaneműk és felszerelési tárgyak listáját. Ami hiányzott, azt fölhozatták a raktárból. Minden személyi holmijukat, amely túlélte az ellenőrzéseket, a lopásokat és a különféle szabályozásokat, ott kellett hagyniuk.
Calvin Ezra Smith habozott, amint betekerte a vaskos fekete könyvet egy pulóverébe és begyömöszölte a vászonzsákba. Bánatosan állt a tizedes elé. - Feltétlenül magammal kell ezt vinnem, Mr. Bowren - mondta. - Maga nem is tudja, mit köszönhetek ennek az utóbbi hetekben.
- Hadd lássam! - mondta Bowren. Akár egy rugós kés is rejtőzhetett a Bibliában. A lapok zizzentek, pattogtak, amint gyorsan átpörgette őket. A könyvből egy papírszelet hullott ki, s mindketten egyszerre hajoltak le érte. Bowrennek sikerült felkapnia.
- Most nem tudom, hol tartok, Mr. Bowren - panaszolta Smith.
- A nyavalyába, hogy hol tart! - kiáltott Bowren. - Fogadok, hogy nem is tud olvasni. És ne szólítgasson engem miszternek. Tizedes a megszólításom.
- Nos, uram, én is tudok olvasni - méltatlankodott Smith. - Amellett nagyon jó az emlékezetem.
A szoba elcsöndesedett, mindenki figyelte és hallgatta őket.
- Mondok én magának valamit, Smith - szólalt meg Bowren. - Említsen csak egyetlen dolgot is, amire ebből a könyvből emlékezik, akkor viheti magával.
Smith vigyázzba vágta magát, karja lazán lógott az oldala mellett, állat fölszegte, pillantását mereven a fürdő mennyezetére szegezte, mintha egyenesen átlátna rajta, fel a végtelen magasságba.
- Az Úr közel van mindazokhoz, akik Hozzá fordulnak, akik...
Bowren legszívesebben nevetett volna, de meglepetésére nem tudott, s önkéntelenül pihenj állásba helyezkedett, bármennyire is nevetséges volt az istentiszteletnek e különös helye.
- ...tiszta szívből fordulnak Hozzá. Teljesíti kívánságát azoknak, akik félik Öt; meghallja kiáltásukat és megmenti őket.
Bowren tizedes némán átnyújtotta a Bibliát. Smith a pulóverébe bugyolálta és begyömöszölte a vászonzsákjába.
Amikor valamennyien végeztek, a foglyokat fölsorakoztatták a fürdőben; mindenkin A osztályú egyenruha feszült, köpenyüket átvetették a karjukon, tarisznyáik a lábuk előtt hevertek. Bowren ellépett előttük és összeszedte a borotvapengéket. De amikor Samson elé ért, az indián csak rémülten pislogott rá.
- A pengéjét, főnök - mondta Bowren. - Vissza kell adnia a pengét. Senki sem tarthatja meg.
Samson a fejét rázta.
- Megborotválkozott, igaz? - kérdezte a végsőkig felingerelt Bowren.
- Nem - felelte Samson.
Joseph Wladislaw visszaemlékezett a chicagói Függetlenség moziban eltöltött forró hangulatú, féktelen délutánokra, s egy pillanatig megfeledkezett arról, ki ő és hol van.
- Hé, tizedes, hát még sohasem látott egy indián köcsögöt? - robbant ki belőle. - Hisz az indiánoknak nincs szakálluk.
Többen elröhögték magukat.
Morgan törzsőrmester, aki eddig némán figyelte és hallgatta, mi történik, s közben egyre izgatottabb lett, egyszerre csak előlépett és határozottan átvette a parancsnokságot. Samsonra szegezte az ujját.
- Hová tette a pengét? - kérdezte.
Samson a polcra mutatott, azután odalépett és zavartan körülnézett. Bowren nem mozdult mellőle, igyekezett segíteni neki, azután a többiekhez fordulva megkérdezte: - Ki csapta meg a pengét?
Néma csönd.
Morgan megremegett az izgalomtól.
- Borítsa ki a zsákját és vetkőzzön le, főnök - parancsolt Samsonra. Azután a többiekhez fordult: - Vagy megkapom a pengét, vagy senki nem lép ki ebből a szaros házból - mondta visszafojtott hangon.
Samson a fürdő közepén állt anyaszült meztelenül, miközben az őrök átkutatták a ruháját, a tisztasági táskáját és a vászonzsákja tartalmát. Mindent aprólékosan végigvizsgáltak.
- Rendben, most hajoljon előre, húzza szét a fenekét - mondta Morgan. Rekedt hangja alig hallható suttogássá halkult.
Samson harag és lelkiismeret-furdalás nélkül úgy tett, ahogy parancsolták. A százados megígérte neki, hogy nem akasztják fel, semmi más nem számított, bárhogyan is megalázzák vagy akár bolondot csinálnak belőle. Mihelyt az őrök végeztek, szó nélkül felöltözött.
Morgan ellépett a felsorakoztatott foglyok előtt, pillantásával végigtapogatta arcukat, hátha leolvashat róluk valamit.
- Bárki emelte el a pengét, követelem, hogy azonnal adja elő... további kérdések nem lesznek.
Néma csönd. Senki sem moccant, senki sem szólt egy szót sem.
Lever tudta, hogy helyzete reménytelen, nem tarthatja meg a pengét. Abban a pillanatban, amikor rászálltak az indiánra és nem tágítottak, tudta, hogy újabb hibát követett el. Ha módszeresen kutatnak, megtalálják nála a pengét. Túl kell adnia rajta.
Franko mereven maga elé nézett, úgy állt. Megérezte, amikor Morgan megállt előtte - az őrmester gigászi méretekre nőtt a látómezejében, mégsem látta, mert nem volt hajlandó rászegezni a szemét.
- Maga - szólt Morgan.
Maga! Mintha valami névtelen szemét lennék, gondolta Franko. Úristen, hát még a nevemet sem ismeri? S még ugyanazzal a belső remegéssel: Nem! De jó, hogy nem ismeri a nevemet!
- Magán a sor - szólította meg halkan Morgan. - Tegye le a cókmókját és vetkőzzön le.
Ha Bowren parancsolja ezt, Franko tiltakozhatott volna, mi a fenének pont én? Nem én vettem el a maga istenverte pengéjét! Én odaadtam magának a magamét! De mert a hóhér parancsolta, levetkőzött és meztelenül, borzongva állt, amíg átkutatták és átnézték a vászontarisznyáját.
Bowren tizedes azon tűnődött, vajon meddig élvezi még Morgan a hatalmát anélkül, hogy eredményre jutna. Jobb módja is volt az ilyesminek, de hivatalosan Morgan hatáskörébe tartozott, s jóllehet ez a fuser eddig rábízta az osztagot, Bowren okosabb volt annál, semhogy a foglyok jelenlétében tiltakozzék.
Végeztek Frankóval, s Morgan egyszerre csak fáradtnak, legyőzöttnek látszott.
- Vegye át az osztagot, tizedes - motyogta. - Találja meg azt az átkozott pengét, vagy nincs kaja... - Többet nem is mondott, sarkon fordult és halkan betéve maga mögött az ajtót, kiment a fürdőből, mintha a maga részéről meg lenne elégedve azzal, amit elért.
Bowren némán állt előttük, törte a fejét, mitévő legyen. Ha valóban együtt kell élniük, együtt kell kiképezni őket, ahogyan a százados mondta, akkor az ilyesféle szarakodásnak itt és most véget kell vetni.
- Ide figyeljenek, maguk mind tudják, milyen haladékot kaptak - mondta. - Az ilyesféle stiklik elbasszák az egészet, és maguk visszakerülnek oda, ahonnan jöttek. Öt percre egyedül hagyjuk magukat. De az a penge előkerüljön!

 

Abban a pillanatban, hogy a smasszerek mögött bezárult az ajtó, Franko kiugrott a foglyok sorából és feléjük fordulva rájuk vicsorgott: - Melyik rohadék volt az? Elő vele! - követelte. - Láttátok, mit csináltak velem. Tudjátok, hogy nincs nálam.
Maggot arcán mocskos vigyor terjedt széf. Leszámolnivalója volt ezzel a niggerimádóval, de ráér vele, még nincs itt az ideje. - Ki a frász bízta rád a parancsnokságot, haver? - gúnyolódott. - Tőled nem fogadok el parancsot!
- Nálad van a penge, Balhés?
- Egy szart... nálam aztán nincs semmi penge - felelte Maggot és csoszogva elindult feléje.
Sawyer villámgyorsan kilépett a sorból és kettejük közé állt. Erőteljes alakja és váratlanul kihívóan előremeredő álla megtette a magáét. Megint érezte a kötelességteljesítés vad izgalmát. - Semmi értelme, hogy felhergeljétek magatokat - mondta halkan. - Okosabb, ha körülnézünk. Talán megtaláljuk.
Erre a kibúvóra várt Lever. Másodpercek alatt kiürítette egészségügyi táskáját és vászontarisznyáját, közben sikerült eltüntetnie a pengét.
- Itt a cumóm - fordult a többiekhez. - Gyertek, megnézhetitek.
A többiek követték a példáját, és Samson meg Franko, a bizonyítottan ártatlanok végignéztek mindent, átkutattak mindenkit. Még csak a csoport felével végeztek, amikor Samson hirtelen felfigyelt egy zajra - alig hallható pattanásra, mint amikor egy kis tárgy esik le a földre.
- Ott van! - kiáltott fel diadalmasan. A becsomagolt penge a mosdók mellett feküdt a földön. Samson abban bizonyos volt, hogy az előbb még nem látta ott. Arról fogalma sem lehetett, hogyan került oda. De örült annak, hogy megtalálták.
Balhés Maggot a pengéhez ugrott. Éppen lehajolt, hogy fölemelje, amikor Napoleon lába keményen a pengére lépett, alig kerülve el az ujjait. Maggot dühösen pillantott fel.
- Éhesnek lenni, Archie úr? - kérdezte Napoleon. Maggot hirtelen zavarba került, egyrészt, mert Napoleon keresztnevén szólította, másrészt meglepte Napoleon újszerű kiejtése. De azért igent bólintott.
- Én is éhes lenni, Archie úr - gúnyolódott Napoleon -, és a reggelimet minden további zűr nélkül akarom. Asszondom, mind haggyuk ott ahun van és haggyuk, hogy az urak megtalálják, amikor visszagyünnek.

 

Stuart Kinder egyedül várakozott a parancsnok irodájában, amikor Reisman a börtönbe érkezett. Kinder vállán kettős ezüstcsík virított.
- Ugye megmondtam! - jegyezte meg mosolyogva Reisman. - Gratulálok, százados, az előléptetéséhez.
- Köszönöm, százados - válaszolta Kinder. - Már jó ideje vártam erre. - Szünetet tartott, éppen csak annyit, hogy alkalmat adjon Reismannek az alkalomhoz illő további csevegésre. Mivel a másik hallgatott, folytatta. - Kíváncsian várom, hogy meghalljam, mit végzett eddig. Hat nulla-nulla óta itt vagyok.
- Nem szeret aludni? - érdeklődött Reisman.
- Nem tudtam. Tegnap éjszaka egy késői vonattal érkeztem... de mondhatnám úgyis, hogy ma jöttem egy hajnali vonattal - mondta Kinder, s erőltetetten nevetett. - Nézőpont kérdése. Láttam odakint a dzsipünket, de nem tudtam, maga hol jár. A parancsnok azt mondta, nem hiszi, hogy az éjszakát a körletében töltötte volna.
Reisman figyelmét nem kerülte el a Kinder megjegyzésében rejlő enyhe dorgálás, de ez cseppet sem dühítette, inkább szórakoztatta.
- Sikerült vendégszeretőbb szállást találnom - mondta és cinkosan rákacsintott. De azonnal megbánta, hogy ezt mondta, mert hirtelen úgy érezte, hogy igazságtalan volt Tess-szel szemben. - Miről van szó? Mi szél hozta erre? - kérdezte gyorsan.
- Szeretnék itt helyben elvégezni egy kísérletet. Remélem lehetséges lesz számomra, hogy találkozzam a kiválasztottjaival. - Egy pillanatig habozott, kereste a legtapintatosabb szavakat. - Erről jut eszembe, John... az az incidens tegnap a gyakorlótéren... ugye, nem borított fel semmit?
Reismant egy pillanatra meghökkentette a kérdés, de észbe kapott, mert eszébe jutott, miről is van szó. - Nem, dehogy - válaszolta élesen. Köpenye zsebéből egy csomag cigarettát húzott elő, s egyet a szája sarkába tett. Ez már a második kis letolás volt, amelyet zsebre kellett vágnia Kindertől, s azon törte a fejét, mi a fenét szeretne a másik megállapítani. Nem vitás, Kinder semmiképpen sem az elöljárója, s Reisman legszívesebben csak felmagasztalt kifutófiúként gondolt rá, akit szükség esetén igénybe vehet. - Ami azt illeti, egyenesen lendített a dolgon - állapította meg. - Ki szólt magának róla? - Rágyújtott és ingerülten hangosan csattintotta be az öngyújtóját.
- Az a Morgan nevű fickó... az őrmester - felelte Kinder. Fölemelt egy papírlapot Tarbell ezredes íróasztaláról, amely mögött kényelmesen elhelyezkedett. - A parancsnok átadta nekem az áthelyezési jegyzékét, ezzel is időt nyerhetünk. Hívattam Morgant. Most éppen elment enni, de már nagyon jól elbeszélgettünk. Elmondott egy másik csúnya incidenst is, ma reggel történt... valami borotvapengéről volt szó. Nem tudom, hogyan végződött, de attól tartok, nagyon nehéz társaságot szedett össze.
- Úristen! - robbant ki Reismanből. - A fenébe is, mit képzelt, egy liliomos cserkészcsapat sorakozik majd fel?
Kinder kissé visszakozott. - Ez természetesen nem akart rosszallás lenni - bizonygatta mosolyogva. - De azért van még egy lényeges kérdés... ha megengedi. Úgy gondolja, bölcs dolog volt Morgan őrmestert kiválasztani főtörzsnek? Gondolom, tudja, hogy ő volt a hóhér?
Még három dobásod van, gondolta dühösen Reisman. - Értsünk szót, Stu - mondta. - Ha jól emlékszem, az akcióhoz szükséges emberek kiválogatását teljes egészében énrám bízták, igaz?
- Hát persze - felelte Kinder elhaló hangon. - Eszem ágában sem volt...
Reisman erre hangot váltott. - Nos, tehát... miben lehetünk a segítségére? - kérdezte barátságosan.
- Szóval... szeretném tudni, mennyire jutott... milyen elgondolásai vannak... meg más ilyesmit. - Azután puhatolózva hozzátette: - Talán azt is meg tudjuk állapítani, hová illeszthetem be az én terveimet.
Reisman néhány szóval tájékoztatta, s legjobb tudása szerint értékelte az egyes foglyokban rejlő lehetőségeket. - Lehet, hogy ennél nem is találhatna megfelelőbb időpontot arra, hogy megkezdje a vizsgálatait az akcióban - vonta le a következtetést. Remélte, nem viselkedett leereszkedően, mert ez nem állt szándékában. - Még ma elutazom, hogy kiválasszam a kiképzési terepet.
- Pompás! Hiszen éppen ezért vagyok itt. Hogy segítsek - vágta rá mohón Kinder. - Tökéletesen egyetértek magával, hogy el kell vinni innen az embereket. Milyen helyre gondolt?
- Először megnézem Devont - válaszolta Reisman. - Ott nem messze a tengerparttól ejtőernyős kiképzőtábor van, szeretnék ahhoz közel lenni. A parancsnok egy Breed nevű dúvad, annak idején odalent Olaszországban nagyon összeugrottunk. Akkor még őrnagyként elviselhetetlenül nagyképű marha volt, képzelem, most milyen, amióta ezredessé léptették elő. De azt hallottam, hogy kiképző csapata kitűnő, s végül is ez az, ami számít. A közelben akad még néhány támaszpont is, amelyek segítséget nyújthatnak és szükség esetén gyorsan szállíthatják a felszerelést. Ami pedig azt a helyet illeti, ahol elrejthetjük nehézfiúinkat, a mi szolgálatunkban eddig még mindig sikerült egy jó kis csöndes helyet találni az efféle munkához. Sok földbirtokos hosszabb időre rendelkezésre bocsátotta birtokát és házát. Majd csak találok köztük megfelelőt.
- S mi lesz az emberekkel, amíg távol van? - érdeklődött Kinder.
- Intézkedem, hogy az itt megszervezhető lehető legkeményebb kiképzést kapják az alapvető ismeretekben, persze a fegyverkezeléstől eltekintve. Azt akarom, hogy hajnaltól alkonyatig meneteljenek, alakizzanak és tornásszanak
- körvonalazta programját Reisman. - Mihelyt ma megtartottam lelkesítő szózatomat, megkaphatja őket, ha szüksége van rájuk. Én néhány perc múlva találkozom velük. Amíg távol leszek, kívánságait Morgannel vagy Bowrennel közölje. Egyébként Bowren a legmegbízhatóbb tiszthelyettesem. Morgant csak ijesztésül hoztam. Parancsnokként szart sem ér. Bowren csak tizedes ugyan, de azt tervezem, hogy amint elérkezettnek látom az időt, teszek majd az érdekében.
- Nos... úgy látszik, jól kézben tartja a dolgokat - ismerte el Kinder. - Van még valami, amiben segíthetek?
- Hát, persze - vigyorodott el Reisman. - Árulja el nekem, kinek a fejében született meg ennek az egész zavaros ügynek a gondolata?
Voltaképpen nem is várt feleletet erre, s elcsodálkozott, milyen készségesen válaszol Kinder.
- Magam sem tudok semmi bizonyosat, de azt gyanítom, hogy tervünkkel kapcsolatban, legalábbis, ami a személyi részt illeti, az angol hadsereg Különleges Kiképzési Egységeinek a sikere adta meg a döntő lökést - közölte Kinder. - Parancsom van, hogy időnként tanácskozzak az abban a programban részt vevő brit katonai pszichológusokkal.
- Mondja csak, százados, ezzel foglalkozott civilként is? - kérdezte Reisman.
- Igen - bólintott Kinder. - Klinikai pszichológiával, és valamit belekontárkodtam a szociológiába is.
- Mik ezek a Különleges Kiképzési Egységek? Csak nem a rohamcsapatok?
- Ó, dehogyis. Sajnálom... Azt hittem, tudja miről van szó - felelte Kinder. - Olyan katonákból állítják össze őket, akiket a kiképzés alatt álló egységekből vagy frontszolgálatból emeltek ki, mert vagy képtelenek voltak beleilleszkedni a katonai fegyelembe, vagy valamilyen bűncselekményt követtek el. Ezek az egységek nem fogolytáborok, elnevezésük pontosan fedi a jellegüket - olyan alakulatok, ahol kísérlet történik, hogy a katonákat különleges vagy egyéni foglalkozás révén újra talpraállítsák. Közel hetvenöt százalékos sikerrel küldték vissza e katonákat egységeikhez. - Kinder időt engedett Reismannek, hogy megeméssze a hallottakat, majd gunyoros pillantással, mintha eljárna a szája folytatta. - Az a benyomásom, mintha nemrégiben egy amerikai főfejes együtt ebédelt volna egy angollal, s miután értesült a KKE-ről, a mi emberünk feltehetően elhatározta, hogy nem maradhatunk le, sőt még az angoloknál is jobban kell csinálnunk a dolgot.
Reisman arra gondolt, hogy ennél élesebb bírálatot nemigen hall Kindertől a tábornoki kart illetően. Amit az angolokról mondott, érdekes volt, s elhatározta, hogy talán maga is alaposabban utánanéz a dolognak.
- Az egyik módszer, amelyet magam is szeretnék kipróbálni, jól bevált az angoloknál - folytatta Kinder. - Tudja, nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy KKE-katonáik ismét személyiségeknek érezzék magukat. Nemcsak fizikai szinten igyekeznek befolyásolni őket, hanem erkölcsi és szellemi téren is. - Hangja átforrósodott, szinte parancsszerűen hangzott, amit mondott. - Nem szabad úgy érezniük, hogy kisiklott egzisztenciák, így például elsősorban azt javasolnám, hogy dobjuk el ezeket a feliratos szörnyű darócokat, amelyeket a foglyokra kényszerítenek itt. A osztályú egyenruhákba bújtatnám őket, s pótolnám a hiányzó ruházatot és felszerelést. Tudja... éreztetni kell velük, hogy az ember valóban szívén viseli sorsukat. Ez amolyan lélektani fogás... mint amikor egy nő új ruhát meg kalapot vásárol, vagy fodrászhoz megy...
- Kinder százados - vágott közbe mosolyogva Reisman. - Azt hiszem, valóban jól fogunk együttműködni. Messzemenően egyetértek önnel. Mehetünk?

 

10.

Ruganyosan léptek be abba a szobába, ahová a foglyokat összeterelték. Reisman „Jó reggelt, uraim!” kiáltással üdvözölte őket, ami láthatóan mindenkit meglepett.
Egyesek válaszoltak neki: - Jó reggelt, uram - mondták. Egy-kettő eléggé hangosan, a többiek csak mormoltak valamit. Wladislaw felkiáltott: - He-eey, Chicago! - mindenki mást megelőzve így akarta belopni magát parancsnoka szívébe, de Reisman jeges pillantását látva, torkán akadt a szó.
Reisman kiparancsolta az őröket a szobából. Azok elképedve távoztak. Morgan őrmester dühösnek látszott, mintha kételkedett volna abban, hogy bárkinek is jogában állna őt kizárni. Stuart Kinder, aki jobb ítélőképességűnek bizonyult, mint ahogyan Reisman gondolta volna, szintén az ajtó felé indult.
- Odakint várok, amíg szüksége lesz rám - mondta.
Reisman néhány pillanatig, amíg összeszedte gondolatait, némán méregette őket. A foglyok faszékeken ültek a börtön földszintjének egyik társalgójában - a tizenkét kiválasztott, az amerikai alvilág keresztmetszete. Alig valamivel a fejük fölött lógázott egy kötél végén néhány napja Enos Gardiner. Most először hagyták magukra őket. Csak ő és ők.
- Néhány nap múlva elmegyünk innen - kezdte kimérten Reisman. - Nagyon sok mindent kell a legközelebbi néhány héten megtanulniuk, de két dolgot sohase feledjenek. Ha ezekben a dolgokban visszaélnek a bizalmammal, végük.
Halkan beszélt, azt akarta, hogy feszülten figyeljenek rá. A nyomaték kedvéért a továbbiakban fokozatosan felerősítette a hangját.
- Először: teljes és maradéktalan szolgálati titoktartás. Soha senkinek nem mondhatják el, mivel foglalkoznak, mit hallanak. Vonatkozik ez az őrszemélyzetre is. Semmit sem közölhetnek velük. Hallgassanak rájuk. Hajtsák végre a parancsaikat. Válaszoljanak nekik, ha a fegyelmet vagy a napi beosztást illető kérdésekről van szó, de semmit, amiről én azt mondom, hogy titkos, nem mondhatnak el nekik. S ugyanez vonatkozik minden tisztre vagy tiszthelyettesre, akivel érintkezésbe kerülnek, függetlenül a rangjától. Vonatkozik ez még magára a parancsnokra is. Nem árulhatnak el egymásnak sem olyan dolgokat, amelyeket négyszemközt közöltek magukkal. Aki megszegi ezt a szabályt, annak befellegzett. Senki sem kap második esélyt. Valamennyien tudják, kik maguk, mit követtek el és mi az ítéletük. Én is tudok magukról mindent. A titkosság megsértését az ítélet azonnali végrehajtásával toroljuk meg. Fellebbezés nincs.
- Másodszor: ne kíséreljenek meg szökést. Még csak gondolatban sem foglalkozhatnak szökési tervekkel. Enélkül is lesz elég, amin törhetik a fejüket. Akit szökési kísérleten kapunk, annak büntetése ítéletének azonnali végrehajtása lesz. Fellebbezés nincs.
Reisman tudta, hogy figyelnek. Nemcsak hallják, amit mond, de feszülten figyelnek, hangjának minden hullámzását követik a remény és kétségbeesés végpontjai közötti skálán.
- Ami azt illeti, hogy maguk kicsodák és mit követtek el, tetszésük szerint jogukban áll egymás előtt titokban tartani, vagy egymásnak elárulni. Én tudom, maguk tudják - ennyi elegendő. Ami pedig a munkánk jellegét, küldetésünk természetét illeti, arról többet fognak megtudni, mint amit megérdemelnének. Most csupán ennyit kívánok erről mondani: fontos. Fenemód fontos! Nemcsak a maguk, de hazájuk számára is. Végezzék el jól a feladatukat, és jóvátették mindazt, amiről lelkiismeretük azt mondja, hogy vezekelni kell érte.
Reisman saját szavait hallva, valóban odafigyelve, maga is megdöbbent azon, amit mondott. Nem gondolta át, miről fog beszélni. Egyszerűen csak áradt belőle a szó. S amikor meghallotta, mit beszél, megérezte, hogy pontosan ez az, amire szükség van.
- Heteken át együtt leszünk. Őszintén remélem, hogy megkedvelik egymást és jól együtt fognak dolgozni - fejezte be halkan.
Fogalma sem volt, vajon eljutott-e tudatukig, amit mondott. Elképzelte, hogy többségük trágárságokat mormol maga elé. De talán akad közöttük egy vagy kettő... talán még több is...
Egyetlen hang sem hallatszott, amikor Reisman az ajtóhoz lépett és behívta Kindert és az őrszemélyzetet. A katonai rendőrök felsorakoztak a fal mentén. Kinder hatalmas irattáskáját a szoba előterében álló asztalnak támasztotta, kulccsal kinyitotta az aktatáskát, majd maga elé helyezte az asztalra.
- Figyeljenek rám, emberek: Kinder százados az elkövetkező hetekben időnként együtt dolgozik majd magukkal - mutatta be Reisman. - Kérdéseket tesz fel maguknak életükről, amelyekre válaszolniuk kell. Természetesen arra, amiről azt mondom, hogy titkos, nem beszélnek. Néhány tesztet végeztet el magukkal, ami segítségünkre lesz abban, hogy segítsünk magukon.
Magára hagyta Kindert, a szoba végébe ment, s leült. Úgy döntött, hogy legalábbis egy ideig bent marad, megfigyeli munka közben Kindert, nem szól közbe, de kritikusan figyel, hátha maga is tanulhat valamit tőle.

 

Stuart Kinder érezte, hogy a foglyok mind őt nézik, töprengenek, értékelnek, az őrök pedig felmérik, ahogyan a sorkatonák mindig is felbecsülik azokat, akiket büntetés terhe alatt vagy életük árán tisztelniük és követniük kell. Tetszett neki, ahogyan Reisman bemutatta, nem gondolta volna, hogy ennyire érti, mi az, amit tennie kell. Emellett azonban ideges is volt. Csak abban reménykedett, hogy nem látszik meg rajta.
Mennyire más volt ez most itt, a kritikus ponton, túl az elmélet birodalmán, szemtől szemben emberekkel, akik olyasmiket követtek el, mint ezek; akik a tapasztalat olyan világába léptek be, amely - hála legyen annak a magasságos úristennek - örökre idegen lesz a számára, jóllehet igyekezett megérteni és megismerni őket, s olvasás közben másodkézből átélte mindazokat a borzalmakat és izgalmakat, amelyeket ők megéltek; emberek, akik olyan iszonyú bűncselekményeket követtek el, hogy nem is tudta, hogyan fog szólni hozzájuk, hogyan fog rájuk tekinteni anélkül, hogy elárulná, milyen félelemmel vegyes bámulatot érez irántuk. Az új rangjelzés nemigen segített ezen.
Csodálta Reismant azért, ahogyan bánni tudott ezekkel az emberekkel, amiért hangja parancsolóan csengett, olyannyira, hogy valamennyien figyeltek rá.
Keresett egy arcot, akárcsak egyetlen rokonszenves arcot. Igen, ott, az a vékony, sápadt, szemüveges fiú. Beszélni kezdett... játéknak kell lennie... kellemesnek kell lennie... egy szót sem lélektanról... egy szót sem tesztekről... egy szót sem bármiről, ami ellenséges érzületet válthatna ki, vagy kételyt ébreszthetne vele szemben...
- Arra kérném valamennyiüket, hogy legyenek segítségemre egy kis kísérlet elvégzésében - kezdte Kinder. - Talán még el is szórakoznak rajta...
Reisman hallgatta, s úgy érezte magát, mintha egy gyermekcsoport közepette ülne. Kinder hangjában mosoly rezgeti, amikor arra kérte őket, hogy végezzék el ezt-azt, míg végül mindegyiknek talált feladatot és a szoba a kollektív tantermi tevékenység mulatságos méhkasává változott. Három asztalt félkörívben összetoltak, mögéjük egyenlő távközben tizenkét széket állítottak. Egy katona tesztfüzeteket és ceruzákat tett mindegyik székre, s mások odacipeltek még egy asztalt a Kinder által megmutatott helyre, s egy széket állítottak a tetejére, ehhez támasztották azt a nagy lefedett kártyahalmot, amelyet a százados a táskájából bányászott elő.
- Addig ne nyissák ki a füzeteket, amíg nem mondom - adta ki az utasítást Kinder.
Mindenki csöndben, engedelmesen ült a helyén.
Napoleon azon töprengett, miféle ostobaságra készül ez a pasas. Az első pillanatban, amikor mindenki össze-vissza szaladgált és rendezkedett a szobában, fölháborodva arra gondolt, valami egyszerű motorikus készségeket mérő tesztbe húzzák be, amilyet szellemileg fogyatékos gyermekekkel vagy emberszabású majmokkal végeznek. Kinderben típusra ismert: íme, a szociális gondozó, gondolta. Sok ilyennel találkozott a főiskolán, de másutt is; tapasztalata szerint öneltartó és önigazoló funkciójuk leginkább abból állt, hogy összegyűjtötték az ő fajtájabeli embereket, azok problémáit, hogy hivatásosan kísérletezzenek rajtuk, döfködjék, tépjék, gyúrják őket.
De most, hogy előtte feküdt a füzet, a százados mellett meg ott tornyosodtak a lapok, Napoleon kapiskálni kezdte, mi folyik itt, jóllehet még sohasem látta pontosan ezt a fajta kísérletet.
- Biztos vagyok abban - folytatta Kinder -, hogy életük során már valamennyien ejtettek tintapacát egy papírlapon. Talán levélírás vagy leckecsinálás közben. Sőt még az is lehet, hogy játékból, szándékosan tették... Tudom, mert magam is megtettem. Szétmázoltam a tintát úgy, hogy összehajtogattam a papírt, azután a tréfa kedvéért képeket, formákat, alakokat kerestem a pacákban. Többé-kevésbé ezt fogjuk most csinálni. Mindenkinek külön-külön megmutatok egy kártyasorozatot, a lapok tintapacák másolatai. Többnyire a fekete, a fehér és a szürke különféle árnyalatai. De akadnak közöttük, amelyekben más színek is vannak. Összesen tíz lap van. Nos, azt is észre fogják venni... amikor én szólok... hogy ezeket a lapokat hasonlóképpen tartalmazzák a maguk előtt fekvő füzetek is, s hogy a pacával szemben üres oldal található. Feladatuk csupán az, hogy följegyezzék az üres oldalra mindazt, amit ezekben a tintapacákban látnak... képeket, formákat, alakokat, bármit, amire a foltok emlékeztetik magukat, amire esetleg hasonlítanak, amik lehetnének. Valamennyien sorra vesszük egyenként a lapokat, nem kell sietni. Annyi időt tölthetnek egy-egy lappal, amennyit csak akarnak. Mit sem számit, ha egyvalaki már végzett valamelyik lappal, mások meg nem. Szeretném, ha be is karikáznák a tintapacának azokat a részeit, amelyekről írnak, beszámoznák ezeket a karikákat és ugyanazt a számot írnák amellé, amit erről az üres oldalra írnak. Van valakinek kérdése?
Rengeteg kérdés volt. Kindernek újra meg újra el kellett ismételnie a használati utasítást.
Napoleon elámult, milyen ostobák ezek az emberek, akikkel egy csoportba került. Amikor a százados végül, mintha csak utólag jutott volna eszébe, megkérdezte, részt vett-e már valaki korábban egy ilyesféle kis játékban, Napoleon már-már fölnyújtotta a kezét - határozott, egyértelmű, szakszerű kifejezésekkel el akarta magyarázni, hogy igen, már korábban is végeztek vele Rorschach-tesztet az egyetemen, ismeri jól az elméletet is, a gyakorlatot is, s ezért eredménye nagyjából érvénytelen lesz, meg hogy nem furcsa-e, hogy a csöndet és egyéni elszigeteltséget igénylő szent és sérthetetlen eljárást itt egy csoportszituációval durván megsértik -, de azután azt gondolta, a fenébe vele, s nem nyújtotta fel a kezét.
Eszébe jutott az a történet arról a nagyokosról, aki tönkretette egy professzor kutatómunkáját, mert rávette osztálytársait, hogy az egyénileg végzett tesztek során valamennyien ugyanúgy reagáljanak egy képre, amely női medencét ábrázolt. De ez túlságosan egyszerű lett volna. Megnézte az 1. számú lapot. Úgy festett, mint egy legyező alakú, kirojtosodott, denevér fülű hatalmas fekete elefánt, amely háttal ül a szemlélőnek, ahogy egy figyelő macska ülne két visszahőkölő szamárral szemben, harcra - vagy éppenséggel menüettre készen. De nem ezt írta le. A legobszcénabb, legmocskosabb dolgokat vetette papírra, amik csak eszébe jutottak - de ekkor hirtelen abbahagyta az írást, mert észrevette, hogy valójában jól szórakozik, ismét elkapta a gépszíj, működik, és maga sem tudta, örül-e vagy dühös vagy szomorú vagy tulajdonképpen mi is van vele...
Victor Franko aggodalmasan figyelte, amint eltávolították a borítólapot és előtűnt az első tintapaca. Ez a spicli azt állította, hogy kísérletről van szó, de az egész inkább tesztnek tűnt a számára, tesztnek, ahol az embernek törnie kell a fejét, jó vagy rossz jegyeket kap-e, tesztnek, amelyben egyesek felül maradnak, mások lecsúsznak, nyertesek és vesztesek vannak, s ezért összeszedte minden ravaszságát, hogy jól szerepeljen, bár fogalma sem volt arról, hogyan is oldhatná meg jól a feladatot.
Myron Odell elsápadt az első tintapaca láttán. Gonosz, mocskos folt volt, csöppet sem tetszett neki, de valamit írnia kellett róla. Tetszett neki Kinder százados. Szeretett volna együttműködni vele. Szeretett volna bevágódni nála. Szerette volna valamilyen módon bebizonyítani neki, hogy ártatlan!
Roscoe Lever látta, hogy társai közül néhányan nekifognak az írásnak, s azon törte a fejét, mi a fenét írhatnak. Ő semmit sem látott a pacában. Biztosan valami átejtés. Bassza meg őket. Majd ő megmutatja nekik. Ezt fogja leírni. Hogy semmi.
Archer Maggot is azon tűnődött, mi a fenét írhatnak a többiek, de leginkább az dühítette fel, hogy az a nigger szorgalmasan firkáit a füzetébe, mintha tudná, mit csinál. Azután villámcsapásszerűen fölismerte, mit lát a tintapacában. Csöndesen kuncogott, visszaemlékezett a fekete és fehér nőkre, és azon gondolkodott, vajon az a mitugrász százados ott előttük megfejtheti-e valaha is, valójában mire gondol ő, s újra érezte a kínzó vágyat, amelyet már oly sok hónapja nem elégíthetett ki - olyan volt, mintha tökön rúgták volna. De úgy vélte, nem írhat le semmit egy nő fekete ágyékáról vagy egy fekete nő ágyékáról. Ezért valami mást látott a pacában. Átkozott egy dolog volt, nevethetnékje támadt, így azután leírta: hatalmas fekete nigger macska.
Victor Franko ezt írta: kísértet az ablak mögött.
Myron Odell ezt írta: mocskos folt.
Luis Jimenez ezt írta: női testrész.
Calvin Ezra Smith ezt írta: pillangó.
Ken Sawyer, Vernon Pinkley és Glenn Gilpin ezt írta: denevér.
Joseph Wladislaw ezt írta: röntgenkép.
A szoba végében ülve, Reisman szemügyre vette a távol felmutatott lapon a tintapacát, megrázta a fejét és másfelé nézett. Nemigen volt kíváncsi saját reagálására, ezért meggyőzte magát, hogy túlságosan messze ül ahhoz, hogy bármit is kivehetne. Figyelte a foglyokat és megérezte, hogy lebilincseli őket a feladat. Ez már önmagában is jó, kielégítő eredmény volt. Samson Poseyt kereste, megtalálta széles hátát, masszív fejét, s arra gondolt, bárcsak láthatná az arcát.
Samson nem kérdezett semmit, engedelmesen figyelt. Megértette, mit kívánnak tőle. Sok mindent látott ezekben a tintapacákban - olyasmiket, amiktől nevethetnékje támadt, mert nyomban értékelte e sajátos játék humorát; azokat a dolgokat, amelyek látomásként jelennek meg egy agavébor-kábulatos álomban; dolgokat, amelyek fölidézték benne régmúlt idők és emberek emlékét. De hogyan írja le azt, amit lát? Egyes szavakat ismert, másokat nem. Kétségbeesetten próbált emlékezni... fölidézni azokat a régi szép időket és...
Egy pokrócon ült a hatalmas árnyékadó fa alatt, a towaoci kereskedelmi állomás közelében. Nyolcan pókereztek, köröttük meg sűrű karéjban férfiak és nők nézték őket; ha egy-egy játékos elvesztette utolsó vasát is és elkotródott, mindig új ült a helyébe. Lábatlan Billy nem volt közöttük: ismét a fehérek kórházában volt, hogy rendbe hozzák a lábát. Samson naphosszat játszott, szokás szerint szerencsével. Egész nap hallotta a kalapácsolás és döngölés zaját abból az irányból, ahol a medvetánc karámját építették.
A levegő várakozásteljes izgalommal telt meg. Özönlöttek a férfiak, asszonyok, gyermekek - lóháton, szekéren, áruszállító könnyű teherautókon. Jöttek uték Igancióból, az indián rezervátum keleti végéből; uték Utah államból, az Allen-kanyonból; navajók az új-mexikói Shiprockból; gyikarilla apacsok délnyugatra fekvő saját rezervátumukból.
Az ősi szokások szerint, intette az embereket Samson nagyapja, már késő volt a medvetánchoz. Közel két hónap telt el, amióta Öreg Charlie meghallotta a tavasz első mennydörgését és kijelentette: - Medve fölkel. Gyönge, élelem kell neki, nem lát jól. Valakinek most azonnal meg kell szervezni a medvetáncot. Segítenünk kell medvén, segítenünk kell magunkon.
Jóllehet a Nép szívósan ragaszkodott az ősi szokásokhoz, mostanság csak akkor szerveztek táncot, ha el tudtak szabadulni sovány csordáiktól és nyájaiktól vagy gazdaságaikból, ha farmerek lettek, akár a fehér emberek. Towaoc környékén május vége látszott alkalmas időpontnak.
Samson segített a családjának leterelni a birkákat a Navajo Springs-i itatókhoz, azután föllovagolt Towaocba, hogy le ne késsé a szerencsejátékokat. Úgy határoztak, családja majd később követi, ha találtak valakit, aki őrzi a nyájat.
Mielőtt elindult volna. Öreg Charlie elismerően méregette a fiú szálfa termetét és azt mondta: - Jó név ez, ahogy most hívunk, igaz-e? Erős ember. Harcos.
- Fehér ember neve, de jó név és én szeretem - válaszolta a fiú tisztelettudóan.
- Végig kell táncolnod az egész medvetáncot, hogy megmutasd, erős vagy - mondta a nagyapja. - Meg kellene házasodnod. A medvetánc a házasság ideje. Jó időszak az.
Jó időszak volt házasodni, s Samson erősen érezte is a vérében. A towaoci árnyékadó fa alatt egyes-egyedül a pókerre figyelt, tulajdonképpen semmi más nem számított, de valahol gondolatai mélyén a táncra áhítozott. Az ő számára ez lesz az idő.
Tizennyolc éves volt, külsejét tekintve nagyon is férfi, mégis fiú még. Két esztendőn át iszonyú küzdelmet vívott önmagával, amikor nyári éjszakákon hallotta a széptevőfurulyák dallamait, s tudta, más fiatal férfiak ott legyeskednek a táborok körül - de azt is tudta, hogy sokan esnek szerelmi betegségbe, s hogyan roncsol ez szét férfit és nőt egyaránt. Márpedig, ha az Emberteremtő kegyéből ilyen hatalmasra és erősre cseperedett, nem enged Szunavavi, a farkas kísértésének, nem hagyja rávenni magát olyan gyönyörre, amely romboló. Jukka, az apja is óva intette. Lábatlan Billy is óva intette. Ő hitt nekik. Erős és egészséges akart maradni, ezért szemét és gondolatait elfordította a nőkről és a női dolgokról. De most már roppant erős volt benne a vágy. Tizennyolc éves volt, és ahogy Öreg Charlie mondta, „a medvetánc a házasság ideje”.

 

A medvetánc vezetője hatalmas termetű fehér csődör hátán lovagolt. Szépen felöltözött a szerepére: mokasszint, gyöngyös, hosszú szárú kesztyűt, mellvértet, bőr lovaglónadrágot viselt, fekete sombrerójába sastollakat tűzött, hosszú fekete hajfonatai viperabőrrel átkötve verdestek a mellét. A játékosok abbahagyták a pókért és hallgatták felhívását:
- Ezt a táncot jó tánccá kell tennünk, akár a régi időkben. Mindenkinek táncolnia kell. Szórakozni fogtok és elhárítjátok a betegséget meg a rossz dolgokat a Néptől.
Azután elmondta a medvetánc történetét: hogy a kezdet-kezdetén miként barátkozott össze egy ute vadász egy nőstény medvével, aki eljött a táborába és megtanította a Népet táncolni, ráspolyon zenélni és a helyes dalokat énekelni.
Hányszor hallotta már Samson ezt az elbeszélést és különféle változatait gyermekként, kamaszként, most meg férfiként. De minden újabb alkalommal lebilincselte és izgalomba hozta. Ilyenkor érzékelte a maga és népe történelmét, sorsát. Emlékeztette a szülőföldje és az ottani élőlények sorsközösségére, bár az uték leigázott és nyomorgó nép voltak.
- A medvetánc a jó idők tánca - jelentette ki a medvetánc vezetője. - Boldogok vagyunk, hogy túléltük a hosszú telet. Most mindenki menjen medve barlangjához. Nem szabad innotok! Rossz dolog, ha valaki ott részeg!
Samson maga nem ivott, de más uték bizony ittak. Whiskyt nem vásárolhattak a kereskedelmi állomáson, ezt tiltotta a rendelet, de kimentek érte a rezervátumból és visszahozták az italt magukkal. Boldoggá tette őket. Segített felejteni. Újabban már agavébor is volt. De ez más dolog, ez az indián vallás része.
A medvetánc vezetője továbblovagolt, hogy másutt is elmondja felhívását, összegyűjtse a lemaradókat és siettesse őket, eredjenek a medvebarlangnak elnevezett karámhoz. Samson zsebre vágta kártyacsomagját és nyereségét - az érméket és papírpénzt, ami valaha pokróc, szarvasbőr, ló, szarvasmarha, birka, nyugdíj- vagy munkanélkülisegély-csekk volt, amíg át nem váltották pénzzé és fel nem tették a legfőbb towaoci szórakozásra és próbálkozásra. Lóra szállt és a karámhoz lovagolt. Magasan a feje fölött, egy árbocon gyönyörűen megfestett fekete-fehér zászló lobogott: közepén égnek emelt karral egy medve állt és ezek a szavak: Ute-hegységi medvetánc - 1938.

 

A nyárfaráspolyok ütemes összedörzsölése egészen halkan kezdődött. A zenészek tehéncsontjaikat, botjaikat és üdítőitalos-üvegeiket fel-alá húzogatták, így keltve visszhangot a földbe vájt üregben elhelyezett bádoglemez hangverőben. Samson a többi férfival együtt a karám északi oldalán gubbasztott egy farönkön, s hallgatta a kezdőénekeket. Jó énekek voltak, akadt közöttük új is, régi is. És azután eljött a tánc ideje.
A nők fele egyszerre fölállt a karám déli oldalán és megindult a férfiak felé. Samson először merészen, alaposan szemügyre vette őket - az időseket, a középkorúakat és a fiatalokat, de kiváltképpen a fiatalokat, s leginkább Eva Pavisookot. De amint közelebb értek hozzá, szemét félénken lesütötte.
- Te! - hallotta egy leány kiáltását. - Te nagy srác, odaát.
Az Ute-hegységi táborból érkezett egyik lány volt az. De akkorra már Eva is ott termett, és hirtelen a másik lány kitárt karja alá bukott. Kézen fogta Samsont és kihívó tekintettel mérte végig a másik lányt. Az más férfit választott magának. Samson és Eva egymással szemben, a férfiak, illetve a nők külön sorában helyezkedett el a karám közepén.
A ráspolyok fojtott, szakadatlan háttérritmusa most átment harsogásba. Az énekesek hangja izgatottan fölcsapott. Megkezdődött a tánc. Két lépés előre, két lépés hátra, a nők kihívóan, a férfiak habozva, a sorok előre-hátra hullámoztak újra, meg újra, meg újra.
Egy ideig így táncoltak, sem Samson, sem Eva nem szólt egyetlen szót sem, mozdulataikra összpontosították figyelmüket és csak nagy néha pillantottak lopva egymásra. Samsonon farmernadrág, végig kigombolt laza pamutvászon zeke volt, amelyből kivillant élénk piros, díszes cowboyinge; lábán kifogástalan cowboycsizma, fején fekete cowboykalap, amelyet ellentétben az öregekkel, mélyen a szemébe húzva viselt. Egész nap ebben az öltözékben pókerezett már a fa alatt - külön a medvetánc-hét alkalmára vásárolta. Eván egyenes vonalú, laza, sárga nyomott pamutruha volt, olyan szabású, mint hajdan a szarvasbőr ruhák, derekán széles bőröv fogta össze. Lábát egyszerű, sötét színű pamutharisnya fedte, de ehhez színesen beszegett fehér mokasszint viselt. A késő délutáni szél elleni védekezésképpen zöld gyapjúsálat kanyarított a vállára. Csuklóján ezüst navajo karperec csilingelt vidáman.
A sorok egyre inkább megnyúltak, amint újabb meg újabb párok álltak be a táncba. Samson és Eva kiváltak a sorból. Samson jobb kezével átfogta a lány derekát, amit engedélyezett a szokás, ha egy-egy pár egyedül kezdett táncolni. De Samson túlságosan magas növése miatt kényelmetlennek érezte, hogy ilyen mélyre lenyúljon.
- Az idén sokkal magasabb vagy, Szu-gacs - mosolygott rá Eva.
- Te is, Eva Pavisook - válaszolta zavartan. - Csakhogy én már nem vagyok Szu-gacs. A nevem: Samson.
- Mint a Bibliában?
- Igen.
- Mit tudsz te a Bibliáról? - kérdezte kihívóan a lány.
Semmit sem tudott. De Eva Pavisook ismerte a Szentírást, mert az apja helyettes törzsi megbízott volt, favázas épületben laktak és eljártak néha a presbiteriánus misszióra, bár saját bevallásuk szerint inkább hittek az indián szokásokban.
- Tudom, ki volt Samson - válaszolta rátartian a fiú. Valójában nagyon keveset tudott róla, csak amit a fekete öltönyös mormon hittérítőtől hallott, aki télen ellátogatott a táborukba és hosszas szónoklatpárbajba bonyolódott Jukkával és Öreg Charlie-val. A hittérítő jól beszélt a Nép nyelvén.
Szu-gacsra tekintve így szólt: - Ez a fiú Samsonra, a zsidó harcosra emlékeztet engem. Jó lenne, ha így neveznétek őt. - Öreg Charlie erre megkérdezte, kik azok a zsidók, vajon egy másik indián törzs-e? A hittérítő elmondta, hogy olyan ősi és hatalmas sivatagi nép voltak, mint az uték. Egy távoli országban éltek, legyőzték és szétszórták őket az egész világon. - Ez a könyv - mondta, és ujjával megkopogtatta a vallás fekete könyvét, amelyet a kezében tartott - a zsidókról, Izrael elveszett törzseiről szól. - Majd elképesztve hallgatóságát hozzátette: - Ti magatok is ennek a népnek, Samsonnak és törzsének a leszármazottai vagytok.
A tánc fölgyorsult - négy lépés előre, négy lépés hátra -, az énekesek a medvéről és Utéről, a férfiról és a nőről, a Nép történetéről, a múltról és jelenről daloltak. Samson karja gyöngéden Eva mellének szorult, kezével könnyedén megszorította a vállát. Tudta, hol érinti a lányt, de az láthatóan nem bánta. Gyors pillantást vetett az arcára, s Eva bátran szembenézett vele. Ha megnősül, határozta el Samson, csakis olyasvalakit vesz el, mint Eva Pavisook. Azt maga sem tudta, elfogadná-e őt Eva, vagy sem. A medvetánc egy dolog, a házasság már más... de hát mégiscsak Eva kereste meg őt, választotta ki párjául, s amikor a tánc során engedélyezték a lekérést és más lányok is fölkérték, Samson észrevette, hogy Eva haragos pillantásokat lövell rájuk.
A medvetánc hete alatt Samson mindennap pókerezett vagy spanyol montet játszott. Azután minden délután Eva Pavisookkal táncolt egészen napnyugtáig. S minden éjszaka udvarolt neki.
A favázas házban - Towaocban alig néhány ilyen állt - hosszasan megvitatta Eva apjával az időszerű kérdéseket, a szörnyű vízhiányt, beszéltek a kutakról, a washingtoni kormány által oly régen megígért öntözésről; a téli esővíztöbblet ugyanis szemmel láthatóan egyre csökkent, gyorsan fölszívódott a szurdokban és vízmosásokban, csak élvezhetetlen szikes pocsolyákat hagyott maga után, odafent a hegyekben pedig a folyamok alig csörgedező erekké zsugorodtak. Samson dicsérte a lány anyjának főztjét, amelyet ezekre az alkalmakra készített. Élelmet és a kereskedelmi állomáson vásárolt ajándékokat hozott, mert a szerencsejátékon sokkal többet nyert, mint amennyi Eva apjának a fizetése volt, amelyet helyettes indián megbízottként kapott. Evával odakint, a felföldi sivatagban sétált és beszélgetett a csillagfényes hűvös éjszakában, de mindenkor a szülői ház látó- és hallótávolságában. Kézenfogva andalogtak.
- Tetszik az új neved - mondta a lány. - Illik hozzád.
- Most mindkettőnknek fehér nevünk van.
- Igen. Tetszik neked az enyém?
- Jó név.
Félénken megcsókolták egymást és összeölelkeztek. Eva karcsú volt, akár egy nyárfa, de azért ott, ahol kellett, teste kigömbölyödött. S noha fejtetője is csak a fiú mellkasának közepéig ért fel, ute lány létére jól megtermettnek számított, sőt elképzelhetőnek tűnt, hogy még nőni is fog, hiszen alig tizenhat éves volt.
- Sok lányt ismertél már? - kérdezte merészen Eva. Most itt lett volna az ideje a hazudozásnak, kérkedhetett volna azzal, hogy a rezervátum elszórt településeiben mennyi hódítása volt. De Samson nem érzett erre kedvet.
- Nem. Én így szerettem volna - mondta és ismét lehajolt a lány ajkához.
- Úgy örülök - suttogta Eva mosolyogva. - Örülök, hogy apám és anyám szigorúan neveltek. Én is így akartam.
Jóval később egyedül, fájó ágyékkal tért vissza a sátrába, amelyet a medvetánc karám közelében, a többi táborhely mellett vert fel.
Amikor a hét vége felé megérkezett a családja Towaocba, Samson megkérte Jukkát, az apját, mutassa meg neki, hogyan kell fűzfaágból széptevőfurulyát faragni. Jukka ravaszkásan mosolygott. Öreg Charlie föltápászkodott a sátor döngölt földjére állított, pokróc borította rugós matracról, amelyen a nap nagy részét töltötte, s amelyhez, mintegy idős kora trónusához állandó és tulajdonosi jogot formálhatott. Fogatlan szájával szélesen vigyorogva kijelentette: - A medvetánc a házasság ideje. - Samsonnak sehogysem tetszett az idősebb férfiak ezt követő társalgásának trágár hangneme.
Aznap este, amikor Evától elköszönt favázas házuk ajtajában, nem tért vissza a sátrába. Eváék házának látótávolságában ődöngött. Megvárta, amíg a lány egész családja aludni tért és odabent eloltották a petróleumlámpákat. Ekkor nesztelenül, akár egy vadászatra induló hős, odakúszott Eva szobájának ablakához. Ajkához emelte a csőrfuvolát és az előtörő lágy hangok titkos és sürgető szavakká formálódtak, amelyeket csakis a Nép fiai, egyedül a szerelmesek ismertek.
Hosszú-rövid váltakozó hangon, trillák és staccatók meg-megszakadó futamaival a csőrfuvola ezt énekelte: „Eeeva... Eee-va... Eee-va Pa-vi-sook!... Gye-ee-ee-re ki... Gye-ee-ee-re ki!... Sze-reet-lek!... Sze-reet-lek!”
Eva fölhúzta az ablakot, de nem lépett ki rajta. Amikor pedig Samson megkísérelt bemászni hozzá, nem engedte.
- Apám és anyám - súgta.
- Hallották. Nem szólnak, ezzel beleegyezésüket adták.
- De te engem akarsz feleségül, nem apámat és anyámat, igaz?
Samson zavarba jött. - Nagyon is - válaszolta félénken.
- Van három dollárod?
- Hát persze. Még több is.
- Akkor bemegyünk Cortezba és összeesküszünk a fehérek módján - közölte Eva.
- Én ute vagyok, nem fehér ember - tiltakozott a fiú mérgesen -, az utéknél pedig így szokás.
- Akkor nem leszek a feleséged - mondta halkan Eva és becsukta az ablakot.
Samson aznap éjszaka ismét egyedül feküdt sátrában, s úgy érezte, elviselhetetlenül dübörög a vér az ereiben. Ennél még az is jobb lenne, ha enged Szunavavi, a farkas kísértésének. De másnap délután, mintha mi sem történt volna, megint megkereste Eva, újra őt választotta táncosának, s noha ő haragudott rá, képtelen volt nemet mondani neki. A férfinak nem szabad visszautasítania egy lányt - medve utána menne a hegyekbe. Azután meg ott voltak a medvetánc cédrusgallyas rendezői, akik általános derültség közepette gyöngéden meglegyintgették azokat, akik elutasítottak egy lányt.
Amikor aznap véget ért a tánc, Samson már nem haragudott Evára. Hogyan is neheztelhetne valakire, aki annyira... annyira... Csak vágyat és szerelmet érzett iránta. Késő éjszaka ismét megjelent a házánál széptevőfurulyájával, Eva pedig kinyitotta neki az ablakot.
- Elmegyek veled Cortezbe - ajánlotta föl vonakodva, ha már éppen így akarod. Csak nem árthat meg nekem.
Eva kihajolt az ablakon, hosszan, édesen megcsókolta, ő pedig iszonyúan gyöngének és tehetetlennek érezte magát.
- Akkor mégsem csak játék, Samson - mondta boldogan a lány -, ahogy én sem játszom veled. Akkor hát igazán szeretsz.
Samson hosszú lábával megpróbált átlépni az ablakpárkányon, hogy behatoljon a szobába, de Eva gyöngéden visszatartotta.
- Beszélgessünk - mondta.
- Miről?
- Nem helyes, hogy minden idődet szerencsejátékkal töltőd. Az kellene, hogy sok marhád vagy birkád vagy farmod legyen, egy napon pedig még az apáménál is jobb házat építünk majd.
Samson elhúzódott tőle, dühös volt és nem értette a dolgot.
- Én már csak szeretem a szerencsejátékot - felelte. - Így szokás ez régóta az utéknél.
Eva gyöngéden megérintette a fiú arcát. - Ne légy haragos - kérlelte. - Én csakis téged akarlak férjül. Te erős vagy és jóképű, az egész rezervátumban nincsen hozzád fogható. Kezdetben majd ott élek a sátradban, követlek mindenüvé, ahová csak mondod. De jobb életet kell biztosítanunk magunknak... a családjainknak... a gyerekeinknek.
- Nincsen semmi rossz abban, ha az ember szerencsejátékot játszik - ragaszkodott véleményéhez Samson. - Többet keresek, mint a farmerek vagy a gulyások. Hozok a családomnak élelmet és ruhát, többet, mint amennyit az apám a birkáiból tud venni.
- Akkor csak csináld úgy, ahogy akarod - mondta Eva szomorúan, s becsukta az ablakot.
Másnap délután Samson korán ott hagyta a pókerozókat, visszament a sátrába és felvette legdíszesebb szarvasbőr öltözékét. Bárcsak hosszú lenne a haja, gondolta, olyan, mint az öregeké, akkor vörös szalaggal fonhatná be mellére lelógó hajfürtjeit, de haját rövidre vágatta, ahogyan azt a fiatal fehér férfiaknál látta Cortezban.
Mire odaért a medvetánc helyére, a karára már zsúfolt volt - a tömeg izgatottan nyüzsgött, mindenki legdíszesebb ruhájában volt; akinek nem volt szarvasbőr öltönye, az is legdíszesebb ruháját vette fel. A férfiak is, a nők is sastollat tűztek a hajukba.
Megkezdődött a tánc, de ezúttal Eva Pavisook nem őt választotta. Más fiatalemberekkel táncolt - olyanokkal, akikről Samson tudta, hogy csak rosszul járhat velük. Jöttek más nők, fölkérték Samsont, ő táncolt is velük, de nem érzett olyan boldogságot, mint amikor Eva volt a párja. Megvárta azokat a táncokat, amelyeknél férfiaknak is szabad volt lekérni, akkor megveregette Eva táncosának a vállát és haragos tekintettel küldte arrébb.
- Miért nem választottál engem? - kérdezte sötét pillantással.
- Neked kell döntened - válaszolta a lány rátartian.
- Hagynom kellene, hadd táncoljál ezekkel a rongy emberekkel - jegyezte meg Samson gúnyosan. - Bajba sodornának, akkor elégedett lennél.
- Nem. Még mindig téged akarlak férjemül - felelte halkan a lány. - Ha úgy akarod, most már csak veled fogok táncolni.
Aznap naplementekor nem hagyták abba a táncot. A ráspolyok dörmögése betöltötte a karámot, túlcsapott azon, kiáradt a magas hegyek felé, ahol medve is meghallhatta. Az énekesek egyre hangosabban kántáltak. A karámban tüzeket gyújtottak. A táncosok testüket rezegtetve lépdeltek, fölkészültek a próbatételre, amikor is az erősek, a bátrak áttáncolják az egész éjszakát.
Négy lépés előre, négy lépés hátra, újra meg újra, végkimerülésig.
Samson észrevette, hogy a többi férfi között ülő apja és nagyapja büszkén nézi őt. Látta a nők között kuporgó anyja elismerő pillantását. Eva szeme közé nézett - a lány erősnek, elszántnak tűnt. Szavak nélkül is megértette, hogy Eva addig fog táncolni, amíg ő, s úgy határozott, hogy egyikük sem dőlhet ki a sorból.
Teltek-múltak az órák, közeledett a napfelkelte, és Samson úgy érezte, a lány arca még csodálatosabb és sugárzóbb lett, karcsú, rugalmas, szarvasbőrbe öltözött teste még kívánatosabb, amint táncuk ősi ritmusa magával ragadja. Aznap éjszaka valami nagyon erős, nagyon igaz történt közöttük.
Más táncosok kimerülten összerogytak. A medvetánc vezetője odalépett hozzájuk, körbejárta őket, megdörgölte őket ráspolyával, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, megakadályozza, hogy betegség támadja meg őket. Samson és Eva áttáncolták az éjszakát, s amikor napfelkeltekor lelassult, majd teljesen abbamaradt a ráspolyozás és éneklés, társaik a hajukba fehér agyagot dörzsöltek be, elismerve bátorságukat és erejüket.
Délután ünnepséget tartottak, s noha bőségesen ettek és boldogok voltak, Eva korán hazament lepihenni favázas házába, és Samson is hamarosan visszavonult sátrába. Késő éjszaka, amikor a táborhelyek elcsöndesedtek és csak az éji neszek hallatszottak, Samson fölkelt, félredobta takaróit és ellovagolt Eva Pavisook favázas házához.
A csőrfuvola ismét azt dalolta, hogy „Eee-va... Eeeva... Eee-va Pa-vi-sook... Gye-ee-ee-re ki!... Gye-ee-eere ki!... Sze-reet-lek!”
S akkor halkan, akár egy őzsuta, hálóinge fölé takarót dobva, Eva kijött hozzá a favázas ház ajtaján. Kézen fogta.
- Férfi vagy, Samson - mondta. - Tégy úgy, ahogy egy férfinak tennie kell. Ha el akarsz menni Cortezba, egyszer majd bemehetünk oda. Nem számit. Ha úgy érzed, szerencsejátékot kell játszanod, akkor csak játsszál - s még az is lehet, hogy lesznek birkáink és marháink és házunk.
Együtt ellovagoltak a medvetánc karám közelében felvert sátrához, s ott Samson iszonyú erejét és kínzó vágyát meghazudtoló váratlan gyöngédséggel levette a takarót Eva válláról, lefejtette róla a hálóinget és feleségévé tette. Reggel pedig szégyenlősen és boldogan együtt léptek ki a ragyogó verőfénybe. Eva egy tábori tűzhelyen elkészítette Samson reggelijét és ebből a Nép valamennyi ott levő tagja megtudta, hogy Eva Pavisook és Samson Posey összeházasodtak...

 

- Posey! - hallotta a kiáltást... és Samsont, aki kétségbeesetten próbált megkapaszkodni Eva álomképébe, kirángatták ábrándozásából. - Posey! - Az a tiszt szólt rá, aki azokat a furcsa képeket mutogatta.
- Valami nehézsége van? - kérdezte.
- Igen - vallotta meg szomorúan Samson. - Nem tudok írni.

 

11.

A devonshire-i sziklán a nagy semmi tárult Reisman elé, mintha a világ peremére ért volna. Ez a perem felfelé ívelt, azután kilendült a ködgörgető tenger fölé, s leereszkedett az alanti keskeny part menti sávig. Reisman átvágta magát a sűrű rekettyésen, amely a tavaszt várva belemélyesztette gyökereit a köves talajba, szívósan ellenállt a behatolónak, ágaival utánakapott, s akár egy mezőnyi félig élő, félig holt esdeklő, csak az erélyes rúgásoknak engedett. Régi szokása volt ez Reismannek: úgy érezte, nem tehet mást, be kell cserkésznie a területet, ismernie kell az összes be- és kijáratot mielőtt belép egy helyre vagy egy városba, vagy éppenséggel nekifog egy probléma megoldásának.
A La Manche-csatornán túl ott lapultak a németek az európai erődjükben, oly közel, hogy szinte szabad szemmel láthatta őket, ha fölszállt a köd. Reisman kényelmetlenül, kínosan érezte magát pusztán a gondolattól is, hogy ennyire közel vannak egymáshoz.
A szél kutyaugatást sodort felé. Amint lenézett a szikla alatti partszakaszra, hatalmas kutyát pillantott meg. Fel-alá rohangált a fövényen, közben meg néha belevetette magát a tajtékos vízbe, de nyomban vissza is éviekéit. Egy nőt is látott - parányi, magányos, a távolba vesző alakot, nagy kabátban és a szélben lobogó sálba burkolózott, hosszasan nézett ki a víztükörre, azután elindult, ismét megállt, ismét kinézett a vízre, ügyet sem vetett a kutyára, pedig az újra meg újra odarohant hozzá, sőt fel is ugrált rá, s mintegy incselkedve meg-megiramodott, majd visszatért hozzá.
Reisman szemmel követte őket, amíg bele nem vesztek a sziklába, nyilván rátértek a tengerpartról felfelé vezető egyik ösvényre. Azután ő is hátat fordított a tengernek és átvágva a rekettyésen, visszatért az útra, ahol a dzsipjét hagyta.
Stokes Manor csak egy ugrásnyira volt kocsin. A faluban útba igazították, s ő akkor állt meg, hogy felderítse a környéket, amikor megpillantotta a sűrű liget lombjai fölött meredező kéményeket.
Reisman odaért a magas vaskapuhoz. Kiderült, hogy lánccal, lakattal van lezárva. Hiába rángatta a lakatot, hiába kiáltozott és nyomta a dzsip kürtjét. Úgy látszott, teremtett lélek sem tartózkodik az egész környéken. Benyúlt a dzsipbe, előhúzta a 45-ösét, néhány lépés távolságból gondosan célzott, azután megremegtetve a táj kora reggeli szürke csöndjét, szétlőtte a láncot és a zárat.
A házhoz érve újra csak nem kapott választ hosszas csöngetésére, dörömbölésére és kiáltozására. Ezúttal azonban habozott, használja-e ismét a pisztolyát. Egy lánc meg egy lakat szétlövése egy dolog, de egészen más a bejárati ajtó zármechanizmusának és vastag fatábláinak a szétrombolása - ezt már alaposan meg kell gondolni. Régi, sötét fényű, gyönyörű ajtó volt: a tölgyfa lapokat szögfejekkel verték ki. Vagy két-háromszáz esztendeje illeszthették a helyére. Reisman sok ehhez hasonló házban járt, amióta megérkezett Nagy-Britanniába, így azután már nem érzett megpillantásukkor olyan tiszteletteljes elfogódottságot, mint a legelső alkalomkor. De mégiscsak olyan hely volt ez, amilyenről kisfiú korában álmodozott, palotának vagy kastélynak nevezte és finom dámákkal meg urakkal, hercegekkel és hercegnőkkel, királynőkkel és királyokkal népesítette be, akár a filmeken.
Helyi kőből épült, hatalmas ház volt, gótikus ívekkel, osztásos, ólmozott ablakokkal. Körbejárta a házat a murvás kocsibehajtón. Az épület háta mögött gaz lepte pázsitos térségek, nyíratlan élősövények, fák és virágágyások húzódtak. Láthatóan évek óta nem gondozta őket senki. Az egész helyet tragédia légköre lengte be, mintha lakója hirtelen meghalt volna, és aki rajta kívül még ismerte a házat, az is elutazott volna, hogy elfelejtse örökre. Vagy negyven lépéssel a ház hátsó oldalától emelkedett a meredeken a tengerbe hulló szikla fel. Onnan, ahol Reisman a kocsibehajtón állt, tisztán hallhatta a köveket ostromló hullámverés csobbanásait.
De nem maga az épület keltette fel leginkább Reisman figyelmét, hanem a birtok magánterületéhez tartozó sok hektárnyi dombos vidék és sűrű erdőség. Esze ágában sem volt, hogy foglyait egy régi angol kastély kényelmes szobáiba kvártélyozza be.
Egy tölgyes, égerfás, diófás liget tágas tisztásán talált végre megfelelő helyet, ahová - úgy vélte - cölöpkerítést húzhatna. A fák eltakarnák a főépületből, a birtok többi részéből vagy akár a távoli útról kíváncsiskodók pillantásai elől. Teljes titok övezné, mi folyik ezen a helyen és kik ütöttek tábort itt.
Elhatározta, hogy még egyszer megpróbálkozik a főépülettel, mielőtt visszatérne Stokesmouth-ba. Majd megmondja a jegyzőnek, hogy dacára aznap reggeli közlésének, szemmel láthatóan senki sem tartózkodik a Stokes Manorban.
De amikor ezúttal megnyomta a csengőt, kutyaugatást hallott az épületből, s végül kinyílt a tölgyfa ajtó. Fiatal nő jelent meg az ajtónyílásban, de úgy tartotta a kilincset, hogy akár gyorsan újra be is csaphassa az ajtót. Derekával egymagasságban egy vicsorgó dobermann pofája jelent meg; a kutya mindenképpen ki akart furakodni a nő és az ajtófélfa közötti résen. Reisman megragadta 45-öse markolatát, amelyet még a kapunál a kabátzsebébe süllyesztett.
- Mit kíván? - kérdezte bizalmatlanul a nő.
Reisman fölismerte azt a nőt, akit távolról látott a tengerparton. Még nem volt ideje levetni a kabátját vagy a sálját. A százados látott már elég ilyen kabátot életében - a háború előtt fiatal nácikon Németországban, azután meg halott német tiszteken.
- Miss Strathallan? - kérdezte. - Azt hittem, senki sincsen idehaza. Az előbb nem hallott engem?
- Igen, én vagyok Lady Margot - felelte a nő. - Nem, nem hallottam magát. Éppen most érkeztem haza. Kicsoda maga és mit akar? Hogy került be?
Viselkedése - emberi nyelvre lefordítva - pontosan megfelelt a vicsorgó kutyáénak. Az eb fogát csattogtatva lódult a férfi felé, csak az tartotta vissza, hogy gazdája megrántotta a nyakörvét és lábbal félrenyomta a nyitott ajtóból.
- Milyen sorrendben kíván választ a kérdéseire, Miss Strathallan? - kérdezte Reisman.
- Lenne szíves Lady Margóinak szólítani - utasította rendre a nő. - Azonkívül semmi oka, hogy gorombáskodjék... - Gyors pillantást vetett rá, meglátta a vállán a csíkokat, mire hozzátette: - ...százados.
- Akkor a nevemmel kezdem, úgy gondolom, így ildomos Nevem John Reisman. Az ön apja engedélyt adott szervezetemnek, hogy kiképezzek itt egy osztagot...
- Nem az apám él itt, hanem én - szakította félbe a nő.
- Tisztában voltam ezzel, Miss Strathallan...
- Már megmondtam, hogy engem Lady Margóinak kell szólítani!
Reisman alaposabban szemügyre vette. Sápadt, púderes arcú, vörösesbarna hajú, karcsú lány. Annyi biztos, hogy ha van is benne erő, az nem gyökerezik nagyon mélyen. Az a fajta volt, aki valakinek, valaminek, bárkinek nagy erővel ellenállna, soha meg nem hajolna, de végül eltörne.
- Akkor hát, Lady Margot - mondta -, az engedélyt Sir Howard Stokes Strathallan tábornok adta meg. Minden illetékes hely jóváhagyta, s nyomatékosan fölhívták a figyelmünket arra, hogy ön itt lakik. A házát semmilyen formában nem fogjuk igénybe venni, csak a terep egy elkerített részét kérjük.
- Hogy került be ide?
- A főkapun át.
- Az le volt láncolva és lakatolva.
- Szétment a kezemben - felelte Reisman. - Háborús termék... egyszerűen már nem tudnak olyan holmikat gyártani, mint azelőtt. - Szeme vissza-visszatért a lány kabátjára. - Pompás kabátot hord - jegyezte meg. - Kissé nagy, de csinos. Remek viselet, ha az ember lápokban és más effajta helyeken csavarog. Sajátkezűleg organizálta?
- Ehhez magának semmi köze sincsen, százados - vágott vissza a lány. - Otromba kísérletére, hogy humoros legyen, csakis ez a jelző illik: otromba. Csöppet sem szórakoztat, és hálás lennék, ha most távozna.
- Talán elölről kezdhetnénk mindent, Lady Margot? - kérdezte Reisman. - Beszéljünk komolyan... az ön édesapja rendelkezésünkre bocsátotta a Stokes-uradalmat, hogy kiképezzünk itt egy kis létszámú egységet. Ami azt illeti, amerikaiakat... nyilván ön is hallott arról, hogy az önök oldalán beléptünk a háborúba?
- Szóval ez hatalmazza fel magát arra, hogy gorombáskodjék velem?
A lány nyilván lazított a szorításán a kutya nyakörvén, mert a dobermann csaholva előrelendült és a lány csak ereje megfeszítésével tudta visszatartani.
- Hálás lennék, ha megszabadulna a barátjától - mondta Reisman. - Talán könnyebben szót érthetnénk e figyelemelterelő mozzanat kikapcsolásával. Ha goromba voltam, elnézést kérek, írja annak a számlájára, hogy fáradt és tudatlan vagyok.
- Közölje velem pontosan, mit kíván a Stokes-uradalomtól... és éntőlem.
- Öntől semmi egyebet, csak a jóindulatát - válaszolta Reisman -, továbbá... s engedje meg, hogy ezt nyomatékosan hangsúlyozzam... feltétlen titoktartást. Feltétlenül titokban kell tartani jelenlétünket. Senki sem tudhat róla.
Ezután vázolta nagyjából hány katonát kíván odahozni; hogy a földeken át járművekkel fognak közlekedni; hogy az erdei tisztáson bizonyos építkezések folynak majd, saját villanyvezetéket húznak, konyháról, étkezőről és tisztálkodási helyiségről pedig maguk gondoskodnak.
- Mindennemű kárt, amelyet tulajdonában okozunk, kijavítunk, vagy ha ez nem lehetséges, kártérítést fizetünk - biztosította a lányt. - De van még valami... embereimnek szigorú parancsba adom, hogy nem léphetnek be az ön házába. Arra is meg kell kérnem, hogy ön se közelítsen ahhoz a területhez, ahol letáborozunk. Elég messze esik a főépülettől, ezért úgy gondolom, nem okoz nehézséget önnek, hogy elkerülje, ha sétára lenne kedve.
- Vészjóslóan hangzik - jegyezte meg a lány.
- Tulajdonképpen nem is - vetette oda könnyedén Reisman. - Egyszerűen csak szükséges. Szeretném, ha a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okoznánk önnek. Semmilyen formában nem háborgatnánk önt, sőt bizonyos vagyok, az is elintézhető lenne, hogy soronkívüli fejadagokat kapjunk, amelyeket megosztanánk önnel és alkalmazottaival... olyasmiket, amikhez az utóbbi időben itt nemigen juthattak hozzá. Ez lenne a legkevesebb, amivel viszonozhatnánk előzékenységét, hogy beletörődik jelenlétünkbe.
- Ne játssza meg az ostobát, százados - szólt rá dühösen a lány. - Ön is tökéletesen tisztában van azzal, hogy semmiféle alkalmazottain! sincsenek. Mindenki bevonult katonának vagy elment a gyárakba vagy valami más istenverte ostoba helyre - hál' istennek megszabadultam tőlük! Nem vagyok én gyerek, hogy cukorka, cigaretta vagy kávé ígérgetésével meg tudjon nyerni magának. Ez a magukfélék egyik leghitványabb tulajdonsága.
Reisman visszaindult a dzsiphez, s csak úgy maga elé mormogta: - Úristen, lady, most aztán bekapta a horgot! - Azután hangosabban, hogy a lány biztosan meghallja, még hozzátette: - Vasárnap verünk tábort.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A PISZKOS TIZENKETTŐ

 

1.

A gépkocsioszlop 1944. március 5-én, vasárnap kora reggel hagyta el a marston-tyne-i katonai börtönt.
Victor Franko egy szögesdróttal, deszkával és egy hatalmas ládával megrakott Studebakert vezetett. Mellette Bowren tizedes ült, ölében géppisztollyal, csípőjén 45-ös pisztollyal. A teherkocsi hátulsó részén hasonlóképpen felfegyverzett őr helyezkedett el.
Frankóé volt a konvoj éljárműve, s Bowren állandóan ordítozott vele, hogy lassabban, nem kell rohanni. Az, hogy pedált érzett a lába alatt, kormányt markolhatott, kielégíthette vágyát, hogy mozogjon, repüljön, kiszabaduljon és el, el innen - mindez olyan boldogsággal töltötte el, amelyről azt hitte, csak egy nő vagy a teljes szabadság hozhatná meg neki. Amikor a vidéki utakon gyalogló vagy bicikliző nők mellett hajtott el, dudált, ordítozott és füttyengetett nekik, amíg Bowren rá nem szólt, hogy ha ez még egyszer megtörténik, át fogja adni a kormányt egy másik fogolynak.
Franko nagyjából tisztában volt azzal, ki és mi van minden egyes kocsin. Valamennyi rab és őr részt vett a rakodásban, ő pedig gondosan elraktározta a fejében mindazt, amit látott, hátha még szüksége lesz rá. A mögötte haladó kocsit Sawyer vezette; mindössze egyetlen őr ült mellette a fülkében, a kocsi rakománya pedig szögesdrót, cölöp, deszka, továbbá kantinfelszerelés, valamint néhány üzemanyaghordó és élelmiszer volt. A chicagói polyák - Joe Slaw vagy Ski - vezette a harmadik teherkocsit, a fülkében mellette Morgan ült, egy katonai rendőr pedig a rakodótérben kuporgott, ahová építőszerszámokat, kiképzőfelszerelést, fegyvereket és lőszert halmoztak fel.
Pinkley - micsoda név! - az a vermonti vagy New Hamsphire-i vagy más efféle helyről szalasztott kétbalkezes tanyasi bunkó volt a negyedik kocsi pilótája, amely a csapat többi tagját, az őröket és a zsákjaikat hozta. A hátvédet - nyilván ott töltötte egész idejét - a besúgó százados alkotta a viztartály-pótkocsit vontató dzsipjében, amelyet a nigger vezetett. Franko úgy gondolta, a parancsnok azért hozta magával a niggert, hogy az legyen a tisztiszolgája, és bárhová kerülnek, ő végezze el a szar munkát.

 

Bowren tizedes is örült, hogy útnak indultak. Megszabadult a börtönszolgálattól, amelyért sohasem törte magát, mert utálta. A géppisztolyt látszólag hanyagul tartotta az ölében, de azért kibiztosította és a csövét szempillantás alatt Franko hasába fúrhatta volna, ha a szükség úgy hozná. Jó ötlet volt a parancsnoktól, hogy a puskákat és karabélyokat a nagyobb tűzerejű géppisztolyokra cseréltette ki. Az új parancsnok különben is oké. Fura és brutális szerzet, de érti a dolgát, tudja, hogyan kell nekifogni - jóllehet Bowren még ha engedélyezve lett volna, akkor sem tudta volna a nagyesküt letenni arra, hogy voltaképpen mi is ez a dolog. Az indulás előtti nap eligazításra összehívták az őrszemélyzetet: Bowrent és a hat katonai rendőrt. Azután ott volt a százados meg a fuser Morgan, és a százados részletesen elmagyarázott mindent, kivéve azt, hogy mi a célja az egész hókuszpókusznak.
- Valamennyiüknek két feladata van - közölte velük. - Először is gondoskodnak arról, hogy egyetlen fogoly se lóghasson meg, és hogy pontosan úgy hajtsák végre a parancsokat, ahogyan én megkívánom. A második feladatuk az, hogy segítenek nekem a kiképzésükben. Ki fogjuk dolgozni a szolgálati beosztást, mégpedig úgy, hogy maguk közül néhányan mindig őrségben lesznek, mások pedig velem dolgoznak. A kiképzés néhány szakaszán maguk is keresztülmennek, mintha újoncok lennének, de később meredekebb dolgok jönnek. Például az ejtőernyős ugrás gyakorlása. Ebben, ha úgy tetszik, részt vehetnek, de ez egyikük számára sem kötelező.
Körülállták az asztalt, amelyre Reisman kiteregette a kiképzési terep térképét; ezen fel voltak tüntetve a környező vidékek és városok is. Megmutatta nekik a vázlatrajzait, milyen szögesdrót kerítést, őrtornyokat akar építtetni, és megbeszélte velük az egyszerű fakaszárnya tervét is. Ami pedig az ellátmányigénylést illeti, a parancsnoknak minden jel szerint abszolút elsőbbsége volt a hadseregen belül. Mindent megkapott, amit csak igényelt. Egy-két holmi kivételével, amelyet akkor hozatnak el, amikor szükség lesz rá, önálló, önellátó, tehergépkocsis alakulat voltak, még kis tábori áramfejlesztőt és tábori konyhát is vittek magukkal, sőt vízforraló berendezést is, amelyet majd a laktanyába szerelnek be a hevenyészve összetákolt mosdó, zuhanyozó és mosoda ellátására.
A százados utolsó közlendői így hangzottak: - Senkinek sem mondhatják el, mi a dolguk. Befogják a szájukat. Nem kérdezhetik a foglyokat semmiről, amit tőlem hallanak és amiről azt mondom nekik, hogy az őrségnek semmi köze hozzá. Ha meghallanak vagy meglátnak bármit, ami elárulhatja, hogy mivel is foglalkozunk ott, hozzám fordulnak és velem közlik észrevételüket - senki másnak egy szót sem. Ha valamelyik fogoly elköp valamit maguknak vagy bárki másnak, azonnal jelentik nekem.