Utószó

1959 nya­rán Heming­way negye­dik (utolsó) feles­gé­vel, Mary Welsh­sel hosszú „érzel­mes uta­zást” tesz Spa­nyol­or­szág­ban. Két kurta „pró­ba­út­tól” elte­kintve, a pol­gár­há­ború óta nem járt itt; tar­tott a ható­sá­gok­tól, kötötte a foga­dalma, hogy amíg bará­tai bör­tön­ben ülnek, ő nem teszi be a lábát Franco tábor­nok orszá­gába; fia­tal­kori emlé­kei von­zot­ták is, meg taszí­tot­ták is. De nagyon sze­reti Spa­nyol­or­szá­got; ért­hető, hogy szinte lám­pa­lá­zas. Tudja azon­ban, hogy tar­to­zik magá­nak ezzel az úttal.

Még az első röp­ki­rán­du­lá­son, 1953-ban hozta össze írói jó sze­ren­cséje Anto­nio Ordóñez zel, az akkor huszon­egy éves mata­dor­ral. Ordóñez­nek már az apja, Caye­tano is bika­vi­a­dor volt; Heming­way magasz­taló sza­vak­kal emlé­ke­zik meg róla a Halál dél­után-ban. Az író a „régi nagyok”, ifjú­sága híres mata­do­ra­i­nak rein­kar­ná­ci­ó­ját látja a kar­csú, szo­bor­sze­rűen szép, haj­lé­kony testű és biz­tos kezű, vak­me­rőn és szen­ve­dé­lye­sen vívó fia­tal­em­ber­ben – óri­ás­nak a bika­vi­a­dal korcs, cir­ku­szi jele­né­ben. Heming­way nem tud ellen­állni a csá­bí­tás­nak: újra rákap a bika­vi­a­dalra.

Vég­tére is ez a „leg­he­ming­wayibb” sport mind ( közül – show-busi­ness, cir­kusz és rítus meg dráma egy­szerre. Az író szá­mára pedig még élet modell is.

Elfo­gadja hát a Life című, nagy pél­dány­számú ame­ri­kai képes heti­lap fel­ké­ré­sét, hogy írjon ripor­tot vagy cik­ket a spa­nyol­or­szági bika­vi­a­da­lok­ról – foly­tassa mint­egy a Halál dél­után-t, mutassa be az olva­sók­nak, hogy ma, 1959-ben hol tart a bika­vi­a­dal sportja. Az idő­pont, az 1959-es idény azért ígér­ke­zett külö­nös­képp alkal­mas­nak a kirán­du­lásra és a cikk írásra egy­aránt, mert a fia­tal Anto­nio Ordóñez ezen a nyá­ron indult harcba a dicső­sé­gért: pár­vi­a­dalra hívta ki sógo­rát, Luis Miguel Domin­gu­ínt, aki bár hat évvel volt csak idő­sebb Anto­ni­ó­nál, mégis bronz­szobra állt már a saját bir­toka udva­rán, és olyan nagy sztár volt, annyi pénzt kere­sett a bikák­kal, hogy már esz­ten­dők óta vissza­vo­nult éle­tet élt. Kivé­te­les alka­lom tehát, hogy ismét leszáll az aré­nába meg­vé­deni rang­ját az ifjú trón­kö­ve­te­lő­vel szem­ben – aki ráadá­sul a húgá­nak a férje. Igazi dráma készü­lő­dik tehát a spa­nyol aré­nák­ban, Heming­way­nek való hely­ze­tek sora. Mel­les­leg: Luis Miguel is régi jó isme­rőse volt az író­nak. Tudta hát Heming­way azt is, hogy a drá­mai ese­mény­so­ro­zat igazi ren­de­zője nem a sors, nem is a fel­for­ró­sodó szen­ve­dély és becs­vágy – hanem marok­nyi mene­dzser, a bika­te­nyé­sze­tek és vívó­po­ron­dok igazi urai, akik azért talál­ták ki Anto­nio és Luis Miguel vetél­ke­dé­sét, mert ennél kisebb szen­zá­ci­ó­ért már nem­igen fizeti ki a közön­ség az aré­nák bor­sos hely­árait.

Hiába volt azon­ban közön­ség­csa­lo­gató ren­de­zői ötlet csu­pán a ket­te­jük vetél­ke­dése, a harc is meg a bikák is iga­ziak vol­tak, igazi volt a veszély is, ami­nek kitet­ték magu­kat, és eköz­ben a fel­for­ró­sodó szen­ve­dé­lyek is egyre való­sá­go­sab­bak let­tek. Mano a manó-k – pár­har­cok, közös fel­lé­pé­sek – hosszú soro­zata követ­ke­zett, feriá-ról feriá-ra végig­vív­ják Spa­nyol­or­szág min­den híres aré­ná­ját, és egyre elke­se­re­det­tebb vak­me­rő­ség­gel pró­bál­nak meg túl­tenni egy­má­son.

Heming­way Ordóñez csa­pa­tá­val járja a forró, nyári ország­uta­kat; részt vesz az éle­tük­ben, a mata­dor öltöz­te­té­sé­nek szent szer­tar­tá­sán, a via­dal utáni nagy, fel­sza­ba­dult vacso­rá­kon, ott van, ami­kor a biká­kat válo­gat­ják, a kar­do­kat köszö­rü­lik, és az orvos­sal együtt érke­zik futva a kötö­ző­helyre, ha a bika szarva egy óvat­lan pil­la­nat­ban a mata­dor lágyé­kába fúró­dik. Újra ripor­ter lett, mint volt kezdő író korá­ban, ami­kor a Toronto Star-t tudó­sí­totta az első világ­há­ború utáni Euró­pá­ból; akkor ismer­ke­dett meg a bika­vi­a­dal­lal is. Most újra hagyja magát elra­gad­tatni a bika­vi­a­dal mito­ló­gi­á­já­tól (amit ő írt meg annak ide­jén), és lát­ha­tó­lag élve­ze­tét leli szak­ér­telme csil­log­ta­tá­sá­ban, elme­rül a baj­tár­si­as­ság, a fér­fi­ba­rát­sá­gok tit­kolt érzel­mes­sé­gé­ben, az állandó élet­ve­szély mámo­ros fel­fo­ko­zott­sá­gá­ban, miköz­ben sze­re­tet­tel­je­sen régi emlé­ke­ket idéz­get – csupa öröm szá­mára az írás, szó­ra­ko­zás ripor­tot írni ked­ves bará­ta­i­ról, ked­ves témá­i­ról, hiszen vol­ta­képp afféle kis kata­ló­gust szer­keszt, mint­egy utol­jára még egy­szer bemu­tatja az életmű leg­jel­leg­ze­te­sebb témáit.

Ez volt ugyanis élete utolsó mun­kája: a két bika­vi­a­dor vetél­ke­dé­sé­nek laza szer­ke­zetű tör­té­nete, a Life 1960 szep­tem­beri szá­ma­i­ban meg­je­lent Veszé­lyes nyár. Vol­ta­képp egé­szen ezt sem fejezte be; meg­szer­kesz­teni nem volt már se kedve, se ideje – 1961. július 2-án öngyil­kos lett.

A köny­vet – mai for­má­já­ban – a soro­za­tos pár­vi­a­da­lok foko­zódó haj­szája, a mind elke­rül­he­tet­le­nebb­nek lát­szó tra­gé­dia elő­ér­zete élteti. Isten­kí­sér­tés, amit a két bika­vi­a­dor művel – egyre meré­szebb mutat­vá­nyok­kal igye­kez­nek felül­múlni egy­mást. A könyv közepe táján már tud­juk, hogy nem vég­ződ­het jól ez a vetél­ke­dés; vala­me­lyi­kük bizo­nyo­san raj­ta­veszt. Heming­way pedig min­den sorá­val azt sugallja, hogy nem­csak a bika­vi­a­dal, hanem az élet logi­kája is ezt dik­tálja. A vég­ki­fej­le­tet azon­ban egyre kés­lel­teti; egy-két moz­du­lat­tal kis novel­lákká ala­kí­tott hely­zet­le­írá­sok­kal, a szö­vegbe könnyű kéz­zel befű­zött emlék­fosz­lá­nyok­kal. Az egész mű leg­in­kább a fia­tal Heming­way riport­ja­ira – riport­no­vel­lá­ira – emlé­kez­tet; leg­jobb lap­jain ugyan­az­zal az ele­gáns szűk­sza­vú­ság­gal, tom­pí­tott, tit­kolt drá­ma­i­ság­gal dol­go­zik. A bika­vi­a­dal jele­ne­teit, ritu­á­lis ele­meit hosszan rész­le­tező érzék­le­tes és szen­ve­dé­lyes „tech­ni­kai” leírá­sok után már nem is szük­sé­ges érzel­me­ket idéz­nie, elég szinte csak a puszta köz­lés is, hogy az olvasó, ha addig áten­gedte magát a szö­veg sod­rá­nak, szinte a tulaj­don zsi­ge­re­i­ben érezte a bika fekete szar­vá­nak döfé­sét.

Csak alig-alig lazább a szö­veg, mint a híres „lecsa­vart lángú” novel­lák­ban. Ami­kor pedig végül csak­ugyan bekö­vet­ke­zik a tra­gé­dia, és hősünk súlyos sebet kap az aré­ná­ban, ismét isme­rős han­got hal­lunk; a regé­nyek vissza­foj­tott érzel­mes­ség­től drá­mai, meg­ren­dült hang­ját. Ott áll a fel­ök­lelt Luis Miguel beteg­ágya mel­lett a regény­író és a vetély­társ, aki dia­da­lá­ban is tudja, hogy előbb vagy utóbb ő is ide­ke­rül, mert ez a bika­vi­a­do­rok közös sorsa. Luis Miguel pedig már nem láza­do­zik a sorsa ellen, elfo­gadja, hogy legyő­ze­tett, és már nem is vetély­tár­sak többé, hiszen ők csak betel­je­sí­tet­ték azt, ami előre meg volt írva, egyi­kük sem tehe­tett más­képp, azt tet­ték, amit a bika­vi­a­dal drá­má­já­nak sza­bá­lyai paran­csol­tak. Nincs is már harag köz­tük, csak baj­tár­si­as­ság és egy kis szo­mo­rú­ság, hogy ennyire kiszol­gál­ta­tott az ember (saját magá­nak), hogy ennyire véd­te­len, így ér véget a Veszé­lyes nyár, sze­mer­nyi biza­ko­dás­sal az író hang­já­ban.

Heming­way ripor­teri csúcs­for­má­já­ban van, ami­kor a Veszé­lyes nyár-t írja, írói pályája a zeni­ten. 1953-ban Puli­tzer-díj át kapott Az öreg halász és a ten­ger-ért (amely mel­les­leg szin­tén a Life-ban jelent meg; külön­szá­mot szen­telt neki a szer­kesz­tő­ség – meg­le­het, ennek az emléke motosz­kál „az agyuk­ban, ami­kor a bika­vi­a­dal-ripor­tot meg­ren­de­lik), aztán 1954-ben elnyerte az iro­dalmi Nobel-díjat is. Nincs ekkor nála nép­sze­rűbb író Ame­ri­ká­ban, és nincs a vilá­gon nála nép­sze­rűbb ame­ri­kai író. Talán hihe­tet­le­nül is hang­zik ma már, de Heming­way sikere, köz­is­mert­sége a film­sztá­ro­ké­val vetek­szik – és ő maga is sok­szor való­ban film­sztár­ként visel­ke­dik; per­sze soha éle­té­ben nem vol­tak ide­ge­nek tőle a szín­pa­dias pózok. A Veszé­lyes nyár sze­mé­lyes, kitá­rul­kozó olda­lain sem sze­rény­ke­dik fölös­le­ge­sen – élvezi a hír­ne­vet, a sikert, amely min­den lépé­sét kíséri, öröm­mel pózol a maga sze­mé­lye köré kere­kí­tett legenda sze­re­pe­i­ben, ame­lyet eze­ken a lapo­kon is gon­do­san csi­szol­gat. Élvezi a pénzt, sze­reti köl­teni, és úgy érzi, min­denre képes, író­i­lag, tes­ti­leg mit sem öre­ge­dett, ereje tel­jé­ben van. Épp a Veszé­lyes nyár ese­mé­nyei köz­ben ünne­peli a hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját; el is dicsek­szik vele, hogy észre sem vette volna, hogy betöl­tötte a hato­dik évti­ze­det is, ha Mary olyan lár­más, nagy par­tyt nem ren­dez a tisz­te­le­tére. A szü­le­tés­napi mulat­ság nagy szen­zá­ci­ója egy ván­dor cél­lö­völde, amit neje az alka­lomra kibé­relt a szá­mára; Heming­way habo­zás nél­kül fogja a pus­kát, és célba lő az Anto­nio szá­já­ban tar­tott ciga­ret­ta­pa­ra­zsára – így mulat egy mata­dor és barátja, az írók mata­dora. Foto­grá­fia is készül a nagy mutat­vány­ról; Heming­way három­szor lőtte el a para­zsat, míg­nem olyan rövid lett a csikk, hogy abba kel­lett hagyni a cél­lö­vé­sze­tet.

Az önarc­ké­pen tehát, amely a Veszé­lyes nyár lap­ja­i­ról reánk tekint, egy nagy erejű, nagy­evő és nagy­ivó, robusz­tus férfi lát­ható. Néha gya­nak­szik is az olvasó, hogy vajon nem a legen­dák Heming­waye állt-e modellt hozzá? Főleg, ha azt is tud­juk, hogy alig néhány hónap múlva, 1960 ápri­li­sá­ban, ami­kor a könyv szö­ve­gén dol­go­zik, az igazi Heming­way öngyil­kos akart lenni – akkor első ízben –, mert egy nap azon vette észre magát, hogy nem tud már írni, szét­es­nek a betűi, nem ural­ko­dik a tol­lán. Elvi­sel­he­tet­len pil­la­nat lehe­tett. Más for­rá­sok­ból az is tud­ható, hogy az 1959-es veszé­lyes spa­nyol nyá­ron az író már nagyon meg­gyö­törte a kör­nye­ze­tét – mono­má­ni­á­san gya­nakvó lett, azt gon­dolta, rákja van (ami rémü­let­tel töl­tötte el, amit viszont tit­kolt), foly­ton attól félt, hogy köve­tik, kém­ked­nek utána, a leg­jobb bará­ta­i­ban sem bízott már. Ret­tegve félt a halál­tól; ha figyel­me­sen olvas­suk, ez akár a könyv­ből is kikö­vet­kez­tet­hető. Lehet ez per­sze, akár utó­la­gos konst­ruk­ció is; nem tud­hat­juk bizo­nyo­san. Egy évvel a Life 1960. szep­tem­beri szá­ma­i­nak meg­je­le­nése után azon­ban már nem élt.

A Veszé­lyes nyár-t már nem fejezte be, elma­radt a húzás, tör­lés, tömö­rí­tés szo­ká­sos műve­lete; ere­jét vagy ked­vét vesztve, fél­be­hagyta a mun­kát. Óri­ási tömegű anya­got hal­mo­zott fel – alig­ha­nem kez­deni akart vele vala­mit, a tuda­tá­ban lehe­tett, hogy regény buj­kál benne, de már nem volt hozzá kitar­tása, hogy a nyo­mába ered­jen és fel­ku­tassa.

A Life ere­de­ti­leg 10 000 sza­vas (a mi szá­mí­tá­sunk sze­rint körül­be­lül két­í­ves) cik­ket ren­delt tőle; Heming­way a tizen­két­sze­re­sét szál­lí­totta. Nem bírta meg­ál­lí­tani a sza­vak ára­dá­sát. A szer­kesz­tő­ség meg­bí­zá­sá­ból A. E. Hotch­ner, a könyv egyik fur­csa han­gu­latú jele­ne­té­ben tor­re­á­dor­jel­mez­ben fel­buk­kanó „Hotch” látott neki a szer­kesz­tés-rövi­dí­tés mun­ká­já­nak. A mind­in­kább ked­ve­sze­gett író ekkor már csak benne bízott meg. Benne viszont vakon bízott; a vég­zett mun­kát még csak nem is ellen­őrizte. Meg­le­het, per­sze, hogy egy­sze­rűen csak nem érde­kelte • már. l így állt elő az a szö­veg, amely­ből aztán a szer­kesz­tő­ség kimet­szett annyit, amennyi három rész­let­ben már meg­je­len­he­tett volna a lap­ban.

Ez az „írás” ter­mé­sze­te­sen töre­déke csu­pán a tel­jes műnek (job­ban mondva: anyag­nak) – továbbá az egy­be­hangzó ame­ri­kai kri­ti­kusi véle­mé­nyék sze­rint csa­pongó, kusza és össze­füg­gés­te­len.

Hotch­ner rossz szer­kesz­tő­nek bizo­nyult.

A ter­ve­zett három rész­let­ből végül is kettő jelent meg – eze­ket ugyanis olyan eluta­sító vissz­hang fogadta, hogy a har­ma­dik rész­let köz­lé­sé­től már elte­kin­tett a szer­kesz­tő­ség. Huszon­hét évvel később, az írásmű mai vál­to­za­tát olvasva, meg­döb­bentő és ért­he­tet­len ez a dön­tés. Mai szem­mel hite­les és jó Heming­way-szö­veg­nek lát­juk a Veszé­lyes nyár-t. Maga­biz­tos, szu­ve­rén alko­tás­nak – bár­mily körül­mé­nyek között szü­le­tett légyen., Pedig maga Heming­way is sike­rü­let­len­nek tar­totta a Veszé­lyes nyár-t. Állí­tó­la­gos vég­ren­de­le­té­ben meg­til­totta, hogy könyv alak­ban meg­je­len­jék; így járt el vala­mennyi fél­be­ha­gyott vagy fél­re­tett művé­vel. Ki is maradt a Veszé­lyes nyár min­den gyűj­te­mény­ből, még a Life-ban meg­je­lent rész­let is. Csak a Heming­way-legenda része­ként élt a „tit­kos mű” mind­mos­ta­náig, gya­kor­la­ti­lag hoz­zá­fér­he­tet­le­nül, akár­csak a többi fiókba zárt Heming­way-mű – melyek per­sze idő­köz­ben mind (?) sorra meg­je­len­tek már. Sorra meg­je­len­tek, és sorra csa­ló­dást kel­tet­tek még az író híve­i­ben is. Úgy is mond­hat­nánk, sorra csak azt bizo­nyí­tot­ták, hogy szer­ző­jük jó okkal zárta ki őket az élet­mű­ből.

A Veszé­lyes nyár azon­ban úgy tet­szik, kivé­tel. A New York-i Scrib­ner’s kiadó szer­kesz­tő­i­nek kegye­le­tes mun­kája igazi Heming­way-művel aján­dé­ko­zott meg ben­nün­ket. Ter­mé­sze­te­sen min­den sora Don Ernes­tó­tól szár­ma­zik, de a tel­jes kéz­irat­nak, a szerző által össze­hor­dott „anyag­nak” csak körül­be­lül az egy­ötöde olvas­ható a tavaly meg­je­lent könyv­ben. Kivág­ták belőle a hosszú és nyil­ván fárasztó bika­vi­a­dal-leírá­sok zömét, kima­rad­tak a „kró­ni­kás” rész­le­tek is, vagyis az Anto­nio és Luis Miguel mel­lett fel­lépő többi tor­ero via­da­la­i­ról szóló beszá­mo­lók, ami fel­te­he­tő­leg szin­tén csak jót tett a könyv­nek. Meg­ma­radt viszont a két via­dor foly­ta­tó­la­gos pár­har­cá­nak foko­zódó feszült­ségű drá­mája, a szün­te­len élet­ve­szély tüzén sűrít­ménnyé párolt, meg­győ­zően heming­wayi han­gu­latú „fér­fias élet” és a némi­leg miti­kus szí­nek­ben meg­fes­tett, de csak annál hite­le­seb­ben heming­wayi önarc­kép.

A Veszé­lyes nyár nem iro­da­lom­tör­té­neti relik­via, hanem csak­ugyan Ernest Heming­way utolsó műve – napló, riport, esszé vagy novel­la­fü­zér –, amely csöp­pet sem mél­tat­lan a mes­ter­hez.

Bárt Ist­ván