11.

Jó volt már, hogy véget ért a mala­gái búcsú, és megint szép nyu­god­tan tölt­het­tük az időt a La Con­su­lá­ban. Estén­ként a via­dal után sétál­gat­tunk, néha hin­tóba ültünk, és elvi­tet­tük magun­kat a Mira­mar Hotelbe, amely­nek ten­gerre néző bárja meg tera­sza volt, zsú­folva nyári ven­dé­gek­kel, a város gaz­dag­ja­i­val, szen­ve­dé­lyes bika­vi­a­dal-járók­kal, mata­do­rok­kal, a rajon­gó­ik­kal, bika­vi­a­dal-ren­de­zők­kel, tenyész­tők­kel, újság­írók­kal, turis­ták­kal, beat­ni­kek­kel, min­den­féle nemű per­verz ala­kok­kal, isme­rő­sök­kel, jó bará­tok­kal, arisz­tok­ra­ták­kal, gya­nús figu­rák­kal, tan­geri csem­pé­szek­kel, ked­ves far­mer­nad­rá­gos fiúk­kal és lányok­kal meg nem olyan ked­ves embe­rek­kel is, akik azon­ban szin­tén far­mert hord­tak, régi bará­tok­kal, haj­dani régi bará­tok­kal, tar­há­sok­kal és álta­lá­ban min­den­féle fur­csa népek­kel. A nyo­mába se ért ugyan ez az élet a pamp­lo­nai szép, bár kissé fárasztó napok­nak, és meg­hit­ten kel­le­mes valen­ciai éle­tünk­nek sem, de azért ez sem volt érdek­te­len bizo­nyos érte­lem­ben. Én csak Cam­pañast ittam, amit a mixer egy vödör jég­ben tar­tott hide­gen a szá­momra a pult alatt, ami­kor pedig a tár­sal­gás hang­ereje elérte az állat­kerti madár­ház deci­bel­fo­kát, fel­ke­re­ked­tünk és lemen­tünk a teraszra, ahol a teli asz­ta­lok ten­ge­rig húzódó sorai közti par­ket­ten egy isme­rős fiú meg lány tán­colt. Mégis nagy meg­könnyeb­bü­lés volt, ami­kor véget ért, és óri­ási élve­zet, hogy végre nem jött már oda senki az ember­hez kér­de­zős­ködni vagy még inkább mesélni csupa olyas­mi­ről, amit az ember ugyan látott, de nem volt semmi kedve beszélni se róla, hát még elma­gya­rázni, hogyan is tör­tént a dolog.

Idő­köz­ben Anto­nio ki is jött a kór­ház­ból, Luis Miguel tanyá­jára húzó­dott vissza, hogy az ottani aré­ná­ban tré­nin­gez­zen. Sem­mit se hal­lot­tunk róla, csak azt tud­tuk, hogy augusz­tus 14-én tart­ják a követ­kező via­dalt, ha addigra Luis Miguel rend­be­jön, és hogy a via­dal előtt Anto­nio le fog jönni a La Con­su­lába edzeni.

Anto­nio három nap­pal a via­dal előtt buk­kant fel, egy barát­já­val, Igna­cio Ángu­ló­val, aki vele körül­be­lül egy­korú, ked­ves, baszk fia­tal­em­ber volt, és akit Nat­chó­nak szó­lí­tot­tunk. Anto­nio azt mondta, hogy a lába már rend­ben van, a régi for­ra­dásba kapott új seb azon­ban las­sab­ban gyó­gyult a szo­ká­sos­nál. Már alig várta a követ­kező mano a manó-t Luis Migu­el­lel, de köz­ben gon­dolni se sze­re­tett rá, sőt egy­ál­ta­lán bika­vi­a­dalra se, és nem is akart beszélni se róla. Emlé­ke­zett rá, hogy a valen­ciai via­dal előtt milyen jót tett neki az az egy nap a ten­ger­par­ton, így aztán ott foly­tat­tuk, ahol abba­hagy­tuk. A vidám, gond­ta­lan ebé­de­lé­sek, hosszú, kel­le­mes vacso­rá­zá­sok meg a nagy uta­zá­sok utáni jó alvá­sok köz­ben pedig egy­szer csak eljött a via­dal elő­es­téje. Egyet­len szó­val sem emlí­tette senki a via­dalt, amíg Anto­nio ki nem mondta: – Hol­nap a szál­lo­dá­ban fogok átöl­tözni, benn a város­ban.

A leg­na­gyobb via­da­lok egyike volt, amit lát­tam; Luis Miguel és Anto­nio is úgy készült rá, mint élete leg­ko­mo­lyabb pil­la­na­tára. Luis Miguel túl volt a súlyos valen­ciai seben, és az a seb, meg hogy milyen sze­ren­csés seb volt, vissza­adta az önbi­zal­mát, amit Anto­nio bámu­la­tos töké­lye, támadó kedve és orosz­lán­bá­tor­sága meg­ren­dí­tett. Ami­kor a Palma de Mal­lorca-i bika fel­ök­lelte Anto­niót, bebi­zo­nyo­so­dott, hogy ő sem sért­he­tet­len, továbbá sze­ren­csére nem látta, mit művelt Anto­nio a valen­ciai via­da­lon az utolsó biká­já­val. Ha látta volna, nem hiszem, hogy valaha is ki akar állni ellene még egy­szer. Pénzre már nem volt szük­sége Luis Migu­el­nek, bár nagyon sze­rette, meg azt is, amit venni lehe­tett rajta. Ennél azon­ban és min­den egyéb­nél fon­to­sabb volt szá­mára a tudat, hogy ő a leg­na­gyobb élő mata­dor. Bár akkor már nem ő volt a leg­na­gyobb, csak a máso­dik leg­na­gyobb, aznap csak­ugyan nagyon nagyot ala­kí­tott.

Anto­nio ugyan­olyan maga­biz­to­san jelent meg a via­da­lon, mint ami­lyen Valen­ci­á­ban volt. Ami Mal­lor­cá­ban tör­tént, neki nem szá­mí­tott. Volt egy kis gik­szer, amit azon­ban nem kívánt meg­vi­tatni velem, mivel amúgy se for­dul elő töb­bet ilyesmi. Rég­óta meg volt már győ­ződve róla, hogy ő jobb mata­dor Luis Miguel­nél. Utol­jára Valen­ci­á­ban is bebi­zo­nyí­totta, és már alig várta, hogy most újra bebi­zo­nyítsa.

A biká­kat Juan Pedro Domecq tanyá­já­ról hozat­ták, és mind egy­forma volt, kivéve a leg­el­sőt. Kettő olyan volt közöt­tük, amellyel Luis Migu­e­len és Anto­nión kívül min­den más mata­dor­nak sok baja lett volna. Luis Miguel sápadt volt és nyú­zott, és fáradt­nak lát­szott az első biká­nál. Vesze­del­mes állat volt, jobbra-balra döf­kö­dött a szar­vá­val. Luis Miguel fáradt ele­gan­ci­á­val kor­má­nyozta. Nem olyan állat volt, amellyel zse­ni­á­lis mutat­vá­nyo­kat lehe­tett volna elő­adni, de Luis Miguel most is oko­san és ügye­sen vívott, és csak olyan figu­rá­kat csi­nál­ta­tott az állat­tal, amikre alkal­mas volt. Az ölés­nél jól és hatá­ro­zot­tan döfött, csak kissé fél­re­csú­szott a kard, és a hegye vala­hol a lapocka mögött kibökte az állat irhá­ját. Az egyik ban­de­ril­lero gyor­san bebo­rí­totta a bikát a köpe­nyé­vel, és kirán­totta a kar­dot, és aztán Luis Miguel a des­ca­belló-val egyet­len szú­rás­sal kivé­gezte az álla­tot. A kor­lát­tól néz­tem a jele­ne­tet, és aggódva lát­tam, milyen álla­pot­ban van Luis Miguel, izgul­tam is, hogy a máso­dik döfés jól sike­rül­jön. Apró kis bot­lás volt csak, de én ide­ges let­tem tőle.

Aggasz­tott továbbá annak a sok fény­ké­pész­nek meg fil­mes­nek a jelen­léte is, akik tel­je­sen járat­la­nok vol­tak a bika­vi­a­dal­ban. Mivel mialatt a mata­dor a biká­ját bűvöli, egyet­len moz­du­lat is, ame­lyen meg­akad a bika szeme, elte­rel­heti az állat figyel­mét és táma­dásra inge­rel­heti, a mata­dor­nak pedig, aki a vörös ken­dő­jé­vel ural­ko­dik felette, egy­szer csak kicsú­szik a kezé­ből a bikája, és még csak azt sem tudja, hogy miért. A cal­le­jón-ban ezzel min­denki tisz­tá­ban van, és min­dig nagyon ügyel min­denki, hogy ki ne lás­sék a feje a kor­lát fölött, ha helyet vál­toz­tat, és hogy meg se moc­can­jon, ami­kor feléje for­dul a bika. Egy lel­ki­is­me­ret­len vagy aljas bika via­dor, aki lát­szó­lag csak a kor­lát­nak támasz­kodva nézi a via­dalt, akár köpe­nye aka­rat­lan­nak tet­sző leb­be­né­sé­vel is magára von­hatja a bika figyel­mét, és ezzel ráuszít­hatja a mata­dorra, aki köz­ben épp öles­hez készü­lő­dik.

Aztán Anto­nio első bikája követ­ke­zett, és ő úgy vette kézbe a köpe­nyé­vel, mintha a sze­münk lát­tára találná fel a bika­vi­a­dal egész művé­sze­tét, és lát­szott már a kez­det kez­de­té­től, hogy ez töké­le­tes via­dal lesz. Így vívott már egész nyá­ron. Aznap Mala­gá­ban megint túl­tett még önma­gán is, és igazi köl­té­sze­tet csi­nált a bika öklelő, nyo­muló, robogó töme­gé­nek moz­ga­tá­sá­ból. Aztán ami­kor a muleta követ­ke­zett, lágy, lassú moz­du­la­tok­kal szinte szob­ro­kat for­mált a pörgő figu­rák­ból úgy, hogy az egész hosszú faena olyan volt, mint egy köl­te­mény. Egyet­len esto­cadá-val ölte meg, töké­le­tes ívben hajolva át a szar­ván, a kard épp csak más­fél hüvelyk­nyire az ölő pont felső szé­lé­től sza­ladt bele a testbe. Meg­kapta mind a két fület, és a tömeg a bika far­kát is köve­telte.

Luis Miguel máso­dik bikája ügetve jött be a porondra, és én azt gon­dol­tam, micsoda bal­sze­ren­cséje van Luis Migu­el­nek. A bika nem akart nyug­ton maradni annyi időre sem, hogy akár csak a lovakra is rátá­mad­jon, és a pikák döfé­se­i­től sem lett hig­gad­tabb. Egyre job­ban aggód­tam Luis Migu­e­lért, aki azon­ban zok­szó nél­kül fogadta az álla­tot. Nem tudott futni, hogy maga szúrja be a ban­de­ril­lá­kat, de pon­to­san meg­je­lölte, hogy hová helyez­zék el őket. Ezek aztán kicsit lecsi­tí­tot­ták a bikát.

Luis Miguel las­sú­dad és mély, két­ke­zes fut­ta­tá­sok­kal kezdte tanít­gatni a bikát. Kine­velte belőle a topor­zé­ko­lást, kemé­nyen kéz­ben tar­totta, s végül meg is tanulta az állat, hogy egy hely­ből indulva támad­jon, és aztán kövesse szé­pen a muleta ken­dő­jét, még­pe­dig abban a rit­mus­ban, amit Luis Miguel írt elő a szá­mára. Magasra emelte a ken­dőt, átfut­tatta alatta néhány­szor, aztán lassú, lágyan hul­lámzó natu­ral-ok követ­kez­tek, kard a jobb­já­ban, úgy, hogy a penge a csí­pő­jé­től meredt előre.

Dere­kát kihúzva, fölibe maga­sodva, mosoly­ta­lan állt, egy tapod­tat sem moz­dulva arról a hely­ről, ame­lyet kivá­lasz­tott, hogy ott vív­jon meg a biká­val, most a bika ter­mé­sze­tes szem­ma­gas­sá­gába emelve a ken­dőt, nehogy görcs áll­jon az állat nyak­iz­ma­iba, és hoz­zá­lá­tott, hogy meg­for­gassa maga körül, még­pe­dig olyan natu­ral-okkal, ame­lye­ket biz­to­san Jos­elito is szí­ve­sen elfo­ga­dott volna a magá­é­nak. Egy szép­sé­ges pase de pechó-val fejezte be a soro­za­tot, olyan bal­ke­zes figu­rá­val, amely­ben a bika szarva szo­ro­san a melle előtt haladt el, a muleta ken­dője pedig a szar­vá­tól a far­káig végig­sö­pört az állat hátán. Aztán vigyázzba állí­totta a bikát, föl­so­dorta a mule­tát, cél­zott, és min­den ere­jét bele­adva a moz­du­latba, döfött. Ez volt aznap már a har­ma­dik bika, ame­lyet egyet­len kard­szú­rás­sal terí­tet­tek le. Miguel gyö­nyö­rűen vívott vele, pedig még tanít­gat­nia is kel­lett előbb, hogy az állat méltó lehes­sen őhozzá. Lát­ha­tó­lag újra ura volt a kar­já­nak, és ezzel az önbi­zalma is nyil­ván­va­lóan vissza­tért. Rosszalló mosoly volt az arcán, ami­kor vissza­jött az aré­nába, sze­ré­nyen átvette a két fület meg a far­kot, és kör­be­járta velük a poron­dot. Nekem fel­tűnt, hogy egy kicsit húzza a jobb lábát, ame­lyikre az első bikája rá tapo­sott, de per­sze nem is akarta palás­tolni. Tud­tam, hogy fáj neki, és nem is mer egé­szen ráne­he­zedni. De végül is cso­dá­la­tos volt, és én bámul­tam a nagy­sá­gát.

Azt gon­dol­tam, annál reme­kebb már nem lehet Anto­nio a köpen­nyel, mint ami­lyen az első biká­já­nál volt. Téved­tem. Áll­tam a kor­lát­nál, néz­tem őt, és azon tör­tem a fejem, hogy vajon hogyan csi­nálja, hogy tudja min­dig újra meg újra meg­csi­nálni, és min­dig ugyan­olyan gyö­nyö­rűen és meg­ren­dí­tően. Az volt benne a gyö­nyörű, hogy milyen szo­ro­san össze­ta­pad­tak a biká­val, hogy milyen lassú moz­du­la­tok­kal for­málta meg a szo­bor­szerű alak­za­tot, ami­től min­den figu­rája mintha örökké tar­tott volna. És gyö­nyörű volt a töké­le­tes ter­mé­sze­tes­sége is, a klasszi­kus egy­sze­rű­sége, ahogy sze­mé­vel követte a mel­lette elsu­hanó halált, mintha fel­ügyelné, segí­tené, mintha tár­sává avatná, egy­azon fel­csapó ütem­ben, s ettől volt olyan meg­ren­dítő.

A mule­tá­val ez alka­lom­mal a négy híres mély­ke­zes figu­rá­val kez­dett, ami­vel át szokta venni a biká­kat, legug­golva, jobb lábát kinyújtva a homo­kon. Min­den egyes figura maga volt a tökély, mégse volt a kivi­tel­ben semmi hideg­ség. Köz­ben olyan szo­ro­san fut­tatta el maga mel­lett a bikát, hogy a szarva csak mil­li­mé­te­rek­kel haladt el a melle vagy a combja mel­lett min­den kanyar­ban. És köz­ben egy­szer sem dőlt neki a bika tes­té­nek, miután a szarv elsu­hant mel­lette. Nem szem­fény­vesztő trük­kök­kel dol­go­zott, és min­den figu­rá­nál elakadt a léleg­zet a tri­bü­nön, ahogy a közön­ség a bikát és az állat­tal vívó fér­fit figyelte. Sose fél­tet­tem Anto­niót, ha köpen­nyel dol­go­zott, és ettől a gyö­nyö­rű­sé­ges­ség­től sem fogott el semmi aggo­da­lom, pedig min­den egyes figu­rája olyan nehéz és olyan vesze­del­mes volt, hogy nem is igen akadt ezek­nél nehe­zebb és vesze­del­me­sebb a bika­vi­a­dal nagy­köny­vé­ben. De a bika is jó volt, sok­kal jobb, mint a Migu­ele. Anto­nio lát­ha­tó­lag jól érezte magát vele, töké­le­tes, szép­sé­ges és mélyen meg­ren­dítő faená-t muta­tott be az állat­tal. És nem is húzta túl­sá­go­san sokáig, hanem egy töké­le­te­sen meg­for­mált moz­du­lat­tal föléje hajolt jó barát­já­nak, és egyet­len esto­ca­da­val meg­ölte.

Négy bikát öltek meg immár egyet­len kard­szú­rás­sal, és egyet­len véget nem érő cres­cendo volt a via­dal. Anto­ni­ó­nak meg­ítél­ték mind a két fület, a far­kat és levág­ták neki a bika egyik csül­két is patás­tul. Olyan bol­do­gan és fel­sza­ba­dul­tan járta körbe az aré­nát, mintha a stran­don len­nénk. A közön­ség még tovább akarta ünne­pelni, Anto­nio pedig meg­kérte Luis Migu­elt és Don­juán Pedro Domec­qet, a bikák tenyész­tő­jét, hogy jöj­je­nek ki vele együtt ők is a porondra.

Most Luis Migu­e­len volt a sor. Két térdre eresz­kedve vette át a bikát larga cam­bi­adá-va1, annyira engedve magá­hoz az álla­tot, hogy a szarva szinte érin­tette már, ami­kor végre elté­rí­tette a köpe­nye leb­ben­té­sé­vel. Ezút­tal jó bikát kapott, és Luis Miguel ki is hozott belőle min­dent. A pika­szú­rá­sok jól sike­rül­tek, Luis Miguel pedig gyor­san helyükre rakatta a ban­de­ril­lá­kat is. A kor­lát­tól nézve úgy lát­tam, hogy eléggé fáradt lehet, de ő ügyet sem vetett a maga fizi­kai álla­po­tára, sán­ta­ság­nak nyoma sem volt a moz­gá­sá­ban, és ugyan­olyan szen­ve­déllyel küz­dött, mint egy pályája ele­jén álló éhes fia­tal­em­ber.

A muleta követ­ke­zett, és Miguel kissé bel­jebb vitte a bikát a kor­lát­tól, mert már hátát a palánk­nak vetve vívott, szinte felülve az est­ribó-ra, arra a geren­dára, amely kör­be­fut a bar­rera belső olda­lán, hogy föl­lépve rá a via­dor könnyeb­ben átvet­hesse magát a palán­kon, ha szük­sé­ges, és ötször is elfut­tatta az álla­tot a kinyúj­tott jobb karja mel­lett, így mutatva neki az irányt a kiter­jesz­tett vörös ken­dő­vel. A bika mind az öt ízben fújva, zihálva rohant el mel­lette az össze­ve­rődő ban­de­ril­lák­kal csö­röm­pölve, és patái súlyo­san dob­ban­tak a homok­ban, szarva pedig épp csak elke­rülte Miguel kar­ját. Öngyil­kos mutat­vány­nak tet­szett, holott jó biká­val, amely egye­nes vonal­ban támad, vol­ta­képp egy­sze­rűen csak veszé­lyes az ilyesmi.

Ezu­tán kivitte az aré­nába és klasszi­kus, bal­ke­zes fut­ta­tá­so­kat muta­tott be vele. Kissé fáradt­nak lát­szott, de maga­biz­tos volt és jól vívott. Két nyol­cas soro­zat natu­ral-t muta­tott be, gyö­nyörű stí­lus­ban, amire egy jobb­ke­zes fut­ta­tás követ­ke­zett, amely­ben hát­tal fogadta az álla­tot, és akkor a bika elkapta Luis Migu­elt. Onnan, ahon­nan én néz­tem, a kor­látra könyö­kölve, úgy lát­szott, hogy a bika szarva beha­tol a tes­tébe, aztán jó hat­láb­nyira vagy még maga­sabbra fel­dobta a leve­gőbe. Kar­ját-lábát szét­ve­tette, a kar­dot és a mule­tát messzire dobta magá­tól, és épp a fejére esett vissza. Akkor a bika ráta­po­sott, és meg­pró­bálta fel­ök­lelni, de két­szer is elté­vesz­tette a döfést. Már min­denki ott volt körü­lötte kibon­tott köpe­nyek­kel, és ez alka­lom­mal a másik test­vére, Pépé volt az, aki átvetve magát a bar­re­rán fél­re­von­szolta Migu­elt.

Miguel egy perc múlva már tal­pon is volt. A szarv nem hatolt bele a tes­tébe, csak beakadt a két lába közé, úgy dobta fel a leve­gőbe, de sebet nem ütött rajta.

Miguel fel sem vette a dol­got, és inte­ge­tett, hogy min­denki men­jen ki, azzal foly­tatta a faená-t. Elő­ször is meg­is­mé­telte azt a figu­rát, ame­lyik­nél a bika elkapta, majd még egy­szer meg­is­mé­telte, mintha ala­po­san be akarná vésni a biká­nak is meg magá­nak is a lec­két. Aztán mate­ma­ti­kai pon­tos­ság­gal vég­re­haj­tott és szo­ro­san kiszá­mí­tott figu­rák­kal foly­tatta, lát­ha­tó­lag nem tulaj­do­ní­tott jelen­tő­sé­get annak, ami tör­tént. Csak kicsit szen­ve­dé­lye­seb­ben moz­gott, és kör­mön­fon­tab­bak let­tek a figu­rák. Ettől per­sze job­ban is tet­szet­tek a közön­ség­nek. De azért továbbra is tisz­tán vívott és szé­pen is, és a tele­fon trük­kö­ket most is mel­lőzte. Az öles is szép volt, és olyan biz­ton­ság­gal döfött, mintha soha nem is lett volna semmi gondja a kard­dal. Min­dent meg­ítél­tek neki, és való­ban min­dent meg is érde­melt. De ami­kor kör­be­járta az aré­nát, már palás­tolni sem tudta, hogy biceg, mert annyira meg­me­re­ved­tek a láb­iz­mai, aztán kihívta Anto­niót is a porond köze­pére, hogy együtt köszönt­sék a közön­sé­get. Az elnök úgy ren­del­ke­zett, hogy a bika is tegyen egy tisz­te­let­kört.

Öt kard­szú­rás­sal öt bikát terí­tet­tek le már, ami­kor az utolsó bika is kiüge­tett a porondra, és akkor egy­sze­ri­ben elcsi­tult a tömeg zsi­vaj­gása, Anto­nio a köpen­nyel kezé­ben meg­kö­ze­lí­tette az álla­tot, és kez­de­tü­ket vet­ték hosszú, las­sú­dad fut­ta­tá­sai. És min­den figura végén fel­üvöl­tött a tömeg.

A pika­dor szú­rása után mintha kicsit sán­tí­tani kez­dett volna az állat, pedig jó helyre ment a szú­rás. Azt hiszem, a csüd­jét sért­hette meg kissé, talán a pika nye­lé­vel, ami­kor az egyik lovat támadta és min­den­kép­pen meg­pró­bált hoz­zá­férni súlyos vihar­vá­szon taka­ró­val védett tes­té­hez. Utóbb elmúlt a bice­gése, leg­alábbis nem volt ész­re­ve­hető már, mire Fer­rer és Joni a helyükre rakta a ban­de­ril­lá­kat, bár még akkor is kicsit bizony­ta­la­nul roha­mo­zott, ami­kor Anto­nio átvette a mule­tá­val, és foly­ton lefé­ke­zett a mellső patá­i­val, ahe­lyett, hogy befe­jezte volna a táma­dá­so­kat.

A kor­látra könyö­kölve figyel­tem, vajon mit kezd Anto­nio ezzel a prob­lé­má­val. Nos, igye­ke­zett közel­ről fogadni a táma­dá­so­kat, és aztán ügye­sen meg­nyúj­tani a roha­mot. A muleta lassú moz­ga­tá­sá­val táma­dásra inge­relte a bikát, és aztán nem engedte kisza­ba­dulni a ken­dő­ből, hanem szinte ész­re­vét­le­nül tovább csalta, míg végül az állat még­is­csak tisz­tes távol­ság­ból, szép hosszú futás­sal roha­mozta a vörös ken­dőt. Mind­eb­ből a közön­ség sem­mit sem vett észre. Csak azt lát­ták, hogy az ere­de­ti­leg tétova és nem nagyon támadó kedvű bika egy­sze­ri­ben meré­szen roha­mozó és szem­lá­to­mást kivá­lóan bátor állattá ala­kult. Azt nem tud­ták, hogy ha Anto­nio is egy­sze­rűen csak a bika orra előtt ügyes­ke­dik, és csakis azt igyek­szik bizo­nyí­tani, hogy ez az állat sem­mi­képp sem haj­landó támadni, mint a leg­több mata­dor tette volna a helyé­ben, akkor ez a bika sem roha­mo­zott volna egyet­len­egy­szer sem, és a mata­dor kény­te­len lett volna beérni rövid vág­ták­kal. Anto­nio azon­ban ehe­lyett meg­ta­ní­totta az álla­tot roha­mozni, meg­ta­ní­totta neki, hogyan hasz­nálja a szar­vát. Meg­ta­ní­totta neki a mata­dorra nézve leg­ve­sze­del­me­sebb tudo­mányt, aztán a tudo­má­nyá­val együtt hatalma alá haj­totta a bikát, karja és csuk­lója varázs­ere­jé­vel tet­szése sze­rint irá­nyí­totta a futá­sát, míg­nem ugyan­olyan szo­bor­szerű szép­ség­gel meg­for­mált figu­rá­kat muta­tott be vele is, mint az előző két biká­val, ame­lyek­kel pedig könnyű dolga volt. Mind­eb­ből azon­ban a fel­szí­nen semmi sem lát­szott, s miután ezzel az állat­tal is ugyan­azo­kat a híres figu­rá­kat mutatta be, még­hozzá ugyan­olyan tiszta vonal­ve­ze­tés­sel, ugyan­olyan szen­ve­dé­lye­sen szo­ros közel­ség­ben, ugyan­úgy vál­lalva a pon­to­san kiszá­mí­tott veszélyt, a közön­ség abban a hiszem­ben lehe­tett, hogy ismét csak ugyan­olyan pom­pás álla­tot húzott magá­nak a sor­so­lás­nál.

Töké­le­tes, szen­ve­dé­lyes faená-t muta­tott be ezzel a biká­val is, töké­le­te­sen kéz­ben tar­totta a hosszú, lassú roha­mok alatt, pedig ha csak egyi­ket is elsi­eti, vagy egyet­len hir­te­len moz­du­la­tot is tesz köz­ben, a bika bizo­nyo­san kitör a roham­ból, meg­sza­ba­dul a ken­dő­től, és fel­ök­leli Anto­niót. Az ilyen­for­mán meg­ví­vott via­dal­nál nincs vesze­del­me­sebb a vilá­gon, Anto­nio pedig az utolsó biká­já­val isko­la­pél­dát muta­tott rá, hogyan kell az ilyes­mit csi­nálni.

Már csak egy dolog volt hátra. Ölnie is ugyan­ilyen töké­le­te­sen kel­lett; jot­tá­nyit sem volt sza­bad meg­könnyí­te­nie a maga dol­gát; gon­do­lat­nyi­val sem köze­lebbre venni a szú­rás helyét, nem engedni egyet­len haj­szál­nyi­val sem fél­re­csúszni a döfést, ahol pedig épp­úgy mar­ko­la­tig sza­ladna a kard, de már kisebb lenne a koc­ká­zat, hogy cson­tot ér. Ezért ami­kor fel­so­dorta a mule­tát, és cél­zásra emelte a kard­ját, a két lapocka közti púpot vette célba vele, és a szarv fölött átha­jolva döfött, miköz­ben a bika moz­du­la­tait a bal kezé­vel mélyen leeresz­tett ken­dő­vel kor­má­nyozta. Egyet­len tömegbe forrt a biká­val ebben a pil­la­nat­ban, és ami­kor vissza­len­dült a szarv fölül, már mar­ko­la­tig állt az állat tes­té­ben a hosszú, halá­los acél, amely az aor­tát elmet­szette. Anto­nio csak állt és nézte, hogyan rogyik össze a bika görcsbe rán­duló lábak­kal meg­tán­to­rodva előbb, aztán olda­lára hen­ge­redve. A máso­dik mano a manó is véget ért.

Ekkor követ­ke­zett per­sze még a tömeg hisz­té­ri­kus tom­bo­lása, a fülek, a farok, a pata levá­gása, a bika tisz­te­let­köre az aré­ná­ban meg a két mata­dor dia­dal­me­nete Domeck tenyé­sze­té­nek csor­dá­sá­val, aki a telep­ről az aré­nába hozta az álla­to­kat, és akit Anto­ni­ó­val és Luis Migu­el­lel együtt vál­lán vitt a tömeg a Mira­mar Hotelbe. És hátra volt még per­sze a tor, ami­kor egy­szerre üres­nek érzi magát az ember a nagy via­dal után, meg hátra volt még, ami mon­da­ni­va­lónk egy­más szá­mára akadt, a vacsora a La Con­su­lá­ban, és aztán más­nap kora reg­gel megint úton vol­tunk már egy bérelt repü­lő­gé­pen, hogy ha a sze­ren­cse el nem hagy, újra meg­is­mé­tel­jük ezt az egé­szet Fran­cia­or­szág­ban is, a bayonne-i aré­ná­ban. A szá­mok már előt­tünk jár­tak, rádión meg táv­írón; tíz fül, négy farok, két pata. De ezek a szá­mok végül is sem­mit sem jelen­tet­tek. A fon­tos csak az volt, hogy a két sógor szinte töké­le­tes via­da­lon mér­kő­zött meg egy­más­sal, amely­ben egyi­kük sem pró­bál­ko­zott szem­fény­vesztő trük­kök­kel, és ezút­tal a szer­ve­zők és ren­de­zők sötét mani­pu­lá­ciói is elma­rad­tak.