4.

Mary nagyon csú­nyán meg­hűlt, ami­kor a San Isidro-nap vala­me­lyik nap­ján, a har­ma­dik bika után a nya­kunkba kap­tunk egy ziva­tart és bőrig áztunk. Meg­pró­bálta kikú­rálni magát, de olyan fejet­len­ség­ben éltünk a feria nap­ja­i­ban, olyan össze­vissza kel­tünk meg feküd­tünk, a via­da­lok olyan későn kez­dőd­tek, ami­hez ráadá­sul még azt a kis sze­let is hozzá kell szá­mí­tani, amely a Sier­rák­ból támad a városra, és amely­ről azt mond­ják, emberre nézve halá­los, bár egyéb­ként még egy gyer­tya láng­ját sem oltja ki, hogy mindez együtt­véve tulaj­don­kép­pen eleve remény­te­lenné tette a dol­got. Meg­pró­bált pihenni meg korán lefe­küdni, egy­szer-két­szer még ágy­ban is reg­ge­liz­tünk, míg végül május huszon­ötö­di­kén már úgy gon­dolta, hogy bírni fogja a cór­do­bai utat. Rupert Bel­ville idő­köz­ben vissza­ment Lon­donba, és ott­hagyta nekünk a Volks­wa­gen­jét, hogy vigyük le neki Mala­gába, s így Bili Davis meg jóma­gam az angol Ford­ban, Mary és Annié Davis pedig a kisebb kocsi­ban, neki­vág­tunk a cór­do­bai útnak. Ugyan­azon a vidé­ken halad­tunk át, mint Mad­ridba menet, és tapasz­tal­hat­tuk, hogy milyen nagyot nőtt azóta a szőlő, meg hogy milyen csú­nyán meg­té­páz­ták és meg­dön­töt­ték a gabo­nát azok a viha­rok, ame­lyek a feriá-t is tönk­re­tet­ték.

Cór­do­bát leg­alább olyan jog­gal lehet a szar­vas­marha-tenyész­tők váro­sá­nak nevezni, mint bármi egyéb­nek, és a Palace Hotel közön­sége min­den­esetre teli száj­jal nevető, jókedvű embe­rek­ből állt. A hotel egyéb­ként tele volt. Mary és Annié egy kicsit később futott be, mint mi, és egy isme­rős köl­csön­adta Mary­nek a szo­bá­ját, hogy egy kicsit lepi­hen­hes­sen a via­dal kez­de­téig.

Eléggé fur­csa bika­vi­a­dal volt ez a cór­do­bai. Az tör­tént, hogy Pepe Luis Vás­quez, aki a maga ide­jé­ben finom stí­lusú, remek bika­vi­a­dor volt, elha­tá­rozta, hogy vissza­tér az aré­nába néhány via­dal ere­jéig, amíg össze nem szed annyit, hogy meg­ve­hes­sen egy szép, nagy bir­to­kot, amit kiné­zett magá­nak. Vás­quez jó via­dor volt és jó kol­léga is, de olyan régen nem lépett már fel, hogy eltom­pul­tak a ref­le­xei, és ha nehe­zen kezel­hető bikát kapott, ame­lyik kicsit veszé­lyes­nek lát­szott, már nem tudott ural­kodni az ide­gein. Azon­kí­vül kissé meg is hízott, és haj­dani stí­lusa finom­sá­gai, ele­gáns csip­ké­zete szo­morú, szá­nal­mas lát­ványt mutat­tak ilyen nehéz­kes és toho­nya elő­adás­ban, de még azt se igen sike­rült elrej­te­nie, hogy mennyire fél. Mind a két biká­já­val nagyon silány pro­duk­ciót muta­tott be.

Jaime Ostos fia­tal ember volt, Éci­já­ból, egy bájos, fehérre meszelt kis­vá­ros­ból szár­ma­zott, amely Cór­do­bá­tól nyu­gatra, a sevil­lai út men­tén fek­szik, és olyan bátor volt, mint a Sier­rák vad­kanja. Akár­csak a vad­disznó, szinte esze­lő­sen bátor volt, ha fel­dü­hí­tet­ték vagy meg­se­bez­ték, már­pe­dig leg­utóbbi bar­ce­lo­nai pár­har­cá­ban, amit Luis Migu­el­lel vívott, olyan sebe­ket kapott, hogy azóta se múlt el a mérge. Én ked­vel­tem, és aznap dél­után halálra izgul­tam magam miatta, mert egyre csak fokozta a veszélyt, egyre több koc­ká­za­tot vál­lalt, míg végül már az öngyil­kos­ság­gal volt hatá­ros az, amit csi­nált. Tud­tam, hogy egy­részt most a szü­lő­vá­rosa közön­sége előtt lép fel, más­részt viszont valami nagy vitába keve­re­dett Anto­ni­ó­val még az idény ele­jén, és akkor meg­fo­gadta, hogy nem lép fel vele egy műsor­ban. De mind­ezt szá­mí­tásba véve se hit­tem volna, hogy túl­éli a sze­zont. Mégis meg­úszta, kisebb ökle­lé­sek­től elte­kintve, épség­ben. Aznap Cór­do­bá­ban ezüst­tel hím­zett fehér ruhája csupa vér lett, olyan szo­ro­san engedte el maga mel­lett a bikát. Senki annyi­szor és olyan őszin­tén nem kér­lelte még a bikát, hogy ölje meg őt, mint Jaime Ostos, hogy aztán a puszta sze­ren­csé­jé­vel meg a bátor­sá­gá­val és a vak­merő ügyes­sé­gé­vel kicsú­folja az álla­tot. Az első biká­já­nak mind a két fülét levág­hatta és a máso­dik­nak is kis híján, de bal­sze­ren­csé­jére rosszul sike­rült a döfés.

Anto­nio első bikája szép, meg­ter­mett állat volt, ennek meg­fe­lelő szar­vak­kal, bár nem iga­zán nagy testű. Anto­nio nagy­sze­rűen dol­go­zott a köpen­nyel, oda­ment a biká­hoz, átvette fölötte az irá­nyí­tást, aztán gyö­nyörű, las­sí­tott stí­lu­sá­ban elkor­má­nyozta maga mel­lett. A mule­tá­val is ugyan­ilyen szé­pen bánt, az öles pedig töké­le­tes volt. Tele lett az egész ring zseb­ken­dők­kel, az elnök azon­ban még­sem akarta neki adni a bika fülét. Nem is tud­tam Mary­nek más­sal magya­rázni az ese­tet, mint hogy Anto­ni­ó­tól nyil­ván valami ter­mé­szet­fö­löt­tit vár­nak.

Máso­dik bikája még csak fél­bika sem volt. Leg­fel­jebb három­éves lehe­tett; kicsi volt, súlyra is kevés, a szarva meg silány. A közön­ség lár­má­sán til­ta­ko­zott, s ami­kor az elnök­ség mégis enge­délyt adott, hogy a bika meg­tá­madja a pica­do­ro­kat, a til­ta­ko­zás még maga­sabbra csa­pott. Én is dühös vol­tam, és nem értet­tem, mit kép­zel­nek Anto­nio mene­dzse­rei, hogy ilyen biká­kat mer­nek kivá­lasz­tani neki. Az állat­or­vosi enge­délyt se lett volna sza­bad kiadni erre a bikára, nem­hogy ren­des cor­ridá-ra bocsá­tani.

Anto­nio meg­üzente az elnök­nek, hogy enge­délyt kér a bika meg­ölé­sére, hogy aztán a saját pén­zén mási­kat állít­has­son helyette, és azzal is meg­vív­jon a cor­rida végén. Miután meg­kapta az enge­délyt, átvette a bikát a mule­tá­val, egy­szer két­szer meg­for­gatta, hogy egy kicsit ráncba szedje, aztán vigyázzba állí­totta, és egyet­len belé­pés­sel szé­pen, stí­lu­so­san meg­ölte.

A bika, melyet Anto­nio a szá­nal­ma­san silány ötö­dik állat pót­lá­sára vásá­rolt, olyan vas­tag, olyan hosszú és olyan hegyes szar­vak­kal jött elő a toril sötét mélyé­ről, ami­lyet harci bikán nem is lát­tam még, ami­óta 1953-tól megint eljá­rok Spa­nyol­or­szágba. Hatal­mas teste volt, de nem kövér, az egyik ban­de­ril­lero a bar­rerá-n átmászva mene­kült előle, de a bika még a palánk tete­jén átnyúlva is utá­nadö­fött a jobb szar­vá­val. Anto­nio kiment a ringbe, elkezdte inge­relni, aztán ami­kor a bika meg­tá­madta, las­san és fino­man elhúzta előtte a köpenyt, úgy for­gatta az álla­tot, ahogy neki tet­szett, töké­le­te­sen az ural­má­ban tar­totta, és magas­is­ko­lát muta­tott be, hogyan kell óriás szarvú, igazi biká­val olyan szo­ro­san, olyan lassú ele­gan­ci­á­val és olyan gyö­nyö­rűen bánni, ahogy mások egy silány, meg­ma­ni­pu­lált fél­bi­ká­val se mer­né­nek. Csak egy pikát kért az elnök­től, nehogy valami bal­eset érje a biká­ját, nehogy meg­sé­rül­jön, a ban­de­ril­le­rók­nak pedig apró­lé­ko­san elma­gya­rázta, hogy hová helyez­zék el a bikán a ban­de­ril­lá­kat és még azt is, hogy a pálya melyik sar­ká­ban.

Egyre türel­met­le­neb­bül néz­tem, ő meg le sem vette a sze­mét az állat­ról, figyelte, ele­mezte, és köz­ben gon­dol­ko­dott és ter­ve­zett. Pon­to­san meg­mondta Juan­nak, hová kéri a bikát, aztán kiment az aré­nába, és négy mély figu­rá­val átvette a bika irá­nyí­tá­sát; bal térde a homok­ban, láb­szára, láb­feje leszo­rítva, a jobb lába meg véd­te­len, miköz­ben a mule­tája varázs­pál­cá­já­val jobbra-balra for­gatta a bikát, az egyik pil­la­nat­ban min­den­nel kecseg­tette, célt muta­tott neki, aztán fino­man és ele­gán­san meg­mu­tatta neki, hogy nem kell félni, mert ez a része a halá­los játék­nak még nem fáj.

Ezek után a figu­rák után már az övé volt a bika, és a továb­bi­ak­ban már főleg csak azzal fog­lal­ko­zott, hogy bemu­tassa a közön­ség­nek, mit tud egy igazi művész, aki nem­csak bátor, de a biká­kat is ismeri, mire képes igazi biká­val is, akár­mi­lyen hosszú; erős és halá­lo­san veszé­lyes szarva legyen is. Bemu­tatta az összes klasszi­kus figu­rát, de köz­ben nem volt semmi szem­fény­vesz­tés, nem csalt és nem ügyes­ke­dett, olyan szo­ro­san kor­má­nyozta el maga mel­lett a bikát, akár­csak Jaime, és köz­ben egyet­len pil­la­natra sem vesz­tette el fölötte az ural­mat. Ami­kor aztán már min­dent bemu­ta­tott a közön­ség­nek, hogy milyen szo­ro­san és milyen tisz­tán is lehet ezt csi­nálni, meg azt is, hogy milyen szép, lassú moz­du­la­tok­kal, és befe­je­zé­sül még egy pase de pechó-t is, vége­ze­tül vigyázzba állí­totta a bikát, elbú­csú­zott tőle a mule­tá­já­val, aztán föl­te­kerte a tex­tilt, és fogta a kard­ját, végig­hu­nyo­rí­tott a pen­gén, meg­cé­lozta, és egy töké­le­te­sen meg­kom­po­nált moz­du­lat­tal átnyúlt az óriás szarva fölött, a bika pedig már nem élt, mire Anto­nio vissza­húzta a kar­ját. A közön­ség őrjön­gött. Az elnök mind a két fül levá­gá­sát enge­dé­lyezte, a nap­sü­tötte lelá­tók közön­sége pedig átmá­szott a kor­lá­to­kon, és a vál­lára emelte Anto­niót és Jai­mét, úgy hor­doz­ták körbe őket az aré­ná­ban. Anto­nio ele­inte til­ta­ko­zott, de végül fel­kap­ták őt is, és lát­szott, hogy ez nem meg­ren­de­zett tün­te­tés volt. Annál sok­kal több volt az ember, és sok­kal job­ban őrjöng­tek.

Aznap kinn hál­tunk, a Cór­doba körüli hegyek­ben del Mérito már­ki­nál, a haj­dani Reál Monas­te­rio de San Jeró­nimo de Val­pa­ra­ísó­ban, amely Spa­nyol­or­szág egyik leg­ne­ve­ze­te­sebb műem­léke. Már a kolos­tor­hoz vezető út is cso­dá­la­tos volt; a klasszi­ku­san rossz úton, amely Spa­nyol­or­szág leg­bá­mu­la­to­sabb lát­ni­va­ló­i­hoz vezetni szo­kott, aztán az a közép­kori zord­ság a sötét éjsza­ká­ban, majd reg­gel az ébre­dés a ven­dég szo­bává ala­kí­tott kolos­tori cel­lá­ban, a kilá­tás az alat­tunk elte­rülő cór­do­bai sík­ságra, a baran­go­lás a ker­tek­ben, a kápol­nák­ban és a tör­té­nelmi ter­mek­ben.

A ház üres volt, nem volt ott­hon senki. De Peps Mérito ragasz­ko­dott hozzá, hogy ott éjsza­kázzunk, mivel a szál­lo­dai szo­bák már jó előre elkel­tek; Mad­rid­ból fel­hívta tele­fo­non a ház­nagyát, hogy legyen ránk gondja. Ere­de­ti­leg csak aznap akar­tunk ott aludni, de Mary­nek az éjszaka ismét fel­szö­kött a láza, és reg­gel nem volt olyan álla­pot­ban, hogy tovább­utaz­hat­tunk volna. Beküld­tünk a városba orvo­sért, és végül csak más­nap dél­ben indul­tunk tovább. Köz­ben Peps foly­ton föl­hí­vo­ga­tott Mad­rid­ból, és aziránt érdek­lő­dött, hogy min­den rend­ben van-e, elég kényel­me­sen vagyunk-e, és hogy csak­ugyan jól érezzük-e magun­kat. Cso­dá­la­tos hely volt, és a háziak távol­lé­té­ben úgy érez­tük magun­kat, mint a katona, aki egy­sze­rűen beszál­lá­solta magát egy palo­tába; a civil élet­ben ilyesmi eléggé rit­kán jut ki az ember­nek.

Más­nap nem sok­kal dél után indul­tunk el Sevilla felé, rút, sze­les idő­ben; a vén és pom­pá­za­tos, de annál kényel­met­le­nebb Hotel Alfonso XIII-ban száll­tunk meg, és a Casa Luis­ban vacso­ráz­tunk a bika­vi­a­dalra menet. A vacsora jó volt, a bika­vi­a­dal pocsék.

A bikák nagyon silá­nyak vol­tak, nem is igen mer­tek támadni, és már a pikák döfé­se­i­től elpusz­tul­tak. De nem azért, mert a pica­do­rok szán­dé­ko­san úgy döf­tek. Nem tör­tént semmi sza­bály­ta­lan­ság. Jól, hatá­ro­zot­tan és pon­to­san az arra való helyen szö­ge­i­tek meg a biká­kat, és a táma­dást se úgy hárí­tot­ták el, hogy a pika nye­lét csa­var­gat­ták. A pikák konst­ruk­ci­ó­já­val volt valami baj, acél­tüs­ké­jük tövig besza­ladt a sebbe, de még a nyél is utána. Az a kis fém­tár­csa, ami azt szol­gálja, hogy a pika hegye csak pon­to­san négy egész és három­nyol­cad hüvelyk­nyire hatol­jon bele a bika tes­tébe, egy­sze­rűen eltűnt a seb­ben, szinte a nyél­lel együtt. A bikák sza­bá­lyos media­es­to­cadá-kat, vagyis fél­hossz­nyi kard-sebe­ket kap­tak a pica­do­rok­tól, és nem lehe­tett tudni, hogy mit képes ezek után még a mata­dor kihozni az álla­tok­ból, hiszen mire rájuk került a sor, a bikák már fél­hol­tak vol­tak és támo­lyog­tak a vér­vesz­te­ség­től. A piká­kat egyéb­ként ható­sá­gi­lag ellen­őr­zik, és a pica­dor egy kor­mány­tiszt­vi­selő kezé­ből veszi át a fegy­ve­rét, vagyis sem őket, sem pedig a pica­do­ro­kat irá­nyító mata­do­ro­kat nem lehet hibáz­tatni. Ilyen piká­kat azon­ban én a régi, rossz, fran­cia­or­szági napok óta nem lát­tam, ami­kor, ha a mene­dzse­rek tör­té­ne­te­sen hat, vas­tag és hosszú szarvú, hatal­mas álla­tot vásá­rol­tak a via­dalra, min­dig kide­rült, hogy a vara hegyére erő­sí­tett fém­tár­csa meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mód gumi­ból van, csak épp alu­mí­ni­um­szí­nűre fes­tet­ték. Ezek a tár­csák vagy más néven redon­del-ek per­sze nem tud­ták meg­aka­dá­lyozni, hogy akár a pika egész hegye meg a nyele is bele ne sza­lad­jon az állatba, amint­hogy ter­mé­sze­te­sen gumi­tőr­rel se lehet döfni, s így a bikák már fél­holtra döf­ködve kerül­tek a mata­do­rok kezébe. Vol­tunk néhá­nyan, akik fel­lép­tünk a piká­val való ilyen meg más efféle vissza­élé­sek ellen még annak ide­jén, réges-régen, Dél-Fran­cia­or­szág­ban, s így ala­po­san ismer­tem az összes trük­köt.

Aznap Sevil­lá­ban nem men­tem le se a kifu­tóba, se a patio de cabal­los-ba. a via­dal előtt, mert Maryre kel­lett vigyáz­nom, aki­nek a láza már lement, de még éppen eléggé beteg és fáradt volt, s így nem volt alkal­mam szem­ügyre venni a piká­kat. De hát a piká­kat meg­vizs­gálta és jóvá­hagyta a ható­sági ellenőr, tehát bizo­nyára rend­ben is vol­tak. A biká­kon viszont ször­nyű sebe­ket szúr­tak.

A via­dal után mesélte Anto­nio, hogy a máso­dik biká­ján épp egy eret talált a pika. És ez így is volt. Olyan mélyre bele­sza­ladt, hogy való­szí­nű­leg nem is egy eret átvá­gott, és ha a pica­dor ki nem húzza, végül vala­me­lyik nagy arté­riát is elsza­kí­totta volna. Piro­sán bugyo­gott a vér a csú­nya, ron­csolt seb­ből, s vas­ta­gon csur­góit le az állat vál­lán meg a lábán, s mintha valami köte­let húzott volna maga után, alvadt vér mutatta az útját a por­ban.

Nagyon jól tud­tam, micsoda pro­duk­ci­óra képes Anto­nio, ha olyan bikát kap, amellyel egy­ál­ta­lán meg lehet küz­deni. Kará­csony­kor meg­ír­tam neki, hogy átjö­vök a sze­zonra, és meg­írom az iga­zat, a szín­tiszta iga­zat róla, a stí­lu­sá­ról és a tör­té­nelmi jelen­tő­sé­gé­ről, hogy nyoma marad­jon, hogy legyen valami, ami meg­ma­rad akkor is, ami­kor már egyi­künk sem lesz. Ő is nagyon akarta, hogy meg­va­ló­sít­sam a ter­ve­met, és per­sze tudta is magá­ról, hogy nem volt még olyan bika a foné-ban, ame­lyik­kel ő ne bírna meg. Most azon­ban már máso­dik napja csak csupa kis­ter­metű, éret­len bikát kapott, ami nem lehe­tett vélet­len. Min­den alka­lom­mal újra meg újra fel is hábo­ro­dott ezen, viszont a nagy szarvú, cór­do­bai bika negy­ven­ezer pese­tá­jába került. Egy­szó­val, a sevil­lai soro­zat végén min­denki mér­ges és csa­ló­dott volt.

Más­nap még csak alig vilá­go­so­dott, mi Biliéi már tal­pon vol­tunk, hogy vissza­men­jünk Mad­ridba. A lányok azt ter­vez­ték, hogy jól kialusszák magu­kat, aztán Mala­gába men­nek a kis szürke Volks­wa­gen­nel az Ante­qu­e­rán átve­zető gyö­nyörű úton, majd pedig Gra­na­dá­ban talál­kozunk, ahol az egyik nap Luis Migu­elt hir­det­ték, más­napra pedig Anto­nio volt kiírva. Mary este már láz­ta­la­nul ment ágyba, és én azt gon­dol­tam, hogy egy­napi pihe­nés és napoz­ga­tás a La Con­su­lá­ban vég­leg rendbe fogja hozni. A menet­ren­dünk azon­ban nagyon feszes volt, bár Gra­nada után már csak csupa olyan via­dal sze­re­pelt rajta, amely­nek szín­he­lye mala­gái támasz­pon­tunk­ról is könnyen elér­hető volt.

Ala­cso­nyan szálló, rohanó fel­hők alatt, foly­to­nos eső­ben vezet­tünk Mad­rid felé, és nem sokat lát­tunk a táj­ból, leg­fel­jebb olyan­kor, ha kicsit kitisz­tult az ég. Mind a ket­ten kedv­sze­get­tek vol­tunk a via­da­lo­kat tönkre tevő idő­já­rás, az aré­nába becsem­pé­szett silány kis éret­len bikák miatt, és Bili nagyon pesszi­mis­tán nyi­lat­ko­zott az egész sze­zon­ról. Egyi­künk se volt elra­gad­tatva Sevil­lá­tól. Anda­lú­zi­á­ban és a bika­vi­a­da­lok vilá­gá­ban ez nagy eret­nek­ség­nek szá­mít. Aki sze­reti a bika­vi­a­dalt, attól elvá­ra­tik, hogy valami misz­ti­kus rajon­gást erez­zen Sevilla iránt. Én azon­ban az évek során arra a meg­győ­ző­désre jutot­tam, hogy ebben a város­ban arány­ta­la­nul több a rosszul sike­rült cor­rida, mint bár­hol másutt.

Lát­tunk útköz­ben néhány gólya­csa­pa­tot, amint kecse­sen szállva táp­lá­lé­kot keres­tek az eső­ben, és min­den­féle sóly­mok is fel­tűn­tek a vad vidé­ken. Min­dig is meg­örül­tem, ha sóly­mot lát­tam, most pedig mintha a kör­nyék min­den sólyma fel­szállt volna a fész­ké­ről, pedig a rossz idő­ben nagyon meg kel­lett dol­goz­niuk a zsák­má­nyért, mert a par­lagi mada­rak a nagy szél­ben nem­igen dug­ták ki a cső­rü­ket se. Bai­len után az út, melyet később még nagyon jól meg­is­mer­tünk, a nagy köz­ponti fenn­sík felé for­dult, és a fel­sza­ka­dozó fel­hők között meg­pil­lan­tot­tuk a vihar­nak sza­ba­don kitett vár­kas­té­lyo­kat és kicsiny fehér fal­va­kat – melyek nem is igen tud­tak volna elbújni az idő­já­rás elől, hiszen minél észa­kabbra ér az ember, annál több a szél is –, ott áll­tak az eső­ben fürödve a vihar­tól lefek­te­tett gabo­na­föl­dek meg a sző­lős­ker­tek között, melyek mintha leg­alább fél­ma­rok­nyit nőt­tek volna azóta, hogy három nap­pal koráb­ban ugyan­itt autóz­tunk el dél felé haladva.

Meg­áll­tunk tan­kolni, és köz­ben megit­tunk egy pohár bort, vagy meg­et­tünk egy sze­let saj­tot s hozzá pár szem olaj­bo­gyót a ben­zin­kút kis büfé­jé­ben, aztán feke­te­ká­vét ittunk rá. Bili sose ivott bort veze­tés köz­ben, én azon­ban min­dig tar­tot­tam magam­nál egy palack hideg cam­pañasi rosadó-t a jég­tás­ká­ban, és kenye­ret meg manc­hai saj­tot harap­dál­tam hozzá. Sze­ret­tem ezt a vidé­ket az év min­den sza­ká­ban, és min­dig­jó­ked­vem támadt, vala­hány­szor átkel­tem az utolsó hágón is, és átlép­tem a zor­don La Mancha és Kasz­tí­lia hatá­rát.

Bili már nem akart meg­állni Mad­rid előtt, hogy együnk vala­mit. Azt tar­totta, hogy az evés­től elál­mo­so­dik, és nem tud vezetni, már­pe­dig akkor már az éjjel-nap­pali nagy autó­utakra tré­nin­ge­zett, melyek még előt­tünk vol­tak. Pedig sze­re­tett jól enni, tudta, mi ajó, és azt is, hogy hol lehet hoz­zá­jutni, még­pe­dig min­den ország­ban, ahol meg­for­dult. Mikor elő­ször járt Spa­nyol­or­szág­ban, Mad­rid­ban ren­dezte be a támasz­pont­ját, de aztán onnan kiin­dulva Annie-val végig­jár­ták az ország vala­mennyi tar­to­má­nyát. Nem volt olyan városa Spa­nyol­or­szág­nak, ame­lyet ne ismert volna, ismerte a boro­kat, a helyi kony­hát min­de­nütt, tudta, hogy mik a spe­ci­a­li­tá­sok, és kicsi meg nagy váro­sok­ban egy­aránt tudta, hogy melyek a jó helyek, hol lehet jól enni. Szá­momra esz­mé­nyi úti­társ volt, azon kívül pedig az autó­ve­ze­tést is bírta ren­dü­let­le­nül.

Még épp jókor értünk Mad­ridba, hogy ha kissé későn is, de beül­jünk ebé­delni a Cal­le­jónba, ebbe a szűk, kály­ha­cső­szerű, zsú­folt Calle Becerra-i ven­dég­lőbe, ahová rend­sze­rint jár­tunk, ha magunk­ban vol­tunk, mert mind a ket­ten azt tar­tot­tuk, hogy itt a leg­jobb a koszt az egész város­ban, még­pe­dig a nap bár­mely sza­ká­ban. Min­den­nap más vidék spe­ci­a­li­tá­sait főz­ték, de akármi volt is a menü, min­dig a létező leg­jobb zöld­sé­get, halat és húst szol­gál­ták fel, amit csak a város pia­cain kapni lehe­tett, s egy­szerű, de nagyon ízle­tes éte­le­ket főz­tek. Tin­tót, cla­re­tét és vald­e­peña­sit lehe­tett inni hozzá kis, köze­pes vagy nagy kan­csó­ból. És kitűnő boruk volt.

A bejá­rat­nál volt egy kis bár, lete­le­ped­tünk, és amíg sza­bad asz­talra vár­tunk, megit­tunk egy­két pohárka hor­dós vald­e­peña­sit, ami alatt Bili­nek is szé­pen meg­jött az étvá­gya. Az étlap alján kis jegy­zet állt, misze­rint az ada­gok akko­rák, hogy bár­mit ren­del az ember, egy tál étel­től töké­le­te­sen jól lakik, Bili azon­ban nem­csak egy ros­ton­sült nyelv­ha­lat ren­delt, hanem utána még valami asz­tú­riai spe­ci­a­li­tást is, ami­vel aztán pon­to­san úgy is járt, ahogy az étlap meg­jó­solta, csak épp dup­lán. Mind­azon­ál­tal Bili mind­ezt beke­be­lezte, majd meg­je­gyezte: – Egész jó itt a koszt.

A máso­dik nagy kan­csó vald­e­peñas! után pedig így szólt: – Meg a bor is.

Én egy kisebb adag fia­tal angol­nát ren­del­tem fok­hagy­más már­tás­ban; a fok­hagy­ma­da­ra­bok leg­in­kább bam­busz­rügyre emlé­kez­tet­tek, csak a hegyük volt kissé ropo­gó­sabb, a húsuk azon­ban ennek elle­nére mintha omló­sabb lett volna. Az adag egy teli­mert mély tálat jelen­tett, az íze mennyei volt, és ott egye meg a fene, ha utána össze­ta­lál­ko­zik az ember vala­ki­vel zárt szo­bá­ban vagy akár a sza­bad ég alatt is.

– Pom­pás ez az angolna – mond­tam. – A bor­ról még nem nyi­lat­ko­zom. Nem kérsz egy falat angol­nát?

– Leg­fel­jebb egy kis ada­got – felelte Bili. – Kós­told meg a bort. Azt hiszem, ízleni fog.

– Még egy nagy kan­csót, legyen szí­ves – szól­tam oda a pin­cér­nek.

– Igenis, Don Ernesto. Tes­sék paran­csolni. Már ki volt készítve.

Oda­jött a tulaj az asz­ta­lunk­hoz.

– Mit szól­ná­nak egy ste­ak­hez. Ma iga­zán első osz­tá­lyú.

– Tegyük el estére. Egy kis spár­gá­juk nin­csen vélet­le­nül?

– Remek spár­gánk van – mondta. – Aran­ju­ezi.

– Hol­nap bikára vagyunk hiva­ta­lo­sak Aran­ju­ezbe.

– Hogy van Anto­nio?

– Jól. Teg­nap éjjel jött fel kocsi­val Sevil­lá­ból. Mi ma reg­gel indul­tunk.

– És milyen volt Sevilla?

– Szo-szo. A bikák nagyon gyen­gék vol­tak.

– Ide jön­nek vele vacso­rázni?

– Nem hin­ném.

– Mert szí­ve­sen rezer­vá­lok külön­ter­met, ha tet­szik, ízlett a múlt­kori vacsora?

– Nagyon.

– Akkor sok sze­ren­csét Aran­ju­ez­ben.

– Köszö­nöm – mond­tam.

Aran­ju­ez­ben szinte üldö­zött ben­nün­ket a bal­sze­ren­cse, pedig nem volt semmi rossz elő­ér­ze­tem.

Az előző nap, ami­kor Anto­nio Sevil­lá­ban lépett fel, Luis Migu­el­nek Tole­dó­ban volt via­dala Anto­nio Bien­ve­ni­dá­val és Jaime Ostosszal. Min­den jegy elkelt. Ronda, esős nap volt, a bikák ugyan szép nagy álla­tok vol­tak, de nem nagyon bát­rak.

A szar­vuk min­den beszá­moló sze­rint csú­nyán tom­pára reszelve. Luis Miguel az első biká­já­val szé­pen dol­go­zott, a máso­dik­kal meg még sok­kal szeb­ben. A máso­dik­nak a fél fülét is levág­hatta, és mind a ket­tőt is meg­kap­hatta volna, ha kicsit több sze­ren­cséje van a kard­dal.

Nagyon saj­nál­tam, hogy elmu­lasz­tot­tam Luis Miguel fel­lé­pé­sét, annál is inkább, mert tud­tam, hogy a más­napi, gra­na­dai via­da­lá­ról is le fogok maradni. De hát ütköz­tek egy­más­sal a külön­böző dátu­mok, és tud­tam, hogy nem­so­kára ugyan­azo­kon a feriá-kon és ugyan­azok­ban a váro­sok­ban fog­nak fel­lépni mind a ket­ten. És olyan alka­lom is ígér­ke­zett, ami­kor egy­azon műsor­ban fog­nak fel­lépni, és biz­tos vol­tam benne, hogy akkor bizony kény­te­le­nek lesz­nek egy­más ellen kiállni. Addig is igye­kez­tem azon­ban nyo­mon követni Luis Migu­elt leg­alább mások beszá­mo­lói alap­ján, olyan embe­rek hír­adá­sa­i­ból, akik­ben meg­bíz­tam, és akik a tulaj­don sze­mük­kel lát­ták a via­da­lait.