13.

Késve indul­tunk tovább Mad­rid­ból, de a Lan­cia, amit egyéb­ként csak „La Baratá”-nak, vagyis „az olcsó”-nak hív­tunk, sze­ren­csére reme­kül bírta az ira­mot, és szinte falta a jól ismert északi utat. Csak annál a bizo­nyos öreg bur­gosi foga­dó­nál áll­tunk meg, hogy exso­for­ünk, Mario, aki a Ciu­dad Real-i mano a manó-ra áthozta a Lan­ciát az olasz­or­szági Udi­né­ből Spa­nyol­or­szágba, szin­tén meg­kós­tol­hassa a város fölött maga­sodó kasz­tí­liai hegyek patak­ja­i­nak piszt­ráng­ját. Ezüs­tö­sen csil­logó, gyö­nyörű pél­dá­nyok vol­tak, olda­lu­kon apró pettyek, tömör húsú, kövérre hízott, friss halak, és az ember beme­he­tett a kony­hába, hogy maga válassza ki a piszt­ráng­ját vagy fogoly­ma­da­rát. A bort kőkor­só­ban szol­gál­ták fel, és azt a pom­pás bur­gosi saj­tot fogyasz­tot­tuk hozzá, ami­ből annak ide­jén min­dig vit­tem Gert­rude Ste­in­nek is Párizsba, ami­kor még har­mad­osz­tá­lyú vas­úti fül­ké­ben utaz­tam haza Spa­nyol­or­szág­ból.

Hála Manó­nak, Bur­gos­ból Bil­baóba már semed­dig se tar­tott az út. Mario autó­ver­senyző volt. úgy­hogy elvi­leg nem volt ok aggo­da­lomra, de azért ha néha a sebes­ség­mé­rőre pil­lan­tot­tam, még­is­csak kivert a verej­ték. La Bará­t­i­nak három­féle dudája volt. Ezek között volt egy, ame­lyik ha meg­szó­lalt, azt jelen­tette, hogy félre az útból, mert jövünk. Mond­ha­tom, hatá­sos is volt, bár vissza­pil­lantva rend­sze­rint azt lát­tam, hogy kecs­kék, sza­ma­rak és parasz­tok áll­nak az útszé­len, és még egyre azt lesik, jön-e már a gyors­vo­nat.

Bil­bao ipari város, nagy kikö­tője is van, hegyek öblé­ben terül el egy folyó part­ján. Nagy, gaz­dag, ren­dít­he­tet­len város, ahol csak két­féle idő­já­rás lehet, vagy meleg és fül­ledt, vagy hideg és fül­ledt. Körü­lötte gyö­nyörű a vidék, és igen bájo­sak a szá­raz­földre messze benyúló folyócs­kák is, melyek­nek vizét a ten­geri árapály moz­gatja. Nagy, pén­zes város is Bil­bao továbbá, ahol a spor­tot igen ked­ve­lik, és nekem sok bará­tom lakik benne. Augusz­tus­ban pedig könnyen meg­es­he­tik, hogy nincs Spa­nyol­or­szág­ban mele­gebb város Bil­ba­ó­nál, hacsak Cór­doba nem. Azon a bizo­nyos napon is jó meleg volt Bil­baó­ban, de nem tűr­he­tet­le­nül, mert más­kü­lön­ben tiszta volt az idő, és a szé­les utcák derűs képet mutat­tak.

A Carl­ton­ban, amely egyéb­ként igen kitűnő szál­loda, jó szo­bá­kat kap­tunk. A bil­baói feria elő­kelő, komoly és pén­zes feria, ami­nek nincs is párja Spa­nyol­or­szág­ban, a bika­vi­a­do­rok itt zakót és nyak­ken­dőt visel­nek. Mögöt­tünk meg olyan hosszú út volt, hogy szinte rös­tel­ked­tünk az ele­gáns szál­lo­dai hall­ban, és csak La Bara­tá­nak köszön­het­tük, hogy nem esett csorba a tekin­té­lyün­kön. Mivel­hogy nem volt nála csi­no­sabb kocsi az egész város­ban.

Anto­nio ugyan­úgy bol­dog­ság­ban úszott, mint ami­kor elvál­tunk. Sze­rette Bil­baót, fül­ledt­sége és zsí­ros gaz­dag­sága csöp­pet sem zavarta. Itt sen­kit sem enged­tek be a cal­le­jón-ba.. Még azo­kat a mata­do­ro­kat is kive­zet­ték, akik az előző nap ugyan­itt vív­tak, és más­nap szin­tén itt fog­nak fel­lépni. A tör­vé­nyes szi­gor és paran­csoló tekin­tély itt sok­kal szem­be­öt­lőbb volt, mint bár­hol másutt egész Spa­nyol­or­szág­ban, a rend­őrök szinte élvez­ték, hogy meg­ke­rül­tet­ték velünk az egész aré­nát, ahe­lyett, hogy ott men­tünk volna be, ahol ésszerű lett volna, és ahol azelőtt is min­dig szo­kás volt bemenni.

Végül is nagy nehe­zen elfog­lal­tuk a helyün­ket, fur­csa érzés volt innen és nem a bar­rerá-bónézni a bika­vi­a­dalt. Anto­nio most is min­dent bele­adott, mint végig, az egész idény­ben, és remek pro­duk­ciót muta­tott be mind a két biká­já­val. Mind a két biká­já­nak mind a két fülét meg­kapta, Bil­baó­ban pedig ennél töb­bet nem is enge­dé­lyez­nek. Min­den simán és könnyen ment, mivel Anto­nio min­dent töké­le­te­sen és szinte magá­tól érte­tő­dően csi­nált végig, és a végén ölni is ugyan­ilyen könnye­dén és hatá­ro­zot­tan ölt.

Anto­nio egy­sze­rűen elbű­völte és mélyen meg­in­dí­totta a közön­sé­get. A mel­let­tem ülő férfi azt mondta, hogy „Úgy érzem magam, mint a régi bika­vi­a­da­lo­kon, pedig már azt is elfe­lej­tet­tem, hogy milyen volt”. Anto­nio bol­dog és fel­sza­ba­dult volt a bikák tár­sa­sá­gá­ban, és arra is képes volt, hogy ezt a bol­dog érzést a közön­ség­nek is átadja, a közön­ség pedig örült neki, és elé­ge­dett volt vele. Mintha egy­szerre csak min­den a vilá­gon szép és egy­szerű lett volna.

Luis Miguel más­napi via­dala viszont annál nagyobb csa­ló­dást kel­tett. Pedig jól kez­dett, két szép veró­nicá-val az első néhány fut­ta­tás után, melyek szin­tén átla­gon felül sike­rül­tek. Az Anto­ni­ó­val foly­ta­tott vetél­ke­dés során egyéb­ként is fok­ról fokra javult a köpeny­mun­kája, és a via­dal ele­jén úgy fes­tett, hogy most is jól és maga­biz­to­san mozog. A bika köze­pes ter­metű volt; nem épp főnye­re­mény, de nem is volt nagyon nehéz a vele való munka. Migu­e­len az lát­szott, hogy bár nem nagyon elé­ge­dett vele, nincs is elke­se­redve. Jól hajolt be az öles­nél, de két­szer is cson­tot ért, míg végül sike­rült három­ne­gye­déig döf­nie a pen­gét, ami azon­ban elég is volt ennek a biká­nak.

A máso­dik bikája nagy ter­metű állat volt és jó szarvú. Luis Miguel most is jó volt a köpen­nyel, de ezzel a biká­val sok­kal nehe­zeb­ben bol­do­gult, és az is lát­szott az álla­ton, hogy még nagyon vesze­del­mes is lehet. Meg-meg­tor­pant, ami­kor a lova­kat roha­mozta, és a pica­do­rok is csak této­váz­tak, hogyan szúr­ják meg. Úgy fes­tett a dolog, hogy Luis Migu­el­nek olyan bikát kell átven­nie, amely még nagyon is magasra tartja a fejét, nehéz ellen­fél lesz, hiszen jósze­ré­vel meg sem volt szö­gelve. Ezért aztán az utol­só­nak sorra kerülő pica­dor való­ság­gal rátá­masz­ko­dott a piká­jára, és döfte, vágta és for­gatta benne a vasat tel­jes ere­jé­ből. Nyil­ván ezt az uta­sí­tást kapta.

Mire Luis Miguel átvette, a bika még nehe­zeb­ben kezel­hető volt, mint ami­kor a lova­kat roha­mozta az ele­jén, de Luis Miguel oko­san vívott vele, csak a lába zavarta most már egy kicsit. Azon igye­ke­zett, hogy a hatal­mába hajtsa, aztán gyor­san vigyázzba állítsa, és egy­ket­tőre meg­sza­ba­dul­jon tőle. A bika viszont foly­ton csak őt kereste a kendő alatt. Luis Miguel két­szer is beha­jolt döfni, de mind a két­szer elóva­tos­kodta a dol­got, nem volt benne semmi meg­győ­ző­dés. Per­sze a bika is nagyon meg­bíz­ha­tat­lan volt, Luis Migu­el­nek pedig meg­roggyant a lába a dob­ban­tás­nál. A har­ma­dik pró­bál­ko­zásra végre sike­rült több mint a feléig bele­már­ta­nia a pen­gét, sze­ren­csére épp halá­los helyen, úgy­hogy a bika kimúlt. A tömeg azon­ban csa­ló­dott volt, és ki is mutatta a csa­ló­dott­sá­gát.

Min­denki aggó­dott Luis Migu­e­lért, de Tama­mes, az orvosa a leg­job­ban. Miguel valen­ciai sebe aggasz­totta, meg a tompa, sze­szé­lye­sen ki-kiújuló fáj­da­lom, úgy lát­szik, fel is idézte Migu­el­ben a körül­mé­nye­ket, ami­kor a sebet kapta. Mala­gái maga­biz­tos­sága sem­mivé lett, a lába pedig, ame­lyet akkor ütött meg, ami­kor az a mala­gái bika fel­dobta a leve­gőbe, annál job­ban fájt, minél töb­bet hasz­nálta. Porc­ko­rong sérü­lés volt. Fut­bal­lis­ták szok­tak ilyen sérü­lést kapni, ha oldal­ról elka­szálja őket az ellen­fél, meg base­ball­já­té­kos, ha épp akkor taszít­ják föl, ami­kor meg­veti stop­lis cipő­jét a gyö­pön. Tama­mes ult­ra­hang­gal pró­bálta eny­hí­teni a gyul­la­dást. Mert ha nem eny­hül, hanem még ter­jed is a gyul­la­dás, elő­for­dul­hat, hogy egy­szer csak nem tudja behaj­lí­tani a tér­dét. Az pedig az éle­tébe kerül­het Luis Migu­el­nek. Ha viszont kiope­rál­ják azt a por­cot, akkor három-hat hétig moz­gás­kép­te­len lesz, és még az sem elkép­zel­he­tet­len, bár nem való­színű, hogy soha többé nem vív­hat. Egye­lőre tűr­hető volt még a térde, az állandó irri­tá­ció és súr­ló­dás egye­lőre még nem viselte meg annyira a két nagy cson­tot, hogy hir­te­len bénu­lás­tól kell­jen tar­tani; ellen­ben szün­te­len fáj­da­lom­mal járt, ami viszont össze­törte Luis Miguel maga­biz­tos­sá­gát.

Én is nagyon aggód­tam Luis Migu­e­lért. Ő azon­ban ragasz­ko­dott hozzá, hogy foly­tassa pár­vi­a­da­lát Anto­ni­ó­val. Pedig Luis Miguel leg­utóbbi via­da­lát látva, és fel­idézve magam­ban, hogyan ala­kult ket­te­jük vetél­ke­dése immár Valen­cia óta, biz­tosra vet­tem, hogy ez a soro­zat csakis Luis Miguel halá­lá­val vég­ződ­het, bika­vi­a­dor­ként leg­alábbis nem fogja túl­élni. Anto­nio viszont olyan for­má­ban volt, olyan maga­biz­to­san és olyan mes­te­rien vívott, hogy elkép­zel­he­tet­len­nek tar­tot­tam akár csak egy bal­ese­tet is. Eddig leg­alábbis min­dig jól szur­kol­tam neki. De egyéb­ként is való­szí­nűt­len­nek lát­szott, hogy fel­ök­lel­jék, ugyanis az ilyen bal­ese­te­ket rend­sze­rint előre lehet látni, ezút­tal pedig nem vol­tak se lelki, se fizi­kai, se pedig tak­ti­kai elő­je­lek. Sőt Anto­nio túl­bur­ján­zott szinte, virult, min­den­ből már talán több is volt a kel­le­té­nél. De hát mos­ta­ná­ban ez a „több” volt a ter­mé­sze­tes álla­pota, és más­kü­lön­ben min­den pon­to­san a dol­gok rendje sze­rint tör­tént, úgy, aho­gyan kell. A töké­le­tes­ség, azaz a las­sú­dad és szép vívás, min­dig veszé­lyes. Ő azon­ban olyan biz­to­san kéz­ben tar­totta vala­mennyi biká­ját, hogy az ember­nek az volt az érzése, neki min­den könnyű, és hogy akkor, ami­kor ledobta magá­ról a halál­fé­lel­met, olyas­va­la­mit kapott cse­rébe, ami való­ság­gal pán­cél­ként védte.

A bil­baói/ma azon­ban még­is­csak nagyon veszé­lyes volt Anto­nio szá­mára, mert nagyon sok gaz­dag és befo­lyá­sos barátja volt a város­ban, és ezért a kel­le­té­nél sok­kal nagyobb tár­sa­sági éle­tet élt. És ez nem a gyá­szos han­gu­latú mad­ridi tár­sa­sági élet volt. Későn került ágyba, elma­rad­tak a jó, kime­rítő edzé­sek és a hosszú, fárasztó autó­uta­zás is hiány­zott az éle­té­ből, ami alatt min­dig nagyo­kat alszik a mata­dor.

A Luis Migu­el­lel való utolsó közös fel­lé­pése előtti nap ren­de­zett via­da­lon már meg is lát­szott rajta ez az élet­mód. Egyet­len jó bikát sem sike­rült húz­nia, az utolsó bika pedig szinte tel­je­sen elve­szí­tette a szeme vilá­gát a via­dal során, úgy­hogy ami­kor Anto­nio belé­pett az aré­nába, az állat már alig látott vala­mit. Egyik bika sem volt alkal­mas ala­nya a szép köpeny­mun­ká­nak, de ren­des faená-t sem lehe­tett bemu­tatni velük, az első pedig ráadá­sul még vesze­del­mes is volt, topor­zé­kolt és mind­un­ta­lan a via­dort kereste a kendő mögött. Nem olyan bika volt tehát, amelyre rábíz­hatta magát a mata­dor köpeny­munka köz­ben. De biz­tos, hogy job­ban sike­rül­tek volna a fut­ta­tá­sok ezzel a biká­val is, ha Anto­nio éjfél­kor már ágy­ban lett volna.

Két egy­más utáni nap is esett az eső Bil­baó­ban reg­ge­len­ként, és csak a cor­rida ide­jére tisz­tult ki végül is az ég. A bil­baói aréna azon­ban hamar föl­szá­rad, mert Bil­baó­ban tud­ják, milyen az idő­já­rás arra­felé, és azt is tud­ják, hogy milyen homo­kot kell hasz­nálni ilyen éghaj­lat alatt. Aznap is ned­ves volt a homok fel­színe, bár egy­ál­ta­lán nem csú­szott, pedig még dél­ben is úgy fes­tett, hogy alig­ha­nem elveri az eső az egész via­dalt. Aztán kisü­tött a nap, fül­ledt, párás idő sza­kadt ránk, és az égen fel­hők vonul­tak.

Luis Miguel álla­pota sokat javult Tama­mes dok­tor keze­lé­sé­től, mégis szo­morú volt és gond­ter­helt. Aznap volt épp esz­ten­deje, hogy ször­nyű kínok köze­pette rák­ban meg­halt az apja, és Luis Migu­el­nek ez járt a fejé­ben meg még min­den­féle más is. Ugyan­olyan hibát­lan udva­ri­as­ság­gal visel­ke­dett, mint más­kor, de vala­hogy ked­ve­sebb lett az embe­rek­hez a meg­pró­bál­ta­tá­sok köze­pette. Tuda­tá­ban volt, milyen kevés hiány­zott hozzá, hogy ott marad­jon az aré­ná­ban az Anto­ni­ó­val vívott leg­utóbbi nagy mér­kő­zé­sek vala­me­lyi­kén. Tudta azt is, hogy ezek a mai Pal­has-bikák már nem olya­nok, mint a régiek vol­tak, ame­lyek akár szu­per-Miurák is lehet­tek volna, amint­hogy azt is tudta, hogy ez a város nem Lina­res. Csak épp túl­sá­go­san sok min­den össze­jött már neki, és úgy lát­szott, hogy a sze­ren­cséje is elhagyta. Mert nem mind­egy az, úgy él-e az ember, hogy első a maga mes­ter­sé­gé­ben, és nincs is ezen kívül más hite egész éle­té­ben. Avagy úgy, hogy kis híján ott­hagyja a fogát, vala­hány­szor kimegy az aré­nába bizo­nyí­tani az első­sé­gét, miköz­ben tudj a, hogy iga­zá­ból már csak a leg­gaz­da­gabb és leg­na­gyobb hatalmú bará­tai hisz­nek ebben meg még egy­pár gyö­nyörű nő és Pablo Picasso, aki viszont már huszonöt éve nem látott bika­vi­a­dalt Spa­nyol­or­szág­ban. A leg­fon­to­sabb azon­ban az volt, hogy ő higgyen saját magá­ban. Mert ha ő maga hisz az első­sé­gé­ben, és be is tudja bizo­nyí­tani magá­nak, akkor végül a töb­biek is mind vissza­pár­tol­nak majd hozzá. Csak­hogy most sérült volt, és fájt a sebe, és nem épp ez pil­la­nat volt a leg­al­kal­ma­sabb a bizo­nyí­tásra. Ő mégis eltö­kélte magát, hogy meg­kí­sérli, és hitte, hogy talán mégis sike­rül újra a mala­gái varázs­lat.

Anto­nio a szo­bá­já­ban heve­ré­szett egy szál lepe­dő­vel taka­rózva nyu­god­tan és szót­la­nul, mint egy pár­duc. Csak egy-két per­cig marad­tunk, mert nem akar­tam zavarni a pihe­nés­ben. De egy-két per­cig is jó volt vele lenni, akár­csak az egész nyá­ron át.

Lenn, a föld­szin­ten a bár is meg az étte­rem is tele volt ácsorgó embe­rek­kel, akik asz­talra vár­tak. Végül is egy nagy asz­talt kap­tunk, úgy­hogy jó néhány régi meg új isme­rős tár­sa­sá­gá­ban ettünk. Domingo Domin­guín elmondta, hogy sze­rinte ezek a Pal­has-bikák sok­kal job­bak lesz­nek, mint a valen­ci­a­iak vol­tak. Bár kettő közü­lük súlyra nem eléggé nagy, szemre mégis jóval töb­bet mutat­nak a való­ság­nál. A sor­so­lás nagy­já­ból kiegyen­lí­tet­ten ala­kult. Luis Miguel a kiseb­bik biká­ját vette előre. Az aréna zsú­folva volt, sok hiva­ta­los mél­tó­ság is meg­je­lent. Az elnöki páholy­ban Doña Car­men Polo de Franco fog­lalt helyet, az államfő neje, aki San Sebas­ti­án­ból jött át egy kisebb tár­sa­ság­gal.

Luis Miguel első bikája robogva jött ki a porondra. Szép állat volt, jó szarvú és csak­ugyan nagyobb­nak lát­szott a való­sá­gos ter­me­té­nél. Luis Miguel simán átvette a köpen­nyel és jó néhány­szor szé­pen meg­fut­tatta. Az első quité-je is reme­kül sike­rült. Egye­lőre úgy tet­szett, a rossz lába sem zavarja a mun­ká­ban, csak az arcát lát­tam nagyon szo­mo­rú­nak, ami­kor néha oda­ke­ve­re­dett a bar­rera köze­lébe.

A mule­tá­val is jól ment a dolog, szé­pen köze­ire engedte magá­hoz az álla­tot, és néhány sike­rült jobb­ke­zes figu­rát is bemu­ta­tott vele. Én egyre csak a lábát figyel­tem aggódva, de úgy lát­szott, min­den rend­ben van. Luis Miguel átvette a mule­tát a bal kezébe, és csi­nált egy szép natu­ral-soro­za­tot. Azaz­hogy akárki más­tól szép lett volna a soro­zat, mert a mala­gái pro­duk­ci­ó­hoz azért nem­igen volt fog­ható, és nem is tap­solta meg, csak a drága ülő­he­lyek közön­sége. A nép többre vágyott, erre Luis Miguel bemu­ta­tott egy soro­za­tot azok­ból a figu­rák­ból, ame­lye­ket Mano­lete veze­tett be, és ezek nagyon is jól sike­rül­tek. Aztán néhány­szor kör­be­for­gatta a bikát, miköz­ben az állat mere­ven fel­tar­totta a fejét, mert a via­dor való­ság­gal meg­ba­bo­názta, aztán letér­de­pelt eléje.

A közön­ség egyik felé­nek tet­szett a mutat­vány, a másik felé­nek nem. Anto­nio leg­alábbis átme­ne­ti­leg más stí­lus­hoz szok­tatta őket. Luis Miguel fel­állt, még­hozzá anél­kül, hogy a mule­tára kel­lett volna támasz­kod­nia, és ebből is úgy lát­szott, hogy egye­lőre jól bírja a lába. Viszont lát­ha­tó­lag ked­vet­len volt, ajkát össze­szo­rí­totta. Viszony­lag jól sike­rült moz­du­lat­tal nyúlt be ölni. A kar­dot is jó helyre döfte, eléggé magasra is, ám egy­szer csak vér kez­dett folyni a bika szá­já­ból. Aztán még­is­csak fel­hen­ge­re­dett, de fület nem ítélt az elnök. Én úgy lát­tam, Luis Miguel jó helyre döfött, és eléggé gyak­ran elő­for­dul, ha arté­riát ér a kard, hogy a szá­ján át is vér­zik az állat. Min­den­esetre nagy tap­sot kapott, és ki is ment középre Luis Miguel, hogy tisz­te­leg­jen a közön­ség előtt. De komo­ran ünne­pé­lyes volt most is, és nem mosoly­gott. A lába viszont jól moz­gott, más­kü­lön­ben nyil­ván nem jutott volna eszébe letér­de­pelni.

Anto­nio bikája követ­ke­zett. Haj­szál­nyira ugyan­olyan volt, mint Luis Migu­ele, még nagy­ságra is. Jó bika volt, még­hozzá két­ol­da­las is, és Anto­nio ott foly­tatta vele, ahol az előző nap abba­hagyta. Ugyan­azt a mél­tó­ság­teli, gyö­nyö­rű­sé­ges köpeny­mun­kát mutatta be, amit már az egész sze­zon­ban meg­cso­dál­tunk, és szinte érez­hető volt a fel-fel­hör­dülő tömeg zson­gá­sá­ban, hogyan önti el a meg­elé­ge­dett­ség az embe­re­ket.

Csu­pán egyet­len pár ban­de­rilla után Anto­nio enge­délyt kért az elnök­től, hogy átve­gye a bikát, és akkor hoz­zá­lá­tott, hogy meg­ta­nítsa vívni az álla­tot a mule­tá­val. Ele­inte kissé las­san roha­mo­zott, ezért Anto­nio kény­te­len volt közel menni hozzá. Jobb­ke­zes fut­ta­tá­sok soro­zata követ­ke­zett, ame­lyek önbi­zal­mat ébresz­tet­tek a biká­ban, s ame­lyek alatt egyre köze­lebb és köze­lebb vonta magá­hoz, aztán elkez­dő­dött az igazi tánc, Anto­nio kivitte a bikát a középre, és akkor már messzi­ről inge­relte, bal kezébe fogva a mule­tát. Addigra jól fel­tü­zelte a bikát, most már haj­landó volt az állat messzi­ről is támadni.

A bika jól meg­nézte magá­nak Anto­niót, ő pedig csak hagyta, hadd jöj­jön, aztán kis csuk­ló­moz­du­la­tok­kal moz­gatva a mule­tát, szép las­san, éppen olyan ütem­ben, hogy ki ne tör­hes­sen, elhúzta előtte a ken­dőt, és köz­vet­len köze­ire engedve magá­hoz, végig­csi­nál­ta­tott vele egy soro­zat töké­le­te­sen vég­re­haj­tott natu­ral-t. Utol­jára olyan fut­ta­tást muta­tott be, amely­ben a bika szarva szinte súrolta Anto­nio mel­lét, és én csak néz­tem, hogyan lib­ben át a kendő a bika szar­ván, hogy aztán las­san, szé­pen végig­sö­pör­jön a nya­kán, a vál­lán, végig a hátán a farka bojt­jáig.

Aztán vége­ze­tül az öles; nagy erő­vel döfött, mar­ko­la­tig. És épp jó helyre is szúrta, csak leg­fel­jebb más­fél hüvelyk­nyire a bika púp­já­nak leg­te­te­jé­től, aztán meg­állt előtte föl­tar­tott jobb kéz­zel, és csak nézte az álla­tot a nagy cigány­sze­mé­vel; föl­emelt karja a dia­dalt hir­dette a tömeg­nek; és az is a tömeg­nek szólt, ahogy hát­ra­fe­szült a dereka, kevé­lyen; de a szeme köz­ben csak a bikát figyelte, orvosi pil­lan­tás­sal, míg végre meg­re­me­gett az állat hátsó lába, meg­roggyant és aztán föl­hen­ge­re­dett.

Akkor Anto­nio hir­te­len sar­kon per­dült, és szem­be­for­dult a közön­ség­gel, és a sze­mé­ből egy­szerre eltűnt az orvosi pil­lan­tás, csak bol­dog öröm volt az arcán, a jól vég­zett munka öröme. A bika­vi­a­dor soha­sem lát­hatja az általa lét­re­ho­zott műal­ko­tást. Nem is iga­zít­hat rajta, mint a festő vagy az író a maga művén. Még a zenész is meg­hall­gat­hatja, amit maga alko­tott. A bika­vi­a­dor viszont csak érez­heti, hogy mit alko­tott, csak a tömeg zúgá­sá­ból hall­hatja, hogyan sike­rült a mű. De ha egy­szer úgy érzi és úgy tudja, hogy sike­rült a mű, akkor ez a tudat annyira magá­val ragadja, hogy a vilá­gon semmi más nem szá­mít. Mialatt a művön dol­go­zik, min­den pil­la­nat­ban tuda­tá­ban kell len­nie, hogy nem sza­bad áthág­nia a képes­sé­gei hatá­rát, és csak annyira merész­ked­het, amennyire ismeri a bikát. Az olyan mata­do­ro­kat neve­zik hideg­fe­jű­nek, aki­ken lát­szik is, hogy foly­ton ez jár az eszük­ben. Anto­nio nem ilyen mata­dor volt, és a közön­ség átadta magát neki. Föl­pil­lan­tott rájuk, és sze­ré­nyen, de csöp­pet sem alá­za­to­san a tud­tukra adta, hogy ezt ő is tudja, és ahogy kör­be­járta az aré­nát, kezé­ben a bika­fül­lel, sze­re­tett városa, Bil­bao népe, a gaz­da­gok és aztán a sze­gé­nyek, szek­to­ron­ként föl­áll­tak a lelá­tó­kon, ami­kor elha­ladt előt­tük, Anto­nio pedig bol­dog volt, hogy ez az ő népe. Oda­pil­lan­tot­tam Migu­elre, aki csak a sem­mit bámulta a bar­rerá-ban, és az járt a fejem­ben, hogy ma van-e vajon a napja, avagy majd csak leg­kö­ze­lebb.

Jaime Ostos is reme­kül vívott a biká­já­val, amely kissé meg­ter­met­tebb volt, mint az előző kettő, és jó, har­cos állat­nak bizo­nyult. Jaime kiváló volt a köpen­nyel, és nem­csak maga­biz­to­san, de éppen­ség­gel zse­ni­á­li­san dol­go­zott a mule­tá­val. A tömeg szinte elér­zé­ke­nyült a lát­vány­tól és Jaime meg is kapta az egyik fület, pedig a kard­dal a végén kissé bizony­ta­lan­ko­dott.

Miután Ostos kör­be­járta az aré­nát, kezé­ben a bika­fül­lel, a három mata­dor kivo­nult az elnöki páholyba, hogy tisz­te­le­tét tegye Doña Car­men Polo de Franco előtt. Miguel, aki jó barát­ság­ban van a gene­ra­lisszi­musz vejé­vel, és az állam­fő­vel szo­kott vadászni, elő­ször csak üzent, és bocsá­nat­ké­ré­sét küldte, ami­ért távol marad. De aztán mégis úgy gon­dolta, hogy eléggé jól bírja a lába, és fel­ment a páholyba. Vagy ha nem is ment be a páholyba, min­den­esetre elin­dult föl­felé, azaz utóbb még lefelé is meg kel­lett ten­nie ugyan­azt az utat. Az övé volt a követ­kező bika.

Fekete bika volt, vala­mi­vel nagyobb ter­metű, mint az első bikája. Jó szarvú állat volt, és szé­pen is jött ki a porondra. Luis Miguel elébe ment a köpen­nyel, és csi­nált négy lassú veró­nicá-t, aztán egy média veró­nicá-val való­ság­gal maga köré tekerte az álla­tot.

Vagyis Luis Miguel nem hagyta, hogy reá tele­ped­jék a szo­mo­rú­ság. Az egyik leg­na­gyobb eré­nye min­dig is az volt, hogy értette a mód­ját, hogyan kell fel­épí­teni egy bika­vi­a­dalt, és hogyan kell meg­ren­dezni a maga via­da­lá­nak is min­den egyes moz­za­na­tát. Elha­tá­rozta, hogy ebből a biká­ból most min­dent kihoz, amit csak lehet, átvette tehát a köpen­nyel, és oda­kor­má­nyozta pon­to­san arra a helyre, amit kiné­zett a szá­mára, hogy onnan roha­mozza meg a pica­dort. És ami­kor a pica­dor meg­in­dult feléje, és föl­emelte a piká­ját, a bika csak­ugyan neki is ron­tott. A pica­dor abban a pil­la­nat­ban döfte meg a bikát, ami­kor az elérte a lovat, aztán egy kicsit iga­zí­tott a dárda irá­nyán, miköz­ben a bika is újabb roham rá indult, Luis Miguel azon­ban elvitte a lótól, és megint meg­csi­nál­ta­tott vele négy szép és lassú veró­nicá-t, ame­lyek most is ugyan­olyan ünne­pé­lye­sen feje­ződ­tek be, mint az előbb.

Aztán vissza­vitte a bikát a kije­lölt helyére, hogy újra roha­moz­has­son. Nincs is ennél egy­sze­rűbb fel­adat talán bika­vi­a­da­lon, Luis Miguel ezer­szer is elvé­gezte már éle­té­ben. Köpe­nye leb­ben­té­sé­vel oda akarta szö­gezni a bikát a kije­lölt helyre, az állat mellső két lába mel­les­leg a fes­tett körön kívül állt. Csak­hogy mindez a ló előtt tör­tént, Luis Miguel tehát a biká­val szem­közt, a lónak és a lovas­nak hátat for­dítva dol­go­zott, a pica­dor viszont elő­re­sze­gezve tar­totta a dár­dá­ját, a bika pedig egy­szer csak gon­dolt egyet, és neki­ron­tott a lónak, Luis Miguel meg épp ott állt a roham útjá­ban. A köpenyre a bika ügyet sem vetett, a szar­vát egye­ne­sen Luis Miguel comb­jába döfte, és ezzel a ló felé taszí­totta. A pica­dor épp abban a pil­la­nat­ban szúrta meg a bikát, ami­kor Luis Miguel teste a leve­gőbe emel­ke­dett. A bika pedig elkapta szar­vá­val a vissza­hulló tes­tet, és jó néhány­szor meg­döf­ködte még a föl­dön heverő Migu­elt is. Domingo, a test­vére, azon­nal átug­rott a kor­lá­ton, hogy fél­re­von­szolja. És ott volt már Anto­nio és Jaime Ostos is a köpen­nyel, hogy elcsal­ják a bikát Migu­el­től. Min­denki tudta, hogy nagy és súlyos sebet kapott, és az aréna szé­lé­ről még azt is lehe­tett hinni, hogy a has­üregbe hatolt a szarv. A közön­ség zöme is azt gon­dolta, halá­los lesz a seb. Ha a bika neki­szo­rítja a ló olda­lá­nak, azaz a ló olda­lát borító pár­ná­zott védő­ta­ka­ró­nak, akkor való­szí­nű­leg csak­ugyan halá­los is lett volna a seb, hiszen akkor alig­ha­nem egész tes­tét átveri a szarv. Szürke volt Luis Miguel arca, ahogy átvit­ték a cal­le­jón-on, lát­tam, hogy az ajkát harap­dálja, és két kezé­vel alha­sát fogja.

Onnan, ahol mi ültünk, lenn az első sor­ban, semmi mód nem lehe­tett eljutni az első­se­gély­nyújtó helyre, és a rend­őr­ség amúgy sem enge­dett volna be már a folyo­sóra sem, ezért inkább csak marad­tam a lelá­tón, így aztán tanúja vol­tam, hogy veszi át Anto­nio a Luis Miguel biká­ját.

Ha egy bika ilyen súlyo­san, talán halá­lo­san is meg­se­be­síti a mata­dort, amint­hogy most is ettől lehe­tett tar­tani, az a szo­kás, hogy a bika­vi­a­dor, aki meg­örökli a gyil­kos álla­tot, nem pará­dé­zik vele, hanem a lehető leg­gyor­sab­ban leszúrja. Anto­ni­ó­nak azon­ban nem volt ehhez semmi kedve. Mivel nagyon is jó bika volt, nem volt haj­landó hagyni, hogy kárba vesszen. A közön­ség azért fizette ki a jegy árát, mert Luis Migu­elt akarta látni. Luis Miguel egy ostoba vélet­len miatt most kiesett a küz­de­lem­ből. De ez amúgy is az ő közön­sége, Anto­nióé. Ha Domin­gu­ín­ről lema­rad­tak is, most meg­kap­ják helyette Ordóñez t.

Nekem min­den­esetre job­ban esik, ha azt gon­do­lom, hogy így tör­tént a dolog, vagy még inkább azt, hogy csu­pán tel­je­sí­teni akarta a sógora helyett, amit az vál­lalt a szer­ző­dé­sé­ben. Nem tudta még, hogy mennyire súlyos Luis Miguel sebe, csak azt, hogy a jobb combja tete­jé­nél hatolt be a bika szarva, és hogy bizo­nyára nagyon súlyos a sérü­lés, de éppen olyan hig­gad­tan ment ki az aré­nába, ugyan­olyan nyu­god­tan, mint az előző biká­hoz, és hoz­zá­lá­tott, hogy meg­dol­gozza az álla­tot, amely csak néhány perc­cel azelőtt meg­se­be­sí­tette Luis Migu­elt. A közön­ség meg­tap­solta, és elkez­dő­dött a tánc, Anto­nio beme­le­gí­tette a bikát és léleg­zet­el­ál­lí­tóan köze­ire engedte magá­hoz. Gyö­nyörű faená-t muta­tott be vele, aztán gyor­san meg­ölte, jól nyúlt be neki, de leg­alább két­hü­velyk­nyi­vel elté­vesz­tette a halá­los pon­tot. A közön­ség így is meg­tap­solta. Ő azon­ban tudta, hogy azért cél­zott épp oda, ahová cél­zott, mert gyor­san túl akart lenni az öle­sen.

Köz­ben híre jött a műtő­ből, hogy Luis Miguel az ágyé­kán sebe­sült meg, a jobb olda­lon, pon­to­san ugyan­azon a helyen, ahol Valen­ci­á­ban. A has­üregbe is fel­ha­tolt a bika szarva, de azt még nem lehe­tett tudni, hogy a belek per­fo­rá­lód­tak-e. Migu­elt elal­tat­ták, és még folyt az ope­rá­ció.

Aztán kijött Anto­nio bikája. Ez volt eddig a via­dal leg­na­gyobb ter­metű bikája. A szarva is jó volt, mégis úgy jött ki, mintha sem­mire se jó, silány állat lenne, csak bámult maga körül, és topo­rogva lépe­ge­tett egyet-ket­tőt. Juan meg­mu­tatta neki a köpenyt, a bika meg riad­tan mene­kült előle, átug­rotta még a kerí­tést is, de addig eről­kö­dött a szűk folyo­só­ban, míg a nyi­tott kapun át végre sike­rült vissza­nyo­ma­kod­nia a porondra. Mégis, ami­kor a pica­do­rok meg­je­len­tek, már bát­ran roha­mozta a lova­kat. A pica­do­rok igye­kez­tek távol tar­tani maguk­tól a dár­dá­val, a bika azon­ban így is nagy erő­vel nyo­mult előre, hiába döfött beléje a vas. Anto­nio egé­szen közelre ment hozzá, és a köpen­nyel kezdte inge­relni, és olyan fut­ta­tá­so­kat csi­nál­ta­tott vele, mintha hibát­lan állat lenne. Mil­li­mé­ter­nyire kiszá­mí­totta a roha­mok tem­pó­ját, pon­to­san hoz­zá­iga­zí­totta a köpeny len­dü­le­tét, és akkor már ő irá­nyí­totta a bikát. A közön­ség sze­mé­ben azon­ban ezek is csak az Anto­ni­ó­tól meg­szo­kott varázs­la­to­sán könnyed, las­sú­dad figu­rák vol­tak.

Ami­kor azon­ban meg­kapta a ban­de­ril­lá­kat, a bika bebi­zo­nyí­totta, hogy komisz és vesze­del­mes is tud lenni, már-már azt hit­tem, irá­nyít­ha­tat­lanná válik, és verej­té­kezve vár­tam, mikor veszi már elő Anto­nio a mule­tát meg a kar­dot. Lát­tam rajta, hogy izzad ő is, bár onnan, ahol én ültem, már nem lehe­tett hal­lani, hogy mit mond Fer­rer­nek és Jon­i­nak.

Figyel­tük a via­dalt, a közön­ség meg ámult csak, és elra­gad­ta­tot­tan kiál­tott fel min­den figu­rá­nál, taps­vi­har­ban tört ki a soro­za­tok végén, Anto­nio pedig az összes klasszi­kus figu­rát bemu­tatta ezzel a nagy­da­rab, ide­ges, csö­kö­nyös és sem­mire se való állat­tal, amit csak ember végig­csi­nál­tat­hat igazi jó és bátor biká­val. Nem­igen lehe­tett ellátni ket­te­jük között, ami­kor a bika szarva elsu­hant Anto­nio mel­lett. Hagyta, hogy a bika a maga válasz­totta iram­ban roha­moz­zon, de aztán a kis csuk­ló­moz­du­la­tok­kal moz­ga­tott vörös selyem­ken­dő­vel szinte szo­bor­szerű alak­za­to­kat for­mált a roha­nás­ból, ahogy a szá­gul­dás végén össze­for­rott egy pil­la­natra a kar­csún fel­ma­ga­sodó test meg a bika óriás tömege az utolsó for­duló ívé­ben. Akkor aztán ismét moz­dult egyet a ken­dőt tartó kéz csuk­lója, az utolsó, a leg­ve­sze­del­me­sebb és leg­ne­he­zebb figura követ­ke­zett, és a hatal­mas állat szarva, mely­nek hegyén a halált hor­dozta, ott suhant el Anto­nio melle előtt. Én pedig csak néz­tem, ahogy újra meg újra meg­csi­nál­tatja vele a.pase depe­chó-t, és köz­ben egyre biz­to­sabb vol­tam a dol­gom­ban, hogy tudom már, mire készül. Olyan volt az egész, mint valami nagy zenemű, de az is lát­szott, hogy nem öncélú a mutat­vány. Anto­nio arra készült, hogy reci­bi­endo fogja meg­ölni a bikát.

Nincs nagy­sze­rűbb módja az öles­nek, mint a reci­bi­endo, ha a bika még olyan álla­pot­ban van, hogy roha­mozni is képes. Ez a leg­ősibb, a leg­ve­sze­del­me­sebb, de egy­út­tal a leg­szebb figura is, ennél ugyanis nem a mata­dor fut oda az álló biká­hoz, hanem épp for­dítva, az álló mata­dor rohamra ingerli az álla­tot, aztán elkor­má­nyozza maga mel­lett a robogó bikát, jobbra terelve a mule­tá­val, hogy elha­lad­tá­ban a lapoc­kái közé döfje a kar­dot. Azért olyan nagyon vesze­del­mes ez a figura, mert ha a mata­dor nem töké­le­te­sen uralja az álla­tot a mule­tá­val, és a bika hir­te­len fel­kapja a fejét, a szarva éppen a bika­vi­a­dor mel­lébe fúró­dik. Egyéb­ként, ha a bika fel­veti a fejét öles köz­ben, a mata­dor rend­sze­rint ajobb comb­jába kapja a szar­vat. Aki reci­bi­endo akar ölni, és töké­le­te­sen akarja végezni, annak áll­nia kell a bika roha­mát, míg csak annyira nem ér hozzá az állat, hogy ha csu­pán egy- vagy két­hü­velyk­nyi­vel is köze­lebb engedi még magá­hoz, a bika kapja el őt. Ha viszont elha­jol előle, vagy a ken­dőt szé­le­seb­ben len­dítve, a kel­le­té­nél nagyobb helyet hagy a biká­nak a tova­ha­la­dásra, egé­szen biz­to­san csak oldal­vást éri a kard az álla­tot.

„Várd meg, amíg öklei” – ez az alap­sza­bály. Csak­hogy keve­sen van­nak, akik bír­ják ide­gek­kel, és nem is min­den­ki­nek van olyan bal keze sem, hogy képes legyen leszo­rí­tani vele a bika fejét, és köz­ben oldal­vást elkor­má­nyozni az álla­tot maga mel­lett. A figura maga lénye­gi­leg nem külön­bö­zik a pase de pechó-tól, leg­alábbis a bika szá­mára, ezért is igye­ke­zett Anto­nio éppen apásé de pechó-k ismé­tel­ge­té­sé­vel fel­ké­szí­teni az álla­tot a finá­léra, köz­ben arról is lehe­tő­leg meg­győ­ződni, hogy van-e még elég düh a biká­ban, haj­landó-e még követni, fejét leszegve, a kendő fel­leb­be­né­sét, avagy inkább csak meg-meg­tor­pan már, és lefé­kez a roham köze­pén. Ami­kor aztán meg­győ­ző­dött róla, hogy a bika harci kedve töret­len még, vigyázzba állí­totta az álla­tot, és fel­ké­szült az öles­hez.

A hosszú éjsza­kai autó­uta­kon sokat beszél­get­tünk a reci­bi­endó-ról, és meg is álla­pí­tot­tuk közö­sen, hogy Anto­nio szá­mára, aki­nek olyan remek bal keze van, nem nagyon nehéz. Csak épp az teszi még­is­csak nehézzé, hogy mi jár érte, ha még­sem sike­rül. Mert bizony az jár érte, hogy a szarv való­sá­gos tőr­ként döf bele a mata­dor mel­lébe, és ez a tőr ráadá­sul olyan vas­tag, mint egy söp­rű­nyél, és olyan hatal­mas nyak­iz­mok lökik előre, ame­lyek akár egy lovat is meg­bír­nak, és még föl is hajít­ják a leve­gőbe, meg képe­sek szi­lán­kokká haso­gatni a bar­rera palánk­já­nak két­hü­vely­kes desz­káit is. És ez a szarv néha olyan hegyes tud lenni, hogy beret­va­ként hasítja végig a vívó­kö­peny selyem­bé­lé­sét. Más­kor viszont olyan szál­kás és durva, hogy tenyér­nyi a seb, amit üt. Meg­ál­la­pod­tunk tehát, hogy könnyű dolog a reci­bi­endo, ha az ember képes nyu­god­tan meg­várni a bikát, és figyelni a szar­vát, amint egyre csak köze­le­dik, miköz­ben tudva tudja, hogy vár­nia kell, vár­nia, amíg olyan közel nem ér, hogy már egé­szen bizo­nyo­san a mel­lébe döf, ha a bika hir­te­len fel­veti a fejét, ami­kor egy­szer csak meg­érzi, hogy a tes­tébe hatol a vas. De azért per­sze nem nagy dolog az egész. Ebben egyet­ér­tet­tünk mind a ket­ten.

Anto­nio tehát kihúzta magát, végig­san­dí­tott a kinyúj­tott kard pen­gé­jén, aztán bal tér­dét kissé meg­roggyantva a bika felé leb­ben­tette a mule­tát. A hatal­mas állat pedig rohamra indult, a kard azon­ban cson­tot ért, jól­le­het maga­san találta, a két lapoc­kája közt. Anto­nio ráha­jolt a bikára, de a kard elgör­bült és a szép szo­bor­cso­por­to­zat, mellyé egye­sül­niük kel­lett volna, két­felé vált, a muleta pedig messzire kor­má­nyozta a bikát.

Nincs korunk­ban senki, aki két­szer egy­más után meg­kí­sér­tené a reci­bi­endó-t. Ilyesmi leg­fel­jebb csak Pedro Romero ide­jé­ben for­dult még elő, aki szin­tén ron­dái volt, és nagy bika­vi­a­dor, de ő már meg­halt, hosszú évek­kel ezelőtt. Anto­ni­ó­nak viszont most már nem volt más válasz­tása, mint reci­bi­endo ölni, leg­alábbis addig, amíg még haj­landó roha­mozni a bika. Így hát újra fel­ál­lí­totta a biká­ját, végig­né­zett a kard pen­géje men­tén, és újra hívo­gatni kezdte az álla­tot a vörös ken­dő­vel, és megint csak oda­eresz­tette magá­hoz olyan köze­ire, hogy ha fel­kapta volna a fejét, beléje fúró­dik a szarva. És újra cson­tot ért a kard, a szo­bor­cso­port alak­jai ismét szét­vál­tak, és a muleta megint csak messzire elkor­má­nyozta a szar­va­kat.

Mos­tanra azon­ban már lelas­sult a bika futása, és Anto­nio tudta, hogy egyet­lenje rohamra való erő maradt benne csak. Ő leg­alábbis biz­to­san tudta, de rajta kívül senki más, a tömeg pedig nem akart hinni a sze­mé­nek. Annyi hiány­zott már csak Anto­ni­ó­nak a dia­dal­hoz, hogy valami elfo­gad­ható mód bele­mártsa a kar­dot az állatba, fölös­le­ges volt már túl nagy veszélyt vál­lal­nia. Anto­nio azon­ban, úgy lát­szik, fel­tette magá­ban, hogy most jóvá­té­telt szol­gál­tat min­den biká­nak, amit éle­té­ben játszva szinte és könnye­dén ölt meg; már­pe­dig ezek száma tömér­dek volt. Ennek a biká­nak két­szer is oda­tar­totta már a mel­lét, hogy bele­döf­jön, ha akar, és lát­tam, hogy most még egy har­ma­dik dobást is kap tőle az állat, ráadá­sul. Pedig meg­te­hette volna, hogy egy kicsi­vel lej­jebb döfi a kar­dot vagy kicsit oldal­vást, reci­bi­endó-nál senki sem rótta volna fel hibá­jául. Hiszen tudta nagyon jól, hogy hol van­nak a lágy részek, meg­te­hette volna, hogy egy gyors moz­du­lat­tal ledöfi az álla­tot, még szép lát­vány is lehe­tett volna, vagy, mond­juk, éppen eléggé szép lát­vány, de min­den­esetre senki sem mondta volna rá, hogy csú­nyán ölt. Manap­ság ilyen öle­se­kért már füle­ket szo­kás osz­to­gatni. De kit érde­kel, hogy mi a szo­kás manap­ság! Ma letör­leszti min­den adós­sá­gát, ami­vel tar­to­zik a könnyű kéz­zel, játszva ledö­fött bikák­nak.

Megint föl­ál­lí­totta hát a bikát, és olyan csönd volt a lelá­tó­kon, hogy azt is hal­lot­tam, ahogy egy nő mögöt­tem össze­csukta a legye­ző­jét. Anto­nio cél­zott, végig­pil­lan­tott a kardja pen­gé­jén, és bal tér­dét behaj­lítva a bika felé leb­ben­tette a rnu­le­tát, mire a bika meg­in­dult feléje, ő meg csak várt, várt mind­ad­dig a pil­la­na­tig, ami­kor épp beléje döfött volna már a szarva, és akkor a kard hegye az állat tes­tébe szúrt, ám a bika csak nyo­mult tovább, neki a vas­nak, lesze­gett fej­jel követve a vörös ken­dőt, Anto­nio meg ráte­nye­relt a mar­ko­lat gomb­jára, meg­ta­szí­totta, és a penge las­san-las­san mar­ko­la­tig csú­szott a két lapocka közt. Anto­nio lába eköz­ben tapod­tat sem moz­dult el a helyé­ről, ahol meg­ve­tette, teste egy­be­forrt szinte a biká­é­val, és mire kife­szí­tett tenyere a fekete szőr­höz ért, a két szarv már elha­ladt a melle előtt, a bika pedig már nem élt. Csak a bika még nem tudta ezt, és a szeme egyre csak Anto­niót nézte, aki fel­emelt kar­ral állt előtte, mint­egy búcsút intve neki, de nem dia­dal­ma­san. Én tud­tam, hogy mire gon­dol Anto­nio, de épp akkor egy pil­la­natra nem lát­tam az arcát. A bika sem látta már az arcát, pedig barát­sá­go­san nézett rá Anto­nio, aki­nél külö­nö­sebb embert nem ismer­tem soha éle­tem­ben, együtt­ér­zés volt az arcán most az egy­szer, holott az aré­ná­ban nincs helye együtt­ér­zés­nek. Most már a bika is tudta, hogy vége van, lábát elhagyta az erő, a pil­lan­tása üve­gessé vált, míg Anto­nio csak állt és nézte, ahogy össze­ro­gyik. Így ért véget Anto­nio és Luis Miguel pár­vi­a­dala. Aki aznap ott volt a bil­baói aré­ná­ban, immár tudta, hogy nincs többé vetél­ke­dés ket­te­jük között. A kér­dés eldőlt. Lénye­gi­leg többé senki sem vitat­hatta. Ha újra­kez­dő­dik is talán, már csak papí­ron lesz vetél­ke­dés ket­te­jük között, csak pén­zért vagy a dél-ame­ri­kai közön­ség ked­vé­ért. De az már többé nem lehe­tett két­sé­ges, hogy ki a leg­jobb mata­dor, leg­alábbis annak a sze­mé­ben, aki látta vívni ket­te­jü­ket, és ott volt Bil­baó­ban. Meg­le­het per­sze, hogy Anto­nio csak azért volt jobb Bil­baó­ban, mert Luis Migu­el­nek fájt a lába. Könnyen meg­le­het, hogy erre hivat­kozva még sok pénzt keres valaki. De mér­he­tet­le­nül veszé­lyes, sőt halá­los játék lenne újra pró­bát tenni igazi közön­ség előtt, spa­nyol aré­ná­ban, ép szarvú, igazi bikák­kal. Ez a kér­dés lénye­gi­leg eldőlt egy­szer s min­den­korra, és én bol­dog vol­tam, ami­kor meg­jött a hír a műtő­ből, hogy bár a has­üregbe is mélyen föl­ha­tolt Luis Miguel biká­já­nak a szarva, a bele­ket nem per­fo­rálta.

Aznap este, ami­kor Anto­nio átöl­tö­zött, autóba ültünk, hogy. meg­lá­to­gas­suk Luis Migu­elt. Anto­nio vezette a kocsit. Még benne volt a via­dal feszült­sége, azt beszél­tük fönn a szál­lo­dai szo­bá­ban is, és a kocsi­ban is azt foly­tat­tuk.

– Hon­nan tud­tad, hogy másod­szor meg har­mad­szor is van benne szusz roha­mozni? – kér­dez­tem.

– Csak úgy, tud­tam – felelte. – Az ember csak úgy tudja a dol­go­kat.

– Mégis, miből lát­tad?

– Addigra már nagyon kiis­mer­tem.

– A fülén lát­tad?

– Min­den­ből. Ahogy téged is ismer­lek. Meg te is ismersz engem. Ez is ugyan­így van. Te nem hit­ted volna, hogy bírja?

– Dehogy­nem. De én fönn vol­tam a lelá­tón. Nagyon messzire tőle­tek.

– Igen, tulaj­don­kép­pen csak két-három méter az egész, mégis mintha egy kilo­mé­ter lenne – mondta.

Luis Miguel nagy kín­ban volt. A bika szarva épp a régi, valen­ciai seb­he­lyet találta el, és újra fel­sza­kí­totta a még nem is egé­szen behe­gedt szö­ve­tet, aztán ugyan­csak a valen­ciai bika szar­vá­nak útját követve, fel­ha­tolt egé­szen a has­üre­gig. Fél tucat láto­gató volt benn nála, és Luis Miguel nyá­jas volt hoz­zá­juk, ha szen­ve­dett is nagyon. A fele­sé­gét meg a nővé­rét éjfél utánra vár­ták, a mad­ridi gép­pel.

– Saj­ná­lom, hogy az aré­ná­ban nem tud­tam bemenni hoz­zád a kötö­zőbe – mond­tam. – Nagyon fáj még?

– Szo-szo – felelte nagyon hal­kan.

– Majd Manolo ad valami fáj­da­lom­csil­la­pí­tót.

Sze­lí­den mosoly­gott rám. – Már adott – mondta.

– Ne vigyek ki egy­pá­rat ebből a sok ember­ből a folyo­sóra?

– Sze­gé­nyek – mondta Luis Miguel. – Hány­szor meg­tet­ted már azelőtt is. Már hiá­nyol­ta­lak, Ernesto.

– Mad­rid­ban talál­kozunk – mond­tam. – Ha mi elme­gyünk, talán ezek közül is elmegy egy­pár.

– Milyen jól fogunk mutatni így együtt az újsá­gok­ban.

– Majd beme­gyek és meg­lá­to­gat­lak a Ruber­ben. – Így hív­ták a mad­ridi kór­há­zat.

– Még meg­van a régi lak­osz­tá­lyom – mondta.