7.

Ket­te­jük pár­har­cá­nak nyitó via­dala Zara­go­zá­ban volt. Akit csak érde­kelt a bika­vi­a­dal és meg­en­ged­hette magá­nak az uta­zást, ott volt. Ott vol­tak a mad­ridi kri­ti­ku­sok is mind­nyá­jan, ebéd­idő­ben zsú­folva volt a Grand Hotel tenyész­tők­kel, mene­dzse­rek­kel, arisz­tok­ra­ták­kal, külön­féle címek kép­vi­se­lő­i­vel, haj­dani lócsi­szá­rok­kal és Anto­nio kis slepp­jé­vel, amely tel­jes lét­szám­ban meg­je­lent. Luis Miguel szur­ko­ló­tá­bo­rá­ból is sokan eljöt­tek, poli­ti­ku­sok, tiszt­vi­se­lők és kato­na­tisz­tek. Mi Biliéi egy kis kocs­má­ban ebé­del­tünk, amit már régebb­ről ismer­tünk, aztán fel­men­tünk Anto­nio szo­bá­jába. Jókedvű volt, csak kissé szó­ra­ko­zott. A feje tar­tá­sá­ból min­dig meg tud­tam álla­pí­tani, hogy ide­ge­sí­tik az embe­rek, mert ilyen­kor mintha kicsit merev lett volna a nyaka, és beszé­dé­nek anda­lú­ziai ízei is erő­seb­ben érződ­tek. Azt mondta, jól aludt az éjjel. Meg­be­szél­tük, hogy a via­dal után mind­nyá­jan átme­gyünk Terű­é­ibe, és ott fogunk vacso­rázni. Én azt mond­tam, hogy mi Biliéi majd egye­ne­sen az aré­ná­ból megyünk, mert Anto­nio a Mer­ce­desszel biz­to­san hama­rabb odaér. Az egész túl­sá­go­san is emlé­kez­te­tett az aran­ju­ezi via­dal előtti beszél­ge­tésre, de hát ő akarta, hogy így legyen. Ami­kor elbú­csúz­tunk, a moso­lyá­ban nem volt semmi mes­ter­kélt­ség, és még rám is kacsin­tott, mintha valami közös tit­kunk lenne. Nem volt ide­ges, csak valami kis feszült­ség lát­szott rajta.

Távo­zó­ban benéz­tem Luis Miguel szo­bá­jába is, hogy jó biká­kat kíván­jak neki. Ő is egy kicsit feszült volt.

Nagyon meleg volt aznap, az embert mintha fejbe kólin­totta volna a júni­usi nap­sü­tés. Miguel első bikája jóképű állat volt, heve­sen roha­mozta a pica­do­ro­kat, elszán­tan. Luis Miguel elvitte a lovak­tól, és ugyan­olyan jó for­mát muta­tott, ugyan­olyan pök­hendi és maga­biz­tos volt, ugyan­úgy uralta a bikát a köpen­nyel, mint a leg­utóbb, ami­kor lát­tuk. Aztán, ami­kor megint neki­tá­madt az egyik pica­dor­nak, Anto­nio vitte el a köpe­nyé­vel. Kive­zette középre, és olyan las­san, olyan szo­ro­san kor­má­nyozta el maga mel­lett, köz­ben pedig olyan egye­ne­sen tar­totta magát, szinte szob­rász­ként for­málva az íve­ket, mind las­sab­ban, mind hosszabbra elnyújtva a moz­du­la­to­kat, hogy az ember szinte már nem is hitt a sze­mé­nek, mi min­dent lehet művelni a köpen­nyel. A tömeg, de Luis Miguel is tudta, hogy azt máris bizo­nyí­totta Anto­nio, ki a job­bik a köpen­nyel.

Az első két ban­de­ril­lát nagyon szé­pen akasz­totta be Luis Miguel, a máso­dik párt pedig még szeb­ben, magára uszí­totta a bikát, és csak az utolsó tized­má­sod­perc­ben lépett félre előle, be levágta a pál­cá­kat, aztán oldalt per­dült. Luis Miguel cso­dá­la­tos ban­de­ril­lero volt.

A mule­tá­val is gyor­san hatal­mába kerí­tette a bikát, szé­pen, oko­san dol­goz­tatta, hosszú ira­mo­dá­sok­kal fut­tatta el maga mel­lett. Csak épp a varázs­lat hiány­zott belő­lük. Anto­nio quité-je a maga biká­já­val, amely pedig egy­ál­ta­lán nem volt könnyen kezel­hető állat, vala­mit mintha elpat­tin­tott volna benne. Két­szer is be kel­lett hajol­nia az öles­hez, de egy­szer se volt sze­ren­cséje, és a hatá­ro­zott­ság is hiány­zott belőle. Aztán har­mad­szorra már job­ban sike­rült, félig besza­ladt a kard, maga­san a bika nyak­szirt­jén, a halá­los helyen, és kemé­nyen, mere­ven meg­állt benne, miköz­ben Miguel ügye­sen lehúzta az állat fejét, hogy a muleta kite­rí­tett ken­dő­jét sza­gol­gassa a por­ban, bele­döfte a des­ca­belló-t, és azzal vége is volt. A tömeg ünne­pelte, kör­be­vo­nult az aré­ná­ban, össze­szo­rí­tott ajkak­kal, halo­vány mosollyal az arcán. Még volt alkal­munk a nyár folya­mán ala­po­san tanul­má­nyozni ezt az arc­ki­fe­je­zést.

Anto­nio első bikája is nagyon meg­győ­zően jött ki az aré­nába. Anto­nio átvette, és min­den újabb figu­rá­nál mind köze­lebb és köze­lebb kor­má­nyozta el maga mel­lett, mind­job­ban alkal­maz­ko­dott az állat­hoz, a régi, szívbe mar­ko­lóan szép rit­mus­ban len­dítve a köpenyt.

Nem engedte meg a pica­do­rok­nak, hogy hoz­zá­nyúl­ja­nak az állat­hoz, aztán ami­kor a ban­de­ril­lákra került a sor, Anto­nio ott foly­tatta, ahol egy hónap­pal koráb­ban Aran­ju­ez­ben abba­hagyta. Töké­le­te­sen vívott. A bal­eset nem hagyott rajta semmi nyo­mot, egy fikarc­nyit sem ron­tott rajta. Csak oko­sabb lett tőle és kris­tá­lyo­sán tiszta stí­lus­ban kezdte a faená-t, part­ne­révé tette a bikát, segí­tette, nagy sze­re­tet­tel, hogy minél vesze­del­me­sebb közel­ségbe hatol­has­son a szar­vá­val, köz­ben azon­ban mind­vé­gig a kezé­ben tartva az álla­tot. Végül, ami­kor a bika már min­dent kiadott magá­ból, Anto­nio egyet­len moz­du­lat­tal átnyúlt a szarva fölött, és elsőre meg­ölte. Én úgy lát­tam, hogy kissé lapos volt a döfés, de az elnök­nek meg a közön­ség­nek is tet­szett. Meg is kapta a fület.

Ettől kissé meg­nyu­god­tunk Biliéi. Úgy moz­gott az aré­ná­ban, mintha nem is hagyott volna ki egy hóna­pot. És csak ez szá­mí­tott. A fáj­da­lom és a seb okozta sokk nem ren­dí­tette meg. Csak a szeme alatt lát­szott egy kis fáradt­ság. Egyéb semmi.

Luis Miguel máso­dik bikája gyen­gén állt a lábán. Miguel mégis meg­pró­bálta fel­hozni. A kez­det nem is volt rossz, de aztán a bika hamar lesán­tult. Miguel enge­délyt kért, hogy a maga pén­zén vásá­rol­has­son helyette mási­kat, és hogy Anto­nio máso­dik bikája után meg­vív­has­son vele. Aztán gyor­san vég­zett a szo­morú, repedt patajú állat­tal, és jöhe­tett Anto­nio utolsó bikája.

Nem volt iga­zán bátor állat, las­san is kez­dett, egy­szó­val, nem­igen volt alkal­mas lát­vá­nyos­ságra. Gyor­san kézbe kel­lett volna venni, meg­dol­gozni a mule­tá­val, aztán hamar meg­ölni. Anto­nio ehe­lyett hoz­zá­lá­tott, hogy igazi bikát farag­jon belőle. Gyö­nyö­rűen for­gatta a köpen­nyel, a bátor­sá­gá­val és a tudá­sá­val kor­ri­gálta az állat hibáit. Szép lát­vány volt, csak kissé riasztó.

A ban­de­ril­le­rók is mind nagyon ide­ge­sen néz­ték, Migu­el­illo sápadt volt és feszült.

Anto­nio úgy lát­hatta, hogy a mule­tá­val sike­rült végre rendbe szed­nie az álla­tot, de ami­kor messzi­ről magára akarta vonni, a bika a roham kel­lős köze­pén meg­tor­pant, és a muleta alatt Anto­nio teste felé döfött. Ő azon­ban leszo­rí­totta a mule­tá­val és kibon­ta­ko­zott. De a bika újra pró­bál­ko­zott. Egy­sze­rűen nem volt alkal­mas arra a fajta vívásra, amit Anto­nio be akart mutatni rajta. Erre végre Anto­nio is rájött, és tudta már, hogy kissé maga­biz­to­sab­ban kez­dett vele, mint sza­bad lett volna. Ekkor rátért az ölest meg­előző figu­rákra, aztán vigyázzba állí­totta, és átnyúlt a szarva fölött, hogy mar­ko­la­tig döfje a kar­dot, bár kissé lapo­sab­ban és előbbre is, mint ahogy sza­bá­lyos lett volna.

Luis Miguel követ­ke­zett a pót­bi­ká­val; nagy, kissé túl­sú­lyos állat volt Sámuel Flo­res tenyé­sze­té­ből, de jó szarvú és jó szán­dékú. Szé­pen, stí­lu­so­san dol­go­zott vele Miguel. Bele­eresz­tette a négy pár ban­de­ril­lát, bár ezút­tal nem olyan drága pál­cá­kat hasz­nált, mint az első biká­já­nál, de azért ezek is jó minő­ségű, Macy-féle ban­de­ril­lák vol­tak. A mule­tá­val oko­san, biz­tos kéz­zel és hig­gad­tan dol­go­zott. Aztán végig­csi­nálta az összes trük­köt, ami­ről tudta, hogy a közön­ség sze­reti, és ő való­ban min­det töké­le­te­sen csi­nálta. Elsőre kissé bizony­ta­lan­ko­dott a kard­dal. Másod­szorra azon­ban egye­ne­sen a halá­los hely fölé nyúlt, és bele is döfte a kar­dot, meg­állt benne szi­lár­dan, vala­hol az aorta táján. Kivárta, amíg átvágja a koro­na­eret, aztán a des­ca­belló-val kiol­totta a lám­pást. Meg­kapta mind a két fület meg a far­kot is.

Bili csak annyit mon­dott: – Bika­ként negy­ven­ezer pesó­val szá­mítva, sokba fog kerülni Luis Migu­el­nek ez a sze­zon, ha azt akarja, hogy Anto­ni­ó­val szem­ben min­dig az övé legyen az utolsó szó.

Ez alka­lom­mal két­ség­kí­vül Luis Miguel győ­zött, papí­ron min­den­esetre, csak­hogy az merő­ben sze­ren­cse dolga, leg­alábbis állí­tó­lag, hogy ki milyen bikát húz, a két hiva­ta­los biká­val pedig Anto­nio volt a jobb. Csak a pót­bika bil­len­tette Luis Miguel javára a mér­le­get.

– Tanul­sá­gos volt ez a mai nap – mond­tam. – Luis Miguel nagyon okos, és ami­kor Anto­nio elvitte a biká­ját, meg­ér­tett vala­mit. És nem is fogja elfe­lej­teni. Majd meg­lát­já­tok. Ugyan­ezt csi­nálta Anto­nio Mad­rid­ban a sze­gény Apa­ri­ci­ó­val.

– Viszont ő min­dig csak Luis Miguel után követ­ke­zik majd, ezt se felejtsd el – mondta Bili. – És ez hatal­mas előny.

– Oda kell majd figyelni a pót­bi­kákra is mond­tam. – Lehet, hogy jó néhá­nyat látunk még majd.

– Nem fog ez olyan sokáig tar­tani – jegyezte meg Bili.

– Sze­rin­tem se – bólin­tot­tam. Elfá­rad­tam a via­dal­ban, meg a lát­vány­tól, meg attól, amit átél­tünk köz­ben. Via­dal után sose sze­ret­tem vezetni, de hát más­nap ötkor Ali­can­té­ban várt a követ­kező bika, lenn a ten­ger­par­ton, az azu­tán követ­kező nap hat­kor Bar­ce­lo­ná­ban, azu­tán pedig ötkor Bur­gos­ban. Tes­sék meg­nézni eze­ket a távol­sá­go­kat valami váz­la­tos tér­ké­pen, aztán szá­mí­tásba venni, hogy milyen álla­pot­ban van­nak az utak, és akkor mind­járt ért­he­tővé válik, hogy ez mit jelent. Pedig még csak aznap jöt­tünk fel Mad­rid­ból Zara­go­zába, és csak egy nap­pal előbb Mala­gá­ból Mad­ridba. A Terű­é­iig vezető út jókora darab­ját a pol­gár­há­ború óta nem javí­tot­ták. Kes­keny maka­dá­mút volt, élet­ve­szé­lyes volt gyor­san „haladni rajta, főleg éjszaka, de ez volt az egyet­len lehe­tő­sé­günk, hogy levág­junk a ten­ger­partra. Igye­kez­tünk gyor­san haladni, amennyire csak élet­ve­szély nél­kül lehe­tett, sőt kicsit talán még gyor­sab­ban is, és egy Teruel északi szé­lén álló szál­ló­ban talál­koz­tunk a töb­bi­ek­kel. Késő volt már, mire oda­ér­tünk, de azért remek vacso­rát állí­tot­tunk össze magunk­nak elő­éte­lek­ből, fel­vá­got­tak­ból, zöld­ség­ből és salá­tá­ból.

– Hogy érzed magad? – kér­dez­tem Anto­ni­ó­tól.

– Nagyon jól. A lába­mat nem is érez­tem. Csak kicsit elfá­rad­tam a végére. És te hogy érzed magad?

– Én min­dig nagyon elfá­ra­dok az ilyen via­da­lok­tól.

– Nekem is bele­te­lik egy kis időbe, amíg kimegy belő­lem a feszült­ség – mondta. – Most meg­et­tem már egy son­kás szend­vi­cset, és ittam rá egy pohár sört. De néha egy­sze­rűen nem kívánja a gyom­rom. Bár ez most olyan étel, hogy épp jól­esik ilyen későn is.

– Meg tudod szer­vezni, hogy innen­től most már alud­jál?

– Per­sze, hát­ra­haj­tom az ülést, és alszom Ali­can­téig. De nekem így is jobb, ha éjjel uta­zom, és inkább nap­pal alszom. Elő­for­dul az ember­rel, ha éjjel alszik, hogy szo­rongva riad fel az álmá­ból. De ha nap­pal ébred, min­dig vidá­man kel fel az ember.

Nagyot neve­tett, és álta­lá­nos tré­fál­ko­zás kez­dő­dött. A via­dal utáni késői vacso­rán elv­ből nem is emlí­tet­tük soha­sem a via­dalt. Tré­fál­koz­tunk, néha eléggé durva tré­fák is elhang­zot­tak, és min­dig Charri, egy göm­böly­ded, nagy­ivó baszk, Anto­nio lel­kes híve, ját­szotta a bolond shakes­peare-ien ősi sze­re­pét. Anto­ni­ó­nak min­den fel­lé­pé­sén ott volt. Nem­csak arra volt jó, hogy rajta csat­tan­ja­nak a tré­fák, de maga is nagyon jó tör­té­ne­te­ket tudott mesélni. Sok min­den akadt, ami­ről tré­fál­kozni lehe­tett, főleg pedig sok ember, hiszen ezek az embe­rek, akik szinte val­lást csi­nál­nak a bika­vi­a­dal­ból, aligha épel­mé­jűek, a mata­do­r­imá­dók pedig még náluk is könnyebb cél­pon­tot mutat­nak.

Vala­mi­kor éjfél után a három kocsi neki­vá­gott az éjsza­ká­nak Ali­cante felé, csak mi marad­tunk Biliéi haj­nal­ha­sad­táig. Híg, de hideg köd­ben indul­tunk, amely meg­ülte az egész várost meg a folyó­völ­gyet is, amíg fel nem kelt a nap, és aztán las­san fel­szá­rí­totta. Ott halad­tunk el, ahol annak ide­jén a har­cok foly­tak, de nem is pró­bál­tam elma­gya­rázni Bili­nek a had­mű­ve­le­tet vagy az ost­ro­mot, csak meg­mu­to­gat­tam neki, hogy milyen ez a terep. Abból aztán már min­dent meg­ért­he­tett, egy akár­mi­lyen ismer­tető segít­sé­gé­vel. A távol­sá­gok per­sze kisebb­nek tűn­tek, mint min­dig, és nem lel­tem nyo­mát a ret­te­ne­tes fagy­nak meg a hónak sem. De azért sok olyan helyet lát­tam most is, ame­lye­ket rémül­ten néz­tem, olyan kopá­ran mere­dez­tek.

De hiába néze­get­tem a tere­pet, a har­co­kat nem tud­tam fel­idézni. Pedig iga­zá­ból soha nem is felej­tet­tem el, hogy milyen volt. Azért per­sze vala­mics­két segí­tett ez a lát­vány meg­sza­ba­dulni egy­től-más­tól, mert min­dig így van az ember a földi dol­gok­kal, most hogy lát­tam, mennyire nem vál­to­zott semmi eze­ken a kopár dom­bo­kon, melyek valaha min­den­nél fon­to­sab­bak vol­tak az ember­nek. Segorbe felé autózva aznap reg­gel arra gon­dol­tam, hogy lám, egy bull­dó­zer töb­bet ala­kít egy domb­ol­da­lon, mint egy egész bri­gád halála, mert ha egy bri­gá­dot hát­ra­hagy­nak, hogy tart­son meg egy magas­la­tot, ami köz­ben ott­vesz­het­nek mind egy szá­lig, akkor leg­fel­jebb kis időre ter­mé­ke­nyebb lesz a földje, fel­dú­sul némi érté­kes ásvá­nyi sók­kal, bizo­nyos mennyi­ségű fém is kerül a talajba, de koránt­sem bányász­ható mennyi­ség­ben és a szer­ves trá­gyát is hamar kimos­sák a ter­mé­ket­len föld­ből a tava­szi, őszi esők meg az olvadó hó pata­kocs­kái.

Még néhány más helyet is meg akar­tam nézni, ha már arra vitt az utunk; biz­tos vol­tam, hogy csak pon­tat­la­nul emlék­szem rájuk, mert annak ide­jén sietni kel­lett, vagy túl nagy volt a nyo­más, vagy mert tűz alatt óha­tat­la­nul min­dent tor­zítva lát az ember, de előbb vagy utóbb most már biz­to­san újra a sze­mem elé tárul­nak majd, és akkor kor­ri­gál­ha­tom az emlé­ke­i­met. Volt egy­pár hely, amit azért akar­tam meg­mu­tatni Bili­nek, mert min­dig hitet­len­ked­tek; mint múze­umi tár­gya­kat, a háború kép­te­len­sé­ge­i­nek tár­gyi bizo­nyí­té­kait. Per­sze, meg­mu­tat­tam nekik a Gua­dar­rama nevű kis falu fölötti út men­tén húzódó állá­so­kat is, már a hágó felé vezető ávi­lai ország­ú­i­ról, de oda­lent­ről olyan kép­te­len fenn­hé­já­zás­nak tűnt meg­vé­deni eze­ket az állá­so­kat, hogy nem is hibáz­tat­tam őket, ami­ért nem akar­tak hinni nekem. Ami­kor újra meg­néz­tem eze­ket az állá­so­kat, magam se akar­tam hinni a sze­mem­nek, pedig az emlé­ke­im­ben olyan éle­sen lát­tam őket, hogy fény­kép se lehe­tett volna pon­to­sabb.

Örül­tem, ami­kor végre Segor­bébe értünk, nagyon régi, szép­sé­ges, érin­tet­len városka volt, ame­lyen annak ide­jén sok­szor átutaz­tam, de meg­állni soha­sem volt időm. Bili viszont vala­mi­kor meg­szállt itt Annie-vel, és nagyon jói ismerte a várost. Jól meg­reg­ge­liz­tünk, kávét, saj­tot és gyü­möl­csöt, aztán remek séta­bo­tot vásá­rol­tunk magunk­nak, amit a falu­siak hegy­má­szás­hoz hasz­nál­nak, és amely valami olyan fából készül, amit azelőtt csak Afri­ká­ban lát­tam. Jóízű cse­resz­nyét is vet­tünk, berak­tam a jegelt boros tás­kába.

Sagunto mel­lett buk­kan­tunk ki a hegyek, dom­bok közül. Sagunto átte­kint­he­tet­le­nül zava­ros ibé­riai város, magas, szürke falai van­nak, antik római és mór házak keve­red­nek benne a hódí­tók­tól ráerő­sza­kolt épü­le­tek­kel meg a bájos, közép­kori város­ká­val. A távol­ból Sagunto úgy fest, mintha le akarna csúszni a hegy­ről, mint a pala­la­pok valami magas, ron­gált tető­ről, ha pedig benne van az ember, az az érzése, hogy csak a kak­tu­szok tart­ják. Szí­ve­sen marad­tam volna, bejárni még egy­szer, fel­ka­pasz­kodni a várba, de vár­tak ránk a bikák Ali­can­té­ban, így aztán bele­ve­tet­tük magun­kat a Valen­cia felé haladó for­ga­lomba, az autók, bicik­lik és robo­gók sűrű­jébe. Gaz­da­gon termő parti sík­sá­gon halad­tunk át, amely a hegyek lába és a ten­ger között terült el. Narancs- és cit­rom­fák fekete tör­zse és lomb­juk vál­ta­kozó árnya­latú zöldje mel­lett halad­tunk el, aztán az olaj­li­ge­tek ezüs­tös zöldje követ­ke­zett, a házak fehé­rek vol­tak, körü­löt­tük pál­mák áll­tak, közöt­tük cip­rus­fa­so­rok. Olyan gaz­dag volt az egész táj, és annyira föl­szab­dal­ták, hogy az volt az ember érzése, csupa ker­tek között jár. Az út zsú­fo­lá­sig tele volt vasár­napi autó­sok­kal, a robo­gók pedig olyan sűrűn buk­tak, hogy végül már min­den ötö­dik-hato­dik mér­földre esett egy.

Valen­ciát meg­ke­rül­tük, a parti úton men­tünk tovább, a lagú­nán túl, bal felől az érin­tet­len part és az eser­nyő­fe­nyők erdeje. Nagy szél volt, nyil­ván óri­ási hul­lá­mok sza­lad­tak ki a partra. Benn a lagú­ná­ban azért vol­tak vitor­lá­sok, és a zöld rizs­föl­dek szé­pen haj­la­doz­tak a szél­ben. Messze, a távol­ban, a laguna túl­part­ján fehér­let­tek a fal­vak, ott húzód­tak a barna hegyek. Végig a part men­tén meg a kis öblök­ben hor­gá­szok tanyáz­tak, és a robo­gó­sok közül is sokan hor­gász­bo­tot vit­tek. Mind­eköz­ben szi­lár­dan tar­tot­ták bal­ese­teik arány­szá­mát. Ami­kor Valen­cia helyett a ten­ger­parti úton halad­tunk tovább Ali­cante felé, vala­me­lyest meg­csap­pant a for­ga­lom, de aztán ahogy köze­led­tünk a város felé, ismét meg­sű­rű­sö­dött.

A parti országút men­tén végig­ha­ladó hegy­lánc sok­kal drá­ma­ibb lát­ványt nyúj­tott, és a part­vo­nala is sok­kal meré­szebb volt, mint Mala­gá­tól délre, de a sűrű vasár­napi for­ga­lom elta­karta elő­lem a képet, ahogy a kék ten­ger meg­tö­rik, és szinte tej­szín­hab­ként kenő­dik szét alant a szik­lá­kon, vagyis végül már jó volt beérni vala­hára Ali­cante nyá­jas és virágzó váro­sába. Volt egy remek új szál­loda a város­ban, a Gari­tón, ahol kényel­mes, hűs szo­bát kap­tunk, még erkély­ünk is volt, pedig vásár volt a héten, és el is magya­ráz­ták szé­pen, hogy a via­dal után azon­nal fel kell sza­ba­dí­ta­nunk a szo­bát.

Anto­nio nagyon jól érezte magát, kipi­hent­nek és maga­biz­tos­nak lát­szott. Végig­aludta az egész utat, aztán a szál­lo­dába érkezve nyom­ban lefe­küdt aludni, és tovább aludt délig. Az ebéd­nél csupa üzleti dol­gok­ról folyt a szó. A valen­ciai aréna szer­ve­zője azt akarta meg­be­szélni Anto­ni­ó­val, hogy miféle biká­kat akarna, mi pedig elné­zést kér­tünk és távoz­tunk. Ed Hotch­nert vár­tuk, aki New York­ból repült Mad­ridba, de a zara­go­zai via­dalt lekéste, és most vagy repü­lő­vel vagy kocsi­val kel­lett ide érkez­nie.

Biliéi ket­ten Domin­gó­val meg a valen­ciai szer­ve­ző­vel ebé­del­tünk, aki egyéb­kentje bará­tom volt, és csat­la­ko­zott hoz­zánk még az ali­can­tei aréna két szer­ve­zője is. A valen­ciai búcsú prog­ram­ját beszél­ték meg. Lénye­gi­leg Anto­ni­óra és Luis Migu­elre épült, mano a manó-val ket­te­jük között. – Muszáj, hogy gyö­nyörű/ma legyen – mondta Bili.

És éppen ekkor fel­buk­kant Hotch. szep­lő­sen és fékez­he­tet­le­nül, és mind­járt hozat­tunk is neki valami enni­va­lót. Elég mere­dek útja volt a taxi­ban, és álta­lá­ban véve is min­den fél­re­si­ke­rült neki, de mind­ezt elfe­lej­tette egy­ket­tőre, ami­kor közöl­tük vele, hogy mind a hár­man a cal­le­jón-ból fog­juk nézni a via­dalt.

– És mit csi­ná­lok akkor, Papa, ha a bika fogja magát, és beug­rik a cal­le­jón-ba? – kér­dezte.

– Akkor szé­pen fogod magad, és te meg kiug­rasz az aré­nába.

– És ha utá­nam jön az aré­nába?

– Akkor vissza­ug­rasz a cal­le­jón-ba.

– Egy­szerű – mondta Hotoh. – Semmi gond.

Juan Pedro Domecq öt bikája közül négy remek állat­nak bizo­nyult aznap dél­után. Anto­nio biza­kodó volt és elé­ge­dett mind a két biká­já­val, meg­nyi­totta sza­bad­is­ko­lá­ját, ahol min­denki meg­ta­nul­hatta, hogyan kell biká­val vívni, kezdve az első veró­nicá-n és végezve az utolsó kard­dö­fé­sen. Az első biká­nak meg­kapta mind a két fülét meg a far­kát is, a negye­dik­nek csak az egyik fülét. Min­den moz­du­lata töké­le­tes volt és klasszi­ku­san szép. Mégse hideg és lélek­te­len. Anto­nión megint lát­szott, hogy sze­reti a bikát, kecse­sen és ele­gán­san kor­má­nyozta és diri­gálta őket, a végén pedig mind­egyi­ket tisz­tán és hibát­lan stí­lus­ban ölte meg. Jó volt a cal­le­jón közel­sé­gé­ből nézni és hal­lani is egy­út­tal min­dent, amit a bikák­nak és az embe­re­i­nek mon­dott via­dal köz­ben, mert ez a via­dal töké­le­te­sen sike­rült.

Meg­be­szél­tük, hogy a via­dal után a Pepi­cá­ban talál­kozunk, a Grao de Valen­cia mel­letti nagy kert­ven­dég­lő­ben, kinn a stran­don, a kikö­tő­től északra. Ha reg­gelre Bar­ce­lo­ná­ban aka­runk lenni, egész éjszaka vezetni kell, az út egyik sza­ka­sza pedig, ahogy átér az ember Kata­ló­ni­ába, nagyon rossz álla­pot­ban van. A szál­lo­dá­ban nem enged­ték kifi­zet­nünk a szoba árát. Épp ahogy kiszáll­tunk a kocsi­ból, össze­fu­tot­tam egy­pár régi bará­tom egyik közös barát­já­val meg még egy­pár réges-régi bará­tom­mal. Föl­fe­dez­tek ben­nün­ket az aré­ná­ban, és jöt­tek búcsúz­kodni. Mond­tam nekik, hogy a jövő hónap­ban, huszon­har­ma­di­kán, útban a valen­ciai feriá-ra megint Ali­can­té­ban leszünk.

– Ernesto, hogy­hogy megint vissza­tér­tél a bikák­hoz? – kér­dezte az egyik régi bará­tom.

– Anto­nio miatt – felel­tem.

– Akkor érde­mes volt – mondta. – Mert más­kü­lön­ben bűz­lik az egész, mint a trá­gya­domb.

– Pon­tos köny­ve­lést veze­tek – mond­tam. – És ha bete­lik a mér­ték, kiszál­lok.

– Hát, akkor min­den jót – mondta. Lehet, hogy Valen­ci­á­ban talál­kozunk. Hány fel­lé­pése lesz ott Anto­ni­ó­nak?

– Talán öt.

– Akkor biz­to­san talál­kozunk mondta. Alko­nyat­kor indul­tunk, de még söté­te­dés után is zsú­folt volt az út, erre tar­tot­tak haza­felé a nya­ra­lók meg a víken­de­zők. Robo­gó­ból keve­sebb volt már, és bal­ese­tet is alig lát­tunk, arra gon­dol­tam, hogy nyil­ván elhul­lott a fér­gese. Per­sze a robogó nem nagyon alkal­mas éjsza­kai köz­le­ke­désre, és ezért való­szí­nű­leg korán elül­nek.

Bili egy­vég­té­ben akarta végig­ve­zetni az egész távot. Élvezte a nagy for­gal­mat, szinte gyö­nyö­rű­ség volt a szá­mára bicik­lik és kivi­lá­gí­tat­lan jár­mű­vek között vezetni. Nem sze­re­tett kényel­me­sen porosz­kálni az úton, és külön­ben is olva­sott valami ostoba és zava­ros köny­vet a bika­vi­a­do­rok­ról, amely­ben sok szó esett arról, hogy micsoda meg­pró­bál­ta­tá­so­kat meg bor­zal­ma­kat élnek át via­dal­ról via­dalra utaz­tuk­ban. Mind­annyian ismer­tük a szer­zőt, és tud­tuk, hogy nem nagyon kell rá oda­fi­gyelni, de azért azt fel­té­te­lez­tük róla, egyéb­ként téve­sen, hogy maga is végig­ve­zette eze­ket a gyil­kos távo­kat. Bili tehát jog­gal gon­dolta, hogy ha ez a lehe­tet­len alak képes volt leve­zetni eze­ket a távol­sá­go­kat nap mint nap, éjsza­ká­ról éjsza­kára, anél­kül hogy bele­dög­lött volna, és még azt a vacak köny­vet is meg tudta írni, akkor az ő szá­mára, aki ret­tent­he­tet­len autós, sem­mi­ség lesz túl­tenni rajta. Hotch, aki rajon­gott a sport­tel­je­sít­mé­nye­kért, meg­szi­ma­tolta, hogy rend­kí­vüli ese­mény ígér­ke­zik és lenyű­gö­ző­nek találta az ötle­tet, hogy Bili addig akar vezetni, amíg bele nem gebéd. Milyenje köny­vet lehetne írni belőle.

– Mondd, Bili, kicsit se vagy álmos? – kér­dez­tem. – Reg­gel hat óta tal­pon vagyunk, végig­áll­tuk a via­dalt a cal­le­jón-ban és most már úton vagyunk egy ideje.

– Az ebéd­nél ültünk – felelte Bili.

– Szó­val csal – mondta Hotch. – Ezen­túl figyelni fog­juk, hogy enni is állva egyen.

– Ne áll­junk meg egy kávéra? – kér­dez­tem. Sze­rin­tem nem lenne sport­szerű – mondta Hotch. – Mert ha Bill ló, akkor nem sza­bad, hogy dop­pin­gol­juk.

– Gon­do­lod, hogy dop­ping­próba is lesz a Pepi­cá­ban?

– Nem tudom, milyen fel­sze­re­lé­sük van – mondta Hotch. – Még sose ettem a Pepi­cá­ban. De gon­do­lom, egy ekkora város­ban, mint Valen­cia, biz­to­san meg tud­ják csi­nálni a dop­ping­vizs­gá­la­tot.

– A Pepica nem a város­ban van, hanem csak a kikö­tő­ben – mondta Bili komo­ran.

– Ne búsulj, Bili – mondta Hotch. – Majd leg­föl­jebb Bar­ce­lo­ná­ban csi­nál­ta­tunk egy szak­szerű dop­ping­pró­bát.

Remek vacso­rát ettünk a Pepi­cá­ban. Nagy, tiszta kert­ven­déglő volt, és min­den az ember szeme lát­tára készült. Kivá­laszt­hatta magá­nak az ember, hogy mit süs­se­nek vagy főz­ze­nek meg neki, a hal meg min­den­féle ten­geri ele­del és a valen­ciai rizsé­te­lek itt vol­tak a leg­job­bak az egész part­vi­dé­ken. Min­denki jókedvű volt a via­dal után, azon­kí­vül éhe­sek is vol­tunk mind­nyá­jan, és nagyot ettünk. A Pepica csa­ládi ven­déglő volt, és min­denki ismert min­den­kit. Oda­hal­lat­szot­tak a par­ton meg­törő hul­lá­mok és a ven­déglő lám­pái szé­pen csil­log­tak a ned­ves fövé­nyen. Sang­ríát ittunk, vörös­bort fris­sen kicsa­vart narancs- meg cit­rom­lé­vel, amit nagy kan­csók­ban szol­gál­tak fel, és elő­étel­nek kis fűsze­res, helyi kol­bász­ká­kat fogyasz­tot­tunk, vala­mint fris­sen fogott ton­ha­lat, friss rákocs­ká­kat és ropo­gósra sütött poli­pot, ami­nek olyan volt az íze, mint a homáré. Aztán néme­lyek szté­ket ren­del­tek, mások ros­ton vagy kemen­cé­ben sült csir­két, sáf­rá­nyos sárga riz­zsel, amibe kis pimen­tó­kat meg rákocs­ká­kat kever­tek. Valen­ciai mér­ték­kel mérve rop­pant sze­rény vacsora volt, és az asszony, aki a ven­déglő tulaj­do­nosa volt, aggó­dott is, hogy nem éhe­sen állunk-e fel az asz­tal­tól. Bika­vi­a­dal­ról szó sem esett egész este. Három­száz­nyolc­van­két kilo­mé­tert kel­lett meg­ten­nünk Bar­ce­lo­náig, és ami­kor kijöt­tünk a ven­dég­lő­ből, mond­tam is Anto­ni­ó­nak, hogy mi való­szí­nű­leg meg­al­szunk vala­hol útköz­ben, és hogy majd a szál­lo­dá­ban talál­kozunk.

Ám a kocsi­ban Bili nagyon is éber volt, és kije­len­tette, hogy ő bírni fogja egész éjszaka. Azt mondta, hogy az evés­től ezút­tal nem elál­mo­so­dott, hanem éppen­ség­gel fel­éb­redt. Én azt java­sol­tam, hogy áll­junk meg Beni­car­ló­ban, amely a part men­tén feküdt körül belül száz­har­minc kilo­mé­terre. De Bili azt felelte, hogy ha majd elál­mo­so­dik egy kicsit is, egy­sze­rűen leáll az útpad­kára, meg hogy ha akar­juk, ő meg­áll­hat Beni­car­ló­ban is, de egyéb­ként egy­ál­ta­lá­ban nem tartja szük­sé­ges­nek. Én ezek után nyom­ban elalud­tam, és mire fel­éb­red­tem, már el is hagy­tuk Beni­car­lót és vala­hol Vina­roz felé jár­tunk. Még körül­be­lül fél óra lehe­tett hátra a nap­fel­kel­téig, így aztán még­is­csak meg­áll­tunk egy teher­autó-sofő­rök által láto­ga­tott, éjjel-nap­pal nyitva tartó országú ti fala­to­zó­ban, és meg­et­tünk egy­pár saj­tos szend­vi­cset, én még nyers hagy­mát is szel­tem a maga­méra, végül kávét ittunk rá, és meg­kós­tol­tuk a helyi bort is néhány éjsza­kai figura tár­sa­sá­gá­ban, akik még akkor is része­gek vol­tak a vasár­napi vinaro zifí­esta óta. A bika szarva ott állt a pult mögött, vele a füle is, amit valami novil­leró-nak meg­ítélt az elnök. Jókora szarv­pár volt, és nem is nyúlt hozzá senki. A hűs ten­ger­parti leve­gő­től jócs­kán meg­éhez­tem, és már alig vár­tam, hogy viszont­lás­sam az előt­tünk elte­rülő vidé­ket, amit aznap lát­tam utol­jára, ami­kor a fel­kelő csa­pa­tok áttör­tek a ten­ger­hez, és kis híján beke­rí­tésbe kerül­tem. Meg­vár­tuk tehát, amíg fel­de­reng a haj­nal, és mire fel­jött a nap, már át is kel­tünk Ampos­tá­nál az Ebro alsó folyá­sán.

Barát­ság­ta­lan­nak indult a nap, erő­sen fújt a szél a ten­ger felől, és ködöt hozott. Az út is nagyon rossz volt, és a szürke fény­ben szo­morú lát­ványt nyúj­tott a táj. Az Ebro, amely vala­mi­kor ugyan­azt jelen­tette a szá­munkra, mint a Marne vagy az Aisne, szin­tén érdek­te­len volt és tör­té­nel­mi­et­len. Csak a vize volt ugyan­olyan barna, mint min­dig, és a sodra nagyon erős.

Bána­to­san kez­dő­dött tehát a nap a szá­momra, de igye­kez­tem, hogy a töb­biek ne lás­sák meg raj­tam, aztán még jó idő­ben beér­tünk Bar­ce­lo­nába a nagy, barát­sá­gos hotelbe, ahol ha bika­vi­a­do­rok let­tünk volna, és tud­tunk volna nap­pal aludni, még alhat­tunk is volna egy jó nagyot.