6.

Luis Miguel négy­szer is fel­lé­pett azóta, hogy Anto­nio meg­sé­rült Aran­ju­ez­ben, és min­den beszá­moló sze­rint feno­me­ná­lis volt. Én is talál­koz­tam Migu­el­lel, beszél­get­tem is vele, ami­kor nagy gra­na­dai sike­rei köz­ben fel­jött Mad­ridba, hogy meg­lá­to­gassa Anto­niót a kór­ház­ban, és nagyon sze­ret­tem volna meg­nézni az aré­ná­ban is. Meg is ígér­tem neki, hogy Alge­ci­ras­ban, ahol két fel­lé­pése is volt, fel­tét­le­nül meg­nézzük.

Gyö­nyörű út volt, végig part menti ország­úton Alge­ci­ra­sig, ragyogó, sze­les nap­sü­tés­ben. Kicsit aggasz­tott, hogy nem fogja-e a szél elron­tani a via­dalt, de az alge­ci­rasi aré­nát úgy tájol­ták és úgy épí­tet­ték, hogy a porond töké­le­te­sen védve van a Levante nevű erős keleti szél­től. Az anda­lú­ziai part­vi­dék­nek ez a szél az átka, akár­csak a Mist­ral Pro­vence-nak, a bika­vi­a­do­ro­kat azon­ban csöp­pet sem zavarta, pedig az aréna tete­jére kitű­zött zász­lót nagyon csat­tog­tatta a rúdon.

Luis Miguel csak­ugyan olyan jó for­má­ban volt, mint ahogy a beszá­mo­lók írták. Kara­kán volt, de egy­ál­ta­lán nem pök­hendi, hig­gadt és egy­út­tal könnyed az aré­ná­ban, és min­den pil­la­nat­ban ő volt az úr, bármi tör­tént is körü­lötte. Elve­zet volt nézni, hogy vezé­nyelte a via­dalt, nem is szólva arról az intel­li­gen­ci­á­ról, ahogy vívott. Töké­le­te­sen és tel­jes alá­zat­tal kon­cent­rált, ami az iga­zán nagy művé­szek jel­lem­zője.

A köpen­nyel job­ban bánt, mint ahogy emlé­kez­tem rá, de a veró­nicá-i nem indí­tot­tak meg. A külön­féle vál­to­za­tos figu­rák­ból azon­ban olyan reper­to­árja volt, ami elgyö­nyör­köd­tette az embert. Hihe­tet­le­nül ügye­sen meg­ter­ve­zett figu­rák vol­tak, és Miguel töké­le­te­sen haj­totta végre őket.

Ban­de­ril­le­ró­nak is nagy mes­ter volt, olyan töké­le­te­sen helyezte el a három pár pál­cát, mint a leg­na­gyobb ban­de­ril­le­rók, aki­ket lát­tam. Nála nem volt se cir­ku­szi szem­fény­vesz­tés, se pózo­lás. Nem rohanta le a bikát, hanem a kez­det kez­de­té­től kéz­ben tar­totta, magára irá­nyí­totta a figyel­mét, és szé­pen oda­kor­má­nyozta magá­hoz, miköz­ben való­sá­gos geo­met­riai alak­za­to­kat raj­zol­ta­tott vele, ami­kor pedig már feléje döfött volna a szar­vá­val, hir­te­len az égre emelte mind­két kar­ját, és pon­to­san oda­bökte be neki a két pál­cát, ahová kell.

A mule­tá­val is nagyon hatá­so­san és érdek­fe­szí­tően dol­go­zott. A klasszi­kus figu­rák szé­pek vol­tak, és ebben a műfaj­ban is tudott jó néhány min­den­féle lele­ményt, ame­lyek­ből sokat be is muta­tott. Végül pedig ügye­sen ölt, anél­kül, hogy a kel­le­té­nél több veszély­nek tette volna ki magát. Lát­tam rajta, hogy mes­te­rien is tudna ölni, ha venné magá­nak a fárad­sá­got. És az is nyil­ván­va­lóvá vált a szá­momra, hogy miért szá­mí­tott hosszú éve­kig Spa­nyol­or­szág és a világ leg­jobb bika­vi­a­do­rá­nak (hiszen a spa­nyo­lok ebben a sor­rend­ben szá­mít­ják a rang­lis­tát). De fel­mér­tem azt is, milyen vesze­del­mes vetély­társa lesz Anto­ni­ó­nak, és elnézve Luis Migu­elt – aki a máso­dik biká­já­val még pom­pá­sab­ban vívott, mint az első­vel –, nem is igen kétel­ked­tem benne, hogy mi lesz a pár­vi­a­dal kime­ne­tele. Sőt biz­tos vol­tam benne, azu­tán, hogy lát­tam Luis Miguel nagy mutat­vá­nyát is, azt, amely­ben szé­pen elő­ké­szíti a bikát a mule­tá­val, majd fél­re­dobja a mule­tát is meg a kar­dot is, és oda­tér­de­pel az állat látó­me­ze­jébe, fegy­ver­te­le­nül a bika szar­vai elé.

A tömeg imádta ezt a jele­ne­tet, én azon­ban, ami­kor másod­szor lát­tam, már tud­tam, hogy mi a trükkje. Azon­kí­vül még valami mást is ész­re­vet­tem. Luis Miguel bikái szar­vá­nak csú­csát lefű­ré­szel­ték, aztán az ere­deti alak­jára reszel­ték, még a fáradt olaj fényét is lát­tam rajta, ami­vel a mani­pu­lá­ció nyo­mait eltün­tet­ték, és ami­től ugyan­úgy csil­lo­gott, mint az egész­sé­ges, érin­tet­len szarv. Remek szar­vuk volt a bikák­nak, csak meg ne nézze valaki, aki ért is hozzá.

Luis Miguel egyéb­ként remek for­má­ban volt, csak­ugyan nagy bika­vi­a­dor volt, igazi klasszis, nagy tudású és meg­nyerő ember nem­csak az aré­ná­ban, de az aré­nán kívül is. Továbbá vetély­társ­nak is nagyon vesze­del­mes volt. Épp csak árnya­lat­nyi­val lát­szott ide­ge­sebb­nek ahhoz képest, hogy még mennyire csak az ele­jén jár­tunk a sze­zon­nak, és hogy milyen meg­eről­tető prog­ram várt még rá. Tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy egy­va­lami hatá­ro­zot­tan Anto­nio mel­lett szól, leg­alábbis a vetél­ke­dés­nek ebben a sza­ka­szá­ban. Az neve­ze­te­sen, hogy ő már Mad­rid­ban érin­tet­len szarvú bikák­kal vívott, és per­sze, a cór­do­bai nagy szar­vú­val vívott cor­ridá-ja is az eszembe jutott. Migu­elt viszont eddig még csak mani­pu­lált szarvú bikák­kal lát­tam vívni.

Szak­ér­tők, akik körü­löt­tünk ültek, szin­tén tisz­tá­ban vol­tak ezzel, de nem nagyon érde­kelte őket. Ők csak a lát­vá­nyos­ságra vol­tak kíván­csiak. Máso­kat meg azért nem zavart a dolog, mert ők meg érde­kel­tek vol­tak a dolog üzleti részé­ben. Holott ez is hoz­zá­tar­to­zott az üzlet­hez. Az embe­rek több­sége azon­ban nem is tudott róla. Én azon­ban tud­tam, és nagyon is törőd­tem vele, mert egyéb­ként meg vol­tam győ­ződve róla, hogy Miguel nem­csak sokat tud a bikák­ról, de fan­tasz­ti­kus érzéke is van hoz­zá­juk, és hogy nincs az a bika, ame­lyik­kel ne bírna, mert a leges­leg­na­gyob­bak közé tar­to­zik; talán még Jos­elito se volt nagyobb nála. Csak­hogy ha rászo­kott a mani­pu­lált bikákra, és a ref­le­xei is ezek­hez ido­mul­tak, akkor ez las­san­ként, de bizo­nyo­san alkal­mat­lanná is tette arra, hogy igazi bikák­kal szem­ben is meg­állja a helyét, ha egy­szer arra kerül a sor.

A cor­rida után meg­ke­res­tük Migu­el­il­lót, mert az ő fel­adata volt, hogy elka­la­u­zol­jon ben­nün­ket Anto­nio tanyá­jára. Már sötét­ben autóz­tunk kifelé a város­ból, rátér­tünk az ország­ú­ira, amely egyre emel­kedve körül­ka­nya­rogta Európa vad s leg­nyu­ga­tibb bás­tyá­ját, ki-be buj­kálva a hasa­dé­kok­ból, egyre távo­labb a ten­ger­től, mind mélyebbre hatolva a pata­kok, a kiszá­radt ten­ger­öb­lök meg a lan­kás hegyek közé, elha­lad­tunk Vejer maga­san tró­noló, varázs­la­tos és hófe­hér városa mel­lett, aztán rátér­tünk a bekö­tő­útra, amely a hegye­ket meg­ke­rülve kivitt Anto­nio tanyá­já­hoz. Késő volt már, mire befu­tot­tunk, éjfél­kor vacso­ráz­tunk, aztán nem sok­kal utána le is feküd­tünk. Szép, hat­ezer hek­tá­ros bir­tok volt Anto­nio tanyája, jó vize volt és jó takar­mány ter­mett rajta. Tenyész­te­he­nei vol­tak, egy­éve­sek, két tenyész­bi­kája meg egy hat novilló-ból álló cor­ridája, ami­ből az egyik már mehe­tett is volna az aré­nába. A lege­lő­kön meg a kará­mok­ban azelőtt még soha nem tar­tot­tak harci biká­kat, s így min­den nagyon ren­des volt. Egy jókora föld­da­rabba gabo­nát vetet­tek. Éppen arat­ták, ki is men­tünk meg­nézni a Land-Rover­rel kora haj­nal­ban, és min­dent ala­po­san szem­ügyre vet­tünk.

Ami­kor vissza­tér­tünk a fehérre meszelt tanyára, körü­lötte szí­nek, istál­lók, barom­fi­ud­va­rok és fésze­rek, ame­lyek vala­mi­képp mind csat­la­koz­tak a lakó­épü­le­tek­hez, akkor hal­lot­tuk, hogy Luis Miguel, Jaime Ostos és két tenyésztő is kijön ebédre.

Hosszú, vidám és nehéz ebéd volt, a négy láto­gató, Anto­nio, én és Rupert ültünk az asz­tal­nál a napos szo­bá­ban meg per­sze a hoz­zánk tar­tozó nők, továbbá Bili és még egy valen­ciai házas­pár is, Car­men és Anto­nio jó bará­tai, csak ők már egy másik asz­tal­nál, a hatal­mas és hűvös, sötét ebéd­lő­ben. Nem tudom, miért, de azokra a hábo­rús lako­mákra emlé­kez­te­tett, ami­kor egy tábor­nok ven­dé­gül lát a főha­di­szál­lá­sán egy másik tábor­no­kot, akit már a West Point-i aka­dé­mián is utált, de azért szu­per­nyá­ja­san ebé­del­get­nek együtt, csak épp köz­ben remény­kedve lesik egy­mást, hogy lát­szik-e már a mási­kon, hogy öreg­szik, gyen­gül-e már a látása, a hal­lása, nem remeg-e a keze. Bősé­ges ebéd volt, min­denki kifi­gu­rázta a mási­kat, csak épp kicsit óva­to­san, behú­zott kar­mok­kal. Luis Miguel és én kicsit gorom­báb­bak vol­tunk egy­más­sal; de azért csak óva­to­san gorom­bák. Ott az asz­tal körül mind­nyá­jan nagyon jó bará­tok vol­tunk. És Migu­elt is ked­vel­tem, és ő is csak­ugyan ked­velt engem. Ámde közte és Anto­nio között akkor már réges-régen tudott dolog volt, hogy ők vetély­tár­sak. Szép volt Luis Migu­el­től, hogy most első ízben mégis kijött Anto­nio bir­to­kára, Car­ment bol­doggá tette vele, és ő hálás is volt neki érte.

Három nap múlva tovább­utaz­tunk a Con­su­lába. Jó volt ez a pár nap, tud­tam, hogy Anto­niót most már nem aggasztja a sebe, jól alszik és gyor­san javul. Meg­be­szél­tük, hogy Alge­ci­ras­ban talál­kozunk leg­kö­ze­lebb négy nap múlva, ahol Luis Miguel követ­kező fel­lé­pése lesz. Hét­főn pedig, a cor­rida más­nap­ján közö­sen kirán­du­lunk Ron­dába. Innen majd vissza­megy a bir­tokra és elkezdi a tré­nin­ge­zést a tenyész­ál­la­ta­i­val, ame­lye­ket úgyis ki kel­lett már pró­bálni, mi pedig átkel­tünk a hegye­ken, és a La Con­su­lá­ban tölt­jük az időt és dol­gozunk, amíg Anto­nio vissza nem tér az aré­nába.

Luis Miguel alge­ci­rasi Pablo Romero-bikái leg­alább olyan jó erő­ben vol­tak, leg­alább olyan egész­sé­ges lábú és patajú, gyors álla­tok vol­tak, mint ami­lyen túl­sú­lyos, rogya­dozó és nyo­mo­rék Pablo Romero-biká­kat Anto­nio kapott Mad­rid­ban. Luis Miguel egész dél­után reme­kelt. És nem is volt olyan nyú­zott, mint az előző héten, de való­szí­nű­leg csak azért, mert egy hetet pihent. Az első bikát két tér­den a por­ban csúszva fogadta, és gyö­nyörű largá-t muta­tott be. A köpen­nyel reme­kül bánt, a veró­nicá-i pedig olyan szé­pek vol­tak, ami­lyen szé­pe­ket talán még nem is lát­tam tőle. Mary­nek és nekem aján­lotta a bikát, han­go­san és tisz­tán kiál­totta a nevét, hogy semmi két­sége ne lehes­sen Mary­nek, neki öli meg a bikát, és ezért áll­jon fel a helyén. A lelátó magas­sá­gá­nak har­ma­dá­nál ültünk, a páholy­sor­ban, épp a bar­rerá-kba vezető folyosó fölött; nem is egé­szen hal­lot­tuk, hogy mit mond, csak a sötét arcát lát­tuk ilyen magas­ról, és hogy mozog a szája. Mary nagyon izga­tott lett és elpi­rult. Aztán Luis Miguel levette a kalap­ját, és úgy fel­su­hin­totta hoz­zánk, mint egy igazi lab­da­já­té­kos. Én kap­tam el a leve­gő­ben és átnyúj­tot­tam Mary­nek, aztán vissza­ül­tünk és gyö­nyörű faená-t lát­tunk tőle a mule­tá­val, épp alat­tunk. Végig pon­to­san alkal­maz­ko­dott a biká­hoz, a sebes­sé­gé­hez, de köz­ben mind­vé­gig ő kor­má­nyozta, las­san és sze­met gyö­nyör­köd­te­tően for­gatta maga körül, és végig­csi­nál­tatta vele egész hosszú és vál­to­za­tos muleta-reper­to­ár­ját. Ami­kor benyúlt az öles­hez, két­szer is cson­tot talált, de mind a két­szer olyan szé­pen nyúlt be, hogy az fel­ért egy esto­cadá-val. A közön­ség köve­telte a szá­mára a bika fél fülét, a két döfés miatt, de az elnök nem ítélte meg. A tömeg ezt mél­tat­lan­kodva fogadta, és két­szer is körül­já­ratta vele az aré­nát.

A máso­dik biká­já­val Luis Miguel még szeb­ben vívott. A bika is töké­le­tes volt. Egy­sze­rűen nem volt hibája, amit per­sze Luis Miguel is mind­járt látott, és hat veró­nicá-t muta­tott be vele egy­vég­té­ben, anél­kül hogy egy tapod­tat is elmoz­dult volna a lába. Három pár ban­de­ril­lát helye­zett el a nyak­szirt­jé­ben poder a poder, ugyan­úgy, mint a múlt­kor, fel­in­ge­relte a bikát, magára vonta, majd ő is meg­in­dult, hogy épp akkor talál­koz­za­nak, ami­kor mind a ket­ten a leg­gyor­sab­bak, és abban a pil­la­nat­ban úgy nyúlt át a szarv fölött, hogy mind a két fel­emelt pálca füg­gő­le­ge­sen fúró­dott be cen­ti­mé­ter­nyi pon­tos­ság­gal oda, ahová a ban­de­ril­lá­kat helyezni kell. Luis Miguel pom­pás ban­de­ril­lero volt, és én lenyű­gözve, mélyen meg­ren­dülve figyel­tem a szak­ér­tel­mét, a tudá­sát és a művé­szi tökélyt. Min­dent, amit csi­nált, valami könnyed keccsel és egy­út­tal nagy maga­biz­tos­ság­gal csi­nálta, nem­csak fel­sza­ba­dult öröm lát­szott rajta, hanem a töké­le­tes biz­ton­ság is.

Aztán a bika szeme előtt las­san, előre-hátra len­ge­tett muleta hul­lám­zá­sá­val hip­no­ti­zálta az álla­tot, amit már azelőtt is lát­tam tőle. A bika bele­szé­dült, és földbe gyö­ke­re­zett a lába. A csir­ké­vel is meg lehet csi­nálni ugyan­ezt, a szár­nya alá kell dugni a fejét, és egy­pár­szor meg­ló­bálni előre-hátra. Régi sza­lon­trükk, de Kelet-Afri­ká­ban nagy sikere Volt. Néha egy tucat csir­két is elal­tat­tam, ott hever­tek sor­ban valami benn­szü­lött kunyhó bejá­rata előtt a Kili­man­dzsáró tövé­ben, főleg olyan­kor, ha sür­gő­sen szük­sé­günk volt vala­mire, és varázs­lat nél­kül nem­igen tud­tuk volna meg­sze­rezni.

Luis Miguel tehát hip­no­ti­zálta a bikát a rin­gató, altató figu­rá­i­val, aztán elébe tér­delt, de gon­do­san a bika látó­me­ze­jén belül, elha­jí­totta a kar­dot, és a mule­tát is, majd hátat for­dí­tott az állat­nak. Ezt hív­tuk mi Anto­ni­ó­val trucó-nak, azaz trükk­nek. Jó trükk volt, de azért még­is­csak trükk volt. Pedig Luis Miguel olyan fen­sé­ge­sen vívott, olyan káp­rá­za­to­sán, hogy nem lett volna rá semmi szük­sége. Csak azért csi­nálta, mert ezzel biz­to­sí­totta be magát az elnök­nél meg a közön­ség­nél.

Ami­kor aztán fel­éb­resz­tette a bikát, és vigyázzba állí­totta az öles­hez, nagyon szép moz­du­lat­tal hajolt be a kard­já­val, majd a des­ca­bello kard első döfé­sé­vel a gerinc­ve­lőt is elmet­szette. A bika úgy rogyott össze, mintha valaki kikap­csolta volna az ára­mot. A viha­ro­san fel­lo­bogó ken­dőkre válasz­képp az elnök intett, hogy Miguel ban­de­ril­le­rója levág­hatja a bika mind­két fülét. A tömeg még ennél is töb­bet köve­telt a szá­mára.

A cor­rida után átmen­tünk az alge­ci­rasi öreg María Cris­tina Hotel kel­le­mes zsú­folt zson­gá­sába. Eltöl­töt­tünk még egy kis időt Luis Migu­el­lel, és Mary végre meg­tudta, hogy mit is mon­dott akkor, ami­kor neki aján­lotta a bikát: „Mary és Ernesto: nek­tek aján­lom a bika halá­lát örök barát­sá­gunk zálo­ga­kép­pen.” Mind a ket­ten nagyon meg­ha­tód­tunk, és ettől a biká­tól a dol­gok még sok­kal bonyo­lul­tab­bak let­tek, mint azelőtt vol­tak. Én igye­kez­tem töké­le­te­sen tár­gyi­la­gos lenni Luis Miguel és Anto­nio meg­íté­lé­sé­ben, de ket­te­jük vetél­ke­dése már-már pol­gár­há­bo­rúvá fajult, és egyre bajo­sabb volt sem­le­ges­nek maradni. Jól lát­tam, milyen nagy for­má­tumú és milyen sok­ol­dalú mata­dor Luis Miguel, aki ráadá­sul még töké­le­tes kon­dí­ci­ó­ban is volt, pon­to­san tud­tam tehát, hogy mire vál­lal­ko­zik Anto­nio, ami­kor haj­landó egy műsor­ban fel­lépni vele.

Luis Migu­el­nek meg kel­lett védel­mez­nie a pozí­ci­ó­ját. Spa­nyol­or­szág első számú bika­vi­a­do­rá­nak hir­dette magát, és gaz­dag ember volt. Ez ugyan eléggé súlyos teher volt az aré­ná­ban, de ő csak­ugyan nagyon sze­rette a bika­vi­a­dalt, és menet köz­ben min­dig meg is feled­ke­zett róla, hogy milyen gaz­dag. Viszont igye­ke­zett javí­tani az esé­lyeit, ami­nek az volt a módja, hogy mani­pu­lált a szar­vak­kal. Ezen­kí­vül pedig több pénzt kért via­da­lon­ként, mint Anto­nio, és ettől vált a dolog halá­lossá. Anto­ni­óba ördögi kevély­ség köl­tö­zött. Meg volt róla győ­ződve, hogy ő a nagyobb via­dor, nem Luis Miguel, még­pe­dig rég­óta már. És azt is tudta magá­ról, hogy akár­mi­lyen a bikák szarva, ő min­den­kép­pen nagy via­dor tud lenni. Luis Miguel tehát töb­bet kapott, mint Anto­nio, én pedig tud­tam, hogy ha ez akkor is így lesz, ami­kor együtt lép­nek fel, Anto­ni­ó­ban elsza­ba­dul az a külö­nös, for­tyogó, láva­szerű ter­mé­szet, ami benne van, és ami meg nem nyug­szik, amíg a leg­cse­ké­lyebb kétely is marad még vala­ki­ben, de kivált­képp Luis Migu­el­ben, hogy kicsoda ket­te­jük közül a nagyobb via­dor.

Tud­tam, hogy Anto­nio vagy meg­mu­tatja, hogy ő a nagyobb, vagy inkább ott marad hol­tan, ámde egy­ál­ta­lán nem volt halni való ked­vé­ben.

A kis kirán­du­lás Ron­dába gyö­nyörű volt, ahogy egyre föl­jebb kapasz­kod­tunk a hegyek között, azon­kí­vül tanul­sá­gos is és igen szó­ra­koz­tató. Anto­ni­ó­nak arannyal hím­zett dísz­kö­penyt akart aján­dé­kozni rajon­gó­i­nak helyi klubja, vég­tére is itt szü­le­tett, ebben a neve­ze­tes város­ban, és azt mondta, mutat meg mesél majd egy­pár dol­got. Meg­kér­dez­tem, hogy mit kell majd visel­nie a köpenya­do­má­nyo­zás cere­mó­ni­á­ján.

– Egy­szerű tor­erók leszünk – mondta, ami abban az idő­ben azt jelen­tette, hogy gar­bó­ban, nyak­kendő nél­kül. A köpeny átnyúj­tása után és miután Anto­nio szo­ká­sos válasz­be­széde is elhang­zott már, vagyis miután elmondta, hogy „Nagyon szé­pen köszö­nöm”, hoz­zám for­dult, és így szólt: – Most pedig menj te is és vedd át a maga­dét.

– Hogy mit...? – kér­dez­tem.

– Az arany­ér­met, amit a pol­gár­mes­ter akar átadni neked a város­há­zán.

– Ebben az öltö­zék­ben?

Szürke dzsörzé póló­ing­ben vol­tam, amely ugyan sze­ren­csére épp fris­sen volt mosva, de a nya­kát nem tud­tam össze­gom­bolni.

– Végül is tiszta ing­ben vagy – mondta. – És hát tor­erók vagyunk, vagy nem?

Végig­vo­nul­tunk az utcá­kon tehát, helyi rajon­gó­i­tól kísérve, akik mind szé­pen ki vol­tak öltözve. Az érem Pedro Romero cen­te­ná­ri­u­má­nak tisz­te­le­tére készült, Ronda városa ado­má­nyozta, és előt­tem még csak öten kap­ták meg. Anto­nio nagyon élvezte, hogy a pol­gár­mes­ter meg a helyi mél­tó­sá­gok mind tel­jes díszbe vág­ták magu­kat, mi viszont úgy fes­tet­tünk, mint két chulo. A chulo két jelen­tésű szó, sevil­lai alvi­lági ala­kot meg afféle pika­reszk figu­rát jelent. A másik jelen­tése viszont kissé durva.

Jól sike­rült, de kime­rítő nap volt, a fur­csa, de ked­ves város­ban talál­koz­tunk Anto­nio leg­iga­zibb jó bará­ta­i­val, ők kísér­get­tek egész idő alatt. Ami­kor magunk mögött hagy­tuk a bika­vi­a­dal böl­cső­jét, mely egy­út­tal az uzso­rá­sok fel­leg­vára is volt, körbe-körbe, aztán kacs­ka­rin­gózva, előbb föl­felé, aztán végre lefelé halad­tunk a kes­keny hegyi úton, egy gyö­nyörű, tiszta vizű hegyi folyócska partja men­tén egész a ten­ger­par­tig, amit Mar­bella alatt értünk el, ahol ráfor­dul­tunk a parti útra, amely elve­ze­tett Mala­gáig. A poros fák alatt meg­búvó pos­ta­hi­va­tal­ban átvet­tük pos­ta­szek­ré­nyünk­ből a pos­tán­kat, nagy­já­ból átfu­tot­tuk, aztán autóba ültünk, és elin­dul­tunk a hegyek felé, ahol gyö­nyörű fák­kal sze­gé­lye­zett útra tér­tünk, bár néme­lyik fát derékba tör­ték a hegyek­ről lezú­duló szik­lák, melye­ket a tavaly téli fel­hő­sza­ka­dá­sok dön­töt­tek le a völgybe, aztán át a szur­do­kok vas­ka­puin elér­tük a kis kavi­csos utat, ahol már a kis meg a nagy kutyák csa­ho­lása foga­dott, vége­ze­tül pedig a súlyos rácsos kapun át meg­ér­kez­tünk La Con­sula hűs, csupa már­vány mele­gébe.

Öt nap múlva volt kitűzve Anto­nio és Luis Miguel első közös fel­lé­pése egy és ugyan­azon ring­ben, azóta, hogy immár hete­dik éve, janu­ár­ban Luis Miguel Kolum­bi­á­ban, Bogo­tá­ban meg­se­be­sült és vissza­vo­nult a bika­vi­a­dal­tól.