XV. fejezet

Amelyben a kis Angelust elrabolják

Timminz kelletlenül vezette vissza Charmaint a hosszú, bonyolult útvonalon a koboldok barlangjába.

– Innen már tudod az utat – mondta derűsen, és már bele is veszett a barlang forgatagába, magára hagyva a lányt Lelenccel.

Charmain innen már nem ismerte az utat. Percekig állt a Timminz által szánkószéknek nevezett tárgy mellett, azon gondolkodva, hogy mihez is kezdjen. Tekintete a szánkószéket festő, faragó és kárpitozó koboldokon pihent, akik egy pillantásra sem méltatták. Kis idő múltán jutott csak eszébe, hogy lerakja Lelencet a földre.

– Mutasd az utat William bácsi házához! – mondta a kutyának. – Ügyes legyél!

Lelenc szaladni kezdett, Charmain pedig bizonytalanul követte. Lelenc megállás nélkül haladt, Charmain a nyomában, és hol balra fordultak, hol jobbra. Óráknak tűnt az út. Charmain annyira rágódott azon, amit megtudott, hogy többször is lemaradt egy-egy fordulónál. Ilyenkor várakozva állt a sötétségben, és addig kiabálta a kutya nevét, míg az vissza nem jött, és rá nem talált.

Figyelmetlensége miatt duplájára nőtt a leküzdendő táv. Lelenc egy idő után elfáradt, lihegni kezdett, nyelve kilógott a szájából, de Charmain nem merte felvenni. Sejtette, hogy akkor sosem jutnának haza. Inkább beszélt a kutyához, és próbálta mindkettejüket bátorítani.

– Lelenc, el kell mondanom Sophie-nak, mi történt. Már biztos nagyon aggódik Calcifer miatt. És a királynak is be kell számolnom az eltűnt pénzről. De ha rögtön indulok a palotába, amint hazaértünk, akkor még ott lesz az a szörnyű Ludovic herceg, és éppen úgy tesz majd, mint aki rajong a pogácsáért. De vajon miért nem szereti? A pogácsa finom. Biztos azért, mert ő egy lubokfi. Nem mernék úgy beszélni a királlyal, hogy ő is ott van. Szerinted mikor megy el Ludovic herceg? Ma este? A király azt mondta, hogy két nap múlva menjek vissza, szóval Ludovic addigra elvileg elmegy. Ha mégis korábban odaérnék, tudnék előtte Sophie-val beszélni. Jaj nekem! Csak most jutott eszembe! Calcifer azt mondta, úgy csinálnak majd, mintha elmennének, szóval lehet, hogy mégsem találjuk ott Sophie-t. Ó, Lelenc, bár tudnám, mihez kezdjek most!

Minél többet beszélt, annál kevésbé tudta, mit tegyen. A végén már a beszédbe is belefáradt, így csak csendben kullogott a botladozó Lelenc után. Nagy sokára a kutya belökött egy ajtót, és végre William bácsi nappalijában találták magukat. A kutya felnyüszített és az oldalára dőlt. Ezernyi apró kortyban nyelte a levegőt. Charmain kipillantott az ablakon. A lemenő nap fénye rózsaszínes lilára festette a hortenziákat. „Egész nap távol voltunk – gondolta. – Nem csoda, hogy Lelenc ennyire fáradt! És az sem, hogy a lábam ennyire fáj! De legalább Peter már biztos itthon van, és remélhetőleg már elkészítette a vacsorát.”

– Peter! – kiáltotta.

Nem jött válasz. Charmain felkapta Lelencet, és a konyhába ment vele. A kutyus erőtlenül nyalta meg a lány kezét – köszönetképpen, hogy nem kell a saját lábára állnia. A napfény megvilágította az udvaron száradó ruhák rózsaszín és fehér cikcakkjait. Peternek nyoma sem volt.

– Peter? – szólongatta megint Charmain.

A válasz elmaradt. Charmain felsóhajtott. Ezek szerint Peter teljesen eltévedt, még nála is jobban, és nem lehetett tudni, mikor kerül elő.

– Az a sok színes madzag! – dünnyögte a lány a kutyának, miközben megütögette a kandalló oldalát kutyaeledelért. – Ostoba fiú!

Túl fáradt volt ahhoz, hogy főzéshez. Mikor Lelenc végzett a második adag vacsorájával is, és fellefetyelte a vizet, amit Charmain vitt neki a fürdőszobából, a lány átvonult a nappaliba, hogy uzsonnát kérjen. Úgy gondolta, ezt másodszor is megteheti. Utána ivott egy reggeli kávét. Már épp azt fontolgatta, hogy átmegy a konyhába, és reggelit is kér, de ahhoz már túl fáradt volt, így inkább olvasni kezdett.

Jó pár órával később arra ébredt, hogy Lelenc felmászott mellé a kanapéra.

– Jaj, a macska rúgja meg! – morgolódott. Mosakodás nélkül ment lefeküdni, és még a szemüvegét is az orra hegyén felejtette.

Mikor reggel felébredt, hallotta, hogy Peter hazaért. Hangok szűrődtek ki a fürdőszobából, léptek kopogtak a folyosón, valamint halk ajtónyitás és -csukódás is kivehető volt. „Hogy lehet valaki ennyire friss? – gondolta a lány. – Bár nekem is menne!” Tudta, hogy ma mindenképpen el kell jutnia a királyi palotába, így morogva bár, de kikászálódott az ágyból. Előásta utolsó tiszta ruháját, és oly nagy gonddal mosott hajat és fésülködött, hogy végül az ideges Lelencnek kellett őt figyelmeztetnie az idő múlására.

– Igen. Reggeli. Jól van, tudom, tudom – mondta a kutyának. – A baj csak az – ismerte be, miközben felnyalábolta a kutyust –, hogy félek attól a jellegtelen alaktól. Szerintem még a hercegnél is rosszabb. – Egyik lábával kilökte az ajtót, befordult a folyosóra, majd balra a konyhába, ahol meglepetten torpant meg.

A konyhaasztalnál egy különös nő ült, és szép nyugodtan fogyasztotta a reggelijét. Olyan fajta nő volt, akire ránézve az ember rögtön tudta, hogy a határozottság uralja tetteit. Határozottság ült keskeny, napsütötte arcán, és hozzáértés mutatkozott erős, mégis nőies kezein. Azok a kezek épp azon fáradoztak, hogy határozott mozdulatokkal felszeljenek egy szósszal leöntött, jókora palacsintatornyot, és felvágják a mellette lévő, ropogósra sült szalonnákat.

Charmain felváltva meredt a palacsintákra és a nő különös, tarka ruháira. Az ismeretlen öltözetét mindenhol élénk színű, bár kissé megfakult fodrok borították, és a nő egy színes kendőt terített világosszőke hajára. Hirtelen megfordult, és viszonozta Charmain pillantását. Egyszerre szólaltak meg.

– Kicsoda maga? – kérdezte Charmain.

– Te meg ki vagy? – mondta teli szájjal a nő.

– A nevem Charmain Baker – felelte Charmain. – Én vigyázok William bácsi házára, amíg ő az elfeknél gyógyul.

A nő lenyelte a szájában lévő falatot.

– Remek – mondta. – Örömmel hallom, hogy valakit hátrahagyott vigyázni. Az nem lett volna túl szép, ha Peter egyedül marad a kutyával. A kis négylábú amúgy már kapott enni. Peter nem különösebben kutyabarát. Még mindig alszik?

– Öhm... – kezdte Charmain –, nem is tudom. Nem jött haza tegnap.

– Ha egy kicsit nem figyelek rá, mindig eltűnik – sóhajtott a nő. – De abban biztos vagyok, hogy épségben hazaért. – Palacsintával és szalonnával teli villájával az ablak felé bökött. – Az a mosás ott kint Peter keze munkájának tűnik.

Charmain érezte, hogy elvörösödik, és szinte kigyullad az arca.

– Egy része az én hibám volt – ismerte be. – Én raktam a köpenyt a forró vízbe. Miből gondolja, hogy Peter volt?

– Azért – kezdte a nő –, mert soha életében nem sikerült még helyesen végrehajtania egyetlen varázslatot sem. Én már csak tudom. Az anyja vagyok.

Charmain összerezzent, mikor rádöbbent, hogy a montalbinói boszorkánnyal van dolga. A nő nagy hatást gyakorolt rá. „Természetes, hogy Peter anyja ennyire, talán már túlontúl is határozott – gondolta. – De mégis mit keres itt?”

– Úgy tudtam, Ingaryba indult.

– Indultam is – bólintott a boszorkány. – De talán ha Strangiáig jutottam, mikor Beatrice királynő értesített, hogy Howl varázsló Felső-Norlandba jött. Így hát elindultam vissza a hegyeken át, s közben beugrottam az elfekhez, akik elmondták, hogy Norland varázsló náluk van. Akkor viszont aggódni kezdtem, mert rájöttem, hogy Peter nagy valószínűséggel egyedül van itt, pedig én épp azért küldtem a varázslóhoz, hogy biztonságban legyen. Így rögtön ide is jöttem.

– Szerintem Peter biztonságban van – mondta Charmain. – Vagy legalábbis. abban volt, amíg el nem tűnt.

– Most, hogy már itt vagyok, nem lesz baja – mondta a boszorkány. – Érzem, hogy valahol a közelben jár. – Felsóhajtott. – Attól tartok, magamnak kell megkeresnem. Tudod, még a jobb kezét sem tudja megkülönböztetni a baltól.

– Igen, tudom – bólintott Charmain. – Azokat a színes madzagokat használja. Végül is egész ügyes. – Ám amint kimondta, rájött, hogy a montalbinói boszorkányhoz mérten Peter bizonyára olyan reménytelen eset, mint amilyen Peter szerint Charmain. „Szülők!” – gondolta. Letette Lelencet a földre, és udvariasan megkérdezte:

– Elnézést a kérdésért, de hogy vette rá a reggeli bűvigét, hogy azokat a palacsintákat ide küldje?

– Természetesen kiadtam a helyes parancsszavakat – felelte a boszorkány. – Kérsz te is? – Charmain bólintott. A boszorkány a kandalló felé pöccintett. – Reggeli – mondta –, palacsintával, szalonnával, gyümölcslével és kávéval. – A telerakott tálca rögtön meg is jelent, közepén egy több mint elégséges rakás palacsintával, melyekről gusztusosan csöpögött az öntet. – Látod? – kérdezte a boszorkány.

– Köszönöm! – Charmain hálásan ragadta meg a tálcát.

Lelenc orráig is eljutott az illat, ezért élénken szaladgált körbe-körbe és vinnyogott. Tisztán látszott, hogy nem elégedett meg a reggelivel, amit a boszorkánytól kapott. Charmain lerakta a tálcáját az asztalra, és a kutyának adta a szalonna legropogósabb részét.

– Bűbájos egy kutyád van – jegyezte meg a boszorkány, miután visszatért a saját reggelijéhez.

– Tényleg aranyos – ismerte el Charmain, majd leült, és nekilátott a palacsintáknak.

– Nem, nem úgy értettem – folytatta türelmetlenül a nő. – Én sosem ömlengek. Arra értettem, hogy mi is ő tulajdonképpen. Egy bűbájos kutya. – Újabb harapásnyit tüntetett el a palacsintából, és megint csak tele szájjal folytatta. – A bűbájos kutyák rendkívül ritkák, és nagyon mágikusak. Nagy megtiszteltetés számodra, hogy téged fogadott el maga mellé emberként. Biztos vagyok benne, hogy még a nemét is megváltoztatta, csak hogy passzoljon a tiédhez. Remélem, rendesen megbecsülöd őt.

– Igen – felelte Charmain. – Megbecsülöm. – „És lassan már ott tartok, hogy inkább reggeliznék Hilda hercegnő társaságában – gondolta. – Miért kell ilyen ridegnek lennie?” Inkább folytatta a reggelijét, és közben eszébe jutott, hogy William bácsi azt hitte, Lelenc fiú. És Lelenc tényleg kan kutyának tűnt elsőre. Utána Peter felvette, és közölte, hogy tulajdonképpen nőstény. – Biztosan igaza van. – tette hozzá udvariasan. – De miért nincs egyedül biztonságban Peter? Éppolyan idős, mint én, és én biztonságban érzem magam.

– Gondolom – kezdte szárazon a boszorkány –, hogy a te varázserőd sokkal jobban működik, mint Peteré. – Befejezte a palacsintáját, ezúttal egy pirítós került sorra. – Ha van rá lehetőség, hogy Peter elrontson egy varázslatot, akkor azt el is rontja – bizonygatta a pirítósat vajazva, majd nagyot harapott belőle. – Csak azt ne mondd, hogy a te varázslataid nem úgy sülnek el, ahogy eltervezted, bárhogy is próbálod őket, mert úgysem hinném el.

Charmainnek eszébe jutott a bűbáj, amivel repült, majd a vízvezetéknél használt varázslat, végül pedig az, hogyan tartotta Rollót a zsákban.

– Igen. – felelte teli szájjal. – Azt hiszem, tényleg így.

– Viszont – szakította félbe a boszorkány – Peter ennek pont az ellenkezője. A módszere mindig tökéletes, de maga a varázslat rosszul sül el. Az egyik ok, amiért Norland varázslóhoz küldtem, hogy azt reméltem, a varázsló majd fejlesztheti Peter varázserejét. Merthogy William Norland tulajdonában van Az Ráolvasásoknak Könyve.

Charmain érezte, hogy megint lángba borul az arca.

– Ohm. – nyögte, miközben Lelencnek adott egy fél palacsintát. – Mégis mit csinál Az Ráolvasásoknak Könyve?

– Az a kutya hamar el fog hízni, ha ennyit eteted – mondta a boszorkány. – Az Ráolvasásoknak Könyve lehetővé teszi az ember számára, hogy szabadon használhasson minden föld–, levegő–, tűz- és vízalapú varázslatot. A tűzhöz csak akkor biztosít hozzáférést, ha az illető személy megbízható. De csak akkor működik, ha az, aki használja, rendelkezik a megfelelő mágiával. – Szigorú arcán mintha egy pillanatnyi aggodalom suhant volna át. – Úgy hiszem, Peterben igenis megvan ez a képesség.

„Tűz – gondolta Charmain. – Eloltottam a lángokat Peteren. Ezek szerint megbízható vagyok?”

– Biztos megvan benne a képesség – mondta a boszorkánynak. – Ha egyáltalán nem tudna varázsolni, akkor el sem tudná rontani a bűbájokat. És mi volt a másik ok, amiért ideküldte Petert?

– Ellenségek – felelte a boszorkány, és komor tekintettel a kávéjába kortyolt. – Vannak ellenségeim. Tudod, ők ölték meg Peter apját is.

– A lubokokra gondol? – kérdezte Charmain. Mindent visszapakolt a tálcájára, kihörpintette a kávéja maradékát, és felkészült az indulásra.

– Amennyire én tudom – folytatta a boszorkány –, csak egyetlenegy lubok van. Úgy tűnik, végzett az összes riválisával. De igen, a lubok indította el a lavinát. Láttam.

– Akkor már felesleges aggódnia – mondta már álltában Charmain. – A lubok halott. Calcifer pusztította el tegnapelőtt.

A nő arcára kiült a döbbenet.

– Ezt fejtsd ki! – szólt türelmetlenkedve.

Bár legszívesebben már indult volna a királyi palotába, Charmain mégis azon kapta magát, hogy leül, tölt magának még egy csésze kávét, és elmeséli a boszorkánynak az egész történetet, de nemcsak a lubokról és a luboktojásókról, hanem Rollóról és a lubokról is. Épp azon gondolkodott, hogy ez milyen igazságtalan módja a boszorkánykodásnak, mikor már Calcifer eltűnésénél tartott.

– Akkor mégis, mit ülsz még itt? – csattant fel a boszorkány. – Miért nem rohansz most rögtön a királyi palotába, és mondod el Sophie-nak? Szegény asszony már biztos szinte eszét vesztette az aggodalomtól! Siess már, te lány!

„És még csak meg sem köszöni, hogy elmondtam – gondolta fanyarul Charmain. – Inkább legyen olyan az anyám, amilyen, csak ne olyan legyen, mint Peteré. És most már biztos, hogy inkább reggeliznék Hilda hercegnővel!”

Felállt, és udvariasan elköszönt. A sarkában loholó Lelenccel átvágott a nappalin, és máris a kerti úton sétált. „Még jó, hogy nem meséltem neki a tárgyalóterem felé vezető útról – gondolta, ahogy szemüvege újra meg újra a mellkasának csapódott. – A végén még rávett volna, hogy arra menjek, és akkor esélyem sincs Calcifert megkeresni.”

Mielőtt az út elkanyarodott volna, elért oda, ahol Calcifer felrobbantotta a luboktojásokat. A szirt egy jókora darabja leomlott, a sziklatömbök majdnem az úton kötöttek ki. A törmeléken néhány juhászforma férfi bóklászott eltemetett birkák után kutatva, és igencsak tanácstalanul próbáltak rájönni, hogy mi okozhatta a pusztítást. Charmain elbizonytalanodott. Ha Calcifer itt lenne, ezek az emberek már biztosan rábukkantak volna. Lelassította lépteit, és alaposan megvizsgálta a leomlott kőhalmot, ahogy elhaladt mellette. Kékségnek nyomát sem látta a sziklák között, lángocskának pedig még annyira sem.

Úgy döntött, később majd alaposan átkutatja a helyet, és ismét futni kezdett. Szinte nem is vette észre, milyen tiszta kék aznap az ég, sem a hegyek fölötti fátyolos ködöt. Felső-Norland lakosaira szokatlanul forró nap várt. Charmain csak arra figyelt fel, hogy Lelencnek rövid idő alatt komolyan melege lett, lihegve imbolygott futás közben, és rózsaszín nyelve már annyira kilógott a szájából, hogy szinte a földet söpörte.

– Jaj, te! Biztos a palacsinta miatt – mondta a lány, majd felkapta a kutyát, és vele együtt szaladt tovább. – Bár ne is mondott volna ilyeneket rólad a boszorkány! – sóhajtott. – Így csak még jobban aggódom, amiért ennyire megkedveltelek.

Mire beértek a városba, már Charmainnek is épp annyira melege lett, mint Lelencnek, és szinte már azt kívánta, hogy bár ő is kilógathatná a nyelvét. Gyors sétára váltott, és bár a rövidebb utat választották, szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérték a Királyság teret. Mikor befordult az utolsó sarkon, bámészkodó tömeg állta útját. Szinte fél Felső-Norland odagyűlt, hogy megcsodálhassák a királyi palotától alig pár lépésnyire álló új épületet. Majdnem akkora volt, mint a királyi vár, magas, sötét és szénszerű, és minden sarkán tornyok törtek az ég felé. Az a palota volt az, amit Charmain tétován, szomorúan látott ellebegni a hegyek között. Ugyanolyan bámulattal meredt az épületre, mint bárki más a téren.

– Hogy került ez ide? – kérdezgették egymást az emberek, ahogy Charmain megpróbált előretörni közöttük. – Mégis hogy fért be ide?

Charmain végignézett a térre vezető négy út mindegyikén, és hasonló kérdések kavarogtak a fejében. Még a legszélesebb út is a palota szélességének alig felét tette ki. De az épület mégis ott állt büszkén, mintha csak az éj leple alatt építette volna fel magát a téren. Charmain növekvő kíváncsisággal tört utat felé a könyökével.

Ahogy a palota falainak tövébe ért, kék tűz tört elő az egyik toronyból, és felé indult. Charmain kitért előle. Lelenc nyugtalanul mocorgott Charmain karjában. Valaki felsikoltott. A tömeg sietve hátrált, magára hagyva a még mindig ott ácsorgó Charmaint, aki farkasszemet nézett az arca előtt lebegő, kék könnycseppel. Lelenc bozontos farkával köszöntőt dobolt Charmain karján.

– Ha a királyi palotába mentek – mondta Calcifer –, akkor siettessétek már meg őket egy kicsit. Nem tudom egész délelőtt itt tartani a palotát.

Charmain annyira megörült, hogy szinte szóhoz sem jutott.

– Azt hittem, meghaltál! – nyögte ki végül. – Mi történt?

Calcifer kicsit szégyenkezve úszott arrébb a levegőben.

– Nagyon kifárasztott a művelet – vallotta be. – És valahogy beszorultam egy sziklatömb alá. Az egész tegnapom ráment, hogy kievickéljek. És akkor még a palotát is meg kellett keresnem, mérföldekre elkóborolt. Szóval igazából csak most értem ide. Szólj Sophie-nak! Azt terveztük, ma úgy teszünk, mintha elutazna. Mondd meg neki, hogy már majdnem elfogytak a fahasábjaim! Az majd megsietteti.

– Szólni fogok – ígérte meg Charmain. – Biztos, hogy jól vagy?

– Igen, csak éhes vagyok – felelte Calcifer. – Fahasábok. El ne felejtsd!

– Fahasábok – ismételte meg bólintva Charmain, és felsietett a királyi palotához vezető lépcsősoron. Közben úgy érezte, hogy az élet sokkal jobb, boldogabb és szabadabb, mint amilyennek korábban tűnt.

Meglepetésére Sim meglehetősen gyorsan nyitott ajtót. A komornyik a kastélyra és a bámészkodó tömegre pillantott, majd megrázta a fejét.

– Á, Miss Charming – mondta. – Nem ígérkezik egyszerű reggelnek ez a mai. Nem vagyok biztos abban, hogy őfelsége készen áll arra, hogy a könyvtárban dolgozzanak. De kérem, jöjjön csak be!

– Köszönöm – lépett be Charmain, és lerakta Lelencet a földre. – Szívesen várok. Először úgyis Sophie-val kell beszélnem.

– Sophie. öhm. Mrs. Pendragon, úgymond. – mondta bizonytalanul Sim, miközben becsukta a nehéz ajtót – felelős a ma reggeli felfordulás egy részéért. A hercegnő borzasztóan ideges, és. De kérem, jöjjön velem, és meglátja, miről beszélek!

A férfi csoszogva elindult a félhomályos folyosón, és intett Charmainnek, hogy kövesse. Ám mielőtt elérték volna az első sarkot, a kőlépcsőnél Charmain Jamal, a szakács hangját vélte hallani:

– És az ember mégis honnan tudja, mit főzzön, mikor a vendégek egyszer mennének, egyszer maradnának, utána meg újra mehetnékjük van, ezt kérdezem én! – A szavakat Jamal kutyájának hangos morgása erősítette meg; és még más, különös hangok is hallatszódtak.

Sophie a lépcső lábánál állt, karjában Morgannel, Angelus pedig nyugtalanul, de angyali arccal kapaszkodott a nő szoknyájába. Mellettük a kövérkés dajka épp olyan haszontalannak tűnt, mint mindig. Hilda hercegnő a lépcsőn állt – sokkal fenségesebben és méltóságteljesebben, mint amilyennek Charmain valaha is látta. És a király is ott volt, arca kivörösödött uralkodói haragjában. Charmainnek elég volt egy pillantást vetnie a jelenlévők arcára, és máris látta, hogy nem sok értelme volna megemlíteni a fahasábokat. Ludovic herceg a korlát végénél támaszkodott, gőgössége most is kiütközött az arcán. Látszott, hogy remekül szórakozik. Megvető tekintetű kísérője, a hölgy mellette állt. Ismét egy majdnem-báliruhát viselt, és Charmain rémületére a jellegtelen férfi is ott volt – tiszteletteljesen állt a herceg oldalán.

„Az ember nem is gondolná, hogy épp most rabolták ki a királyt, a szörnyetegek!” – gondolta Charmain.

– Ez a lányom vendégszeretetének legteljesebb kihasználása! – mondta a király. – Nincs joga olyan ígéretet tenni, amit nem is akar betartani! Ha a mi alattvalónk lenne, most megtiltanánk a távozását.

– Be akarom tartani az ígéretem, felség – felelte Sophie, és igyekezett méltóságteljesnek tűnni. – De nem várhatja el, hogy maradjak, mikor a gyermekemet ilyen fenyegetés érte. Ha hagyják, hogy mindenekelőtt biztonságba helyezzem őt, szíves örömest állok majd Hilda hercegnő rendelkezésére.

Charmain egyből megértette Sophie baját. Ludovic herceg és a jellegtelen férfi jelenlétében nem merte elmondani, hogy csak színleli a távozást. És valahogy tényleg biztonságba kellett helyeznie Morgant.

– Elég a hamis ígéretekből, ifjú hölgy! – harsogta dühösen a király.

Charmain lábánál Lelenc hirtelen vadul morogni kezdett. A király mögött álló Ludovic herceg felnevetett, és csettintett egyet. Ami ezután történt, az mindenkit meglepetésként ért. A dajka és a herceg mellett álló fiatal nő ruhái szétszakadtak viselőik növekvő testén. A dajkából termetes lila lény vált, dagadó izmokkal és csupasz, karmos lábakkal. A herceg hölgyéről lehámozódott a báli ruha, és szabad rálátást engedett a vaskos, lila testre, amit csupán egy fekete dressz fedett, melynek hátára két lyukat vágtak, hogy szabadon kiférhessen rajtuk a két apró, haszontalan lila szárny. Mindkét lubokfi Sophie irányába lépett, és kinyújtották felé lila karjaikat.

Sophie kiáltott valamit, és elrántotta Morgant a követelőző karok elől. Döbbenetében és félelmében Morgan ordítani kezdett. Minden más hangot elnyomott Lelenc éles csaholása és Jamal kutyájának öblös hangú ugatása, mielőtt az utóbbi a herceg hölgye felé vetette volna magát. Ám mire a kutya a lubokfiak közelébe érhetett volna, a herceg hölgye apró szárnyait rezegtetve lecsapott Angelusra, és felkapta a kisfiút. Angelus felsikított, és rugdosódni kezdett kék bársonyba bújtatott kis lábaival. A dajkából lett lubokfi Sophie elé vetette magát, hogy a nőnek esélye se legyen Angelus segítségére sietni.

– Látod, én szóltam – mondta ekkor Ludovic herceg. – Vagy elmész, vagy a gyereked látja kárát.