IX. fejezet

Amelyben bebizonyosodik, hogy William bácsi házából végtelen számú út nyílik

Peter és Charmain egyszerre indultak a kandalló felé. Lelenc sietve tért ki az útjukból. Először egyikük, majd másikuk is megkopogtatta a kandallópárkányt. Kétségbeesetten kiáltottak fel:

– Reggeli! – De úgy tűnt, ez a varázslat csak reggel működik tökéletesen.

– Még a füstölt heringet is megenném – mondta Charmain, és bánatosan szemezgetett a két tálcával. Volt rajtuk pár zsemle, méz és narancslé, de semmi más.

– Tudok tojást főzni – mondta Peter. – Lelenc vajon megeszi a báránybordát?

– Szerintem szinte bármit megenne – felelte Charmain. – Épp olyan rossz, mint. mint mi ketten. Bár azt nem hiszem, hogy megenne egy fehérrépát. Én sem enném.

A vacsorájuk nem volt éppen elégségesnek nevezhető. A tojások, amiket Peter főzött, eléggé. nos, keményre sikerültek. Hogy elvonja róluk a lány figyelmét, Peter inkább a királyi palotában töltött időről kérdezősködött. Charmain beszámolt a napjáról, és eközben próbált elvonatkoztatni attól, hogy a keményre főtt tojások és a méz nem igazán illenek össze. Petert szemlátomást érdekelte a király aranykeresése, és kíváncsisága csak még inkább fokozódott, mikor Morgan és Angelus is felbukkant a történetben.

– És egy tűzdémon? – kérdezte. – Két varázserejű kisgyerek és egy tűzdémon! Fogadni mernék, hogy a hercegnő ki sem lát miattuk a munkából. Meddig maradnak?

– Nem tudom. Senki nem mondta – felelte Charmain.

– Akkor fogadok veled két uzsonnába és egy reggeli kávéba, hogy a hercegnő még a hétvége előtt kirakja a szűrüket – mondta a fiú. – Befejezted az evést? Akkor jó lenne, ha átnéznéd a bácsikád bőröndjét.

– De olvasni akarok! – ellenkezett Charmain.

– Nem, nem akarsz – vágta rá Peter. – Azt bármikor megteheted. A bőrönd viszont tele van olyan holmikkal, amikről jó lenne, ha te is tudnál. Megmutatom. – Félretolta a reggelizős tálcákat, és a lány elé húzta a bőröndöt. Charmain megengedett magának egy sóhajt, és csak utána tette fel a szemüvegét.

A bőrönd a pereméig papírokkal volt tömve. A rakás tetején egy üzenet feküdt, rajta William bácsi gyönyörű, bár kissé remegős betűivel. „Charmainnek” – állt rajta. „Útmutató a házhoz Alatta egy nagyobb papírlap feküdt, melyre kusza vonalak sokaságát rajzolta valaki. Bizonyos helyeken a vonalakra egy-egy bekeretezett szó került, és minden egyes vonal egy kifelé mutató nyílban végződött a lap szélén; rajtuk a „Felderítetlen” szó állt.

– Az ott a rövidített útmutató – mondta Peter, mikor Charmain kézbe vette a papírlapot. – A bőrönd teljes tartalma egy hatalmas, széthajtogatható térkép. Figyelj. – Megfogta a soron következő papírlapot, és húzni kezdte. A következő, hozzá csatlakozó lap jött vele együtt, akárcsak az azutáni. Mind úgy volt ide-oda hajtogatva, hogy pont beférjenek a bőröndbe. Hatalmas cikcakkban terült el az asztalon a bőrönd tartalma. Charmain bosszúsan szemlélte a papírkupacot. Minden egyes lapon szobák és folyosók rajzát látta, mellettük pedig gondosan írt jegyzeteket, hogy mi micsoda. A megjegyzések között olyasmik szerepeltek, mint „Ittfordulj kétszer balra!”, vagy „Itt két lépést jobbra, utána egyet balra”. Minden szobához fűztek valami megjegyzést, egyesekhez csak egyszerűbbet, például „Konyha”, másokhoz meg sokkal hosszabbat, például: „A varázslataimhoz szükséges kellékek raktára, egy beépített varázslat segítségével (amelyre meglehetősen büszke vagyok) mindig újra feltölti magát. Fontos ügyelni arra, hogy a bal kéz felőli alapanyagok rettentő veszélyesek, és gondos figyelemmel kell bánni velük.” Néhány papírlapon keresztül-kasul futó folyosók rajzai látszódtak, olyan megjegyzésekkel, mint „A felfedezetlen északi területekhez”, „A koboldokhoz”, „A fő víztározóhoz” vagy: „A bálteremhez: nem hinném, hogy ennek valaha is hasznát vesszük.”

– Jobb lett volna csukva hagyni ezt a bőröndöt – jegyezte meg Charmain. – Ez a legzavarosabb térkép, ami életemben láttam! Nem lehet mindez ebben a házban!

– Pedig igenis lehet. Hatalmas – mondta Peter. – És ha jobban megnézed, észreveheted, hogy már a térkép hajtogatása is segít abban, hogyan juthatsz el a különféle részekhez. Nézd csak, itt van a nappali a legfelső lapon, de ha megnézed a következő oldalt, akkor ott nem a dolgozószobát vagy a hálókat látod – azokat visszahajtották. Érted? Hanem a konyhát, mert az ugyanarra van hajtva.

Charmainnek zúgni kezdett a feje, ezért kizárta a gondolataiból Peter lelkes magyarázatát. Inkább magában próbálta elrendezni a kusza vonalakat. Így valamennyivel könnyebbnek is tűnt. Pont középen látta a konyhát és a hálószobákat, a medencét és a dolgozószobát. „Medence?” Ez most tényleg komoly? Egy kacskaringós vonal vezetett innen az előző címkék alá jobbra, vonalak kibogozhatatlan kuszaságába, melyből a „ Tárgyalóterem” feliratot lehetett kivenni. Innen egy nyíl vezetett tovább „A királyi palotához” felirathoz.

– Ó! – kiáltott fel. – Innen el lehet jutni a palotához!

-...a hegyre, a mezőre. Az áll rajta, hogy „Istállók”, de még nem jöttem rá, hogyan lehet odajutni a dolgozószobából – fejtegette Peter, és kihajtott még egypár lapot. – És itt az áll: „Élelmiszerraktár”. „Tartósító varázslatok” működnek benne. Kíváncsi vagyok, hogyan lehet őket kikapcsolni. De amire a leginkább kíváncsi vagyok, az ez a hely itt. Azt írja: „Tárolóhely. Csak szemét? Valamikor utána kell még járni.” Gondolod, hogy ő maga hajlította így meg a teret? Vagy már így találta, mikor beköltözött?

– Így találta – felelte Charmain. – Ezekből a „Felfedezetlen” feliratú nyilakból is láthatod, hogy maga sem tudja, mi van arrafelé.

– Igazad lehet – bólintott megfontoltan Peter. – Főként csak a középső részeket használja, ugye? Tehetnénk neki egy kis szívességet, és felfedezhetnénk helyette néhány dolgot.

– Felőlem csináld, ha ehhez van kedved – mondta Charmain. – Én megyek olvasni. – Összehajtogatta a kusza vonalakkal teli papírlapot, és zsebre vágta. Így majd az út jelentős részét megspórolhatja holnap reggel.

Reggel Charmain jobb ruhái még mindig nedvesek voltak. Így lehangoltan bár, de kénytelen volt hagyni, hogy tovább száradjanak a szobájában, és belebújt a soron következő ruhájába, miközben azon gondolkodott, vajon aznap sikerül-e majd otthon hagynia Lelencet Peterrel. De aztán úgy gondolta, hogy talán mégsem lenne annyira jó ötlet. Ha Peter megint nekiáll varázslatokkal kísérletezgetni, a végén még kifordítja a kutyát, vagy valami hasonló.

Lelenc persze lelkesen követte a lányt a konyhába. Charmain megkopogtatta a kandalló oldalát a kutya reggelijéért, és kissé bizonytalanul kérte a sajátját. Aggódott, hogy tegnap este elhasználták Peterrel a mai varázslatot, amikor reggelit követeltek.

De nem. Rendes tálcát kapott, amin volt tea és kávé is, pirítós, egy tányér rizses-halas, számára ismeretlen étel, és barack. „Talán így kér bocsánatot a varázslat” – gondolta. A halas valami nem igazán ízlett neki, úgyhogy nagy részét Lelencnek adta, aki persze ezt is épp annyira szerette, mint bármilyen más ételt. Utána enyhe halszagot árasztva eredt Charmain nyomába. A lány kihajtogatta a vonalakkal telirajzolt papírt, a királyi palotába vezető út után kutatva.

Már a vonalak puszta látványától is összezavarodott. A térképre nézve most még nagyobb bajban volt. Az sem sokat segített, hogy próbálta úgy hajtogatni a papírt, ahogy a bőröndben látta. Jó pár jobbra- illetve balrafordulást követően egy magas, a folyóhoz közeli épület szobájában találta magát, amelyet nagy ablakokon át beszűrődő napfény világított meg. Az ablakok a folyóra néztek. Kellemes kilátás nyílt innen a túlparti városra, ahol nem kis csalódottságára a királyi palota aranytetejét látta megcsillanni a napfényben.

– De épp oda próbálok eljutni, nem pedig ide! – mondta, miközben körbenézett.

Az ablakok alatt hosszú faasztalok álltak, tele különös eszközökkel. Furcsa tárgyakat halmoztak fel a szoba közepén is. A többi falat tégelyekkel, bádogedényekkel, és furcsa alakú üvegekkel telerakott polcok borították. Charmain orrát megcsapta a friss fa illata, és a zivatarra és fűszerek keverékére emlékeztető szag, amit már William bácsi dolgozószobájában is érzett. „A végrehajtott varázslatok illata – gondolta. – Ez lehet a bácsi műhelye.” Lelenc boldogan járkált fel-alá a szobában – úgy tűnt jól ismeri a helyet.

– Gyere, Lelenc! – mondta Charmain, és megállt, hogy szemügyre vegyen egy papírlapot, ami a szoba közepén, egy szerszámokból rakott kupac tetején feküdt. „Kérlek, ne nyúlj hozzá” – állt rajta.

– Menjünk vissza a konyhába, és kezdjük elölről.

De nem igazán sikerült a terve. A dolgozószobából balra fordulva egy meleg, igazán meleg, felülről nyitott helyre kerültek, ahol egy fehér kövekkel körberakott kis, kék medencében víz hullámzott. A helyet rózsákkal felfuttatott, fehér kőből rakott kerítés vette körbe. A virágok mellett állítható támlájú napozóágyak álltak, rajtuk több bolyhos törülközővel. „Biztos úszás utánra készítették oda őket” – gondolta Charmain. Szegény Lelenc teljesen megrémült ettől a helytől. Remegve kuporodott le az ajtóban, és nyüszíteni kezdett.

Charmain felvette a kutyát.

– Valaki megpróbált megfojtani, Lelenc? Olyan kiskutya voltál, akit valaki nem akart megtartani? Minden rendben. Nekem sem áll szándékomban közel menni ehhez a vízhez. Fogalmam sincs, hogyan kell úszni. – Ahogy az ajtón átlépve balra fordult, eszébe jutott, hogy az úszás is csak egy a sok dolog közül, amikről fogalma sincs. Peternek igaza volt, mikor kifogásolta a tudatlanságát. – Nem arról van szó, hogy lusta lennék – magyarázta Lelencnek, mikor odaértek az istállónak tűnő épületekhez –, sem pedig ostoba. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy másként is lehet csinálni a dolgokat, mint ahogy anya állítja.

Az istállóknál igen büdös volt. Charmain megkönnyebbülten látta, hogy az itt lakó lovak egy kerítés mögött legelésztek egy feljebb fekvő mezőn. Charmain természetesen a lovakról sem tudott túl sokat. De itt legalább Lelenc nem tűnt rémültnek.

Charmain felsóhajtott, lerakta a kutyát, felvette szemüvegét, és újra a kusza vonalakra pillantott. Az istállók valahol a hegyek között voltak. Innen kétszer kell jobbra fordulnia, hogy a konyhába jusson. Az utasítás szerint kétszer jobbra fordult Lelenccel a nyomában, ám szinte teljes sötétségbe jutottak, ami alaposabban megnézve egy sürgölődő, kék koboldokkal teli hatalmas barlang volt. A koboldok megálltak, és dühösen méregették Charmaint. A lány sietve fordult ismét jobbra. Ezúttal egy csészékkel, tányérokkal és teáskannákkal teli helyiségbe ért. Lelenc felnyüszített. Charmain végigmérte a polcokon sorakozó több száz, különböző színű és méretű teáskannát, és egyre jobban pánikba esett. El fog késni. Félelme tovább nőtt, amikor újból feltette szemüvegét, és a térképre pillantott. Eszerint Charmain valahol balra lent állt a kanyargó vonalak között – ott, ahol nyíl mutat a lap széle felé a következő figyelmeztetéssel: „Egy csapat lubokfi él idelent. Jobb lesz velük vigyázni.”

– Ó! – kiáltott fel a lány. – Ilyen nincs! Gyerünk, Lelenc! – Kinyitotta az ajtót, amin át az imént beléptek, aztán ismét jobbra fordultak.

Most már tényleg teljes sötétség vette körül őket. Charmain érezte, ahogy Lelenc nyugtalanul dörgöli apró orrát a bokájához. Mindketten mélyet szippantottak a levegőből.

– Ah! – mondta Charmain. A helynek nyirkos kőillata volt, amit aznap is érzett, amikor megérkezett a házba.

– William bácsi, hogy jutok innen vissza a konyhába? – kérdezte.

Határozottan megkönnyebbült, mikor a szelíd hang felelt a kérdésére. Ezúttal nagyon halknak és távolinak tűnt.

– Ha itt vagy, akkor igencsak elvesztél, kedvesem, szóval jól figyelj rám. Fordulj egyszer körbe, az óramutató járásával megegyező irányban.

Charmainnek ennyi elég is volt. Ahelyett, hogy egyszer teljesen körbefordult volna, csak egy fél fordulatot vett. Megnézte, mit lát maga előtt. Ahogy várható volt, félhomályos kőfolyosót látott, amely keresztezte azt, amelyiken éppen állt. Lelenccel a nyomában boldogan indult előre, és befordult a másik folyosóra. Tudta, hogy a királyi palotában van. Ugyanaz a folyosó volt, amin meglátta a zsúrkocsit tologató Simet az első napon, amit William bácsi házában töltött. Nemcsak hogy jó illat terjengett a levegőben – az ebéd távoli illata vegyült a nyirkos kövekből áradó szagokkal –, de a fal biztosan a királyi palotában volt. Itt-ott világosabb négyzetek és téglalapok látszottak rajta: a hajdani festmények hírmondói. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy fogalma sem volt, hol is van pontosan a palotán belül. Lelenctől nem sok segítségre számíthatott. A kutyus hozzásimult Charmain bokájához, és remegve várta, mi lesz.

Charmain felkapta Lelencet, és elindult a folyosón, abban reménykedve, hogy talál valami ismerős támpontot. Két sarkon is befordult. Ez a hely sem volt ismerősebb. Majdnem belerohant a jellegtelen férfiba, aki előző nap a pogácsákat kínálta. A férfi rémülten tántorodott hátra.

– Te jó ég! – mondta, ahogy végignézett Charmainen a félhomályban. – Nem tudtam, hogy máris megérkezett, Miss... öhm... Charming, ugye? Eltévedt? Segíthetek?

– Igen, megköszönném – kapott az alkalmon Charmain. – Éppen a. az. öhm. nos. tudja, a hölgyeknek fenntartott helyiségben voltam, és bizonyára rossz felé fordultam utána. Meg tudná mondani, hogy jutok vissza a könyvtárhoz?

– Ennél sokkal többet is tehetek önért – felelte a jellegtelen férfi. – Megmutatom. Csak kövessen.

Megfordult, és elindult arra, amerről az imént érkezett, végig egy másik homályos folyosón, át egy tágas, hideg előcsarnokon, ahonnan lépcsősor vezetett tovább felfelé. Lelenc enyhén csóválni kezdte a farkát, mintha ezt a részt már ismerősnek találta volna. De az öröme csak addig tartott, míg el nem haladtak a lépcső lábánál. Az emeletről Morgan hangja hallatszott.

– Nem akalom! Nem akalom! Nem AKALOM!

A visításhoz Angelus is csatlakozott.

– Ezt nem veszem fel! A csíko/at akarom!

Sophie Pendragon hangjának visszhangja is leért hozzájuk.

– Maradjatok csöndben, mindketten! Vagy már most figyelmeztetlek titeket, hogy ellenkező esetben nem állok jót magamért! Elfogyott a türelmem!

A jellegtelen férfi összerezzent.

– A kisgyermekek megtöltik élettel ezt a helyet, igaz? – kérdezte Charmaintől.

Charmain ránézett, hogy mosolyogva bólintson egyet. Ám ehelyett hideg borzongás futott végig a hátán. Nem igazán tudta megmondani az okát. Lassan összeszedte magát, és mégiscsak bólintott egy aprót, majd követte a férfit egy árkádsoron keresztül. Ott már nem hallották Morgan ellenkezését és Angelus visítását.

Befordultak még egy sarkon, majd a férfi kinyitott egy ajtót, melyben Charmain a könyvtár bejáratát vélte felfedezni.

– Miss Charming megérkezett, felség – hajolt meg a férfi.

– Ó, nagyszerű – mondta a király, és felpillantott egy vékony, bőrkötéses könyvből. – Gyere csak be, és ülj le, kedvesem. Jó néhány iratot találtam számodra tegnap este. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok van belőlük.

Charmain úgy érezte, mintha sosem ment volna el innen. Lelenc már le is telepedett; hanyatt feküdt a meleget ontó kandalló előtt. Charmain is leült egy különböző méretű papírokból épített, dülöngélő torony elé. Üres lapot és pennát vett elő, és már neki is látott a munkának. Kimondottan barátságosnak érezte a helyzetet.

– Az egyik ősöm, aki ezeket a naplókat írta, költőnek nevezte magát – szólalt meg egy idő után a király. – Mi a véleményed róla? Persze szíve hölgyének szólt.

„Egy kecske kecsességével járod a táncot, szerelmem,

És oly bársonyos éneked, mint tehénbőgés a hegyekben.”

– Szerinted ez romantikus, kedvesem?

Charmain felnevetett.

– Ez borzasztó. Remélem, hogy elhagyta az a nő. Ohm. Felség, ki az a jelleg. öhm. az a férfi, aki az előbb idevezetett?

– Az intézőmre gondolsz? – kérdezte a király. – Már hosszú-hosszú évek óta szolgál nálunk, de képtelen vagyok megjegyezni a nevét szegénynek. Majd kérdezd meg a hercegnőt, kedvesem. Ő tartja fejben a hasonló dolgokat.

„Hát jó – gondolta Charmain. – Akkor számomra csak a jellegtelen férfi marad.”

A nap nyugodtan telt. Charmain ezt kellemes változásnak érezte a mozgalmas kezdéshez képest. Átválogatta a kétszáz évvel ezelőtti számlákat, a száz évvel korábbiakat, és az alig negyven éveseket is, majd jegyzeteket készített róluk. Különös módon a régi számlákon sokkal nagyobb összegek szerepeltek, mint az újabbakon.

Mintha a királyi palota egyre kevesebbet költött volna. A számlákon kívül Charmain leveleket is tanulmányozott csaknem négyszáz évvel ezelőttről, valamint viszonylag friss írásokat, melyeket Strangia, Ingary, sőt Rashpuht nagykövetei küldtek. Néhány nagykövet versben írta meg a mondanivalóját. Charmain a legrosszabbakat fel is olvasta a királynak. A kupac alja felé haladva nyugtákat talált. Az olyanok, mint például „ kétszáz guinea fizetségként egy hölgy portréjáért, feltehetőleg híres mester műve ”, egyre gyakrabban kerültek elő. Mindegyik az utóbbi hatvan évből. Charmainnek úgy tűnt, hogy a királyi palota főként a jelenlegi király uralma alatt árusította ki a képeit. Úgy döntött, erről nem kérdezi meg az uralkodót.

Ebédre ismét Jamal ízletes, fűszeres falatkáiból kaptak. Mikor Sim behozta az ételt, Lelenc felpattant, csóválni kezdte a farkát, majd csalódottan abbahagyta, és kiballagott a könyvtárból. Charmain nem tudta volna megmondani, hogy a szakács kutyája vagy csak az ebéd csalta oda. Talán inkább az utóbbi.

Mikor Sim lerakta a tálcát az asztalra, a király vidáman felé fordult.

– Hogy állnak a dolgok odakint, Sim?

– Elég zajosan, felség – felelte a komornyik. – Épp most érkezett meg a hatodik hintalovunk. Morgan úrfi igencsak vágyakozik egy élő majom után, de örömmel számolhatok be róla, hogy Mrs. Pendragon visszautasította fia ezen kérését. Ennek eredményeként érzékelhető zajongás támadt. Ezenkívül Angelus úrfi meg van győződve arról, hogy valaki megtagadott tőle egy pár csíkos harisnyát. Egész reggel hangosan bizonygatta az igazát, felség. A tűzdémon pedig a társalgó tüzét választotta hálóhelyéül. Kíván velünk teázni az előbb említett helyiségben a mai nap folyamán, felség?

– Nem hinném – felelte a király. – Nincs semmi kifogásom a tűzdémon ellen, de kezd egy kicsit zsúfolttá válni a hely a sok hintaló miatt. Ha lenne olyan szíves, kérem, hozzon majd nekünk pár pogácsát ide, a könyvtárba, Sim.

– Természetesen, felség – ígérte meg Sim, és reszketeg léptekkel kihátrált a helyiségből.

Mikor az ajtó becsukódott, a király Charmain felé fordult.

– Igazából nem a hintalovak miatt van. Meglehetősen kedvelem a lovakat. De ez az egész arra emlékeztet, hogy mennyire élveztem volna a nagyapai szerepet. Igazán kár érte.

– Ohm. – kezdte Charmain –, a városban azt rebesgetik, hogy Hilda hercegnőt szerelmi csalódás érte. Ezért nem házasodott meg sohasem?

A király meglepettnek tűnt.

– Erről nem hallottam – mondta. – Hercegek és grófok álltak sorban a kegyeiért, mikor fiatalabb volt. De ő nem az a házasodós fajta. Sosem díjazta ezt az eszmét – legalábbis nekem ezt mondta. Jobban szereti így az életét, hogy nekem segíthet. Tényleg nagy kár. Így az utódom Ludovic herceg lesz, a hóbortos unokatestvérem fia. Hamarosan találkozhatsz vele, ha eltüntetünk egy-két hintalovat, vagy inkább a nagyobb társalgót vesszük használatba. De igazán kár, hogy manapság már nem szaladgálnak gyerkőcök a palotában. Hiányolom azokat az időket.

A király nem tűnt igazán boldogtalannak. Inkább volt tárgyilagos, mint szomorú, de Charmain hirtelen ráébredt, hogy milyen bús hely is valójában a királyi palota. Hatalmas, üres és komor.

– Értem, felség – mondta.

A király rámosolygott, és beleharapott a Jamal-féle ebédbe.

– Tudom, hogy érted – felelte. – Nagyon intelligens fiatal hölgy vagy. Egy nap majd büszke lesz rád William bácsikád.

Charmain ennek hallatán nagyokat pislogott. De mielőtt túl kényelmetlenül érezte volna magát a dicséret miatt, rájött, hogy mit nem említett a király.

„Lehet, hogy okos vagyok – gondolta szomorkásan –, de egyáltalán nem vagyok kedves vagy megértő. Talán egyenesen kőszívű vagyok. Vegyük csak azt, hogy bánok Peterrel”

A délután hátralevő részében ezen töprengett. Ennek eredményeképpen, mikor az aznapi munka végére értek, és Sim megjelent Lelenccel, Charmain felállt, és azt mondta:

– Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám, felség.

A király meglepetten pillantott rá, és annyit mondott: „Ugyan, szóra sem érdemes.”

„De az – gondolta Charmain. – Olyan kedves, hogy tanulnom kellene a példájából.” Amint a nagyon álmosnak és kövérnek tűnő Lelenccel elindultak a bizonytalan léptű Sim nyomában, Charmain megfogadta, hogy ha visszaér William bácsi házába, kedvesen viselkedik majd Peterrel.

Sim már majdnem elérte a palota főbejáratát, amikor Angelus bukkant fel a semmiből, sebesen gurítva maga előtt egy nagy karikát. A nyomában ott szaladt széttárt karokkal a kiabáló Morgan.

– Rika, rika, RIKA! – Sim megtántorodott. Charmain megpróbált a falhoz lapulni, ahogy Angelus elszáguldott mellettük. Egy pillanatig úgy érezte, Angelus furcsa, fürkésző pillantást vetett rá, amikor elsuhant előtte, de Lelenc nyüszítése magához térítette, és meg is feledkezett a dologról. Lelencet ugyanis hanyatt lökték, és nem igazán örült ennek. Charmain gyorsan ölbe kapta a kutyát, és majdnem belerohant a Morgant üldöző Sophie Pendragonba.

– Merre? – zihálta a nő.

Charmain megmutatta. Sophie felkapta a szoknyája szélét, és ismét nekiiramodott, miközben valami nagy pácról motyogott.

Ekkor felbukkant Hilda hercegnő is, majd megállt, és felsegítette Simet.

– Igazán sajnálom, Miss Charming – mondta Charmainnek, mikor odaért hozzá. – Az a gyermek olyan, mint egy kis angolna. Vagyis, az igazat megvallva, ez mindkettőre igaz. Most már valamit lépnem kell, különben szegény Sophie-nak nem marad energiája a mi problémánkra. Biztosan áll a lábán, Sim?

– Tökéletesen, felség – mondta a komornyik. Biccentett egyet Charmain felé, és – mintha mi se történt volna – a főbejáraton át kiengedte a délutáni verőfénybe.

„Ha valaha is férjhez megyek – gondolta Charmain, ahogy karjában Lelenccel átvágott a Palota téren –, sosem lesznek gyerekeim. Egy hét után kegyetlenné és kőszívűvé változtatnának. Talán olyan leszek, mint Hilda hercegnő, és sosem megyek férjhez. Így talán még marad esélyem arra, hogy megtanuljak kedvesebb lenni. Akárhogy is, gyakorolnom kell Peteren, mert ő bizony tényleg nehéz eset.”

Mire William bácsi házához ért, már egészen tele volt kedves fogadalmakkal. Az is csak megerősítette elhatározását, mikor végigment a kék hortenziákkal szegélyezett úton, és nyomát sem látta Rollónak. Biztos volt abban, hogy sosem lenne képes kedves lenni a kobolddal.

– Ez emberileg lehetetlen – jegyezte meg magának, ahogy lerakta Lelencet a nappali szőnyegére. A szoba szokatlanul tisztának és rendezettnek tűnt. A karosszék mellé gondosan visszarakott bőröndtől kezdve a dohányzóasztalon álló, különböző színű hortenziákkal teli vázáig minden a helyén volt. Charmain homlokát ráncolva nézett a vázára. Ez pontosan az volt, aminek nyoma veszett, mikor rátették a kocsira. „Talán akkor jött vissza, amikor Peter reggelit kért” – gondolta bizonytalanul. Ekkor eszébe jutott, hogy nedves ruháit szanaszét hagyta a hálószobájában, és hálóingj ét sem vette fel a padlóról. „Az ördög vigye el! Rendet kell tennem.”

A hálószobaajtóhoz érve pár pillanatra megtorpant a küszöbön. Valaki megágyazott helyette. A ruhái – immár szárazon – szép rendben a komódja tetejére voltak hajtogatva. Merényletet követtek el ellene. Charmain mindent érzett, csak kedvességet nem, mikor berontott a konyhába.

Peter olyan jól nevelten ült az asztalnál, hogy Charmain egyből tudta, készül valamire. A fiú mögött a tűzön különös, nagy, fekete fazék bugyogott, enyhe, fűszeres illatokat eregetve magából.

– Hogy képzelted azt, hogy kitakarítod a szobámat? – kérdezte Charmain.

Peter megbántottan nézett rá, de a lány még így is látta, hogy a fiú feje titkos, izgalmas gondolatokkal van tele.

– Azt hittem, örülni fogsz neki.

– Egyáltalán nem! – mondta Charmain. Meglepetten vette észre, hogy nem áll messze a sírástól. – Épp most kezdtem megtanulni, hogy ha ledobok valamit a földre, akkor az ott is marad addig, amíg fel nem veszem, és ha kupit hagyok magam után, akkor később rendet kell raknom, mert nem takarítja fel magát. Erre gondolsz egyet, és kitakarítasz helyettem! Épp olyan rossz vagy, mint az anyám!

– Valamit mégiscsak csinálnom kell, ha már egész nap egyedül ülök itthon! – védekezett Peter. – Vagy azt várod el tőlem, hogy egész végig csak lóbáljam a lábam?

– Bármit megtehetsz, amit csak szeretnél! – kiabált Charmain. – Felőlem táncolj. Állj a fejedre! Vágj pofákat Rollóra! De ne tedd tönkre a tanulási folyamatomat!

– Tanulj csak nyugodtan – vágott vissza Peter. – Van még mit, sőt. Többé nem nyúlok a szobádhoz. Érdekel, hogy én ma mit tanultam? Vagy ahhoz túlságosan is önző vagy?

Charmain nyelt egyet.

– Ma este kedves akartam lenni hozzád, de annyira megnehezíted.

– Anyám szerint a gondok segítenek a tanulásban – mondta a fiú. – Örülnöd kéne. Elmondok valamit, amit ma tanultam, mégpedig azt, hogy hogyan szerezhetünk megfelelő vacsorát. – Hüvelykjével a bugyborékoló fazékra bökött. A fiú ujja köré zöld madzag volt tekerve. Másik hüvelykujján piros színű jelölés volt, egyik mutatóujján pedig kék.

„Háromfelé próbál menni egyszerre” – gondolta Charmain. Igyekezett előásni minden kedvességét, mikor megszólalt.

– És hogy szerzel megfelelő vacsorát?

– Addig dörömböltem a kamra ajtaján – felelte Peter –, míg elég hozzávaló nem érkezett az asztalra. Akkor fogtam őket, és feltettem mindent főni abban az edényben.

Charmain a fazékra pillantott.

– Mégis, miket?

– Májat és szalonnát – mondta a fiú. – Káposztát. Valamennyi fehérrépát és nyúlhúst. Hagymát, meg két bordát és egy póréhagymát. Egész könnyen ment.

„Fúj!” – gondolta Charmain. Inkább elindult vissza a nappaliba, nehogy valami nagyon csúnyát mondjon a fiúnak.

Peter utánaszólt.

– Az nem is érdekel, hogyan szereztem vissza azt a váza virágot?

– Ráültél a kocsira – felelte hűvösen a lány, és elvonult olvasni A tizenkét ágú pálcát.

De a könyv nem segített. Charmain egyre többször pillantott fel a hortenziákra, onnan pedig a kocsira. Azon töprengett, Peter vajon tényleg felült-e rá, hogy eltűnjön az uzsonna maradékával. Következő gondolata az volt, hogy akkor hogyan jött vissza. És annyiszor odapillantott, míg végül tudatosult benne, hogy a nagy elhatározásából – miszerint kedves lesz Peterrel – végül semmi sem lett. Egy óráig bírta így, utána visszament a konyhába.

– Bocsánatot kérek – mondta. – Hogy hoztad vissza a virágokat?

Peter épp a fazék tartalmát bökdöste egy evőkanállal.

– Szerintem még nincs kész – mondta. – Visszapattan róla a kanál.

– Na, gyerünk már! – unszolta Charmain. – Most udvarias voltam.

– Majd vacsora közben elmondom – felelte Peter.

És őrjítő, de be is tartotta a szavát. Egy órán keresztül alig szólalt meg, amíg a fazék tartalmát el nem osztotta két tányérba. A vacsora megfelezése közel sem volt egyszerű feladat, mert Peter semmit sem hámozott meg vagy vágott kisebbre, mielőtt belerakta volna a fazékba. Kanalak segítségével kellett kétfelé vágni a káposztát. Peter arra sem emlékezett, hogy egy ragut ajánlatos megsózni. A híg lében mindenféle lebegett: fehér, ázott szalonna, egy darabnyi nyúlhús, egy egész fehérrépa és egy fonnyadt hagyma. Finoman szólva szörnyű volt. Nagy erőfeszítések árán Charmain megőrizte a kedvességét, és ezt nem tette szóvá.

Az egyetlen pozitívum az volt, hogy legalább Lelencnek ízlett. Fellefetyelte a híg levet, és ügyeskedve kiette a káposztadarabok közül a húscafatokat. Charmain is hasonlóképp tett, és igyekezett minél kevésbé undorodni.

Örült, hogy legalább Peter meséje elvonja az ételről a figyelmét.

– Tudtad. – kezdte némi fellengzős éllel a hangjában a fiú; legalábbis Charmain ezt hallotta ki belőle. Olyan érzése volt, mintha Peter korábban már gondosan kidolgozta volna fejben a történetet, hogy mit is fog majd mondani. – Tudtad, hogy mikor a dolgok eltűnnek a kocsiról, akkor visszakerülnek a múltba?

– Végül is a múlt nem tűnik rossz szemétlerakónak – mondta Charmain. – Már ha előtte meggyőződtél arról, hogy az biztosan a múlt, nehogy utána a dolgok ismét felbukkanjanak szép penészesen.

– Akarod hallani vagy sem? – szólt közbe Peter.

„Legyél kedves!” – figyelmeztette magát Charmain. Bekapott még egy falat visszataszító káposztát, és bólintott.

– És hogy ennek a háznak bizonyos részei a múltban vannak? – folytatta Peter. – Amúgy nem ültem rá a kocsira. Csak elindultam felfedezni egy listával, amin az állt, hogy mikor merre kell fordulnom, és csak véletlenül bukkantam rá. Egyszer-kétszer biztos rossz felé fordultam.

„Ez nem lepne meg” – gondolta a lány.

– Akárhogy is – mondta Peter –, de egy olyan helyre kerültem, ahol százával hemzsegtek a koboldasszonyok. Teáskannákat mosogattak, tálcákra tették a reggelit meg a teát, és hasonlók. Egy kicsit ideges is lettem, mert eszembe jutott, mennyire felbosszantottad őket a hortenziákkal. Próbáltam vidáman elsétálni közöttük, biccentettem feléjük, mosolyogtam, ilyesmi. Képzelheted, hogy meglepődtem, mikor mosolyogva visszabólintottak, és köszöntek mindenféle ellenségeskedés nélkül. Így hát biccentgetve, mosolyogva mentem előre, míg el nem értem egy olyan szobába, amit azelőtt még sohasem láttam. Amikor kinyitottam az ajtót, az első, amit megláttam, a virágváza volt, ami egy nagyon hosszú asztalon állt. A következő pedig az asztalnál ücsörgő Norland varázsló.

– Te jó ég! – mondta Charmain.

– Engem is meglepett – ismerte be Peter. – Az igazat megvallva, csak álltam ott és bámultam. Egészségesnek tűnt, erősnek és pirospozsgásnak, és jóval sűrűbb haja volt, mint amire emlékeztem. Épp serényen dolgozott a térképen, amit a bőröndben találtunk. Az egész asztalt befedték a kiterített lapok, körülbelül még csak a negyedénél járt. Szerintem valamikor ekkor jöttem rá. Ő felnézett, és annyit mondott udvariasan: „Becsuknád az ajtót? Épp nagy munkában vagyok.” Ám mielőtt bármit felelhettem volna, ismét felnézett, és megkérdezte: „Mégis ki a csuda vagy te?”

„A nevem Peter Regis” – mondtam neki. Ekkor a szemöldökét kezdte ráncolni.

Azt mondta: „Regis, Regis? Talán csak nem vagy rokona a montalbinói boszorkánynak?”

„Az édesanyám” – feleltem.

Mire ő: „Nem tudtam, hogy gyerekei vannak.”

„Csak én – mondtam. – Születésem után nem sokkal apámat megölte egy nagy lavina a transmontaini átkelőnél.”

Ennek hallatára csak még jobban ráncolta a szemöldökét: „De az a lavina csak a múlt hónapban volt, fiatalember. Azt mondják, hogy egy lubok indította, és elég sok ember halálát okozta. Vagy a negyven évvel ezelőtti lavinára gondolsz?” És akkor nagyon komoran és hitetlenkedve nézett rám.

Nem tudtam, hogyan hitethetném el vele, ami történt. Végül azt mondtam: „Esküszöm, hogy igazat mondok. A háza egy része visszavisz az időben. Ide tűnnek el az uzsonna maradékai. És ez már méltó bizonyíték kell legyen, a minap mi raktuk az uzsonnás kocsira azt a váza virágot, amelyik önhöz került vissza.”

Ő ránézett a vázára, de nem mondott semmit. Úgyhogy megint én szólaltam meg: „Azért jöttem a házába, mert édesanyám elintézte, hogy a tanítványa lehessek.”

Erre ő: „Valóban? Akkor valamiért nagy szívességet akartam neki tenni. Nem úgy tűnik, mintha lenne bármilyen figyelemre méltó adottságod.”

Azt feleltem: „Értek a mágiához. Egyébként édesanyám bármit képes elintézni, amit csak akar.”

„Ez igaz – válaszolta. – Rendkívül erélyes személyiség. Mit mondtam, mikor végül beállítottál hozzám?”

„Semmit – mondtam. – Nem volt otthon. Egy Charmain Baker nevű lány vigyázott a házra. vagy legalábbis az lett volna a dolga. Ehelyett munkát vállalt a királynál, és találkozott egy tűzdémonnal.”

Ekkor ijedten félbeszakított: „Egy tűzdémonnal? Fiatalember, azok roppant veszélyes teremtmények! Azt mondod, hogy a Puszták Boszorkánya hamarosan eléri Felső-Norlandot?” „Nem, nem – mondtam. – Ingary egyik királyi varázslója már közel három éve leszámolt vele. Charmain azt mondta, hogy ez a démon a királynak teljesít szolgálatot. Azt hiszem, az ön idejében Charmain még éppen csak megszületett. Nekem azt mondta, hogy ön beteg lett, és az elfek elvitték meggyógyítani. Addig is Sempronia nénikéje elrendezte, hogy az ön távollétében Charmain vigyázzon a házra.”

Ez eléggé meglephette. Hátradőlt a székén, és egy ideig csak elgondolkodva meredt maga elé. „Van egy Sempronia nevű unokahúgom – mondta lassan, még mindig gondolataiba merülve. – Ez akár igaz is lehet. Sempronia egy nagyon tiszteletre méltó családba házasodott be, úgy hiszem.”

„De még milyenbe! – vágtam közbe. – Csak látnia kellene Charmain anyját. Olyan tiszteletre méltó, hogy semmit sem enged meg a lányának.”

Charmain ennek hallatán dühös lett Peterre. „Most biztos azt hiszi, hogy teljesen hasznavehetetlen vagyok!” – gondolta.

– De nem igazán érdekelte – folytatta Peter. – Azt akarta tudni, mitől betegedett meg, de nem tudtam megmondani neki. Te tudod? – kérdezte Charmaint, mire a lány megrázta a fejét. Peter vállat vont, és folytatta:

– Utána felsóhajtott, és azt mondta: „Nem számít, úgyis elkerülhetetlennek tűnik.” De utána zavartan, és kissé patetikusan hozzátette: „De egyetlen elfet sem ismerek!”

Erre azt feleltem, hogy „Charmain azt mondta, a király küldte az elfeket”

„Ó – mondta, és sokkal boldogabbnak tűnt. – Hát persze, hogy ő! A királyi családban jelen van az elfek vére; nem egy választott közülük elfet magának társul, és azt hiszem, az elfek is szeretnék fenntartani a jó kapcsolatot velük. – Utána rám nézett, és így folytatta – Lassan kezd összeállni ez a történet.” Mire én: „Ennek örülök! Az egész igaz. Amit viszont nem értek, hogy mivel haragította ennyire magára a koboldokat.” „Semmivel, erről biztosíthatlak – felelte. – A koboldok már évek óta a barátaim. Rengeteg dologban segítenek nekem. Épp úgy nem bosszantanék fel egy koboldot, mint ahogy a barátomat, a királyt sem.”

Úgy láttam, zavarja ez a téma, ezért inkább másfelé tereltem a szót: „Esetleg kérdezhetnék erről a házról? Ön építette, vagy csak találta?”

„Ó, találtam – felelte. – Vagy legalábbis megvettem, mikor még fiatal, feltörekvő varázsló voltam. Kicsi volt és olcsó. Utána fedeztem fel, hogy számtalan út labirintusát rejti. Meglehetősen élvezetes felfedezés volt, képzelheted. Úgy tűnik, hogy régebben Melicot mágus tulajdona volt, azé a férfié, aki aranyszerűvé bűvölte a királyi palota tetejét. Titokban mindig reméltem, hogy valahol ebben a házban van elrejtve a valódi arany, ami a királyi kincstáré volt akkoriban. Tudod, a király már évek óta kutat utána.”

Gondolhatod, hogy ezt hallva mennyire hegyeztem a fülemet. De nem volt lehetőségem többet kérdezni, mert az asztalon álló vázát figyelve ismét megszólalt: „Akkor hát ezek tényleg virágok a jövőből? Elmondanád, milyen fajtájúak?”

Kissé meglepett, hogy nem tudja. Elmondtam neki, hogy ezek a hortenziák az ő kertjéből valók. „A színesek, amiket levágtak a koboldok” – mondtam. Ő egy ideig méregette őket, és azt mormogta maga elé, hogy milyen pompásak, főleg azért, mert ilyen gazdag a színviláguk.

„Nekem is el kéne ültetnem párat – mondta. – Sokkal színesebbek, mint a rózsáknak.”

„Akár kék színű virágokat is hozhatnak” – mondtam. – Anyám a mieinknél rézport használ.” És amíg tovább motyogott magában, megkérdeztem, hogy visszahozhatom-e őket bizonyítékként, hogy találkoztam vele.

„Hogyne, hogyne – felelte. – Itt úgyis csak útban vannak. És mondd meg annak a fiatal hölgynek, aki ismeri a tűzdémont, hogy remélhetőleg sikerül befejeznem a térképet a házról, mire elég nagy lesz, és szüksége lehet rá.”

– Így hát – fejezte be Peter – fogtam a virágokat, és eljöttem. Hát nem rendkívüli?

– De, nagyon – felelte Charmain. – Ha a koboldok nem vágják le a hortenziákat, ha én nem szedem össze őket, és ha te nem veszel el, akkor William bácsi sosem ülteti el őket. Már a gondolatba is beleszédülök. – Eltolta maga elől a káposztával és fehérrépával teli tálat. „Kedvesnek kell lennem hozzá. Muszáj, muszáj!” – Peter, mit szólnál hozzá, ha holnap, hazafelé menet beugranék apához, és kérnék tőle egy szakácskönyvet? Több száz van neki. Ő a legjobb szakács a városban.

Peter megkönnyebbülten sóhajtott.

– Remek ötlet – mondta. – Anyám nem igazán tanított főzni, azt mindig ő csinálta.

„És nem kifogásolhatom azt sem, hogy milyen színben tüntetett fel William bácsi előtt – fogadkozott magában Charmain. – Kedvesnek kell lennem vele. De ha még egyszer ilyet tesz.”