XIII. fejezet

Amelyben Calcifer igencsak tevékeny

Calcifer narancssárga szeme Sophie felé fordult.

– Most is kellenek őrszemek? – kérdezte a nőt. – Vagy elboldogultok ketten is?

Sophie nyugtalanul nézett végig az előkelő, cseverésző embereken.

– Nem hiszem, hogy pont most próbálkoznának bármivel is – mondta. – De siess vissza! Szörnyű előérzetem van. Egy cseppet sem bízok abban a mályvaszín szemű fickóban. Vagy abban az alávaló hercegben.

– Rendben. Gyors leszek – mondta Calcifer. – Talpra, ifjú Charming! A kezedre ülök.

Charmain felállt, arra számított, hogy a tűzdémon másodperceken belül megégeti – vagy legalábbis megperzseli. Morgan úgy tiltakozott a lány távozása ellen, hogy egy sárga kockával integetett felé, és hangosan kiabálta, hogy „Ződ, ződ, zöd!”

– Csss! – szólalt meg egyszerre Sophie és Angelus, mire a testes dajka még hozzátette:

– Morgan úrfi, nem kiabálunk, főleg nem a király előtt!

– Az sárga – mondta Charmain. Arra várt, hogy a figyelem elterelődjön róluk. Ám kezdte belátni, hogy az elegáns vendégek közül senki sem sejti, hogy Calcifer a tűz része, és a tűzdémon ezen nem is akart változtatni.

Mikor a vendégek már nem találták őket érdekesnek, és ismét csevegni kezdtek, Calcifer kiugrott a tűzből, és mikor rászállt Charmain idegességtől remegő ujjaira, pontosan olyan alakot öltött, mint egy tányér torta. Egyáltalán nem fájt. Az igazat megvallva Charmain alig érezte.

– Ügyes – mondta a lány.

– Csinálj úgy, mintha fognál – felelte Calcifer –, és sétálj ki velem a szobából!

Charmain a hamis tányér köré fonta az ujjait, és az ajtó felé indult. Megkönnyebbülésére Ludovic herceg már eltűnt, de most a király közeledett felé. A férfi biccentett, és Charmainre mosolygott.

– Látom, szereztél magadnak tortát – mondta. – Finom, ugye? Csak tudnám, mit keres itt ez a temérdek hintaló. Te sem tudod?

Charmain megrázta a fejét, a király pedig még mindig mosollyal az arcán elfordult.

– Miért? – kérdezte Charmain. – Mit keres itt ez a temérdek hintaló?

– Védelem – felelte a torta a tányéron. – Nyisd ki az ajtót, és tűnjünk el innen!

Charmain egyik kezével a hamis tányért fogta, a másikkal kinyitotta az ajtót, és kilopózott a félhomályos, visszhangos folyosóra.

– De kit védenek és mitől? – kérdezte megint, miután a lehető legcsendesebben bezárta az ajtót.

– Morgant – mondta a torta. – Sophie kapott egy névtelen levelet ma reggel, amiben ez állt: „Ne kutass tovább, és hagyd el Felső-Norlandot, különben a gyereked látja kárát!” De nem mehetünk el, mert Sophie megígérte a hercegnőnek, hogy addig maradunk, amíg ki nem derítjük, hova tűnt az a rengeteg pénz. Holnap úgy fogunk tenni, mintha.

Éles ugatás szakította félbe a tűzdémont. Lelenc fordult be a sarkon, és örömmel bújt Charmain bokájához. Calcifer felugrott, és ismét saját tüzes, kék könnycsepp alakjában lebegett a lány válla mellett. Charmain felkapta a kutyát.

– Te meg hogyan.? – kezdte, és igyekezett távol tartani az arcát Lelenc lelkes nyelvétől. Csak ekkor vette észre, hogy a kutya nem is vizes. – Ó, Calcifer, Lelenc biztos a rövidebb úton jött, a házon át! Meg tudod találni nekem a tárgyalótermet? Onnan már visszatalálok.

– Mi sem egyszerűbb. – Calcifer úgy lőtt ki, mint egy kék üstökös, és olyan gyorsan haladt, hogy Charmain alig tudta tartani a tempót. Több sarkon is befordult, míg el nem értek arra a folyosóra, ahol a konyhából jövő illatok keringtek. Pár pillanat múlva Charmain kezében Lelenccel, válla mellett a lebegő Calciferrel és háta mögött a tárgyalóterem ajtajával próbált visszaemlékezni, hogy innen hogyan tovább.

– Csak utánam! – mondta Calcifer, és cikcakkban elindult a lány előtt. Charmain amilyen gyorsan csak tudta, követte, és egyszer csak a hálószobák folyosóján találta magát. William bácsi dolgozószobáján túl besütött a nap az ablakon. A sápadt Peter rohant feléjük.

– Ó, jó kutya vagy, Lelenc! – mondta. – Én küldtem, hogy keressen meg. Gyere csak, és vess egy pillantást erre!

A fiú már fordult is vissza, végigfutott a folyosón, és remegő kézzel kimutatott az ablakon.

Odakint, a hegyi legelőn épp elvonultak esőt hozó nagy, tünékeny, sötétszürke felhők, ám a város így is bőven kapott a zivatarból. A hegyek fölött szivárvány ívelt át – csak úgy ragyogott a felhők felett –, de a legelőhöz közel színei már halványak és ködösek voltak. A nap olyan erősen sütött, fénye pedig úgy verődött vissza a rét nedves fűszálain, hogy Charmain egy pillanatra bele is szédült a látványba, és nem látta, mire mutogat Peter.

– Az ott a lubok – mondta kissé rekedten a fiú. – Ugye?

A lubok tényleg ott volt, hatalmas, lila alakja a mező közepén tornyosult. Kicsit előrehajolt, hogy jobban hallja a koboldot, aki a szivárvány felé mutogatva fel-le ugrált előtte, és minden kétséget kizáróan kiabált a lénnyel.

– Igen, az a lubok – felelte Charmain, és megremegett. – A másik meg Rollo.

Amint ezt kimondta, a lubok felnevetett, és rovarszemét a szivárvány felé fordította. Azután lassan hátrébb lépett, amíg a ködös szivárvány csíkjai pontosan nem takarták rovarlábát. Ekkor lehajolt, és egy apró agyagedényt húzott ki a gyep alól. Rollo még nagyobbakat ugrott.

– Az biztos a szivárvány lábánál elrejtett arany! – mondta csodálkozva Peter.

Tovább figyelték, ahogy a lubok átnyújtja a fazekat Rollónak, akinek mindkét kezére szüksége volt, hogy elbírja azt. Látszott rajta, hogy nehéz. Rollo abbahagyta az ugrálást, és arcán kapzsi örömmel kicsit ki is billent az egyensúlyából. Megfordult, és tántorgó léptekkel távolodni kezdett. Nem vette észre, amint a lubok alattomosan kinyújtja mögötte hosszú, lila szívószervét. Valamiért azt sem vette észre, amikor ez a szívószerv megbökte a hátát. Még mindig a fazekat szorongatva, nevetve tűnt el a rét füvében. A lubok a mező közepén állva, rovarkarjait lengetve szintén nevetett.

– Épp most rakott tojásokat Rollóba – suttogta Charmain –, és ő még csak észre sem vette! – Rosszul érezte magát. Vele is majdnem ugyanez történt. Peter arca zöldes árnyalatban játszott, Lelenc is remegett. – Tudod. – kezdte a lány –, szerintem a lubok egy fazék aranyat ígérhetett Rollónak, hogy viszályt keltsen a koboldok és William bácsi között.

– Szerintem is – felelte Peter. – Mielőtt ideértetek, hallottam, amint Rollo a fizetségét követeli.

„Kinyitotta az ablakot, és hallgatózott – gondolta Charmain. – Az ostoba!”

– Hadat kell üzennem neki – szólalt meg Calcifer. Mintha kisebbnek és halványabbnak tűnt volna. Halkan felsistergett, és enyhén remegett. – Meg kell küzdenem a lubokkal, különben nem érdemlem meg az életet, amit Sophie-tól kaptam. Csak adjatok egy percet! – Elhallgatott, és mozdulatlanul lebegett a levegőben. Még narancsszín szemét is lehunyta.

– Te vagy a tűzdémon? – kérdezte Peter. – Azelőtt még sosem látt.

– Csendet – szólt rá Calcifer. – Koncentrálok. Ezt nem szúrhatom el.

Valahonnan halk morajlás hallatszott. Majd az ablakon át Charmain észrevett valamit odafent. Először viharfellegnek vélte. A „felhő” terjedelmes, fekete, tornyos árnyékot vetett a mezőre, hamar elérte az örvendező lubokot. A lény hátranézett, amint megérezte a rávetülő árnyékot, és egy pillanatra megdermedt. Utána futni kezdett. Addigra már a tornyos árnyékot vetőpalota is felbukkant: egy nagy, sötét kövekből rakott magas, fekete épület, melynek minden sarkán tornyok meredeztek. Még Charmainéktől is látni lehetett, ahogy a méretes kövek rázkódnak, és egymáshoz ütődnek mozgás közben. A palota gyorsabban vette üldözőbe a lubokot, mint amilyen tempóban az menekült.

A lubok kitért. A palota utánakanyarodott. A lubok kitárta kis szárnyait, hogy felgyorsuljon, és dühös léptekkel vetette magát a mező szélén álló sziklákhoz. Amint odaért, megfordult, és nekiiramodott a másik irányba, az ablak felé. Biztos azt remélte, hogy a palota majd a sziklákba ütközik. De az épület minden nehézség nélkül váltott irányt, és még gyorsabban eredt a lubok nyomába. A kastély tornyaiból előtörő fekete füstfelhők a halványodó szivárvány felé szálltak. A lubok futás közben elforgatta egyik összetett rovarszemét, majd rovarfejét lehajtva tapogatóival csapkodni, szárnyával verdesni kezdett, és hamarosan el is érte a hatalmas szirt szélét. A szárnya távolról csak elmosódott, lila foltnak tűnt, és úgy látszott, egyáltalán nem tud vele repülni. Charmain most már értette, hogy a lény miért nem eredt a nyomába, amikor leugrott a szikláról: mert nem lett volna képes visszarepülni. Ahelyett, hogy menekülve levetette volna magát a szirtről, a lubok csak futott tovább, és megpróbálta a sziklafal szélére csalni a palotát, hogy az épület lezuhanjon a mélybe.

És a palota követte is. Gőzölögve, további füstfelhőket eregetve, csikorogva száguldott a szikla pereme mentén, és úgy tűnt, még úgy is tökéletes egyensúlyban van, hogy a fele túllóg a szirt szélén. A lubok kétségbeesett kiáltást hallatott, ismét irányt váltott, és a rét közepére rohant. Ott kijátszotta az utolsó trükkjét, és összement. Apró, lila rovar vált belőle, s bevetette magát a virágok és fűszálak közé.

A palota rögtön odaért. Remegve torpant meg a pont fölött, ahol a lubok eltűnt, és csak lebegett. Lángok csaptak fel az épület lapos fenekéből, először sárgák, utána narancsszínűek és haragos vörösek, végül forró, vakító fehérség. Sűrű füst és lángok nyalogatták a palota oldalait, amikhez csatlakoztak a tornyokból kiömlő sötét füstfelhők is. A mezőt forró, fekete köd öntötte el. Óráknak tűnt, de valószínűleg alig percek teltek el így. A palota elmosódott alakja tovább lebegett a füstös fény-kavalkádban, mint a felhők által eltakart nap. Még itt, az elvarázsolt ablaknál is hallották a tűz ropogását.

– Jól van – szólalt meg Calcifer. – Szerintem ez elintézte. – Charmain felé fordult, a lány pedig meglepetten vette észre, hogy a démon szeme most különös ezüstszínben fénylik. – Kinyitnád az ablakot? Ki kell mennem megnézni.

Amint Charmain elfordította a kilincset, és kitárta az ablakot, a palota felemelkedett, és tett néhány lépést oldalra. Az összes füst és köd egy hatalmas, sötét felhőbe gyűjt össze, majd lebukott a szikla pereme fölött a völgybe, és ott semmivé foszlott. Amikor Calcifer kilebegett a mezőre, a palota nyugodtan állt, pusztán tornyaiból eregetett egy-egy vékony füstcsíkot egy jókora, égett földdarab mellett. Iszonyú szag áradt be az ablakon.

– Fúj! – fintorgott Charmain. – Mi ez?

– Remélem, hogy sült lubok – felelte Peter.

Csendben figyelték, ahogy Calcifer az égett négyzethez lebeg. A kék láng ide-oda örvénylett a feketeség fölött, míg a négyzet minden egyes darabját végig nem járta.

Mikor visszalebegett hozzájuk, szeme ismét a megszokott narancssárga volt.

– Megvan – jelentette ki derűsen. – Ennek annyi.

„Meg annak a rengeteg virágnak is” – gondolta Charmain, de nem tűnt túl udvariasnak ennek szóvá tétele. A legfontosabb most az volt, hogy a luboknak vége, végleg.

– A virágok jövőre újra kinőnek – mondta neki Calcifer. – Miért jöttél értem? A lubok miatt?

– Nem. A luboktojások miatt – felelte egyszerre a két fiatal. Elmondtak mindent az elfről, és arról is, hogy mit mondott látogatójuk.

– Mutassátok meg! – kérte Calcifer.

Mind átvonultak a konyhába, kivéve Lelencet, aki nyüszítve adta tudomásukra, hogy ő oda be nem teszi a lábát. Mikor odaértek, Charmain az ablakon át kinézett a napsütötte udvarra, amely tele volt a szárítóköteleken lógó, csöpögő, rózsaszín, fehér és vörös mosott ruhákkal. Peter elfelejtette behozni őket. De akkor mit csinált helyette?

Az üvegdoboz még mindig az asztalon állt, a tojások is benne voltak, de az egész mintha kicsit belesüllyedt volna az asztallapba. Csak a fele látszott ki.

– Ezzel meg mi történt? – kérdezte Charmain. – A tojások elvarázsolták?

– Nem egészen – mondta feszélyezetten Peter. – Ez akkor történt, mikor ráraktam egy biztonsági bűbájt. Épp a dolgozószobába tartottam, hogy újabb varázsigéket keressek, mikor megláttam Rollót és a lubokot beszélgetni.

„Ez annyira jellemző! – fakadt ki gondolatban Charmain. – Ez az idióta folyton azt hiszi, hogy mindent ő tud jobban!”

– Az elfek varázslatai is bőven elegendőek lettek volna – jegyezte meg a beágyazott üvegdoboz felett Calcifer.

– De azt mondta, hogy veszélyes! – ellenkezett Peter.

– Csak még veszélyesebbé tetted – mondta a tűzdémon. – Egyikőtök se merjen közelebb jönni. Most már senki sem érhet a dobozhoz. Ismertek valami sziklás helyet, ahol megsemmisíthetem a tojásokat?

Peter igyekezett nem túl kiábrándultnak tűnni. Charmainnek eszébe jutott, hogy amikor lezuhant a szirtről, hatalmas sziklákon landolt volna, ha nem kezd el repülni. Legjobb tudása szerint igyekezett leírni Calcifernek, hol találhat rájuk.

– Tehát a szirt alatt. Értem – mondta Calcifer. – Kérlek, egyikőtök nyissa ki a hátsó ajtót, utána álljatok távolabb!

Peter már el is indult az ajtó felé. Charmain látta rajta, hogy nagyon szégyelli, amit az üvegdobozzal művelt. „De ez nem tartja vissza attól, hogy legközelebb ugyanilyen meggondolatlanságot csináljon – gondolta. – Bárcsak tanulna mindebből!” Calcifer egy percig az üvegdoboz felett lebegett, majd az ajtóhoz siklott. Az ajtónyílás felénél mintha beragadt volna, rázkódva, remegve próbált szabadulni. Egyszer csak teleszívta magát, eredeti mérete kétszeresére nőtt, és leginkább úgy festett, mint egy óriási, kék ebihal. Újra kiegyenesedett, és a száradó ruhák közé repült. Az üvegdoboz nyekeregve engedett, olyan hanggal, mintha valaki deszkákat hajigált volna szerteszét, és kilőtt Calcifer után. A tojásokkal a belsejében szállt az udvaron, a tűzdémon kék könnycseppalakját követte. Peter és Charmain az ajtóhoz siettek, onnan figyelték, ahogy a csillogó üvegdoboz elindul felfelé a zöld domboldalon, a lubok mezeje felé, és végül eltűnik szem elől.

– Ó! – kiáltott fel Charmain. – Elfelejtettem megmondani, hogy Ludovic herceg egy lubokfi!

– Igen? Tényleg az? – kérdezte Peter, majd becsukta az ajtót. – Akkor érthető, hogy anyám miért hagyta el az országot.

Charmaint igazából sosem érdekelte Peter anyja. Türelmetlenül fordult el, és látta, hogy az asztallap ismét egyenes. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megkönnyebbüljön. Már épp azon kezdett tanakodni, mit lehet kezdeni egy olyan asztallal, aminek a közepén egy négyszögletes mélyedés van.

– Miféle biztonsági varázst használtál? – kérdezte.

– Megmutatom – felelte Peter. – Egyébként is szeretném még egyszer megnézni azt a palotát. Szerinted kinyithatjuk az ablakot, és kimászhatunk hozzá?

– Nem – vágta rá rögtön a lány.

– De a lubok már biztos meghalt – próbálkozott Peter. – Nem esik bajunk.

Charmainnek nagyon erősen az az érzése támadt, hogy Peter szándékosan keresi a bajt.

– Honnan tudod, hogy csak egyetlen lubok volt? – kérdezte.

– Az enciklopédiából – vitatkozott tovább Peter. – A lubok magányos lény.

Még mindig erről folyt a heves vita, amikor nagy szóváltások közepette átléptek a belső ajtón, és balra fordultak, hogy a folyosóra jussanak. Peter dacosan rögtön az ablak felé iramodott. Charmain utánavetette magát, és a kabátjánál fogva visszarántotta. Aggódóan vakkantgatva Lelenc is a nyomukba szegődött. Ezzel azt érte el, hogy Charmain lába valahogy összegabalyodott Peterével, mire a – kezével már az ablak felé nyúló – fiú előrezuhant. Charmain nyugtalanul tekintett ki a rétre, melyet békés, narancsszín ragyogásba vont a lemenő nap fénye. A palota még mindig a kiégett fekete folt mellett ücsörgött. Charmain életében nem látott furább épületet.

Hirtelen vakító fény villant. Másodpercekkel később a robbanás dübörgése is elérte őket. Éppolyan fülsiketítő volt, mint amilyen fényes a villanás. A föld megrázkódott a lábaik alatt, az ablaküveg is remegett a keretében. Minden rengett körülöttük. Charmainnek a vakító fénytől könnyek szöktek a szemébe, és elhomályosult a tekintete. Úgy tűnt, mintha a palota odakint teljes egészében vibrálna. Még nem nyerte vissza teljesen a hallását, de olyan volt, mintha kövek csattanását, csikorgását és zuhanását hallaná.

„Ügyes vagy, Lelenc! – gondolta. – Ha Peter most kint lenne, abba belehalna.”

– Szerinted mi volt ez? – kérdezte Peter, mikor már mindketten hallottak valamennyire.

– Calcifer biztos megsemmisítette a luboktojásokat – felelte a lány. – A sziklák, amikhez indult, pont a rét alatt fekszenek.

Mindketten igyekeztek kipislogni a kék, szürke és sárga foltokat, amelyek elhessegethetetlenül lebegtek a szemük előtt. Utána tanácstalanul bámultak kifelé. Nehéz volt elhinni, hogy a mezőnek majdnem a fele hiányzik. Egy óriási rész teljesen eltűnt, mintha valaki egyszerűen kiharapta volna a zöldes lankákból. Hatalmas földcsuszamlás lehetett azon a részen.

– Hmm. – kezdte Peter. – Ugye nem pusztította el saját magát is?

– Remélem, hogy nem! – felelte Charmain.

Egy ideig csak vártak és néztek. Kicsit sistergett a fülük, egyébként rendesen hallottak. A foltok fokozatosan eltűntek a szemük elől. Egy idő után észrevették, hogy a palota szomorkásan, elveszetten útnak indult a rét túlsó végén lévő sziklák felé. Tovább vártak, és figyelték az épületet, míg az át nem lebegett a sziklák fölött, és el nem tűnt a szemük elől. Calcifernek nyoma sem volt.

– Talán visszament a konyhába – találgatott Peter, így hát arra vették az irányt. Óvatosan kinyitották az ajtót, és belestek a mosatlanok közé, de sehol sem látták a jellegzetes, kék könnycseppalakot. Átmentek a nappaliba, és kinyitották a bejárati ajtót. De az egyetlen kékség, amit láttak, az a hortenziavirágoké volt.

– Meg tudnak halni a tűzdémonok? – kérdezte Peter.

– Fogalmam sincs – felelte Charmain. Mint mindig, mikor bajba került, tudta, mit kell tennie. – Megyek olvasni – jelentette ki. Leült a legközelebbi kanapéra, felrakta szemüvegét, és felvette A varázsló utazását a földről. Peter dühösen felsóhajtott, és magára hagyta. De ez sem segített. Charmain képtelen volt koncentrálni. Csak Sophie-ra és Morganre tudott gondolni. Egyre inkább úgy érezte, hogy valamily különös módon Calcifer is Sophie családjához tartozik. – Ez még annál is rosszabb, mintha téged veszítenélek el – mondta Lelencnek, aki időközben a lány cipőjére telepedett. Charmain fontolgatta, hogy elmegy a királyi palotába, és elmeséli Sophie-nak a történteket. De odakint már besötétedett. Sophie bizonyára éppen fényűző vacsoráját fogyasztja a lubokfi herceggel, gyertyákkal és hasonlókkal körbevéve. Charmain nem mert volna még egy palotabéli eseményt félbeszakítani. Másrészt Sophie biztos betegre aggódja magát a Morgant ért fenyegetés miatt. Charmain nem akarta, hogy még egy teherrel több nyomja a vállát. És az is lehet, hogy Calcifer reggelre előkerül. Végül is tűzből van. Viszont az a robbanás elég nagynak tűnt, bármit darabokra szakíthatott. Charmain lelki szemei előtt apró, kék lángocskák jelentek meg; fogságba estek a földrengésben. Ekkor Peter lépett be a nappaliba.

– Tudom, mit kell tennünk – mondta a fiú.

– Igen? – fordult felé várakozón Charmain.

– Be kell számolnunk Rollóról a koboldoknak – jelentette ki Peter.

Charmain értetlenül meredt rá. Levette a szemüvegét, és így máris tisztábban látta a fiút.

– Mi közük van egyáltalán a koboldoknak Calciferhez?

– Semmi – mondta kissé zavartan Peter. – De bebizonyíthatjuk, hogy a lubok fizetett Rollónak, hogy viszályt szítson.

Charmain fontolgatni kezdte, hogy felpattan, és jókorát sóz A varázsló utazása nehéz kötetével Peter fejére. „A csudába ilyenkor a koboldokkal!”

– Most rögtön indulnunk kellene – győzködte tovább Peter –, mielőtt még.

– Majd reggel – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon Charmain. – Majd reggel, miután felmásztunk a sziklákhoz, és megnéztük, mi történt Calciferrel.

– De.! – tiltakozott Peter.

– Azért – kezdte Charmain, és igyekezett valami hihető okot találni –, mert Rollo most biztos nem lesz ott. Előbb el akarja rejteni a fazéknyi aranyat. Neki is ott kell lennie, amikor megvádoljuk.

Meglepte, hogy Peter átgondolta a dolgot, és egyetértett vele.

– Valamint ki kell takarítanunk Norland varázsló hálószobáját – mondta még –, hátha már holnap hazajön.

– Majd te szépen megcsinálod – kötötte ki Charmain. „Mielőtt még hozzád vágom a könyvemet – tette hozzá gondolatban. – Utána pedig valószínűleg még ezt a váza virágot is!”