XIV. fejezet

Amely ismét tele van koboldokkal

Charmain még másnap reggel is csak Calciferre gondolt, amikor kijött a fürdőszobából, Peter épp tiszta ágyneműt húzott William bácsi ágyára, míg a régieket egy zsákba gyömöszölte. Charmain felsóhajtott. „Megint csak munka.” – gondolta.

– Viszont. – mondta Lelencnek, mikor lerakta elé a szokásos reggeli kutyaeledel-adagot –, legalább boldog, hogy lekötheti magát. Én meg addig is kereshetem Calcifert. Nos, felkísérsz azokhoz a sziklákhoz?

Lelencnek most is az okozott örömet, hogy oda mehetett, ahova Charmain. Reggeli után boldogan eredt a lány nyomába – a nappalin át a bejárati ajtóhoz. De nem jutottak el a sziklákig. Amint Charmain a kilincsre tette a kezét, Lelenc kirontott mögüle, és kilökte az ajtót. A küszöbön Rollo állt, és épp azon volt, hogy apró, kék kezével begyűjtse aznapi tejadagját. Lelenc halkan morogva leteperte a koboldot, torkon ragadta, és a földre szorította.

– Peter! – kiáltotta Charmain egy kifolyt tejtócsa közepén ácsorogva. – Gyere gyorsan! Kell egy zsák! – Egyik lábát Rollóra rakta, hogy a kobold véletlenül se szabadulhasson ki. – Egy zsákot! Zsákot! – sikította. Rollo vadul rugdosódott és ficánkolt a lány cipője alatt. Lelenc elengedte a koboldot, és megugatta. A lármához Rollo is hozzátett, mikor erőteljes, reszelős hangon ordítozni kezdett.

– Segítség! Gyilkosság! Erőszak!

Peter jött, ahogy csak tudott. Futva érkezett. Elég volt egy pillantást vetnie az ajtóban lejátszódó jelenetre. Felkapta az egyik hímzett elemózsiás táskát, amit Mrs. Baker hozott, és már rá is húzta Rollo kapálózó lábaira, mielőtt Charmain egyáltalán lélegzethez jutott volna, hogy megmagyarázhassa a történteket. A következő másodpercben Peter beburkolta a táskába a koboldot. Felemelte, és eltartotta magától a kidudorodó, ide-oda forgó és tejtől csöpögő táskát, majd szabad kezével az egyik zsebébe nyúlt.

– Szép munka! – mondta a fiú. – Kivennél egy madzagot a zsebemből? Gondolom, nem akarjuk, hogy kereket oldjon. – Charmain előkotort egy lila madzagot a fiú zsebéből, közben Peter még hozzátette:

– Reggeliztél már? Remek. Nagyon szorosan kösd be a zsák száját! Utána vedd át, és tartsd egy kicsit, amíg én is elkészülök! És akkor már rögtön mehetünk is.

– Shegíííthségh, gyiiilkosságh! – hallatszott a zsákból, mikor a fiú átnyújtotta Charmainnek.

– Hallgass! – szólt rá a lány, s közben mindkét kezével megragadta a zsákot a lila madzag fölött. A táska hevesen himbálódzott, Charmain pedig csendben figyelte, ahogy Peter különféle színű madzagokat húz elő a kabátja zsebeiből. A pirosat a bal hüvelykujjára kanyarította, a zöldet a jobb hüvelykre. Lila, sárga és rózsaszín került a jobb keze első három ujjára, a bal keze három ujjára fekete, fehér és kék. Lelenc a küszöbön állt, és csapzott fülét hegyezve, érdeklődve szemlélte a jelenetet.

– A szivárvány lábát keressük, vagy mi? – kérdezte Charmain.

– Nem, csak így jegyeztem meg a koboldokhoz vezető utat – magyarázta Peter. – Jól van. Most csukd be a bejárati ajtót, és induljunk!

– Errszakk! – ordította a táska.

– Neked is! – mordult Peter, és elsőnek lépett a belső ajtóhoz. Lelenc és Charmain a zsákkal a nyomában. Az ajtón túl jobbra fordultak. Charmain túlságosan is belefeledkezett a gondolataiba, így nem mondta ki hangosan is, hogy szerinte ez az út a tárgyalóterembe vezet. Emlékezett rá, milyen könnyedén tűntek el és fel a koboldok, és hogyan nyelte el Rollót a hegyi legelő földje. Ezek szerint csak percek kérdése volt, hogy Rollo megszökjön a hímzett táskából. Charmain a táska alá rakta a kezét. Biztos volt benne, hogy ennyi nem lesz elég. Ujjaira csöpögött a tej. Megpróbálta varázslattal fogságba ejteni a koboldot. Csak éppen fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Egyedül arra tudott gondolni, ahogy a Peter által kilyukasztott vízvezetéket elintézte. „Maradj bent! Maradj BENT!” – üzente gondolatban Rollónak a táska alját dörzsölgetve. Minden egyes mozdulata újabb tompa kiáltást váltott ki a zsákból. Charmain egyre biztosabb volt benne, hogy a kobold szökni próbál. Követte a hol erre, hol arra kanyarodó Petert, és egyáltalán nem figyelt arra, hogyan lehet eljutni a koboldokhoz. Csak akkor kapott észbe, amikor már oda is értek.

Egy tágas, jól megvilágított barlang előtt álltak, melyben hemzsegtek az apró, kék emberek. Nehéz volt megállapítani, hogy igazából mit is csinálnak, mivel a kilátást – pontosabban a belátást – részben eltakarta a bejáratnál egy különös tárgy. Hasonlított azokhoz a ló vontatta szánokhoz, amiket akkor használtak Felső-Norland lakosai, amikor a nagy téli havazások idején lehetetlenné vált a kordék és hintók számára a közlekedés – kivéve, hogy ez elé nem lehetett volna lovat befogni. Helyette volt egy nagy, íves fogantyú a hátulján. A tárgyat mindenütt további ívek és kacskaringók díszítették. Egy tucat kobold dolgozott a tárgyon, ide-oda másztak rajta. Néhányan épp a belsejét bélelték ki párnákkal és birkabőrrel, mások buzgón kalapáltak vagy faragtak rajta valamit, a többiek pedig aranyszínű alapon kacskaringós kék virágokat festettek rá. Akárminek is szánták, pompásnak ígérkezett.

– Megígéred, hogy ezúttal udvarias leszel? – kérdezte Peter Charmaint. – Vagy legalább a diplomatikus viselkedés jusson eszedbe!

– Nos, megpróbálhatom – felelte Charmain. – Majd eldől.

– Akkor hagyd rám a beszédet! – mondta Peter, és megkopogtatta a hozzá legközelebb álló, elfoglalt koboldasszony hátát. – Elnézést! Kérem, meg tudná mondani, merre találom Timminzet?

– Félúton befelé a barlangba – sipította a kobold, és ecsetével mutatta az utat. – A kakukkos órán dolgozik. Mit akartok tőle?

– Nagyon fontos dolgot kell közölnünk vele – mondta Peter.

Ez majdnem minden kobold figyelmét felkeltette, aki a környéken dolgozott. Néhányan Charmainék felé fordultak, és aggodalmas tekintettel méregették Lelencet. A kutya vidámnak, nyugodtnak és szeretetre méltónak tűnt. A többi kobold Charmaint és a hímzett táskát nézte, amiben kétségkívül mozgott valami.

– Ki van abban? – kérdezte egyikük.

– Rollo – felelte a lány.

A legtöbben erre csak rábólintottak, és kicsit sem tűntek meglepettnek.

– Akkor mehetünk, és beszélhetünk Timminzzel? – kérdezte Peter. A koboldok ismét bólintottak, és így feleltek:

– Menjetek csak. – Charmainnek az az érzése támadt, hogy senki sem kedvelte igazán Rollót. Úgy tűnt, ezzel a kobold is tisztában van, mert abbahagyta a ficánkolást, és meg sem nyikkant, mikor Peter és a nyomában haladó Charmain megpróbáltak elaraszolni a különös tárgy mellett. A lány igyekezett úgy tartani a táskát, hogy ne legyen festékes.

– Mit készítetek? – kérdezte a közelebbi koboldokat, ahogy elhaladt mellettük.

– Megrendelés az elfek részére – felelte egyikük, mire egy másik hozzátette:

– Sokba fog kerülni.

Erre egy harmadik:

– Az elfek mindig jól fizetnek.

Charmain ettől egy kicsit sem érezte magát okosabbnak. Belépett a barlangba. A hely hatalmas volt, és apró koboldgyerekek szaladgáltak föl-alá az elfoglalt felnőttek között. A gyerekek többsége sikítozva szaladt el, mikor meglátták Lelencet. Szüleik körültekintően húzódtak be aktuális munkadarabjuk mögé, és folytatták a festést, fényezést és faragást. Peter ment előre a hintalovak, babaházak, kisbabáknak készülő etetőszékek, álló ingaórák, fapadok és felhúzható játék babák között, míg el nem érték a kakukkos órát. Ha akarták, sem tudták volna eltéveszteni. Óriási volt. Hatalmas fatokja felért a mágikusan megvilágított mennyezetig, irdatlan számlapja még nem volt a helyén, szinte az egész falat elfoglalta, aminek nekitámasztották. Maga a kakukk, melyet egy csapat kobold szorgosan épp tollakkal borított be, nagyobb volt, mint Charmain és Peter együttvéve. Charmain nem értette, kinek kellhet egy ekkora óra.

Timminz a masszív óraműben mászkált egy apró csavarkulccsal.

– Ott van – mondta Peter. Felismerte a koboldot az orráról. A fiú közelebb lépett a hatalmas szerkezethez, és megköszörülte a torkát. – Elnézést kérek. Khmm. Elnézést kérünk.

Timminz átlendült egy méretes fémrugón, és összevont szemekkel a vendégeire nézett.

– Ó, ti vagytok azok. – Tekintete ekkor a zsákra siklott. – Talán emberrablásban utaztok?

Rollo bizonyára meghallotta Timminz hangját, és úgy érezte, barátok között van.

– Segííítségh! Engedjetekkiii! – ordítozta a táska.

– Az ott Rollo – mondta vádló hangon Timminz.

– Így van – felelte Peter. – Azért hoztuk ide, hogy bevallja, mit tett. A hegyekben élő lubok fizetett neki, hogy viszályt keltsen köztetek és Norland varázsló között.

– Hazugsááágh! Engedjetekh kih! – kiabálta a táska. De Timminz addigra már ezüstös kék lett szörnyülködésében.

– A lubok? – kérdezett vissza.

– Így van – bólintott Peter. – Láttuk tegnap, amint Rollo a fizetségét követeli tőle. A lubok pedig kiásott egy fazék aranyat a szivárvány lábánál, és nekiadta.

– Hazugsááágh! – tiltakozott hangosan a táska. – Engedjetekh kih!

– Mindketten láttuk – folytatta Peter.

– Engedjétek ki! – mondta Timminz. – Hadd beszéljen!

Peter bólintott Charmain felé. A lány elengedte a táskát, és abbahagyta a varázslást. Rollo azon nyomban a földön kötött ki, tejes gyapjúmaradékokat és régi morzsákat köpködött, és igencsak dühösen meredt Peterre.

„Tényleg varázsoltam! Bent tartottam!” – gondolta Charmain.

– Látjátok, milyenek? – kérdezte dühösen Rollo. – Csak úgy bezsákoltak, és betömték a számat áporodott bolyhokkal, hogy még csak ne is válaszolhassak, mikor hazugságokat mondanak rólam!

– Most már beszélhetsz – mondta Timminz. – Valóban elfogadtál egy fazék aranyat a luboktól azért, hogy háborút szíts köztünk és a varázsló között?

– Mégis hogy képzeled? – kérdezte Rollo erényesen. – Minden kobold, aki szóba áll egy lubokkal, halál fia. Ezt mindenki tudja!

Addigra már meglehetős koboldtömeg gyűlt köréjük – biztos távolságra Lelenctől –, Rollo pedig drámaian nyújtotta feléjük kezét.

– Ti is tanúsíthatjátok! – mondta nekik. – Hazugság áldozata vagyok!

– Menjetek, és páran kutassátok át a barlangját! – rendelte el Timminz.

Néhány kobold szinte rögtön el is indult. Rollo talpra ugrott.

– Veletek megyek! – kiáltotta. – Bebizonyítom, hogy semmi sincs ott!

Alig tehetett meg három lépést, mikor Lelenc elkapta kék kabátja hátát, és a földre döntötte. A kutya úgy is maradt, fogaival tartotta a kobold kabátját, és loncsos farkát csóválva egyik fülét Charmain felé fordította, mintha azt mondaná: „Jól csináltam, ugye?”

– Nagyon ügyes voltál – mondta neki Charmain. – Jó kutya.

– Szólj rá! – ordította Rollo. – Amúgy is fáj a hátam!

– Nem. Te szépen itt maradsz, míg ők vissza nem jönnek a barlangodból – mondta Charmain. Rollo arcán álszent, barátságtalan tekintettel fonta össze maga előtt karjait. Charmain Timminzhez fordult. – Esetleg megkérdezhetem, hogy ki akar egy ekkora órát? Persze csak hogy elüssük a várakozást – fejtette ki, miután észrevette, hogy Peter finoman megrázza a fe^jét.

Timminz az óra hatalmas alkatrészeire pillantott.

– Ludovic koronaherceg – felelte komor büszkeséggel. – Valami gigantikusát akar a Joie kastélyba. – Hirtelen elkomorodott, nyoma sem maradt arcán a korábbi büszkeségnek. – De még egy centet sem fizetett. Sosem fizet. Pedig ha belegondolsz, hogy milyen gazdag.

A futva visszatérő koboldok hangja szakította félbe.

– Itt van! – kiáltozták. – Ez az? Az ágya alatt találtuk!

A legelöl érkező kobold kezei közt hozta a cserépedényt. Úgy festett, mint bármely átlagos agyagedény, olyan volt, amelyben az ember szívesen készít ragut – attól eltekintve, hogy ez halványan fénylett, és a szivárvány színeiben ragyogott.

– Ez lesz az – mondta Peter.

– És szerintetek mit csinált az arannyal? – kérdezte a kobold.

– Hogy érted, hogy mit csináltam az arannyal? – csattant fel Rollo. – Az az edény tele volt. – Amint rájött, hogy elszólta magát, elhallgatott.

– Hát most üres. Nézd csak meg, ha nem hiszel nekem! – vágott vissza egy másik kobold, majd Rollo kinyújtott lábai közé ejtette az edényt. – Már ilyen volt, mikor rátaláltunk.

Rollo előrehajolt, és belekémlelt az edénybe. Fájdalmasan kiáltott fel. Mindkét kezével a fazékba túrt, de csak egy maroknyi száraz, sárga levelet húzott elő belőle. Majd még egy maroknyit, és még egyet, míg a végén mindkét kezével az üres edényben kutakodott. Körülötte a földön halott falevelek feküdtek.

– Eltűnt! – üvöltötte. – Száraz falevelekké változott! A lubok átvert!

– Tehát beismered, hogy a lubok fizetett neked a zavarkeltésért? – kérdezte Timminz.

Rollo tekintete villámokat szórt, amikor Timminzre pillantott.

– Mindent tagadok, kivéve azt, hogy megloptak.

– Khmm – köszörülte a torkát Peter. – Attól tartok, a lubok még ennél is jobban becsapta. Belerakta a tojásait, amikor Rollo hátat fordított neki.

A koboldok hitetlenkedve kapkodtak levegő után. A rémülettől halványkék, nagyorrú koboldarcok meredtek Rollóra és Peterre.

– Igazat mondok. Mindketten láttuk – mondta a fiú.

– Igaz – bólintott Charmain, mikor ezúttal felé fordultak az arcok.

– Hazugság! – üvöltötte Rollo. – Csak ugrattok!

– Nem, dehogyis! – mondta Charmain. – A lubok kinyújtotta a tojásrakó csápját, és épp a hátadon talált el, mielőtt eltűntél volna a föld alatt. Nem az imént mondtad, hogy fáj a hátad?

Rollo Charmainre meredt. A kobold hitt a lánynak. Eltátotta a száját. Lelenc sietve szaladt arrébb, mikor a kobold sikítozni kezdett. Rollo félredobta a fazekat, sarkával vadul dobolt a száraz levélhalmon, és úgy kiabált, hogy az arca tengerészkék lett.

– Halott vagyok! – üvöltötte. – Egy két lábon járó halott vagyok! Valami növekszik bennem! Segítség! Ó, kérlek, segítsetek!

Senki sem sietett a segítségére. Minden kobold elhátrált, arcukon rémület ült. Peter arca is undort tükrözött. Egyetlen egy koboldasszony szólalt csak meg:

– Micsoda szégyenteljes színjátszás! – Ez annyira igazságtalannak tűnt, hogy Charmain nem állhatta meg, hogy ne érezzen őszinte sajnálatot Rollo iránt.

– Az elfek segíthetnek rajta – mondta Timminznek.

– Mit mondtál? – kérdezett vissza ujjait ropogtatva a kobold.

Egy pillanatra csend támadt. Bár Rollo továbbra is dobolt a sarkaival, és tátogott, senki nem figyelt rá.

– Mit mondtál? – szólt újra Timminz.

– Az elfek – felelte Charmain. – Tudják, hogyan kell kivenni a luboktojásokat.

– Igen, tényleg tudják – helyeselt Peter. – Norland varázslóba is tojásokat rakott a lubok. Ezért vitték el meggyógyítani. Tegnap egy elf jött a tojásokkal, amiket kiműtöttek belőle.

– Az elfek drágán dolgoznak – jegyezte meg egy hökkent koboldhang Charmain jobb térde mellett.

– Úgy tudom, a király fizette – mondta Charmain.

– Csitt! – Timminz összeráncolt szemöldöke az orráig futott. Felsóhajtott. – Szerintem ingyen is odaadhatjuk az elfeknek a szánt, ha cserébe meggyógyítják Rollót. Ó, átok! Akkor már két munkáért nem kapunk most fizetséget! Valaki dugja ágyba Rollót, én pedig beszélek az elfekkel. És újra figyelmeztetlek titeket, hogy még csak a közelébe se menjetek annak a rétnek!

– Ó, az már rendben van – mondta derűsen Peter. – A lubok halott. A tűzdémon végzett vele.

– Tessék? – visították a koboldok. – Halott? Tényleg? Az a tűzdémon a király vendége? Tényleg megölte?

– Tényleg – kiabálta túl a hangzavart Peter. – Végzett a lubokkal, utána pedig megsemmisítette a tojásokat, amiket az elf hozott.

– És úgy tűnik, ő maga is belepusztult – tette hozzá Charmain. Szinte biztosra vette, hogy a koboldok meg sem hallották. Túlságosan lefoglalta őket az ünneplés, a tánc, és az, hogy kék kis sapkáikat a levegőbe dobálják.

Mikor a zűrzavar kissé alábbhagyott, és négy izmosabb kobold elcipelte Rollót, aki már csak hangtalanul rugdosott és sikoltozott. Timminz komoly tekintettel fordult Peterhez.

– Mind féltünk a luboktól, hisz ő a koronaherceg atyja. Szerintetek mit adjunk a tűzdémonnak hálánk jeléül?

– Tegyétek vissza a helyükre Norland varázsló konyhacsapjait – vágta rá rögtön Peter.

– Ez csak természetes – felelte Timminz. – Rollónak volt köszönhető, hogy elvettük őket. Úgy értem, mit tehetünk mi, gyarló koboldok egy tűzdémonért, amit ő nem tud megtenni saját magáért?

– Én tudom – szólalt meg Charmain. Mindenki tisztelettudóan elhallgatott, mikor folytatta. – Calcifer és az ő. öhm. családja azt igyekezett kideríteni, hova tűnik el folyamatosan a király pénze. Tudtok nekik segíteni ebben?

Charmain térdénél mindenhol felhangzott a sutyorgás, mint például „De hát ez könnyű”, vagy „Pofonegyszerű!”, majd a koboldok halk nevetésben törtek ki, mintha a lány ostobábbat nem is kérhetett volna. Timminz olyannyira megkönnyebbült, hogy abbahagyta a szemöldökráncolást, és ettől az orra – és az egész arca – kétszer olyan hosszúra nyúlt.

– Ezt nem nehéz megtenni – mondta a koboldvezér –, és semmibe sem kerül. – A barlang túlsó felére pillantott, ahol legalább hatvan kakukkos óra függött a falon, ingájuk hatvan különböző ritmusra járt. – Ha most velem jöttök, szerintem pont időben érkezünk majd. Látni fogjátok, amint a pénznek nyoma vész. Biztos vagy benne, hogy a tűzdémon ennyitől elégedett lesz?

– Teljességgel – bólintott Charmain.

– Akkor kérlek, kövessetek – mondta Timminz, és a barlang belseje felé indult.

Bármerre is tartottak, hosszú sétának ígérkezett. Charmain most is ugyanúgy összezavarodott, mint amikor a koboldok barlangja felé mentek. Egész végig félsötétben haladtak, az út meg olyan volt, mintha csak kanyarokból és éles fordulókból állt volna. Timminz időnként utasításokat osztogatott, mint hogy „Három kis lépés után jobbra kell fordulni”, vagy „Számolj le nyolc emberi lépést, utána egy balkanyar, egy éles jobbos, és ismét egy balkanyar”. Mindez olyan sokáig tartott, hogy egy idő után Lelenc elfáradt, és nyüszítve adta Charmain tudomására, hogy azt szeretné, vegye föl. Az út hátralévő részén Charmain cipelte őt.

– Jobb, ha tudjátok, hogy ezek a koboldok egy másik törzshöz tartoznak – mondta Timminz, mikor halvány napfény bukkant fel előttük. – Szeretném azt hinni, hogy az én törzsem sokkal jobban boldogul, mint ők. – Mielőtt Charmain rákérdezhetett volna, hogy mit is ért ez alatt, éles jobbkanyarok és enyhe balok sora következett, majd újabb cikcakkok, míg végül egy földalatti átjáró hűvös, zöldes napsütéssel elárasztott végén találták magukat. A penésztől megzöldült márvány lépcsőfokok néhány bokorhoz vezettek fel. A bokrokat valaha a lépcsőlejáró két oldalára ültették, de mára úgy megnőttek, hogy teljesen kitöltötték a nyílást.

Lelenc morogni kezdett, olyan mélyen, mintha duplájára nőtt volna.

– Csitt! – suttogta Timminz. – Mostantól kezdve semmiféle zajongást nem akarok hallani.

Lelenc azonnal abbahagyta a morgást, de Charmain érezte apró, forró kis testében az elfojtott indulatokat.

A lány Peter felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla: a fiúnak is van elég esze, és csendben marad.

Peter nem volt ott. Csak ő állt ott, Lelenc és Timminz.

Charmain teljesen elkeseredett. Rögtön felfogta, mi történt. Az úton valahol, amikor Timminz azt mondta: „Forduljunk balra!”, akkor Peter bizonyára jobbra fordult. Vagy teljesen körbe. Fogalma sem volt, mikor történt, de megtörtént – ezt tudta.

„Semmi gond – gondolta. – Épp elég színes madzag van az ujján. Eltalál akár Ingaryig és vissza. Biztos jóval hamarabb hazaér majd William bácsi házához, mint én.” Így hát próbált nem gondolni Peterre, és inkább arra koncentrált, hogy hang nélkül jusson fel a csúszós, penészes fokokon, és végül lehetőleg anélkül kémleljen ki a bokrok közül, hogy akár csak egy levél is megzizzenne tőle.

A bokrokon túl ragyogóan sütött a nap a zöld, gondosan nyírt pázsitra, és a rajta futó, szemkápráztatóan fehér kerti útra. Az út fák között vezetett, melyeket valaki bütykös, hegyes, kúp, illetve korong alakúra metszett, mintha mértanórát tartott volna. Az út végén mesekönyvbe illő palota állt – sok-sok csúcsos, kék tetejű toronnyal. Charmain felismerte a Joie kastélyt, Ludovic koronaherceg otthonát. Kicsit szégyenkezve jött rá, hogy ha palotáról olvasott, mindegyiket ilyennek képzelte.

„Elég fantáziátlan vagyok” – gondolta. Majd rájött, nem hibáztathatja magát: minden vajas kekszes doboz tetején, amiket apja Májusnapra készített, a Joie kastély képe díszelgett. Hiszen a Joie kastély Felső-Norland büszkesége volt. „Nem csoda, hogy annyit kellett gyalogolni! – gondolta a lány. – Már félúton járhatunk a Norland-völgyben! És tényleg így képzelem el a tökéletes palotát!”

Léptek csikordultak a meleg, fehér köveken, és maga Ludovic herceg jelent meg pompázatos fehér és azúrkék selyemruhában, a kastély felé sétálva. Épp mikor a Charmaint rejtő bokorhoz ért, megállt és megfordult.

– Gyerünk már, nem tudtok gyorsabban jönni?! – szólt hátra dühösen. – Mozgás!

– Igyekszünk, fenség! – sipította egy halk, ziháló hang.

Egy koboldcsapat jelent meg a színen, hátukat egy-egy tömött bőrzsák húzta. Színük inkább volt zöldesszürke, mint kék, és egyáltalán nem tűntek boldognak. Boldogtalanságuk egyik oka talán a tűző napfény lehetett – mivel a koboldok sokkal inkább kedvelték a sötét helyeket –, de a színük arról vallott, hogy nem igazán egészségesek. A lábuk remegett. Egyikük-másikuk csúnyán köhögött. Az utolsó olyan rossz állapotban volt, hogy megbotlott, majd a földre rogyott, leejtve a zsákját, amelyből aranytallérok szóródtak szét a szikrázóan fehér útra.

Ekkor megjelent a jellegtelen férfi is. A földön fekvő koboldhoz lépett, és rugdosni kezdte. Nem rúgott különösebben erőseket, és nem is volt túl durva: leginkább olyannak tűnt, mintha megpróbálna újraindítani egy leállt gépezetet. A kobold próbált elmászni a rúgások elől. Kétségbeesetten szedte össze az elgurult aranypénzt, míg újra meg nem töltötte a zsákot, utána valahogy talpra küzdötte magát. A jellegtelen férfi abbahagyta a rugdosást, és Ludovic herceghez sétált.

– Ez még csak nem is olyan nehéz rakomány – mondta a hercegnek. – Ráadásul valószínűleg az utolsó. Több pénzük nem maradt, hacsak el nem adja a király a könyveit.

Ludovic herceg felnevetett.

– Inkább meghal, semmint eladja. ami persze jó volna nekem. Akkor valahogy másként kell pénzt szereznünk. A Joie kastély fenntartása nem olcsó mulatság. – Visszanézett a zsákjukat vonszoló, imbolygó koboldokra. – Ti csak menjetek tovább! Teaidőre a királyi palotában kell lennem.

A jellegtelen férfi bólintott, és visszament a koboldokhoz, készen arra, hogy ha kell, ismét megrugdossa őket. Hallotta, amint a herceg még hozzáteszi:

– Most mondd meg! De jó is lenne, ha többé egyetlen pogácsa sem kerülne a szemem elé!

A koboldok, észrevéve a jellegtelen férfi közeledését, próbáltak sietni. Charmain mégis úgy érezte, évek telnek el, mire a menet eltűnt a szemük elől, és lépteik csikorgása is elhalt. Karjait szorosan a szaporán lélegző Lelenc köré fonta, aki ugrani készült, hogy a menet után vesse magát. A lány a leveleken át lenézett Timminzre.

– Miért nem szóltál erről senkinek? Legalább Norland varázslónak elmondhattad volna!

– Senki sem kérdezte – felelte sértetten Timminz.

„Nem, hát persze, hogy senki sem kérdezte! – gondolta Charmain. – Hiszen ezért fizettek Rollónak, hogy uszítsa egymásnak a koboldokat és William bácsit! William bácsi egy idő után biztos megkérdezte volna őket, ha nem betegedik meg. Még jó, hogy a luboknak már vége. Ha tényleg Ludovic herceg apja volt, ahogy Timminz mondta, akkor végezni akart a koronaherceggel, hogy helyette vezethesse az országot. Végül is valami hasonlóra célzott találkozásukkor a sziklaszirten. De ettől még Ludovic herceggel valahogy el kell bánni – gondolta. – Mindent el kell mondanom a királynak!”

– Nem bánik szépen a koboldokkal – mondta Timminznek.

– Igen – értett egyet a kobold. – De még nem kértek segítséget.

„És az persze eszedbe sem jutott soha, hogy anélkül segíts nekik, hogy erre megkérnének, ugye?” – gondolta Charmain. Lemondóan sóhajtott.

– Megmutatnád a hazavezető utat? – kérdezte. Timminz tétovázott.

– Szerinted a tűzdémon örülni fog, ha megtudja, hogy a pénz a Joie kastélyban van? – kérdezte.

– Igen – felelte Charmain. – A családja biztosan.