III. fejezet

Amelyben Charmain egyszerre több különböző varázslaton dolgozik

A fürdőszobát épp olyan megnyugtatónak találta Charmain, mint William bácsi kedves hangját. A padló kopott és zöld köves, a kis ablak előtt egy áttetsző, zöld függöny lengedezett. Minden berendezés megvolt benne, amit Charmain otthonról is ismert. „Az otthoniak pedig csakis a legjobbak közül valók” – gondolta. Leginkább mégis az tetszett neki, hogy innen nem hiányoztak a csapok – valamint az öblítős vécé. Bár igaz, hogy a fürdőkád és a csapok elég furcsán gubó alakúak voltak, mintha az, aki felszerelte őket, maga sem lett volna biztos abban, hogy mi a célja velük. Mikor Charmain megvizsgálta a csapokat, és próbaszerűen megengedte őket, hideg és forró víz folyt belőlük, pont, ahogy kellett. A tükör alatti tartón meleg törölközők lógtak.

„Talán az egyik szennyeszsákot betehetném a kádba – merengett Charmain. – De utána hogyan szárítom meg őket?”

A folyosón, ahova a fürdőszoba is nyílt, számos másik ajtó sorakozott; a távolabbiak már nem is látszottak a félhomályban. Charmain a legközelebbihez lépett, és belökte. Arra számított, hogy a nappaliba vezet. Ehelyett egy kis hálószobába került, minden bizonnyal William bácsiéba, ahogy a rendetlenség alapján kikövetkeztette. Fehér takarók lógtak le a bevetetlen ágyról, majdnem pont egy kupac csíkos hálóing tetejére, amiket valaki a földre dobált. A fiókokból ingek, zoknik és hosszú fehérneműnek tűnő valamik lógtak ki, a nyitott szekrényben dohszagot árasztó egyenruhaszerűség látszott. Az ablak alatt két újabb szennyessel tömött zsák állt.

– Tényleg jó ideje beteg lehetett már – nyögött fel hangosan Charmain, ahogy próbált kíméletesen ítéletet mondani. – De mégis, miért nekem kell mindezt eltüntetni?

Az ágy ekkor hirtelen megrázkódott.

Charmain összerezzent, és arrafelé fordult. A mocorgás Lelenctől jött; kényelmesen vakarózott az ágyneműn ülve. Mikor észrevette, hogy Charmain őt figyeli, rövidke farkát csóválva az ágyra lapult, lesunyta rojtos fülét, és halkan, bocsánatkérőn felnyüszített.

– Nem szabad itt lenned, ugye? – kérdezte a lány. – Jól van. Úgy látom, kényelmesen érzed magad, és amúgy sem lennék normális, ha én akarnék abban az ágyban aludni.

Kisétált a szobából, és a következő ajtót vette célba. Megkönnyebbülésére egy másik hálószobára bukkant, amely szinte kiköpött mása volt William bácsiénak, azzal a különbséggel, hogy itt nem uralkodott rendetlenség. Az ágy tiszta volt és takarosan bevetették, a szekrény ajtaja be volt zárva, és mikor Charmain megnézte, a fiókokat is üresen találta. A lány helyeslően rábólintott a szobára, és már nyitotta is ki a folyosó következő ajtaját. Ez egy újabb tiszta hálószobát rejtett, a következő pedig még egyet, s mind szakasztott mása volt az elsőnek.

„Jobb lenne bepakolnom a dolgaimat az én szobámba, különben sosem találom meg újra” – gondolta a lány.

Visszafordult a folyosón, és azt látta, hogy Lelenc mindkét mellső lábával a fürdőszobaajtót kaparássza.

– Oda aztán nem mész be – szólt a kutyára. – Semmi dolgod ott.

De az ajtó valahogy még azelőtt kinyílt, hogy Charmain odaért volna. Mögötte újra a konyha vált láthatóvá. Lelenc vidáman lépett át a küszöbön, Charmain pedig ismételten felnyögött. A rendetlenség nem tűnt el. A mocskos edények és a szennyeszsákok még mindig ott voltak, és most már egy teatócsában fekvő kanna is növelte a rendetlenséget, nem is beszélve a ruhakupacról, amit Charmain dobott a földre, és a hatalmas, zöld szappanról a kandallóban.

– Ezekről meg is feledkeztem. – sóhajtott a lány.

Lelenc apró mellső mancsait a székre támasztotta, pitizni kezdett.

– Megint éhes vagy, igaz? – vonta le a következtetést Charmain. – Ahogy én is.

Így hát leült a székre, Lelenc pedig Charmain bal lábára, és megfeleztek egy újabb lepényt. Utána egy gyümölcspitét is, két fánkot, hat csokis kekszet és egy tejsodós gyümölcskosárkát. Ezt követően Lelenc elég nehézkesen vonszolta el magát a belső ajtóhoz. Azonnal kinyílt előtte, amint kicsit megkarmolászta. Charmain felnyalábolta a ruháit, és a kutya nyomába eredt, azzal a szándékkal, hogy lepakol az első üres hálószobában, amit talál.

De minden kicsit másképp alakult. Charmain a könyökével belökte az ajtót, és mivel ez tűnt természetesebbnek, jobbra fordult, hogy a hálószobás folyosóra jusson. Teljes sötétségben találta magát. Szinte rögtön egy másik ajtóba ütközött; kilincsébe igencsak beverte a könyökét.

– Au! – kiáltott fel. Kotorászva a kilincsért nyúlt, és lenyomta.

Az ajtó méltóságteljesen tárult ki befelé. Charmain belépett a boltíves ablakokkal megvilágított hatalmas szobába, és rögtön dohos, áporodott szag tolakodott az orrába. A szag talán azokból az öreg, faragott bőrszékekből áradt, amiket a helyiség nagy részét kitöltő, jókora, faragott asztal körül rendeztek el. A székek előtt egy-egy bőralátét pihent az asztalon, azon pedig egy öreg, megsárgult itatóspapír. Csak az asztal túlfelén álló, legnagyobb szék képezett kivételt, melynek hátuljába Felső-Norland címerét vésték. Ez elé egy vastag, rövidke pálcát tettek az asztalra alátét helyett. Az összes széket, az asztalt és az alátéteket mind vastag porréteg borította, és több ablakot már belaktak a pókok.

Charmain szemét meresztve nézett körbe.

– Ez lenne az ebédlő, vagy mi? – kérdezte. – Hogy jutok el innen a hálószobákhoz?

William bácsi hangja meglehetősen halknak és távolinak tűnt, ahogy válaszolt.

– A tárgyalóterembe értél. Ha itt vagy, akkor eléggé eltévedtél, kedvesem, szóval jól figyelj rám. Fordulj egyszer körbe az óramutató járásával megegyező irányban. Ezután, még mindig az óra szerint fordulva, nyisd ki az ajtót, de csakis a bal kezeddel. Így a fürdőszoba mellé érkezel majd vissza.

„Remélem, tényleg így lesz!” – gondolta Charmain, és legjobb tudása szerint követte az utasításokat.

Minden remekül ment, kivéve azt, hogy a pillanatnyi sötétséget követően, mikor az ajtó becsukódott mögötte, Charmain egy teljesen idegen kőfolyosón találta magát. A folyosón egy idős, hajlott hátú férfi épp egy zsúrkocsit tolt, amin egy gőzölgő, ezüst teáskanna, csészék, tálalóedények és teasütemények voltak. Charmain pislogott párat, és hamar megállapította, hogy sem neki, sem az öregembernek nem származna sok haszna abból, ha most rákiáltana, így inkább két nagyobb lépést tett balra. Nagy megkönnyebbülésére éppen a fürdőszoba mellé került, így tisztán láthatta, ahogy Lelenc körbe-körbe forog William bácsi ágyán, és próbál kényelmesen elhelyezkedni.

– Huhh! – nyögte Charmain, majd a következő hálószoba komódjára halmozta ruháit.

Ezután visszalépett a folyosóra, elsétált a végéig, kitárta az ablakot, és több percet is eltöltött a napsütötte, lankás mező nézegetésével, élvezettel szívva be a friss, hűvös levegőt. „Ezen bárki könnyedén kimászhat – gondolta. – Vagy éppen be.” De gondolatai igazából nem a rét vagy a friss levegő körül jártak. Leginkább a csábító varázskönyvre gondolt, amit William bácsi asztalán talált. Eddig még soha nem került ennyire közel a mágiához. Nehéz volt ellenállni. „Talán csak úgy, véletlenszerűen ki kellene nyitnom, és megcsinálni az első varázslatot, amit meglátok – gondolta. – Csak egyetlen varázslatot.”

A dolgozószobában Az Ráolvasásoknak Könyve valamilyen oknál fogva a „Hogyan találj magadnak egy jóképű herceget” varázslatnál volt nyitva. Charmain megrázta a fejét, és becsukta a könyvet.

– Kinek van szüksége hercegre? – vont vállat.

Újra felcsapta a könyvet, gondosan ügyelve arra, hogy ne az előző helyen nyíljon ki. A lap tetején az „Egy varázslat a repüléshez” cím állt.

– Ó, igen! – bólogatott Charmain. – Ez már sokkal jobban tetszik! – Feltette a szemüvegét, és tanulmányozni kezdte a hozzávalók listáját.

„Egy papírlap, egy lúdtoll (ez könnyű, mindkettő van az asztalon), egy tojás (konyha?), egy rózsaszín és egy kék virágszirom, hat csepp víz (fürdőszoba), egy vörös és egy fehér haj szál és két gyöngyház színű gomb.”

– Egy cseppet sem kihívás – mondta Charmain. Levette a szemüvegét, és nekiállt összeszedni a szükséges alapanyagokat.

A konyhába sietett (tehát kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, majd balra fordult, és olyan izgatott volt, hogy szinte észre sem vette, hogy egyből eltalálta a helyes utat), majd a levegőbe mondta a kérdését.

– Hol találok tojásokat?

– A tojások egy cserépedényben vannak a kamrában, kedvesem – felelte William bácsi lágy hangja. – Ismételten hadd kérjek elnézést a hátrahagyott rendetlenségért.

Charmain már ment is a kamrába, és áthajolva a szennyeszsákokon elég hamar rábukkant egy öreg tortaformára, azon belül pedig fél tucat barnás színű tojásra. Kivett egyet, és óvatosan visszavitte a dolgozószobába. Szemüvege egy láncon fityegett a nyakában, így nem vette észre, hogy Az Ráolvasásoknak Könyve ezúttal az „Egy varázslat rejtett kincs felleléséhez” lapot mutatta. Charmain a dolgozószoba ablakához sietett, ahonnan könnyedén elérhette egy félig rózsaszín, félig kék virágokkal borított hortenziabokor ágait. A szirmokat a tojás mellé fektette, majd a fürdőszobába ment, és hat csepp vizet csöpögtetett egy fogmosó pohárba. Visszafelé menet benyitott Lelenchez, aki igazi szőrös habcsókként gömbölyödött William bácsi takaróin.

– Bocsánat – mondta neki Charmain, ahogy ujjait végigfuttatta a kutya bozontos, fehér hátán. Egy marék fehér szőrszállal tért vissza a dolgozószobába. A szőrt a virágszirmok mellé tette, és hozzáadott még egy szálat a saját hajából is. Ami pedig a gyöngyház gombokat illeti, egyszerűen letépett kettőt a blúza elejéről.

– Remek – bólintott Charmain. Visszavette a szemüvegét, és az utasításokra pillantott. Az Ráolvasásoknak Könyve ekkor már az „Egy varázslat önvédelemre” címszónál volt nyitva, de Charmain túl izgatott volt, hogy ezt észrevegye. Csakis az öt lépésből álló utasításra összpontosított.

Az első így hangzott: „Helyezd az összetevőket – kivéve a lúdtollat és a papírt – egy megfelelő edénybe.”

Charmain szemüvegét levéve alaposan átkutatta a szobát, de mivel semmiféle edényt nem talált, sem megfelelőt, sem kevésbé megfelelőt, megint a konyhába kényszerült. Amíg távol volt, Az Ráolvasásoknak Könyve szép ráérősen lapozott magán pár oldalt. Mikor Charmain ismét felbukkant egy enyhén cukros edénnyel, melynek korábbi tartalmát egy nem túl piszkos tányérra ürítette, a könyv már az „Egy varázslat, mely növeli a varázserőt” lapnál volt nyitva.

Charmain ezt sem vette észre. Az asztalra helyezte a tálat, és már rakta is bele a tojást, a virágszirmokat, a két tincset, a két leszakított gombot, és elővigyázatosan mindezek tetejére csöpögtette a vizet. Ezt követően feltette a szemüvegét, és a könyv fölé hajolt, hogy megnézze, mit is kell még tennie. Ezúttal Az Ráolvasásoknak Könyve a láthatatlanná váláshoz szükséges varázslatot mutatta, de Charmain továbbra is csak az instrukciókra figyelt, így ezt nem vette észre.

A második lépés így szólt: „Csak a tollat használva keverd össze az összetevőket.”

Nem volt túl egyszerű egy lúdtollal összezúzni egy tojást, de Charmain mégis megbirkózott vele, és addig döfködte a toll hegyes végével a héjat, míg az darabjaira esve megadta magát, majd olyan ádáz keverésbe kezdett, hogy vörös hajának néhány tincse kibomlott, és az arcába hullott. Mikor úgy tűnt, hogy az összetevők nem nagyon akarnak elkeveredni, a tollas véggel folytatta a műveletet. Mikor Charmain – szaporán szedve a levegőt – felállt, és ragacsos ujjaival hátradobta haját, a Könyv megint lapozott magán. Ezúttal az „Egy varázslat tűzgyújtáshoz” állt a lap tetején, de Charmaint túlságosan lefoglalta annak megakadályozása, hogy tojás kerüljön a szemüvegére, ezért nem tűnt fel neki. Mikor ismét rendesen látott, a harmadik lépést kezdte tanulmányozni, ami így hangzott: „Ismételd el háromszor: Hegemony Gauda.”

– Hegemony gauda – zengte engedelmesen Charmain az edény fölött. Nem volt igazán biztos benne, de mintha a harmadik ismétléskor a tojáshéj darabok megmozdultak volna egy kicsit a gombok mellett. „Azt hiszem, működik!” – gondolta. Feljebb tolta orrán a szemüvegét, és a negyedik lépésre ugrott. Ekkorra már az „Egy varázslat, hogy akaratunk szerint görbüljenek a tárgyak” negyedik lépése volt előtte.

„Vedd fel a tollat – állt az utasításban –, az elkészült mixtúrát használva vesd a papírra a Lüper szót, és rajzolj köré egy ötoldalú ábrát. Ügyelj arra, hogy a papírt eközben semmiképpen ne érintsd meg.”

Charmain kezébe vette a csöpögő, ragacsos lúdtollat, amit most már egy kis darabka tojáshéj és egy fél rózsaszín szirom is díszített, és igyekezett legjobb tudása szerint eleget tenni az utasításnak. A keverékkel nem volt éppen a legegyszerűbb írni, és a papír sem nagyon akart nyugton maradni. Erre-arra csúszkált, míg Charmain le-lecsapott rá a tollal. Végül a szó, ami elvileg Lüper volt, ragacsosan, alig láthatóan kanyargott a papíron. És mivel időközben a vörös hajtincs úgy döntött, a toll mellett ő is hozzátesz saját ízlése szerint pár hurkot a műhöz, az sokkal inkább úgy nézett ki: Lábal. Ami az ötoldalú ábrát illeti, míg Charmain a megrajzolásával próbálkozott, a papír igencsak elcsúszott oldalra, de legalább többé-kevésbé kivehető volt, hogy a rajznak azért mégiscsak öt oldala van. Az egész egy tojássárga színű, baljós kinézetű valamiként végezte, melynek egyik sarkából egy kis kutyaszőr állt ki.

Charmain mélyet lélegzett, rendkívül ragacsos kezével hátraigazgatta a haját, és az utolsó pontra nézett, az ötödik lépésre. Ez az ötödik lépés a kívánságok valóra válásához szükséges varázslathoz tartozott, de a lány túl izgatott volt ahhoz, hogy ez feltűnjön neki. Az utolsó lépés így szólt: „Helyezd vissza a tollat a tálba, csapd össze háromszor a kezed, és mondd, hogy Taccs!”

– Taccs! – mondta Charmain, miután nehézkesen összecsapta ragadós kezeit.

Valami kétségkívül történt. A papír, a tál és a lúdtoll egyetlen hang nélkül teljesen eltűnt, akárcsak a William bácsi asztalán lévő ragacsos foltok többsége is. Az Ráolvasásoknak Könyve hangos csattanással összecsapta magát. Charmain pár lépést hátrált, igyekezett megszabadítani kezeit a rajtuk maradt maszattól, miközben eléggé fáradtnak és igencsak becsapottnak érezte magát.

– Elvileg tudnom kéne repülni – mondta magának. – Vajon hol lehetne a legjobban kipróbálni?

A válasz magától értetődő volt. Charmain elhagyta a dolgozószobát, és a folyosó végére sétált, ahol az ablak hívogatóan tekintett ki a lankás, zöld mezőre. Az ablakpárkány épp elég széles és alacsony volt, tökéletes a mászáshoz. Pár pillanat múlva Charmain már a mezőn állt az esti napsütésben, és belélegezhette a hegyek hűvös, tiszta levegőjét.

Tényleg felkerült a hegyekbe. Szinte egész Felső-Norland elterült előtte, bár az ország az esti fények miatt már kék színben játszott. Vele szemben az alacsonyan járó nap narancssárga fényében fürödtek, és csalókán közelinek tűntek a hófödte hegycsúcsok, melyek elválasztották az országot Strangiától, Montalbinótól és egyéb távoli helyektől. Mögöttük további csúcsok magasodtak; baljós kinézetű, hatalmas szürke és karmazsin felhők gyülekeztek. A közeli eső hírnökei voltak. Gyakori vendégeknek számítottak Felső-Norlandban – most viszont még minden nyugodt és meleg volt. Egy másik réten, mely néhány szikla mögött bújt meg, birkák legelésztek. Charmain hallotta a közelben bóklászó tehéncsorda bőgését, és kolompjaik hangját. Mikor a hang irányába nézett, kissé ijedten vette tudomásul, hogy a tehénbőgés egy fentebbi mezőről érkezik, és hogy nyoma sincs William bácsi házának vagy az ablaknak, amin az imént kimászott.

Charmain nem engedte meg magának, hogy emiatt aggódni kezdjen. Azelőtt még sosem járt ilyen magasan a hegyekben, és most lenyűgözte a táj szépsége. A fű, amin állt, sokkal zöldebb volt, mint amit a városban látott. Valahonnan friss illatot hozott a szél. Ahogy kicsit jobban körülnézett, hamar észrevette, hogy az illat a száz és száz csodálatos szépségű, apró virágtól származik, melyek szerteszét nőnek a fűben.

– Ó, William bácsi, te aztán szerencsés vagy! – kiáltotta. – És ráadásul mindez közvetlenül a dolgozószobád mellett!

Egy ideig boldogan kószált a környéken. Elkerülte a virágok körül zsongó dolgos méheket, és igyekezett úgy szedni csokrot magának, hogy mindenfajta virágból legyen benne. Leszedett egy kis élénkvörös tulipánt, egy fehér virágot, egy csillagszerű aranyszínűt, egy apró, halvány kankalint, egy lilás árnyalatú harangvirágot, egy kék alkonyillatot, egy narancssárga orchideát és egyet-egyet a tömött rózsaszín, fehér és sárga virágcsomókból.

De a legjobban azok az apró, kék, trombita alakú virágok nyerték el a tetszését, melyek élénkebbek voltak a legkékebb kéknél, amit csak el tudott képzelni. Charmain tárnicsoknak tippelte őket, és belőlük többet szedett. A virág kicsi volt, tökéletes és valószínűtlenül kék. Ezalatt egyre lejjebb haladt a mezőn, míg végül egy szakadék szélén találta magát. Arra gondolt, hogy esetleg leugorhatna, és kipróbálhatná, hogy vajon a varázslattól tényleg képes lett-e repülni.

Mikor elérte a szakadék szélét, már annyi virág volt a kezében, hogy lassan el sem bírta őket. Hat újabb fajtára talált a sziklás perem mentén, de azokat már ott kellett hagynia. Ám egyszerre elfeledkezett a virágokról, és álmélkodva körbenézett.

A rét egy félhegynyi nagyságú szirtnél ért véget. Messze-messze Charmain alatt, az apró cérnaszálként kígyózó út mentén állt William bácsi piciny, szürke dobozra emlékeztető háza, a mezőről csak homályos foltnak látszó kert közepén. Charmain látott más házakat is, hasonlóan messze, itt-ott elszórva az út mentén. Mindent narancsszínű ragyogásba vont a kései nap. A város olyan messze lent volt, hogy Charmain nyelt egyet, térdei enyhén megremegtek.

– Talán egyelőre fel kéne hagynom a repüléssel – mondta, ám egy nyugtalan belső hang azonnal közbeszólt: „De akkor mégis, hogy jutok le?”

„Ne is gondolj most erre – felelte egy másik, határozottabb belső hang. – Csak élvezd a kilátást.”

Innen fentről jóformán egész Felső-Norlandra ráláthatott. William bácsi háza mögött a völgy egy csillogó, fehér vízesésektől ölelt, zöld szurdokká szűkült, ahonnan az út Montalbinóba vezetett. A másik oldalon a cérnaszálnyi út csatlakozott a még nála is kanyargósabb folyó vonalához, és együtt buktak alá Felső-Norland városának tetői, tornyai és bástyái közt. Már arrafelé is esteledett, de Charmain még láthatta a királyi palota híres aranytetejének halvány ragyogását, és a zászlót lobogni felette, azon túl pedig talán még a szülei házát is ki tudta venni. Egyik sem volt túl távol. Charmain meglepetten állapította meg, hogy William bácsi tényleg a város peremén lakik.

A városon túl a völgy kiszélesedett. Ott, ahol nem árnyékoltak a hegyek, jóval világosabb volt, de az alkonyat félhomályos narancssárga tüskéi már oda is elértek. Charmain látta a Joie kastély hosszú, jelentőségteljes épületét, ahol a koronaherceg élt, és egy másik palotát is, amit nem ismert. Ez az épület magas és sötét volt, tornyaiból füst tört elő. Mögötte a vidék farmoktól, falvaktól és az ország jólétét megalapozó ipari telepektől ölelt kékes messzeségbe veszett. A láthatár szélén Charmain még magát a ködös és elmosódott tengert is láthatta.

„Nem vagyunk valami nagy ország, ugye?” – gondolta.

De gondolatát félbeszakította a kezében tartott csokorból felzendülő élénk zsongás. Charmain közelebbről szemügyre vette a virágokat; megnézte, mi kelti a zajt. A mező fölött a nap még mindig erősen ontotta fényét, elég erősen, hogy Charmain észrevegye a kék, trombita alakú tárnicsok rezgését és vibrálását. Biztosan leszakított velük egy apró méhet is véletlenül. Charmain fejtetőre állította és megrázta a virágokat. Egy zümmögő, lila valami pottyant a fűbe, pont a lába elé. Nem igazán volt méhformájú, és ahelyett, hogy elrepült volna, mint a méhek, csak ült a fűben és zümmögött. Minél inkább zümmögött, annál inkább látszott, hogy növekszik. Charmain idegesen lépett egyet oldalra, a szirt pereme felé, hogy távolabb kerülhessen tőle. A valami már most nagyobb volt Lelencnél, de egyre csak nőtt.

„Nagyon nem tetszik ez nekem – gondolta a lány. – Mi ez? ”

Mielőtt Charmain megmozdulhatott – vagy akár csak újra gondolhatott – volna, a lény kihúzta egy átlagembernél kétszer magasabb alakját. Sötétlila színe és emberformája volt, de egyáltalán nem volt emberi. Hátán kis, hártyás, lila szárnyak feszültek, amik szüntelenül rezegtek és búgtak. A lény arca. – Charmainnek félre kellett néznie. Az arc a rajta lévő tapogatószervekkel és csápokkal leginkább egy rovarra emlékeztetett, különösen antennái és kidülledő szemei, amik legalább tizenhat kisebb szemből álltak össze.

– Istenemre! – suttogta Charmain. – Azt hiszem, ez egy lubok!

– Én vagyok a lubok – jelentette ki berregő, morgó hangon a lény. – Én vagyok a lubok, és én uralom ezt a vidéket.

Charmain hallott már a lubokokról. És az, amit az iskolában suttogtak róluk, nem volt túl biztató. Az egyetlen dolog, amit tehet az ember, ha találkozik eggyel – legalábbis így mondják – az, hogy roppantmód udvarias, és reménykedik abban, hogy sikerül kereket oldania, mielőtt megcsípnék vagy felfalnák.

– Nagyon sajnálom – mondta Charmain. – Nem akartam birtokháborító lenni az ön mezején.

– Bármerre lépsz, mindenhol birtokháborító vagy – horkantott a lubok. – Minden föld, amit látsz, az enyém.

– Tessék? Egész Felső-Norland? – hökkent meg Charmain. – Még egy ilyen sületlenséget!

– Én sosem beszélek sületlenségeket – felelte a lény. – Minden az enyém. Te is az enyém vagy. – Szárnyait rezegtetve elindult a lány felé természetellenes, drótszerű lábain. – És hamarosan megkapom, ami engem illet, nagyon is hamar. Veled kezdem.

A lény egy újabb zümmögő lépést tett Charmain felé. Előtűntek a karjai. Akárcsak az a hegyes fullánk, ami az arca alsó részéből bukkant elő. Charmain sikítva ugrott félre, ám leszédült a szirtről. Vele zuhantak a kezében tartott, szétszóródó virágok is.