I. fejezet

Amelyben Charmain szinte önként jelentkezik, hogy gondját viselje egy varázsló házának

Charmainnek kell megtennie – mondta Sempronia néni. – Nem hagyhatjuk ilyen gondokkal magára William bácsit.

– Mármint a nagyapád testvérét? – kérdezte Mrs. Baker. – Ő nem... – Köhintett, és halkabbra vette a hangját, mert amit mondani készült, az nem volt túl kellemes. – Nem egy varázsló?

– Dehogynem – bólintott Sempronia néni. – Csakhogy, tudod. – Ő is kissé elhalkult, és csak azután folytatta. – Daganat van a belsejében, és csak az elfek segíthetnek rajta. Elviszik meggyógyítani, és valakinek vigyáznia kell a házra. Hiszen a bűbájok megszöknek, ha nem figyelnek oda rájuk. Én viszont túlságosan elfoglalt vagyok, semmint elvállalhassam. Már a kóbor kutyák megsegítése is.

– Ismerős. Ebben a hónapban a szokottnál is több megrendelés érkezik esküvői tortára – mentegetőzött sietve Mrs. Baker is. – Sam szerint csak ma reggel.

– Akkor hát nem maradt más, csak Charmain – döntötte el a kérdést Sempronia néni. – Már elég idős hozzá.

– Hát. – mondta bizonytalanul Mrs. Baker. Szinte egyszerre fordultak a nappali túlsó sarka felé, ahol Mrs. Baker lánya üldögélt, és – mint mindig – mélyen belemerült egy könyvbe. Magas, vékony alakja előrehajolt, hogy elcsíphesse azt a kevéske napfényt, ami utat talált Mrs. Baker muskátlijai között. Vörös haját hiába tűzte fel, az mégis leginkább egy madárfészekre hasonlított. Orra hegyén szemüveg csücsült. Olvasás közben egy hatalmas, gazdagon töltött lepényt majszolgatott, amit apja készített. Morzsák potyogtak a könyvére, amiket csak akkor söpört félre a lepénnyel, ha az éppen olvasott oldalra hullottak.

– Kicsim. hallottad, mit mondtunk az előbb? – kérdezte aggódó tekintettel Mrs. Baker.

– Nem – felelte tele szájjal a lány. – Mit?

– Akkor megegyeztünk – bólintott Sempronia néni. – Te majd szépen elmagyarázod neki, Berenice, kedves. – A nő felállt, méltóságteljesen kisimította kényes selyemruhájának ráncait, és a szintén selyemből készült napernyőjéért nyúlt. – Holnap reggel visszajövök a lányért – erősítette meg az egyezséget. – Most jobb, ha megyek, és elmondom szegény William dédnagybácsinak, hogy Charmain vigyáz majd helyette a dolgaira.

Sempronia végigsuhant a nappalin, hátrahagyva Mrs. Bakert, aki azt kívánta, bárcsak ne lenne férje nagynénje olyan gazdag, és ne osztogatna parancsokat. Ezenkívül azon töprengett, hogyan magyarázza majd el a helyzetet Charmainnek, Samről nem is beszélve. Sam sosem engedte, hogy a lányuk olyasmit csináljon, ami nem teljesen tiszteletre méltó. Hasonlóképp volt ezzel Mrs. Baker is, kivéve, ha Sempronia néni közbeszólt.

Eközben Sempronia néni beszállt fürge kis pónifogatába, és a város másik végén túlra hajtatott, ahol William bácsi élt.

– Mindent elrendeztem – jelentette be Sempronia, amint végigvitorlázott a dolgozószobába vezető mágikus ajtók során. William bácsi komoran jegyzetelgetett, mikor Sempronia belépett. – Az unokahúgom, Charmain idejön holnap. Kikísér, amikor menned kell, és ápol majd, amikor visszatérsz. A köztes időben pedig ügyel a háztartásra.

– Milyen kedves tőle – felelte William bácsi. – Akkor, gondolom, jártas a mágiában is, nemdebár?

– Fogalmam sincs – vont vállat Sempronia. – De annyit biztosan tudok, hogy soha nem bújik ki a könyveiből, nem volt még köze házimunkához, és szinte kegytárgyként bánnak vele a szülei. Bizonyára jót fog tenni neki, hogy a változatosság kedvéért valami átlagemberhez illőt csinálhat.

– Jaj nekem – sóhajtott William bácsi. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Bizonyos előkészületeket kell hát tennem.

– Tegyél – bólintott a nő. – És jobb, ha gondoskodsz arról, hogy bőven legyen élelem a számára, mikor ideér. Még soha nem láttam lányt, aki ennyit evett volna. És mindezek ellenére olyan vékony, mint egy boszorkány seprűje. Sosem értettem igazán. Tehát reggel idehozom, mielőtt még az elfek megérkeznének.

Sempronia ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és hátat fordítva elvonult.

– Köszönöm. – motyogta még a selyemtől susogó, fűzőtől merev hát felé gyenge hangon William bácsi. – Hajjaj. – sóhajtott, mikor hallotta a bejárati ajtó csapódását. – Nos, rendben. Gondolom, jobb, ha az ember hálás a rokonainak.

Különös módon Charmain is egészen hálás volt Sempronia néninek. Bár tulajdonképpen nem örült olyan nagyon, amiért egy öreg, beteg varázslóra kell vigyáznia, akivel még csak soha nem is találkozott. „Azért engem is megkérdezhetett volna!” – mondogatta édesanyj ának.

– Gondolom, tudta, hogy nemet mondanál, kicsim – próbálta békíteni ilyenkor Mrs. Baker.

– Lehet, hogy igen. – felelte Charmain, majd arcán titokzatos mosollyal hozzátette –, de lehet, hogy nem.

– Szívem, nem várom el, hogy élvezd is – mondta félénken Mrs. Baker. – Nincs ebben semmi kellemes. Csak igazán kedves lenne tőled, ha.

– Tudod, hogy nem vagyok kedves – felelte dacosan Charmain, és felvonult a lépcsőn fehér, habos-fodros hálószobájába. Leült az íróasztalához, és elgondolkodva nézte ablakán át a felső-norlandi tetők, tornyok és kémények sorát, valamint a mögöttük elterülő kék hegyeket. Az igazat megvallva ez volt az a lehetőség, amire régóta várt. Elege volt már a tiszteletre méltó iskolájából, és nagyon elege az otthoni életből, abból, hogy édesanyja úgy bánik vele, mint valami nősténytigrissel, amelyről senki sem tudhatja biztosan, hogy szelíd-e, és abból, hogy apja mindent megtilt neki, ami nem helyes, biztonságos vagy átlagos. Végre megkapta a lehetőséget, hogy elmenjen otthonról, és olyasmit csináljon – pontosabban éppen azt csinálhassa –, amit mindig is akart.

Már csak ezért is megérte elvállalni a varázsló házát. A kérdés már csak az volt, meg meri-e írni azt a bizonyos levelet.

Hosszú ideig gyűjtögette a bátorságot. Csak ült az asztalánál, és figyelte a hegycsúcsok között kergetőző fehér és lila felhőket, melyek dundi állatok és kecses sárkányok alakját öltötték magukra. Addig figyelte őket, míg végül lassan szétfoszlottak, és csak halvány ködként terültek szét a kék égen.

– Most vagy soha – sóhajtott végül. Feltette szemüvegét, ami a nyakában lógott egy vékony láncon, elővette legjobb tollát és legszebb levélpapírját. Olyan gyöngybetűkkel írt, ahogy csak tudott.

Charmain hátradőlt, és újraolvasta a levelet. „Semmi esélyem rá – gondolta –, hogy egy ilyen felajánlást többnek vegyenek puszta pimaszságnál.” Ám mégis úgy érezte, hogy maga a levél egészen jól sikerült. Az egyetlen kétséges rész az „elég érettnek.” kezdetű mondat volt. Tudta, hogy ez alatt a legtöbben olyan embert értenének, aki már betöltötte huszonegyedik – vagy legalább tizennyolcadik – életévét, de végső soron nem érezte ezt akkora hazugságnak. Végül is nem fejtette ki, hogy szerinte mit takar az elég érett. Viszont azt sem írta, hogy magasan képzett vagy rendkívül tanult lenne, mert tudta, hogy nem az. Még csak azt sem mondta, hogy a világon mindennél jobban szereti a könyveket, habár ez kétségkívül igaz volt. Azt szerette volna, hogy a könyvek iránti szeretete magától mutatkozzon meg.

„Tudom, hogy a király úgyis csak összegyűri és tűzre veti majd a levelem – gondolta. – De legalább megpróbáltam.”

Rendkívül bátornak és határozottnak érezte magát, mikor kilépett a házból, és feladta a levelet.

Másnap reggel megérkezett Sempronia néni a póni-fogattal. Charmain felült a kocsira, Sempronia néni pedig feltette mellé az útitáskáját, amit Mrs. Baker pakolt tele Charmain ruháival, valamint egy jóval nagyobb táskát, amit Mr. Baker tömött meg lepényekkel, édes süteményekkel, vajas kosárkákkal és gyümölcspitékkel. Ez a második táska olyan nagy volt, és olyan tömény sajtos, gyümölcsös, lekváros és fűszerekkel teli illatot árasztott, hogy a fogatot hajtó fiatalember hátrafordult, és vágyakozva szimatolt a levegőbe. Még Sempronia néni tekintélyt parancsoló orrcimpái is megremegtek.

– Hát éhezni, azt nem fogsz, te gyerek – csóválta a fejét. – Indulhatunk!

Ám a kocsisnak még meg kellett várnia, míg Mrs. Baker búcsúzóul magához öleli a lányát.

– Tudom, hogy bízhatok benned, kicsim. Jó, rendes és figyelmes leszel – mondta Charmainnek.

„Hazugság – gondolta Charmain. – Szemernyit sem bízik bennem.”

Ez után édesapja sietett hozzá, hogy egy puszit nyomhasson az arcára.

– Tudom, hogy nem fogunk csalódni benned, Charmain – mondta.

„Újabb hazugság – gondolta a lány. – Tudod, hogy nem így lesz.”

– Nagyon fogsz hiányozni, szívem! – tette még hozzá könnybe lábadt szemmel édesanyja.

„Na, ez már lehet, hogy nem hazugság! – gondolta némi meglepetéssel Charmain. – Bár azt nem igazán értem, hogy egyáltalán mit szerethetnek bennem.”

– Indulás! – hallatszott újra Sempronia néni szigorú hangja, és a kocsis ezúttal engedelmeskedett. Sempronia csak akkor szólalt meg újra, mikor a póni már néhány utcával arrébb poroszkált. – Figyelj, Charmain, tudom, hogy a szüleidtől mindig mindenből a legjobbat kaptad, és sosem kellett bepiszkolnod a kezed. Készen állsz arra, hogy most a változatosság kedvéért magadról gondoskodj?

– Ó, igen – felelte Charmain, és így is gondolta.

– És a házról és egy szegény öregemberről is? – folytatta Sempronia néni.

– Megteszem, ami tőlem telik – mondta a lány. Attól félt, hogy nagynénje rögtön visszafordulna, és hazavinné, ha nem ezt mondaná.

– Ugye jó oktatásban részesültél?

– Még zenét is tanultam – ismerte be kissé mogorván Charmain, majd sietve hozzátette –, de nem voltam benne túl jó. Tehát ne várd, hogy andalító dallamokat játsszak William bácsinak.

– Nem várom – felelte a néni. – A varázslók nagy valószínűség szerint akkor hallgatnak andalító dallamokat, amikor csak akarnak. Pusztán arra voltam kíváncsi, részesültél-e megfelelő alapozásban a mágia terén. Részesültél, ugye?

Charmain úgy érezte, mintha a belső szervei egyszerre kihullanának belőle valamerre lefelé, és magukkal rántanák a vért is az arcából. Be nem merte volna ismerni, hogy egy fikarcnyit sem konyít a mágiához. A szülei – főként Mrs. Baker – a varázslást nem tartották helyes dolognak. Ráadásul az a városrész, ahol laktak, olyan tiszteletre méltó volt, hogy Charmain iskolájában sem tanult senki varázsolni. Ha bárki is ilyen közönséges tanulmányokat kívánt volna folytatni, annak keresnie kellett volna egy magántanárt. Charmain pedig tudta, hogy a szülei soha nem lennének hajlandóak fizetni hasonló leckékért.

– Nos. – kezdte zavartan, de Sempronia néni szerencsére beszélt helyette is.

– Egy mágiával teli házban lakni nem tréfadolog, remélem, tudod.

– Ó, sosem gondoltam rá tréfaként – felelte komolyan Charmain.

– Helyes – bólintott a néni, és hátradőlt az ülésén.

A póni patái ütemesen kopogtak a köveken. Végigklappogtak a Palota téren, a királyi palota előtt, amelynek aranyteteje szikrázott a ragyogó napsütésben, majd át a Piactéren, ahová Charmain csak nagy ritkán mehetett. Vágyakozva nézett a standoknál vásárolgató és fecsegő emberek felé. Még akkor is visszafelé tekintgetett, mikor elérték az óvárost. Itt az épületek a többi városrészhez képest hihetetlenül magasak és színesek voltak, és egyik sem hasonlított a másikra – a soron következő ház orma valahogy mindig magasabbnak tűnt az előzőnél, és sokkal több különös elhelyezésű ablak díszelgett rajta. Charmain már kezdett reménykedni, hogy William bácsi házában lakni talán sokkal érdekesebb lesz, mint várta. De a póni megállás nélkül baktatott tovább a szürkébb, szegényebb részek felé. Szerény kis kunyhók előtt haladtak el, majd szántóföldek és sövények között, ahol egy óriási sziklaszirt vetett árnyékot az útra. Egyre ritkábban bukkant fel egy-egy kis kunyhó a sövénykerítések mögött. A hegyek egyre közelebbinek tűnve tornyosultak föléjük. Charmain fejében már az is megfordult, hogy talán még Felső-Norlandot is elhagyják, és egy másik országba jutnak. De vajon melyikbe? Strangiába? Montalbinóba? Így utólag jól megdorgálta magát, amiért nem figyelt oda jobban a földrajzórákon.

Mikor gondolataiban eddig jutott, a kocsi lekanyarodott egy kis, egérszürke ház felé, ami egy hosszú előkert végében állt. Ahogy az alacsony vaskapu fölött átlesve megpillantotta úti céljukat, Charmain nagyon csalódottnak érezte magát. Ennél unalmasabb házat még soha nem látott. A barna bejárati ajtó mindkét oldaláról egy-egy ablak pillantott rá üresen, melyek fölött a szintén egérszínű tető haragos szemöldökként húzódott. Emeletnek nyoma sem volt.

– Itt is lennénk – jelentette ki vidáman Sempronia néni. Leszállt a fogatról, kitárta a kis vaskaput, és már indult is a bejárat felé. Charmain kelletlenül lépegetett utána, mögötte pedig a kocsis ment a lány két csomagjával. Az út két oldalán elterülő kertet, úgy tűnt, szinte kizárólag hortenziabokrok uralják. Volt köztük kék, kékeszöld és mályvaszínű is.

– Nem hinném, hogy a kertet is neked kell gondoznod – mondta könnyedén Sempronia néni. „Hát azt remélem is!” – gondolta Charmain. – William bácsinak biztos van kertésze – folytatta a néni.

– Remélem, hogy van – mondta Charmain. Pusztán a saját hátsó udvaruk nyújtotta azt a kevés tudást, ami a kertekről a rendelkezésére állt, ám ott csak egy hatalmas eperfa és egy rózsabokor árválkodott, valamint futóbabok az ablakpárkányon álló virágládákban, amiket édesanyja gondozott. Annyit tudott, hogy a növények alatt föld van, a földben pedig kukacok. Már a gondolatukra is megborzongott.

Sempronia néni fürgén koppintott néhányat a kopogtatóval, majd választ sem várva besietett, és vendéglátójuk után kiáltott:

– Hahó! Elhoztam hozzád Charmaint!

– Nagyon szépen köszönöm – hallatszott William bácsi hangja.

Az ajtón belépve rögtön egy dohos nappaliba került az ember, ahol egy idejétmúlt, egérszínű karosszékben ülve várakozott William bácsi. Mellette egy jókora, bőrből készült bőrönd állt, mintha tulajdonosa már az indulást várná.

– Örülök, hogy találkoztunk, kedvesem – köszöntötte a bácsi Charmaint.

– Én is örvendek a szerencsének, uram – mondta udvariasan a lány.

Mielőtt bármelyikük száját újabb szavak hagyhatták volna el, Sempronia néni – mint ez tőle megszokott volt – közbevágott:

– Rendben, azt hiszem, jobb, ha most megyek. Tedd csak le a csomagjait – adta ki az utasítást a kocsisnak. A fiatalember engedelmesen lerakta a két táskát közvetlenül a bejárat mellé, és kisietett a szobából. Sempronia néni suhogó selyemruhával követte kocsisát, és csak menet közben szólt vissza:

– Viszlát mindkettőtöknek!

Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögötte, magukra hagyva Charmaint és William bácsit.

William bácsi nem volt nagy termetű ember, és néhány ezüstös hajtincstől eltekintve teljesen kopasz volt.

Mereven, mégis hajlott háttal ült a karosszékben, és Charmainnek az volt a benyomása, hogy erős fájdalmai vannak.

Meglepve tapasztalta, hogy noha megsajnálta az öregembert, mégis azt kívánja, bár ne vizsgálgatná őt ilyen merev tekintettel. A lány elszégyellte magát. A bácsi erőtlenül nyitotta tágabbra megfáradt, kék szemét, és így láthatóvá vált a vérszínű szemefehérje. Charmain majdnem annyira utálta a vért, mint a földigilisztákat.

– Tehát egy igen magas, hozzáértőnek látszó fiatal hölggyel állok szemben – szólalt meg William bácsi. Hangja fáradt volt és szelíd. – Szerintem a vörös haj jó előjel. Nagyszerű. Mit gondolsz, boldogulsz majd a hellyel, amíg nem leszek itt? Attól tartok, kicsit nagy itt a rendetlenség.

– Nagyon remélem – felelte Charmain, bár a kis, dohos szobában nem nagyon látta nyomát rendetlenségnek. – Elmondaná, mit is kell majd tennem? – Magában viszont azt gondolta: „De remélem, nem leszek itt sokáig. Csak válaszoljon a király a levelemre.”

– Semmi különöset – mondta a bácsi. – Csak azt, amit minden háztartásban – persze megfűszerezve egy kis mágiával. Az igazat megvallva idebent mindenhol jelen van a varázslat. Mivel nem igazán tudtam, milyen szinten is állsz a varázslással kapcsolatos tanulmányaidban, tettem bizonyos lépéseket.

„Ilyen nincs! – gondolta Charmain. – Azt hiszi, tudok varázsolni!”

Próbálta félbeszakítani a bácsit, hogy megmagyarázza a helyzetet, de abban a pillanatban mindkettejük szava elakadt. A bejárati ajtó kitárult, és egy csapat magas, nagyon-nagyon magas férfi lépett a szobába. Majdnem mindegyikük fehér, orvosi ruhát viselt, és gyönyörű arcuk egyáltalán nem tükrözött érzelmeket. Szépségüket, magasságukat, közömbösségüket és – mindenekfelett – teljes szótlanságukat látva Charmain roppantul elbátortalanodott. A látogatók egyike gyengéden arrébb tessékelte a lányt, ő pedig el nem mert volna mozdulni új helyéről. Hirtelen esetlennek és zavartnak érezte magát. Csak némán figyelte, ahogy az elfek William bácsi köré csoportosulnak, és fölé hajtják vakítóan szőke fejüket. Charmain nem igazán tudta volna megmondani, mit is csináltak, de a bácsin a következő pillanatban már az övékhez hasonló köpeny fehérlett, és a hirtelen jött látogatók egyszerűen csak kiemelték őt a karosszékéből. Úgy tűnt, mintha a varázsló fejére három almanagyságú, piros valami ragadt volna. Charmain látta, hogy William bácsi elaludt.

– Izé. nem felejtették el a bőröndjét? – kérdezte az elfeket, akik már félúton jártak a kijárat felé.

– Nem lesz rá szüksége – felelte egyikük, aki nyitva tartotta az ajtót, hogy a többiek kényelmesen kivihessék rajta betegüket.

A kis csoport már el is indult kifelé a kerti ösvényen. Charmain sietve lépett az ajtóhoz, hogy még utánuk kiálthasson.

– Mennyi ideig lesz távol? – Hirtelen nagyon fontosnak tűnt számára, hogy megtudja, mennyi ideig is kell a házra vigyáznia.

– Ameddig szükséges – válaszolta most egy másik elf.

Még azelőtt semmivé váltak, hogy elérték volna a kertkaput.