13.James Cook kapitány második utazása

Angolföld legnagyobbja ím ködbe vészett,

Vadak fegyvere ontotta utolsó csepp vérét,

Messzi a helytől, hol emléke örökké éle,

Hullatta az idő csontjait szerteszét.

Igaztalan végzet, mely így sújta le rá,

Kinek önmagát feláldozó szelleme

Bejárt minden partot és óceánt,

de égen s földön nem volt ellene.

George B. Airy (Hatodik Királyi Asztronómus): Dolcoath

Savanyú káposzta. Ez volt a kulcsszava James Cook második, dicsőséges hajóútjának, mely 1772-ben bontott vitorlát. A német termék az angol tengerészek étrendjéhez történő bőséges hozzáadásával (melyen némely tengerjáró butaságában még fel is húzta az orrát) a nagy Föld körüli hajós száműzte a skorbutot a hajók fedélzetéről. Nemcsak a savanyú káposzta fő alkotóeleme, a káposzta miatt történhetett ez így, mely tömve van C-vitaminnal, hanem elkészítése miatt is, mely során az apróra felvágott káposztát lesózták, és saját levében hagyták erjedni, amíg csak ki nem érdemelte a nevében is szereplő jelzőt. A praktikum okán tengerisó-oldatban pácolt savanyú káposzta örökös időkig elállt a fedélzeten - de addig legalábbis biztosan, ameddig egy Föld körüli út tartott. Cook a savanyú káposztát a tengerjárók zöldségévé tette, és ezt a szerepét remekül be is töltötte egészen addig, míg a Királyi Haditengerészetnél a citromlé, majd később a zöld citrom nem lépett a helyébe.

Miután gondoskodott emberei megóvásáról, Cook kapitánynak rendelkezésére állt a megfelelő emberanyag a tudományos kísérletek és felfedezések végrehajtásához. A Földrajzi Hosszúság Bizottság utasítására olyan helyszíni próbákat is végzett, melynek során a holdtávolság metódust, melynek Cook remek tengerész lévén kiváló mestere volt, és az új tengeri órák - melyeket Harrison csodálatos időmérője alapján készítettek el - által kínált eredményt összevesse.

“Meg kell jegyeznem” - írta Cook a Resolution utazásáról készített híradásában -, “hogy nem lehetünk saját hibáink áldozatai [a földrajzi hosszúság mérésekor], amíg olyan jó vezérfonalunk akad, mint [az] óra” .

Harrison eredetileg azt akarta, hogy Cook az utazásra a H-4-et vigye el, s azonkívül valamilyen másolatot vagy imitációt. Boldogan kockára tette volna díjazását, és akár veszni is hagyta volna a második 10 000 fontját, csak hogy lássa az óra teljesítményét a nagy kapitány parancsnoksága alatt. A bizottság azonban úgy döntött, hogy a H-4-nek hazai földön kell maradnia mindaddig, míg a hosszúsági díjazás fennmaradó részlete dolgában végleges döntés nem születik.

Meglehetősen figyelemre méltó, hogy a H-4, mely két tengeri utazást végigküzdött, három kapitány csodálatát is kivívta, és melynek pontosságát maga a Földrajzi Hosszúság Bizottság is írásban ismerte el, az 1766 májusa és 1767 márciusa között, a Királyi Obszervatóriumban tartott kísérletek tíz hónapja során megbukott. Működése pontatlanná vált, és volt, hogy egy nap alatt húsz másodpercnyi időt is tévedett. Ez lehetett annak a balsorsú szétszerelésnek is a következménye, melynek során a bizottságnak felfedték a szerkezet működésének titkait. Vannak, akik azt mondják, hogy Nevil Maskelyne rosszindulata babonázta meg az óraművet, vagy a napi felhúzások alkalmából túlságosan durván bánt vele. Mások megesküdnek rá, hogy a tiszteletes szántszándékkal szabotálta a próbatételt.

Meglehetősen furcsa volt az a logika is, mely szerint Maskelyne lesújtó véleményét megfogalmazta az időmérővel kapcsolatban. A tesztek során azt imitálta, hogy az óra hat utazást tett a Nyugat-Indiákra, melyek mindegyike hat hétig tartott - s ezzel felmelegítette az 1714-es Földrajzi hosszúság törvény eredeti időhatárait, melyek még mindig érvényben voltak. Maskelyne nem volt hajlandó figyelembe venni a tényt, hogy az időmérő valamiképpen károsodhatott, mely abban mutatkozott meg, hogy túlreagálta a beállott hőmérsékleti változásokat, ahelyett hogy simán és precízen akklimatizálódott volna, mely tulajdonsága a múltban védjegyévé vált. Maskelyne minderre tekintet nélkül őszszegezte az egyes “utazások” statisztikai adatait, miközben a H-4 egy csapszeggel az obszervatórium egyik ablakmélyedéséhez volt erősítve. Ezután a kapott adatokat átfordította hosszúsági fokokba, majd ezeket az Egyenlítő mentén számított tengeri mérföldekbe. Az első próbaút során a H-4 például tizenhárom perc és húsz másodpercet sietett, ami hosszúsági fokokban kifejezve 3 fok 20 percet jelentett, és ezáltal a hajó kétszáz tengeri mérföldnyire tért el céljától. Az ezt követő utakon némileg jobban szerepelt, és az ötödikben érte el a legjobb eredményt, amikor mindössze nyolcvanöt mérfölddel tért el a kijelölt céltól, öt perc negyven másodperc avagy egy fok huszonöt percnyi tévedésével. Mindezek alapján Maskelyne-nek le kellett vonnia a kínos következtetést, “hogy Mr. Harrison órája nem képes megbízhatóan tartani a hosszúsági fokot egy fok pontossággal egy hat hétig tartó nyugat-indiai utazás során” .

Mindezek ellenére a korábbi feljegyzések viszont azt igazolták, hogy Mr. Harrison kronométere igenis képes volt tartani a hosszúsági fokot akár fél fok, vagy még nagyobb pontossággal, és nem is egy, de két valódi tengeri út során is.

Maskelyne mégis azt állította, hogy az óra nem eléggé megbízható sem ahhoz, hogy egy hajó mozgását egy hathetes utazás során koordinálja, “sem ahhoz, hogy a földrajzi hosszúságot félfokos pontossággal néhány napnál hosszabb ideig megtartsa, sőt még talán addig sem, ha a hideg túlzottan átható; viszont mindezek ellenére hasznos és értékes találmány, mely a Hold a Naphoz és az állócsillagokhoz való viszonyításának módszerét kiegészítve meglehetős előnyökkel járhat a navigáció tudományát illetően”.

Az áldicséret eszközét felhasználva Maskelyne taktikusan elfedte a holdtávolság metódus hiányosságait. Többek között: minden hónapban körülbelül hat napra a Hold olyan közel kerül a Naphoz, hogy eltűnik a látómezőből, és ezáltal lehetetlenné teszi a holdtávolság megmérését. Ilyenkor a H-4 bizony “meglehetős előnyökkel járhat”. Az időmérő jól jöhet abban a tizenhárom napban is, amikor a Hold ugyan fent világít az égbolton, a Naphoz képest viszont a világ túlfelén helyezkedik el, és a navigátorok, lévén képtelenek lemérni a két égitest közti óriási távolságot, a Hold helyzetét így az állócsillagokhoz kénytelenek viszonyítani. A közönséges órák, melyeket az éjjeli megfigyelések során használtak, kellőképpen pontatlanok voltak ahhoz, hogy az egész cécó ne érje meg a fáradságot. A H-4-gyel a fedélzeten a Holdcsillagok vizsgálatát precíz időponthoz lehetett kötni, ezáltal az egész eljárás sokkal megbízhatóbb lett. Így azután, Maskelyne véleménye szerint legalábbis, az időmérő javíthat a holdtávolság metóduson, de aligha válthatja azt fel.

Mindent összevetve a tiszteletes fölényesen a másodhegedűs posztjára kárhoztatta az órát. Harrison saját költségén a hatpennys tiltakozó kiadványok valóságos zivatarát zúdította a publikumra - habár ebben kétségtelenül igénybe vette egy irodalmi néger munkáját is, miután ezek a heves kirohanások tiszta, érthető, világos angolsággal íródtak. Az egyik ilyen iratban főként azokat az embereket támadta, akiknek felügyelnie kellett volna Maskelyne mindennapos ténykedését az óra próbálgatása során. Ezek az egyének a Királyi Greenwichi Otthonban laktak, melyet olyan kiszolgált tengerészek részére alapítottak, akik többé már nem voltak alkalmasak az aktív szolgálatra. Harrison azzal vádolta meg őket, hogy ők már ahhoz is túl öregek és roskatagok, hogy megmásszák az obszervatóriumhoz vezető meredek lépcsőt. És ha még elég szusz és életerő szorult volna is beléjük, hogy ellássák teendőjüket, Harrison akkor sem hitte, hogy szembe mertek volna helyezkedni a királyi asztronómus véleményével, inkább szépen alákanyarították a nevüket bármilyen iratra, amit csak Maskelyne elébük tett.

S ami ettől is több, panaszolta el Harrison, a H-4-et kitették a közvetlen napsugárzásnak is. Üvegkalickájába zártan az órának ugyanazt a fojtogató hőséget kellett kiállnia, mintha egy üvegházba tették volna. Mindeközben a hőmérő, mely az időmérő környezeti hőmérsékleti viszonyait volt hivatott nyomon követni, a szoba másik felében helyezkedett el - az árnyékban.

Maskelyne nem érezte szükségét, hogy megfeleljen a vádaskodásokra. Sem ő nem beszélt többet a Harrisonokkal, sem azok vele.

Harrison arra számított, hogy a H-4-et végre visszakaphatja most, hogy az keresztülment a Maskelyne által rárótt vesszőfutáson, ezért a bizottság engedélyét kérte ehhez. A testület azonban elutasította. A hetvennégy éves Harrisonnak múltbéli tapasztalatai és emlékei alapján kellett rekonstruálnia a H-4 szerkezetét a két replika megépítése során. A bizottság ugyanakkor további kapaszkodóként a rendelkezésére bocsátotta a saját rajzait és leírásait tartalmazó könyvet, mely Maskelyne nemrégiben nyomatott ki, Mr. Harrison időmérőjének alapelvei annak táblaképeivel együtt címmel. A könyv célja pedig nem volt más, minthogy az alapján bárki el tudja készíteni a H-4-et (habár az igazat megvallva, minthogy a leírásokat maga Harrison vetette papírra, nem lehetett őket egykönnyen megérteni).

Hogy abszolút bizonyítékot szerezzenek a H-4 másolhatóságára, a bizottság tagjai alkalmazásukba fogadták Zarcum Kendall órásmestert is, hogy kísérelje meg a pontos másolat megépítését. Ezek az erőfeszítések is megmutatták a testület kérlelhetetlen elszántságát, hogy a törvény szelleme érvényesüljön, ugyanis az eredeti törvény mindössze egy “alkalmazható és hasznos” szerkezetről beszél, s szót sem ejt arról, hogy annak bárki által másolhatónak kell lennie.

Kendall, akit Harrison is ismert, és nagyra is becsült, John Jefferys tanítványa volt. Még az is lehet, hogy segédkezett Jefferys zsebórája, és akár a H-4 elkészültekor is. A H-4 kimerítő, hatnapos “kitárulkozása” során is ott volt a hivatalos szakértők sorában. Röviden szólva, aligha találhattak volna alkalmasabb személyt a másolat elkészítéséhez. Maga Harrison is így vélekedett.

Kendall a reprodukciós munkát két és fél év alatt végezte be. A Földrajzi Hosszúság Bizottság, mely 1770 januárjában kapta kézhez a K-1-et, a H-4 valamikori vizsgálati testületét bízta meg a feladattal, lévén ezek az emberek lehetnek legjobb bírái a fennálló hasonlóságoknak. Eszerint John Michell, William Ludlam, Thomas Mudge, William Matthews és John Bird gyűlt össze, hogy a K-1-et górcső alá vegye. Kendall, mint várható volt, kimentette magát, így az ő helyét, eléggé természetes módon, William Harrison vette át. Konszenzusos döntés alapján a K-1 tökéletes hasonmása volt H-4-nek - azt az egyet kivéve, hogy annak hátlapján, ahová Kendall a nevét aláírta, még nagyobb bőségben burjánzottak a fémbe metszett díszítőelemek.

William Harrison, aki nem fukarkodott a dicsérő szóval, még olyan kijelentésre is ragadtatta magát a bizottság előtt, hogy némely tekintetben Kendall még apjánál is különb órásmester. Később biztosan azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná ezeket a szavakat, ugyanis a Földrajzi Hosszúság Bizottság a K-1-et választotta ki a H-4 ellenében Cook kapitány csendes-óceáni hajóútjára.

A testület döntésének semmi köze sem volt ahhoz, melyik a jobb időmérő, mivel a két óra egymás tökéletes ikertestvére volt. Ők egyszerűen csak a szárazföldön akarták megőrizni a H-4-et. Így hát Cookot a K-1 kísérte el útjára, néhány olcsóbb imitáció társaságában, melyet a feltörekvő kronométergyártó, John Arnold készített.

Mindeközben Harrison 1770-re - a hálátlan bánásmód, előrehaladott kora, romló látása és időszakos köszvényes rohamai ellenére - befejezte a két újabb óra közül az elsőt, melyet a bizottság utasítására épített. Ez az időmérő, mely H-5 néven vált ismertté, megörökölte a H-4 teljes belső komplexitását, ugyanakkor külsejében jócskán puritánabb lett. Eltűntek a számlap cicomái. A csillag a számlap közepén ugyan kissé ornamentikusan hat - mint egy nyolcszirmú virág -, ugyanakkor a valóságban a recés peremű gomb áthatol az üveg előlapon, és lehetővé teszi a mutatók beállítását az üveg felemelése nélkül is, így zárva ki a porosodás veszélyét.

Harrison a csillagmintával talán tudat alatt is üzenni akart korának, minthogy az a kompasz szélrózsájának pozíciójára és alapjára emlékeztetett, és ezzel egy ősi szerkezetet idézett fel, a mágneses iránytűt, melyben oly sokáig bíztak a tengerek utazói.

A H-5 hátlapja sivárnak és üresnek hat, összehasonlítva a H-4 egyes részein terpeszkedő buja sallangokkal. A H-5 egy boldogtalanabb, ámde bölcsebb férfiú munkája, akit rákényszerítenek, hogy azt tegye, amit valaha saját jószántából, mi több, élvezettel művelt. A H-5 mégis gyönyörűséges a maga egyszerűségében. A londoni Guildhallban a központi vitrint foglalja el - a szó szoros értelmében a központi helyet, ahol kikopott, vörös szaténpárnáján nyugszik, eredeti fadobozában.

Miután három év alatt végzett elkészítésével, Harrison további két évig tesztelgette működését. Amikorra ő is elégedett volt az eredménnyel, már a hetvenkilencedik életévét taposta. Nem látta be, hogyan kezdhetne bele újra egy hasonló nagyságrendű munkába. Még ha képes is lenne rá, hogy bevégezze a munkát, a hivatalos próbák minden bizonnyal átnyúlnak a jövő évtizedbe is, amilyen hosszan már nem tarthat élete. Erőt merítve a tényből, hogy félreállítottságában nincs más reménye az igazságra, Harrison a királynak panaszolta el problémáit.

Őfelsége III. György király aktívan érdeklődött a tudományok iránt, és nyomon követte a H-4-gyel kapcsolatos kísérletezéseket is. Még kihallgatáson is fogadta John és William Harrisont, amikor az óra visszatért első, jamaicai útjáról. György király ezenfelül nemrégiben nyitott meg egy privát csillagvizsgálót Richmondban, pont időben, hogy a Vénusz 1769-es áthaladását figyelemmel kísérhesse.

1772 januárjában William szívbemarkoló levelet írt a királynak, melyben ecsetelte azokat a nehézségeket, melyeket a Földrajzi Hosszúság Bizottság és Királyi Obszervatórium támasztott apja irányában. William ezenfelül udvariasan azt kérte, mi több, azért esdekelt, hogy az új óra (a H-5) “bizonyos ideig Richmondban, az obszervatóriumban kerülhessen elhelyezésre, annak érdekében, hogy bebizonyosodhasson kiválósága”.

A király ezután egy hosszabb kihallgatáson fogadta Williamet windsori kastélyában. E sorsdöntő találkozásra később visszaemlékezve William fia, John leírja, hogy a király állítólag halkan megjegyezte: “Ezekkel az emberekkel bizony kegyetlenül bántak”, majd fennhangon ígéretet tett Williamnek, “Istenemre, Harrison, magam teszek igazságot!”

Híven ígéretéhez III. György a H-5-öt személyes tanárának és obszervatóriumvezetőjének, Stephen Demainbraynek gondjaira bízta, egy hathetes próba erejéig, mely módozatában emlékeztetett Maskelyne eljárásához. Miként a korábbi tengeri és szárazföldi tesztek során is, a H-5 dobozának kulcsait három arra érdemes személy között osztották szét: egyet kapott Dr. Demainbray, egyet William, egyet pedig maga György király. A férfiak minden délben találkoztak az obszervatóriumban, hogy összevessék az órát a reguláris időmérővel, majd ezután felhúzzák a szerkezetet.

Az óra, a tiszteletteljes bánásmód ellenére, kezdetben rosszul viselkedett. Összevissza késett vagy sietett, Harrisonék legnagyobb zavarára. Ekkor a királynak hirtelen eszébe ötlött, hogy egy, az órához közeli szekrényben néhány mágnesvasércet tárolt, és ő maga sietett ezeket mielőbb máshová helyezni. Megszabadulva a mágnes különös vonzásától az óra összeszedte magát, és meg is felelt a várakozásoknak.

A király a próbák időtartamát Harrison ellenlábasainak várható tiltakozása ellenére meghosszabbította. Az 1772 májusa és júliusa között tíz hétig tartó napi megfigyelések után jogos büszkeség tölthette el, amiért védelmébe vette az időmérőt, az ugyanis olyan pontosnak bizonyult, hogy naponta mindössze egyharmad másodpercet tévedett.

A király ezek után védőszárnya alá vette a Harrisonokat, és segítette őket az önfejű bizottság ellenében, közvetlenül a miniszterelnökhöz, Lord Northhoz, illetve a parlamenthez fordulva, ahogy William nevezte, a “tiszta igazságosság” ügyében.

A kormányzat zaklatása nyomán a földrajzi hosszúság biztosai 1773. április 24-én gyűltek össze, hogy a parlament két hivatalos tanúja jelenlétében újra nyomon kövessék a Harrison-eset tekervényes menetét. Az ügy három nappal később már parlamenti vita tárgyát képezte. A király javaslatára Harrison felhagyott jogorvoslati igényével, és egyszerűen a miniszterek szívét célozta meg. Hiszen ő már öreg ember. Egész életét ennek a célnak szentelte. És, habár fáradozásait siker koronázta, a díj felében részesült csak, meg egy sor teljesíthetetlen - követelésben.

A megközelítés gyümölcsözőnek bizonyult. A végső döntés néhány hétbe ugyan beletelt, míg kikeveredett a hivatalos csatornák útvesztőjéből, de június végén Harrison kezébe vehetett 8750 fontot. Ez az összeg majdnem teljesen fedezte a díj hátralékát, ugyanakkor nem az áhított díj volt. Sokkal inkább volt a parlament nagyvonalúságának megnyilvánulása - adomány a Földrajzi Hosszúság Bizottság helyett, annak szándéka ellenében.

Nem sokkal ezután egy másik parlamenti határozat meghatározta azokat a feltételeket, melyekkel a díj még mindig elnyerhető volt. Az 1773-as új törvény érvényen kívül helyezte az összes korábbi, földrajzi hosszúsággal kapcsolatos döntést. Az új időmérők kipróbálását illetően a lehető legszigorúbb szabályozással élt: Minden ajánlattevőnek rögtön duplikáltan kellett benyújtani óráját, majd alávetni azokat egy teljes álló éven át tartó greenwichi próbatételnek, miután keletnek, illetve nyugatnak elindulva mindkét órának részt kellett vennie egy Nagy-Britannia körüli hajóúton, éppúgy, mint bármilyen más utazáson, melyet a bizottság kívánatosnak tartott, s az időmérőnek ezután még át kellett vészelnie egy tizenkét hónapos, utazás utáni megfigyelést is, a Királyi Obszervatóriumban. Maskelyne a törvény hallatán állítólag diadalmasan kacagott azon, hogy az “olyan kemény diót adott a gépészek kezébe, amit aligha sikerül feltörniük” .

Szavai próféciának bizonyultak, miután a díj összegére soha, senki nem formálhatott igényt.

Harrison 1775 júliusában viszont újabb kárpótlásban részesült, amikor Cook kapitány visszaérkezett második hajóútjáról, és ékes szóvirágokban dicsérte a földrajzi hosszúság időmérőkkel történő fellelésének metódusát.

“Mr. Kendall órája (mely 450 fontba került)” - jelentette a kapitány - “meghaladta még legbuzgóbb híveinek várakozását is, és némely alkalommal a csillagászati megfigyelésekkel is pontosítva megbízható vezérfonalként szolgált, minden időjárási viszontagság közepette is”.

A H. M. S. Resolution hajónaplójában Cook számtalan esetben úgy hivatkozik az időmérőre, mint “megbízható barátunk, az óra”, meg “tévedhetetlen útitársunk, az óra”. Segítségével elsőként készülhetett rendkívül pontos térkép a déltengerek vidékéről.

“Igaztalan dolog lenne Mr. Harrisonnal és Mr. Kendall-lal szemben” - írta még naplójában Cook -, “ha nem ismerném be, milyen óriási segítséget jelentett nekem ez a hasznos és értékes időmérő.”

Cook annyira megkedvelte a K-1-et, hogy harmadik, 1776. július 12-én induló expedíciójára is magával vitte. Ez a hajóút azonban nem volt olyan szerencsés, mint az első kettő. Az elismert felfedező minden diplomatikus tapintata és erőfeszítése ellenére, hogy tisztelje azon szigetek bennszülötteit, melyeket meglátogatott, a hawaii szigetvilágban Cook komoly bajba keveredett.

Cook-kal való legelső találkozásuk előtt a bennszülöttek még sohasem láttak fehér embert, ezért úgy üdvözölték őt, mint istenük, Lono megtestesülését. De amikor alaszkai utazása után néhány hónappal később újra felbukkant a szigeten, a helyzet feszültté vált, és Cooknak sietősen távoznia kellett. Szerencsétlenségére a Resolution főárbocának károsodása a Kealakekua-öbölbe kényszerítette, ahol a rákövetkező erőszakos események során Cook is életét vesztette.

Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy a kapitány meghalt, a kor híradásai szerint a K-1 óraszerkezete is megállt.