2.A tenger akkoriban

A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak. Azok látták az Úrnak dolgait,

és az ő csodáit a mélységben ZSOLTÁROK KÖNYVE, 107

Károli Gáspár fordítása

Micsoda időjárás! - kiáltotta Sir Clowdisley Shovell admirális a ködben, ami már huszadik napja egyfolytában a nyomában járt a tengeren. Dicsőségesen hazatérőben Gibraltárról, a franciák földközi-tengeri hadaival történt összeütközés után, Sir Clowdisley nem tudta lerázni magáról a lepelként ráboruló levertséget, és attól való félelmében, hogy a hajói zátonyra találnak futni a tengerpart szikláin, egybehívatta összes navigátorát, hogy azok végre találjanak ki valamit.

A navigátorok konszenzuson alapuló döntése a flotta helyzetét az Ile d’Ouessant-tól, a brit félsziget egyik előőrsétől biztonságos távolra, északra tette. De ahogy tovább hajóztak észak felé, a tengerészek elszörnyülködve döbbentek rá, hogy a hosszúsági fok téves felismerése a Scilly-szigetek irányába vezette őket. Ezek a parányi szigetek, nagyjából húszmérföldnyire Anglia délnyugati csücskétől, úgy vezettek a szárazföld felé, mint egy lépőkövekkel kirakott ösvény. És azon a ködös éjszakán, 1707. október 22-én, ezek váltak Sir Clowdisley kétezer emberének jeltelen sírkövévé.

A zászlóshajó, az Association, csapódott be elsőként. Perceken belül elsüllyedt, s magával vitte a teljes legénységet a hullámsírba. Mielőtt még a többi hajó reagálhatott volna a nyilvánvaló veszedelemre, a flotta két másik tagja, az Eagle és a Romney, már össze is zúzódott a sziklákon, és úgy bukott alá, mintha maga is kőből lett volna. Az öt hadihajóból végül négy teljesen elpusztult.

Mindössze két embernek sikerült a partra vergődnie. Egyikük maga Sir Clowdisley volt, akinek a szeme előtt ötvenhét évnyi életének valamennyi eseménye felvillant, miközben a tenger partra mosta. Minden bizonnyal arra is volt ideje, hogy eltűnődjön az elmúlt huszonnégy óra eseményein, amikor meghozta tengerészeti karrierje legrosszabbnak bizonyult döntését. Korábban ugyanis az Association személyzetéből egy tengerész a közelébe férkőzött, és azt állította, hogy ő az egész ködös utazás alatt tisztában volt a hajók helyzetével. Az olyan felforgató tevékenység, mint a navigáció egy alantas tengerész által, szigorúan tiltott volt a Királyi Flottánál, ahogyan ezt a névtelen tengerjáró is jól tudhatta. Mindazonáltal számításai szerint a veszély olyan fenyegetőnek tűnt, hogy a fejét is megkockáztatta, csak hogy megossza aggodalmait a tisztekkel. Shovell admirális cserébe ott helyben felköttette lázadásért.

Így senki nem volt a közelében, hogy Sir Clowdisley arcába köpje, “Megmondtam előre!”, miközben hajszál híján a tengerbe veszett. Majd, nem sokkal azután, hogy az admirális ájultan rogyott össze a száraz homokon, egy helybéli asszony rátalált a testére, és azonnal beleszeretett a smaragdgyűrűbe, amit az ujján viselt. Vágyának engedelmeskedve végül saját kezével ölte meg a legyengült idegent. Három évtizeddel később az asszony halálos ágyán vallotta meg bűnét egy lelkésznek, és a gyűrűt is átadta neki, mint tettének és bűnbánatának bizonyítékát.

Sir Clowdisley flottájának pusztulása csak a koronát tette fel a tengerjárás hosszú hőstörténetére; a hosszúsági körök ismerete nélkül a hajózás ugyanis nem volt veszélytelen feladat. Számtalan lapot töltenének meg a borzalmas történetek a skorbut és szomjúság áldozatairól, a hajókon kísértő szellemekről, a roncsként hazatérő bárkákról, a sziklákon szétforgácsolódó hajótestekről, és a partokat beszennyező halomnyi vízbe fulladt testről. A szó szoros értelmében esetek százaiban vezetett a hajó megsemmisüléséhez, hogy figyelmen kívül hagyták annak hosszúsági pozícióját.

A tizenötödik, tizenhatodik és tizenhetedik század kapitányai, bátorságuk és kapzsiságuk elegyével felvértezve, azokra a “hozzávetőleges számításokra” támaszkodtak, melyek keleti és nyugati pozíciójukat voltak hivatottak megadni a hazai kikötőhöz képest. A hajó parancsnoka kivetett egy fatuskót a vízre, majd megfigyelte, hogy milyen gyorsan haladnak ehhez az ideiglenes megfigyelőponthoz képest. A durva becslést felvezette a hajó fedélzeti naplójába, az utazás irányával együtt, melyet a csillagállás vagy egy iránytű segítségével állapított meg, valamint lejegyezte az adott idő-intervallum hosszát is, homok vagy zsebórájára támaszkodva. Figyelembe véve az óceán áramlásából, a változékony széljárásból és a szubjektív megítélés hibalehetőségéből adódó egyéb faktorokat, végül meghatározta a hosszúsági fokot. Így azután megszokott dolog volt, hogy célt tévesztettek - és hiába keresték a szigetet, ahol édesvizet vételezhettek volna, vagy a kontinenst, ami az utazás célja lett volna. A hozzávetőleges számítás túlságosan is gyakran ítélte feledésre a hajósokat.

A hosszabb utazásoknál a hosszúsági fok ismeretének hiánya összevegyült a rettegett tengerészbetegségtől, a skorbuttól való félelemmel is. A kor óceánjáróinak táplálkozásában a friss gyümölcs és zöldség nem kapott helyett, tehát megfosztották őket az alapvető C-vitamintól, és ennek eredményeképpen a tengerészek kötőszövetei gyors bomlásnak indultak. A véredényeik szivárogni kezdtek, ettől még az amúgy sértetlen áldozat testét is horzsolások kezdték elborítani. Bármilyen sebesülés is érte őket, a sebek nem akartak begyógyulni. Felduzzadt a lábuk. Az izmaikat és ízületeiket szüntelenül elöntő véráram miatt komoly fájdalmakat kellett kiállniuk. Vérezni kezdett az ínyük is, ahogy fogaik meglazultak. Levegőért kapdostak, küszködtek egyre növekvő gyöngeségükkel, majd amikor már az agy körül elhelyezkedő véredények is elpattantak, meghaltak.

Az emberi szenvedés fokmérőjén kívül a gazdasági potenciálnak is leírhatatlan károkat okozott a földrajzi hosszúság figyelmen kívül hagyása. A transzóceáni hajókat annak a néhány keskeny tengeri ösvénynek a használatára szorította, melyek aránylag biztonságos átkelést ígértek. A kizárólag szélességi fokok alapján navigáló bálnavadász hajók, kereskedőhajók, hadihajók és kalózhajók arra kényszerültek, hogy ezeken a nagy forgalmú útvonalakon zsúfolódjanak össze, hogy azután egymásnak eshessenek prédául. 1592-ben például egy hat hadihajóból álló hajóraj horgonyzott le az Antillák mentén, hogy csapdába ejtse a Karib-szigetekről hazafelé tartó spanyol kereskedőket. A Madre de Deus, egy hatalmas portugál gálya, éppen hazatérőben Indiából, bele is sétált a csapdába. A fedélzetén lévő harminckét rézágyú dacára a Madre de Deus gyorsan alulmaradt a rövid csatában, és a portugálok szegényebbek lettek egy értékes hajórakománnyal. A hajó gyomrában ládaszám álltak az arany és ezüst pénzérmék, igazgyöngyök, gyémántok, borostyánkövek, faliszőnyegek; és volt ott pézsma, pamutvászon és ébenfa is. A fűszereket tonnában lehetett mérni - több mint négyszáz tonna bors, negyvenöt tonna szegfűszeg, harmincöt tonna fahéj, és három tonna szerecsendió volt a rakományban. A Madre de Deus önmagában félmillió font sterling hasznot hajtott - az akkoriban megközelítőleg a fele volt az államkincstár teljes nettó vagyonának.

A tizenhetedik század végére évi közel háromszáz hajó járta a brit szigetek és Nyugat-India közti utat. Minthogy egyetlen hajó elveszítése is óriási veszteséget okozott, mindent megtettek, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. Új, titkos útvonalak felfedezéséről álmodoztak - és ez szükségszerűvé tette egy, a hosszúsági kör megállapítására alkalmas eszköz felfedezését is.

A tengeri navigáció szánalmas állapota riasztóan hatott a kor elismert angol naplóírójára, Samuel Pepysre, aki azokban az időkben a Királyi Haditengerészet tisztjeként szolgált. 1683-as, tangiers-i utazását kommentálva így ír: “Teljességgel nyilvánvaló - a zavarból, melyben ezen emberek leledzenek, ahogyan becsléseink születnek, akár minden emberben más és más; ahogy zagyva okoskodással megpróbálják ezek hasznát látni; és amekkora zűrzavar ezután uralkodik -, hogy csak a könyörületes Isten jótéteményének és a vakszerencsének, valamint a tenger határtalanságának köszönhetjük, hogy nem történnek jóval nagyobb számban szerencsétlenségek és tragédiák a navigációból kifolyólag.”

A sorok mintha előrevetítenék a négy hadihajónak a Scilly-szigeteknél bekövetkezett katasztrófáját. Az 1707-es baleset, mely annyira közel következett be Anglia tengeri központjaihoz, az érdeklődés előterébe sodorta a hosszúsági körök kérdéskörét. Oly sok élet, oly sok hajó, és oly sok tekintély ily hirtelen elvesztése, a megelőző századok nyomorúságainak tükrében egyszeriben napvilágra tárta az óceáni navigáció sutaságát a hosszúsági körök ismerete nélkül. Sir Clowdisley elhalt tengerészeinek lelke - újabb kétezer mártír a hajózás oltárán - végül életre hívta a híressé vált 1714-es Földrajzi hosszúság törvényt, melyben a parlament 20 000 font sterlinget ajánlott fel a probléma megoldójának.

1736-ban egy John Harrison nevű ismeretlen órakészítő azután ígéretes kísérletet folytatott le a Lisszabonba tartó H. M. S. Centurion fedélzetén. A hajó tisztjei első kézből tapasztalhatták meg, mennyire megkönnyíti Harrison órája a hajó helyzetének meghatározását. Meg is köszönték Harrisonnak, amikor újmódi masinája segítségével hatvanmérföldnyi kitérő után hazaértek Londonba.

Mindezek ellenére 1740 szeptemberében, amikor a Centurion George Anson sorhajókapitány parancsnoksága alatt vitorlát bontott a Dél-Csendes-óceán felé, az óra szilárd talajon állt Harrison házában, a Red Lion Square-en. A feltaláló, aki ekkorra már túl volt a második, továbbfejlesztett változaton is, keményen dolgozott a harmadik verzió finomítási munkálatain. De a szerkezet nem talált általános elfogadtatásra, és még újabb ötven évnek kellett eltelnie, hogy széles körben a hajósok rendelkezésére állhasson, így hát Anson hajóraja az ódivatú módszert alkalmazva haladt az Atlanti-óceánon át, a szélességi körök mentén, a hozzávetőleges helymeghatározás elvét alkalmazva, felhasználva a jól bevált tengerészeti tapasztalatokat. A flotta a szokatlanul hosszúra nyúlt út után épségben elérte ugyan Patagónia partjait, ám ekkor újabb hatalmas tragédia kezdett körvonalazódni, ismételten a hosszúsági fok elvesztése miatt.

1741. március 7-én, miután a skorbut már elkezdte szedni áldozatait, Anson a Centurionnal áthajózott a Le Maire-szoroson az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra. Ahogy megkerülték a Horn-fokot, nyugatról hatalmas vihar tört rájuk. A szélvihar megtépázta a vitorlákat, és a hajó olyan hevesen hánykolódott a felkorbácsolt hullámokon, hogy akik elvesztették fogásukat, menthetetlenül a tengerbe sodródtak. A vihar időről időre alábbhagyott, de csak hogy utána újra erőre kaphasson, és végül ötvennyolc hosszú napon át gyötörte a Centuriont könyörtelenül. A szél esőt, havas esőt, sőt még havat is hozott rájuk, és mindeközben aratott a skorbut is, melynek mindennap hat-tíz tengerész esett áldozatul.

Anson a nehézségek ellenére tovább haladt nyugatnak, többé-kevésbé párhuzamosan haladva a hatvanadik déli szélességi körrel, egészen addig, míg rá nem ébredt, hogy teljes kétszáz mérföldet (320 km) megtett nyugat felé, és elhagyta még Tierra del Fuegót is. A rajhoz tartozó másik öt hajó szétszóródott a viharban, és némelyikük örök időkre eltűnt.

Amikor két hónap után megpillantották az első holdfényes éjszakát, és végre nyugodt vizekre értek, északnak fordultak, a földi paradicsom, a Juan Fernandez-sziget irányába. Anson tudta, hogy ott friss vizet talál emberei számára, enyhülést a haldoklóknak, és reményt a túlélőknek. Addig is bizakodniuk kell, míg megteszik azt a néhány napos utat a Csendes-óceán végtelen tükrén, mely elválasztja őket a sziget oázisától. De amint a ködfátyol felszállt, Anson azonnal földet látott, közvetlenül az orra előtt. Cape Noir volt, Tierra del Fuego nyugati peremén. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan hajózhattak visszafelé?A heves tengeráramlás tévesztette meg Ansont. Miközben ő végig azt hitte, hogy nyugati irányban haladnak, addig a valóságban szinte egy helyben topogtak. Így hát nem maradt más választása, minthogy megint nyugatnak tartson, és onnan északra, a megváltás felé. Nagyon jól tudta, hogy ha hibáznak, és a tengerészek továbbra is ilyen ütemben halnak meg, nemsokára nem marad ember, aki felhúzhatná a vitorlát.

A hajónapló szerint 1741. május 24-én a Centurion végre elérte a Juan Fernandez-sziget szélességi körét, harmincöt fokkal délebbre. Most már semmi más teendőjük nem maradt, mint párhuzamosan haladni vele, míg el nem érik a biztonságos kikötőt. De merre induljanak el? Vajon a sziget keletre vagy nyugatra fekszik a Centurion jelenlegi pozíciójától?

Csak találgatni lehetett.

Anson a nyugati irányra tippelt, így arra indultak. A tengeren eltöltött négy reménytelen nap azonban megingatta elhatározásában, és megfordította hajóját.

Negyvennyolc órával később a Centurion a harmincötödik kör mentén haladt keleti irányban, amikor a láthatáron feltűnt a föld! Ez viszont a kikötésre teljesen alkalmatlan, ráadásul a spanyolok által kézben tartott Chile partjainak bizonyult. A kellemetlen felfedezés száznyolcvan fokos fordulatra késztette a hajót, és Anson gondolkodását. Kényszerűen be kellett ismernie, hogy korábban talán csak néhány órányira lehettek a Juan Fernandez-sziget partjaitól, amikor feladták a keresést, és keletnek fordultak. Nem maradt más, újból vissza kellett fordulniuk.

1741. június 9-én a Centerion végül kikötött a Juan Fernandez-szigetnél. A kétheti zötykölődés Anson további nyolcvan tengerészének az életébe került. Habár képzett navigátor volt, aki megtartotta hajóit, és megvédte embereit a vízbefúlás borzalmaitól, késlekedése nagyban elősegítette a skorbut művét. Anson segítette partra vinni a függőágyakban fekvő megbetegedett tengerészeket, majd tehetetlenül figyelte, hogyan viszi el a vész az embereit, egyiket a másik után… s végül az ötszáz fős teljes legénységnek több mint a fele soha többé nem láthatta meg Angliát.