8.A szöcske tengerre száll
Hol, ebben az üresen fecsegő világban, találhatnék
Egy elcsépelt szólam nélküli hosszúságra?
Christopher Fry: A hölgy nem égetni való
Amikor 1730 nyarán John Harrison megérkezett Londonba, a Földrajzi Hosszúság Bizottság sehol sem volt megtalálható. Habár ez a magasztos testület akkor már tizenöt éve létezett, még hivatalos főhadiszállása sem volt. Ami azt illeti, még egyszer sem gyűltek össze.
Annyira semmitmondóak és silányak voltak a felkínált megoldások, hogy a bizottság tagjai egyszerű elutasító leveleket küldözgettek a reményteli feltalálóknak. Egyetlen olyan javaslat sem hangzott el, mely eléggé ígéretes lett volna ahhoz, hogy öt bizottsági tag összejöjjön - a Longitude Act szerint ugyanis ennyi volt a minimális taglétszám a határozatképességhez - és azzal fáradjon, hogy megvitassa az esetleges érdemességet.
Harrison mindazonáltal ismerte a bizottság leghíresebb tagjának azonosságát - Dr. Edmond Halleyét -, és egyenesen a greenwichi Királyi Obszervatóriumba sietett, hogy megtalálja.
Halley lett Anglia második királyi asztronómusa, John Flamsteed 1720-as halála után. A puritán Flamsteednek minden oka megvolt rá, hogy forogjon a sírjában, miután már életében is mélyen megvetette Halleyt, amiért az brandyt iszik, és káromkodik, “mint egy hajóskapitány”. És persze azt sem tudta megbocsátani neki és segítőjének, Newtonnak sem -, hogy elsinkófálták az ő csillagkatalógusát, és akarata ellenére megjelentették.
A többség által kedvelt, beosztottjait szívélyesen kezelő Halley természetes humorérzékkel irányította a csillagvizsgálót.
Sokat emelt az obszervatórium fényén a Holddal kapcsolatos megfigyeléseivel és a csillagok valós mozgásának felfedezésével - még ha nem is igaz, amit mondanak, nevezetesen hogy ő meg Nagy Péter egy ízben azzal szórakoztak, hogy megszédült kisiskolások módjára egy talicskán tologatták egymást.
Halley udvariasan bánt Harrisonnal. Figyelmesen végighallgatta a tengeri óra koncepcióját. Nagy benyomást tettek rá a rajzok, és ezt meg is mondta. Ugyanakkor Halley nagyon is jól tudta, hogy a Földrajzi Hosszúság Bizottság nem fog lelkesedni egy mechanikus válaszért a szerintük csillagászati kérdésre. A bizottság fejnehéz volt az asztronómusoktól, matematikusoktól és navigátoroktól. Halley maga is éjt nappallá téve dolgozott a Hold mozgását figyelembe vevő holdtávolság metóduson; mégis nyitott volt minden megoldásra.
Ahelyett, hogy hagyta volna Harrisont bemasírozni az oroszlán barlangjába, Halley inkább elküldte az ismert órásmesterhez, George Grahamhoz. “Becsületes” George Graham, ahogy a későbbiekben nevezték, a legjobb ítésze lehet a Harrison által megépíteni kívánt órának. Ő legalább meg fogja érteni a terv apróbb részleteit is.
Harrison félt attól, hogy Graharn ellopja az ötletét, de követte Halley tanácsát. Mi mást is tehetett volna?
Graham, aki nagyjából húsz ével lehetett idősebb Harrisonnál, az együtt töltött hosszú nap végére a patrónusává szegődött. Ahogy utánozhatatlan prózájában Harrison megemlékezik az eseményről: “Mr. Graham, ahogyan gondoltam is, kezdetben nagyon durván bánt velem, melytől én feljogosítva éreztem magam ahhoz, hogy én is durva legyek vele szemben; mindazonáltal megtöretett a jég… és ő végtére mérhetetlen csodálkozásának adott hangot a gondolatok és metódusok hallatán, amiket elhoztam. “
Harrison délelőtt tíz óra tájban ment el meglátogatni Grahamet, és este nyolc órakor még javában beszélgettek. Graham, a kor első számú tudományos műszer készítője és a Királyi Akadémia tagja, ezután meghívta Harrisont, a vidéki ácsot, egy vacsorára.
Amikor Graham végül jó éjszakát kívánt, teljes támogatásáról biztosítva küldte haza Harrisont Barrow-ba, akinek a zsebében ott lapult előbbi nagylelkű kölcsöne is, melyet ráért visszafizetni, és amelyre kamatot sem számolt.
Harrison az elkövetkező öt évet az első tengeri óra összeszerelésével töltötte, melynek neve Harrison No. 1. - röviden H-1 - lett, miután ez volt a kísérletsorozat első darabja. Testvére, James is besegített a munkálatokba, habár egyikük neve sincs rajta az órán, ami elég furcsa. A meghajtás fából készült fogaskerekekből áll, ahogy a pár korábbi munkáiban is. Mindent egybevetve mégsem hasonlít egyetlen órára sem, mely annak előtte, vagy azután készült.
A fénylő rézből épült szerkezet, szokatlan szögben kiálló karjaival és billegőivel, széles talpazatával és karcsú felépítményével leginkább egy sosem létezett ősi bárkára emlékeztet; átmenetre az evezős gálya és a vitorlás hajó között, büszkén előrenéző, díszes tattal, két magasba tornyosuló árboccal, melyek nem hordoznak vitorlákat, gombbal végződő rézevezőkkel, melyet láthatatlan evezősök húznak. Olyan, mint egy hajómodell, mely elszökött palackjából, hogy útnak induljon az idő tengerén.
A számozott óralapok a H-1 előlapján nyilvánvalóan az idő leolvashatóságát célozzák: egy számlap jelöli az órákat, egy másik a perceket, a harmadik a másodpercek múlását kíséri figyelemmel, míg a negyedik a hónap napját adja meg. A gépezet egész megjelenése árulkodik valami hihetetlen összetettségéről, és azt sugallja, hogy ez több, mint egy tökéletesített időmérő. Az óriási spirálrugók és a merőben szokatlan felépítés szinte megkísérti az embert, hogy uralja a szerkezetet, és egy másik korba utazzon a hátán. Egyetlen csillogó, időutazós mozi sem képes ilyen meggyőzően bemutatni egy időgépet - még Hollywood legnagyobb erőfeszítéseire sem -, mint ez a masina.
Harrison a H-1-et, mely hetvenöt fontot (34 kg-ot) nyomott, egy beüvegezett óraszekrénybe zárta, mely minden irányban magasság, szélesség, mélység - négy láb ( 1,3 m) hosszú volt. Az óra doboza minden bizonnyal elrejtette a szerkezet egyedülállóságát. Valószínűleg csak az előlap látszott kívülről, a négy számlappal, amit nyolc faragott kerub vett körül, és a négy koronával, melyet hínárként font át a tekergőző kötél vagy levél nélküli folyondár.
Akárhogy is, a doboz, akárcsak Harrison korai óráinak esetében, megsemmisült az idők folyamán, felfedve a szerkezetet a kíváncsi tekintetek előtt. A H-1 mind a mai napig él és virul (napi egyszeri felhúzás mellett), törhetetlen üvegkalitkájába zártan, a greenwichi Tengerészeti Múzeumban, és még most is pontosan jár, hirdetve súrlódásmentes óraműve dicsőségét, a látogatók nagy örömére. A dekoratív külső előlap meglehetős kontrasztot alkot a csontvázszerű belső szerkezettel - valahogy úgy, mintha egy szépen felöltözött hölgy egy képzeletbeli ernyő mögé állna, mely láthatóvá tenné dobogó szívét.
A H-1 hosszú karrierje a kezdetektől teli volt kontrasztokkal. Saját korához tartozott, ugyanakkor jócskán megelőzte azt, és amikorra megjelent, a világ már igencsak belefáradt a várakozásba. Habár a H-1 végrehajtotta, amire megalkották, ezt olyan nemes egyszerűséggel tette, hogy az embereket kínos zavarba ejtette a sikere.
A Harrison testvérek a Humber folyó fedélzetén, egy bárkán próbálgatták szerkezetüket, majd John 1736-ben elvitte Londonba, hogy teljesítse George Grahamnak tett ígéretét.
A teljesen lenyűgözött Graham az órát meg is mutatta - de nem a Földrajzi Hosszúság Bizottságnak, hanem a Királyi Akadémiának, akik hősnek kijáró üdvözlésben részesítették. Teljes mértékben osztozva Dr. Halley és három másik, egyaránt akadémikus társa elragadtatásában, Graham a következő jóváhagyással látta el a H-1-et és készítőjét:
John Harrison munkát és költséget nem kímélve kigondolta és megvalósította a tengeri időmérésnek eme eszközét, olyan alapelvet felhasználva, mely véleményűnk szerint nagyfokú és elégséges pontossággal bír. Azon a véleményen vagyunk, hol bizton megérdemli ezért a köz kitüntető figyelmét, átfogó próbára bocsátásával és esetleges továbbfejlesztésével, annak érdekében, hogy megelőzhessük ama szabálytalanságokat az idő követésében, melyek természetszerűleg adódnak a különböző fokok hidege és melege, a levegőhőmérséklet nedvessége és szárazsága, valamint a hajó különféle hánykolódásai által.
A nagy hűhó ellenére az admiralitás nemigen csipkedte magát, hogy megejtse a hivatalos próbát. Azután ahelyett, hogy elküldte volna a H-1-et Nyugat-Indiába, ahogy a Földrajzi hosszúság törvény ilyenkor megkívánta, az admiralitás utasította Harrisont, hogy vigye le óráját Spitheadbe, és tegye a Lisszabon felé induló H. M. S. Centuríon fedélzetére. Az admiralitás első lordja, Sir Charles Wager az alábbi levelet küldte bemutatás gyanánt Proctor kapitánynak, a Centurion parancsnokának, 1736. május 14-én:
Uram, a szerkezetet, melyet az Ön hajójának fedélzetére tesznek, a város minden matematikusa, ki csak látta (és egynéhány olyan is, akik nem) helyénvalónak találta, mint ez idő szerint a legjobb időmérő eszközt; hogy a tengeren mennyire állja meg a helyét, azt Önnek kell megítélnie; megírtam Sir John Norrisnak azon óhajomat, hol az instrumentumot és annak készítőjét (akiről gyanítom, e percben is Önnel van) küldje az első lehetőség szerinti hajóva1 haza… A férfit közeli ismerősei nagyon megfontolt és józan férfiúnak tartják, aki sokkal többre is képes lehet, mint amennyit eddig már elért, ha bátorításra lel; ennek okán azt kívánom, hogy a férfi részére engedtessék meg a civi1 bánásmód, és legyen hozzá annyira kedves, amennyire azt lehetőségei engedik.
Proctor kapitány azonmód válaszolt is a megkeresésre:
A szerkezet a kabinomban nyert elhelyezést, ezenkívül a férfiú részére a lehetőség szerint minden megadatott, mely a megfigyeléshez szükségeltetik; a férfi valóban nagyon józan és iparkodó ember benyomását keltette bennem, és mindent egybevetve nagyon szerény férfiúét, úgyhogy semmi mást nem kívánhatok neki, csak a legjobbakat; de az időmérés nehézségei miatt, melyek közül az egyenlőtlen rázkódások és mozgások komoly akadályokat emelhetnek, aggodalmaim vannak vele kapcsolatban, és félek, hol ez egyenes ember a lehetetlent kísérti; de azért, uram, minden hatalmamban álló jóval segíteni fogom, és tudomásra hozom az Ön figyelmét és gondoskodását, mellyel sikeres munkája iránt viseltetik.
Proctornak szükségtelen volt aggódnia Harrison gépezetének teljesítménye miatt. Sokkal inkább fejtörést okozhatott neki a feltaláló gyomra. Harrison az utazás nagy részét ugyanis a korláton áthajolva töltötte, ha éppen nem volt a kapitány kabinjában, hogy időmérőjét dédelgesse. Igazán kár volt, hogy nem láthatta el saját bensőjét is azzal a két súlyzóforma ellensúllyal, és négy spirális hajszálrugóval, ami az órát is segítette nyugalomban tartani az út ideje alatt. A könyörületes szelek végül alig egy hét alatt repítették el Lisszabonig a Centuriont.
A jó Proctor kapitány hirtelen meghalt, amint partot értek, és még mielőtt bármilyen számvetést is készíthetett volna az utazásról a hajónaplóba. Mindössze négy nappal később Roger Wills, a H. M. S. Orford kapitánya kézhez kapta az utasítást, hogy hajózzon haza Harrisonnal Angliába. Az időjárás, melyet Wills az “orkán és a szélcsend meglehetős keveréke”-ként jellemzett, egy hónapig tartó útra kárhoztatta a hajón tartózkodókat.
Amikor a hajó végre szárazföld közelébe ért, Wills feltételezte, hogy az Start, egy jól ismert hely a déli parton, Dartmouth közelében. A helyzet-meghatározás során legalábbis erre a következtetésre jutott. Harrison azonban, órájára támaszkodva kijelentette, hogy a kérdéses hely Lizard lesz, a Penzance-félszigeten, több mint hatvanmérföldnyire Starttól. És úgy is volt.
A kiigazítás óriási hatást tett Wills kapitányra. Esküvel megerősített nyilatkozatot is tett, melyben beismerte tévedését, és magasztalta az időmérő pontosságát. Wills a nyilatkozatot 1737. június 24-én adta át Harrisonnak, mint hivatalos vállon veregetést. A dokumentum rekordhét kezdetét jelentette, mert harmincadikán a Földrajzi Hosszúság Bizottságának tisztviselői - huszonhárom éves működésük során első alkalommal - összegyűltek, és ez alkalomból beidézték a csodálatos gépezetet is.
Harrison és a H-1 munkájának megítélésére nyolc bizottsági tag jött össze, akik között baráti arcokkal is találkozni lehetett. Dr. Halleyn kívül, aki máris nagy hírverést csapott a masinának, Harrison ott láthatta Sir Charlest az admiralitástól, aki azt az aggódó levelet írta a H-1 első útjára, melyben tisztességes eljárást kért a feltaláló számára. Ott volt Norris admirális is, a lisszaboni flotta feje, aki kiadta Harrison részére a hazautazáshoz szükséges parancsot. A csapat két akadémikusa, Dr. Robert Smith, a cambridge-i, és Dr. James Bradley, az oxfordi egyetem asztronómiaprofesszora szintén Harrison oldalán álltak, minthogy aláírták azt az ajánlólevelet, melyet a Királyi Akadémia nevében Graham szövegezett meg. Dr. Smith még Harrison zene iránti érdeklődésében is osztozott, és neki magának is megvoltak a maga fura elképzelései a zenei skáláról. Sir Hans Sloane, a Királyi Akadémia elnöke, a találkozóból tudományos bemutatót kerekített. A másik kettő, Harrison számára ismeretlen testületi tag, Arthur Onslow kegyelmes úr, az alsóház elnöke, és Lord Monson, földművelésügyi miniszter a politikai vonalat képviselte.
Minden Harrison előtt feküdt. Ott állt becses találmányával, egy csapatnyi műértő és politikus előtt, akik hajlottak rá, hogy büszkék legyenek arra, amit a királyért és hazáért tett. Minden joga megvolt, hogy követelje a nyugat-indiai megmérettetést, hogy bebizonyítsa, a H-1 méltó a Longitude Act által beígért 20 000 font sterlingre. De ő mindehhez túlságosan is maximalista volt.
Ahelyett, hogy kihasználta volna a helyzetet, Harcison a H-1 gyengéire mutatott rá. Ő volt az egyetlen a teremben, aki kritikus hangon szólt arról az időmérőről, mely a lisszaboni oda- és visszaút során mindössze néhány másodpercet tévedett huszonnégy óránként. Kijelentette, hogy van még néhány “hiba”, amit ki szándékozik küszöbölni. Bevallotta, hogy pár apróbb simítást még el kell végeznie. Ezenkívül úgy gondolta, hogy kisebbé is tudná tenni a szerkezetet. Újabb kétéves munkával, ha a bizottság úgy találná, hogy megelőlegez számára egy bizonyos összeget a fejlesztéshez, újabb időmérőt tud alkotni. Egy még jobb időmérőt. És akkor majd visszajön a bizottság elé, hogy megtárgyalják a hivatalos, nyugat-indiai próbautat. De nem most.
A testület áldását adta az ajánlatra, amit nem lehetett elutasítani. Ami pedig azt az ötszáz fontot illette, amit Harrison a munkák folytatásához kért, a bizottság ígéretet tett rá, hogy a felét előkeríti, amint lehetséges. A pénz másik felére Harrison akkor tarthatott igényt, ha a kész végterméket átadta a Királyi Haditengerészet egy hajókapitányának, készen a kipróbálásra. Ekkor, a testületi ülés közben rögzített írásos megegyezés alapján, Harrison vagy elkíséri maga az időmérőt a nyugat-indiai utazásra, vagy “egy arra érdemes személyt” jelöl ki erre a feladatra maga helyett. (Lehetséges, hogy a bizottság tagjai hallottak Harrison tengeribetegségéről, és ezzel is engedményt akartak tenni a számára. )
A megegyezéshez egyetlen végső rendelkezés tartozott még. Amikor a második időmérő is visszatért a próbaútról, Harrison önként lemond arról, az elsővel egyetemben, hogy lehetővé tegye annak “közáltali felhasználását” .
Egy jobb üzletember minden bizonnyal megpróbált volna alkuba bocsátkozni ezen a ponton. Harrison azzal is érvelhetett volna, hogy amíg a testület támogatása révén jogosult a második szerkezetre, addig nem formálhat igényt az elsőre, melyet ő a saját költségén épített. Ő azonban ahelyett, hogy a tulajdonjogok felett vitázott volna, úgy tekintette a bizottság birtoklási törekvéseit, mint pozitív ösztönző erőt. Úgy vette, hogy az alkalmazásukba szegődött, mint egy művész, akit megbíznak a trón számára egy nagy mű elkészítésével, és utána fejedelmien megfizetik fáradozásait. Harrison e feltételezését szembetűnő módon - egy kissé ugyan dagályosan megörökítette a második időmérő előlapján, amikor végzett annak munkálataival. A H-2 puritán kivitelű, dísztelen számlapja felett gravírozott ezüsttel bevont táblát találunk, rajta cikornyás szalagdíszek közt az alábbi feliratot: “Készült Őfelsége II. György király számára, az 1737. június 30-án tartott bizottsági ülés megrendelésére.”
Ha Harrison dédelgetett is bármiféle illúziót a H-2-vel kapcsolatban, ezeket rövid úton levetkőzte. Mire 1741 januárjában az új szerkezettel megjelent a Földrajzi Hosszúság Bizottság előtt, már teljesen kiábrándult belőle. A testület tagjai előtt nagy vonalakban megismételte korábbi szereplését: mint mondta, semmi másra nem vágyik, mint az áldott otthoni magányra, és egy újabb próbálkozásra. Ennek eredményeképpen a H-2 sohasem járta meg a tengert.
A kettes számú időmérő, melyből így nyolcvanhat font (39 kg) súlyú réz levélnehezék lett (habár már egy kisebb dobozban is elfért, a bizottságnak tett ígéretnek megfelelően) minden ízében legalább olyan rendkívüli, mint amilyen az első volt. Egy sor újítást magában foglalt - köztük egy mechanizmust, mely biztosította az egyenletes meghajtást, és egy még érzékenyebb hőkompenzációs eljárást -, melyek mindegyike kisebb forradalommal ér fel a precizitás terén. Maga a szerkezet a legkérlelhetetlenebb teszteket is kiállta. A Királyi Akadémia 1741-42-es jelentése szerint a H-2-t kitették a hőségnek és a hidegnek éppúgy, mint “az órákon át tartó rázkódásnak, nagyobb hevességgel, mint az egy viharban hánykolódó hajó fedélzetén érhette volna”.
A H-2 nemcsak hogy túlélte a viszontagságokat, de az Akadémia teljes támogatását is maga mögött tudhatta: “És ezen kísérletek eredményeképpen megállapítható (már amennyire ilyesmi kijelenthető tengeri utazás nélkül), hogy a mozgás kellőképpen szabályos és pontos ahhoz, hogy segítségével a földrajzi hosszúság fellelhető legyen a legszűkebb megadott határon belül, vagy még attól is precízebben.”
De Harrisonnak ez még mindig nem volt elég jó. Ugyanaz a szinte bűnös meggyőződés, mely a legpompásabb fejlesztésekre sarkallta - és amely egész életében meghatározta gondolkodását, anélkül hogy mások véleményére tekintettel lett volna -, süketté tette mások dicsérete iránt. Mit számított, mit gondol a Királyi Akadémia a H-2-ről, ha a mechanizmus számára még mindig tartogatott munkát?
Harrison, aki ekkorra londoni lakos lett, és negyvennyolc éves volt, újból beletemetkezett munkájába, és az elkövetkezendő kis híján húsz évben, melyet a H-3 melyet ő úgy nevezett, hogy a “különös harmadik masina” - megalkotásának szentelt, alig hallunk valamit felőle. Csak azért jött elő néha, hogy a bizottságtól begyűjtsön egy újabb ötszáz fontos járandóságot, majd visszatérjen a problematikához, hogy hogyan alakítsa át az első két szerkezet rúd alakú billegőit a lendítőkerékké, mely a H-3-at diadalra vitte.
Mindeközben a H-1 is rivaldafényben maradt. Graham kölcsönbe megkapta Harrisontól, és műhelyében állította ki, ahová mindenhonnan tódultak az emberek, csak hogy láthassák.
A párizsi Pierre Le Roy, aki méltán örökölte meg apjától, Julien Le Roytól a királyi órásmesteri címet, szintén tiszteletét tette a H-1-nél. 1738-as londoni látogatása során az időmérőt “rendkívül eredeti szerkezetnek” nevezte. Le Roy ősriválisa, a svájci születésű órásmester, Ferdinand Berthoud, csak visszhangozni tudta szavait, amikor 1763-ban először vetett pillantást a H-1-re.
Az angol művész, William Hogarth, aki ismert volt az idővel és időméréssel kapcsolatos megszállottságáról, és aki pályáját óratokok gravírozásával kezdte, különös érdeklődést tanúsított a H-1 iránt. Hogarth korábban már megörökített egy “hosszúságkereső holdkórost”, amint az hagymázas elképzeléseit firkálja a Bedlam Elmegyógyintézet falára. A H-1 azonban felemelte a földrajzi hosszúság megtalálásának egész témakörét a zavaros fantaziálgatás birodalmából a művészet és tudomány kombinációjának legmagasabb régióiba. A Szépség analízisé-ben, melyet 1753-ban adott ki, Hogarth a H-1-et mint a “valaha megalkotott legkifinomultabb szerkezetet” írja le.