11.Próba tűzön-vízen át
Két holdhónap is elmúlt azóta,
Hol hőseink rákaptak a harcra,
Erejük és ügyességük
Flamsteed halmán várja próba.
De vigyázz, Maskelyne,
Te tudós harlekin,
Ki azt hiszed, csalva nyerhetsz,
Mert e jutalomnak az a sorsa,
Hogy Mennyeknek ura vigyázza.
C. P.: Hej Greenwich, avagy az asztronómusok viadala
Egy történetnek, mely hős után kiált, halkan egy gazembert is suttognia kell - aki esetünkben Nevil Maskelyne tisztelendő atya, akire a történelem mint a “hajósok asztronómusára” emlékezik.
Ha pártatlanok akarunk maradni, akkor meg kell jegyeznünk, hogy ő sokkal inkább volt antihős, mint gazember, és valószínűleg sokkal inkább volt keményfejű, mint keményszívű. Mindenesetre Harrison szenvedélyesen gyűlölte, és erre meg is volt minden oka. A két férfi közötti ellenségeskedés a földrajzi hosszúság keresésének utolsó erőfeszítéseit elkeseredett háborúsággá változtatta.
Maskelyne meglátta, megszerette, majd személyes ügyévé tette a holdtávolság mérésének metódusát. A férfiú és a metódus könnyedén egymáséi lehettek, miután Maskelyne ötvenkét éves koráig halogatta a házasságot, és csak az akkurátus megfigyelésnek meg a gondos számításoknak adta be a derekát. Mindenről feljegyzést vezetett, a csillagállásokról éppen úgy, mint magánéletéről (beleértve minden költekezését, kicsit és nagyot, több mint nyolcvan éven át), és minden adatot ugyanazzal a tárgyilagossággal kezelt. Még saját önéletrajzát is egyes szám harmadik személyben írta: “Dr. M.” - kezdi ránk örökített, kézírásos kötetében - “utolsó férfiági örököse annak a családnak, mely sok idővel ezelőtt telepedett le Purtonban, Wilts megyében”. A további lapokon Maskelyne hol “ő”-ként, hol “asztronómusunk”-ként utal magára - mielőtt még írása főszereplőjéből 1765-ben királyi asztronómus nem lett.
A Nevilek hosszú sorában a negyedik Maskelyne, aki 1732. október 5-én született, ezáltal nagyjából negyven évvel fiatalabb volt Harrisonnál, habár úgy tűnik, ő sohasem volt fiatal. Az egyik életrajzírója szerint “inkább magolós” és “kissé öntelt” fiú hamar belevetette magát a csillagászatba és az optikába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy fontos tudós lesz belőle. A családi magánlevelezés idősebb testvéreit, Williamet és Edmundot gyakran címzi Billynek és Munnak, húga, Margaret is inkább Peggy, de Nevil az mindig csak Nevil.
John Harrisonnal ellentétben, aki soha nem részesült szabályszerű oktatásban, Nevil Maskelyne a Westminster iskolába, majd a Cambridge-i egyetemre járt. Az egyetemi kollégiumot végigdolgozta, alantas munkákat is elvégezve a csökkentett tandíjért cserébe. A Trinity College tagjaként a papi rendbe is belépett - innen a tisztelendő atya megszólítás -, majd egy ideig segédlelkészként szolgált Chipping Barnet templomában, nagyjából tízmérföldnyire Londontól. Valamikor az 1750-es években, amikor Maskelyne még mindig tanuló volt, az asztronómia melletti élethosszig tartó elkötelezettsége, valamint Cambridge-i kapcsolatai révén bekerült James Bradley, a harmadik királyi asztronómus társaságába. Ők ketten természetes párt alkottak: két igazán szisztematikus gondolkodású férfi, közös küzdelmet folytatva a földrajzi hosszúság megleléséért.
Bradley karrierjének ezen a pontján már a határán volt annak, hogy törvényesítse a holdtávolság meghatározásának metódusát azon táblázatok segítségével, melyet Németországból küldött a csillagász-matematikus-térképész Tobias Mayer. 1755 és 1760 között, Maskelyne számadása szerint Bradley 1200 megfigyelést végzett el Greenwichben, melyeket további “fáradságos kalkulációk” követtek, amikor összevetette őket Mayer előrejelzéseivel, hogy ezáltal ellenőrizze a táblák hitelességét.
Maskelyne természetesen érdeklődéssel kísérte ezeket a dolgokat. 1761-ben, a világgá kürtölt asztronómiai esemény, a Vénusz áthaladása alkalmából, Maskelyne azt a jutalomként is felérő munkát kapta Bradleytől, hogy egy expedíció során igazolja Mayer munkájának használhatóságát - és demonstrálja a táblák értékét a navigáció szempontjából.
Maskelyne így elutazott az Egyenlítőtől délre fekvő parányi Szent Ilona-szigetre, ahol korábban Edmund Halley is feltérképezte a déli égboltot, és ahol majd az elkövetkező században Bonaparte Napóleonnak is kell majd töltenie utolsó napjait. Az oda- és a visszaút során Maskelyne végig Hadley kvadránsát és Mayer táblázatait használta a földrajzi hosszúság megállapításához, saját maga és Bradley teljes megelégedésére. A holdtávolság metódus varázslatként kelt életre Maskelyne értő kezei által.
Maskelyne arra is felhasználta az eljárást, hogy megállapítsa a Szent Ilona precíz hosszúsági elhelyezkedését, mely korábban nem volt ismert.
Átmeneti ott-tartózkodása során Maskelyne végrehajtotta azt a feladatot is, mely látszólag elsődleges missziója volt: órákon át figyelte, ahogy a Vénusz bolygó apró, sötét foltként átúszott a Nap korongja előtt. A Vénusznak az áthaladáshoz, vagy még inkább a birtokháborításhoz, pontosan a Föld és a Nap között kellett elhaladnia. A három égitest relatív pozíciója és pályája miatt az áthaladás párosával következett be - az egyik nyolc évvel követte a másikat -, viszont minden évszázadban csak egy ilyen pár volt.
Halley a Szent Ilonán 1677-ben szemtanúja volt egy jóval közönségesebb eseménynek, a Merkúr áthaladásának. Az ilyen történések felett érzett izgalmában akkor arra biztatta az akadémiát, hogy kövessék a Vénusz legközelebbi áthaladását is, melyet, akárcsak a Halley-üstökös visszatérését, már valószínűleg nem érhet meg. Halley meggyőzően azzal érvelt, hogy nagyszámú gondos megfigyelés által, melyeket a glóbusz különböző pontjairól kell végrehajtani, felfedheti a Föld és Nap közötti tényleges távolságot.
Így 1761 januárjában Maskelyne egy kisszámú, de globális tudományos armada tagjaként kelt útnak, akik között számtalan, előre gondosan meghatározott posztokon - Szibériában, Indiában és Dél-Afrikában - elhelyezett francia asztronómust is találunk. 1761. június 6-án a Vénusz áthaladása egy másik párt is életre hívott, (Charles) Masont és (Jeremiah) Dixont, akik a Jóreménység-fokánál sikeres megfigyeléseket eszközöltek - jó néhány évvel azelőtt, hogy a két asztronómus meghúzta volna a híres határvonalat Pennsylvania és Maryland között. A második áthaladás, melyet az előrejelzések 1769. június 3-ára tettek, indította el első útjára James Cook kapitányt is, aki az eseményt Polinéziából kívánta végigkövetni.
Maskelyne-nak azonban fel kellett fedezni, hogy az időjárás, sajnálatos módon, nem lett kedvezőbb Halley óta, így az áthaladás végének egy felhő miatt már nem lehetett tanúja. Mindazonáltal további hónapokat töltött a szigeten, és összehasonlította annak gravitációs mezőjét Greenwichével, megpróbálta lemérni egy közeli fényes csillag, a Szíriusz távolságát, és a Holddal kapcsolatos megfigyeléseit arra használta fel, hogy következtetéseket vonjon le a Föld méreteit illetően. Ez a munka, párosulva elszántságával a földrajzi hosszúság térén, minden bizonnyal túlmutatott a Vénusz puszta megfigyelésén.
Mindeközben egy másik hajó is vitorlát bontott, mely meghatározó jelentőségű lesz a hosszúsági fok történetében, habár ennek végképp semmi köze a Vénusz expedíciókhoz, miután William Harrison utazott a fedélzetén, hogy apja óráját egy Jamaicába vezető út során próbálja ki.
Harrison első időmérője, a H-1, csak a portugál Lisszabonig merészkedett, a H-2 pedig még csak tengert sem látott soha. A H-3, miután majdnem húsz évig készült, befejezése után, 1759-ben minden valószínűség szerint kipróbálásra került volna, ha nincs a hétéves háború. Ez a világméretű konfliktus három kontinensre, köztük Észak-Amerikára is kiterjedt, és a hadviselő felek között volt Anglia, Franciaország, Oroszország és Poroszország is. A felfordulás alatt Bradley, a királyi asztronómus Franciaország ellenséges partjai mentén, egy hadihajó fedélzetén tesztelte az írott holdtávolság-táblázatokat, de senki, aki ép eszénél volt, nem küldött volna el egy olyan szerkezetet, mint a H-3 ilyen veszedelmes vizekre, ahol az ellenség könnyedén a markába kaparinthatta volna. Legalábbis Bradley kezdetben erre hivatkozott. Azután 1761-ben mégis meggondolta magát, amikor a H-3 végül tengerre szállt - annak ellenére, hogy a háború továbbra is tombolt; igaz, összességében csak öt évig, az elhíresült hét helyett.
Szükségszerűen felmerült a történészben, hogy Bradley ekkorra talán már akarta, hogy valami rossz történjen a H-3-mal. Mindenesetre a Vénusz áthaladása miatti nemzetközi felbolydulás valamelyest legitimmé tett minden olyan utazást, mely a tudomány zászlaja alatt történt.
A H-3 elkészülte és kipróbálásának kezdete között, 1760 nyarán azután Harrison karrierje fénypontjaként büszkén a bizottság elé állt a H-4-gyel. A bizottság úgy döntött, hogy mindkét időmérőt egy utazás során teszteli le. Ennek megfelelően 1761 májusában William a nehéz tengeri óra társaságában Londonból Portsmouthba hajózott, ahol az utasítás szerint a behajózásra várakoznia kellett. John Harrison, aki az utolsó pillanatig bütykölte és finomítgatta a H-4-et, úgy tervezte, hogy Portsmouthban találkozik Williammel, és a hordozható időmérőt csak akkor adja át neki, mielőtt a hajó felhúzná a horgonyt.
Öt hónappal később William még mindig a portsmouthi dokkoknál várta a behajózási parancsot. Ekkor már októbert írtak, William egyre inkább bosszankodott a halogatott kísérlet miatt; és nyugtalankodott felesége, Elizabeth egészsége miatt is, aki fiuk, John születése után sokat betegeskedett.
William gyanította, hogy Dr. Bradley szándékosan késlelteti a próbatételt, személyes ambíciói miatt. Harrisonék tesztjét késleltetve Bradley időt adhatott Maskelyne-nak arra, hogy bizonyítékot szolgáltasson a holdtávolság metódus használhatóságára. Ez éppen hangozhatott volna paranoiás téveszmeként is, csakhogy Williamnek bizonyítéka volt rá, hogy Bradley a díjra pályázik. Naplójában William megörökíti, hogy botlott bele ő és apja véletlenül Dr. Bradleybe az egyik műszerkészítő boltjában, ahol azután felszínre került a kettejük köztük feszülő engesztelhetetlen ellentét is: “A doktor meglehetősen dühösnek tűnt” - jegyzi meg William -, “és a legnagyobb fokú szenvedélyességgel közölte Mr. Harrisonnal, hogy ha ő, és az ő átkozott zsebórája nem lenne, akkor mostanra Mr. Mayer és ő már tíz-tízezer fonttal lehetnének gazdagabbak.”
Királyi asztronómusként Bradleynek is a Földrajzi Hosszúság Bizottságban volt a helye, és így döntőbírája volt a vetélkedésnek. William fenti leírása azt érzékelteti, mintha a jutalom őt magát sem hagyta volna hidegen. Bradley személyes eltökéltségét a holdtávolság metódus mellett értékelhetnénk bizonyos “érdekkonfliktus”-.ként is, csakhogy ez a meghatározás eléggé erőtlen ahhoz, hogy leírja Harrison helyzetét.
Akármi is volt a késlekedés oka, a bizottság azonnal akcióba lépett, miután William októberben visszatért Londonba, így az ifjabb Harrisont októberben már a H. M. S. Deptford fedélzetén találjuk. Kizárólag a H-4 társaságában, a hosszúra nyúlt várakozás alatt ugyanis apja jobbnak látta a H-3-at kivonni a próbatétel alól. A Harrisonok mindent az órára tettek fel.
A bizottság nyomására, hogy a próba minőségkontrolljának eszköze adott legyen, a H-4-et tartalmazó ládát négy zárral látták el, melyek mindegyikét külön kulcs nyitotta. Williamé lett az egyik, miután az ő feladata volt a naponkénti felhúzás. A másik három kulcs három megbízható embert illetett, akik William minden mozdulatát figyelni igyekeztek - William Lyttleton, Jamaica kormányzójelöltje és William utastársa volt az egyik, a fennmaradó két kulcson pedig Dudley Digges, a hajó kapitánya, illetve J. Seward, Digges első tisztje osztozott.
Két csillagász - egy Portsmouthban, egy másik Jamaicában - volt hivatott ellenőrizni az indulás, illetve az érkezés időpontját, helyi idő szerint. Williamnek kötelessége volt hozzájuk beállítani az órát.
Rengeteg sajtot, és több teljes hordó innivalót már a legelső útszakaszon fogyaszthatatlannak találtak, így Digges kapitány haladéktalanul elrendelte tengerbe vetésüket. “Aznap” - olvashatjuk a hajónaplóban - “minden sörünket kimerítettük, és az emberek rá voltak kényszerítve, hogy vizet igyanak”. William ígéretet tett a nyomorúságos állapot mielőbbi végére, miután a H-4-ről azt olvasta le, hogy egynapos hajóúttal elérhetik Madeirát. Digges szerint az óra tévedett a szigetet illetően, és fogadást ajánlott a kérdésben. Mindazonáltal másnap reggel a láthatáron ott volt Madeira - és vele a friss borral teli hordók igézete. Ezen a ponton Digges újabb ajánlatot tett: Megvásárolja az első tengeri időmérőt, amit William és apja eladásra kínál, abban a pillanatban, hogy erre lehetőség nyílik. Még Madeirából Digges egy levelet is írt John Harrisonnak:
“Kedves Uram, csak most kerültem tudatába, mekkora tökéletességgel bír az ön órája, hogy erre a déltengeri szigetre értünk: hajónaplónk szerint, melyet én egy francia térkép alapján készítettem, 1 fok 27 percnyire vagyunk keleti irányban, mely hosszúsági fokot naplóm Teneriffe szigetére teszi, mindazonáltal hitem szerint az ön órájának van igaza. Adieu.”
Az átkelés az Atlanti-óceánon közel három hónapot vett igénybe. Amikor a Deptford megérkezett Jamaicára, Port Royalba, 1862. január 19-én a bizottság által megbízott csillagász, John Robinson felállította asztronómiai berendezéseit, és meghatározta a helyi délidőt. Robinson és Harrison ezután összehangolta óráit, hogy megállapítsa Port Royal fix hosszúsági fokát, az időkülönbség figyelembe vételével. A H-4 mindössze öt másodpercet késett - 81 tengeren töltött nap után!
Digges kapitány - aki, ha az esedékes volt, mindig megadta a módját, hogy lerója tiszteletét - ünnepélyes keretek között William - és távollétében apja - részére egy oktánst adott át, hogy az a sikeres próbatételre emlékeztetőül szolgáljon. A Nemzeti Tengerészeti Múzeum - ahol a trófea kiállításra került, és a mai napig megtekinthető - kurátorai címkéjén az alábbi kommentárt fűzték hozzá: “Meglehetősen furcsa ajándék olyasvalakinek, aki a földrajzi hosszúság holdtávolság meghatározós metódusát feleslegessé próbálta tenni.” Digges kapitány korábban minden bizonnyal tanúja lehetett egy bikaviadalnak, így tudhatta, hogy helyénvaló felajánlani Williamnek a legyőzött bestia fülét-farkát. További áldozatot jelentett Digges részéről, hogy az órával a kezében, mely megmutatta neki a londoni időt, továbbra is szüksége volt oktánsára, hogy a tengeren a helyi időt megtudhassa.
Egy bő hét múltával William, Robinson, és az óra visszaindult Angliába, a Merlin fedélzetén. Miután az idő sokkal pocsékabb volt, mint az odautazás során, William folyton a H-4 szárazon tartása miatt aggódott. A háborgó hullámok a hajót ostromolták, a fedélzet gyakorta kétlábnyira is alámerült a vízben, mely a kapitány kabinjában is jó hat hüvelyk magasan állt. Szerencsétlen tengeribeteg William egy takaróba tekerte az órát, majd amikor az is átázott, abban aludt, hogy teste melegével szárítsa meg. Elővigyázatos viselkedésének hála az utazás végére egy merő láz lett ugyan, de az eredmény mindenért kárpótolta. Amikor március 26-án hazaértek, a H-4 még mindig működött. És minden pontatlanságát egybevetve, az oda- és a visszaútét is, az még mindig két perc alatt volt.
A díjnak megérdemelten egyszer és mindenkorra John Harrisonhoz kellett volna vándorolni, hiszen teljesítette a Földrajzi hosszúság törvény által támasztott követelményeket, de az események összeesküdtek ellene, és megakadályozták, hogy hozzájusson jogos szerzeményéhez.
Először is ott volt a próba kiértékelése, melyre a bizottság legközelebbi ülésen, júniusban került sor. Miután szerződésileg kikötötték a négy kulcsot és a két csillagászt, a testület most három matematikust kért fel arra, hogy ellenőrizze, majd újra ellenőrizze a portsmouthi és a jamaicai időmeghatározást, minthogy egyszeriben mindkettő elégtelennek és pontatlannak tűnt. A bizottság tagjai amiatt is elégedetlenkedtek, amiért William nem követett bizonyos, a Királyi Akadémia által felállított szabályokat a jamaicai hosszúsági fok a Jupiter holdjaival történő megállapítását illetően - mely feltételről William nem is tudott, és ha tudott volna, sem igen lett volna rá képes, hogy eleget tegyen neki.
A bizottság 1762 augusztusában hozott határozata végül mindezt így összegezte: “Az óra segítségével végzett kísérletek nem bizonyultak elegendőnek a tengeri földrajzi hosszúság meghatározásához.” A H-4-et újabb próbatételnek kell alávetni, szigorúbb feltételek mellett. Legyen az egy utazás a Nyugat-Indiákra, és legközelebb több szerencsét.
A 20 000 font helyett Harrison mindössze 1500-at vehetett kézbe, annak elismeréseképpen, hogy “bár az óra nem bizonyult igazán komoly segítségnek a földrajzi hosszúság kérdésben, mindazonáltal olyan találmány, mely jelentős mértékben szolgálhatja a köz érdekeit”. Harrison újabb ezer fontra számíthatott, miután a H-4 visszatért a rárótt második megpróbáltatás után.
Maskelyne, a rivális álláspont lovagja, 1762 májusában érkezett haza Szent Ilona szigetéről, szinte William sarkában, és duzzadó kebellel az elért eredményektől.
Jövőbeli hírnevét is azonnal megalapozta A brit tengerész útmutatójával - melyben egyszerűen lefordította Mayer táblázatait, és fűzött néhány útmutatót a használatukhoz.
Maga Mayer februárban halt meg, harminckilenc éves korában, egy vírusfertőzés következtében. Bradley, a királyi asztronómus júliusban követte. Hatvankilenc éves korában bekövetkező halála aligha nevezhető korainak, habár Maskelyne váltig esküdött rá, hogy mentora életét a holdtáblázatokon végzett küzdelmes munka rövidítette meg.
A Harrisonok hamar rájöttek, hogy Bradley kihullása a bizottságból nem jelent könnyebbséget a számukra. Halála nem enyhített a rájuk nehezedő nyomáson. Ezen a nyáron, miközben a királyi asztronómusi poszt egy ideig üresen állt, majd Nathaniel Bliss jelölésével betöltötték, William intenzív levelezést folytatott a testületi tagokkal, hogy érvényesítse jogait. Két bizottsági ülésen - júniusban és augusztusban - is kikelt az igazság védelmében, de semmilyen bátorítást nem vihetett haza apjának. Amint Bliss átvette testületen kívüli székét a bizottságban, azonnal a Harrisonoknak esett. Akárcsak előtte Bradley, Bliss is fanatikus holdpárti volt. Kijelentette, hogy az óra úgynevezett pontossága merő véletlen egybeesés, és hogy nemigen hisz abban, hogy ez a pontosság a következő próba során is igazolást nyer.
Nem volt egyetlen asztronómus vagy admirális a bizottságban, aki bármit is tudott volna az óráról, vagy hogy mitől működik ilyen szabályosan. Valószínűleg képtelenek is lettek volna megérteni, mindenesetre 1763 elején makacsul ragaszkodni kezdtek ahhoz, hogy Harrison magyarázza el nekik. A kérdés mind az intellektuális kíváncsiság, mind a nemzetbiztonság szempontjából kiemelt jelentőséggel bírt. Az óra értékes volt, hiszen szemmel láthatóan sokkal fejlettebb volt, mint azok az órák, melyeket a holdhelyzet meghatározása során használtak. Az óra rossz idő esetén is képes lehet helyt állni, amikor a Hold és a csillagok eltűnnek. Azután meg John Harrison sem lesz egyre fiatalabb. Mi van akkor, ha meg talál halni, és egy potenciálisan hasznos titkot magával visz a sírba? Mi van akkor, ha William és az óra tűnik el örökre a legközelebbi próba során a hullámsírban? Nyilvánvaló volt, hogy a bizottságnak alaposan meg kell ismerkednie a szerkezettel, mielőtt visszaküldik a tengerre.
A francia kormány sem volt tétlen, és egy órásmesterekből álló kisebb különítményt, köztük Ferdinand Berthoudot küldte Londonba abban a reményben, hogy Harrison hajlandó lesz felfedni az óra belső titkait. Harrison, aki ekkoriban joggal volt bizalmatlan, elhessegette a franciákat, és könyörgött honfitársainak, hogy adjanak rá valami biztosítékot, hogy senki sem fogja ellopni az ötleteit. A parlamenttől 5000 fontot kért annak zálogául, hogy megvédik a jogait. A tárgyalások azonban hamarosan megfeneklettek. Sem pénz, sem információ nem cserélt gazdát.
Végezetül 1764 márciusában William és barátja, Thomas Wyatt felszállt a H. M. S. Tartan fedélzetére, és a H-4-gyel Barbadosba hajózott. A Tartan kapitánya, Sir John Lindsay kísérte figyelemmel a második próba első szakaszát, és felügyelte az óra működtetését útban a Nyugat-Indiák felé. Május 15-én partot érve, miközben felkészült rá, hogy jegyzeteit összevesse a bizottság által kijelölt asztronómusokkal, akik a Princess Louisa fedélzetén előttük értek partot, William egy ismerős arcot pillantott meg. A megfigyelőhelyen, készen arra, hogy megítélje az óra teljesítményét, nem más állt, mint Nathaniel Bliss személyes csatlósa, Nevil Maskelyne tisztelendő atya.
Maskelyne sem igen szenvedhette a második próbatételt, ahogy a helybélieknek elpanaszolta. Az ő holdtávolság metódusa minden kétséget kizáróan egyetemes megoldásnak bizonyult a Szent Ilonára történő utazásakor, és azzal dicsekedett, hogy útban Barbados felé sem volt kétsége afelől, hogy eldöntötte a vitát, és bebiztosította a díj helyét.
Amikor William hírét vette állításainak, ő és Lindsay kapitány követelték tőle, hogy pártatlanul ítélje meg a H-4 teljesítményét. Maskelyne kikérte magának az ilyen vádaskodást. Sértődött lett, majd egyre idegesebb. Heves idegállapotában azután jól elfuserálta az asztronómiai megfigyeléseket - habár később az összes jelenlévő úgy emlékezett vissza, hogy még egy felhő sem volt az égen.