10.A gyémánt időmérő
Az ő szobája Színarany,
Gyöngy és Kristály a padlata,
És bent egy Világ látható,
S egy picike Holdas éjszaka.
William Blake: A kristályszoba
(Devecseri Gábor fordítása)
Róma sem egy nap alatt épült, mondják. Még Róma egy parányi része, a sixtusi kápolna is nyolc évig készült, és plusz tizenegy évbe telt kidekorálása, melynek részeként Michelangelo, hanyatt feküdve állványzata tetején 1508 és 1512 között a mennyezetre felfestette az Ótestamentum történeteit megelevenítő freskóit. Tizennégy évre volt szükség, míg a Szabadság szobor koncepcióból valóság lett. Hasonlóképpen tizennégy évig tartott a nagy elnökök arcvonásait megörökítő Rushmorehegyi emlékmű kifaragása. A Szuezi- és a Panama-csatorna kiépítése egyenként is egy évtizedet ölelt fel, nem is beszélve arról a tíz évről, mely megelőzte az első ember Holdra küldését az Apollo fedélzetén.
John Harrisonnak tizenkilenc évébe telt, míg megépítette a H-3-at.
A történészek és életrajzírók képtelenek megmagyarázni, miért vacakolt Harrison olyan sokat a H-3-mal - amikor jóformán minden előképzettség nélkül két éven belül rendre vágott egy toronyórát, és két forradalmian új tengeri időmérőt is készített kilenc év leforgása alatt. Azt persze senki sem sugallja, hogy a munkamániás Harrison léhaságokra fecsérelte volna az időt, netán megzavarodott volna. Épp ellenkezőleg, bizonyítékok vannak arra, hogy mást sem csinált, csak a H-3-on dolgozott, melyre kis híján ráment egészsége és családja is, miután ez visszatartotta más, hasznos pénzkereseti lehetőségtől. Habár koronként elvállalt egy-egy világias órakészítési munkát, csak hogy boldoguljanak, valódi jövedelmet ekkoriban csak a Földrajzi Hosszúság Bizottságtól kapott, mely számtalan esetben tolta ki a határidőt, és öt darab, egyenként ötszáz fontos fizetséggel honorálta erőfeszítéseit.
A Királyi Akadémia, melyet a megelőző évszázadban alapítottak, mint nagynevű tudományos vitakört, egy emberként sorakozott fel Harrison mögött ezekben a küzdelmes években. George Graham, barátja és akadémikus tisztelője közbenjárásának tudható be, hogy Harrison elég hosszú időre képes volt elszakadni munkapadjától, hogy átvehesse a Copley Aranymedált, 1749. november 30-án (A díj későbbi kedvezményezettjei közt találjuk Benjamin Franklint, Henry Cavendisht, Joseph Priestleyt, James Cook kapitányt, Ernest Rutherfordot és Albert Einsteint is).
Harrison akadémiai támogatói végül azzal fejelték meg az elismerést - mely az általuk nyilvánítható legnagyobb tiszteletadás volt -, hogy felajánlották Harrisonnak az akadémiai tagságot. Ez azt jelenthette, hogy a neve előtt használhatta volna a tekintélye F. R. S. (Fellow of the Royal Society) rövidítést. De Harrison elutasította őket. Azt kérte, hogy a tagságot inkább fiának, Williamnek adományozzák.
Persze neki is tudnia kellett, hogy az akadémiai tagságot tudományos eredményekkel kell kiérdemelni, nem ruházható át úgy, mint az ember bármely más, világi tulajdona. Mindamellett William 1765-ben végül saját jogán is kiérdemelte a tagságot.
John Harrison egyetlen életben maradt fiúgyermeke apja nyomdokaiban járt. Habár még gyermek volt, amikor a tengeri órák története kezdődött, tízes és húszas éveit a H-3 társaságában töltötte. Negyvenöt éves koráig kitartóan dolgozott apjával a longitudinális időmérőkön, képviselte érdekeiket a tárgyalások folyamán, és támogatta az idősebb Harrisont a bizottsággal való emberpróbáló küzdelmek alatt.
Ami a H-3 - mely 753 különféle alkatrészből áll - elkészítésének kihívását illeti, a Harrisonok, úgy tűnik, minden megerőltetés nélkül vették az akadályt. Sohasem átkozták el a szerkezetet, és nem keseregtek azon, mennyire rátelepedett életükre. Visszatekintve karrierjének eme mérföldkövére, Harrison hálásan emlékezett meg a kemény leckéről, amit általa kapott: “Ha nem lett volna némely bonyodalom a harmadik gépezetemmel… ami az oly nagy fontossággal bíró, vagy roppant hasznos felfedezéseimet illeti, enélkül azok sohasem válhattak volna köztudottá avagy felfedezetté… ez a különös harmadik masina megért minden költséget, és időt.”
A Harrison által bevezetett fejlesztések egyike ma is megtalálható a termosztátok és általában minden hőmérséklet-irányító szerkezet belsejében. A neve, nem túl poétikusan, bimetall, vagyis ikerfémből készült csík. Hasonlóan a kőkompenzációs inga rostélyához, csak annál is hatékonyabban, a bimetall csík azonnal kompenzálja a hőmérséklet bármilyen változását, mely hatással lehetne az óra járására. Habár Harrison már első két tengeri órájánál végzett az ingameghajtással, a rostélyszerkezetet azért megtartotta, réz- és acélrudakat szerelve a billegők közelébe, hogy az órát immúnissá tegye a hőmérséklet váltakozásaira. A H-3 esetében ugyanezt az eredményt egy egyszerűsített, áramvonalas csíkkal érte el, mely egymáshoz szegecselt finom réz-, illetve acéllemezekből állt.
Az újszerű súrlódásgátló rendszer, amit Harrison a H-3-hoz fejlesztett ki, szintén túlélte megalkotóját - a gördülő csapágyakban, melyek szinte az összes gépezet működését egyenletessé teszik, ahol mozgó alkatrészek működnek.
A H-3 a tengeri órák között a legkeskenyebb, mindössze hatvan fontot (27 kg-ot) nyom - tizenöt fonttal kevesebbet, mint a H-1, és huszonhat fonttal kevesebbet, mint a H-2. A súlyzó alakú billegők helyén, melynek mindegyik végét egy öt font súlyú rézgömb zárta le, a H-3-on két nagyméretű lendítőkereket találunk, egymás fölé beépítve, fémszalaggal összekötve, és egyetlen spirális rugó által vezérelve.
Harrison célul tűzte ki az óra minél nagyobb tömörségét, szem előtt tartva a kapitány kabinjában rendelkezésre álló szűkös helyet. Soha nem fontolgatta egy hosszúsági fokot mérő zsebóra elkészítését, mely elfért volna a kapitány zsebében, miután mindenki tudta, hogy egy zsebóra soha nem érhet el olyan pontosságot, mint egy állóóra. A H-3, tekintve két láb (64 cm) magas és egy láb (32 cm) széles termetét, jelentős lekicsinyítésen ment keresztül, mire Harrison 1757-ben befejezte munkálatait. Habár még mindig nem nyűgözte le az óra teljesítménye, azt Harrison is beismerte, hogy a H-3 elég kicsi ahhoz, megfeleljen a tengeri szabványoknak.
Furcsa egybeesés - már ha az olvasó hisz az egybeesésekben - ingatta meg ebbéli véleményében. A földrajzi hosszúságot mérő órák építése során felmerülő rézmegmunkálási feladatok és sajátságosan aprólékos munkák kapcsán Harrison megismerkedett és kapcsolat tartott egy sor londoni mesteremberrel. Ezek egyike volt az órakészítők céhének szabadkőművese, John Jefferys, aki 1753-ban egy zsebórát készített Harrison személyes használatára. Szemmel láthatóan Harrison terveit követte ennek megépítésekor, miután bimetall csíkkal oldotta meg a valós időhöz hű működést, az időjárás viszontagságai ellenében. A kor zsebórái a hőmérséklet változásának minden egyes fokával tíz másodpernyit kezdtek sietni, vagy éppen késni. És, miközben a többi óra megállt, vagy visszafelé járt, miközben felhúzták, ez az óra folyamatos meghajtással dicsekedhetett, ami lehetővé tette, hogy felhúzás közben is járjon.
Némelyik órásmester Jefferys időmérőjében az első precíziós zsebórát tiszteli. Az óra minden ízében Harrison nevének állít emléket, de csak metaforikus értelemben, mert a fémlapon John Jefferys nevét olvashatjuk. (Még ma is megvan, az Órakészítők Múzeumában, ami kisebbfajta csoda, miután az óra egy ékszerész páncélszekrényében rejtőzött, amikor a boltot a második világháborúban közvetlen bombatalálat érte, és azután a szerkezet tíz napig sült-főtt a füstölgő romok alatt. )
Az óra figyelemre méltón megbízhatónak bizonyult. Leszármazottjai visszaemlékeztek arra is, hogy Harrison az órát mindig a zsebében hordta. Az elképzelés befészkelte magát az elméjébe, és még a tengeri óra vízióját is elhomályosította. Jefferys zsebóráját 1755 júniusában meg is említette a Földrajzi Hosszúság Bizottság előtt, amikor éppen - ki tudja hányadszor - a H-3 késlekedését mentegette. A találkozó jegyzőkönyvei szerint Harrison azt mondta, hogy “jó okot lát a gondolkodásra”, miután egy zsebóra “számára világossá tette” - mármint Jefferys órája -, “hogy ezek a parányi gépezetek nagy haszonnal lehetnek még a földrajzi hosszúság tekintetében is”.
1759-ben, amikor Harrison befejezte a H-4-et, mely végül megnyerte számára a díjat, az sokkal inkább mutatott hasonlóságot Jefferys órájával, mint bármelyik elődjével.
Mint a nagy réz családfa legifjabb sarja, a H-4 legalább olyan meglepő, mint a cilinderből előrántott nyuszi. Habár zsebórának még mindig óriási - 5 hüvelyk (12,7 cm) az átmérője -, tengeri órának minden bizonnyal parányi, hiszen mindössze három fontot (1,35 kg) nyom.
Az ezüsttokjából előbújó óra finom, porcelánfehér számlapján négyszer ugyanaz gyümölcsös-lombdíszes minta ismétlődik, amit a hátulján is megtalálhatunk. A mintázat körbeöleli a számlapot, ahol római számokkal az órákat, arab számokkal a perceket olvashatjuk le, s melyekre a kékített acélmutatók minden körülmények között hiba nélkül mutatnak. Az óra, mely névvel hamarosan illetni kezdték, egyesítette magában az eleganciát és a technikai tökélyt.
Harrison is szerette, és sokkal tisztábban fejezi ki vele kapcsolatos gondolait, mint bármi mással kapcsolatban: “Azt hiszem, vehettem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam: nincs a világon semmilyen más mechanikus vagy matematikai dolog, mely szépség vagy egyediség tekintetében vetekedhetne az én órámmal, illetőleg földrajzi hosszúság megállapítására való időmérőmmel… és teljes szívemből köszönöm a Mindenható Úristennek, hogy elég soká élhettem ahhoz, hogy befejezhessem e művet.”
E technikai csoda belsejében az alkatrészek még külsejénél is imádnivalóbbak. Az ezüsttok alatt közvetlenül egy átlyuggatott és erdőnyi cikornyával, illetve fodorral telivésett fedél óvja magát az óraművet. A minták nem szolgálnak mást célt, csak hogy elkápráztassák szemlélőjét. A fedéllap kerületéhez közel, vastag betűkkel, az alábbi feliratot olvashatjuk: “John Harrison és fia, A. D. 1759”. És a lap alatt, a körbeforgó kerekek, a gyémántok és rubinok között javában dúl a csata a súrlódás ellen. Ezek a tökéletesen metszett apró ékkövek vették át azt a feladatot, melyet Harrison korábbi óráiban a súrlódásgátló kerekek és mechanikus szöcskék végeztek.
Hogy miképpen sajátította el Harrison ilyen fokon a drágakő-megmunkálást, egyike a H-4 kínzó talányainak. Az óra leírásában Harrison mindössze ennyit állapít meg: “A lengőreteszek gyémántok.” Semmilyen magyarázatot nem ad, hogy miért választotta éppen ezt az anyagot, vagy hogy milyen technika felhasználásával metszette a köveket döntő fontosságú alakjukra. Még azokban az években sem merült fel semmi kérdés a gyémánt alkatrészek tekintetében, amikor az órát darabokra szedték szét, hogy az órásokból és asztronómusokból álló bizottság közelebbről is megvizsgálhassa, és elvégezhesse taposómalomhoz hasonlatos próbáit.
A londoni Nemzeti Tengerészeti Múzeum vitrinjében nyugodva a H-4 a mai napig látogatók millióit vonzza. A legtöbb turista azután közeledik az óra felé, miután megszemlélte a más helyeken található H-1, H-2 és H-3 jelű időmérőket. Felnőttek és fiatalok egyaránt hipnotizáltan állnak az óriási tengeri órák előtt. Fejüket mozgatva követik a billegők mozgását, melyek metronómként táncolnak a H-1 és H-2 tetején. Együtt lélegeznek az elketyegő másodpercekkel, majd a szájuk is tátva marad, amikor hirtelen megindul a H-2 egyetlen lapátból álló propellerje.
De a H-4 előtt mindenki megdermed. Hallatlan gondolatiságra és tudásra enged következtetni, ugyanakkor teljes mozdulatlanságban nyugszik, kontrasztban a körülötte mindenfelé munkálkodó szerkezetekkel. Nemcsak azért, mert alkatrészei rejtve maradnak az ezüsttok mögött, hanem mert mutatói mozdulatlanná merevedtek az időben. Még a másodpercmutató is nyugodt. A H-4 nem jár.
Járhatna, ha a múzeum felügyelői így döntenének, de ők ellenzik a lépést; szerintük a H-4 egy szent relikviával vagy egy felbecsülhetetlen értékű műalkotással egyenrangú bánásmódot érdemel, melyet feltétlenül meg kell őrizni az utókor számára. Ha járatnák, az romba dönthetné a mechanizmust.
Amikor felhúzzák, a H-4 képes harminc órát járni egyvégtében. Más szóval naponta fel kell húzni, ahogy a tengeri órákat szokás. Csakhogy nagyobb testű elődeivel ellentétben a H-4 rosszul tűri a mindennapos emberi beavatkozást. A H-4, melyet gyakran kiáltottak ki a valaha épített legfontosabb időmérőnek, némán, ám ékesszólóan tanúskodik arról, mennyire áldozatául esett a saját rendkívüli népszerűségéből fakadó rossz bánásmódnak. Nem is olyan régen, ötven évvel ezelőtt, még eredeti dobozában feküdt párnáján, felhúzó kulcsa társaságában. Ezek a H-4 használata során azután elvesztek - amikor átszállították egyik helyről a másikra, kiállították, felhúzták, megtisztították, és újra továbbszállították. 1963-ban, az elveszett doboz kijózanító tanúsága ellenére, a H-4 egy washingtoni kiállítás alkalmából még az Egyesült Államokat is megjárta.
Harrison nagy tengeri órái, akárcsak a Brocklesby Park toronyórája, súrlódásmentes technikai megoldásai miatt jobban viselik a rendszeres használat viszontagságait. Ezek testesítik meg azt az úttörő munkát, melyet a gondos anyagválasztással és felhasználással Harrison a súrlódás megszüntetése terén végzett. De még Harrison is képtelen volt miniatürizálni a súrlódásmentes kerekeket és csapágyakat a H-4 munkálatai során, ennek eredményeképpen ez a szerkezet bizony rászorul a kenésre.
A gyorsan piszkolódó műszerolaj szükségessé teszi az óra gyakori karbantartását (és ez ugyanúgy igaz korunkban, mint Harrison idejében volt). Ahogy az olaj átszűrődik a mechanizmuson, folyamatosan veszít viszkozitásából és savasságából, egészen addig, míg már semmilyen kenőhatása nem marad, és csak megül a rejtett mélyedésekben, szabotázzsal fenyegetve az óraművet. A H-4-et működtetéséhez gondozóinak rendszeresen meg kellett volna tisztítaniuk, megközelítőleg minden három évben egyszer, melynek során minden alkatrészét ki kellett volna szerelni ezáltal megkockáztatva, hogy némely darabka, függetlenül attól, mekkora óvatossággal kezelik is a csipeszt, károsodást szenved.
A mozgó alkatrészeket - melyek az állandó súrlódás következtében elhasználódnak, még akkor is, ha megfelelő kenést kapnak - koronként ki is kell cserélni. Megbecsülve a lemorzsolódás természetes folyamatának ütemét, a múzeum kurátorai feltételezik, hogy három-négy évszázad alatt a H-4 már egy egészen másmilyen óra lenne, mint amilyet a néhai John Harrison három évszázaddal ezelőttről ránk örökített. Ebben a mozdulatlan állapotában azonban az óra gyakorlatilag végtelen élettartamnak néz elébe. Fennmaradhat több száz, vagy akár több ezer évig is hogy a jövőben úgy hivatkozhassanak rá, mint az egykor volt órásmesterség Mona Lisájára, vagy Éjjeli őrjáratára.