Huszadik fejezet

Kang teljesen elveszítette az időérzékét a föld alatt. Akár napok is eltelhettek, s talán arra bukkannak elő a Bástyából, hogy a goblinok levágták az összes sárkányfattyat, és már fosztogatnak. A tábornokkal vívott szörnyű küzdelemben teljesen elfeledkezett a goblinok elleni csatáról. Most azonban már tisztán emlékezett rá, és azon tűnődött, vajon nem volt-e hiábavaló az egész mentőakció idebenn, ha kilépve szánalmas halálra ítéltetett egy névtelen gnóm nyílvessző által.

– Uram, ezen a labirintuson át egy örökkévalóságig tartana, mire mindenkit kijuttatnánk innen – jegyezte meg Slith.

– Igazad van – mondta Kang. – A robbanástól pedig talán be is omlott néhány járat. Ne fáradozzatok a keresgéléssel. Fogd be a kapakokat, hogy törjék át a falakat. Olyan hamar ki kell juttatnunk őket, amilyen hamar csak lehetséges.

– Igen, uram – felelte Slith, és máris futásnak eredt, parancsokat osztogatott. Kang a nyakát tekergette, Fonrart kereste. Nem messze a háta mögött állt, kivont karddal, készen, hogy harcoljon az oldalán. Pár szíva dobbanásnyi ideig büszkén feszített a gondolattól, majd visszarángatta magát a valóságba.

– Hol van Thesik?

– Itt vagyok, uram – mondta Thesik és megeresztett egy halovány mosolyt. – Már jól vagyok, uram. Köszönöm.

– Szükségem van rád, Thesik – mondta Kang. – A lehető leghamarabb ki kell jutnom innét.

– Ki tudom vezetni, uram – mondta Thesik. – Tudom az utat.

– Granak – mondta Kang. – Maradj szorosan mögöttem. – Fonrarra nézett. – Nincs más testőröm. Te és a csapatod vállalja ezt a feladatot?

– Megtiszteltetés lenne, uram! – mondta Fonrar ragyogva.

– Akkor indulás! – intett Kang. Thesik haladt elöl, tévedhetetlenül sietett át a labirintuson, egyszer sem vétette el az irányt. Kang és a nőstények futva követték. Mögöttük hallották, ahogy a tökfejek osztaga – ahogyan Slith elnevezte őket –, nekiláttak átvágni magukat a falakon, mint egy sereg patkány a szeméthalmon. Előttük, a folyosón visszhangzott a csatazaj – fémcsörgés, vicsorok és harcias mordulások. – Huzzud! – nyögte Kang. A zűrzavar közepette megfeledkezett róla, teljesen kiment a fejéből, hogy egyedül hagyta a Bástya bejáratának őrzésével. Ha a goblinok bejutottak az erődbe, talán egy egész sereg ellen kell védekeznie… Huzzud azonban nem goblinokkal küzdött.

A bejáratban állt, az Úrnő Gárdájával harcolt, akik megpróbáltak bejutni az épületbe. Valamikor a csata során leeresztette a rácsot – egy sivak feküdt alatta nyöszörögve –, két Gárdista próbálta ledönteni, négy másik pedig pikákkal felfegyverkezve döfködtek át a rudak között, hogy távol tartsák Huzzudot, miközben a bejutással próbálkoztak. Huzzud több sebből vérzett, de vigyorgott, hangosan gúnyolta a sivakokat. Kardpengéje megcsillant a lángok fényében – odakint több épület kigyulladhatott. Lecsapta az egyik pika fejét, a sivak pedig tovább döfködte, immár csak egy csonka végű bottal. Néhány sivak is begyűjtött pár vérző sebet, mikor Huzzudnak sikerült bebújnia a szálfegyverek közé.

– El onnét! – ordította Kang, amint elég közel ért, és legnagyobb meglepetésére az Úrnő Gárdistái engedelmesen elhátráltak a rács közeléből. Kezd egyre jobban menni, gondolta Kang. Huzzud feléjük fordult, fölemelte a kardját, és integetni kezdett. Egy nyílpuskalövedék suhant át a rácson, és olyan erővel csapódott Huzzud mellkasába, hogy egészen a falig tántorodott. Lassan a földre csúszott. Tehát ezért hátráltak el a sivakok, villant Kang agyába. Az íjásznak csináltak helyet. Kang mennydörgő ordítással iramodott előre, de szinte eltiporták és félrelökdösték az útból a nőstények, akik dühödt sikollyal indultak rohamra. Fonrar és Riel olyan erővel ugrottak neki a rácsnak, hogy az kiszakadt a foglalatából, és még mindig a vasat markolva elkezdték hátrébb szorítani a sivakokat. Mögöttük Hanra és Shanra érkezett. Hanra csak annyi időre torpant meg, míg felnyársalta a rács mögé szorult sivakot. A dulakodás elérte a Bástya bejáratát. Kang szem elől vesztette a küzdelmet, de hallotta Fonrar hangját, amint parancsokat osztogat, és Shanra vad kuncogását.

– Menj velük! – parancsolta Kang Granaknak. – Csökkentsd a veszteségeket a legkevesebbre!

– Szerintem a lányok nagyon jól boldogulnak, uram – mondta Granak a nyakát nyújtogatva.

– Nem miattuk! – szitkozódott Kang. – A Gárdisták miatt! Nem akarom, hogy mind meghaljanak!

– Szerintem nem kár értük, uram – jegyezte meg Granak, de eliramodott, hogy teljesítse Kang parancsát. Kang a Bástya bejáratához sietett, ahol Thesik már a karjaiban tartotta Huzzudot. Kang a nyílvesszőre nézett, melynek éppen csak a vége állt ki Huzzud mellkasából. Érezte a nő vérének szagát, amint szétterül fekete páncélja alatt. Arca sápadt volt, tágra nyílt szemei fátyolosak a fájdalomtól. Fölnézett Kangra, nyelt egyet és elfintorodott.

– Nem hiszem…. hogy a kapak-nyál…. meggyógyítana…. – nyögte. Kang megfogta a kezét. A katonák tudják, mikor jön el értük a halál. Nem akarta megsérteni értelmetlen hazugságokkal, vagy fölösleges biztatással.

– Köszönöm, Huzzud – mondta halkan.

– Bajtársak? – kérdezte fájdalmas mosollyal.

– Bajtársak – felelte és addig markolta a kezét, míg a szeméből kihunyt az élet. Huzzud elernyedt Thesik karjai között, feje félrebillent, kibomlott vörös haján megcsillant a tüzek fénye.

– Huzzud! – kiáltotta Thesik és megrázta a vállát. Kang Thesik karjára tette a kezét.

– Fektesd le. Többet már nem tehetsz érte. – Thesik megrendült tekintettel nézett föl a parancsnokra.

– Nem lehet… nem! Úgy kedveltem őt!

A többi nőstény is visszatért, körbeállták őket. Kiskoruk óta ismerték a halált, a sárkányfattyak szinte azóta hullottak körülöttük, hogy megszülettek. De azok mind távolinak tűntek, nem velük, nem a közelükben történt. Kang mindig ügyelt rá, hogy így legyen. Ez volt az első alkalom, hogy egy bajtársuk a szemük láttára halt meg. Mintha egyikük pusztult volna el. Talán most kerültek szembe először saját halandóságukkal. Kang nem védhette meg őket ettől, és arra jött rá, hogy nem is akarja. Úgy tűnt, nagyon rövid idő alatt nőttek föl, de végül mégiscsak megtörtént.

– Megbosszultátok a halálát – nézett fel, a húsz gyászoló tekintetre. – Ez így volt helyes. Miután az egésznek vége, tisztességesen eltemetjük, de most tovább kell lépnünk. Harcolnunk kell, máskülönben az ő halála értelmetlen lesz.

Nyöszörgést hallott – Shanra volt az. Fonrar ráparancsolt, hogy szedje össze magát. A Bástyából kilépve Kang még két Gárdistát látott, köztük a nyílpuskásat. Mindketten halottak voltak, a lövésznek hiányzott a feje. Nos, ahogy Granak megjegyezte, nem kár értük. Kang nem volt biztos benne, hogy a közelében akarta tudni az Úrnő Gárdáját. A Gárdisták maradéka kis csoportban állt, bosszúsan meredtek Granakra, aki egy nyílpuskával tartotta sakkban őket.

– Gondoltam, beszélni akar velük, uram – mondta Granak, mikor megpillantotta Kangot. – Azt mondtam nekik, hacsak a szárnyuk vége is megrebben, keresztüllövöm valamelyiket.

– Helyes – mordult Kang. – Hé, ti! – fordult a Gárdisták felé, reményei szerint legjobb „szétrúgom a valagotokat” hangján. – Maranta tábornok meghalt. Én vagyok a parancsnok. Milyen napszak van? Mi a csata állása?

A Gárdisták csodálkozva meredtek rá.

– Nem hiszünk magának – mondta az egyik duzzogva.

– Remek! Ne higgyenek! Ettől függetlenül én vagyok a rangidős tiszt – dörögte Kang. – Mi az istenverte helyzet az istenverte csatában? – Tekintetük Granakra, és a nyílpuskára rebbent.

– Mindjárt hajnalodik, uram. Kitartottunk az első támadásuk ellen – mondta végül egy tiszt. – De súlyosak a veszteségeink. A goblinok visszahúzódtak átszerveződni. Számításaink szerint hajnalban újra támadnak mindennel, amijük csak van.

– Jelentkezzenek a parancsnokuknál és foglalják el a helyüket a védelemben – mondta Kang. – Itt már semmit sem tehetnek. – Az Úrnő Gárdistái bizonytalanul egymásra néztek. Kangra néztek, aki szigorú tekintettel, véresen és koszosan, de határozottan állt előttük, mögötte pedig a dühös és magabiztos nőstényekre, majd a megtermett Granakra, aki nyílpuskát fogott rájuk. Fölvették a halottaikat, és elindultak. – Erre – mondta Kang, és futólépésben megindultak a főkapu felé. Az erőd csendes volt, csak a sebesültek nyögdécseltek itt-ott, néhol valaki parancsokat kiáltott. Elszenesedett, kiégett épületek mellett haladtak el, másutt egy egész háztömb vált a lángok martalékává. Néhány helyen még mindig tombolt a tűz, túl kevesen voltak, akik próbálták oltani. A levegőt torokkaparó, szemet bántó füst töltötte meg. Kang megpróbálta megpillantani a Részeges Sárkányt a házak közt, a füstön át, de alig lehetett látni.

A falak mentén szótlanul várakoztak a sárkányfattyak, arra vártak, mikor érkezik a következő, talán az utolsó, nagy roham. Nem volt esélyük visszaverni még egy átfogó támadást. Kang ugyan nem látott ki az erődből, de a lába alatt remegett a föld, ebből sejtette, hogy a goblinok súlyos ostromgépeket toltak előre. Elképzelte, amint hatalmas kődarabok csapódnak a szedett-vedett cölöpfalaknak, vagy ami még rosszabb, a törékeny Részeges Sárkánynak. Hamarosan fel kell engedniük, mielőtt még a kövek megkezdik halálos röptüket. Fülsértő kürtszó jelezte a következő goblintámadás közeledtét. A sárkányfattyak saját kürtszavukkal, üdvrivalgásukkal, és sértéseikkel válaszoltak, arra biztatták a goblinokat, induljanak neki, és mészároltassák le magukat. Kang elérte a saját körzetét. A nőstények köré gyűltek, és bizonytalan tekintettel néztek rá, azon tűnődtek, vajon mi történik odakint. Kang a füstbe meredt, és hamarosan megpillantotta az egyik tisztjét. Felordított, Gloth pedig fölkapta a fejét, feléjük fordult, majd futásnak eredt.

– Uram! Hála az Ürnőnek! Most már elereszthetjük a Sárkányt? – Kang már éppen válaszolni készült, mikor valami elsuhant a füle mellett, Thesik pedig felkiáltott, és megmarkolta a vállát. Egy nyílvessző állt ki a vállából, az ujjai közül, és vér csordult végig a karján. A nyílvessző a falon belülről érkezett, valahonnan a hátuk mögül. Kang megperdült, és két goblint látott kuporogni egy fészerromjai között, amint éppen felajzani készültek az íjaikat.

– Szakasz, roham! – kiáltotta Fonrar. A nőstények Riel vezetésével, dühös ordítással indultak meg a goblinok felé.

– Uram! – jajdult fel Gloth. – Biztos, hogy így kellene hadonászniuk a kardokkal, uram? A végén még megvágják magukat! – Látván, hogy több mint egy tucat felbőszült sárkányfattyú tart feléjük, a goblinok eldobták a nyilaikat, és futásnak eredtek, de rövid lábaikon nem jutottak messzire. Shanra egyetlen csapással levágta az egyikük fejét, Riel pedig tisztán felnyársalta a másikat. Kardjával elemelte a földtől, és egy szeméthalomra hajította a hullát.

– Szerintem nem fogják túlságosan összevagdosni magukat – jegyezte meg Kang. – Ne eresszétek még föl a sárkányt. Látnom kell, mi törtténik a falakon kívül. Várjátok meg a jelzésemet, mielőtt eloldjátok. Mikor azt látod, hogy Granak meglengeti az ezred lobogóját, akkor vágjátok el a kötelet.

– Igen, uram – felelte Gloth. Csodálkozó pillantást vetett a nőstények irányába, majd értetlenül csóválva a fejét, eliramodott. Kang megállított egy pár elhaladó sárkányfattyat, és már éppen arra utasította volna őket, hogy keressék meg, hol hatoltak be a goblinok az erődbe. Fonrar azonban megelőzte.

– Szakasz – szólt a nőstényekhez. – Meg kell találnunk, hol jöttek be a goblinok. Ti, bozakok és sivakok, készüljetek, velem jöttök! – A nőstények futásnak eredtek a fal felé. Kang következő dolga az volt, hogy gondoskodjon Thesikről, és biztonságba helyezze. Már fordult is, hogy kiadja a parancsot, mikor azt látta, hogy a kapakok felnyalábolták Thesiket, és Fonrar vezényletével elindultak vele a biztonságot jelentő szállásuk felé. Fonrar intett Kang felé.

– Rendbe fog jönni, uram. Ne aggódjon miattunk. Bánjon el a goblinokkal, uram. Sok szerencsét!

Bánjak el a goblinokkal, gondolta Kang. Ahogy a rémekkel, meg a medvékkel, a rémálmokkal, és a megfázásokkal. Hisznek bennem. Kérlek benneteket, eltávozott istenek, ne hagyjátok, hogy kudarcot valljak előttük. Granak felé fordult, aki, mint mindig, az oldalánál állt, szótlanul, megbízhatóan, parancsokra várva.

– Hozd a lobogót, és gyere utánam. A kapuhoz megyünk. – Granak magához vette a Hadmérnöki Ezred lobogóját, ami a Részeges Sárkányt rögzítő kötél mellett állt, a földbe döfve. Négy sárkányfattyú kapaszkodott a kötélbe, hogy a földön tartsa a repülni vágyó szerkezetet. – Már nem tart sokáig – ígérte Kang a sárkánynak.

Granak visszatért, Kang pedig megindult a főkapu felé, nyomában a zászlóval. Útjuk egy keskeny utca mellett vezetett, ami két ezred barakkja között húzódott. Odabenn egy teljes ezrednyi felvértezett sárkányfattyú várakozott. Azon tűnődött, mi az Abyssvt keresnek itt, mikor a falakon dúlt az ádáz küzdelem. Aztán eszébe jutott, hogy ez az a nehéz-gyalogság, akiket Maranta tábornok azért tartott vissza, hogy majdan kirontsanak a kapun át, a goblinok közé. A tábornok már nem adhatott nekik parancsot. Kang megkereste a tisztjüket, akiben Prokelt ismerte föl.

– Szükségem lesz magukra! – ordította Kang a sikolyok és fegyvercsörgés közepette. Néhol hatalmas robaj támadt, jelezve, hogy megindultak az ostromgépek. – Várjanak a parancsomra!

– Maranta tábornok… – kezdte Prokel.

– Halott! – fejezte be Kang. – Várjanak a parancsomra! – Mielőtt a döbbent Prokel vitatkozni kezdhetett volna, Kang és Granak továbbiramodott a kapu felé. A kapu bal oldalán a mellvédre vezető lépcső lángokban állt, amitől hatalmas volt a füst, és a hőség, miközben odafönn kétségbeesetten védekeztek a katonák. Senki sem tudott fölmenni, és lefelé is csak repülve vezetett út. A jobb oldalon, a lépcsőn kisebb tülekedés támadt, mivel egy csapat baaz megpróbált feljutni, egy másik csapat pedig lefelé igyekezett. Fönt egy ingerült baaz ordibált lefelé, egy másik baazhoz. Olykor egy-egy baaz holtteste zuhant kővé dermedve a földre… Kang azon tűnődött, ezek vajon veterán katonák, vagy Maranta tökfejei. Nem mintha számított volna. Erős vezető nélkül, a csata hevében elkerülhetetlenül felbomlik a fegyelem.

– Bízza csak rám, uram – mondta Granak, és belegázolt a tömegbe. – Mozdítsátok a valagotokat, ti bárgyú ökrök! – ordította, s mikor úgy tűnt, senki sem akarta, vagy tudta meghallani, kézzel-lábbal, könyökkel és ököllel tört utat a tömegben, Kang pedig szorosan a nyomában haladt. – Mozgás! Mozgás! – Baazok potyogtak jobbra-balra, és hamarosan helyreállt a rend. A fal tetejére érve Kang végre tisztán láthatta, mi történik odakint. Két goblin falanx a fal tövében gyülekezett és ostromlétrákat igyekeztek fölállítani. Két hobgoblin egység a kaput igyekezett betörni, az egyik faltörő kost tolt előre fémpajzsok fedezékében. A faltörő kos mögött egy újabb, pár száz hobgoblint számláló falanx a vezér zászlaja alatt közeledett. Kang megpillantotta az óriási hobgoblin vezért, amint tréfálkozva, hangosan röhögve beszélget a kíséretével, miközben a csatát figyelte. Sűrű nyílvesszőraj csapott le rájuk, egyikük Kang mellvértjének csapódott.

– Uram! – kiáltotta Granak riadtan.

– Nem sebesültem meg! – kiáltotta vissza Kang. Kihúzta a nyílvesszőt, és undorodva ledobta. Megragadott egy közeli sivakot, aki a goblinokkal dacolva kihajolt a mellvért mögül és éppen dobásra készült a gerelyével.

– Ki itt a parancsnok? – kérdezte Kang magához rántva a sivakot. A sivak riadtan nézett rá.

– Izé, nem tudom, uram. Nem maga? – Kang eleresztette a sivakot, aki a goblinok közé hajította a gerelyt. A következő pillanatban nyílvesszővel a fejében hanyatlott hátra, s miközben lezuhant a gyilokjáróról, fölvette goblin gyilkosa alakját. Kang körülnézett, de nem látott más tisztet a közelben. A hobgoblin vezérre nézett, majd föl, az égre. A sűrű füst ellenére lassan derengeni kezdett, hamarosan felbukkan majd a nap is. A füstös félhomályban a Részeges Sárkány talán majdnem igazinak néz ki. Ismét emlékeztette magát, hogy a goblinok rövidlátók voltak.

– Granak, most! – ordította Kang. Granak egy lépést hátrált, majd az erőd belseje felé fordult. A feje fölé emelte a lobogót, és meglengette egyszer, kétszer. Aztán a lobogó megremegett. Egy kisebb ballisztából kilőtt gerely találta el Granakot a háta közepén. Az ütés erejétől Granak lebucskázott a mellvértről, egyenesen egy szakasznyi baaz közé. A lobogó is utána hullott. Az idő mintha lelassult volna, ahogy Kang a mélybe hulló Granak után nézett. A hatalmas sivak olyan lassan zuhant alá, hogy Kangnak úgy tűnt, ha kinyúl, még elkaphatja, és visszaránthatja maga mellé, a gyilokjáróra, vissza az életbe. A csatazaj eltompult, Kang csak az ezred zászlajának lobogását hallotta, ahogy csattogva, pörögve esett a sivak teste mellé.

– Uram! – kiabálta és rázogatta valaki. – Uram! Mi a parancs? – Kang elfordította a fejét. Egy csapat baaz veterán várakozott mögötte, véres fegyverüket szorongatták véres kezükben, és reménykedve néztek rá. Mögöttük még több sárkányfattyat látott harcolni, meghalni. Visszanézett a földre, de a zűrzavarban nyomát vesztette a lobogónak és Granaknak. – Uram – ismételte a baaz elkeseredetten. – Mi a parancs?

El kell bánnom a goblinokkal. Istenek, bárhol vagytok is, ne hagyjatok cserben minket! A csatazaj hangos robajjal tért vissza a fülébe. Megragadta a legközelebbi baazt.

– Te! Mostantól te vagy a zászlóvivőm. Megértetted? Menj, és hozd föl ide azt a zászlót! Futás, a pokolba is, futás!

A baaz meglepetten pislogott. Nem erre számított, de hát parancsot kért, és parancsot is kapott. Sietett engedelmeskedni. A baazok nem Kang ezredéhez tartoztak, Kangnak fogalma sem volt, pontosan melyikhez, de most már ő parancsolt nekik. Elosztotta a többieket a fal mentén, hogy betömjék a réseket, és ismételten emlékeztette őket, hogy ha a szomszédjuk egy bozak, és éppen meghal, akkor dobják át a holttestét a falon, a goblinok közé, hogy a bekövetkező robbanástól inkább az ellenség sérüljön meg. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy nemsokára talán éppen az ő testét vetik alá, de végül elhessegette a gondolatot.

– Megvan, uram! – érkezett futva a baaz, a lobogóval a kezében. A zászlót vér borította, és már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Hadmérnöki Ezred lobogója, de Fulkth zászlót – bármilyen zászlót – fog keresni, és várja, hogy négyszer meglengessék.

– Emeld magasra – parancsolta Kang. – Jó magasra, amennyire csak bírod. Ez a Hadmérnöki Ezred lobogója, fiam. Azt akarjuk, hogy mindenki lássa.

– Igen, uram – mondta a baaz. Életét kockáztatva, kitűnő célpontot kínálva fölmászott egy magaslatra, és ott egyensúlyozva föltartotta a zászlót. Nyílvesszők suhogtak körülötte, de egyik sem találta el.

– Lengesd meg négyszer – mondta Kang. – Oda-vissza. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Remek! Most ugorj le onnét, és állj amoda. Ott várj, amíg nem szólok. – Kang feszülten várakozott. A füstbe meredt, megpróbálta kivenni a horizontot. A füstfelhők szétváltak, és megpillantotta a kék eget. Keleten felhőtlen volt az égbolt, verőfényes reggel ígérkezett. A napsugarak bíbor és vörös pászmákban bukkantak elő a hegyek mögül. Csodálatos napfelkelte volt, Kangot arra emlékeztette, hogy a világ, melyet talán már nemsokára örökre maga mögött hagy, nagyon kellemes hely volt. Lenézett, pislogott párat, megpróbált átlátni a füstön. A hobgoblinok a kaput ostromolták, a sárkányfattyak által rájuk zúdított nyílzápor hatástalanul pergett le a pajzsokról. A kapu megreszketett, de kitartott. Kang mérnökei megerősítették, de már nem tarthat ki sokáig. Visszanézett a válla fölött, és ekkor meglátta a Részeges Sárkányt a dicső ég felé emelkedni. Kang elfojtotta magában a késztetést, hogy hisztérikusan fölnevessen, máskülönben a nevetés hamar zokogásba fúlhatott volna. A sárkány egyetlen más sárkányhoz sem hasonlított, akit Kang valaha is látott.

A sárkány egyetlen valaha élt sárkányhoz sem hasonlított. A színe olyan volt, mint a barna sárba kevert vörös agyagnak. Szárnyai nyikorogtak mozgás közben, farka töröttnek tűnt, mert furcsa szögben lógott. A lángok fénye visszaverődött kardpenge-fogsoráról, a füst pedig nemcsak a szájából tört elő, hanem mindenhonnan, ahol a massza nem tapadt rendesen a fáhOz. A Részeges Sárkány valószínűleg nem téveszti meg a goblinokat, valószínűleg inkább a nevetés dönti majd le őket a lábukról. Kang mégis büszke volt, miközben ügyelte, ahogy nyikorogva-recsegve elemelkedik a talajtól. A katonái jó munkát végeztek, a lehetetlen körülmények ellenére is.

– Nézz csak oda – vigyorgott az egyik veterán sárkányfattyú, de tárasa túlságosan elfoglalt volt, az életéért küzdött éppen. Akiknek sikerült egy pillantást vetniük a Részeges Sárkány nehézkes emelkedésére, megcsóválták a fejüket, a szemüket forgatták, aztán visszatértek a csatához.

– Jól van, nevessetek csak – dünnyögte Kang. – Lehet, hogy nem tévveszti meg a goblinokat, de nem is kell. Csak rájuk kell zuhan… – felcsuklott, elakadt a szava. A rozoga Részeges Sárkány eltűnt, helyette egy hatalmas, fenséges és gyönyörű aranysárkány úszott a levegőben. Aranyszín pikkelyei megcsillantak a rőt-bíbor napfényben, szárnyaival kecsesen hajtotta magát egyre följebb. Kitárta félelmetes állkapcsát, hogy vicsorogva megvillantsa éles, csillogó fogait… Kang hátratántorodott, csaknem átbukott a mellvéden. Először azt gondolta, hogy megháborodott, biztosan hallucinál. Vad gondolatok kergették egymást a fejében. A Solamniai Lovagok egy aranysárkányt küldtek, hogy ölje meg mindannyiukat… vagy… Sárkányiszony, gondolta. Magam alá kellene csinálnom a félelemtől. Mindannyiunknak.

Mégsem érzem, vagyis a sárkány nem lehet valóságos. A józan eszmefuttatás végül győzedelmeskedett, és meghallotta a nyikorgó, recsegő, fújtató műsárkány hangjait. Látta a pányvaköteleket a földre hullani, és a kanócnak kinevezett kötélen lassan fölfelé kúszó lángot. A Részeges Sárkány még mindig ott volt. A Részeges Sárkány volt az aranysárkány. Illúzió volt, gondolta Kang. Valaki erős illúzióvarázst mondott a Sárkányra, amitől a barna sár tapasztotta, sárkányforma hőlégballon gyönyörű, félelmetes aranyszörnyeteggé vált. Egyre több helyről harsant föl csodálkozó, meglepett, riadt kiáltás, mind a goblinok, mind a sárkányfattyak részéről. Barát és ellenség egyaránt megtorpant, hogy a Sárkányra bámuljon.

– Illúzió! – kiáltotta Kang a sárkányfattyak nyelvén. – Csak mágia… eh, mindegy! – Bízott benne, hogy első meglepetésük után a sárkányfattyaknak lesz annyi eszük, hogy maguktól is rájöjjenek, mi történik. Ha pedig nem, akkor az ő félelmük is hitelesebbé teszi a látványt. A sárkány lassan átlebegett a kapu fölött, szárnyainak csapkodása szétoszlatta a füstöt, így most már tisztán látszott. Egy csapat goblinnak végre sikerült kitámasztani egy ostromlétrát, és elkezdtek fölmászni rajta, mikor az elöl haladó goblin megpillantotta a fölötte elúszó sárkányt. Felsikoltott, hátrazuhant, magával sodorta a társait, eldöntötte a létrát is. A falak mentén mindenütt rémült sikolyokká váltak a goblin csatakiáltások. Az aranysárkány láttán a goblinok, akik feljutottak az erőd falának tetejére, azonnal fejest ugrottak a mélybe. Mások leugráltak a létráról, vagy megpróbáltak lemászni, elsodorva az alattuk érkezőket. A földön várakozó goblinok eldobták a fegyvereiket, és sarkon perdültek, hogy elmeneküljenek. Pánikszerű menekülési kísérletükkel teljesen megzavarták a mögöttük nyüzsgő ezreket, akik még nem tudták, mitől kellene félni.

Saját biztonságával mit sem törődve Kang kihajolt a mellvérten, és tekintetével a hobgoblin hadvezért kereste. A hatalmas hob már nem tréfálkozott és nevetett, hanem tátott szájjal bámult a Sárkányra. Kísérete rémült kiáltozással mutogatott a sárkány felé, néhányan már el is dobták a fegyvereiket, és futásnak eredtek. A hobgoblin vezér határozott mozdulattal csattantotta össze állkapcsát, majd parancsokat kezdett ordítani. Először őt is megtévesztette az illúzió, de akárcsak Kang, ő is ugyanarra a következtetésre jutott. Tudta, hogy a sárkány nem volt igazi, s most az volt a legfontosabb dolga, hogy elcsitítsa a kitört pánikot. Tisztjei máris nekiindultak, hogy ostorral a kézben verjenek némi józanságot a megzavarodott hordába. A félelemtől szinte őrült goblinok sorai közt csak még több zűrzavart keltett a sok ordítozás és ostorcsapás. Kang már éppen örömtáncot járt volna, mikor észrevette, hogy a faltörő kos dörejei továbbra sem szűntek meg. Szitkozódva nézett le a hobgoblinokra. Azok vagy hallották a vezéreik parancsait, vagy nem féltek egy aranysárkánytól, vagy átlátták az illúzión. Bármi volt is az oka, nem hagyták abba a kapu döngetését, mögöttük pedig a hobgoblin katonák, tartották az állásaikat. Kang nem szívesen bár, de beismerte, csodálja bátorságukat, még tisztelgett is a parancsnokuknak. Nemsokára mind halottak lesznek, ennyi nagyvonalúságot igazán megengedhetett feléjük. Fölnézett. Számára már megszűnt az illúzió, tisztán látta a lomha szárnycsapásokkal, nehézkes nyikorgással kisodródó sárkányt. Egyenesen a hobgoblin katonák, s azokon túl a tábornok felé tartott. A kanóc…

A kanóc kialudt. Kang elborzadva meredt a haszontalan, lobogó kötéldarab után. Nem lett volna szabad kialudnia. Slith biztosította róla, hogy sosem alszik ki, nem fújja el a szél, nem áztatja el az eső. Mégis elaludt. Kang addig meredt rá, még sajogtak a szemei, egy kis zsarátnokot, parázs izzását kereste; megpróbálta meggyőzni magát, hogy még ég, még lángra kaphat, de hamar belátta, hogy Slith hibázott. A Részeges Sárkány békésen elvitorlázik a goblinok fölött és továbbrepül, míg dicstelenül, és meglehetősen ártalmatlanul lepottyan húsz, talán harminc mérfölddel távolabb. Egy lángoló nyílvessző talán beválna. Vad tekintettel keresni kezdett egy még lángoló nyílvesszőt, ami nem aludt ki. Persze most, hogy szüksége lett volna rá, a goblinok abbahagyták a nyilazást. Jelezne a katonáinak is, hátha sikerül megértetnie velük, mi a gond. Onnét azonban nem láthatták, hogy nem ég a kanóc.

Kang az új zászlóvivője felé fordult, de csak egy kupac por maradt a helyén, a lobogó pedig eltűnt. Fogalma sem volt, hova lehetett, valószínűleg lezuhant, talán éppen kifelé, a goblinok közé. A Részeges Sárkány harminc méterrel a kapu fölött haladt át. Mágia, gondolta Kang kétségbeesetten. Ha lenne mágiám, varázsolhatnék valamit, amitől felrobbanna a sárkány. Más sárkányfattyak tudtak varázsolni, maga is látta. A mágia nem szállt el belőlük az Sötétség Úrnőjének távozásakor. Kang még mindig tisztán emlékezett rá, hogyan térdelt az oltár előtt, imát suttogva az istennőhöz. Emlékezett rá, milyen érzés volt, mikor megszállta az úrnő áldása, és milyen mámorító érzés volt, mikor a mágia átjárta a testét. Lehunyta a szemét és magába mélyedt, de hiába. Másoknak talán volt mágiájuk, de ő elveszítette, ahogy elveszítette az Úrnőt, és a hitét. Bár több mint egy éve már, hogy Takhisis elhagyta, úgy érezte, megint megtörtént. Harag lángolt a mágia helyén. Takhisis megint cserbenhagyja a népét. Vagy talán mégsem. Kang a vértjéhez kapott, és vadul keresgélni kezdett a hevederek és szíjak között. Ujjai rátaláltak a mágikus gömbre, Dracart szívére. Úgyis el akarta pusztítani.

– Mégiscsak betöltöd a szerepedet – mondta Kang a gömbnek. – Ha ez sikerül, megmented a sárkányfattyakat.

A Részeges Sárkány a hobgoblin vezér feje fölött járt. A hob a szerkezetre mutogatott és hangosan nevetve gúnyolta. Kang fogcsikorgatva, minden erejét összeszedve, szorosra zárta ujjait a kristályon, és széttörte. Dracart szíve széthasadt, szilánkjai felsértették Kang tenyerét. Vér patakzott a kezéből, fájdalom, s vele együtt mágia árasztotta el a testét. Meglepte az ereje, olyan fényes, és izzó volt, hogy elűzte a fájdalmát, szíve vadul vert, vére szinte forrt. Attól félt, végzetes hibát követett el, és a mágia elnyeli, fölemészti őt. Mélyről jövő kiáltással a Sárkányra összpontosított, és arra, minek kellett volna történnie. Kántálni kezdte az ismerős, szeretett szavakat, az imát, amivel megidézhette a mágiát. A varázslat tűzgömbbé összpontosult a tudatában, majd kiröppent véres ujjaiból.

Mintha lángoló üstökös hasította volna át az eget, amely olyan forró szikrákat hullatott, hogy átégették a faltörő kos fémpajzsait is. A tűzgolyó belecsapódott a Részeges Sárkány farkába, és lángra lobbantotta. A mágikus tűz végigszaladt a fenyőfa vázon, mohón nyaldosta a barna masszát. Lyukak támadtak a szárnyon, s a szerkezet gyorsan süllyedni kezdett. Most már az alatta álló hobgoblinok is félni kezdtek. A lángok elérték a hordókat, s egy kékesfehér, vakító fénygömb támadt a Részeges Sárkány helyén. Kang, aki egyenesen belebámult, egy pillanatra megvakult, majd a fülsiketítő robbanástól, mely megremegtette a földet és a falakat is, térdre rogyott. Hőhullám söpört végig rajta. Sikolyokat hallott, haldokló, lángra kapott hobgoblinok ordítását. Talpra kászálódott, és szemét dörzsölgetve próbálta kivenni, mi történt.

Lenyűgöző látvány tárult elé. A sárkány alig három méterrel a hobgoblin falanx fölött robbant fel, a hordók tartalma lángolva spriccelt szét, akár egy tűzpermet, és halálos esőként zuhogott a hobgoblinokra. A hobgoblin vezérnek és kíséretének jutott a robbanás nagyja. Megtalálta a hobgoblin vezért is, aki artikulátlanul sikoltozva, lángoló testtel és karokkal hadonászott, szitkokat szórt az égnek. Kang akkor veszítette szem elől, mikor a sárkány lángoló váza rájuk zuhant. Kang remélte, hogy ezzel a kapu előtt várakozó hobgoblinokat is elintézte. Átkozódni kezdett. A goblinok továbbra is menekültek, de a hobgoblin falanx – bár jelentősen megcsappant a létszámuk – még mindig tartotta magát, és a kaput ostromolták. Vezérük halála mintha csak tovább fokozta volna elszántságukat. Szeretnék találkozni azzal, aki kiképezte ezt a bandát, gondolta Kang. Megráznám a kezét, mielőtt levágom a fejét.

A falakon üdvrivalgásba kezdtek a sárkányfattyak. Kang rájuk förmedt, hogy fogják be a szájukat, és megparancsolta az íjászoknak, hogy tüzeljenek, szórják meg a hobokat mindennel, ami csak a kezük ügyébe akadt, hogy lelassítsák a támadásukat. Lesietett a lépcsőn, és a Kilencedik Gyalogsághoz rohant. Remélte, ők is ugyanolyan fegyelmezettek, mint a hobgoblinok. Bevetésre készen várakoztak, ahol hagyta őket.

– Prokel! – kiáltotta Kang. – Utánam! – Prokel bizonytalanul topogott.

– Azt mondta, Maranta tábornok meghalt. Hogyan…

Kang megrázta a fejét. Nem volt idő megmagyarázni. A katonák vagy követik őt, vagy nem. A főkapura mutatott.

– Katonák, a hobgoblinok megpróbálják betörni a kaput! Nem járhatnak sikerrel! Nekik rontunk! Ki tart velem?

Sarkon perdült, és máris futásnak eredt. Ha senki sem követi, egyedül fog harcolni. Aztán Prokel hangját hallotta a háta mögül.

– Kilencedik Gyalogság! Támadás! – A nehéz-gyalogság félelmetes robajjal indult meg Kang után, és minden torokból csatakiáltás harsant.

– Kaput nyiss! Kaput nyiss! – ordította Kang a kapu védőinek. A sárkányfattyak a hang irányába fordultak, és látták, hogy a Kilencedik Gyalogság futva közeledik. Azonnal megértették, és mire a gyalogság odaért, elhúzták a reteszeket. A kapu kitárult, a meglepett hobgoblinok egyensúlyukat vesztve betántorodtak az erőd területére. A Kilencedik Gyalogság úgy csapott le rájuk, akár egy pöröly egy jégtömbre. A hobgoblin alakzat megtört, elejtették a faltörő kost, néhányan máris menekülőre fogták. A többiek látták, hogy nincs menekvés. Kardot rántottak, és felkészültek a halálra. Kang a roham előtt haladt, lendülete átsodorta a hobgoblinok között, ki az erőd elé, ahol azt látta, hogy a goblinsereg fejvesztve menekül. Nem volt ellenfél, akivel megküzdhetett volna, így megállt, és körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. A szeme sarkából színes foltot pillantott meg. A Hadmérnöki Ezred lobogója ott hevert, a fal tövében.

Futva megindult felé, menet közben két goblinfejet is széthasított, majd felkapta a zászlót. Visszatért a kapuhoz, és látta, hogy a Kilencedik Gyalogság kiözönlik a csatatérre. Most már a hobgoblinok is menekültek. A kilencedik üldözőbe vette a hátramaradottakat. Kang a nyitott kapu közepén állt, és teljes tüdőből felordított, hogy mindenki hallja.

– Támadás! Az ellenség menekül! – Meglengette a zászlót. – Támadás! – Újabb üdvrivalgás harsant a mellvédeken. Sokan olyan lelkesek voltak, hogy leugrottak a fal tetejéről, és kiterjesztett szárnyakkal vitorláztak le a csatatérre. Kang köré gyűltek, és hamarosan már több, mint száz sárkányfattyú élén állt. – Roham! – ordította, és futásnak eredt.

A goblinok és hobgoblinok a szélrózsa minden irányába futottak. A Részeges Sárkány égő roncsa sűrű, fekete füstöt okádott az égre. A kilencesek jobbra aprították az ellenséget, Kang pedig az úttól balra vezette csapatát, és a menekülő goblinok sorai közé rontott. Már harmincméternyire jártak a goblinok csapatában, mikor Kang megtorpant, mert rájött, hogy nincs ereje továbbmenni. Keze lüktetett a fájdalomtól, ami átjárta mindkét karját, és a gyomrába markolt. Meglepve látta, hogy két ujját csaknem levágták a szilánkok, csak az inak tartották a helyükön. A lobogót tartó farúd saját vérétől volt sikamlós, már alig bírta megtartani.

– Majd én megfogom, uram! – mondta egy ismerős hang, és egy kéz ragadta meg a lobogót, majd határozott mozdulattal a földbe döfte. A hang ismerős volt, de egy hobgoblin szájából hallatszott. Aztán a hobgoblin vonásai szétolvadtak, és Slith állt előtte, teli szájjal vigyorogva. – Átkozottul jó volt, igaz, uram? – kiáltotta Slith.

– Átkozottul jó – visszhangozta Kang. Szédelgett a vérveszteségtől, de elhatározta, hogy nem ájul el, ebből nem akart kimaradni.

– Mi az Abyss-t művelt magával, uram? – kérdezte Slith látván Kang szinte felismerhetetlen kézfejét. – Be kell kötöznünk, uram, hogy megállítsuk a vérzést. – Slith kötszert keresett, de semmi alkalmas anyagot nem talált. Pillantása a lobogóra esett. Kang döbbent tiltakozásával mit sem törődve Slith letépte a rúdról, és elkezdte bekötözni Kang véres kezét. – Granak vére tapad a zászlóhoz – mondta Kang. Slith megtorpant, és riadtan nézett a parancsnokára.

– Meghalt… – Kang bólintott, és nagyot sóhajtott.

– Egy gerely találta el. – Slith lehajtotta a fejét, és folytatta a kötözést.

– Nyavalyás gobbók – dünnyögte. – Granak jó katona volt.

– Igen – mondta Kang. Ezek a szavak többet értek minden sírfeliratnál. – Igen, az volt. Huzzud is meghalt.

– Igen, uram. Megtaláltuk a testét a Bástya bejáratánál. Őrséget állíttattam mellé. Gondoltam, hogy ön is ezt akarná.

– Valószínűleg ő volt az egyetlen ember, aki sárkányfattyúért áldozta föl az életét – mondta Kang. Nem, gondolta Kang, ez nem igaz. Huzzud a becsületért adta az életét, a Látomásért, amit egy istennő adott neki, és a hitért, amit a Látomás adott neki. Ez Huzzud sírfelirata.

– Készen van, uram – mondta Slith összecsomózva a kötés végeit. Egy kis kapak-köpet, és olyan lesz, mint új korában. – Kang halványan elmosolyodott. Slith tovább beszélt, valami olyamiről, hogy hogyan törték át magukat a Bástya kijáratáig. Akkor értek a kapuhoz, mikor a sárkány felrobbant. Mikor meghallotta, hogy Kang támadást vezényel, Slith megpróbálta elérni, de a Kilencedik Gyalogság útban volt. – Amint a kilencesek megtisztították az utat, kijöttünk mi is, és észrevettük magát, a lobogóval. Utol akartuk érni, uram, de túl gyors volt. Ott vannak, uram, nézze – tette hozzá Slith büszkén. A Hadmérnöki Ezred csatakiáltásukat hallatva rohant el mellettük, a goblinok után. Kevés ellenállásba ütköztek, és nem ejtettek foglyokat. Győztünk, gondolta Kang kábán. Mi győztünk.

– Slith – mondta nemsokára, mikor már elég ereje volt megszólalni. – Maradt még hordóbombád?

– Miért, uram? – nézett körül Slith aggódva. – Szükségünk volna rá?

– Nekem igen – mondta Kang. Slith elkapta Kang mosolyát, és megértette.

– Igen, megmentettem egyet, uram. Meg még néhány korsót is hozzá. – Megfordultak, és lassan elindultak vissza, az erőd felé. Kang nem fogadta el Slith segítségét. Úgy lüktetett a keze, hogy össze kellett szorítania az állkapcsát, nehogy felnyögjön. A vérveszteségtől könnyűnek érezte magát, de nem hagyja, hogy még egyszer hordágyon cipeljék. Elhaladtak a sárkány megfeketedett roncsai mellett. Kang biccentett felé, és tisztelgett. A romok még mindig füstöt eregettek. Az erődben is számos helyen égett a tűz, az egész tábor szörnyű állapotban volt. Most, hogy kívülről látta, Kang csodálta, hogy idáig kitartott. A fal egyes darabjai teljesen megsemmisültek. Besétált a kapun, és több helyütt porkupacokat látott – halott baaazokat, vagy savtócsákat – halott kapakokat. Néhány halott sivak gyilkosa alakját viselte, mások visszaváltoztak eredeti alakjukba. A sárkányfattyak győztek, de nagy árat fizettek érte. A győzelem okozta diadalittas érzés gyorsan halványulni kezdett, lehajtotta a fejét, lassította lépteit. Rosszul érezte magát, émelygett. Már szólt volna Slithnek, hogy hozzon hordágyat, mikor felharsant az éljenzés, és a csörömpölés, fegyverek ütemes dobolása a pajzsokon. Kang riadtan nézett föl. Sárkányfattyak sorakoztak a gyilokjárón, mások a megroggyant kapu körül ácsorogtak. Mind teljes szívből éljenezték.

– Mi az? – nézett körül Kang. – Mi ez az egész?

– Magának szól, uram – mosolygott Slith.

– Nekem? – kérdezte Kang meghökkenten. – Nem… – Mikor meglátták, a sárkányfattyak még hangosabb éljenzésbe fogtak, a közeli hegyek visszhangozták a hangjukat. Semmi kétség, minden szempár felé fordult, a pajzsaikon doboltak, a lándzsások a földön verték a ritmust. A katonák szétváltak előtte, és folyosót alkottak neki a kapun át, az erődbe…

– Rajta, uram – intett Slith, és lemaradt. – Gratulálok, uram. Megérdemelte. – Kang megilletődötten torpant meg.

– Nem csak nekem – mondta. – Mindannyian… – nem tudta befejezni, elcsuklott a hangja. – Találd meg Granakot – suttogta rekedten. – És gondoskodj Huzzudról.

– Igenis, uram – felelte Slith. Kang kihúzta magát, fölemelte a fejét, nagy levegőt vett, és megindult éljenző népe sorfala előtt.