Hatodik fejezet

Vertax és Yakanoh ahhoz az épülethez vezették Kangot, melyet már idefelé jövet is megpillantott a dombtetőről. Az erőd kellős közepén állt, szabályos négyzet alapja volt, hat méter magasba nyúlt. Durva megmunkálású fagerendákból és a szikla borította kanyonból ideszállított kövekből építették, sárral tapasztották össze az egészet, amit kőkeményre szárított a nyári nap. Csak keskeny lőrések törték meg ablakok gyanánt, de ezekből is kevés volt. A kétszárnyas ajtót tölgyből ácsolták, masszív darab volt, körbe vasalással. Kangot lenyűgözte a látvány. Meglehet, hogy az erőd többi része összeomlik – biztosan össze fog omlani –, de ez az épület állva marad. Talán még azt is túlélné, ha egy újabb lángoló hegy hullana rá az égből.

– Mi ez a hely? – kérdezte Kang csodálkozva.

– „A Bástya” – mondta Vertax büszkén. – Maranta tábornok szállása. – Az ajtók zárva voltak. Két sivak őrizte, ötfejű sárkány emblémájával díszített palástban. Kangnak leesett az álla, és meglepetten fordult Vertax felé.

– Az Úrnő Gárdája? – kérdezte halkan. Vertax bólintott. – Azt hittem, Neraka pusztulásakor ők is ottvesztek! – suttogta Kang az őrök felé pislantva. A sivakok mozdulatlanul álltak, még a szárnyuk, a farkuk se rezzent. – Ha már itt tartunk – tette hozzá Kang –, azt hittem, Maranta tábornok is odaveszett Nerakánál.

– Sosem beszél a meneküléséről – mondta Vertax bizalmasan. – Azt javaslom, maga se kérdezze. Jobban szeret a sikereiről beszélni, mint a kudarcaitól.

– Nem hibáztatom – mondta Kang. – Egy kastélyt kellett aládúcolnunk, amit a fekete köpenyes mágusok repülő erődnek akartak használni… ha ez nincsen, mi is éppen Nerakában lettünk volna, mikor elpusztul. Képzelje el! Az első néhány várat, amit a mágusok a levegőbe akartak emelni, egyszerűen csak kiszakították a földből, nem is törődve az épület stabilitásával. Teljesen meglepte őket, mikor kidőltek a közfalak és néhány helyen beomlott a mennyezet. Varázslók! – csóválta meg a fejét Kang. – Neraka pusztulásáért legalább nem hibáztathatják a tábornokot – tette hozzá.

– Igaz – mondta Vertax némi iróniával a hangjában. – Igazabb, mint hinné – pillantott Kangra a szeme sarkából.

Kang azonnal megértette, bár korábban még sosem gondolkodott rajta. Marantát Ariakas nagyúr seregében tették tábornokká, de ez üres rang volt csupán. Sárkányfattyúként Maranta tábornok nem adhatott parancsot embereknek, még a legutolsó rongyos tartalékos sereg bolhás közlegényének sem. Nem kapott igazi sereget sem, nem irányíthatott katonákat, csak kirakták a dobogóra, hogy a többi sárkányfattyú elégedett legyen, hogy azt higgyék, egy közülük való katonából magas rangú tisztté lett. Valójában Maranta értelmetlen feladatokat kapott csupán, stratégiákat kellett megterveznie, amiket aztán sosem használtak föl, vagy a hadifelszerelés elosztásáról kellett gondoskodnia, melyeket egy alacsonyabb rangú ember tiszt már korábban elvégzett. Mivel az aurakok erős mágikus képességekkel rendelkeztek, Marantát talán még arra is figyelmeztették, hogy ne használjon varázslatokat.

Maranta pedig meghajolt a „felsőbb akaratnak” és az egész háború alatt megtartotta a rangját. Úgy tűnt, Maranta tábornok mégsem volt az az alázatos, szolgalelkű sárkányfattyú, aminek mutatta magát. Túlélte Neraka pusztulását, míg parancsnoka, a büszke és kevély Ariakas Hadúr odaveszett. Kang hirtelen büszke lett a vén ravasz aurakra, aki elég okos volt hozzá, hogy meglássa a katasztrófát, és saját tervet kovácsoljon, mellyel nemcsak magát, de több száz hűséges katonáját is megmentette. Mit meg nem adna érte, ha megtudhatná, mi történt Nerakában, de sejtette, hogy sosem fogják elmondani. Vannak olyan háborús történetek, melyeket a veterán katonák mélyen elzárnak magukban, és sosem osztják meg senkivel.

A három tiszt elindult a sivakok felé. Kang sejtette, hogy a katonák fegyelmezettek, de a légkör oldottabb, közvetlenebb, lévén, hogy ezek a sárkányfattyak már több mint harminc éve élnek együtt. Éppen ezért jócskán meglepte, mikor látta, hogy Vertax és Yakanoh is megadja a teljes nevét és rangját, valamint a napi jelszót. Még jobban meglepte, mikor a sivak őrök gyanakodva végigmérték őket. Az Úrnő Gárdistája végül elégedetten biccentett.

– Beléphetnek. A tábornok várja önöket. – Fagyos tekintettel mérv te végig Kangot. – Ő a mérnöki ezred parancsnoka?

– Kang parancsnok, Első Sárkányhadtest, Hadmérnöki Ezred mondta Kang és tisztelgett.

A sivak tetőtől talpig végigmérte újból, majd mintha a belsejében kutakodott volna átható tekintetével. Kang még rövid solamniai fogsága idején sem tapasztalt ilyen fokú bizalmatlanságot és vizsgálódást. Kezdett egy kicsit dühös lenni… az ég szerelmére, hiszen ugyanahhoz a fajhoz tartoztak… mikor az őr végre bólintott.

– Beléphet, Kang parancsnok, de megkérem, hogy csatolja le a fegyverét – nyújtotta ki kezét a sivak.

– Micsoda? – kérdezte Kang, aki már kis híján felrobbant a dühtől. Vertax keze nehezedett a karjára.

– Mind letesszük, Kang – mondta halkan. – A tábornok szokása, még Nerakából hozta magával.

Eszébe jutott, mit hallott Neraka pusztulásáról – sárkányfattyú fordult sárkányfattyú ellen –, és lecsatolta csatabárdját. Olyan régóta viselte már a hátára szíjazva, két szárnya között a fegyvert, hogy szinte a részévé vált. Mintha elveszített volna egy végtagot, mikor átadta az őrnek a bárdot. Az őr valamilyen ritmus szerint kopogtatott az ajtón. Odaát mintha egy nehéz reteszt húztak volna odébb. A kétszárnyas ajtó jól olajozott zsanérokon fordult el, s a három sárkányfattyú belépett. Fölnézve Kang meghökkenten vett észre egy kezdetlegesen összetákolt, rozsdás kapurácsot, ami az ajtó fölött lógott a mennyezetről és összerezzent. Ha olyan rosszul építették meg, mint az erőd többi részét, akkor nem szeretett volna annak a sivaknak a helyében lenni, akinek a rács alatt kell őrségben állnia.

Az ajtó döndülve csukódott be mögöttük. Odabent az őrök egy vastag tölgyfa keresztgerendát csúsztattak a helyére. Senki és semmi nem tudott átjutni ezen a kapun, ha az őrség nem akarta, vagy legalábbis alaposan meg kell küzdenie érte. Az épület belül hűvös és sötét volt, Kangnak beletellett egy kis időbe, mire a szeme hozzászokott a sötéthez. Csodálkozva nézett körül.

– Esküszöm, Slith – mesélte később helyettesének –, egy rakásra hordtak egy dombnyi sziklát, összetapasztották sárral, aztán kiásták a belsejét, mint valami barlangot.

– Uram – jegyezte meg Slith rosszallóan –, már megint belekóstolt a pálinkába?

– Még ha így is volna, ilyesmit akkor sem tudnék kitalálni – vágott vissza Kang. – Egy labirintus a belseje, olyan, mint egy átkozott méhkaptár! Minden irányba boltíves alagutak futnak, kivéve arra, amerre látszólag menned kellene. Sosem találtam volna meg magamtól a befelé vezető utat, ha nem lett volna velem Vertax és Yakanoh. Hatalmas az a hely! Nem tudom, hány szoba lehet benne. Senki sem tudja, még Vertax sem. Állítólag folyamatosan változik. Egyes alagutakat elzárnak, másokat megnyitnak, látszólag céltalanul. És tudod, ki lakik a közepén, Slith? Csak Maranta tábornok!

– Csak ő? – csodálkozott Slith.

– Csak – bólogatott Kang. – Az Úmő Gárdájának saját barakkja van, nem messze a főhadiszállástól, de nem odabent.

– Tehát Maranta tábornok egy erődben lakik egy erőd közepén – mondta Slith.

Erőd az erődben. Kang is éppen ezt gondolta, miközben egyre mélyebbre jutottak a különös épület alagútjaiban. Kang sosem lépett be egy épületbe anélkül, hogy tudná, hol a bejárat és hol a kijárat. Sosem ment be olyan helyre, ahonnét nem tudta a leggyorsabb kiutat, ha esetleg szükség volna rá. Ösztönösen is elkezdte számolni a kanyarokat: egy jobb, egy bal, két bal és így tovább. A huszonnyolcadik jobb és a harminchetedik bal után, nem is beszélve a furcsa, dugóhúzószerű folyosóról, meg a másikról, ami önmagába tért vissza, végül be kellett ismernie, hogy teljesen eltévedt. Egyetlen módon juthatott volna ki magától az épületből – ha fölrepül a mennyezetig, és ott kiássa magát. Mivel a mennyezet három méterrel a feje fölött volt, és Vertax szerint egy sor gerenda, afölött pedig újabb réteg szikla sorakozott, Kang jobbnak látta, ha nem téveszti szem elől kísérőit. Vertax még mindig suttogva felvilágosította Kangot, hogy Maranta tábornok egyedül élt és dolgozott ebben az épületben.

– Nem remete, vagy ilyesmi – sietett hozzátenni Yakanoh. – Rendszeresen szemlét tart a katonák fölött, a tisztek is naponta jelentenek neki. Ez magára is vonatkozik majd, Kang.

– Idebenn? – kérdezte Kang. El sem tudta képzelni, hogy minden nap meg kellene tennie ezt az utat. Nem tetszett a gondolat; úgy érezte, mintha a falak ráborulnának és megpróbálnák összenyomni. A folyosó olyan keskeny volt, hogy csak egymás mögött fértek el, a szárnyai is szinte súrolták a falakat. Megvakarta a hátát. Hiányzott a bárdja.

– Nem, nem itt. Ritka megtiszteltetés, hogy idebent fogad valakit – válaszolt Vertax. – Odakint van egy parancsnoki sátor, ott szoktunk összegyűlni. Naprakészen tudja, kivel mi történik az erődben.

Yakanoh jelentőségteljesen köhintett párat, és Vertaxra nézett. Az zavartan témát váltott, és ecsetelni kezdte, mennyi időbe tellett felépíteni ezt a helyet, milyen szerszámokat használtak és hogyan tervezte meg ezt az épületet maga a tábornok. Szóval a tábornoknak kémei vannak a saját katonái között, jegyezte meg magában Kang. Nem meglepő, tette hozzá szomorúan. Az aurak éppen elég álnokságot tapasztalt már Nerakában. Kang kezdett azon tűnődni, vajon mennyi ideig kóborolnak még az épületben. Üres gyomra figyelmeztetően megkordult, ennivalót követelt. Megkerültek egy sarkot, fölmentek néhány lépcsőn, melynek a tetején újabb vasalt ajtó és két sivak őr fogadta őket. Ezúttal a Gárdisták nem kérdeztek semmit. Rövid ellenőrzés során meggyőződtek róla, hogy nincs náluk fegyver, aztán kopogtattak az ajtón.

– Yakanoh és Vertax parancsnok, valamint Kang parancsnok, az Első Sárkányhadtest Hadmérnöki Ezredének parancsnoka szeretné látni a tábornokot – mondta a gárdista az ajtó túloldalán álló társának.

Kis idő elteltével, miután az üzenet eljutott rendeltetési helyére és megkapták az engedélyt, az ajtó kinyílt. Kang és kísérői beléptek. Vakító, szembántó világosság fogadta odabenn, mely szinte fizikai fájdalmat okozott Kangnak. A világosság akár egyenesen a naptól is származhatott volna, ha fénye utat talált volna a Bástya mélyére. Félig vakon álldogált, amíg a szeme hozzászokott az új fényviszonyokhoz. Sebezhetőnek érezte magát, amitől ideges lett. Tudata egy hátsó zugában arra gondolt, milyen nehéz, ha nem lehetetlen feladat volna egy ellenséges csapatnak bevennie a Bástyát. A keskeny folyosók miatt csak libasorban haladhattak, a kanyargó folyosók közt könnyen eltévednének. Talán lőrések is akadtak útközben, amiket nem vett észre. Az egyik pillanatban sötét folyosó, a következőben világos terem vakította el a belépőt, mialatt értékes másodperceket veszíthet a védőkkel szemben. A tábornokot nemcsak az Úrnő Gárdája, de a maga által tervezett épület is remekül megvédte.

– Ez a fogadóterem – mondta Vertax. Maranta tábornok akár Kang minden katonáját vendégül láthatta volna a teremben, és még bőven maradt volna szabad hely. A terem teljesen kerek, tágas csarnok volt, csupán egyetlen bútordarab – emelvényen egy szék – állt a másik végében. Az őrök az ajtó mellett maradtak. Rajtuk kívül nem láttak mást. A falak simák voltak, sehol egy ablak, s csupán egy ajtó vezetett a terembe, melyen át Kang és a parancsnokok beléptek. A ragyogó fényesség egy hatalmas, díszesen megmunkált fémserpenyőből áradt, melyben füstölő égett. A serpenyő öt méter magasan lógott a mennyezetről. Kang magáról megfeledkezve bámulta a látványt. A serpenyő nemcsak nagy volt, de bizonyára nehéz is, mert ökölnyi vastagságú lánc tartotta az öntöttvas tálat, ami körül aranyglória gyanánt ragyogott az illatos füstölő fénye. A serpenyő felszínén körbe szépen megmunkált sárkányok díszelegtek, szárnyaik összeértek, farkuk mind középre mutatott.

– Látom, a csilláromban gyönyörködik, parancsnok – mondta egy hang, ami visszhangot vert az üres teremben.

Kang összerezzent és az emelvény felé nézett, ami pár pillanattal korábban mintha még üres lett volna. Mikor a székre emelte a tekintetét, már egy aurak ült benne olyan kényelmesen, mintha már órák óta ott üldögélt volna. Az Úrnő Gárdistája lándzsájával koppantott a padlón és vigyázzba vágták magukat. A parancsnokok tisztelegtek, Kang pikkelyei összezörrentek meglepetésében, majd ő is kihúzta magát.

– Bocsásson meg, tábornok úr – mondta Kang és az járt a fejében, hogy az aurak biztosan a mennyezetről pottyant a székbe. Nem talált más magyarázatot hirtelen megjelenésére. – Nem akartam tolakodó lenni. – Senki sem szólalt meg, a hallgatás pedig kezdett kínos lenni. Kang látta, hogy mindenki őt nézi, ezért úgy érezte, magyarázatra szorul korábbi kijelentése. – Igazán figyelemre méltó csillár, uram. Sosem láttam még ehhez fogható…

– Nem is fog, parancsnok – mondta nyájasan Maranta tábornok. Az efféle gyönyörű és mágikus tárgyak készítése napjainkra elfeledett tudomány lett. Örülök, hogy értékeli a finom mívesmunkát. A serpenyő a Sötét Úrnő nerakai templomából való. Azon kevés tárgyak egyike, amit sikerült megmenteni a robbanás után. Több mérföldnyire a romoktól bukkantam rá. Itt-ott megcsavarodott, meghajlott egy kicsit, de könnyen helyre tudtuk állítani. A varázsige, ami a fényt sugározza, a mai napig kitart. – A tábornok fölnézett a serpenyőre. – Azt hittem, a mágia eltűnik az istenekkel együtt, de amint látja, ugyanolyan fényesen ragyog, mint azelőtt, hogy Úrnőnk elhagyott volna minket.

– Igen, uram – mondta Kang. Nehezére esett az Úrnő távozásáról beszélnie. Még mindig érezte a lelkén ejtett sebet, még mindig úgy érezte, elárulták. Remélte, hogy a tábornok témát vált. Maranta úgy ült az emelvényen, mint király a trónusán. Kang azon morfondírozott, vajon valóban királynak gondolja-e magát az aurak? Amint alaposabban megnézte, elvetette a gondolatot. A szék, amin Maranta tábornok ült, csak egy egyszerű szék volt, díszes faragások sem voltak rajta, úgy tűnt, inkább kényelmesnek tervezték, mintsem fenyegetőnek, vagy lenyűgözőnek.

Nagydarab szék lehetett, mert Maranta tábornok is termetes aurak volt, a legnagyobb, akit Kang valaha is látott. Ő volt az egyetlen elsőszülött sárkányfattyú, akivel Kang találkozott és mostanára talán ő maradt az utolsó. Elsőszülöttnek nevezték azokat a sárkányfattyakat, akiket elsőként keltettek ki a jó sárkányok elrabolt tojásából. A kezdeti alom után a fekete köpenyes varázsló, Drakart, a Takhisis-pap Wyrllish és Harkiel, a vörös sárkány nem rögtön keltették ki a többi tojást. Vártak, tudni akarták, hogyan sikerült a kísérlet. Végre létrehoztak egy intelligens, alkalmazkodó és harcias fajt, és ezután nagy ütemben megindult a jó sárkányok tojásainak megrontása. Az elsőként kikelt, és az utánuk következő alomnyi sárkányfattyú között emberi időszámítás szerint talán nem volt akkora különbség, talán csak pár hónap, de a sárkányfattyak között számon tartották és tisztelték. Ez a korkülönbség feltűnőbbnek bizonyult, mint azt sokan képzelték. Maranta nagynak számított és láthatóan még ereje teljében volt, de Kang már látta rajta az öregedés jeleit is, ami nyugtalansággal töltötte el. Vajon ő is ilyennek látszana, ha belenézne egy tükörbe?

Az aurak tábornok pikkelyei még őrizték arany ragyogásukat, de már nem voltak olyan fényesek, mint Thesiké. Míg a nőstény a frissen öntött aranypénz színében ragyogott, Maranta arany árnyalata tompának tűnt. Kicsit mintha görnyedten ült volna a székben, válla sem volt egyenes, és karján az izmok löttyedtnek tűntek – talán, mert alig használta az erejét, és mintha pocakot is eresztett volna. Szemei körül táskákra emlékeztető ráncok gyülekeztek. Maranta szeme azonban olyan volt, mint a zsarátnok. Mintha egyenesen Kang lelkébe látott volna, a szánalom helyét csodálat, tisztelet és talán illendő félelem vette át. Feszengve álldogált az öreg aurak vizslató tekintete előtt. A kötés alatt viszketett a vállán a seb, nehezére esett sérült lábára támaszkodnia, ezért néha változtatnia kellett a helyzetén, nehogy meginogjon. A tábornok egész idő alatt őt fürkészte, s ha Kang nem lett volna veterán katona, talán össze is rezzen a pillantásától. Nem volt miért szégyenkeznie, büszke volt a katonáira, az eredménye ikre és magára is. Ami pedig a titkokat illeti, csak egyetlen dolgot rejtegetett, amit hajlandó volt elárulni és attól kezdve tiszta lelkiismerettel állt bárki fürkésző tekintete előtt. Úgy tűnt, Maranta elégedett volt vizsgálódásával, mert fölállt a székből és viszonozta Kang tisztelgését.

– Üdvözlöm, Kang parancsnok. Isten hozta az erődömben. – Igazi vezér volt, aki nem csak megfélemlíteni tudott, de buzdítani is, egyszerre lehetett félni tőle és tisztelni őt. Kang kezdte megérteni, hogyan élhették túl Nerakát. Talán a tábornok puszta akarata tette lehetővé.

– Köszönöm, uram – mondta Kang. – Az Első Sárkányhadtest Hadmérnöki Ezrede szolgálatára áll.

– Nagyszerű, parancsnok – mondta Maranta tábornok. – Természetesen én is örülök, hogy kétszáz harcossal bővül a seregünk, de nem az egyetlen indok, amiért szívesen látom önöket. Maguk reményt nyújtanak. Maguk a bizonyíték arra, amit már hosszú ideje hajtogatok…, hogy más sárkányfattyak is élnek még a világban. Talán többen is. Maguk az első ilyen csapat, akikre rátaláltunk. Régóta mondom, hogy vannak mások is – ismételte Maranta tábornok –, de akadnak néhányan, akik nem értettek egyet velem.

Tekintete Vertaxra és Yakanohra rebbent, akik még mindig vigyázzban álltak.

– Örülök, hogy tévedtünk, tábornok úr – mondta Vertax.

– Nos, szolgáljon ez tanulságul minden kételkedőnek – mondta a tábornok és intett. – Pihenj, uraim. Pihenj. – Ismét leült a székbe és intett Kangnak, hogy lépjen közelebb. Kang három lépést tett előre, majd megállt az emelvény tövében. Kényelmetlenül közel került az átható szempárhoz. – Aggasztó híreket kaptam maga felől, parancsnok – mondta Maranta. – Magyarázatra van szükségem.

– Ha a helyettesemről, Slithről van szó, uram – kezdte Kang –, biztosíthatom, hogy szörnyen bánja, amit tett és nem fog még egyszer…

– Slith? – értetlenkedett Maranta. – Nem emlékszem Slith-re. Nem, nem. Az én kérdésem lényege az önök társaságában utazó aurakara vonatkozik. Hogy lehet, hogy mégis ön a parancsnok? Kérem, magyarázza meg!

A sárkányfattyak a sárkányokhoz, elfekhez és emberekhez hasonlóan rendelkeztek társadalmi rangsorral, mely alapján egy aurak messze egy bozak fölött helyezkedett el. Bár a tapasztalat azt mutatta, hogy a terepen a bozakok bizonyultak a legjobb vezetőknek, Kangnak mégis alá kellett volna rendelnie magát egy auraknak, ahogy egy hadvezér is engedelmességgel tartozik a királyának. Kang feltétlenül magyarázattal tartozott Marantának. Várni akart még a nagy hírrel, talán kivárni, míg négyszemközt kérhet kihallgatást a tábornoktól, de ha a parancsnokságát kérdőjelezik meg, azonnal tisztáznia kellett a félreértést. A legjobb, ha nyíltan és őszintén beszél.

– Uram, azért én vagyok a parancsnok, mert az aurak nőstény, bár felnőttnek tűnik, csak nemrég kelt ki. Még alig több, mint gyermek. – Válaszolta Kang egy szuszra és elhallgatott. Nem akart többet mondani, amíg nem látta a reakciókat. A három sárkányfattyú reakciója alapján a bejelentés úgy megrázta őket, mintha villám csapott volna közéjük. Vertax és Yakanoh feledve kiképzésüket, tátott szájjal bámultak, Maranta tábornok pedig felszisszent. Vörös szemei résnyire szűkültek össze, tekintete egyenesen Kang koponyájába, agyának rejtett zugaiba hatolt be. Kang majdnem összerezzent, mintha fájdalom nyilallt volna belé. Mégis tartotta magát, bízott magában, és tudta, hogy igazat beszél. Maranta hátradőlt a székében és tűnődő, aggódó pillantással mérte végig Kangot.

– Nem hisz neki, igaz, uram? – kérdezte Vertax és Kang felé fordult. – Nem akarom hazugnak nevezni, parancsnok, de szerintem önt megtévesztették. Nőstény sárkányfattyútojások sosem léteztek.

– De igen – mondta Maranta hirtelen és váratlanul.

– Uram? – meredt Vertax meglepetten a tábornokra.

– Az első alomban voltak nőstény tojások, még akkor, mikor minket, elsőszülötteket alkottak meg, de ezeket nem keltették ki.

– Miért, uram? – kérdezte Yakanoh.

– Nem találja ki? – mondta Maranta tábornok. Keserű hangon folytatta. – Drakart és Wyrllish jól tudták, milyen lényeket teremtettek, büszkék voltak, és elégedettek, ugyanakkor féltek is. Mi, a teremtmények hatalmasabbnak bizonyultunk a teremtőinknél. A puha testűek tartottak tőlünk, attól féltek, mi történhet, ha elszaporodunk. Így aztán úgy rendezték, hogy ne szaporodjunk; csak azért éltünk, hogy szolgáljuk őket és meghaljunk értük. Aztán, ha mindannyian meghalunk, már nem marad, aki fellázadjon ellenük, aki hibáztassa őket. A fajtánk jövőjét jelentő tojásokat aztán elvitték, és úgy hittük, elpusztították. Mi, akik tudtunk róla, esküt tettünk, hogy sosem osztjuk meg a tudásunkat senkivel. Takhisis átkát mondták ránk, ha megszegjük az esküt és tudomásom szerint mindenki tartotta a szavát. Miért? Mi haszna volna olyasmiről beszélni, ami tudomásunk szerint elveszett?

– Nem elveszett, uram – mondta Kang halkan. – Elrejtették egy olyan helyre, ahol senki sem találja meg, amíg eljön az ideje.

– És maguk hogyan találták meg, parancsnok? – kérdezte a tábornok izzó tekintettel.

– Takhisis vezetett el hozzájuk, uram – mondta Kang. – Talán egyik utolsó cselekedete volt ezen a világon.

– És miért magát tüntette ki Takhisis ezzel a kivételes ajándékkal, parancsnok? – A tábornok elégedetlen volt, talán féltékeny is. Egy ilyen ajándék egy aurakot illet meg, mint amilyen Maranta tábornok, nem pedig egy egyszerű bozak mérnököt. Kang nem hibáztatta a tábornokot, maga is így érzett volna a helyében. Kang elbeszélte, hogyan találtak rá a nőstényekre. Mesélt arról, hogy a törpék akartak előbb odaérni és elpusztítani a tojásokat, beszélt a Throbardin járataiban zajlott vad versenyfutásról, szerényen átugrotta a tűz-sárkánnyal vívott küzdelmet és saját megmenekülését az összeomló barlang romjai közül, inkább azt írta le, milyen érzés volt megtalálni a ládányi értékes tojást.

Sok időbe tellett elmesélnie, mi minden történt, de látszólag senkit sem untatott a történet. Mire végzett, Maranta tábornok duzzogva bár, de megelégedett a hallottakkal.

– Tehát pusztán a megfelelő helyen tartózkodtak egy szerencsés pillanatban – mondta.

– Igen, uram – mondta Kang és örült, hogy ennyiben maradtak. Vertax és Yakanoh őszinte elismeréssel méregették Kangot, aki feszélyezve érezte magát miatta. Maranta tábornok is észrevette, és bosszantotta a dolog. Hozzászokott már, hogy őt tisztelik, és úgy tűnt, nem szeretett osztozni a dicsőségben. Kang magában felsóhajtott. Anélkül, hogy szándékában állt volna, magára vonta a tábornok nemtetszését, ráadásul mindezt alig pár órával a megérkezése után.

– Tehát, Kang parancsnok – mondta végül Maranta tábornok. – Úgy tűnik azzal, hogy megnyitottuk ön előtt a kapunkat, magunkra hoztuk a végzetünket.

– Uram? – kérdezte Kang riadtan.

– Őfelsége ajándéka, amire olyan büszke, hogy megszerezte… – Kang összerezzent a hangsúly hallatán; mindig is hűséges híve volt az úrnőnek, remélte, hogy ez egyértelmű volt a szavaiból. Inkább hallgatott és összeszorította az állkapcsát. – … mint az Úrnő ajándékai általában, roppant veszélyesek az ajándékozottra nézve. Azon tűnődöm, vajon miért foglalkozna egy goblinokból és hobgoblinokból álló hadsereg egy maréknyi, jelentéktelen sárkányfattyúval, ráadásul ilyen kitartóan. Most már tudjuk a választ erre a kérdésre is.

– Igen, uram – nyögte ki Kang. – Attól tartok, igaza van, uram. Nem tudom, miért…

– Mert-fenyegetés vagyunk a többi népre nézve, parancsnok! – dörögte Maranta. – Ötven évvel ezelőtt is azok voltunk, most is azok vagyunk. Ezért akarják megölni a nőstényeket. Maga pedig ránk hozta az ellenséget!

Kang tiltakozni próbált.

– De a goblinok elfutottak, uram. Talán még most is futnak! Ezt az erődöt azonban semmiképpen sem mernék megtámadni. A gobbók gyáva népség, uram, mind tudjuk ezt. Azért mertek megtámadni bennünket, mert olyan kevesen voltunk, éheztünk és kimerültünk. Azt hitték, könnyű préda leszünk. Egy jól védett, jól felszerelt erődítményt megtámadni azonban nem vall goblinokra, uram.

– Talán régebben így volt – felelte Maranta tábornok fagyosan. – De úgy tűnik, ez megváltozott. – Intett az egyik sivak őrnek, aki ez idáig szótlanul és mozdulatlanul állt a fal mellett. Az Úrnő Gárdistája elővett egy tekercset bőrtokjából és a tábornoknak nyújtotta. – Előttem van egy jelentés a felderítőktől – mondta Maranta a tekercset lobogtatva, anélkül hogy kibontotta volna. – A goblinok nem menekülnek. Épp ellenkezőleg. Átcsoportosítják az erőiket és feltöltik a készleteiket! A számuk egyre növekszik. Véleményem szerint csupán azért nem támadtak ez idáig, mert további erősítésre várnak. – Maranta előrehajolt a székében és a nyakát nyújtogatta. Kangnak uralkodnia kellett magán, nehogy hátrahőköljön a tábornok szeméből sugárzó harag elől. – Tévedés ne essék, Kang parancsnok, maga ránk hozta a háborúját.

– Sajnálom, uram – mondta Kang. – Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban. Ha engedi, kipihenjük magunkat ma éjszaka és hajnalban folytatjuk az utunkat. Amúgy sem állt szándékomban hosszasan itt maradni. Tulajdonképpen egy Teyr nevű város felé tartunk, amit egy térképen találtunk…

– Ne olyan gyorsan, Kang parancsnok – vakkantott Maranta tábornok. – Nem hagy magunkra a goblinokkal, miközben elmenekül a nőstényeivel!

– Félreértett, uram – mondta Kang méltóságteljesen. – Mi hoztuk magukra a veszélyt. Én csupán azért javasoltam, hogy távozunk, hogy magunk után csaljuk a goblinokat, uram. Akkor békében hagynák az erődöt. Csak annyit kérünk, hogy a nőstények biztonságos védelem alatt… – Maranta csöndre intette. Egy pillanatig Kangra meredt, aztán haragja, mintha elszállt volna. Az aurak válla megereszkedett, hátradőlt a székében, és megrázta a fejét.

– Talán rosszul ítéltem meg, parancsnok – mondta Maranta tábornok bánatos mosollyal. – Bocsásson meg nekem. Az elmúlt harminc évben békében éltünk itt. Csupán szomorúsággal tölt el, hogy mindent elveszíthetünk, amit ez idáig fölépítettünk.

– Szívesen fölajánlom az embereim és jómagam szolgálatát, hogy megerősítsük az erődöt, uram – mondta Kang megenyhülve. Meg tudta érteni a tábornok aggodalmait, még emlékezett rá, mit érzett, mikor a törpék fölégették az ő falujukat. – Ha úgy akarja, segítünk megvédeni az erődöt…

– Nagyszerű, parancsnok, nagyszerű – mondta Maranta tábornok. opva az őrökre nézett, akik megindultak Kang felé. Úgy tűnt, a meghallgatás véget ért.

– … amíg elhárítjuk a goblin fenyegetést – fejezte be Kang a mondatot, gondosan kihangsúlyozva minden szót. Nem akarta föladni az álmát. – Amint a goblinokat levertük, tovább akarunk indulni Teyr felé, uram. – Nem akarta, hogy bármi félreértés maradjon a dolog felől.

– Meglátjuk, parancsnok, meglátjuk – mondta Maranta nyugtatólag. – Talán megkedvelik ezt a helyet. Talán csak ötezren vagyunk, de tovább növekszik majd a számunk. – Kang riadtan nézett a tábornokra.

– Uram, a nőstények, mint említettem, még alig többek gyermekeknél. Még ha… izé, születnének kis sárkányfattyak, akkor is évekbe telne, míg felnőnek és…

– Minek képzel maga engem, parancsnok? – vágott közbe Maranta tábornok kuncogva. – Tán egy nyúlagyú mocsári törpének? Nem az átkozott nőstényeire gondolok, akik majd ellátnak minket sárkányfattyakkal. Magukat is megtaláltuk, nem igaz? Valószínűleg több ilyen csapat vándorol odakint. Eddig meglapultak, de most, hogy a Káoszháború megtizedelte és legyengítette ellenségeinket, több kóbor sárkányfattyú fog ránk találni. – Bölcsen bólogatott hozzá. – Akár fogadhat is rá. – Talpra állt, a tisztek vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek. Sarkon fordultak és az egyik sivak gárdista nyomában kimasíroztak ugyanazon az úton, amin bejöttek.

– Átkozottul fura – dünnyögte magának Kang az épületen kívül. – Átkozottul fura.