Tizenharmadik fejezet

Kang és kísérete kora hajnalban távoztak. Reggelire invitálták őket, de Kang őszintén mondhatta, hogy még hosszú út áll előttük, majd útközben megeszik a magukkal hozott élelmet. A gyomra összerándult az előző esti ürühús emlékére, amit oly gondtalanul faltak be. Méreg is lehetett volna benne, és akkor már semmiről sem tudnának. Talán mégis, idézte föl Kang. Ha meghalt volna, Zeck parancsnoknak el kellene számolnia azzal a pusztító erejű robbanással, ami egy bozak halálakor szokott bekövetkezni. Sokkal biztosabb, ha az úton halnak meg, talán még a goblinokra is ráfoghatják. Talán még Slith sem kérdőjelezné meg az eltűnésüket. Maranta tábornok pedig biztosan nem.

– Valószínűleg azt gondolná, hogy dezertáltunk – dünnyögte magában Kang. Egy pillanatig azon tűnődött, vajon mit értett Huzzud azon, hogy „új sárkány nagyurak”, akiket nagy-hatalmú sárkányfattyak szolgáltak. Bárcsak több idejük lett volna beszélgetni, de abban a helyzetben nem akart politikáról csevegni. Amíg az erődből láthatták őket, az úton haladtak. Egy nagyobb kanyarulat után elindultak az úton lefelé egy meredek lejtőn. Mikor már az erőd tornyai sem látszottak, Kang biztos lehetett benne, hogy az őrszemek nem láthatják őket.

– Gondoljátok, hogy követtek bennünket? – kérdezte Kang. Granak és a többiek a levegőbe szimatoltak.

– Nem, uram – mondta Granak.

– Persze, miért is tennék – felelte meg saját kérdését Kang. – Tudják, merre tartunk, már előresiettek, hogy csapdába csaljanak minket. – Az út éppen egy folyó mentén haladt. Nem sokkal később a víz elkeskenyedett egy kicsit. A víz jéghideg volt, az eső után a folyása is felgyorsult, de a sárkányfattyak jó úszók voltak. Gondosan eltüntették a nyomaikat a parton, majd beugrottak a vízbe, és erőteljes karcsapásokkal az ár ellen úszva, ami visszasodorta volna őket az erőd közelébe, átkeltek a folyón. A túlparton kievickélve folytatták útjukat, miközben végig szemmel tartották az utat. A hágó, amiről Huzzud mesélt, azon a ponton túl esett, ahol idefelé jövet találkoztak az őrjárattal. Kang úgy sejtette, valamikor késő délután tájt fogják elérni a hidat, ott már biztonságban visszatérhetnek az útra.

A folyó túloldalán, a fák takarásában haladtak. Olykor emberek tűntek fel az úton, néha egy-két lovas, máskor egy csapat pikás, de csapdának nyomát sem látták, míg végül Kang kezdte úgy gondolni, hogy Huzzud esetleg tévedett. Persze nem Zeck parancsnokkal kapcsolatban, belőle Kang is kinézte, hogy szívesen megszabadulna tőlük. Valószínűleg nem érte meg a fáradtságot, hogy csapdát állítson négy sárkányfattyúnak.

– Végtére is, a goblinok úgyis megölnek mindannyiunkat – mondta magának félig hangosan. Miután úgy döntött, biztosan ez a helyzet, igencsak meglepődött, mikor hangokat hallott a hágó előtti híd felől. A híd magasan a fejük fölött húzódott, néhány fűzfa takarta el előlük a kilátást. Kang megálljt intett. Ekkor már mindannyian hallották a hangokat, akárcsak a lovak patáit, amint a híd kövén kopogtak. A sárkányfattyak közelebb kúsztak, ahonnét jobban ráláttak a hídra. Még így sem láttak sokat, de a hangok közül felismert egyet.

– Mit képzeltek, senkiháziak, hogy fegyvert mertek fogni egy feletes tisztre? – hőbörgött a hang. – Tegyétek el a kardokat és álljatok félre az utamból. Nincs időm ilyen badarságokra. A parancsnok megbízásából, sürgős ügyben járok.

– Ez a maga ember barátja – súgta halkan Granak. – Aki figyelmeztetett minket.

Kang bólintott, csendre intette Granakot és tovább hallgatózott.

– Épp ellenkezőleg, parancsnok – felelte egy mélyebb hang. – Történetesen tudom, hogy Zeck parancsnok nem adott magának ilyen utasítást. Valaki látta magát a folyosón, ahol a fattyakat szállásoltuk el, és mikor jelentették a parancsnoknak, neki eszébe jutott, hogy maga egyszer már találkozott velük. Mint kiderült, valaki figyelmeztette a sárkányfattyakat, hogy veszélyben vannak, mert letértek az útról és nyomuk veszett. Magát pedig árulás vádjával…

A Lovag szavait csatakiáltás és fegyvercsörgés szakította félbe. Kang nem várt tovább. Huzzud bajban volt, méghozzá miattuk. Ő pedig, ahogy ígérte, kiáll mellette, Élvezte a lehetőséget, hogy bosszút állhat az áruló lovagokon. Előhúzta csatabárdját és hangos kiáltással nekiiramodott, hogy tudassa Huzzuddal és ellenségeivel, hogy kiegyenlítődtek az esélyek. Granakkal és a két baazzal a nyomában fölkapaszkodott a lejtőn. Huzzud a híd északi oldalán állt, a sárkányfattyak a másik végén bukkantak elő. A híd közepén egy tiszt és nyolc fegyveres állt, két ellenfél közé szorulva. Még így is kétszeres túlerővel álltak szemben. Huzzud máris négy Lovaggal küzdött, jobbra-balra csapkodott a kardjával, hogy hárítsa a rá zúduló támadásokat. Jól tartotta magát, míg az egyik lovag eldobta a kardját, hogy fölragadjon egy nagyobb szikladarabot. Egy szerencsés dobással éppen a sisak pereme alatt, a homlokán találta el Huzzudot, amitől ugyan nem esett el, de megtántorodott. Támadói közelebb kerültek és lerángatták a nyeregből.

Kang öblös ordítással iramodott meg a hídon, remélve, hogy ezzel elvonja a Lovagok figyelmét Huzzudról. Mögötte Granak is vérfagyasztó csatakiáltást hallatott, és a két baaz is csatlakozott hozzá éles rikoltással. A rohamozó sárkányfattyak félelmetes látványt nyújtottak, amitől két lovag is eldobta a fegyverét és futásnak eredt. A tiszt parancsokat kiáltott, négy lovag pedig bizonytalanul bár, de megvetette a lábát, végül jobban féltek a mögöttük ordibáló tiszttől, mint a sárkányfattyaktól. Huzzud négy támadója megpróbálta leszorítani őt a hídról, az erdőbe.

– Tied a Lovagok tisztje – mondta Kang Granaknak. A megtermett sivak rátámadt a lovagokra, hatalmas kardját fenyegetően suhogtatta feléjük. Ketten rögvest holtan, vért fröcskölve rogytak a földre, egy harmadik pedig inkább átvetette magát a híd korlátján és a folyóba ugrott. Granak ököllel csapta le a negyediket, majd csontropogtató léptekkel eltiporta. A lovagok parancsnoka már felkészülten várta, kardjaik fülsiketítő csendüléssel találkoztak.

Kang Huzzud támadói felé iramodott. A lovagok meghallhatták a karmok zaját a kövön, majd a földön, ahogy egyre közelebb ért. Elejtették Huzzud ernyedt testét, és kardot rántottak. Kangnak nem volt ideje megvizsgálni, él-e még a nő. Keresztüldöfte a kardját a legközelebbi katonán, hirtelen mozdulattal ki is rántotta, majd gondosan átugorván Huzzud testén, máris rátámadt a következő emberre. Szeme sarkából fémes villanást vett észre a háta mögött, de ellenfele túlságosan lekötötte, hogy elforduljon. A két baaz azonban fedezte parancsnokát, és rövidesen halálsikoly, majd csobbanás hallatszott a hídról. A lovag térdre rogyott előtte, eldobta a fegyverét és széttárta a kezét.

– Kegyelem! – kiáltotta rémült tekintettel. Kang felismerte azt a férfit, aki a követ hajította Huzzudra.

– Szörnyetegek vagyunk, emlékszel? Gyíkemberek, barbár dögök! – morogta Kang, és egyetlen csapással lenyeste a fejét. A vért fröcskölő, rángatódzó testet a folyóba rúgta. Megfordult, s nagy meglepetésére a Lovagok parancsnoka állt közvetlenül mögötte. Már éppen csapásra emelte a kardját, mikor az ember hadonászni és ugrándozni kezdett.

– Én vagyok az, parancsnok! – szólalt meg a Lovag Granak hangján. Kang megnyugodott és leeresztette a kardját. Jól tudta, hogy a sivakok képesek fölvenni megölt ellenfelük alakját, de olykor, a csata hevében, el szokta felejteni. – Megmaradjak ebben az alakban, uram? – kérdezte Granak. – Ha esetleg még lesnének ránk.

Kang végignézett az úton, mindkét irányba. Mivel mozgásnak semmi jele nem látszott, megrázta a fejét.

– Nem, nincsenek többen. Visszaváltozhatsz. A frászt hoznád rám, ha ilyen alakban mászkálnál velünk. Mindenki jól van? – kérdezte, és végignézett kíséretén. A két baaz vigyorogva bólintott, Granak is biccentett, immár eredeti alakjában. Senki sem sérült meg, mindannyian élvezték a csatát. Kang letérdelt a földön heverő Huzzud mellé, és aggódva vizsgálgatta. Fogalma sem volt, mi lehet a baja; kevés emberekről szerzett ismerete csupán abból származott, hogy a Dárdaháború idején sokat meglékelt, vagy kifordított a kardjával. Huzzud arca csupa vér volt, de az emberek mindig erősen véreztek, mivel olyan vékony volt a bőrük. Ez még nem jelentette azt, hogy meg is halt. Karmos kezével finoman megragadta a vállát, és megrázta. Nem tért magához, de a teste még meleg volt, és lélegzett.

– Mit csináljunk vele, uram? – kérdezte Granak zavartan.

– Magunkkal visszük – mondta Kang. – Megmentette az életünket. Egyenesen belesétáltunk volna ebbe a csapdába, ha nem figyelmeztet időben. Tartozunk neki ennyivel. – Kang lehajolt a nőért, de Granak udvariasan félretolta.

– Majd én viszem, uram – mondta, és könnyedén a karjába vette. Futva indultak tovább. Kang éjszaka is haladni akart, hogy minél hamarabb visszaérjenek az erődbe. Talán átkozta volna ostobaságát, hogy ennyi időt fecsérelt el egy hiábavaló útra, de legalább megtudta, ki is a valódi ellenfele ebben a játszmában.

– Épp erre volt szükségem – dünnyögte magának futás közben. – Egy újabb ellenség.

* * * * *

A sárkányfattyak egész éjszaka meneteltek, de több nehézségük nem akadt az út során, kivéve Huzzudot. Pár órával a hídnál folytatott küzdelem után magához tért és arra kérte Granakot, hogy tegye le. Erősködött, hogy tud járni, bírni fogja a tempót. Pár bizonytalan lépés után Kang közölte vele, hogy lelassítja őket. Két választása van, mondta neki: vagy itt hagyják, hogy egyedül vágja át magát a goblinokon, vagy hagyja, hogy vigyék.

– Nem hagyom, hogy úgy hordozzanak, mint valami drágalátos elf hercegnőt! – duzzogott Huzzud.

– Nézze másként a dolgot, hölgyem – mondta Granak udvariasan. – Mintha én lennék a lova.

Huzzud rámeredt, majd végül elnevette magát. Vonakodva beismerte, hogy Kangnak igaza van, de az volt a kérése, hogy Granak hátán, a nyakába kapaszkodva utazhasson, így a sivaknak is könnyebb volt haladnia. A sárkányfattyak újból elindultak. Az utazás nem volt kellemes Huzzudnak, aki egyre sápadtabb lett, és gyakran harapdálta az ajkát, hogy leplezze fájdalmát. Nem panaszkodott, csak összeszorította a fogát, és mindent megtett, hogy Granak könnyen és gyorsan tudjon haladni. Kang elismerése nőttön nőtt Huzzud iránt. Hajnal-hasadtjával érkeztek meg a sárkányfattyak erődje alá. Az őrök tátott szájjal bámulták a vérző fejű embert, aki a társaikkal érkezett, de szó nélkül beengedték, mikor Kang közölte, hogy a szövetségesük. Észrevette, hogy valaki máris futárt menesztett a Bástya irányába, vagyis Maranta tábornok is pillanatokon belül tudomást szerez az új jövevényről.

– Hová vigyem, uram? – kérdezte Granak. Huzzud megint elveszítette az eszméletét, aminek Kang éppenséggel örült is egy kicsit. Sajnálta, hogy szenvedni látja. A válasz pedig egyértelmű volt. Huzzud nő volt, vagyis legjobb, ha a nőstények közé kerül. Kang remélte, hogy a lányok tudni fogják, hogyan gondozzák a sebesült embert, bár ebben sem lehetett teljesen biztos. Kang belépett a frissen elkészült barakkba; büszke volt az épületre, amelyet két nap alatt húztak föl, és stabilabb volt, mint bármelyik másik épület az erődben. Mérnökei máris a falak megerősítésén és javításán dolgoztak. Slith is előkerült, intett a parancsnoknak és hozzájuk sietett.

– Hát ez meg honnét az Abyssból… Várjunk csak, őt ismerem! A sárkánylovas. Hol találta, uram? Mi történt?

– Mindjárt elmondom – felelte Kang. – Csak előbb hadd gondoskodjam róla. Aztán jelentést akarok mindenről, ami a távollétemben történt. Van bármi nyoma az eltűnt katonáknak?

– Nincs, uram – rázta a fejét Slith. – De újabb sárkányfattyak érkeztek, egy egész ezred.

– Hogyan? – torpant meg Kang csodálkozva. – Hogyan? Kik? Honnét jöttek?

– Majd később elmondom, uram – felelte Slith és a Granak karjaiban fekvő, eszméletlen Huzzud felé biccentett. – Előbb róla gondoskodjon!

– Ja, persze, igen – mondta Kang és megindult a nőstények barakkja felé.

* * * * *

– Jön a parancsnok! – jelentette a baaz nőstény, aki az ablaknál őrködött. – És Granak is. Valami van a karjában.

Fonrar azonnal véget vetett a gyakorlatozásnak.

– Tegyétek el a fegyvereket! – parancsolta. – Siessetek! Te pedig oltsd el azt a tüzet!

– Bocsánat, Fon – szabadkozott a bozak és eltaposta a szikrákat. Nem akartam, hogy sikerüljön is a varázslat. Mindenki sietve a matracába rejtette a kardját. Elaludt a tűz is, két baaz pedig gyorsan seprűt ragadott és alaposan takarítani kezdte a körletet, mások pedig az ágyukra heveredtek. Shanra idegesen felkuncogott.

– Kíváncsi vagyok, mit hoz nekünk. Talán ajándékot?

– Remélem megint egy húsos surranó – mondta Hanra. – A kantinban egyre rosszabb a kaja. Azt mondják azért, mert a hímek nem tudnak kijárni, hogy vadásszanak… – Cresel kopogott az ajtón.

– Parancsnok – mondta és várt egy kicsit, hogy a nőstények abbahagyhassák, amit csinálnak, nehogy Kang megint rajta verje le a port.

– Jöjjön be, parancsnok – mondta Fonrar, és maga nyitott ajtót. Mögötte a nőstények sietve talpra szökkentek, hogy felsorakozzanak az ágyuk előtt.

– Fonrar – köszöntötte hivatalos hangon Kang és belépett. – Lányok – biccentett sután a többiek felé. Fonrar jelzésére, kicsit megkésve bár, de mindannyian tisztelegtek. Minden szempár a Granak kezében tartott valamire meredt.

– Ember – morogta Shanra a szája sarkából.

– Egy nőstény ember – mordult vissza Shanra. Kang egy biccentéssel fogadta a tisztelgést, majd az egyik ágyhoz történetesen Fonraréhoz – lépett és intett Granaknak, hogy óvatosan tegye le a terhét. Kang Huzzud körül sürgölődött, kényelmes helyzetbe fektette, szólt a nőstényeknek, hogy hozzanak még takarót. Fölemelte a fejét, hogy további utasításokat adjon, és húsz kíváncsi és csodálkozó szempárral találta szemben magát. Némelyikből egészen ellenséges hangulat sütött.

– Ki ez, parancsnok? – szólalt meg Fonrar fagyosan.

– Ő… őt Huzzudnak hívják – felelte Kang zavartan. – Takhisis Lovagja, nemes harcos. Megmentette az életemet.

– Mi történt, uram? – kérdezte Fonrar ezúttal aggódva. Haragja már el is illant. – Jól van?

– Igen, igen – hessegette el Kang az aggályoskodást. Szívesen megszabadult volna ettől a tehertől, hogy hallja Slith jelentését. – Megsérült a csatában. Arra gondoltam, hogy ti esetleg gondját viselhetnétek.

– Megmentette az életét, uram? – kérdezte Fonrar lágyan.

– Igen, megmentette – felelte Kang és igyekezett türelmes maradni. – Akárcsak Granakét és a többiekét.

Fonrar mélyet sóhajtott.

– Gondját viseljük, uram. Ne aggódjon.

– Kiváló – felelte Kang értetlenül. – Ez nagyszerű. – Eltöprengett egy pillanatra. Tudta, hogy valami nem volt rendjén, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna kitalálni. Egyik nőstény sem mondott semmit. Thesik szomorúan nézett Fonrarra, Hanra és Shanra pedig egyenesen dühösen meredtek Kangra, de még ez is jobb volt, mint Fonrar, aki egyáltalán nem nézett rá. – Most… mennem kell – mondta Kang. Teljesen összezavarodva, nem tudván, hogy vajon mit tehetett, amivel így felzaklatta őket, elindult az ajtó felé.

– Uram – szólt Fonrar sóvárogva a távozó Kang után –, kedveli ezt az ember nőstényt?

– Kedvelem? – kérdezett vissza Kang. – Hát persze, hogy kedvelem. Régi barát. Még abból az időből amikor a Sötét Lovagoknak dolgoztunk.

– Nem így értette, uram – mondta Thesik. – Úgy gondolta, „szereti”-e, uram. – A szót közös nyelven ejtette ki, mert a sárkányfattyak nyelvében nem volt rá szó.

– Szeretni? – ismételte Kang. Ha húsz goblinlándzsa meredt volna rá a nőstények átható tekintete helyett, akkor sem érezte volna magát ilyen tehetetlennek és reménytelennek. – Mi ez az őrültség?

– Hallottuk, ahogy az őrök beszéltek ilyesmiről, uram – felelte Thesik látván, hogy Fonrar képtelen válaszolni. – Hogy mennyire szeretik az ember nőstényeket, uram.

– Jobban, mint minket, uram – fakadt ki Shanra.

Kang e pillanatban szívesebben vállalta volna a húsz goblinlándzsát.

– Nincs időm rá, hogy most leüljek elmagyarázni – felelte éles hangon, hogy leplezze zavarát. – De nem, én nem… izé… úgy szeretem őt. Ő ember. Olyan csupasz és puha. – Üres tekintettel nézett vissza rájuk. – Mi mást mondhatnék?

– Semmit, uram – felelte Fonrar mosolyogva. – Semmit. Gondját viseljük, uram. Számíthat ránk.

– Remélem is – felelte Kang szigorúan. Sejtette, hogy a szigor ezúttal hatástalan maradt. A nőstények vigyorogtak, és egymást böködték oldalba. Hallotta, hogy Hanra felkuncog.

– Örülök, hogy biztonságban visszatértek, uram – mondta Fonrar.

– Köszönöm – mondta Kang. Sietve, és teljes zavarban távozott. A nőstények mind az ágy köré gyűltek és lebámultak Huzzudra.

– Csupasz – bökte meg Thesik egyik karmos ujjával.

– És puha – tette hozzá Fonrar boldogan.