Tizedik fejezet

Kang kellemes álmát kopogtatás zavarta meg, és szárnyak súrlódása a sátorvásznon. Kinyitotta a szemét; egy sárkányfattyú állt az ágya fölött.

– Mi az? – dünnyögte Kang, ennél többre nem futotta ezen a korai órán, bármennyi legyen is az idő. Nyilvánvalóan nem reggel, mert a sátorban koromsötét volt, csak hőlátásával ismerte föl Slith vonásait. Gondolatok szűrődtek át Kang elméjébe az álmok foszlányain keresztül. Slith kopogtatott, de nem várta meg, míg Kang válaszolt, hanem egyből belépett. Késő éjszaka lehetett, Slithnek is aludnia kellett volna. Valami baj volt. Kang nagyot sóhajtott és átvetette karmos lábait az ágy szélén, majd felült. Miért nem délben történnek vészhelyzetek? Miért mindig akkor, mikor a jámbor lélek békésen alszik?

– Bocsánat, hogy fölébresztettem, uram – kezdte Slith. Kang intett, hogy ugorja át a szabadkozást és térjen a lényegre, vagyis mondja el a rossz hírt. Tudta, hogy rossz hírt hozott. Senki sem keltette volna föl az éjszaka kellős közepén csak azért, hogy jó híreket mondjon neki.

– Miaz? Goblinok? – motyogta Kang a szemét dörzsölgetve.

– Két katonánk hiányzik, uram. Urul és Vlemess, két baaz az Első Osztagból.

– Mi? – meredt Kang a helyettesére. – Hiányzik? Kettő? Mikor? Hol? Hogyan?

– Őrségben voltak, uram, a falakon. Mikor véget ért a szolgálati idejük, minden őrszem felsorakozott a kapu előtt, kivéve a mieinket. Eltűntek. Az erőd őrparancsnoka jelentette az eltűnésüket, de azzal már nem foglalkozott, hogy nekünk is szóljon róla. Miután a többi őrségbe osztott katonánk visszatért, Celdak számolást tartott és fölfedezte, hogy kettővel kevesebben vannak. Elment az őrparancsnokhoz, aki azt mondta, a váltás nem találta őket a helyükön. – Slith elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Nyilvántartásba kerülnek, mint dezertőrök, uram.

– Dezertőrök! Nem! Ennek semmi értelme – tiltakozott Kang. – Az ördögbe is, több száz mérföldet tettünk meg együtt, hegyeken és folyókon át, együtt harcoltunk, együtt szenvedtünk és egyetlen katona sem hagyott el minket. Csatában haltak meg, vagy betegségben. Egyet farkasok öltek meg, egy pedig öngyilkos lett. De senki sem dezertált, Slith! Senki! – Kétségbeesetten próbált valami logikus magyarázatot találni az eltűnésükre. – Próbáltátok a latrinákat? Talán túl sokat ittak, vagy elrontották a gyomrukat.

– Igen, uram, ott kerestük őket először. Celdak jelentette a dolgot Glothnak, aki fölébresztette az egész szakaszt. Gloth arra gondolt, talán a mieink nem tudták, hogy jelenteniük kell az őrparancsnoknak és mi, után véget ért a szolgálatuk, elvonultak egy csendes zugba piálni, vagy a kantinba mentek. Nyomuk veszett. Gloth kiküldött pár embert, hogy vizsgálják át azt a szakaszt, ahol az eltűnt katonák járőröztek. Ezt találták a gyilokjárón, uram. – Slith egy tőrt nyújtott Kang felé. – A sötétben talán nem látszik, de ez a mienk, a mi kovácsunk készítette, föl is ismerte, mikor Gloth fölébresztette. Ezután keltett föl engem, én pedig jöttem magához. – Kang lassan feldolgozta a hallottakat.

– Szerinted dezertáltak, Slith? – Megrázta a fejét. – Talán beszélnem kellett volna velük tegnap este…

– Nem dezertáltak, uram – mondta Slith határozottan. – Miért tették volna? Hova mehetnének? Csatlakozni akarnak a goblinokhoz? Az istenekre, egyedül idebenn vagyunk biztonságban! Miért akarnának elmenni innen?

Kangnak el kellett ismernie, ebben sok igazság volt.

– Ellenőrizte valaki a falat kívülről? – Slith a fejét rázta.

– Azt mondták, senki sem mehet ki sötétedés után… a tábornok parancsára. Szerinte a goblinok őrjáratai elkapják az elkóboroltakat. Napkeltéig várnunk kell. – Kang a fegyverszíja után nyúlt és elkezdte fölcsatolni.

– Amint kivilágosodik, az egész ezred álljon készen a főkapunál. Átfésüljük az egész környéket. Add ki a parancsot, sorakozzanak föl, aztán látogasd meg Prokelt. Úgy láttam, egész jól összebarátkoztatok. Kérdezd meg, tud-e katonákat adni mellénk.

– Igen, uram. – Slith már indult volna, de megtorpant. – Mit keresünk, uram?

– Átkozott legyek, ha tudom! – csattant föl Kang ingerülten. – Hamu-kupacot, a felszerelésük darabjait, vért, csata nyomait. Talán egy nyavalyás goblin íjász kapta le őket és kifelé bucskáztak a falról. Vagy talán láttak valamit és lerepültek megnézni.

– Nem valószínű, uram – mondta Slith. – Jelentették volna…

– Tisztában vagyok vele, a fenébe is! – kiáltotta Kang. Nem akart ordítani, így aztán nagy levegőt vett és magára haragudott inkább. Nem lenne szabad, hogy más előtt veszítse el az önuralmát. – Indulj, Slith. Kell lennie magyarázatnak. – Slith tisztelgett és kisietett a parancsnoki sátorból. Mikor Kang kilépett, Granak már ébren volt, kezében az ezred lobogójával indult a helyére. A testőrség is odakint várta. Granak sejtette, mire lesz szüksége a parancsnoknak és mindenről idejében gondoskodott. Kangot megnyugvással töltötte el a megtermett sivak látványa, amint szilárdan és magabiztosan, a sürgés-forgástól zavartalanul várta, mi következik ezután. A levegő hűvös volt, a szél sem fújt, a csillagokat felhők takarták el. A szürkület előtti sötétség sűrű és nyomasztó volt. Kang mérnökei szakaszokba és osztagokba rendeződtek a gyakorlótéren, a félig kész barakkok előtt. Mikor minden készen állt, Gloth, Yethik és Fulkth Kang elé járult, tisztelgett és jelentést tett.

– Uram, az Első Osztag felsorakozott, összesen hatvan tiszt és közkatona – elhallgatott egy pillanatra. A következő szavakat nehezére esett kimondani. – Két fő eltűnt, uram – tette hozzá végül.

– Második Osztag felsorakozott, negyvennyolc tiszt és közkatona mondta Yethik. – Ketten túl betegek, hogy szolgálatba álljanak, uram.

– A hadtáposztag, negyvennégy fővel felsorakozott, uram – mondta Fulkth. – Két szakács és két helyettes a táborban maradt élelmiszer-utánpótlás végett, uram, ketten pedig a nőstények védelmét látják el. Ami a nőstényeket illeti, uram, mit mondjunk nekik? Tudniuk kell, hogy valami történt, ha látják, hogy mind kimasírozunk a kapun, uram. És tudja jól, hogy meglátnak minket, uram.

Kang rosszkedvűen bólintott. Rá kellett jönnie, hogy a nőstények alapos megfigyelők. Gyakran elcsodálkozott, olykor pedig bosszankodott rajta, hogy mennyi mindent tudnak arról, mi folyik a táborban.

– Mondd nekik, hogy gyakorlatozunk – mondta végül rövid gondolkodás után. – Ne mondj semmit az eltűnt katonákról, vagy a gyülekező goblin seregről. Nem szeretném, ha aggódnának. Azt sem akarom, hogy azt higgyék, esetleg… esetleg itt akarjuk hagyni őket.

– Igen, uram – tisztelgett Fulkth. Kang visszafordult a tisztek felé.

– Vonuljanak a főkapuhoz és várjanak a parancsomra. – A tisztek szalutáltak és parancsokat kezdtek kiabálni a katonáiknak. Bár elsőre érthetetlen hangzavarnak tűnt, a katonák megtanulták, kinek a hangjára kell figyelniük, és csak a rájuk vonatkozó parancsokat hallották meg. Elindultak a kapu felé és készen álltak, hogy a világosság első jeleire megnyíló kapun át kivonuljanak. Nem kellett már sokáig várakozni. A nap nem mutatkozott aznap reggel, a hegyek fölött gyülekező felhők mögül világította be mogorva szürke színekkel a völgyet. Kang parancsot adott a kapu kinyitására és az osztagok megindultak, hogy szétszóródva átfésüljék az erőd környékét. – Te velem jössz – mondta Kang Slithnek. A testőrök kíséretében megvizsgálták kívülről azt a szakaszt, ahol a katonáik őrségben voltak. Kang remélte, hogy legalább porkupacot találnak, ami azt bizonyítaná, hogy szolgálatteljesítés közben érte őket a vég. A halál is jobb a becstelenségnél. Semmit sem találtak. A port elfújhatta a szél, de az éjszaka csendes volt. Slith figyelmeztette a testőröket, hogy maradjanak távolabb, amíg négykézláb megvizsgált minden fűcsomót.

– Semmi, uram – jelentette föltápászkodva. – Se por, se vér, se pikkelydarabok, vagy ruhafoszlány.

– Lábnyomok? – kérdezte Kang.

– Semmi, uram. De a föld kemény és köves. Nem látszanának nyomok. Nézze csak, uram – intett Slith a fal tövében tenyésző kopár bokt rokra. – Látja, milyen száraz? Ha lenyilazták volna őket és kifelé zuhanr tak volna, a bokrok közé esnek, de ezek érintetlenek.

– Tehát tudjuk, hogy nem ugrottak le, nem ölték meg őket, és nem hevernek holtrészegen egy sarokban. Akkor hol az Abyssben vannak? – Slith végighordozta tekintetét a sivár vidéken.

– Talán megpróbáltak elfutni, uram. Esetleg északnak indultak. Az a beszéd járja, hogy nem messze innét egy erődben Takhisis Lovagjai vertek tanyát.

– Valóban? – nézett szúrós tekintettel Slithre Kang. Már éppen megkérdezte volna, merre, mikor Prokel parancsnok lépett melléjük.

– Dezertáltak az éjszaka, igaz? – kérdezte Prokel. – Nos, mindannyiunkkal megesik. – Velem aztán nem, mondta volna Kang, de tartotta a száját. – Különösen mióta híreket kaptunk, hogy gyülekeznek a goblinok – folytatta Prokel. – Nekem is eltűnt két emberem az éjszaka. Attól tartok, még többet is fogunk veszíteni. Javasolni fogom, hogy kettőzzük meg az őrséget. – Kang nem tett megjegyzést. Újabb csapat, ezúttal Prokel osztaga masírozott el mellettük nyomok után kutatva. – Utasítottam a katonáimat, hogy segítsenek elkapni a dezertőröket. Parancsba adtam, hogy élve kapják el őket. – A kezét dörzsölgette. – Példát statuálhatunk velük. Talán visszatartja a többieket. – Kíváncsian nézett föl a cölöpfalra. – Mit csináltak? Leugrottak a falról?

– Egyelőre semmi nyomát nem látjuk – morogta Kang. – Bocsásson meg egy pillanatra. – Félrehúzta Slith-t és halkabbra fogta a hangját. – Tudd meg Prokeltől, ki az a nyavalyás őrparancsnok és miért nem jelentette azonnal az eltűnést nekünk is. A Sötét Lovagok erődjéről is többet akarok tudni. Milyen messze van? Hány embert számlálnak? Beszélned kell vele, Slith, mert attól tartok, én elveszíteném a béketűrésemet, vagy olyasmit mondanék, ami bajba sodorhat.

– Míg ha én mondok valamit, az engem sodor bajba… – kezdte Slith vigyorogva.

– …veled később is számolhatok – mondta Kang. Megköszönte Prokel segítségét és távozott.

– A parancsnokod nehezen viseli, igaz? – mondta Prokel. – Mintha még sosem lett volna dolga dezertőrökkel.

– Nem is volt – mondta Slith barátságosan. – Mondd csak, el tudnál kísérni ahhoz az őrparancsnokhoz? Szeretnék föltenni neki néhány kérdést…

* * * * *

– Tessék, mennek gyakorlatozni – mondta Fonrar és rosszkedvűen bámult kifelé az ablakon. – Mi pedig itt ülünk, és nem csinálunk semmit.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit furcsa? – kérdezte Thesik Fonrar mellé lépve.

– Micsoda? Hogy semmit sem csinálunk? Mindig ezt tesszük – felelte Fonrar keserűen.

– Nem, arra gondolok, hogy a parancsnok gyakorlatozni küldi az embereket. Tegnap még úgy dolgoztak, mint az ogrék, hogy befejezzék a barakkokat, ma pedig félbehagyják az egészet, és kora reggel hadgyakorlatot tartanak. Miért nem azután, hogy befejezték a barakkokat? Miért vesztegetik az időt? Ennek semmi értelme.

– Igazad van – töprengett Fonrar. – Valami baj van.

– Láttam, hogy beszélgettél a parancsnokkal múlt éjszaka. Mondott valamit?

– Csak tudni akarta, rendben beköltöztünk-e, kényelmes-e a szállás és megdicsért, amiért vállaltam a felelősséget a tábornok előtt. – Fonrar sóhajtott. – Megdicsért! Nem megbüntetett, ahogy megérdemeltem volna. Bárcsak megtette volna, Thesik. Akkor most gyűlölhetném, vagy dühös lehetnék rá. Ehelyett olyan kedves és megértő volt, amitől még nyomorultabbul éreztem magam. Gyűlölöm átverni a parancsnokot.

– Tudom – monda Thesik együttérzőn. – De ne feledd, hogy azért tesszük, hogy ne aggasszuk. A saját érdekében. Mivel pedig mindenki elment és a barakkok csak félig készültek el, itt a kiváló alkalom, hogy mi is gyakorlatozzunk a magunk módján. Ki kell használnunk a helyzetet.

– Igazad van – mondta Fonrar. Mint minden jó parancsnok, ő is félretette személyes érzelmeit. – Ki tudja, mikor adódik még egy ilyen lehetőség. – A nőstények szállása sokkal tágasabb volt, mint a fészer, több volt a levegő és a kis ablakokon át elegendő fény szűrődött be a barakkba. A bejárati ajtó egy folyosóra vezetett, ami a két barakk közötti közös szobába vezetett. Ha elkészül a közös szoba, a nőstényeket mindkét oldalról biztonságosan védhetik a hímek, hozzájuk csak a közös szobán át lehet majd bejutni. Egyelőre azonban csak félig volt kész az épület. Egy másik ajtó a saját latrinájukhoz vezetett. Fonrar felsorakoztatta a katonáit. – Jelentést. – Riel, a baazok tisztje lépett előre.

– A latrina teteje még nem készült el, a falat könnyen meg lehet mászni. Odakint egy rakás farönk jó fedezéket biztosít annak, aki át akar mászni a falon. Miután megvizsgáltuk a falat, arra jutottunk, hogy a megfelelő szerszámokkal kisebb átalakításokat végezhetünk a falon, hogy egy részét ki lehessen venni és észrevétlenül visszahelyezni… feltéve, hogy valaki nem veszi alaposan szemügyre – tette még hozzá.

– Rendben – bólintott Fonrar. – Ez megkönnyítené, hogy kijussunk a barakkból. Mit gondolsz, állítanak oda őröket? – nézett Thesikre.

– Nem hiszem – felelte Thesik. – A bejárati ajtót természetesen őrzik, de miért állítanának őröket a latrinákhoz, mikor fal veszi körül, és tető van fölötte?

– Értettem. Sivakok, gyülekező előttem. – Shanra és Hanra léptek előre. – A hímek gyakorlatozni mentek, legalábbis nekünk ezt mondták. Thesik eltereli az őrök figyelmét az ajtónál, ti addig kimásztok a latrinán keresztül. Vegyétek föl a páncélt, ahogy szoktátok. Fegyverekre van szükségünk. Ne álljatok szóba senkivel, de tartsátok nyitva a fületeket. Szerintem történik valami, én pedig szeretném tudni, mi az. Ha visszatértek, elvárom, hogy térképet rajzoljatok az erődtől. Van kérdés? Helyes. Leléphettek. – A sivak testvérek elindultak, hogy fölvegyék a páncéljukat, Thesik pedig a bejárati ajtóhoz ment, hogy megtudjon Creseltől mindent, amit csak lehet, és közben lekösse annyira a figyelmét, hogy ne vegye észre a sivakok távozását.

– Kétlem, hogy sokat megtudhatunk tőle – vallotta be Fonrarnak. Mióta Gloth jelentést tett róla a parancsnoknak, alig lehet kihúzni belőle valamit.

– Azért csak próbálkozz – mondta Fonrar és elvonult segédkezni a sivakok szökésében. Amint biztonságban átjutottak a falon, Fonrar visszatért a többiekhez, hogy gyakorolják a kardforgatást.

* * * * *

Kang visszatért a sátrába, ott akarta megvárni, míg befutnak a jelentések. Jobban szeretett volna körbejárni az erődben, hogy benézzen minden zugba, minden sarokba és asztal alá, de vissza kellett fognia magát. Nem szabad azt a látszatot keltenie, hogy nem bízik a saját tisztjeiben, hiszen tudta, ha a két eltűnt sárkányfattyat meg lehet találni, a katonáinak sikerülni fog. A várakozás azonban nem volt könnyű dolog. Éhes is volt, megfordult a fejében, hogy benéz a kantinba, de eszébe jutott, hogy összefuthat Vertaxszal, vagy más tisztekkel, akik persze mind kiveséznék a történteket, és akár le is nézhetik Kangot, amiért a katonái dezertáltak. Ez sikeresen el is vette az étvágyát.

Egy másik nehéz feladattal is szembe kellett néznie. Jelentést kell írnia Maranta tábornoknak az esetről. Akár neki is láthatna, gondolta és írni kezdett. Az első mondatig sem jutott el. Semmi sem győzhetné meg arról, hogy a katonái dezertáltak. Semmi. Megvárja a napnyugtát, amíg a keresők visszatérnek. Addig is hosszúnak ígérkezett a nap.

* * * * *

Két órával később Slith lépett be Kang sátrába.

– Visszatértem, uram. És… – elhallgatott és bámulta, ahogy parancsnoka megszállottan pucolgatta a csatabárdját. – Uram, ha így pucolja tovább azt a pengét, hamarosan nem marad belőle semmi.

Kang fölnézett, kicsit elszégyellte magát.

– A goblinvér szétmarja a fémet – dünnyögte maga elé és félretette a fegyvert. – Mit tudtál meg? Mi hír a keresésről? – Kang intésére Slith leült a parancsnok ládájára és lehalkította a hangját.

– Az őrparancsnok múlt éjjel egy sivak volt, ráadásul az egyik Gárdista. – Kang felmordult.

– Ez is újdonság. Az Úrnő Gárdája a változatosság kedvéért valami hasznosat művel, nem csak a tábornokot őrzik. Meglepő. A végén még piszkos lesz a szép egyenruhájuk.

– Igen, uram, magam is hasonló megjegyzést tettem Prokelnek, de ő úgy tett, mintha nem tudná, mire célzok. Szerinte Maranta tábornok minden katonától elvárja, hogy részt vegyen az erőd őrségében. Természetesen a Gárdisták nem őrködnek, mint a többiek, de ők parancsolnak. Múlt éjszaka is egyikük volt az ügyeletes tiszt.

Kang a fejét vakargatta.

– Átkozott legyek, ha értem, mit számít ez. Beszéltél vele? Miért nem jelentette, az eltűnést az egyik tisztünknek?

– Nem tudom. Éppen végzett a szolgálatával és lefeküdt aludni, nem tudtam beszélni vele – felelte Slith. Megelőzve parancsnoka kérdéseit, sietve folytatta. – Beszéltem az egyik Gárdistával, mondtam neki, hogy fontos lenne, ébressze föl.

– Nem tette meg? – kérdezte Kang.

– Nem, uram. Az Úrnő Gárdájának a szállásai amellett az erődbe épített erőd mellett vannak, így aztán nem tudtam a közelébe jutni, hogy magam ébresszem föl, ahogy terveztem. Azt mondtam a Gárdista tisztnek, hogy azon töprengünk, miért mi tudtuk meg utoljára, hogy két emberünk eltűnt, a gárdista pedig olyan pofával nézett rám, mint aki azon csodálkozik, hogy egyáltalán föl merem tenni a kérdést. Azt mondta, hogy az ügyeletes tiszt a „szokásos módon” járt el. Kérdem én, ez a szokásos módszer?

– Ha én lennék a parancsnok, akkor nem ez lenne – morogta Kang. – De errefelé talán így van.

– Sikerült azonban fölébresztenem néhány szerencsétlent, aki szolgálatban volt aznap este – tette hozzá Slith. – Egyikük sem tapasztalt semmi különöset. – Kang megcsóválta a fejét, és rosszkedvűen meredt a csatabárdjára.

– A Sötét Lovagokról viszont megtudtam egyet s mást, uram – folytatta Slith. Még sosem látta ilyen levertnek a parancsnokot, még akkor sem, mikor azt hitték, mind a goblinok martaléka lesznek. – Van a közelben egy erőd, amelyet ők foglaltak el. Hoztam egy térképet. – Kiterítette a padlóra, bejelölte Maranta táborának helyét, majd húzott egy vonalat a másik erődig, amely nagyjából negyven kilométerre lehetett, északnak. – Tessék, uram. Senki sem tud sokat róluk, csak annyit, hogy valószínűleg egy teljes Szárny, vagyis lovasság és gyalogság állomásozik ott. Prokel szerint a lovagok talán azt sem tudják, hogy ez az erőd létezik.

– A fenéket! – mordult föl Kang. – Fogadni mernék, hogy egy sárkánylovas már réges-régen felfedezte ezt a helyet és jelentette is a feletteseinek. Lehet, hogy nem törődnek vele, hogy itt vagyunk, de tudnak rólunk. Arra is föltenném minden pénzemet, hogy Maranta tábornok pontosan tudja, hány emberük van a Lovagoknak, egészen az utolsó istállófiúig bezárólag. – Összetekerte a térképet. – A tábornok a parancsnoki sátrában van?

– Nem tudom, uram, de megkérdezhetem. Gondolja, hogy az eltűnt katonák arrafelé tartanak?

– Nem. Senki sem tud meggyőzni róla, hogy a fiaink dezertáltak, Slith. Mindenesetre eltűntek és ez ellen nem tehetünk többet, mint amit eddig megtettünk. Eközben ezerszámra gyűlnek odakint a goblinok.

– Értem már! – csillant fel Slith szeme. – A Sötét Lovagoktól akar segítséget kérni.

– Lehet, hogy emberek, de ugyanazon az oldalon állunk – mondta Kang. – Amint meghallják, hogy az átkozott Solamniaiak állnak a dolog mögött, azonnal kapni fognak az alkalmon, hogy móresre tanítsák őket. Csak azon csodálkozom, hogy a tábornok nem gondolt még erre.

– Sok szerencsét, uram – mondta Slith. Kang felhorkant. Remélte, hogy nem kell a Szerencse Úrnőjére hagyatkoznia. Mostanság mintha nem lennének beszélő viszonyban egymással.