Tizenkettedik fejezet

Kang és kísérete, mely Granakon kívül mindössze két baazból állt, még napkelte előtt elhagyta az erődöt, remélve, hogy a szürkületben elkerülhetik a goblin őrjáratokat. Nem akadt út, amit követhettek volna, mégis hamar kijutottak a kanyonból, könnyedén kocogva haladtak a lapos, sziklás vidéken. Nemsokára vénséges hegylánc állta útjukat. Az egykor csipkés csúcsokat elkoptatta az idő, a lejtőket kócos fenyőfák, és repedésekben tenyésző cserjék borították. A röghegységen át nem vezetett út, az emberek számára nehéz lett volna az átkelés. Kang és katonái kiterjesztett szárnyakkal vitorlázva szelték át a meredélyeket és hasadékokat. Az egyik hegytetőre érve Kang megállt, hogy kifújja magát. Granak veregette meg a vállát.

– Nézze, uram. – Kang a jelzett irányba nézett, és egy hatalmas barna foltot látott lomhán keresztülkúszni a síkság keleti szélén. Először azt hitte, állat-csordát lát, bivalyokat, vagy talán antilopot. Végül megértette. Goblinok. Ezernyi goblin lehetett, mind csatlakozni meneteltek, az idáig összesereglett hordához. Kang megrázta a fejét. Nem volt mit mondania, már sokat beszéltek egymás közt a goblinokról. Legalább sokkal gyorsabban futottak a goblinoknál.

Az út jó egy napig tartott a hegyeken át, mindenki örült, hogy az éj leszálltával tábort vertek két fogazott gerincű sziklafal közti hasadékban. Nem gyújtottak tüzet és ketten mindig őrködtek. Hajnal előtt már talpon voltak. A hegyek lábánál magas, hullámzó fűtenger fogadta őket, melynek partvidékét sűrű erdő képezte. Slith térképe szerint az erőd északnak és keletnek volt a helyzetükhöz képest. Tovább indultak. Dél körül megsűrűsödtek a felhők, és könnyű, hideg eső szitált. Az erdőhöz érve csapásokat kerestek az aljnövényzetben.

– Észrevette, hogy követnek minket, uram? – kérdezte Granak lehalkítva a hangját, mikor megálltak inni egy pataknál.

– Láttam őket – felelte Kang. Egy órája érezte meg a lovak és emberek szagát, és úgy sejtette, egy szakasz könnyűlovas lehet a nyomukban. Ez volt az első jel, hogy közel jártak a céljukhoz, és jó irányba tartottak. A lovasság a baljukon haladt, ügyeltek rá, hogy lőtávolon kívül maradjanak, de nem titkolták a jelenlétüket. Olykor észrevette valamelyiket a fák között, vagy meghallotta a páncéljuk csörgését, a lovak patájának dobogását. A vadcsapás kivezetett az erdőből, és egy ember-készítette útra kerültek. A földút talaját keményre taposták a sűrű használattól, pata- és lábnyomok utaltak rá, hogy még mindig gyakran használják. Kang biztos volt benne, hogy ezen az úton haladva eljutnak az erődbe. Alig egy mérföldet tettek meg rajta, mikor hatfős lovas járőr állította meg őket. Olajozott vászonköpenyekkel védték magukat az eső elől, mely félig elrejtette fegyvereiket, de még így is elég fémfelület látszott ki, hogy biztos legyen benne a vándor, felfegyverzett emberekkel van dolguk. Kang megálljt intett a csapatának.

A járőrök vezetője előrébb lovagolt, hátasának azonban szokatlan volt a sárkányfattyak szaga, és hátrahőkölt. Kang még emlékezett arra az időre, mikor a Sötét Úrnő katonái kiképezték arra a lovukat, hogy ne riadjanak meg a sárkányfattyaktól. Ez a fiatal tiszt akkoriban talán még nem is élt. Ennek ellenére jó lovas volt, mert megértette, mitől fél a hátasa, nem volt rá dühös emiatt. Intett egy társának, hogy fogja meg a lovat, majd leszállt a nyeregből és úgy lépett közelebb Kanghoz. Kang és Granak is megindultak, félúton találkoztak.

– Ez az út Takhisis Lovagjainak fennhatósága alá tartozik – mondta a fiatalember közös nyelven. – Nevezzék meg az utazásuk célját.

– A nevem Kang, az Első Sárkányhadtest Hadmérnöki Ezredének parancsnoka – felelte Kang. Az ember kétkedve nézett rá.

– Első sárkány… hadtest? – Kang majdnem felnevetett és szinte sajnálta, hogy ilyen hamar elfeledték őket.

– Az Első Sárkányhadtestet még a Dárdaháború idején hozták létre és már rég megszűnt, mikor maga megszületett. Az ezredünket azonban sosem oszlatták fel, így megtartottuk a nevet. Büszkék vagyunk rá.

A férfi végigmérte Kangot, aztán kihúzta magát és tisztelgett.

– Igen, uram. Tájékoztatna róla, milyen ügyben óhajt beszélni a parancsnokunkkal, uram?

– Inkább nem – mondta Kang. – Nem áll módomban. Felettes tisztem utasítására cselekszem.

– Értem, uram. Előre küldök egy lovasfutárt, hogy tájékoztassa a hadosztály parancsnokságát az érkezéséről.

Kang bólintott. A tiszt magához intett egy katonát, pár szót váltott vele, majd útjára küldte. A lovas elvágtatott. Kang összenézett Granakkal. Maranta tábornok úgy sejtette, egy Sötét Lovag Szárny foglalta el az erődöt, nem egy egész hadosztály. A világnak ezen a részén minden bizonnyal a Sötét Lovagok lehettek az urak. Az emberek sem kedvelték a goblinokat, biztosan nem örülnek majd, hogy ekkora goblinsereg gyülekezik a közelben. Egy egész hadosztály! Ők, meg a sárkányfattyak együtt viszonylag könnyen legyőzhetnék a goblinokat. Különösen, ha a lovagoknak sárkányaik is vannak.

– Szóval mi vagyunk az első sárkányfattyak, akikkel találkoztak – mondta Kang a tisztnek, miközben elindultak az úton, egymás mellett.

– Igen, uram, így van – felelte a fiatal tiszt. Kang felsóhajtott.

* * * * *

A hideg eső komoly felhőszakadássá változott, mire nem sokkal szürkület után elérték az erődöt. Magas, kőből rakott, habarccsal és fával megerősített építmény volt, körülötte várárokkal. A környék legmagasabb pontján állt, egy folyóvölgyre, és a természetes hágóra nézett. Kang elismerően biccentett mind az építmény, mind a helyszín láttán. Mikor Kang és kísérete elhaladt az első bástyák mellett, a fiatal katona megállt és tisztelgett Kangnak, aki viszonozta a köszöntést, ahogy egykor, nagyon régen tanították.

– Sok szerencsét, uram – mondta a fiatal tiszt. Visszaszállt a lovára, ami már kezdte megszokni a sárkányfattyak közelségét, bár még mindig bizalmatlanul pislogott Kangra, és szívesen ügetett el lovasával a különös kétlábú közeléből. A lovasjárőr katonásan visszafordult és vezetőjük után indult. Kang elismerően figyelte gyakorlott mozdulataikat. Ázott, vacogó őrszem fogadta őket a felvonóhídnál. Az eső vajmi kevéssé zavarta a sárkányfattyakat, testhőmérsékletük már alkalmazkodott a hideghez, a víz pedig lepergett csillogó pikkelyeikről. Kang megmondta a nevét és rangját, az őrszem pedig biccentett. Az eső végigcsorgott a sisakján, egyenesen a szemébe. Kipislogta a vízcseppeket.

– Már várnak önre, uram. Lépjen be, egy katona majd elkíséri a parancsnokságra. – A katona tisztelgett, Kang viszonozta, majd átsétált a hídon, nyomában Granakkal és a két baazzal. Alattuk a várárok barnás vize szinte fortyogott a szüntelenül záporozó esőcseppektől. A sárkányfattyak egy alagúton át jutottak a várfal túloldalára, amely legalább hat méter vastag lehetett. Az alagút mindkét végén csapórács függött a mennyezetről, s a folyosó mindkét oldalán beugrók sorakoztak, ahonnét támadás esetén íjászok zúdíthattak pusztító nyílzáport a behatolókra. Kang idegesen felborzolta pikkelyeit a gondolatra. A falgyűrűt elhagyva egy tágas udvarra érkeztek, ahol egy fekete köpenyes tiszt várt rájuk, némán. Ruhája átázott, eső csorgott végig az arcán, mégis mozdulatlanul állt és megvárta, míg Kang kilép az udvarra, mielőtt tisztelgésre emelte volna a kezét.

– Uram, Vosird parancsnok vagyok, a Farkas Karom Hadosztály első szárnyának tisztje. Zeck hadosztályparancsnokhoz kell kísérnem Önöket. – Kang szótlanul biccentett. A parancsnok várt még pár pillanatot, talán arra, hogy közli vele érkezése célját. Kang azonban nem közölte, az ember pedig nem tehetett semmit, így aztán kissé csalódottan sarkon fordult és megindult a főépület irányába. Kang visszanézett testőreire, vállat vont és megindult a katona nyomában. Három kísérője vigyorogva követte. Egy vastag tölgyfaajtón át léptek be az épületbe. Odabenn őrök álltak az ajtónál és minden kijáratnál, akárcsak a gyilokjárókon odakint. Lenyűgöző erőfitogtatás volt ez egy olyan helyőrségtől, amely a világ ilyen sivár, ritkán lakott vidékén terült el, ráadásul hadban sem álltak senkivel.

A parancsnok több csarnokon át vezette be a sárkányfattyakat a főépület központi részébe. Az egyik folyosón találkoztak egy csapat fekete páncélú, sisakos Lovaggal. Amazok félreálltak az útból, hogy elengedjék őket, és mindannyian megbámulták a sárkányfattyakat. Kang nem is törődött volna velük, de az egyik Lovag olyan meredten bámult rá köpenye csuklyája alól, hogy kis híján nekiment egy oszlopnak. Nem tudta kivenni a vonásait a köpeny és a páncél miatt, de valahogyan furcsán ismerősnek tűnt, s mintha a Lovag is felismerte volna Kangot. Hamarosan elérték úti-céljukat, egy újabb zárt ajtót. Az ajtónállók megkérték Kang két testőrét, hogy fáradjanak velük a szállásukra, csak Granak maradt a parancsnok mellett. Mielőtt beléptek volna, Kang még visszapillantott, és látta, hogy a csuklyás lovag még mindig ott áll a folyosón és őt bámulja. Aztán kinyílt az ajtó és betessékelték őket, Kang pedig szem elől vesztette a titokzatos Lovagot. Mire Zeck parancsnok és tisztikara sűrű tisztelgések közepette bemutatkozott, Kangnak már teljesen kiment a fejéből a különös jelenet. Zeck parancsnok frissítőket hozatott a vendégeknek.

– Bort, sört, netán törpe pálinkát? – kérdezte mosolyogva. Idősebb férfi volt, s mint mondta, már volt dolga sárkányfattyakkal. Úgy tűnt, azzal is tisztában van, mennyire kedvelik a sárkányfattyak a különösen erős szeszeket.

– Nem, uram, köszönöm, uram – mondta Kang. Azt akarta, hogy tiszta fejjel tárgyalhasson. – Hosszú ideje úton vagyunk már, hogy találkozhassunk Önnel, az ügy pedig, ami miatt idáig jöttünk, halaszthatatlan.

– Természetesen, parancsnok – mondta Zeck komolyan. – Hallgatom Önöket. Kérem, mondják el, miért jöttek.

Kang már ezerszer végiggondolta, mit fog mondani a parancsnoknak, de az erődítmény, és lakóinak szervezettsége, és a csillogó páncélzatú, komoly, magas rangú katonák látványa kissé megzavarta. A sárkányfattyakat úgy nevelték, hogy az embereket szinte isteni lényekként tiszteljék, de az azóta eltelt évek kellemetlenségei és konfliktusai lassacskán kitörölték ezt a beidegződést. Maga is meglepődött rajta, hogy a rég elfeledettnek hitt érzések még most is a felszínre törtek.

– Zeck parancsnok, felettesem, Maranta tábornok üdvözletét küldi, és sok sikert kíván önöknek a csatatéren.

– Maranta – ismételte Zeck csodálkozva. – Úgy érti, az a Maranta tábornok? Az aurak parancsnok?

– Igen, uram, ő.

– Nem is tudtam, hogy még életben van. Lám, lám. – Körbenézett az egybegyűlteken. Az idősebbek elismerően bólogattak, az ifjabbak éretlenül néztek körbe. – Mit csinál a tábornok mostanság?

Kang beszámolt róla és a sárkányfattyú erődről, majd folytatta mondandóját.

– Szükségünk van a segítségükre, uram, méghozzá sürgősen. Mintegy ötezer fős seregünk csaknem ostromzár alatt áll. Számításaink szerint egy húsz-, harmincezer fős goblinokból és hobgoblinokból álló horda fenyegeti állásainkat. Még nem sikerült rájönnünk miért, de az elpusztításunkra törnek. Sejtéseink szerint Solamnia Lovagjai támogatják őket. – Zeck parancsnok összevonta a szemöldökét.

– Solamniaiak? Ki is nézem belőlük. Maradék morzsányi becsületességük is elpárolgott istenük távozása után. Tisztában vagyok az erődítményük elhelyezkedésével és a környező terepviszonyokkal. Nem tudtam, azonban, hogy Maranta tábornok a parancsnokuk, máskülönben beugrottam volna egy baráti csevegésre a régi szép időkről. Azt mondja, goblinok és hobgoblinok? Érdekes. Átkozottul méltánytalan, hogy egykori szövetségeseink ellenünk fordulnak, nem igaz, parancsnok? – Kang egyetértett. – A segítségünket kéri? – kérdezte végül Zeck.

– Igen, uram. Bár mi, sárkányfattyak, és Takhisis Lovagjai évtizedek óta nem szolgálunk egy seregben, Maranta tábornok azzal bízott meg, hogy kérjem a segítségüket. Cserébe diplomáciai kapcsolatot és fajtánk erős barátságát kínáljuk. – Zeck parancsnokot lenyűgözték a hallottak.

– Ami azt illeti, az önök létszáma meglehetősen csekély, de a sárkányfattyak történelme dicsőségekkel teli. Természetesen nem szeretnénk elveszíteni egy ilyen rendíthetetlen szövetségest. – A parancsnok egy tisztiszolgához fordult. – Dagot, azt akarom, hogy a Második és Harmadik Szárny két napon belül álljon készen, hogy kilovagoljon, és csatába vonuljon a goblinok ellen. – Visszafordult Kang felé. – Ez megfelel, parancsnok?

Kang arra számított, hogy a tábornok alaposan meg akarja fontolni a döntést, pár nap türelmet kér, míg kielemzik a helyzetet, és ha szerencséjük van, egy héten belül választ küld Maranta tábornoknak. Nem számított rá, hogy percek alatt sikerül elintéznie az ügyet.

– Igen, uram – mondta végül. – Nagyon is megfelel.

– Kiváló. Gondolom, ezzel elintéztük az ügyet. Szívesen meghívnám, hogy vacsorázzon velünk, de gondolom elfáradtak a hosszú úton. Felkínálhatok egy szobát önnek és kísérőinek az éjszakára, valamint egy meleg vacsorát és kiadós reggelit, mielőtt visszatérnek az otthonukba. – Kang első gondolata az volt, hogy máris útra kel, mert minél hamarabb szeretett volna visszatérni a katonáihoz. Aztán a kísérőire gondolt. Kemény iramot diktált nekik is, magának is. Meleg étellel a gyomrukban, kipihenten gyorsabban tudnak utazni másnap.

– Köszönjük, uram, hálásak vagyunk érte. Reggel már útra is kelünk. Már alig várom, hogy találkozzunk a katonáival a csatamezőn. – Zeck parancsnok bólintott.

– Úgy legyen – mondta, és elfordult. A meghallgatás véget ért. Vosird szárnyparancsnok, aki szótlanul álldogált egész idő alatt, egy hátsó kijáraton át kikísérte Kangot és Granakot a tiszti szállások felé, egy folyosóra, ahol sűrűn követték egymást az ajtók. Félúton kinyitott egy ajtót és egy kétágyas – emberi ágyas – szobába vezette őket.

– Küldetek ennivalót – mondta Vosird.

– A kísérőimet hol szállásolták el? – kérdezte Kang. A parancsnok hüvelykjével a szomszédos szoba felé bökött. – A szomszédban, uram. – Mikor a férfi távozott, Kang leült az ágyra és hatalmasat ásított.

– Ellenőrzöm a többieket, uram – javasolta Granak. Kang magára maradt, és végigvette a történteket. Húsz perccel az, után, hogy megérkeztek, máris elérte a célját. Fogalma sem volt, miért, de ez egy kicsit aggasztotta. Talán azért, mert hozzászokott már, hogy minden rosszul alakul, különösen, ha emberekről van szó.

– A nagy számok törvénye alapján már ideje volt, hogy valami jól alakuljon – dünnyögte magának. – Nem meglepő, hogy Zeck ilyen hamar döntésre jutott. Tud az erődünkről, a felderítői már biztosan jelen, tették neki. Mivel tud az erődtől, talán a goblinok gyülekezéséről is tud. Valószínűleg ő sem örül neki. Talán nem tudta, miért vannak itt, vagy azt, hogy mit csinálnak. Most, hogy megmondtuk neki, alkalma van cselekedni, hogy megszabaduljon tőlük.

Granak visszatért és jelentette, hogy a két baaz kísérő már evett és mindketten alszanak. Egy óra sem telt el, és egy katona ropogósra sült ürühúst hozott nekik, meg egy nagy kancsó sört. Kang és Granak hamar elfogyasztották az egészet. Kang teli hassal, a sörtől kissé kábán leheveredett a padlóra. Nem mert az ágyba feküdni, attól félt, hogy összetörné.

– Ha aludni akar, uram, vállalom az első őrséget – javasolta Granak és leült egy székbe az ajtó mellett. – Észrevette, hogy nincsenek zárak az ajtókon? – Kang fáradtan felmordult.

– Kétlem, hogy tolvajoktól kell tartaniuk. Ma este nem kell őrködni, Granak. Vagy egy erős szövetséges táborában vagyunk, vagy hatalmas ellenségében. Ha bármit terveznek is ellenünk, nemigen tudunk tenni ellene.

– Nem számít, uram – mondta Granak udvariasan. – Én vállalom az első őrséget. – Kang lehunyta a szemét.

– Ahogy akarod. Ébressz föl a második váltásra…

* * * * *

Granak fel is ébresztette.

– Van jelentenivaló? – kérdezte Kang álmosan.

– Nincs, uram. Minden csendes – mondta Granak. Kang bólintott és leült az ajtó melletti székbe. Granak elheveredett a földön és hamarosan már aludt is. Kang álma nyugtalan volt, örült, hogy legalább magányban, ha Granak dobhártyarepesztő horkolásától csendben nem is, de gondolkodni tudott. A parancsnok szavait ismételgette újra meg újra a fejében, és biztosította magát, hogy minden rendben van, mikor padlódeszka nyikorgását vélte hallani a folyosóról. Halk hang volt, mintha valaki lopakodott volna. Talán tévedett. Nehéz volt megállapítani Granak horkolása mellett. Eszébe jutottak Granak szavai, hogy az ajtókon nincsenek zárak, meg saját, könnyelmű válasza. Magában szitkozódva kelt föl a székéből, és Granak hortyogásának zajaitól leplezve arrébb oldalazott, hogy az ajtó mögött legyen, ha az kinyílna. Újabb padlóreccsenés, ezúttal bőr nyikorgásával együtt, mintha szíjak lettek volna. Odakint az eső vadul dobolt a párkányon és a falon. A kilincs elfordult, az ajtó finoman nyílni kezdett. Egy ember lépett be lábujjhegyen, és Granak alvó alakjához közelített.

– Kang? – mondta az ember és kinyújtotta a kezét. Kang elrugaszkodott és hatalmas karjával átölelte az embert, egyik tenyerét pedig a szájára tapasztotta. Granak abban a pillanatban talpon termett, tőr villant a kezében, és az ajtó felé indult. A fogoly pár szívdobbanásnyi ideig kapálózott Kang karjaiban, talán ösztönösen, majd elernyedt. Ázott köpeny volt rajta, mintha most jött volna be az esőről.

– Nézd meg a folyosót! – súgta Kang. Granak kikukucskált az ajtón.

– Tiszta, uram – jelentette. Becsukta az ajtót, és nekitámasztotta a hátát. Az ember mondani akart valamit, a szája mozogni próbált Kang tenyere mögött és mintha azt hajtogatta volna, hogy: – Engedjen el, Kang, maga bolond! Én vagyok az! – Ekkor ismerte csak meg.

– Huzzud! – mondta csodálkozva és eleresztette.

– Csendesen! – figyelmeztette és az ajtó felé pillantott. Levette a csuklyáját, és szembefordult Kanggal. – Nincs tisztában, mekkora az ereje. Egy hétig is meglátszanak majd a véraláfutások – tette hozzá a karját dörzsölgetve.

– Huzzud…. nem tudhattam – magyarázkodott Kang.

– Nem is kellett – felelte csípősen, lezárva a témát. – Semmi baj. Sejthettem volna, hogy nem tudom meglepni. Okosan teszik, hogy őrködnek. – Granak ötlete volt – biccentett Kang a sivak felé. – Még nem találkoztak. Granak, ő Huzzud, Takhisis Lovagja. Ő pedig Granak. Még akkor találkoztunk, mikor pár napig a Sötét Lovagok szolgálatába szegődtünk.

– Emlékszem – mordult Granak. – Latrinaszolgálat.

– Ha hirtelen távozásunkról akar beszélni… – kezdte Kang feszengve. Huzzud megrázta a fejét.

– Minden oka megvolt, hogy elhagyják a sereget. Szégyenletesen bántak magukkal. Nem az első alkalom, és nem is az utolsó, Kang. – Huzzud feszülten figyelte a sárkányfattyú ábrázatát. Kang számára egy melegvérű jelenés volt a sötétségben, s ez felidézte azt a hosszú és forró nyarat, mikor találkoztak. Újból maga előtt látta vörös sárkánya hátán, mint büszke harcost, akivel rövid ideig szövetségesek voltak. Megbíztak egymásban és tisztelték a másikat.

– Gyorsan kell beszélnem, és rövidre fognom – mondta Huzzud halkan. – Most jöttem a parancsnoki eligazításról, nincs sok időm. Elárulták, Kang. Zeck parancsnok nem fog csapatokat küldeni.

Kang csalódása tompa sajgás volt valahol, a koponyájában.

– Visszavonta a parancsot? Miért?

– Nem kellett visszavonnia a parancsot, Kang. A tisztjei pontosan tudták, hogy hazudik. Magát ámította, hogy ne okozzon gondot. – Huzzud közelebb hajolt, kesztyűs kezét Kang karjára tette. – Kitalálja, miért hazudott, Kang? Meg tudja mondani? – Értetlen tekintetét látván Huzzud szomorúan elmosolyodott. – Nem, sosem gondolna rá, igaz? Maga… a „szörnyeteg”, a „gyíkember”, a „torz fattyú”. Mi pedig, a „civilizált emberek”. Biztosan töprengett már azon, hogy ki pénzeli a goblinokat, ki fegyverzi föl és képzi ki őket. Méghozzá alaposan, és bőséges ellátmányt biztosít. – Huzzud felsóhajtott, hangja keserűbb lett. – Most már tudja a választ. A Lovagok, Kang, de nem a Solamniai Lovagrend. Az egykori Úrnő, Takhisis Sötét Lovagjai.

Mintha gyomorszájon vágták volna, Kangnak elakadt a lélegzete is.

– Nem értem – mondta erőtlenül. – Miért? Mert nem akartunk latrinákat ásni nekik?

– A nőstények, Kang – mondta Huzzud. – Tudnak a nőstényekről. Az egyik törpe, az a göthös, aki a térképet adta…

– Selquist – mondta Kang. Emlékezett a vézna kis törpe tolvajra. A törpetársadalom száműzöttje volt, ő találta meg a térképet, amely elvezette a sárkányfattyakat a nőstény tojásokhoz. Az alattomos kis törpének fogalma sem volt, milyen kincset talált, de értékesnek tűnt, így meg akarta szerezni, Kang pedig saját csapatával előtte akart megérkezni. A kiruccanás csaknem a vesztüket okozta, de minden jó, ha jó a vége. Legalábbis Kang úgy gondolta, jól végződött. Nyilvánvalóan tévedett.

– Igen, ő. Selquist. Eladta magukat. Elment a Lovagokhoz, és busás jutalom fejében mindent elmondott. A Lovagok félnek, Kang. Most, hogy vannak nőstényeik, szaporodhatnak. Egy csak hímekből álló fajt még kordában lehet tartani; hiába erősek és okosak, mégis mindvégig tiszteltek minket. Engedelmeskedtek a parancsnak, a mi szabályaink szerint éltek. Ha akadna is lázadó szellemű a fajtájában… – vállat vont. – Kevesen lennének, és könnyen el lehet intézni őket. De most már képesek sokasodni és a Lovagrend attól fél, hogy maguk próbálják meg határozni a saját sorsukat. Ez pedig rájuk nézve fenyegetés. – Meghatározni a saját sorsukat. A szavak úgy hasítottak át Kang reménytelenségének éjszakáján, mint egy fehéren izzó csillag. Hirtelen minden gondolata, minden álma és terve megvilágosodott. Tisztán látta őket és nevet is tudott nekik adni. Sors. A saját sorsa, népe sorsa. Megbabonázottan, meghatottan állt, szinte megszűnt körülötte a világ. Nem is hallotta, mit mondott még Huzzud.

– Miért mondja el nekünk? – kérdezte Granak gyanakodva. Huzzud büszkén nézett föl a sivakra.

– Mikor csatlakoztam a Lovagrendhez, az Úrnő egy Látomással ajándékozott meg. Hittem ebben a látomásban, becsületes életet éltem, ki, tüntettek, előléptettek érte. Hű vagyok az eskümhöz, a többi Lovaghoz, az Úrnőhöz és azokhoz, akik szövetségesként harcoltak az oldalunkon. Gondoskodtam róla, hogy azok, akik a parancsnokságom alatt állnak, ugyanígy érezzenek. Az idők azonban változnak, és azt hiszem, talán én vagyok az egyetlen parancsnok az erődben, aki még mindig hisz a Látomásában. Ami pedig Zeck parancsnokot és a többieket illeti – vicsorgott Huzzud –, alig jobbak a tolvajoknál és zsarnokoknál. Egymás között civakodnak, hatalmat akarnak maguknak. Rettegésben tartják a népet, és mindezt miért? Nem a dicsőségért; mi dicsőség van abban, ha parasztokat mészárolnak? Maguk miatt, a hatalom és vagyon miatt. Az ő Látomásuk a csillogó érme. Holnap a lehető leghamarabb keljenek útra, Kang. Ne az úton menjenek. Maradjanak az erdőben, amíg elérik a hágóhoz vezető hidat. Zeck nem fogja megöletni az erődben. Vannak még hatalommal bíró sárkányfattyak a világban, néhányan Malystrx-et, és a többi sárkány Nagyurat szolgálják. Ez a hely hemzseg a kémjeiktől. Zecknek felelnie kellene a haláluk miatt, ha itt történik. De ha már messze járnak… vállat vont.

– Értem, és köszönöm, Huzzud – mondta Kang halkan. – Becsületes szövetséges és igaz barát. Ha segítségre van szüksége, számíthat rám és az ezredemre. Ígérem. – A nő a fejébe húzta nedves csuklyáját.

– Mennem kell. Keresni fognak. – Az ajtó felé indult, de Granak csak Kang biccentésére állt félre az útból. A kilincs felé nyúlt, de megtorpant és visszanézett. – Nem gondolja, hogy puhány lettem, mint valami cukormázas Solamniai, ugye, Kang?

– Szokott arról álmodozni, hogy megöregszik, Huzzud? – kérdezett vissza Kang. – Ősz hajú lesz, meg ráncos, a térdén unokákkal játszik?

– Nem – felelte Huzzud. – De maga igen, Kang. – Kezet nyújtott felé. – Viszlát és sok szerencsét.

Kang megragadta a kezét és finoman megszorította.

– Köszönöm, Huzzud. Jobban, mint gondolná. – Már el is ment, becsukta maga mögött az ajtót.

– Induljunk máris, uram? – kérdezte Granak izgatottan. -– Felébresztem a többieket.

– Nem – mondta Kang töprengve. – Ha most elmegyünk, gyanút fognak. Talán bajba sodorjuk Huzzudot. Reggelig még várhatunk. Próabálj aludni, ha tudsz.

– Nem hiszem, hogy menni fog, uram – mondta Granak és leült az ajtónak támasztott háttal. Kang is leült gondolkozni, és várta a hajnal első fényeit. A Sors, mint valami ragyogó, fénylő csillag, még mindig ott világított az elméjében, de távolibbnak tűnt, mint az összes többi csillag Krynn egén. Közte és álmai között állt a goblinok hordája, akiket Ansalon talán legjobb harcosai képeztek ki ellenük.