(5)

Július 3-án, pénteken Billy engedélyt kapott, hogy elvigye néhány képét az athensi lemzeti Bankba, amely hajlandó volt kiállítani őket az előcsarnokában, augusztusban. Billy boldogan dolgozott, új munkát készített elő, vásznakat állított fel, festett és keretezett. Eközben előkészületeket tett Kathy szeptember 28-ra kitűzött esküvőjére. A festményei eladásából befolyt pénzből termet bérelt az esküvőre és szmokingot csináltatott magának. Készülődött az ünneplésre.

A képkiállítása hírére riporterek és tévések, jöttek Columbusból. Az ügyvédje jóváhagyásával interjút adott Jan Ryannek az esti hírektől, a WTVN-TV-nek és Kevyn Burgernek, a WBNS-TV munkatársának.

Jan Ryannek a művészetéről beszélt és arról, hogy úgy érzi, az Athensi Mentálhigiéniai Központban kapott kezelés sokat használt neki. A riporternőnek arra a kérdésére, hogy hány kép a többi személyisége műve, azt válaszolta: – Lényegében mindegyikben van némi részük. Ők mind az én részeim, s nekem meg kell tanulnom elfogadni ezt. Az ő képességeik az én képességeim. De most már egyedül csak én felelek a cselekedeteimért, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Elmondta a nönek, hogy a képei eladásából származó bevételből fogja kifizetni a kórházi és ügyvédi költségeket, és egy részét a gyermekekkel szembeni visszaélés elleni küzdelemre fordítja.

Azt is mondta neki, úgy érzi, a személyiségei egyetlen egészben egyesülnek, s figyelmét most már jövőbeni munkájára, a gyermekekkel szembeni visszaélés megakadályozására fordíthatja. – Szeretnék több, megfelelőképpen ellenőrzött nevelőotthont látni – mondta –, hogy biztonságban és jó körülmények között tudhassam őket. Egy gyermek nemcsak védelmet, hanem szeretetet és törődést is igényel.

A legnagyobb változás, amelyet Jan Ryan Billynél észrevett a decemberi találkozásuk óta, amikor egy félórás dokumentumfilmet készített róla, a társadalomhoz való viszonyulásában állt. A gyermekként elszenvedett súlyos visszaélés ellenére, most reményekkel telve nézett a jövőbe.

– Most már valamivel több hitem van az igazságügyi rendszerünkben a dolgok jelenlegi állását tekintve. Már nem érzem úgy, hogy az egész világ ellenem van.

A hatórás hírekben Kevyn Borger rámutatott, hogy bár az Athensi Mentálhigiéniai Központ Milliganre alkalmazott kezelési programja igen nagy vitákat és kemény bírálatokat váltott ki, Billy most már a közösséghez tartozónak érzi maga.

– Sokkal jobban érzem magam az emberek között Athensben – mondta a nőnek. – Nem olyan ellenségesek, mert most már jobban ismernek engem. Nem félnek úgy tőlem, mint a legelején, amikor idejöttem. Az a félelem… mesterségesen lett felszítva…

Hangsúlyozta, hogy nagyon gondosan válogatta ki a közszemlére bocsátandó képeit. Némelyeket visszatartott, mert nem akarta, hogy egyesek esetleg a festményein keresztül próbálják elemezgetni. Nem mindegy számára, vallotta meg, hogyan fogják megítélni az emberek a munkáját. – Remélem, nem szenzációhajhászásból jönnek el megnézni a képeimet, hanem azért, mert a művészet érdekli őket.

Tanulni szeretne, fejleszteni a technikáját, mondta, de mivel a hírneve így megelőzte, úgy érzi, nem fogadnák el egy egyetemi tanteremben. Talán ez megváltozik egy napon. Addig várni fog.

– Most szembenézek a valósággal – mondta az újságírónőnek –, és ez a fontos.

 

 

Billy úgy érezte, a kórház stábja kedvezően reagált az esti híradóra, amely közvetítette, ahogy a festményeit a falra akasztgatva nyilatkozik a riportereknek. A stáb legtöbb tagja kedves lett vele; csak kevesen maradtak nyíltan bírálók. Még az is a fülébe jutott, hogy az annak idején vele szemben nyíltan ellenséges magatartást tanúsítók közül is nemrégen pozitív megállapításokat jegyeztek be az állapotáról vezetett naplóba. Elámult, amikor egyik-másik elmondta neki, hogy miről volt szó a csoportmegbeszéléseken, és milyen jelentések állnak a fejlapján.

Tudta, hogy rengeteget fejlődött az 5-ös osztály óta.

 

 

Augusztus 4-én, szombaton, amikor már-már kilépett a FIK ajtaján, meghallotta a lift riasztócsengőjét. A felvonó megakadt a harmadik és negyedik emelet között. Egy értelmi fogyatékos fiatal lány szorult benne. A külső áramszekrény szikrázását látva és a sercegő, pattogó és zümmögő hangot hallva, Billy azonnal rájött, hogy rövidzárlat léphetett fel. Több ápolt is kijött a folyosóra, s a bent rekedt lány sikítozni kezdett és a felvonó falait verte. Billy segítségért kiabált, s egy munkás segítségével kifeszítette a külső ajtót.

Katherine Gillott és Pat Perry kijöttek megnézni, mi az a nagy hűhó a folyosón. Látták, ahogy Billy leereszkedett a liftaknába, keresztülpréselve magát a fülke tetején lévő szellőztetőajtón, és lepottyanva a lány mellé, kezdett beszélni hozzá, hogy megnyugtassa. Míg a liftszerelőt várták, Billy belülről dolgozott az áramszekrényen.

– Tud valami verset? – kérdezte a lánytól.

– Tudom a Bibliát.

– Mondjon el nekem néhány zsoltárt – mondta.

Vagy fél órán át beszélgettek a Bibliáról.

Mire a karbantartó végül működésbe hozta a liftet és kiléphettek a harmadik emeleten, a lány felpillantott Billyre és megkérdezte: – Most kaphatok egy doboz szénsavas üdítőt?

 

 

Szombaton Billy korán kelt. Jó érzés volt neki, hogy kiállították a képeit, de felkavarta a Dispatchnak a kiállítását tárgyaló cikke, amely mint minden alkalommal – ezúttal sem mulasztotta el felemlíteni a tíz személyiséget és a „sokszemélyiségű szatír”-nak nevezni őt. Hozzá kellett szoknia vegyes érzelmek kezeléséhez. Ez egy új érzés volt zavaró, de szükséges az elmeállapota stabilitásához.

Ma reggel el akart kocogni a kórház parkjával szomszédos Ohio University Innbe egy csomag cigarettáért. Tudta, hogy nem szabad dohányoznia. A régi időkben csak Allen cigarettázott. De szüksége volt rá. Lesz ideje leszokni róla, ha meggyógyult.

Amikor leért a főlépcsőn, a bejárattal szemközt egy parkoló autót vett észre, amiben két férfi ült. Gondolta, látogatók. De amikor átvágott az úttesten, a kocsi elhúzott mellette. Az épületet megkerülve egy mellékutcában Billy ismét megpillantotta.

Ahogy átvágott a frissen nyírt réten a gyaloghíd felé a szurdokon túl, amely a kórházhoz tartozó területet szegélyezte, már negyedszer látta meg az autót, amint épp rákanyarodott a Dairy Lane-re, a szurdok és a diákszálló közti útra, amelyen a gyaloghídon átérve, neki is el kellett haladnia.

Mihelyst rálépett a hídra, a kocsi ablaka leereszkedett, s egy kéz puskát fogott rá. – Milligan! – ordította valaki.

Mozdulatlanná dermedt.

Széthullott.

A lövés nem találta el Ragent, miközben megfordult és a szurdokba ugrott. A második lövés sem találta el. Aztán egy harmadik következett. Ragen felkapott egy letört ágat a patakmederből, visszakapaszkodott az útra, s a husánggal nekiesett az autó hátsó szélvédőjének, mire támadói elrobogtak.

Jó darabig ott áldogállt, remegve a dühtől. A Tanító dermedt mozdulatlanná vált azon a hídon – gyengén és határozatlanul. Ha ő nem cselekszik azonnal és foglalja el a foltot, már mindnyájan alulról szagolhatnánk az ibolyát.

Ragen lassan, visszafelé ballagva a kórházba, megbeszélte Allennel és Arthurral a teendőket. El kell mondani dr. Caulnak. Itt a kórházban könnyű célpontul szolgálnak. Akármikor megtalálhatják és megölhetik őket.

Allen mesélte el az incidenst dr. Caulnak. Az eltávozások most fontosabbá váltak számára, mint valaha, érvelt, mert egy biztonságos helyet kell találnia a lancasteri tárgyalásig, míg hatályon kívül helyezik a bűnösséget megállapító ítéletet. Azután már elhagyhatná Ohiót és Kentuckyba mehetne, hogy dr. Cornelia Wilbur kezelje tovább.

– Fontos – mondta Arthur Allennek –, hogy egy szó se szivárogjon ki erről a támadásról. Ha azok az emberek semmit sem olvasnak róla az újságokban, idegeskedni fognak és félni, hogy Billy forral valamit ellenük.

– Az írónak elmondjuk? – kérdezte Allen.

– Senkinek. Etyedül dr. Caul szabad tudni esz – erősködött Ragen.

– A Tanítónak egy órakor van a szokásos találkozója az íróval. Ott lesz?

– Nem tudom – mondta Arthur. – A Tanító elment. Szerintem szégyelli, hogy úgy elbizonytalanodott a hídon.

– Akkor mit mondjak az írónak?

– Te jól tudod beszélni – mondta Ragen. – Csináld úty, mintha te lennél a Tanító.

– Rá fog jönni.

– Akkor nem, ha azt mondod neki, a Tanító vagy – mondta Arthur. – El fogja hinni.

– Szóval hazudjak?

– Felkavarná, ha megtudná, hogy a Tanító széthullott és eltűnt. Barátok lettek. Nem sodorhatjuk veszélybe a könyvet. Mindennek ugyanúgy kell mennie, mint a Billy elleni merényletkísérlet előtt.

Allen megrázta a fejét. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer hazugságra fogsz biztatni.

– Ha egy jó ügyről van szó – mondta Arthur –, arról, hogy megkíméljünk valakit a bánattól, akkor ez nem is igazán hazugság.

 

 

Ám a találkozó alatt az írónak sehogy sem tetszett Billy viselkedése és beszéde. Túl arrogánsnak, mesterkedőnek és rámenősnek hatott. Mindig arra tanították, hogy a legrosszabbra számítson, mondta Billy, s a legjobban reménykedjen. De most a reményei szertefoszlottak. Biztos, hogy visszaküldik a börtönbe.

Az író érezte, hogy nem a Tanítóval beszél, de nem volt biztos benne. Billy ügyvédje, Alan Goldsberry érkezett meg, s az író érezte, hogy Allen volt az, aki elmagyarázta, miért akarja a végrendeletében mindenét a húgára hagyni: – Az iskolában volt egy nagy vagány, aki folyton rám szállt. Egy napon meg akart verni, de aztán mégsem tette. Később rájöttem, hogy Kathy odaadta neki az utolsó huszonöt centjét, hogy ne bántson. Ezt soha nem fogom neki elfelejteni.

Azon a hétvégén, mialatt Danny és Tommy egy freskót festettek Kathy lakásában a falra, Allen a közelgő lancasteri bírósági tárgyalás miatt izgatta magát. Ha nyer és dr. Caul Kentuckyba küldi dr. Wilburhöz, akkor, tudta, van esélye a gyógyulásra. És ha Jackson bíró elítéli, s az élete hátralévő részét elmegyógyintézetben és börtönökben töltheti? Az állam máris küldözgette neki a kórházi számlákat, napi száz dollárt felszámítva. Az összes pénzét ki akarták csikarni. Teljesen tönkre akarták tenni.

Nem tudott szombaton éjszaka aludni. Hajnali három körül Ragen felkelt és csendesen kitolta a motorbiciklijét a házból. A köd sodródott befelé a völgybe, s neki kedve szottyant egy kis pirkadati motorozáshoz. Elindult az úton a Logan-gát felé.

Az éjszakai sötétségben szerette a legjohhan a ködöt, és sokszor a legsűrűbb tejködben is elment barangolni az erdőbe vagy a tóhoz, nézve, ahogy lába előtt a talaj belevész a semmibe. A hajnali három volt a kedvenc órája.

A Logan-gát – amely egy keskeny taréj volt, s a motorja kereke épp csak elfért rajta – tetőpereméhez közeledve kikapcsolta a lámpáját, mert visszatükröződése a ködön elvakította. A kikapcsolt lámpával a sötétben kiviláglott a taréj csíkja középütt. Egyenesben tartotta a járművét. Veszélyes volt, de szüksége volt a veszélyre. Ismét szükségét érezte a hódításnak. Időről időre szüksége volt valami veszélyeset – nem szükségképpen törvénybe ütközőt – cselekednie, hogy érezze az adrenalin lüktetését. Szüksége volt a diadalérzetre.

Soha nem hajtott még fel a gáttaréjra azelőtt. Azt sem tudta, milyen hosszú lehet. Nem látott olyan messzire előre. Csak azt tudta, hogy jó nagy rössel, magas forgatónyomatékkal kell végigrobognia rajta, hogy ne zuhanjon oldalra. Rettegett, de úgy érezte, ha törik, ha szakad, bele kell vágnia.

Berúgta a motort és átrobogott a keskeny perem közepén. Utána visított és sírt, s a szemeiből lefelé gördülő könnyeket arcára fagyasztotta a szél.

Miután kimerülten hazaért, azt álmodta, hogy rálőttek, s a hídlábon haldoklik, mert a Tanító megdermedt és mindnyájukat sorsára hagyta.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

(1)

Szeptember 17-én, hétfőn, a tárgyalás napján, amikor az író a FIK folyosóján végigmenve megpillantotta a reá váró Billyt, a cinkos mosolyából, tiszta tekintetéből és bólintásából azonnal megállapította, hogy a Tanító az. Kezet szorítottak.

– Örülök, hogy látom – mondta az író. – Rég nem találkoztunk.

– Sok minden történt azóta.

– Beszéljünk négyszemközt, mielőtt Goldsberry és Thompson megérkezne.

Bementek egy kis társalgóba, ahol a Tanító elmesélte az írónak a lövöldözést, a széthullását, s azt, hogy Allen bérelt egy új sportautót, hogy Lexingtonba mehessen dr. Wilburhöz, ha a bíró elejti a bűnvádat.

– Ki beszélgetett velem, a Tanítónak adva ki magát a múlt hónapban a távollétében?

– Allen volt az – ismerte be a Tanító. – Sajnálom. Arthur úgy érezte, rosszul esne magának, ha megtudná, hogy széthullottam. Őt nem szokták érdekelni mások érzései. Csak feltételezhetem, hogy azért reagált így, mert ítélőképességét megrendítette a lövöldözés okozta sokk.

Így beszélgettek Goldsberry és Thompson megérkezéséig, azután mindnyájan Lancasterbe hajtottak, a Fairfield megyei Bíróságra.

 

 

Goldsberry és Thompson ismertették a bírósággal dr. George Harding, Cornelia Wilbur, Stella Karolin és David Caul, továbbá Dorothy Turner pszichológus tanúvallomását, akik egybehangzóan kijelentették, hogy „megalapozott az orvosi bizonyosság”, miszerint Billy Milligan elmezavarodott megsokszorozódott személyiség volt az út menti vécékben és a Gray Patikában elkövetett rablótámadások idején, az 1974 decemberétől 1975, januárjáig terjedő időszakban. Egyetértettek abban, hogy Mlilligan nem lehetett abban az időszakban képes közreműködni az ügyvédje, George Kellner mellett a saját védelmében.

A Fairfield megyei ügyész, Mr. Luse csak dr. Harold T. Brownt idézte meg tanúnak, aki elmondta, hogy Billyt tizenöt éves korában kezelte, majd a Columbusi Állami Kórházba küldette három hónapra. A jelenlegi ismerete birtokában, mondta, a „hisztérikus neurózis passzív-agresszív vonásokkal” diagnózist „disszociatív zavar feltehetőleg megsokszorozódott személyiséggel” kórismére változtatná. Ezzel szemben, mondta Brown a bíróságnak, amikor az ügyész kérésére meglátogatta Billy Milligant Athensben, a vele folytatott beszélgetésből úgy vette ki, hogy a fiatalembernek tudomása volt az általa elkövetett cselekményekről. Brown azt mondta, Milligan nem igazán lehet megsokszorozódott személyiség, azok ugyanis nem tudhatnak a többi énjük cselekedeteiről.

A tárgyalótermet elhagyva Goldsberry és Thompson derűlátók voltak és Billy örömmámorban úszott. Biztosra vette, hogy Jackson bíró a négy, igen nagy szaktekintélynek örvendő pszichiáter és pszichológus tanúvallomását fölébe fogja helyezni dr. Brownénak.

A bíró azt mondta egy riporternek, hogy két héten belül meghozza a döntését.

 

 

Szeptember 18-án, látva, milyen nyugtalan Billy a tárgyalás óta, és tudva, hogy fél egy újabb merénylettől, dr. Caul kimenőt adott neki. Mivel Billy arra a következtetésre jutott, hogy a húga otthonában ugyanolyan célpont lenne, mint a kórházban, megállapodtak, hogy a Nelsonville melletti Hocking Valley Motor Lodge-ban fog lakni. Magával viszi az állványát, festékeit és vásznát, hogy zavartalanul dolgozzék.

Kedden bejelentkezett álnéven és megpróbált lazítani, de a feszültség túl erős volt. Zajokat hallott festés közben. Miután átkutatta a szobát és a hallt, megállapította, hogy azok a fejében vannak – a saját hangjai. Megpróbált nem odafigyelni rájuk, az ecsetkezelésére összpontosítva, de azok egyre csak beszéltek. Nem Ragen vagy Artlmr voltak; azonnal felismerte volna az ő akcentusukat. Csak a nemkívánatosak lehettek. Most meg mi lehet a haja? Nem tudott sem dolgozni, sem aludni és félt visszamenni Kathyhez vagy Athensbe.

Szerdán felhívta Mike Rupe-ot és megkérte, jöjjenek ki hozzá. Amikor Rupe odaért és látta, milyen ideges Billy, telefonált dr. Caulnak.

– Maga ma amúgy is éjszakás – mondta Caul. – Maradjon mellette éjszakára és reggel hozza vissza.

Mike Rupe társaságában Billy felengedett. Megittak egy pohárral a bárban és Billy elmondta neki, abban reménykedik, hogy Sybil orvosának a keze alá kerülhet.

– Befekszem egy kórházba néhány hétre, amíg dr. Wilbur úgy nem ítéli, hogy egyedül is lakhatok egy lakásban. Azt hiszem, megtehetem, mert tudok dolgozni. Azután megkezdem a terápiámat az ő útmutatásai alapján.

Rupe hallgatta, ahogy a jövőbeni terveiről s az előtte álló új életről beszélt – ha Jackson bíró lehetővé teszi számára, hogy tiszta lappal induljon.

Átbeszélgették az éjszakát, reggel későig aludtak, majd megreggeliztek és visszahajtottak a kórházba.

Az osztályra érve Billy leült az előcsarnokban és azon rágódott, hogy most már soha többé nem fog tudni semmit sem rendesen csinálni. Fajankónak érezve magát, mert egyre inkább kikopott belőle minden, ami a több személyisége jóvoltából volt meg benne: Arthur intelligenciája, Ragen ereje, Allen ékesszólása, Tommy elektronikai tudománya. Egyre ostobábbnak érezte magát és egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A stressz és a félelem beléje fészkelődtek. A zajok erősödtek, a színek elviselhetetlenül élessé váltak. Be akart menni a szobájába, bevágni az ajtót és üvölteni, üvölteni…

 

 

Másnap Wanda Pancake épp befejezte ebédjét a kávézóban, mikor egy barátja felugrott székéről és az ablakhoz szaladt. Wanda megfordult és maga is kibámult az esőfüggönyön át.

– Láttam valakit – mondta a férfi kifelé mutatva. – Egy barna ballonos srác szaladt át a Richland-hídon, aztán eltűnt alatta.

– Hol? – ágaskodott lábujjhegyre nyakát nyújtogatva az alacsony, tömzsi Wanda, de az eső barázdálta ablakon csupán egy autót látott a hídon állni. A vezetője kiszállt, átnézett a híd párkányán, visszament a kocsijához, majd a másik oldalról is lenézett, mintha látott volna odalenn valamit vagy valakit.

Wandát fura, süllyedő érzés fogta el. – Jobb, ha megyek, és megnézem, hol van Billy.

Ide-oda járkálva az osztályon kérdezősködött Billy után, de sem a stáb, sem a betegek nem látták. Wanda megnézte a szobáját – a barna ballonkabát hiányzott a faliszekrényéből.

Charlotte Johnson, az osztályos főnővér jelent meg a nővérpultnál és közölte, telefonhívást kapott az egyik alkalmazottól a városból, aki a Richland Avenue-n látta Billyt. Dr. Caul is előbukkant irodájából – őt is felhívták, hogy Billy a hídon van.

Mindenki egyszerre kezdett kiabálni. Nem akarták, hogy a biztonságiak menjenek ki érte, mert az egyenruha látványa csak felkavarná.

– Én megyek – jelentette ki Wanda, felkapva kabátját.

Clyde Barnhart, az egyik biztonsági ember kivitte kocsin a Richland-hídhoz. Wanda lemászott és benézett a híd alá a csövek között. Azután végigsétált a folyóparton a környékét vizslatva. Semmi. Visszatérve meglátta a leparkolt autó vezetőjét és meglepte, hogy az még mindig ott van.

– Nem látott egy fiút barna ballonkabátban? – kérdezte.

A férfi a közeli egyetem konferencia-központjára mutatott.

A biztonsági őr felvette Wandát és odavitték a modern tégla- és üvegépülethez, amelynek alakja egy kupolás születésnapi tortára emlékeztetett.

– Ott van, ni! – mutatott Barnhart az épületet körbevevő, harmadik szinti beton lengőfolyosójára.

– Várjon meg itt – mondta neki a nő. – Jobb, ha én intézkedem.

– Ne menjen be vele az épületbe! Ne maradjon egyedül vele! – intette óva Barnhart.

Wanda felszaladt az egyik rámpán és látta, hogy a fiú az egyik ajtót a másik után próbálgatva igyekszik bejutni az épületbe.

– Billy! – kiáltotta, kiszaadva a rámpáról a folyosóra. – Várjon!

A fiú nem válaszolt.

Wanda más nevekkel próbálkozott: – Danny! Allen! Tommy!

Milligan rá se hederítve továbbsietett a folyosón, addig rángatva a kilincseket, míg végül egy ajtó kinyílt és eltűnt mögötte. Wanda soha nem járt még a konferencia-központban. Ijedtében, nem tudva, mire számítson, s hogy mit keres Billy ott, Wanda utánairamodott és látta, hogy a fiatalember fölfelé tart a meredek lépcsőn. Megállt a lépcső aljában.

– Jöjjön le, Billy!

– Menjen a pokolba! Én nem Billy vagyok!

Wanda még sosem látta rágógumival a szájában, most viszont vadul rágott egy rágógumit.

– Ki maga? – kérdezte a nő.

– Steve.

– Mit csinál itt?

– Na maradjon most már! Egyet találhat. Fölmegyek a tetőre.

– Miért?

– Hogy leugorjak.

– Na jöjjön le, Steve, és beszeljük meg a dolgot.

A fiú nem volt hajlandó lejönni, hiába igyekezett Wanda a lelkére beszélni. Reménytelen volt. A nő úgy érezte, tényleg képes és leveti magát. Észrevette, hogy mennyire más most: pökhendi, hangja élesebb, beszéde hadaróbb, arckifejezésében és tónusában macho arrogancia.

– Klotyóra kell menjek – mondta és bement a mellékhelyiség ajtaján.

A nő gyorsan a kijárathoz szaladt és kilépett a körfolyosóra megnézni, ott van-e még Clyde a biztonsági kocsival. Nem volt ott. Elment. Amikor visszatért az épületbe, Steve épp kijött az egyik fülkéből, de már el is tűnt egy másik ajtó mögött. Wanda utána akart menni, de az bezárta belülről.

Wanda talált egy falitelefont, feltárcsázta a kórházat és dr. Cault kérte.

– Nem tudom, mit csináljak – mondta. – Azt mondja, hogy ő Steve és le akar ugrani a tetőről.

– Csillapítsa le – mondta Caul. – Mondja neki, hogy minden rendben lesz. Hogy a dolog nem fog olyan rosszul kisülni, ahogy ő gondolja. El fog tudni menni Kentuckyba, hogy dr. Wilbur folytassa a kezelését. Csalogassa vissza.

A nő letette a kagylót, visszament az ajtóhoz és dörömbölni kezdett rajta: – Steven! Nyissa ki! Dr. Caul azt üzeni, el fog tudni menni Kentuckyba!

Pár pillanat múlva egy diák nyitotta ki az ajtót és lépett ki rajta. Wanda látta, hogy az egy keskeny körfolyosóra vezet. Futtában benézett néhány irodába és társalgóba, s közben úgy érezte, mintha egy lidércnyomásos körhintában volna. Nem tudom megtalálni. Keresd csak… Nézd tovább…

Két beszélgető diák mellett elhaladva odakiáltott nekik: – Nem láttak egy srácot erre menni? Hat láb magas. Barna ballon. Csuromvíz.

Az egyik előremutatott. – Arrafelé ment…

Wanda tovább rohant a körfolyosón végig, ki-ki nézegetve a kijárati ajtókon is, hátha közben Billy visszament a külső folyosóra. Végül az egyik ajtón kidugva fejét, megpillantotta a külső folyosón.

– Steve! – ordította. – Várjon egy percet! Beszélnem kell magával!

– Nekem nincs magával beszélnivalóm!

A nő elállta az útját a beton ballusztrádhoz, nehogy levesse magát. – Dr. Caul azt üzeni, jöjjön vissza.

– Csessze meg azt a potrohos gazembert!

– Azt mondja, nem áll olyan rosszul a szénája, mint ahogy képzeli.

– Egy szart nem!

Fel s alá járkált, vadul rágva a rágógumiját.

– Dr. Caul azt üzeni, el fog tudni utazni Kentuckyba, és dr. Wilbur segíteni fog magán.

– Nem bízom egy dilidokiban sem. Mindegyik azt a baromságot próbálja nekem bemesélni, hogy megsokszorozódott személyiségem van. Röhögnöm kell. Ők a lököttek.

Lehúzta magáról vizes kabátját, rátapasztotta egy hatalmas ablaktáblára és hátrahúzta öklét, hogy beverje. Wanda rávetette magát, elkapta a karját, és belecsimpaszkodva akadályozta a lendületvételben. Tudta, arra kell neki az üveg, hogy megvágja magát, bár az túl vastag volt, semhogy beverhette volna. Legfeljebb csak a kezét törte volna el rajta. De Wanda csak nem eresztette, miközben a fiú, dulakodva vele, megpróbálta magáról lerázni.

Dulakodás közben a nő ismét megpróbált a lelkére beszélni, hogy menjen vissza vele, de nem volt foganatja. Bőrig ázva és összefagyva, Wanda végül azt mondta: – Belefáradtam. Választhat: azonnal visszajön velem, vagy úgy rúgom tökön, hogy elájul!

– Úgysem teszi meg – mondta a fiú.

– Dehogynem! – mondta Wanda, továbbra is a karjába csimpaszkodva. – Háromig számolok. Ha nem indul el velem vissza a kórházba, rúgok.

– Nézze – mondta a páciense –, én nem ütök meg egy nőt.

– Egy… kettő… – Wanda hátrahúzta térdét.

Milligan védekezőn tette keresztbe lábait. – Képes rá?

– Igen.

– Akkor is megteszem – makacskodott. – Fölmegyek a tetőre.

– Dehogyis megy! Nem engedem!

Billy addig küszködött vele, míg kirántotta magát a fogságából és a ballusztrádnál termett. Három emelet magasságban voltak. Amikor már a peremén volt, a nő odaugrott, egyik karját a nyaka köré, a másikat dereka köré kerítette és visszarántotta a betonra, elszakítva az ingét dulakodás közhen.

Wanda egyszer csak látta, hogy valami megpattant benne. Páciense ernyedten zuhant a földre, szemei üvegessé váltak, s a nő tudta, hogy ez már valaki más. A fiú sírva fakadt, remegett és a hideg rázta. Megijedt, gondolta Wanda, rájőve, kivel van dolga.

Wanda magához ölelte és nyugtatgatta, hogy nincs mitől félnie. – Minden rendben jön, Danny.

– Ki fogok kapni a szíjjal – nyöszörögte. Kikötődött a cipőm és csupa sár, a nadrágom és a hajam csuromvíz. Az ingem is elszakadt.

– Jössz velem egyet sétálni?

– Jövök – mondta a fiú.

Wanda felemelte a kabátját a földről, ráterítette és körbevezette a folyosón az épület homlokzata felé. A fákon túl látta a kórházat a dombtetőn. Milligan gyakran láthatta ezt a kör alakú épületet odaföntről. A biztonsági ember visszatért az autóval, amely a lenti telken állt, nyitott ajtókkal, üresen.

– Beülünk a kocsiba? Ne ázzunk itt tovább.

A fiú húzódozott.

– Gyere nyugodtan. A biztonságiaké. Clyde Barnhart vezeti. Vele jól megérted magad. Kedveled őt, nem?

Danny bólintott, de amikor be akart szállni és meglátta a drótból készült védőhálót, amitől a hátsó ülés egy ketrechez hasonlított, reszketve húzódott vissza.

– Jól van, no – mondta Wanda, kapcsolva, hogy mi zavarja őt. – Akkor előreülünk és megvárjuk, míg visszajön Clyde és elvisz bennünket.

A fiú becsusszant és csendesen üldögélve a nő mellett, kábán nézte vizes nadrágját és sáros cipőit.

Wanda nyitva hagyta az ajtókat, de átnyúlt és felkapcsolta a reflektorokat, mintegy jelzésként. Nem sokkal később már jött is Clyde lefelé a konferencia-központ rámpáján Norma Dishong kíséretében.

– Érte mentem vissza a kórházba – magyarázta Clyde Barnhart. – Aztán fölmentünk megkeresni magát és Billyt.

– Ez itt Danny – mondta Wanda. – Most már jól van.

(2)

Szeptember 25-én, kedden Pat Perry ápolónő látta Billyt Gus Holstonnal beszélgetni a társalgóban. Holstont, aki ismerte Billyt Lebanonból, néhány héttel korábban vették fel az osztályra. Lori és Marsha ment arra és kacérkodott a két fiatalemberrel. Lori, aki soha nem próbálta leplezni Billy iránti vonzalmát, most úgy tett, mintha Holston érdekelné, hogy féltékennyé tegye Billyt. Perry ápolónő, Lori esetfelelőse lévén, tudta, hogy a lány teljesen odavolt Billyért a legelső naptól, amikor az Athensbe érkezett. A csinos, de nem túl okos fiatal nő mindenütt a nyomában volt Billynek, leveleket irkált neki, és a stáb minden tagát azzal traktálta, hogy mi mindent fognak majd Billy meg ő csinálni egyszer. Még azt is elhíresztelte, hogy össze fognak házasodni.

Billy a maga részéről sosem szentelt túl nagy figyelmet neki. A legnagyobb gesztusa az volt, hogy Lorinak és Marshának is adott ötven dollárt a hét elején, amikor panaszkodtak neki, hogy le vannak égve. Viszonzásul azok elhozták az ÖLELD MAGADHOZ A GYERMEKED MÉG MA öntapadós matricáit a nyomdából és szétosztották a városban őket.

Eileen McClellan, Billy délutáni esetfelelőse aznap szabadnapos volt, így a váltója, Katherine Gillott vette át őt. Röviddel azután, hegy a nagymamás Gillott bejött, Billy megkérdezte tőle, elmehetne-e egyet sétálni.

– Meg kell beszélnem dr. Caullal – mondta a nő –, mert nem én döntök ebben.

Billy a tévészobában várakozott, míg az ápolónő dr. Caullal konzultált. Végül dr. Caul behívta magához Billyt. Miután feltett neki néhány, közérzetére vonatkozó kérdést, kiengedte Billyt sétálni Gus Holstonnal.

Billy és Gus félóra múlva visszajöttek, majd megint kimentek. Amikor Billy hat óra körül végleg visszatért, Katherine Gillotnak, aki épp egy új felvételessel foglalkozott, megütötte egy kijelentés a fülét: – Az a lány sikítozott.

A nő tudta, hogy nem Billy beszél. Felismerte David hangját.

– Mit mondtál?

– Bántani fogják a lányt.

Gillott utánament a folyosón: – Miről beszélsz?

– Volt egy lány. Hallottam egy lányt sikoltozni valahol, amikor odakint voltam.

– Milyen lányt?

– Nem tudom. Kettő volt. Az egyik azt mondta Gusnak, hogy hozzon engem vissza, mert útban vagyok.

Gillott megszagolta a leheletét, mert arra gyanakodott, hogy ivott, de semmit sem érzett rajta.

Pár perc múlva a földszinti telefonközpontból fölszóltak érte. Mrs. Gillott épp akkor ért le, amikor a biztonsági ember befelé hozta Marshát. Az ápolónőnek megcsapta az orrát Marsha alkoholszagú lehelete, miközben félfelé kísérte a szobájába.

– Hol van Lori? – kérdezte Gillott.

– Nem tudom.

– Maga hol volt?

– Nem tudom.

– Ivott, ugye?

Marsha lehorgasztotta fejét. Átvitték az 1-esbe, a női zárt osztály őrzőjébe.

Eközben Billy Davidről Dannyre váltott. Láthatólag ideges lett, amikor meglátta Marshát egyedül, Lori nélkül, és kirohant az épületből, hogy megkeresse az eltűnt Lorit. Gillott utánaloholt. Mire utolérte a Beacon School Cottage mögött, Glen, az egyik biztonsági ember már éppen befelé kísérte Lorit. A lányt a füvön fekve találta, arccal a hányadékában, mondta Glen Gillottnak. – Meg is fulladhatott volna – tette hozzá.

Gillott látta, mennyire aggódott Danny a nők miatt. A folyosón eszmecserét folytatók sutyorgásából megütötte fülét az „erőszak” szó, de az ápolónő megítélése szerint egyik fiatalember sem tartózkodott odakint olyan hosszú ideig, hogy bármit is csinálhatott volna Lorival vagy Marshával. Egyszerűen nem hitte el. Amikor este tizenegykor hazaindult, minden nyugodtnak látszott – a két nő az 1-es osztályon volt, Milligan és Holston pedig a szobáikban aludtak.

 

 

Mire Pat Perry másnap reggel hétkor munkába érkezett, már az egész kórház arról beszélt, ami az előző nap történt. A két fiatal nőt eszméletlenségig részegen találták odakint a dombon. Lori meztelen volt. Egyesek szerint arról panaszkodott, hogy megerőszakolták; mások viszont azt állították, hogy említés sem történt erőszakról. Billy és Gus Holston épp abban az időben voltak kint sétálni, s a gyanú rájuk terelődött. De a FIK-én szinte mindenki azon a véleményen volt, hogy nem lehetett erőszak.

Az állam országúti járőrszolgálatát hívták ki nyomozni, amely ragaszkodott a FIK időleges bezárásához, hogy az osztály valamennyi férfi betege bármikor kihallgatható legyen. Dr. Caul többekkel is beszélt a stábból; Billy és Holston még nem ébredtek fel. Az volt a kérdés, hogy ki mondja el Billynek és Holstonnak, hogy mivel vádolják őket. Pat Perry látta, hogy Caul nem akarja ezt magára vállalni. De mások sem voltak hajlandók megtenni. Perry nem volt szolgálatban azon a napon, még tavasszal, amikor Ragen kitört és egy letört pohárral akart az ápolóknak támadni, de mások, akik igen, féltek, hogy ugyanaz megrismétlődhet, ha közlik a dolgot Billyvel.

Dr. Caul bezárta az osztály ajtaját, mielőtt bármelyikükkel is beszélt volna. Elsőként Holston került terítékre – dr. Caul elmondta neki, hogy mivel vádolják. Azután Billy szobájába ment és neki is elmondta ugyanazt.

A két fiatalember először zavartnak és megbántottnak látszott a vádak hallatán, de a délelőtt folyamán nyugtalanság és félelem kerítette őket hatalmába. Olyasmiket mondtak, hogy valakik a nyomukban vannak, hogy Limába hurcolják őket, meg hogy kijöttek értük az FBI-tól, és vissza lesznek küldve Lebanonba.

A stáb egész nap nyugtatgatta őket. A stáb is dühös volt. Senki sem hitte el a vádat. Wanda Pancake és Pat Perry nem győzték nyugtatgatni Holstont és Billyt, hogy senki sem akarja elvinni innét őket. De mindketten tudták, hogy nem Billyvel beszélnek, hanem valaki mással a többiek közül. Wanda biztosra vette, hogy Steve az.

Pat Perry rengeteg Amytalt adott Billynek aznap, hogy nyugodtan tartsa; egy idő után Billy el is aludt és megnyugodni látszott. De délután kettőre a két fiatalember ismét zaklatottá vált. Billy Steve-ről Davidre váltott, aki sopánkodott és sírdogált; azután újból megkeményedett és Holstonnal együtt fel s alá járkálva mindenkibe belekötöttek, aki a közelükbe merészkedett. Valahányszor megcsörrent a telefon, Billy összerezzent: – Értem jönnek – mondta.

Billy és Holston az előcsarnok végébe mentek, a tűzlépcsőhöz vezető, bezárt hátsó ajtóhoz. Asztalokkal és székekkel körülbarikádozták magukat, majd levették a derékszíjukat és a kezükre csavarták.

– Senki se merjen közelíteni – fenyegetőzött Steve –, mert betörjük ezt az ajtót! – Bal kézzel felemelt egy széket és úgy tartotta, mint egy oroszlánidomár. A stáb tagjai látták, hogy nemigen tudnának megbirkózni a helyzettel és hívták a „Zöld Kód”-ot.

Pat Perry meghallotta a hangosbemondó rendszeren át. A szokásos várakozási időre számított és nyolc-tíz őr és ápoló érkezésére más osztályokról, hogy segítsenek megoldani a helyzetet.

– Jézusom! – zihálta, amikor az ajtó kivágódott. Egy egész hadsereg rontott be az osztályra – biztonsági őrök, ápolók, segédápolók, ellenőrök, férfiak az egészségvédelemről, pszichológiáról és geriátriáról, akiknek semmi dolga nem volt itt és sosem szoktak átjönni „Zöld Kód” hívásokra. Voltak vagy harmincan. Akárha egy állatot cserkésznének be, gondolta a nő. Mintha mindegyik csak a jelre vára a.

Ő Billy és Holston közelében állt Wandával, akiknek láthatólag eszük ágában sem volt bántani őket. De a férfisereg közeledtére a két ápolt székeket lóbált és fenyegetően hadonászott a kezükre csavart derékszíjakkal.

– Nem megyek Limába! – ordította Steve. – Amikor már minden rendben ment, a nyakamba akartak varrni valamit, amit nem én csináltam! Most már nincs többé esélyem! Semmi reményem!

– Hallgasson meg, Billy – mondta Caul. – Nem ez a dolog elintézési módja. Először is meg kell nyugodnia.

– Ha idejön, betörjük az ajtót, beugrunk a kocsiba és elmenekülünk.

– Hiba, amit csinál, Billy. Ezzel a viselkedéssel nem használ magának. Lehet, hogy a maguk elleni gyanúsítás alaptalan. De így nem lehet viselkedni. Ezt nem fogjuk eltűrni.

Billy rá se hederített.

Dave Malawista vezető pszichológus megpróbálta jobb belátásra bírni: – Gondolkozzék, Billy! Hagytuk mi valaha is magát bántani? Azok után, hogy olyan sokat fáradoztunk magával, csak nem hiszi, hogy engedjük elvinni innét? Mi javítani és nem rontani akarunk az állapotán. A stáb nem hiszi el ezt a gyanúsítást. Dokumentáltuk a maga és a lányok fejlapját. Az ideje igazolva van. A nyomozásnak a maga javára kell eldőlnie.

Billy letette a széket és kijött a sarokból. Lecsillapodott és a férfiak elhagyták az osztályt. De hamarosan ismét nyöszörögni és sírdogálni kezdett. Holston azonban továbbra is ellenséges maradt. Összevissza hablatyolt és fenyegetőzött, hogy őt bizony nem fogják innét elvinni, amivel csak még jobban felkavarta Billyt.

– Nem lesz esélyünk – hajtogatta Holston. – Engem előzőleg is igazságtalanul vádoltak. Majd meglátod, akkor csapnak le ránk, mikor a legkevésbé számítanánk rá. Aztán elhajtanak innét és ember nem fog látni többé.

A stáb olyan ideges volt, amilyennek Pat még soha nem látta. Érezték, hogy valami készül.

 

 

Három órakor véget ért a műszak, és a fiatalabb ápolónőket a középkorú Eileen McClellan és Katherine Gillott váltották fel. Mrs. Gillott meglepődve hallotta, hogy erőszak ügyében nyomoz náluk a rendőrség. A reggeli műszakosok figyelmeztetése nyomán igyekezett a két fiatalembert nyugodtan tartani. De késő délutánra tekintetük és mozdulataik ismét idegessé váltak és megint azt kezdték fújni, hogy vallatni és börtönbe akarják zárni őket, a telefonzsinórok kitépésével fenyegetőztek, ha valaki szólni mer a biztonságiaknak és azzal, hogy kitörnek a vészkijáraton, ha bárki is a közelükbe merészkedik.

– Én nem akarom, hogy ez így végződjön – mondta Billy. – Inkább meghalok, mint hogy ez így végződjön.

Gillott mellette üldögélve beszélgetett vele, amikor Billy egyszer csak Amytalt akart kérni. Az ápolónő beleegyezett. Billy a nővérszobába ment az orvosságért, és Gillott egy másik beteggel kezdett foglalkozni.

Egyszer csak hallotta, hogy a hátsó ajtó egy robajjal kiszakad. Látta Gus Holstont és Billy Milligant leszaladni a tűzlépcsőn. Az ügyeletes nővér hívta a „Zöld Kód”-ot – aznap már másodszor.

Röviddel később felhívták Katherine Gillottot a második emeletről és kérték, hogy menjen le. Megfogták Billyt, aki vele akart beszélni. Amikor leért, látta, hogy négy férfi a földre teperve tartja Billyt a lift előtt.

– Katherine – nyöszörögte –, segítsen rajtam. Ne engedje, hogy bántsanak. Ha megkötöznek, jön Chalmer.

– Nem, Danny. Chalmer nem jön ide. Lehet, hogy egyedül kell lenned egy szobában. Elhagytad a kórházat. Kitörtél és szökni akartál, így most muszáj ezt tennünk veled.

A fiú zokogott. – Megkérné őket, hogy engedjenek el?

– Elengedhetik – mondta Gillott a férfiaknak.

A biztonságiak tétováztak, nem tudva, mire számítsanak.

– Nem lesz probléma – mondta Gillott. – Velem jön. Ugye, Danny?

– Igen.

A nő átkísérte az 5-ös osztályra, az őrzőbe és várt, hogy Milligan átadja neki a személyes holmijait. A fiú nem adta oda a nyílhegy-függős nyakláncát.

– Jobb, ha most üríted ki a zsebeidet. Add ide a levéltárcádat, hogy eltehessem.

A nő látta, hogy sok pénzt tart magánál.

Az ápolók, akik már alig várták, hogy becsukhassák Milligant, beszóltak: – Jöjjön már ki onnét, Katherine, vagy bezárjuk vele együtt.

A nő megértette, hogy félnek a fiútól.

Röviddel azután, hogy visszatért a FIK-re, felhívta egy ápolónő. Elmondta, hogy Milligan az őrzőben eltakarta a matracával a kémlelőablakot, hogy ne láthassanak be hozzá, és az ápolók félnek kinyitni az ajtót, hogy megnézzék, mit csinál. Kérte Katherine-t, hogy jöjjön le még egyszer.

Gillott vitt magával egy ápolót – akit Billy ismert –, és beszólt az őrzőbe az ajtón keresztül: – Katherine vagyok. Bejövök magához. Ne féljen.

Bementek. Billy gurgulázó, fuldokló hangot adott ki. A nyílhegy eltűnt a nyakláncáról, amely elszakadva hevert a földön.

Dr. Sammi Michaels utasítást adott, hogy vigyék át Billyt egy másik szobába, amelyben ágy van, de amikor az ápolók bementek érte, ellenállt. Több férfi kellett hozzá, hogy át tudják vinni.

Mrs. Gillott mellette maradt a másik szobában. Megitatott vele néhány pohár vizet és pár perc múlva Billy kiköpte a nyílhegyet. Gillott beadott neki egy injekciót és tovább beszélt hozzá, megnyugtatva, hogy visszajön, de addig is pihenjen egy kicsit. Miközben visszament az osztályára, nem ment ki a fejéből, hogy milyen rémült volt a fiú.

Másnap reggel, amikor Wanda, Pat Perry és Mike Rupe bejöttek dolgozni, megtudták, hegy Billyt és Holstont átvitték az 5-ös osztályra. Rupe, aki most délelőttös volt, le akart menni Billyhez, de az 5-ös osztályról felüzentek, hogy senki sem látogathatja meg a FIK-ről. Billy most az övéké.

Amikor Billy húga, Kathy telefonált, közölték vele, hogy probléma volt a bátyjával és a zárt osztályra vitték. Billy nem kaphat kimenőt és nem lehet ott másnap az esküvőn.

Az eset kiszivárgott és a Columbus Citizen- Journalban 1979. október 3-án az alábbi cikk jelent meg:

 

MILLIGAN RUMIVÁSZATOT FINANSZÍROZOTT. A JÁRŐR REVELÁCIÓJA – ÉS STINZIANO…

 

Írta: Eric Rosenman

 

William S. Milligan, az állítólagos megsokszorozódott személyiségű erőszaktevő volt az egyike annak a négy ápoltnak, akik „rum-kóla” ivászatot rendestek az Athensi Mentálhigiéniai-Központ területén a múlt héten, jelentette ki szerdán az állam egyik törvényhozója. Mike Stinziano columbusi képviselő elmondása szerint Ohio állam országúti járőrszolgálata titokban nyomozást végez, mert Milligan pénzt adott két nőbetegek rumra, majd még egy férfi ápolt részvételével, négyesben, „rum-kóla” ivászatot rendeztek…

A képviselő szerint az eset arra enged következtetni, hogy „a kórházban nem túlságosan ellenőrizhetik az ápoltak cselekedeteit”.

„Értesülésem szerint, a jelentés nem fogja tudni bizonyítani, hogy a nőket megerőszakolták”, mondta Stinziano szerdán. „Azt viszont tartalmazni fogja, hogy Milligantől kaptak pénzt alkoholra, majd a kórház területét elhagyva rumot vásároltak és bevitték a kórházba…”

Richard Wilcox hadnagy, a járőrszolgálat nyomozóosztályának vezetője pénteken azt mondta, hogy a laborvizsgálati eredmények, amelyek alapján majd eldönthetik, hogy a nőket megerőszakolták-e, vagy alkoholmérgezést szenvedtek, még nincsenek mind meg, és csak a nyomozás lezárása után fogják nyilvánosságra hozni őket. Stinziano azt mondta, értesülései megbízható forrásokból származnak az ivászatra vonatkozóan.

 

Az író még aznap engedélyt kapott a látogatásra az 5-ös osztályon. Milligan csak némi ösztönzés után ismerte meg.

– Ja, persze – mondta egy kába tekintettel –, maga az a pasas, aki beszélgetni szokott Billyvel.

– Ki maga? – kérdezte az író.

– Nem tudom.

– Mi a neve?

– Nem hinném, hogy lenne olyanom.

Beszélgettek egy darabig, bár Milligan nem tudott arról, hogy mi történt vele. Hosszú csendek támadtak, miközben az író várta, hátha előáll valamelyik személyiség valami információval. Egy idő múlva a Névtelen azt mondta: – Nem fogják többé engedni festeni. Van két festmény, és valaki tönkre fogja tenni őket, ha itt maradnak. El kéne vinnie őket, ha szüksége van rájuk a könyvéhez.

Milligan kiment és két festménnyel tért vissza. Az egyik egy befejezetlen, szignó nélküli, komor éjszakai tájat ábrázolt, amelyen fekete fák, egy fekete pajta és kanyargós út körvonalazódtak ki a sötétkék égbolt háttere előtt. A másik egy színpompás tájkép volt „Tommy” aláírással.

– Maga Tommy? – kérdezte az író.

– Nem tudom, ki vagyok.

(3)

Másnap reggel Alan Goldsberry értesítést kapott, hogy jelenjen meg az Athens Megyei Polgári Peres Bíróságon Roger J. Jones bírónál. David Belinky főügyészhelyettes indítványt nyújtott be Ohio állam részéről Milligannek a limai, törvény előtt felelősségre vonhatatlan elmebetegek kórházába történő szállítására. Gus Holstont pedig vissza készültek küldeni Lebanonba.

Goldsberry időt kért Jones bírótól, hogy megbeszélhesse a dolgot ügyfelével. – Meggyőződésem, hogy Mr. Milligannek joga van tudni erről az indítványról és joga van, az 5122.20 második paragrafusa alapján, legalább a tájékoztatáshoz, hogy azonnali meghallgatást kérhet. Minthogy nem kapott erről értesítést, én kérem helyette, hogy jelen lehessen egy tárgyaláson, amelyen joga van ott lenni. Nem hiszem, hogy ez az eljárás megadja neki ezt a lehetőséget.

A bíró nem egyezett bele, és Belinky egyedüli tanújaként Russell Cremeanst, az Athensi Mentálhigiéniai Központ biztonsági főnökét idézte meg.

– Mr. Cremeans, van önnek tudomása arról, hogy bármiféle tettlegességre került sor Mr. Milligan és a kórház egyetlen alkalmazottja között a legutóbbi események kapcsán?

– Igen. Vannak ilyesmiről értesüléseim… M. Wilsontól, az egyik segédápolótól és a szóban forgó éjszaka szolgálatot teljesítő, Clyde Barnhart nevű biztonsági tiszttől. Az incidens 1979. szeptember 26-án történt… Én amellett vagyok, hogy Milligant a zárt osztályon tartsák, ahol jelenleg is van.

– Vannak önnek, mint biztonsági tisztnek és a biztonsági szolgálat főnökének, komoly fenntartásai azzal kapcsolatosan, hogy az intézmény megfelelő módon képes-e őrizni Mr. Milligant, ha netán el akarná hagyni a kórház területét?

– Igen, komoly fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatosan.

– Van közvetlen tudomása arról, hogy mi történt a szökési kísérlet éjszakáján? – kérdezte Belinky.

– Igen, van. Mr. Milligannek és egy másik ápoltnak, Mr. Gus Holstonnak sikerült betörniük a FIK, az őket kezelés alatt tartó kórházi osztály ajtaját. Egy székkel leverték a vészkijárati ajtó zárját, majd mind a ketten leszaladtak a tűzlépcsőn… hogy megszökjenek… Eljutottak a parkolótérre, ahol még ott állt Milligan kocsija… kinyitották, de már nem szálltak be, mert üldözőik elállták az útjukat…

Milligan, mondta a biztonsági tiszt, ekkor Holstonnal együtt a domb felé rohant. Csak három férfinak sikerült lefognia és visszavinnie a zárt osztályra.

A biztonsági főnök tanúvallomásának meghallgatása után Jones bíró helyt adott a főügyészi hivatal indítványának, hogy Milligant küldjék Limába.

1979. október 4-én délután két órakor Billyt megbilincselték, és annyi időt sem hagyva nekik, hogy bárkinek is – dr. Caul kivételével – búcsút mondjon, elszállították a 180 mérfölddel távolabbra lévő Limába, az elmebeteg bűnözők kórházába.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

(1)

Columbus Dispatch, 1979. október 5.

 

FŐTISZTVISELŐK SÜRGETTÉK MILLIGAN ÁTSZÁLLÍTÁSÁT

 

Írta: Robert Ruth

 

Az állam legmagasabb rangú mentálhigiéniai tisztviselői forszírozták csütörtökön a megsokszorozódott személyiségű erőszaktevő, William S. Milligan átszállítását a limai kórházba, az állam legnagyobb biztonságú zárt intézetébe, jelenti egy megbízható forrás.

Az átszállítás elrendelését megelőzően az Ohio állam mentálhigiéniai és szellemi fogyatékosok ügyeiben illetékes osztálya columbusi hivatalának főtisztviselői több ízben is felhívták telefonon szerdán az Athensi Mentálhigiéniai Központot, amelyben Milligant már tizedik hónapja elzárva tartották, nyilatkozta a forrás.

Az egyik telefonáló állítólag maga Timothy Moritz, a mentálhigiéniai osztály vezetője volt, tette hozzá a forrás… Az állam két törvényhozója – a columbusi Mike Stinziano és az athensi Mr. Claire Ball Jr. – ismételten kifogásolták az erőszaktevő irányában tanúsított engedékenységet. Csütörtökön Stinziano és Ball egyaránt üdvözölték a döntést, melynek értelmében Milligant átszállították a limai intézménybe, de Ball hozzátette: – Csak azt nem tudom, miért vártak vele mostanáig.

Stinziano kijelentette, hogy továbbra is figyelemmel fogja kísérni a Milligan-ügyet, és gondja lesz rá, hogy csak akkor engedhessék ki Milligant a zárt intézetből, ha már nem jelent veszélyt a társadalom számára.

 

A Milligan átszállítását követő napon S. Farrell Jackson, a lancasteri polgári bíróság bírája benyújtotta döntését Milligan azon indítványára, hogy ejtsék el az ellene a Gray Patika kirablásában emelt vádat:

 

„A bíróság véleménye szerint a bizonyítási kötelezettség William S. Milligan 1975. március 27-ik beszámíthatatlanságát illetően magára a vádlottra, William S. Milliganre hárul… A rendelkezésre álló bizonyítékok alapos megvizsgálása után a bíróság nem találja igazán meggyőzőnek az arra vonatkozó bizonyítékot, miszerint William S. Milligan 1975. március 27-én beszámíthatatlan állapotban lévén képtelen volt közreműködni a saját védelmében, vagy világosan védekezni az ellene felhozott vádak ellen, ezért nem mutatható ki igazságtalanság, és William S. Milligannek azon kérelmét, amelyben vissza kívánja vonni azt, hogy bűnösnek vallotta magát, elutasítom.”

 

Goldsberry fellebbezést nyújtott be Ohio Állam Negyedik Körzeti Legfelsőbb Bíróságához arra vonatkozóan, amit Jackson bíró nem elég nyomós bizonyítéknak tekintett: négy élvonalbeli pszichiáter és egy pszichológus véleményét csatasorba állítva dr. Brown egyedülálló véleményével szemben.

Lima városában, Ohióban, az Allen Megyei Bírósághoz is indítványt nyújtott be, amelyben azt hozta fel, hogy ügyfele nem kapott alkalmat a tanácskozásra ügyvédjével, s hogy egy még szigorúbb intézménybe szállították át kellő eljárás nélkül.

(2)

Egy héttel később, az Allen Megyei Bíróságon, ahol a döntőbíró meg készült hallgatni Goldsberry indítványát Milligan Athensbe visszaküldésére vonatkozóan, látta a író először Billyt bilincsben. A Tanító volt az és bátortalanul mosolygott.

Amikor magára maradt a helyiségben Goldsberryvel és az íróval, a Tanító elmondta nekik, milyen kezelést kapott az elmúlt héten Limában. Dr. Lindner, a klinika igazgatója pszeudo-pszichopata skizofrénnek diagnosztizálta és Stelazine-t, egy pszichotróp gyógyszert írt elő neki, amely ugyanabba a családba tartozott, mint a Thorazine, és a széthullását csak még jobban fokozta.

Addig beszélgettek, míg a teremszolga be nem szólt, hogy a döntőbíró készen áll a kezdéshez. Goldsberry és Billy kérték, hadd üljön az író is velük az asztalhoz, a főügyészhelyettessel, David Belinkyvel és Ohio állambeli tanújával, dr. Lewis Lindnerrel – egy sovány, beesett arcú, fémkeretes szemüveget és kecskeszakállt viselő férfival – szembe. Leplezetlen gúnymosollyal nézett át Milliganre.

Még pár percnyi tanácskozás után az ügyvédekkel, a döntőbíró azt a döntést hozta – egyedül a törvény alapján, tanúságtétel nélkül –, hogy mivel Jones bíró a limai kórházat ítélte a megfelelő helynek a vádlott kezelésére, és mivel november végén Milligan bizonyítékot terjeszthet be a kilencven napon belüli perújrafelvételére, a tárgyalás jogvitás. A bíróság hat héten belül fogja eldönteni, hogy Milligan még mindig elmebeteg-e, s hogy továbbra is Limában tartják-e.

A Tanító a bírósághoz fordult: – Tudom, hogy meg kell várnom, míg befejezik a kezelésemet, s az orvosaim az elmúlt két év során mindig azt mondogatták nekem: „Akarnia kell a segítséget az azt nyújtani képes emberektől. Képesnek kell lennie teljesen megbízni az orvosában, pszichiáterében, a kezelőcsapatában.” Én csak azt szeretném, ha a bíróság segítene meggyorsítani a kezelésem sikeres befejezését.

– Mr. Milligan – mondta a döntőbíró –, engedjen meg nekem ezzel kapcsolatban egy megjegyzést. Azt hiszem, ön tévesen úgy véli, hogy a limai kórházban nem kaphat kezelést.

– Hát – mondta Billy egyenest dr. Lindnerre nézve –, én nem ismerem ezeket az orvosokat. És azok alapján, amiket eddig mondtak nekem, már nem bízom bennük. Orvosaim kijelentették, hogy nem hisznek a betegségemben, s én félek oda visszamenni, ahol csak várhatok és semmiféle kezelést nem kapok. Vagy kapok kezelést, csak épp nem az én betegségemre. Az orvosaim világosan kifejezésre juttatták, hogy nem hisznek a megsokszorozódott személyiségben.

– Ez már orvosi kérdés – mondta a döntőbíró –, amelynek a megvitatására nem készültünk fel mára, bár az ügyvédje felvetheti egy perújrafelvétele tárgyaláson, s akkor majd kellőképpen mérlegelni fogjuk, hogy vajon csakugyan Lima-e a megfelelő hely.

 

 

A tárgyalás után az író és Goldsberry leutaztak Billyhez Limába. Keresztülmentek a fémkereső detektorokon, táskaátkutatáson, két rácsajtón, majd egy ápoló a látogatószobába kísérte őket. Nem sokkal később egy őr behozta Billyt. Még mindig a Tanító volt. A kétórás látogatás alatt elmesélte az írónak, hogy mi történt Athensben, mi vezetett nyomozáshoz az állítólagos erőszak ügyében, s leírta az átszállítását Limába.

– A két lány egy éjszaka a folyosón üldögélt, és arról beszélgettek, hogy se munkájuk, se pénzük. Megsajnáltam őket. Azt hiszem, jó balek vagyok. Így azt mondtam nekik, ha szétosztanak nekem pár matricát, megfizetem a fáradságukat. Szétosztották a matricák felét és fizettem érte nekik.

– Pár napra rá eltűntek egy délután. Piálni akartak. Az italboltba mentek egy üveg rumért.

– Nekem nem volt szabad kimenni. Csak akkor mehettem ki, ha velem jött valaki a stábból, vagy egy másik, sétára kiszignált páciens elfogadott maga mellé. Így Gus Holstonnal mentünk ki. Katherine nézte az időt. Azt mondta, legfeljebb kilenc-tíz percig lehettünk odakint. Kimentünk és körbesétáltuk az épületet. Amikor kimentünk, kényelmetlenül éreztem magam odakint. Szét voltam hullva.

– Ki ment ki? – kérdezte az író.

– Danny. Holston nyugtalankodni kezdett – nem tudta, mit csináljon velem. Ő nem tudott a problémámról. Az épület körül sétálva hallottuk, hogy a lányok „Gus”-t kiabálnak mögöttünk, és hát engem meg „Billy-nek szólongattak. Utolértek bennünket, de tökrészegek voltak. Az egyiknél egy üveg Pepsi – én annak hittem – volt. Világosabbnak látszott a szokásosnál, nyilván keverve volt. Éreztük, hogy dől belőlük az alkoholszag.

A Tanító azután elmondta, hogy amikor az egyik lány rájött, hogy ő Danny és nem Billy, Gushoz hajolt és azt mondta: – Vidd őt vissza, mert csak zavar, és csak te gyere velünk.

Gus először nem állt rá, de akkor az egyik lányra rájött a hányinger, és lehányta Gus ingét és Danny nadrágszárát. Danny undorodva ugrott hátra, és mindkét kezét arca elé kapta.

Gus kiabálni kezdett a lányokkal és szidta őket. Sarkon fordult és Dannyvel együtt visszaindult az épület felé. A lányok egy darabon utánuk mentek és vihorászva becsmérelték őket, aztán felfelé indultak a téglaúton, a temető felé.

Ennyi volt, mondta a Tanító. Azt nem tudhatja, hogy Holston mit csinált, de jómaga egyetlen ujjal sem nyúlt a lányokhoz.

A Limában eltöltött egy hét maga volt a pokol, mondta. Le fogok írni néhány dolgot, amik itt történtek velem. Majd elküldöm maguknak.

Amikor a látogatás véget ért, a Tanító átment a fémkereső detektoron – ellenőrizték, hogy a látogatók nem csempésztek-e be neki valamit. Az íróhoz fordult és búcsút intett neki: – Viszlát november végén, a perújítási tárgyalásomon. De addig is írok magának.

 

 

Az író megpróbált találkozót kérni dr. Lindnertől, de az orvos válasza a telefonban ellenséges volt. – Véleményem szerint a terápia szempontjából nem kívánatos, hogy akkora nyilvánosságot kapjon.

– Nem mi keressük a nyilvánosságot – mondta az író.

– Nem óhajtok erről tovább vitázni – közölte erre Lindner, és letette a kagylót.

Amikor az író kérvényezte, engedélyezzék, hogy csatlakozzon egy, a limai kórházban – a novemberi tárgyalás előtti napon – látogatást tenni készülő csoporthoz, a sajtóosztály engedélyezte. Ám a látogatás előtt egy nappal felhívták és közölték vele. hogy dr. Lindner és Hubbard főfelügyelő ellenzik a látogatását és kiadták a biztonságiaknak, hogy soha, semmi szín alatt ne engedjék őt be a kórház területére.

Az író kérdezősködésére, hogy mi ennek az oka, David Belinky főügyészhelyettes azt válaszolta, bizonyos kórházi tisztviselők figyelmeztették, alapos a gyanú, hogy kábítószert csempészett be Milligannak. Később a megokolást „terápiai szempontból nem ajánlott”-ra módosították.

(3)

November 30-án hideg volt; leesett az első hó. A limai Allen Megyei Bíróság egy régi épület volt, s bár a 3. tárgyalóterem körülbelül ötven ember befogadására volt alkalmas, a székek javarészt üresen álltak. A Milligan-ügy perújító tárgyalását a nyilvánosság és a média kizárásával tartották meg, de a tévékamerák odakint várakoztak.

A Tanító megbilincselve ült ügyvédei között. Az ügyvédeken kívül csak Dorothy, Del Moore és az író jelenlétét engedélyezte a bíróság. A teremben volt még James O’Grady Franklin megyei ügyészhelyettes, William Jan Hans, Ohio Állam Felnőtteket Próbára Bocsátó Hatósága képviseletében, és Ann Henkiner, a columbusi Southwest Közösségi Mentálhigiéniai Központ megfigyelőként kiküldött jogi képviselője.

David R. Kinworthy bíró – egy simára borotvált, markánsan jóképű fiatalember – újravette az 1978. december 4-i tárgyalás anyagát, amikor Milligant beszámíthatatlanság miatt felmentették, majd az azt követő visszaeséseit taglalta, a mai napig bezárólag, majd egy évvel később. A tárgyalás, mondta Kinworthy, az Ohio Állam Módosított Törvénykönyve 5122. paragrafusa alatti 15. bekezdés rendelkezéseinek megfelelően lett megtartva.

Belinky főügyészhelyettes indítványát a tanúk különkülön történő meghallgatására elfogadták. Steve Thompson ügyvéd indítványát, hogy a bíróság utaltassa vissza Billy Milligant Athensbe, tekintettel a Limába történt átszállítását elrendelő eljárás hiányosságaira, elutasították.

Az előzetes indítványok mérlegelése után megkezdődött a perújrafelvételi tárgyalás.

Az első tanú az állam részéről a hatvanöt éves dr. Frederick Milkie, egy alacsony, kövér pszichiáter volt, aki lötyögő nadrágot és pulóvert viselt, és sötét haja hátra volt fésülve. Kacsázó léptekkel átment a Belinky melletti asztaltól (amelynél később az állam részéről kiküldött szaktanácsadó szerepét töltötte be) a tanúk padjára.

Dr. Milkie tanúvallomásában elmondta, hogy két ízben, csupán futólag látta Milligant: egyszer 1979. október 24-én, amikor átszállították hozzá Limába, majd október 30-án, a kezelési terve felülvizsgálatakor. Ma reggel is megnézhette Milligant, fél órával a tárgyalás megkezdése előtt, hogy megállapítsa, változott-e a fiú az egy hónappal korábbi állapotához képest. Kórházi nyilvántartásokra hivatkozva dr. Milkie azt mondta, ő diagnosztizálta Milligant személyiségzavarral küzdő antiszociális egyénként, aki pszichoneurotikus szorongásban szenved depressziós és disszociatív vonássokkal.

David Belinky, a kisfiús arcú, göndör hajú ügyész megkérdezte tanújától: – Pontosan ugyanaz ma?

– Igen – felelte Milkie. – Elmebeteg.

– Mik a tünetei?

– A viselkedése elfogadhatatlan – mondta dr. Milkie egyenest Milliganra nézve. – Bűnöző, akit nemi erőszak és rablások elkövetésével vádolnak. Hadilábon áll a környezetével, az a fajta egyén, akin nem fog a büntetés.

Milkie azt mondta, ő fontolóra vette a megsokszorozódott személyiség diagnózist, de nem látta annak tüneteit. Belinky kérdéseire válaszolva kifejtette, hogy rendkívül önés közveszélyesnek tartja Milligant.

– Semmi javulás nem tapasztalható nála – mondta Milkie. – Arrogáns, nem együttműködő, agresszív egója van. Nem fogadja el a környezetét.

Amikor Belinky megkérdezte tőle, milyen módszerrel kezelte a beteget, Milkie azt felelte: – Gyakorlott hanyagolással.

Milkie elmondta, hogy öt milligramm Stelazine-t írt neki elő. Nem tapasztalt romlást, de mivel javulást sem látott, abbahagyatta az antipszichotikus gyógyszer adását. Azt mondta a bíróságnak, hogy véleménye szerint Milligannek egy maximális biztonságú intézményre van szüksége, s Lima az egyedüli ilyen hely Ohióban.

Steve Thompson, Goldsberry hórihorgas fiatal társának keresztkérdéseire Milkie azt válaszolta, ő elvetette a megsokszorozódott személység diagnózist, mert ő nem látta annak szimptómáit. Különbén, tette hozzá, ő a DSK II.-ben, a Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv második kötetében található, megsokszorozódott személyiségre vonatkozó meghatározást sem fogadja el. – Én éppúgy elvetem a megsokszorozódott személyiséget mint olyat, ahogyan a szifiliszt is kizártam Milligan laboratóriumi leletének kézhez kapásakor. Az sem volt neki.

– Milyen tüneteket figyelt meg nála? – kérdezte Thompson.

– Haragot, rémületet, ha a dolgok nem az ő szájíze szerint mentek. A haragja eluralkodik rajta és impulzus hatására cselekszik.

Thompson összevonta szemöldökét. – Úgy érti, ha valaki dühös vagy levert, az elmebeteg?

– Pontosan.

– Talán nincsenek mindnyájunknak haragos és levert pillanataink?

Milkie körbepillantott a tárgyalóteremben, és vállat vont. – Mindenki elmebeteg.

Thompson a tanúra meredt, azután feljegyzett magának valamit. – Bízik magában, Billy?

– Nem.

– Nagyobb javulást érne el egy olyan ember keze alatt, akiben bízna?

– Igen.

– Bíró úr, nincs több kérdésem a tanúhoz.

 

 

Mielőtt ebédszünetet tartottak volna, Alan Goldsberry bemutatta bizonyítékként dr. Caul írásbeli tanúvallomását, amely három nappal korábbról kelteződött. Goldsberry jegyzőkönyvbe akarta foglaltatni, a többi tanú, dr. George Harding Jr., dr. Stella Karolin és Dorothy Turner pszichológus meghallgatása előtt.

A vallomásban a dr. Cault a megsokszorozódott személyiségű beteget megfelelő kezeléséről faggató Steve Thompson azt kérdezte: – Elmondaná nekem, doktor úr, hogy ön miket tart egy kezelési program alapvető követelményeinek egy megsokszorozódott személyiségűként diagnosztizált egyén esetében?

Dr. Caul, feljegyzésekből olvasva, beleértve egy november 19-én Goldsberrynek küldött levelét is, kimerítő választ adott:

 

Egy megsokszorozódott személyiségként diagnosztizált beteg kezelését csak olyan mentálhigiéniai szakember, lehetőleg pszichiáter végezheti, aki megfelel az alábbi kritériumoknak:

Egy – Elfogadja az állapotot. Nem végezheti olyan személy, aki „nem hisz” ebben a jelenségben.

Kettő – Ha a pszichiáternek nincs tapasztalata, de mégis ilyen kezelést akar végezni és elfogadja a feltételeket, egy e téren tapasztalt és járatos kollégája ellenőrzése vagy folyamatos tanácsadása mellett kell ezt tennie.

Három – Értenie kell a hipnotizáláshoz, amelyre kiegészítő kezelésként szükség lehet. Ez nem szükségesség, hanem elsődleges követelmény.

Négy – Jól kell ismernie a témába vágó szakirodalmat, és folyamatosan tovább kell képeznie magát a gyakorlatban.

Öt – Szinte végtelenül türelmesnek, toleránsnak és kitartónak kell lennie. Egy ilyen eset kezelése folytatólagos elkötelezettséget igényel egy minden bizonnyal hosszadalmas, vesződséges és nehéz terápiával.

Néhány általános, megsokszorozódott személyiségű betegek kezelése terén már tapasztalatokkal rendelkező szakemberek által jelenleg elfogadott alapelv:

Egy – Az összes személyiség azonosítása és felismerése.

Kettő – A terapeutának meg kell állapítania az ilyen személyiségek létezésének okát.

Három – A terapeutának ezután hajlandóságot kell mutatnia terápia végzésére az összes személyiséggel, megpróbálva változást előidézni náluk.

Négy – A terapeutának a pozitív tulajdonságok felismerésére kell összpontosítania és egyfajta kompromisszum létrehozására törekednie a társszemélyiségek között, különösen az ön- vagy közveszélyesek esetében.

Öt – A pácienst teljesen rá kell ébreszteni a problémák természetére és mértékére, és segíteni kezelés útján, hogy a pozitív elhatározást magáévá tegye. Más szóval, ügyvéd úr, a páciensnek tudatos résztvevőnek és nem csupán csak passzív befogadónak kell lennie a terápia során.

Hat – Az antipszichotikus gyógyszerelés kerülendő, mivel közismert, hogy töredezést és egyéb, a kezelés szempontjából káros mellékhatásokat idézhet elő.

Ez itt csupán néhány az ilyen esetekben alkalmazott terápiával kapcsolatos kérdésekből. Semmi szín alatt sem tekintendő az adott kezelési módszer teljes leírásának.

 

A tanúvallomás az ismérvek mélyreható elemzésével folytatódott.

Amikor Belinky a keresztkérdések feltételénél azt sugallta, hogy dr. Caul optimálisként utalt a megsokszorozódott személyiségűek kezelési feltételeire, dr. Caul élesen azt felelte: – Nem uram, én nem azt mondtam, hogy ezek az optimálisak. Sőt, inkább azt mondhatnám, minimálisak. Ügyész úr, én ezt csak egy kezdetnek hiszem a megsokszorozódott személyiségűek kezelésében. Különben az embernek békén kéne hagynia és nem kezelnie őket.

Amikor Millligant visszahozták a kórházból ebéd után, más ing volt rajta. Az író azt gyanította, a Tanító elment.

Goldsberry és Thompson dr. George Harding Jr.-t szólították a tanúk padjára. Miután az orvos röviden összegezte, hogyan került kapcsolatba a Milligan-üggyel, azt mondta, még most is Athenst érzi a megfelelő helynek Billy kezelésére.

– Dr. Harding – kérdezte Belinky keresztkérdései feltevésekor –, a megsokszorozódott személyiségű emberek nagyon ritkák, ugye?

– Igen.

– És nem vagyunk mi is mindannyian különböző emberek belül?

– De, csak nem szenvedünk amnéziában – felelte dr. Harding.

– Hogyan bizonyítható az amnézia? Nem lehet megjátszani?

– Igen óvatosak voltunk – mondta Harding. – Ismételt vizsgálatokat végeztünk. Szkeptikusan álltunk hozzá a dologhoz. De az ő amnéziája valódi. Ő nem színlelt.

– Dr. Harding – kérdezte Goldsberry, amikor újból őrá került a sor –, felhasznált ön kórtörténeteket és egyéb kórházi jegyzőkönyveket a diagnózisa felállításához?

– Igen, megtettem. Mindent felhasználtunk, amit csak találtunk.

– Ön szerint szükséges egy pszichiáternek régi jegyzőkönyveket és más kezelőorvosok véleményeit felhasználni egy diagnózis megállapításához?

– Szerintem ez nagyon is lényeges.

Amikor dr. Hardingnak megmutatták a levelet, amelyben dr. Caul rámutat a megsokszorozódott személyiségek kezelésének ismérveire, azt mondta a bíróságnak, hogy kitűnőnek érzi a tanúvallomást és egyetértett vele a feltételek minimális követelmény voltában.

Hardingot a tanúk padján Dorothy Turner pszichológus követte, aki tanúsította, hogy jóformán naponta találkozott Billyvel a tárgyalását megelőzően, s a személyiségei közül többnek is megcsinálta az intelligenciatesztjét.

– Mik voltak az eredmények? – kérdezte Goldsberry.

– Kettőnek 68-70 volt az intelligenciahányadosa. Egy átlagos. Egy másiké szembetűnően magasabb, 130 volt.

– Lehetséges – kérdezte Belinky –, hogy ezek az intelligenciahányadosbeli különbségek színleltek lehettek?

– Kizárt dolog – felelte Turner haragos hangon. – Semmi kétségem afelől, hogy ezeket a különbségeket nem lehetett színlelni.

Dr. Stella Karolin azt tanúsította, hogy ő önállóan jutott ugyanarra a diagnózisra, amire Dorothy Turner, dr. Cornelia Wilbur és dr. George Harding. Amikor Karolin ez év áprilisában, júniusában és júliusában találkozott Milligannel, az még szét volt esve.

– És ha még más problémák is vannak? – kérdezte Belinky.

– A megsokszorozódott személyiséget kell először kezelni – felelte Karolin. – Lehetnek más elmeproblémái is – előfordulhat, hogy különböző személyiségeknek különféle betegségeik vannak –, de az általános problémát kell kiiktatni először.

– Ön szerint megfelelő kezelést kapott Athensben?

– Igen.

Goldsberry elébe tárta Caul levelét. A nő bólintott és egyetértett azzal, hogy ezek minimális alapvető követelmények.

Harding, Karolin és Turner a tanúvallomásuk megtétele után is a tárgyalóteremben maradhattak megfigyelőként.

 

 

Aznap délután három óra ötvenkor, Billy Milligan életében először, maga is vallomást tehetett.

A kézbilincsek miatt csak kínnal-bajjal tudta bal kezét a Bibliára helyezni és a jobb kezét felemelni. Föléje hajolt és elmosolyodott nagy igyekezetében. Majd, megesküdve, hogy csak az igazat és a színtiszta igazat fogja mondani, elfoglalta helyét és felpillantott a bíróra.

– Mr. Milligau – mondta Kinworthy bíró –, figyelmeztetem, hogy bár az eljárásban joga van részt venni, nem köteles vallomást tenni. Hallgathat.

Billy bólintott.

Alan Goldsberry egyenes kérdéseket kezdett feltenni a maga sima, precíz modorában. – Billy, emlékszik arra, hogy miről volt szó ebben a tárgyalóteremben október 12-én?

– Igen, emlékszem.

– A Limai Állami Kórházban kapott kezeléssel kapcsolatosan szeretnék feltenni magának néhány kérdést. Hipnotizálják?

– Nem.

– Csoportos terápia van?

– Nincs.

– Zeneterápia?

Billy a bíróra nézett. – Bevittek néhányunkat egy szobába, amelyikben egy zongora állt, és azt mondták nekünk, üljünk ott. De nem volt ott terapeuta. Csak üldögéltünk ott órákon át.

– Van bizalma dr. Milkie-hez? – kérdezte Goldsberry.

– Nincs. Stelazine-t adatott, ami összezavart.

– Beszélne nekünk a kezeléséről?

– Amikor odakerültem, a 22-es kórterembe tettek. Egy pszichológus nagyon durva volt hozzám. Elaludtam.

– Mikor tudta meg magáról, hogy megsokszorozódott személyiség, Billy?

– A Harding Kórházban. Valahogy el is hittem, de csak akkor győződtem meg róla igazán, amikor láttam a videófelvételeket az Athensi Mentálhigiéniai Központban.

– Maga szerint mi okozhatta ezt, Billy?

– Azok a dolgok, amiket a mostohaapám tett velem. Nem akartam többé önmagam lenni. Nem akartam Billy Milligan lenni.

– Tudna nekünk felhozni egy példát, hogy mi történik magával, amikor megsokszorozódott személyiség?

– Elmondok egyet. Egy napon egy tükör előtt állva borotválkoztam a lakásomban. Problémáim voltak. Akkor költöztem Columbusba és rossz kedélyállapotban voltam, mert nem jóban váltam el az otthoniaktól. Ahogy ott borotválkoztam, egyszer csak olyan volt, mintha a villanyok kialudtak volna. Igazán békés volt. Amikor kinyitottam a szemem, egy sugárhajtású utasszállítógépen találtam magam. Komolyan megijedtem. Fogalmam sem volt, hová megyek, míg le nem szálltunk és fel nem fedeztem, hogy San Diegóban vagyok.

A tárgyalóterem csendes volt. A bíró feszülten figyelt. A hangfelvevő berendezést kezelő nő ámulattól tátott szájjal és karikára nyílt szemekkel pillantott fel Billy Milliganre.

David Belinky felállt, hogy keresztkérdéseket intézzen a tanúhoz.

– Billy, miért bízott meg dr. Caulban és miért nem bízik a limai orvosokban?

– Dr. Caul iránt valamiféle különös bizalmat éreztem az első naptól fogva, hogy találkoztam vele. A rendőr, aki átvitt engem oda Columbusból egy évvel ezelőtt, nagyon szorosan tette rám a bilincseket. – Feltartotta a kezeit, hogy megmutassa, most milyen lazák. – Dr. Caul ráripakodott a rendőrre, hogy miért kellett olyan szorosan rám tennie, és levetette vele a bilincseket. Nem kellett sok idő, hogy tudjam, ő az én oldalamon van.

– Nem lenne jobb, ha szépen alávetné magát a kezelésnek Limában? – kérdezte Belinky.

– Én nem tudom saját magamat kezelni – mondta Billy. – Az a kórház olyan, mint egy féregirtó birkafürdő – be és ki. Athensben voltak visszaeséseim, de meg kellett tanulnom megint összeszednem magam. Ott tudták, mire van szükségem – nem büntetésre, hanem kezelésre, terápiára.

A záróbeszédében Belinky azzal érvelt, hogy az államra hárul a bizonyítási kötelezettség arra vonatkozóan, hogy az alperes elmebeteg és kórházi kezelésre szorul. A diagnózisnak nincs szüksége bizonyításra. Az egyedüli elfogadott tanúvallomás, mondta, dr. Caulé. Dr. Caul nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Billy Milligan még mindig elmebeteg. Dr. Milkie pedig azt mondta, hogy a Limai Állami Kórház a legkevésbé korlátozó környezet a beteg kezelésére.

– Nyomatékosan javaslom a bíróságnak – mondta Belinky –, hogy utalja Limába.

Steve Thompson összegzésében rámutatott, hogy pszichiáter kiválóságok egész sora vonult fel a bíróság előtt, akik mind egybehangzóan a megsokszorozódott személyiség diagnózis mellett voksoltak ügyfele esetében.

– Ezek után már csak egy kérdés maradt hátra: a kezelés mikéntje – mondta Thompson. – Figyelembe véve Billy Milligan elmeállapotát, valamennyi szaktekintély Athenst ítéli a legmegfelelőbb helynek a kezelésére. És valamennyien egyetértenek abban, hogy hosszú ideig tartó kezelésre van szüksége. Amikor október 4-én Limába szállították, megvizsgálta egy orvos, aki azt állította, figyelmen kívül hagyva a beteg előző kórtörténetét és kezelését, hogy Billy Milligan ön- és közveszélyes. És hogyan juthatott erre a következtetésre? Előítéletek alapján, bíró úr! A legvaskalaposabb érvekre hivatkozva, dr. Milkie kijelentette tanúvallomásában, hogy Billy Milligan antiszociális viselkedést tanúsít. És azt is mondta, hogy semmiféle javulás nem észlelhető nála. Bíró úr, napnál is világosabb, hogy dr. Milkie nem szakember megsokszorozódott személyiségek kezelésében. Az igazi szaktekintélyek Billy Milligan oldalán állnak.

Kinworthy bíró bejelentette, hogy szakvéleményeztetni fogja a kérdést és tíz napon belül meghozza döntését. Milligan Limában marad addig.

1979. december 10-én a bíróság az alábbi ténymegállapításokat tette:

 

1. Az alperes elmebeteg személy, akinek olyan alapvető zavarok mutatkoznak a gondolkodásában, kedélyállapotában, érzékelő- és tájékozódóképességében, továbbá a memóriájában, amelyek bizonytalanná teszik az ítélőképességét és valóságfelismerő készségét.

2. Alperes elmebetegsége egy megsokszorozódott személyiségként diagnosztizált állapot.

3. Alperes egy elmebeteg személy, aki bírósági elrendelés alapján kórházi kezelésben részesül, mivel betegségéből eredően fennáll a kockázat, hogy fizikailag kárt tehet magában, amint azt öngyilkossággal való fenyegetőzései is alátámasztják; fennáll a kockázat, hogy kárt tehet másokban, amint azt a legutóbb tanúsított erőszakos magatartása is alátámasztja; továbbá kórházi kezelésre szorul elmebetegsége miatt, mely kezelésre szüksége van, amint azt a saját és mások alapvető jogaira nézve bizonyítottan komoly és fenyegető veszélyt jelentő viselkedése indokolja.

4. Alperes, az elmebetegségéből adódóan ön- és közveszélyes lévén, egy maximális biztonságú zárt elmegyógyintézetben helyezendő el.

5. Mivel alperest megsokszorozódott személyiségként diagnosztizálták, kezelése továbbra is ezen kórisme alapján folytatandó.

Ezért nevezett alperest az Ohio állambeli Lima városban lévő Limai Állami Kórház gondjaira utalom, hogy a megsokszorozódott személyiség diagnózisának megfelelő kezelésben részesítsék, és elrendelem, hogy az ezen üggyel kapcsolatos ténymegállapítások lepecsételt másolatait megküldjék az Ohio állambeli Lima városban lévő Limai Állami Kórháznak.

 

David R. Kinworthy bíró

Allan Megyei Polgári Bíróság Próbára Bocsátási Osztálya

(4)

December 18-án Billy felhívta az írót a Limai Állami Kórház férfigyengélkedőjéből. A kórház egyik alkalmazottja csúnyán megverte. A tárgyaláson ad item gondnokul kijelölt limai ügyvéd polaroid géppel lefényképezte a hátán éktelenkedő hurkákat, amelyeket egy telefonzsinór hagyott. Billy szemei körül monoklik feketéllettek, arca csupa véraláfutás volt, és három bordája elrepedt.

A kórház igazgatósága egy nyilatkozatban közölte a sajtóval, hogy egy „ápolóval történt nézeteltérés”-ét követően maga Milligan okozta saját magának a rajta talált sérüléseket.

A rákövetkező napon, Steve Thompson ügyvéd látogatása után, az igazgatóság egy újabb, az előbbivel szöges ellentétben álló nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy Milligan „súlyos sérülései annak következtében keletkeztek”. Az FBI-t és az Ohio állambeli országúti járőrszolgálatot bízták meg a nyomozással a nagy esküdtszék elé történő beterjesztés végett.

Thompsont felháborították a Billyről és a limai ügyvédről közölt beszámolók, és rádiónyilatkozatot bocsátott ki. – Attól, hogy valaki be van börtönözve, még megilleti a polgári jogainak védelme – mondta a riporternek –, és az ohiói törvénykezés szerint az ápoltaknak is jogokat biztosít a mentálhigiéniai törvény legutóbb módosított változata az elmebetegek polgári jogai. Az Egyesült Államok alapszabálya alatt a szövetségi polgárjogi törvény is védi őket. És azok végső soron bírósági úton is érvényesíthetők. Túl korai volna még megmondani, hogy mi fog itt történni.

 

A Limai Állami Kórház 1980. január 2-i „Harmadik Havi Kezelési Terv Mérlege” az alábbi megállapítást tette:

 

A páciens kezelése indokolt és állapotának megfelelő. A páciens diagnózisa: (1) Pszeudopszichopata skizofrénia (DSK II, 295.5) disszociatív epizódokkal; (2) R/O Antiszociális személyiség, ellenséges altípus (DSK II, 301. 7); (3) Alkoholizmus (DSK II, 303. 2) kórtörténet alapján; és (4) Kábítószer-függőség, stimulálószerek (304. 6) kórtörténet alapján.

A páciens néhány hete átkerült a zárt osztályra a férfibetegosztályon tanúsított erőszakos magatartása miatt… A páciensre, azt hiszem, rossz hatással van, hogy az újságok közismert személyiséggé tették, mert mint ilyen, „sztár”-nak képzeli magát és úgy is viselkedik… Mr. Milligan a tipikus pszichopata jellegzetes tulajdonságait mutatja, ezért ugyanolyan nehezen kezelhető, mint bármely más pszichopata páciens… A páciens ezenkívül sok hisztériás személyiségjegyet is mutat. Jóllehet ez a fajta zavar rendszerint nőknél figyelhető meg, számos példa akadt rá férfiak esetében is. Ezt a feltételt nem szabad kizárni.

 

(aláírás) Lewis A. Lindner, M. D.

vezető pszichiáter 80. IV. 1.

(aláírás) J. William McIntosh, Ph. D.

pszichológus 80. IV. 1.

(aláírás) John Doran, M. A.

pszichológus asszisztens 80. I. 7.

 

Feldühödve azon, hogy a Limai Állami Kórház alkalmazottai nem tartják be Kinworthy bíró utasítását, hogy megsokszorozódott személyiségként kezeljék Milligant, Alan Goldsberry és Steve Thompson feljelentést tettek a bíróságon bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségért a limai hatóságok és az Ohio Állambeli Mentálhigiéniai Osztály ellen. Szorgalmazták az állam Mentálhigiéniai Igazgatóságánál Billy Milligannek egy kevésbé korlátozó kórházba történő átszállítását.

(5)

A Limai Elmebeteg Bűnözők Kórházának zárt osztályán tartott, széthullott Billy Milligan elemelt egy ceruzát az egyik ápolótól, és hozzáfogott az íróhoz később intézett egész sor levél közül a legelső megírásához:

 

Hirtelen egy ápoló lépett be az ajtón és egy fenyegető parancsot vakkantott be a 22-es kórterem betegeinek. – Na ostoba anyabaszók, kifelé ebből az istenverte nappaliból! Mozgás! Na! – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy szájába illessze a lucskos szivarvéget, majd azt motyogta: – Ha meg van pucolva az ablak, majd szólunk, de addig maradjatok a francban, a szobátokban.

Fagyosan ránk meredő tekintete alatt a kis tömeg felkelt a kemény támlájú székekből, megannyi élő halottként végigimbolygott a folyosón, amíg a nagy vasajtók kongva befelé kezdtek csukódni. A kifejezéstelen arcú emberek, akik nyál áztatta törülközőket viseltek partedliként, még lassabban mentek, de a tagbaszakadt ápolók széles bőrszíjak éles pattogtatásával siettették, minden emberi méltóságuktól megfosztva őket. A Thorazine, Prolixion, Haldol és más, forgalomban lévő pszichotróp gyógyszerek folyamatosan biztosították a legszigorúbb engedelmességet, ezért úgy adták nekik őket, akár a cukorkát. Semmi emberség, de már szinte el is felejtettem. Mi nem vagyunk emberi lények. Bang!

Minden ízületemet megmerevedni, megdermedni éreztem, amikor bezártságtól rettegve beléptem a 8×10-es szobába és behúztam az ajtót. Bang! Az oldalazva az ágyamra ülés megerőltető tevékenységgé vált számomra, de eligazítottam magam a műanyag matracon. A nagy semmiben elhatároztam, hogy a képzelőerőm szolgálatába állítom a szemközti falon lehámlott festék formálta alakzatokat. Árnyképeket képzeltem oda szórakozásból, azután megpróbáltam azonosítani őket. Ma csak arcok, öreg, csúnya és dúlt démoni arcok tűntek hallucinálni egy avuló intézmény festékszilánkjaiból. Ijesztő volt, de hagytam. A fal nevetett rajtam. Gyűlölöm azt a falat. A fene azt a falat! Egyre közelebb akar jönni és még jobban nevetni. A szemöldökömről a verejték csípte a szemeimet, de küszködtem, hogy nyitva tartsam őket. Vigyáznom kellett azt a falat, nehogy az a hangosan nevető fal rám zúduljon, foglyul ejtsen, összenyomjon. Nem moccanok és vigyázom az átkozott, hahotázó falat. 410 beszámíthatatlanság miatt a törvény előtt felelősségre vonhatatlannak nyilvánított ember árnya ólálkodik ennek az isten háta mögötti pokol bugyrának a végtelen folyosóin. Elfog a düh, ha arra gondolok, hogy van pofája az államnak ezt a helyet kórháznak nevezni. Limai Állami Kórháznak. Bang! Csend borult a 22-es korteremre, csak a törött ablak csendülése és csapkodása hallatszik. Valaki betört egy kis ablakot a nappali szobában, amelyben a fal mellett ülünk kemény, otromba faszékeken. Az ember ül, dohányozhat. Az ember nem beszél, mindkét lábát a földön tartja, ha jót akar. Ki tört be egy ablakot? Az ápolók most harapós kedvükben lesznek, mert félbe kellett szakítaniuk a kártyapartit, és egynek a nappali szobában kell maradnia, ha kiengednek minket a kis bokszainkból.

– Semmit sem hallottam, belekábultam transzszerű révületembe. A testem zsibbadt és üreges volt. Az átkozott hahotázó abbahagyta a hahotát. A fal fal, és a festékszilánkok festékszilánkok voltak. Kezeim hidegek, de nyirkosak, s a szívem kalapálása visszhangzott üreges testemben. A várakozásteli szorongás fojtogatni kezdett, várva, hogy kijöjjek kis bokszomból, de mozdulatlan maradok ágyamon és a néma, mozdulatlan falat bámulom. Én, egy nem létező élőhalott egy nem létező bokszban egy nem létező pokolban. A pergamenszáraz ajkamra kicsordulni próbáló nyál biztos jele volt annak, hogy a pszichotróp gyógyszer harcba szállt az elmém, lelkem és testem leigázásáért. Felvegyem ellene a küzdelmet? Ismerjem el a győzelmét? Alávessem magam a harmadik világnak, hogy elmeneküljek az acélajtómon túli tragikus valóságitól? Érdemes az életet a társadalom beilleszkedni nem tudó szellemeket gyűjtő szemétládájában leélni? Ugyan mit tehetnék én, mit vihetnék véghez az emberiségért ebben az acél és beton, átkozott, hahotázó és mozgó falú bokszban? Adjam fel? Úgy száguldottak a kérdések egymás után agyamon keresztül, mint egy 33-as fordulatszámú lemez 78-on játszva, és még annál is jobban felgyorsulva. Hirtelen egy rémisztő nyilallás hasított testembe, rántotta fel görnyedt vállamat és kiegyenesített. A valóság dühödt pofonként erőltetve magát rám, magamhoz térített révületemből és megropogtatta megmerevedett ízületeimet. Valami fölfelé mászott a gerincemen. Képzelődnék? Miután összeszedtem azt a kevés, még megmaradt ítélőképességemet, tudtam, hogy nem. Valami tényleg felfelé mászott a gerincemen. Hirtelen keresztülrántottam az ingem a fejemen, nem törődve azzal, hogy be van gomdolva. A vakrémület nincs tekintettel az anyagiakra. 3 gomb lepattant. Az inget a padlóra dobva megszűnt az előbbi érzés a hátamon. Lebámultam az ingemre és megpillantottam a betolakodót. Egy majd három centi hosszú fekete svábbogár sasszézott a keresztcsigolyáimon. A jól megtermett rovar ártalmatlan, de undorító volt. A rágcsáló hozta meg a döntést helyettem. Visszatértem a valóság innenső oldalára, de még mindig a belső vitámra gondoltam. Hagytam útjára menni a csúf kis teremtményt. Titkon örültem, hogy észnél vagyok, és büszke voltam a szellemi és fizikai győzelemre. Nem vagyok hát a szellemi szemétkosárba való. Még maradt némi harci kedv bennem. Nem vesztettem, de nem is győztem. Betörtem egy ablakot, bár fogalmam sincs, hogy miért.

 

Az író kapott egy levelet, amely január 30-ról kelteződött, a limai kórház egyik betegétől:

 

Tisztelt Uram!

Ha megengedi, egyenest a tárgyra térnék. Billyt az ügyvédje látogatása után huszonnégy órán belül átvitték az 5-ösről a 9-és zárt osztályra. A kilences erősebben biztosított hely, mint az ötös.

Az átszállítására vonatkozó döntést a „személyi csapat” hozta az aznapi csapatmegbeszélésen. Ez váratlanul érte és megrázta Billt, de ahhoz képest jól viselte…

Most már egyedül csak a séta alatt tudok vele beszélgetni. Aközben tudtam meg tőle, hogy teljes nyomást gyakorolnak rá. Nem fogadhat látogatót, nem kaphat levelet, sem telefonhívást, amíg ki nem rúgja az ügyvéden. Azt mondták neki, állitsa le a könyvet és az ápolói zaklatják. (Engem is azzal vádolnak, hogy besegítek Bilinek a könyvébe, és rájöttem, hogy ezek nem akarják, hogy a könyv napvilágot lásson.)

Azt mondták nekem, Bill most már végig a megerősített zárt osztályon fog maradni…

(név mellőzve)

 

Március 12-én az író kapott egy szerb-horvát nyelven írott levelet limai postabélyegzővel. A kézírás ismeretlen volt számára.

 

Subata Mart Osmi 1980

Kako ste? Kazma nadamo. Zaluta Vreme. Ne lečenje Billy je spavanje. On je U redu ne brinite. I dem na pega. Učinicu sve šta mogu za gaň možete ra čunati na mene. „Nužda ne poznaje zakona.”

 

Memojete se

Ragen

 

1980. március, szombat

Hoty van? Remélek kitűnően. Nincs gyógyulás Billynek álomban. Ő jól van. Ne aggódjon. Én fogok irányítani. Minden megteszem érte, amit csak tudom. Számíthatod rám. „Szükség törvényt bont.”

Ragen

 

EPILÓGUS

Az ezután következő hónapokban levélen és telefonon keresztül tartottam a kapcsolatot Billyvel. Még mindig reménykedett, hogy a fellebbezési bíróság megváltoztatja a döntést, amely Limába juttatta őt, s visszatérhet Athensbe dr. Caul keze alá.

1980. április 14-én, egy második újrafelvételi tárgyaláson Kinworthy bíró elutasította a Billy ügyvédje által beterjesztett bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségi vádat Ronald Hubbard főfelügyelő és Lewis Lindner klinikaigazgató ellen, akik, az ügyvéd szerint, nem megsokszorozódott személyiségként kezelték Billyt. A bíró elrendelte Billy Limában tartását.

1979 nagy részében az ohiói törvényhozó testület változtatásokat vett fontolóra a már meglévő, elmebetegség miatt felmentendő személyekre vonatkozó törvényeken. Egy ilyen egyénnek egy kevésbé korlátozó környezetbe történő (törvényben előírt) átszállítása előtt a megyei ügyész tárgyalást kérhet a bűncselekmény elkövetési helye szerinti illetékes bíróságon. A betegnek 90 helyett 180 nap múlva lehet joga újrafelvételi tárgyaláshoz, amely nyilvános lesz, a sajtó és a tévé képviselői is jelen lehetnek rajta. Ezt hamarosan sokan „Columbus Dispatch Törvény”-nek vagy „Milligan-törvény”-nek kezdték nevezni.

Bernie Yavitch, aki a vád képviselője volt a Milligan-ügyben, később elmondta nekem, hogy tagja volt az Ohiói Ügyészi Kamara új törvényvázlatot kidolgozó albizottságának. – A csoport – mondta Yavitch – feltehetőleg a Milligan-ügy akkori állása kiváltotta felháborodás miatt ült össze…

Az új törvény, a 297. szenátusi határozat 1980. májns 20-án lépeti hatályba. Flowers bíró azt mondta nekem, hogy az új törvényt Billy miatt szavazták meg.

 

 

1980. július 1-jén expresszlevelem jött Limából. A borítékban egy háromoldalas arab írásos levél volt. A fordító szerint a levelet tökéletes arab nyelven írták. Többek között ez állt benne:

 

Néha nem tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok. És néha még az engem körülvevő többieket sem ismerem. A hangok még mindig visszhangoznak elmémben, de semmi jelentésük nincsen. Több arc jelenik meg előttem, mintegy a homálybál, de nagyon félek, mert az elmém teljesen meg van osztva. A (belső) családom tulajdonképpen már régen nincs kapcsolatban velem… Az elmúlt hetekben nem túl jó dolgok történtek itt. De egyáltalán nem én tehetek erről. Mindent gyűlölök, ami körülöttem történik, de semmit sem tartóztathatok fel, változtathatok meg…

 

Az aláírás „Billy Milligan” volt. Néhány nappal később újabb levelet kaptam, amely elmagyarázta, hogy ki írta az elsőt:

 

Ismét elnézést a nem angol nyelvű levelekért. Annyira zavar, hogy mindent rosszul csinálok. Arthur tudja, hogy maga nem tud arabul, mégis egy ilyen ostoba levelet küld magának. Arthur soha nem akart senkinek imponálni, de biztosan kezd összezavarodni és felejt. Samuelt is tanította Arthur arabra, de az sosem ír levelet. Arthur azt mondja, nem való dicsekedni. Bárcsak beszélne hozzám. Rossz dolgok történnek, és nem tudom, hogy miért.

Arthur szuahéli nyelven is beszél. Arthur sok könyvet olvasott Lebanonban (a börtönben) az arab nyelv alapismereteiről. A piramisokat és az egyiptomi kultúrát akarta kutatni. Meg akarta tanulni a nyelvüket, hogy megtudhassa, miket írtak a falakra. Egy napon megkérdeztem tőle, miért érdeklik azok a nagy, gúla alakú kőrakások. Azt felelte, őt nem annyira érdekli, ami a sírban van, de abból esetleg meg tudja fejteni, hogy a sír hogyan került oda. Olyasvalamit mondott, hogy az ellentétes a fizika törvényeivel, s ő arra keresi a választ. Még kis piramisokat is készített kartonpapírból, de David összenyomta őket.

(aláírás) Sz-Billy

 

Ebben az időszakban, Billy szerint, sokat zaklatták és verték az ápoltakat az ápolók, de Ragenen kívül, a többi személyiségek közül, csak Kevin mert szembeszállni velük. Elismerésül Arthur törölte őt a nemkívánatosok listájáról.

 

1980. március 28-án Kevin írt nekem:

Valami nagyon rossz történt, de nem tudom, mi. Tudtam, hogy csak idő kérdése a teljes széthullás és Billy örökre elalszik. Arthur azt mondta, Billy csak egy kis kóstolót kaphatott a tudatos életből, de sajnos az is keserű volt. Napról napra legyengült ezen a helyen. Nem tudta megérteni, miért gyűlölik és irigylik annyira ennek az intézménynek a hatósági személyei. Még a többi ápoltat is ráuszították, hogy Ragent verekedésre kényszerítsék, de Billynek sikerült őt visszatartania… egy ideig. Az orvosok rosszakat mondanak róluk, és az bánt a legjobban, hogy joggal.

Mi, én, egy beilleszkedni képtelen torzszülött, egy biológiai tévedés vagyok. Mindnyájan gyűlöljük ezt a helyet, de ide valók vagyunk. Nem túl jól fogadtak bennünket, ugye? Ragen örökre leállít mindent. Muszáj megtennie. Azt mondta, ha az ember nem beszél, akkor nem árt senkinek se odakint, se idebent. Akkor senki sem hibáztathat bennünket semmiért. Ragen leállította a tárgyalást. A rövid időtartamú figyelem befelé lesz fordítva és a teljes tömböt foka erősíteni. Ha a valóságos világot kizárjuk, békében élhetünk a magunkéban.

Tudjuk, hogy egy fájdalom nélküli világ érzés nélküli világ… de egy érzés nélküli világ fájdalom nélküli világ.

Kevin

 

1980 októberében az állam Mentálhigiéniai Osztálya közzétette, hogy Limát fokozatosan megszüntetik mint elmebeteg bűnözők kórházát, és börtönként fog tovább működni a Büntetésvégrehajtási Osztály felügyelete alatt.

Milligan máshol történő elhelyezésének kérdése szalagcímeket hozott létre. A lehetőség, hogy Athensbe küldjék vissza, vagy egy másik minimális biztonságú kórházban helyezzék el, vezette Jim O’Grady ügyészt arra, hogy élve az új törvényben megállapított jogával, ismét Columbusba küldhesse Billyt egy, az elmeállapotát felülvizsgáló újrafelvételi tárgyalásra. Flowers bíró hajlandó volt újratárgyalni az ügyet.

A tárgyalás megtartását 1980. október 31-re tervezték, majd kölcsönös megegyezés alapján november 7-re, a választások utáni napra halasztották. A halasztás azért volt kívánatos, hogy a politikusok és a sajtó ne csinálhassanak politikai témát a Milligan-ügy tárgyalásából.

Az állam Mentálhigiéniai Osztályának tisztviselői, kihasználva a halasztást, magánakcióba léptek. Közölték O’Grady ügyésszel, hogy már megszületett a döntés, melynek értelmében Milligant az áprilisban újonnan nyílt Daytoni Igazságügyi Orvosszakértői Központba kell küldeni. Az új, megerősített biztonságú intézményt dupla kerítés vette körbe, amelynek tetején szögesdróttal körbegöngyölt borotvaéles szalagtekercsek húzódtak, és szigorúbb biztonsági rendszere volt, mint a legtöbb börtönnek. Az ügyészi hivatal elállt a tárgyalás megtartására vonatkozó igényétől.

 

 

1980. november 19-én Billy Milligant a Daytoni Igazságügyi Orvosszakértői Központba ették. Arthur és Ragen, érezve Sz-Billy kétségbeesését, és attól félve, hogy megpróbálhat végezni magával, ismét elaltatták őt.

Ha nem a látogatószobában volt, olvasással, írással és rajzolgatással töltötte idejét. Festenie nem volt szabad. Mary – egy fiatal, külső nőbeteg, akit az Athensben töltött első hónapok alatt ismert meg – látogatta. A lány Daytonba költözött, hogy naponta bemehessen hozzá. Billy jól viselte magát és azt mondta nekem, várja a 180 nap utáni tárgyalást, és reméli, Flowers bíró belátja majd, hogy őt nem kell maximális biztonságú intézményben tartani, és visszaküldi Athensbe. Tudta, hogy dr. Caul képes volna újból összeolvasztani őt és visszahozni a Tanítót. Most, hogy Sz-Billy alszik, mondta, ugyanolyan minden, mint hajdanán, mielőtt dr. Gornelia Wilbur felébresztette volna.

Szemmel láthatóan romlott az állapota. Több látogatásom alkalmával is azt mondta, nem tudja magáról, hogy kicsoda. Ha részlegesen össze is olvadt, egy név nélküli személlyé vált. Ragen, számolt be, már nem tud beszélni angolul. Az emberek megszűntek kommunikálni egymással. Javasoltam neki, tartson egy naplót, úgy mindenki, aki a folton tartózkodik, üzenetet hagyhat benne. Ez be is vált egy darabig, de az érdeklődés lanyhult, s a bejegyzések egyre ritkultak.

 

 

1981. április 3-án volt Billy újrafelvételi tárgyalása. A tanúként megidézett négy pszichiáter és két mentálhigiéniai szakorvos közül egyedül a limai dr. Lewis Lindner – aki öt hónapja nem látta – ítélte szükségesnek a beteg megerősített biztonságú iutézményben tartását.

Az ügyész egy levelet mutatott be bizonyítékként. A levél Milligan válaszát tartalmazta, mint kiderült belőle, egy limai betegtársa dr. Lindner megöletésére szőtt tervére. „Nagyon helytelen, hogy ilyesmiben sántikálsz… Gondoltál arra, hogy sok orvos el sem vállalná a kezelésedet, tudva, hogy csak bírálatoknak tennék ki magukat miattad? De ha Lindner valóban jóvátehetetlenül ártott neked és az ügyednek, és úgy érzed, neked már befellegzett, mert úgyis egész életedre rács mögött maradsz, akkor lelked rajta.”

Amikor Milligant a tanúk padjára szólították, és eskü alau meg kellett mondania a nevét, Tommyt mondott. Tommy elmondta, hogy a levelet Allen írta, hogy lebeszélje az egyik pácienst dr. Lindner megöléséről. – Jól is nézünk ki, ha mindenki lepuffantaná azt, aki ellene tanúskodott a bíróságon. Dr. Lindner is tanúskodott ma énellenem, de meg sem fordulna a fejemben olyasmi, hogy agyonlőjem ezért.

Flowers bíró meghajolt a döntése előtt. Az újságok címoldalsztorikban, folytatásos cikkekben és vezércikkekben ellenezték Milligan Athensbe helyezését.

Mialatt Daytonban a sorsára várt, Allen az ideje nagy részében az e könyv borítójára szánt festményen dolgozott. Több vázlatot akart beküldeni, hogy a kiadó választhasson közülük. Ám egy reggel arra ébredt, hogy valamelyik gyerek kijött, mialatt ő aludt, és narancssárga ceruzával összefirkálta a vázlatait. A megjelölt határidő reggelén Allen megszállottan dolgozott, s időre befejezte a kívánt olajfestményt.

1981. április 21-én az Ohiói Negyedik Kerületi Fellebbezési Bíróság szabálytalannak nyilvánította a Billyt Limába küldő ítéletet. Kimondta, hogy a páciensnek egy kevésbé korlátozó helyről egy maximális biztonságú mentálhigiéniai intézménybe – az ohiói Limai Állami Kórházba – történő átszállítása, az illető személy vagy a családja értesítése nélkül és anélkül, hogy a páciensnek lehetővé tennék, hogy jelen legyen, ügyvéddel beszéljen, tanúkat hívjon vagy általában véve tanácsot kaphasson, és gyakorolhassa a teljes meghallgatáshoz való jogát… súlyos törvénysértés… amelynek az átszállítás elrendelésének visszvonását és a páciensnek a törvénytelen átszállítási eljárást megelőző pozíciójába történő visszahelyezését kell eredményeznie”.

Bár a fellebbezési bíróság rámutatott a bírói tévedésre, arra az elhatározásra jutottak, hogy a tévedés nem hozta Milligant hátrányos helyzetbe, tekintettel, hogy az azt megelőző, Allen megyei tárgyalásán már kimutattak elégségesnek és megfelelőnek tekinthető bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy fellebbező, elmebeteg lévén, ön- és közveszélyes…

A fellebbezési bíróság ezért, noha nem értett egyet Jones bíró eljárásával, nem küldte vissza Billyt Athensbe. Goldsberry és Thrompson azóta már fellebbezést nyújtottak be a döntés ellen az ohiói Legfelső Bírósághoz.

 

 

1981. május 20-án, hat és fél héttel az újrafelvételi tárgyalás után, Flowers bíró írásban is megmagyarázta döntését. Bírósági bejegyzése két magyarázatot ad. Először: „a bíróság döntésében nyomósan mérlegelte az Állam 1. számú Írásbeli Bizonyítékát (a levelet) és annak magyarázatát dr. Lewis Lindner tanúságtétele alapján. A bíróság ezt azon világos és meggyőző irányadó alapján találja meggyőzőnek, hogy William S. Milligan jelenleg híján van az elfogadott erkölcsi korlátoknak, vonzalmat árul el a bűnöző szubkultúra és nemtörődömséget az emberi élet iránt.” Másodszor: A bíró megállapította, hogy dr. David Caul letétbe helyezett tanúvallomása, miszerint „nem hajlandó elfogadni a bíróság által előírt korlátozásokat”, az Athensi Mentálhigiéniai Központot „nem egészen megfelelő”-vé tette.

Említést sem téve a többi pszichológus és pszichiáter Milligan veszélytelenségét megerősítő tanúsításáról, Flowers bíró elrendelte, hogy kezelését a Daytoni Törvényszéki Kórházban folytassák, mert „az a legkevésbé korlátozó, rendelkezésre álló alternatíva, amely összeegyeztethető a vádlott kezelési céljaival és a közbiztonság érdekeivel”. Flowers bíró engedélyezte továbbá Milligannek, hogy kezeltesse magát egy daytoni pszichológussal (aki korábban tájékoztatta a bírót, hogy semmi tapasztalata megsokszorozódott személyiségek kezelésében – „a saját (Milligan) költségére”. Ez a döntés három és fél évvel Billy Milligan letartóztatása és Flowers bíró elé állítása, és két évvel és öt hónappal a Flowers bíró által – elmebetegség miatt – kimondott felmentése után lett továbbítva.

Allen Goldsberry azonnal fellebbezést és ügyvédi tényvázlatot nyújtott be a Franklin Megyei 10. számú Fellebbviteli Járásbírósághoz, óvást emelve a 297. szenátusi törvény („Milligan-törvény”) ellen mint a törvény általi egyenlő védelmet és kellő eljárást megtagadó, tehát alkotmányellenes ellen. Azzal is érvelt, hogy annak a Billy Milliganre „visszamenő hatállyal” történő alkalmazása az ohiói alkotmányban biztosított visszamenő hatályú törvény elleni védelem megsértése.

 

 

Billyt szemlátomást nem keserítette el sem a fellebbezési bíróság, sem Flowers bíró ellene hozott döntése. Az volt a benyomásom, hogy már teljesen belefáradt az egészbe.

Még most is gyakran beszélünk egymással telefonon, és néha meg is látogatom őt Daytonban. Hol Tommyval, hol Allennel, hol Kevinnel beszélek. Vagy a név nélkülivel.

Az egyik látogatásomkor, amikor megkérdeztem tőle, ki ő, azt felelte: – Nem tudom, hogy ki vagyok. Üregesnek érzem magam.

Kértem, beszéljen nekem erről.

– Amikor nem alszom és nem vagyok a folton – mondta –, az olyan, mintha hason feküdnék egy üveglapon, amely egyre széjjelebb terjed és lelátok rajta keresztül. Azon túl, a legtávolabbi területen, mintha távoli űrbeli csillagok lennének, de akkor van egy kör, egy fénycsóva. Szinte olyan, mintha a szemeimből eredne, mert mindig előttem van. Körülötte néhányan az embereim közül koporsókban fekszenek. A fedél nincs rajtuk, mert nem halottak. Alusznak, valamire várva. Van néhány üres koporsó, mert nem mindenki jött oda. David és a többi fiatal egy esélyt akarnak az életre. Az idősebbek feladták a reményt.

– Mi ez a hely? – kérdeztem tőle.

– David nevezte el – mondta –, mert ő csinálta. David Haldoklási Helynek hívja.

 

 

Vége

TARTALOM

ELŐSZÓ

A BELÜLSŐ EMBEREK

ELSŐ KÖNYV Az összezavarodott idő

ELSŐ FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

MÁSODIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

(6)

(7)

(8)

HARMADIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(5)

(6)

(7)

(8)

NEGYEDIK FEJEZET

(1)

(2)

ÖTÖDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

HATODIK FEJEZET

(1)

(2)

MÁSODIK KÖNYV A Tanítóvá válás

HETEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

NYOLCADIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

(6)

(7)

(8)

(9)

KILENCEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

(6)

TIZEDIK FEJEZET

(1)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

TIZENKETTEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

TIZENHARMADIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

(1)

(2)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

TIZENHATODIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

TIZENHETEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

HARMADIK KÖNYV Túl az őrültségen

HUSZADIK FEJEZET

(1)

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

HUSZONHARMADIK FEJEZET

(1)

(2)

(3)

(4)

(5)

EPILÓGUS