Daniel Keyes

SZÉP ÁLMOKAT, BILLY!

 

 

Daniel Keyes: The minds of Billy Milligan

Random House, Inc., New York

Copyright © 1981 by Daniel Keyes and William S. Milligan

 

Fordította: Fehér Katalin

Fedélterv: Szyksznian Wanda

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 

 

A William Stanley Milligannel megejtett több száz találkozót és beszélgetést leszámítva e könyv hatvankét olyan személlyel folytatott beszélgetésből született meg, akiknek élete kapcsolatba került az övével. Ezek az emberek túlnyomórészt azonosítást nyernek a történetben, de ez úton is szeretném kifejezni hálámat a segítségükért.

Szeretnék egyúttal személy szerint is köszönetet mondani az alábbiaknak, akiknek együttműködése fontos szerepet játszott kutató- és adatgyűjtő munkámban s mindenekelőtt könyvem megírásában és megjelentetésében:

Dr. David Caulnak, az Athensi Elmegyógyászati Központ klinika igazgatójának; Dr. George Harding Jr. -nak, a Harding Kórház igazgatójának; Dr. Cornelia Wilburnek; Gary Schweickart és Judy Stevenson kirendelt védőknek; L. Alan Goldsberry és Steve Thompson ügyvédeknek; Dorothy Moore-nak és Del Moore-nak, Milligan anyjának és jelenlegi mostohaapjának; Kathy Morrisonnak, Milligan húgának és Marynek, Milligan meghitt barátjának.

Köszönettel tartozom továbbá az alábbi intézmények dolgozóinak együttműködésükért: Athensi Elmegyógyászati Központ, Harding Kórház (különösen Ellie Jones propagandistának), az Ohio Állami Egyetem rendőrségének, az ohiói ügyészi hivatalnak, a columbusi és lancasteri rendőrségnek.

Köszönetem és megbecsülésem az Ohio Állami Egyetem két megbecstelenített áldozatának (Carrie Dryer és Donna West álnéven jelennek meg könyvemben), akik önként ajánlkoztak az áldozat szempontjainak részletes elmondására.

Köszönet illeti meg ügynök-ügyvédemet, Donald Engelt az elképzelésembe helyezett bizalmáért és támogatásáért, és kiadómat, Peter Getherst is, aki lankadatlan lelkesedésével és kritikus meglátásával segítségemre volt az anyag összefogásában.

Bár a felkért személyek zömükben készséggel együttműködtek, akadtak olyanok is, akik inkább nem nyilatkoztak, ezért tisztázni kívánom, mely forrásból kerültek anyagomba:

Dr. Harold T. Brown a Fairfieldi Elmegyógyászati Klinikáról, aki Milligant tizenöt éves korában kezelte, észrevételeiben, gondolataiban és érzékeléseiben van megjelenítve, a kórfeljegyzéseiből származó idézetek és magyarázó körülírások alapján. Dorothy Turner és dr. Stella Karolin a Southwest Közösségi Elmegyógyászati Központból, akik felfedezték és elsőként diagnosztizálták megsokszorozódott személyiségűként Milligant, a fiatalembernek a velük való találkozásairól őrzött világos visszaemlékezései nyomán nyernek ábrázolást, melyet írott jelentéseik, bíróságon eskü alatt tett tanúvallomásaik s más pszichiáterek és ügyvédek – akik abban az időben ismerték meg őket és beszélgettek velük – leírásai erősítenek meg.

Chalmer Milligan, William örökbe fogadó apja (a tárgyaláson és a médiumok által „mostohaapja”-ként emlegetve) elzárkózott a róla elhangzott állítások megvitatása elől, és nem volt hajlandó nyrilatkozni a történetben játszott szerepéről. Újságoknak és magazinoknak küldött nyilatkozatokban és megjelent interjúkban tagadta William vádjait, miszerint ő „megfenyegette, megerőszakolta és homoszexuális módon közösült vele”. Chalmer Milligan állítólagos cselekedeteihez ezért tárgyalási átírások szolgálnak alapul, amelyeket rokonok és szomszédok vallomásai támasztanak alá és az általam Challával, a lányával, Kathyvel, a fogadott lányával, Jimmel, a fogadott fiával, Dorothyval, a volt feleségével és természetesen, a magával William Milligannel készített és magnetofonra vett interjúk is megerősítenek.

Szeretnék külön elismeréssel adózni és köszönetemet kifejezni leányaimnak, Hillarynek és Leslie-nek segítségükért és megértésükért az anyagommal kapcsolatos kutatás alatti nehéz napokban, és feleségemnek, Aure-nak, aki nemcsak a szokásos, hasznos szerkesztési tanácsaival látott el, hanem a több száz órás interjúfelvételeket is meghallgatta és olyan módon rendszerezte, hogy visszakereshessek és egyeztethessek beszélgetéseket és információkat. Az ő bátorítása és segítsége nélkül e könyv megírása sokkal több évet vett volna igénybe.

ELŐSZÓ

E könyv tényhű elbeszélése William Stanley Milligan életének, aki, elsőként az Egyesült Államok történetében, nem találtatott bűnösnek súlyos bűncselekmények elkövetésében, beszámíthatatlan lévén, mert megsokszorozódott személyiséggel rendelkezett.

Eltérően a pszichiátriai és népszerű irodalom megsokszorozódott személyiségeitől, akiknek kilétét kezdettől fogva fiktív nevekkel elfedték, Milligan sok vitát kavaró, közismert személyriséggé vált a letartóztatása és megvádolása pillanatától kezdve. Fényképe az újságok első oldalára és a magazinok címlapjára került. Elmevizsgálati eredményei újságok és esti tévéhíradók főcímeiül szolgáltak szerte a világon. Ő egyúttal az első olyan, megsokszorozódott személyiségű beteg, akit kórházi bentfekvőként alapos megfigyelésnek vetettek alá megsokszorozódott személyiségre utaló tünetekkel, amelyeknek meglétét négy pszichiáter és egy pszichológus tanúsította eskü alatt.

A huszonhárom éves fiatalemberrel az Ohio állambeli Athensi Elmegyógyászati Központban találkoztam először, miután oda küldte a bíróság. Amikor megkért, írjam meg a történetét, a válaszom az volt: „…ha több is van a tarsolyában, mint amit a média eddig széjjelkürtölt”. Biztosított, hogy belső embereinek legmélységesebb titkai soha senki, még az ügyvédei s az őt vizsgáló pszichiáterek előtt sem lettek felfedve. Most meg akarta értetni a világgal az elmebetegségét. Szkeptikus voltam, de érdekelt a dolog.

Néhány nappal a vele való találkozásom után, a kíváncsiságomat még jobban felkeltette a Newsweekben „Billy tíz arca” címmel megjelent cikkek utolsó bekezdése:

 

„Maradnak azért megválaszolatlan kérdések: Hogyan sajátította el Milligan a Houdini-féle, Tommy (az egyik személyisége) által bemutatott menekülési technikát? És a megerőszakolt áldozatokkal folytatott beszélgetései, melyekben „gerillá”-nak és „bérgyilkos”-nak mondta magát? Az orvosok azt gyanítják, hegy Milligannek további, felfedetlen személyiségei is lehetnek – azok közül is elkövethetett némelyik egyelőre még felderítetlen bűncselekményeket.”

 

Négyszemközt maradva vele, látogatási időben, elmegyógyintézeti szobájában észrevettem, hogy Billy – ahogyan elnevezték – egész más, mint az a nyugodt fiatalember, akivel először találkoztam. Most tétován beszélt, térdei idegesen rángatóztak. Emlékezőtehetsége rossz volt, hosszú időszakok kimosódtak a memóriájából. Csak általánosságokban volt képes beszélni múltjának azokról a részeiről, amelyeket homályosan felidézett, hangja gyakorta megremegett a fájdalmas emlékekre, és nem sok részletet tudott szolgáltatni. Miután hasztalanul próbáltam kihúzni belőle élményeit, arra a pontra jutottam, hogy feladom.

Ám egy napon meghökkentő dolog történt.

Billy Milligan először olvadt egybe, egy teljesen új egyént, valamennyi személyiségének egy ötvözetét fedve föl előttem. Az egybeolvadt Milligan világosan, szinte teljesen fel tudta idézni az összes személyiségét a létrejöttüktől kezdve – minden gondolatukat, cselekedetüket, kapcsolatukat, tragikus élményüket és mulatságos kalandjukat.

Azért említem ezt mindjárt a legelején, hogy az olvasó megértse, hogyan tudtam megírni Milligan múltjának eseményeit, legbensőbb beszélgetéseit. Könyvem teljes anyagát az egybeolvadt Milligan, a többi személyiségei s az a hatvankét ember, akiknek útja, élete különböző időszakaiban keresztezte az övét, szolgáltatták. A jeleneteket és párbeszédeket Milligan visszaemlékezései nyomán rekonstruáltam. A terápiás foglalkozásokat videófelvételeken láttam. Semmit nem találtam ki.

Egy komoly problémával találtuk magunkat szemben, mikor nekifogtam az írásnak. Az időpontok kiszámításával, mivel Milligan kisgyermekkora óta gyakran „időt veszített”, ritkán nézett órára vagy naptárra, és sokszor túlságosan zavarban volt, semhogy elismerje, fogalma sincs, milyen hónapban vagy napon vagyunk. Végül az anyjától, húgától, munkaadóitól, ügyvédjeitől és orvosaitól beszerzett számlák, vények, biztosítási jegyzőkönyvek, iskolai bizonyítványok, munkahelyi személyi kartotéklapok és sok más egyéb okirat felhasználásával sikerült kronológiai sorrendbe rendeznem az eseményeket. Bár Milligan nemigen keltezte leveleit, egykori barátnője megőrizte a két év alatt a börtönből tőle kapott több száz levelet, melyeket be tudtam azonosítani a borítékokon lévő postai pecsétről.

Munka közben megegyeztünk Milligannal két lényeges alapszabályban:

Először: minden személy, hely és intézmény a valódi nevén fog szerepelni, három embercsoport kivételével, akik kilétének titokban maradását álnevek használatával kell biztosítani: más, elmekórházi ápoltak; nem megvádolt bűnözők, akikkel a fiatalkorú vagy már felnőtt Milligan kapcsolatban állt, s akikkel nem beszélhettem személyesen; és a három megerőszakolt nő, akik közül kettő hajlandó volt nekem nyilatkozni.

Másodszor: Milligant biztosítandó, ha netán egy eddig még felderítetlen személyisége által elkövetett bűncselekményről tenne említést, amelyért őt még vád alá nem helyezhetnék, megegyeztünk, hogy azt „költői szabadságom”-mal élve fogom megírni. Másfelől azok a bűntények, amelyekért Milligan már állt bíróság előtt, ez idáig felfedetlen részleteikben vannak elbeszélve.

Billy Milligan ismerőseinek, volt munkatársainak és áldozatainak zöme elfogadta a megsokszorozódott személyiséget megállapító diagnózist. Sokuk Milligan kijelentéseire és cselekedeteire visszaemlékezve ismerte el végül: „Ezt egyszerűen nem játszhatja meg.” Mások viszont még mindig komédiásnak, zseniális szélhámosnak érzik, aki a beszámíthatatlanság miatti felelősségre vonhatatlanságot használja ürügyül, hogy elkerülje a börtönt. Mindazokat felkerestem, mindkét csoportból, akik hajlandók voltak beszélni velem. Ehnondták a reakcióikat és érveiket.

Magam is szkeptikus maradtam. Alig múlt el úgy nap, hogy ne estem volna át egyik oldalról a másikra. De a két év alatt, míg együtt dolgoztam Milligannel ezen a könyvön, a kétely, amelyet az általa felidézett, hihetetlennek tűnő cselekedeteket és élményeket hallgatva éreztem, megszűnt. A kutatásaim igazolták őt.

Hogy a vita még mindig átitatja az ohiói újságokat, az a Dayton Daily News 1981. január 2-i – három évvel és két hónappal az utolsó bűncselekmények elkövetése után – egy cikkéből látható:

 

SZÉLHÁMOS VAGY ÁLDOZAT? EZ IS, AZ IS

A MILLIGAN-ÜGYRE LASSANKÉNT FÉNY DERÜL

 

Írta: Joe Fenley

 

„William Stanley Milligan egy zavaros életet élő zavaros ember. Vagy szélhámos, aki lóvá tette a társadalmat és rekordot döntött erőszakos bűncselekményeivel, vagy egy megsokszorozódott személyiség előidézte zavar igazi áldozata. Mindkettő rossz…

Csak az idő mondhatja meg, hogy Milligan falhoz állította-e a világot, vagy annak csupán legsajnálatraméltóbb áldozata.”

 

Lehet, hogy most van itt az idő.

 

D. K.

Athens, Ohio

1981. január 3.

A BELÜLSŐ EMBEREK

A TÍZ

 

Az egyedüliek, akik ismertek pszichiáterek, ügyvédek és a média számára a per idején.

 

1. William Stanley Milligan („Billy”), 26. Az eredeti vagy magszemélyiség, akire a későbbiekben „szétesett Billy”-ként vagy „Sz-Billy”-ként történik utalás. Középiskolából kimaradt. Hat láb magas, 190 font. Kék szem, barna haj.

2. Arthur, 22. Az angol. Értelmes, szenvtelen, brit akcentussal beszél. Autodidakta fizikus és kémikus, orvosi könyveket tanulmányoz. Folyékonyan ír és olvas arabul. Bár rendíthetetlen konzervatív és kapitalista érzelmű, nyíltan ateistának vallja magát. Az első, aki felfedezi az összes többiek létezését, biztonságos helyeken uralkodik, ő dönti el, hogy ki lépjen ki a „családból” az öntudatot megtartani. Szemüveget visel.

3. Ragen Vadascovinich, 23. A gyűlölet hordozója. Neve a „dühöngj újrá”-ból ered. Jugoszláv, erős szláv akcentussal beszél angolul, ír, olvas és beszél szerb-horvátul. Fegyver- és lőszerszakértő, karateművész, rendkívüli erőkifejtési képességéről tesz bizonyságot, ugyanis szabályozni tudja az adrenalináramlását. Kommunista és ateista. Feladata a család és általában a nők, gyermekek védelmezése. Veszélyes helyeken ő uralja az öntudatot. Bűnözőkkel és kábítószeresekkel cimborál, s időnként bűnöző módjára, erőszakosan viselkedik. 210 fontot nyom, hatalmas karja, fekete haja és hosszú, lelógó bajsza van. Fekete-fehérben rajzol, mivel színvak.

4. Allen, 18. A szélhámos. Ügyes mesterkedő lévén többnyire ő tárgyal kívülállókkal. Szabadgondolkodó, és azt a nézetet vallja, hogy az életet maximálisan ki kell használni. Dobol, arcképeket fest, és ő az egyetlen az összes személy közül, aki cigarettázik. Szoros kapcsolatban van Billy anyjával. Egyforma magas Williammel, bár kisebb súlyú (165). Jobboldalt elválasztott haj, ő az egyetlen, aki jobbkezes.

5. Tommy, 16. A menekülőművész. Gyakran összetévesztik Allennel, általában harcias és antiszociális. Szaxofonon játszik, elektronika-szakember és tájképfestő. Fakószőke haj és borostyánszínű szem.

6. Danny, 14. A rémült. Fél az emberektől, főleg a férfiaktól. A saját sírja megásására kényszerítenék és aztán élve eltemették. Ezért csak csendéleteket fest. Vékony, kis termetű, vállig érő szőke haj, kék szem.

7. David, 8. A szenvedés hordozója vagy átélője. Magára veszi az összes többi személy fájdalmát és szenvedését. Rendkívül érzékeny és éles szemű, de rövid a koncentrálóképességi ideje. Többnyire zavarodott. Sötét vörösesbarna haj, kék szem, testileg kicsi.

8. Christene, 3. Sarokgyereknek nevezik, mert ő állt a sarokba az iskolában. Okos angol kislány, tud olvasni és nagybetűvel írni, de szóvaksága van. Szeret virág- és pillangóképeket rajzolni és kiszínezni. Szőke, vállig érő haj, kék szem.

9. Christopher, 13. Christene bátyja. Brit akcentussal beszél. Szófogadó, de zavart. Harmonikán játszik. Haja barnásszőke, mint Christene-é, csak a frufruja rövidebb.

10. Adalana, 19. A leszbikus. Félénk, magányos és befelé forduló, verseket ír, főz és vezeti a háztartást a többieknek. Adalanának hosszú, kócos, fekete haja van, és mivel barna szemei időről időre egyik oldalról a másikra fordulnak, „táncoló szemű”-nek nevezik.

 

 

A NEMKÍVÁNATOSAK

 

Arthur visszaszorítja őket nemkívánatos vonásaik miatt. Első ízben az Athensi Elmegyógyászati Központban dr. David Caul előtt kerülnek „napvilágra”.

 

11. Philip, 20. A gengszter. New York-i, erős brooklyni akcentussal, közönségesen beszél. A „Phil”-re tett utalások vezették rá a rendőrséget és médiát arra, hogy a tíz, már ismerten kívül még több személyiség is létezik. Kisebb bűncselekményeket követett el. Göndör barna haj, mogyorószínű szem, kampós orr.

12. Kevin, 20. Kitervelő. Kisstílű bűnöző, ő agyalta ki a Gray Drug Store kirablását. Szeret írni. Szőke haj, zöld szem.

13. Walter, 22. Az ausztráliai. A nagy vadász szerepében tetszeleg. Kitűnő tájékozódó érzékkel rendelkezik és gyakran „kopó”-nak használják. Elfojtott érzelmek. Különc. Bajusza van.

14. April, 19. A zúgolódó. Bostoni akcentus. Különféle sátáni bosszúkat forral Billy mostohaapja ellen. A többiek bolondnak tarják. Varr és segít a háztarásban. Fekete haj, barna szem.

15. Samuel, 18. A bolygó zsidó. Ortodox, ő az egyetlen, aki hisz Istenben. Szobrász és faszobrász. Fekete, göndör haj és szakáll, barna szem.

16. Mark, 16. Az igásló. Semmi kezdeményezőképesség. Semmit nem csinál, ha a többiek nem mondják neki. Egyhangú munkát végez. Ha semmi dolga, a falat bámulja. Néha „a fajankó”-ként emlegetik.

17. Steve, 21. Az örök gézengúz. Kineveti az embereket és utánozza őket. Egocentrikus, ő az egyetlen olyan belülső én, aki soha nem fogadta el a megsokszorozódott személyiség diagnózist. Csúfolkodó utánzásai gyakran bajt hoznak a többiek fejére.

18. Lee, 20. A bolondozó. Tréfacsináló, pojáca, szellemes, otromba csínyjeivel verekedésekbe hajszolja a többieket és magánzárkába juttatja őket. Fütyül az életre és a cselekedetei következményeire. Sötétbarna haj, mogyorószínű szem.

19. Jason, 13. A nyomásszelep. Hisztérikus reakcióival és – gyakran büntetést eredményező – dühkitöréseivel engedi ki a benne lévő nyomást. Elviszi a rossz emlékeket, hogy a többiek elfelejthessék őket, emlékezetkiesést okozva. Barna haj, barna szem.

20. Robert (Bobbv), 17. Az ábrándozó. Örökösen utazásról és kalandról álmodozik. Bár a világ jobbá tételéről ábrándozik, nincs benne ambíció, sem intellektuális érdeklődés.

21. Shawn, 4. A süket. Rövid koncentrációs képesség és gyakran szellemileg visszamaradtnak hiszik. Zümmögő hangokat ad ki, hogy érezze a rezgéseket a fejében.

22. Martin, 19. A sznob. New York-i, üresfejű hencegő. Dicsekszik és felvág. Munka nélkül akar hozzájutni dolgokhoz. Szőke haj, szürke szem.

23. Timothy (Timmy), 15. Egy virágüzletben dolgozott, ahol szemben találta magát egy homoszexuálissal, akinek a közlekedési kísérletei megrémítették. Bevonult a saját világába.

 

 

A TANÍTÓ

 

24. A Tanító, 26. A huszonhárom egybeolvadt alteregó végeredménye. Mindent ő tanított meg a többieknek, amit tudnak. Okos, fogékony, kifinomult humorérzékkel. „Én vagyok Billy egy darabban”, mondja, s a többiekre „énáltalam teremtett androidok”-ként utal. A Tanító szinte tökéletesen visszaemlékszik mindenre, s az ő előbukkanása és közreműködése révén születhetett meg ez a könyv.

ELSŐ KÖNYV
Az összezavarodott idő

ELSŐ FEJEZET

(1)

1977. október 22-én, szombaton az egyetemi város rendőrfőnöke, John Kleberg az Ohio Állami Egyetem orvosi karának területén erős rendőri biztosítást rendelt el. Fegyveres rendőrjárőrök cirkáltak a körzetben autón és gyalog, sőt figyeltek a tetőkről is. A nőket figyelmeztették, hogy ne járkáljanak egyedül és minden férfitól óvakodjanak, az autójukba szállva.

Nyolc nap leforgása alatt már a második fiatal nőt rabolta el az egyetem területéről egy fegyveres, reggel hét és nyolc óra között. Az első egy huszonöt éves optometria-hallgató volt, a második pedig egy huszonnégy éves ápolónő. A támadó mindkettőt kivitte a város környékére, megerőszakolta, csekkek beváltására kényszerítene és a pénzt elrabolta.

Az újságok rendőrségi robotképeket tettek közzé, mire több száz telefonhívás futott be, neveket és személyleírásokat közölve – hiába. Egyetlen figyelemreméltó nyom és gyanúsítható személy sem akadt. Az egyetemi társadalomban pattanásig feszült a hangulat. A Kleberg rendőrfőnökre nehezedő nyomás csak fokozódott, amikor már diákszervezetek és társadalmi csoportok követelték az ohiói lapokban és tévéadókban „az egyetemi város szatírja”-ként emlegetett férfi elfogását.

Kleberg Eliot Boxerbaum fiatal nyomozó felügyelőt bízta meg az embervadászattal. A magát liberálisnak valló Boxerbaum 1970-ben ismerkedett meg a rendőri munkával, amikor is a diákzavargásokat követően lezárták az OÁE területét. Miután abban az évben lediplomázott, felajánlottak neki egy állást az egyetemi város rendőrőrsén, azzal a feltétellel, hogy levágatja a hosszú haját és leborotválja a bajuszát. A haját levágatta, de a bajuszát már nem volt hajlandó leborotválni. Úgy is felvették.

Ahogy Boxerbaum és Kleberg a robotképeket és a két áldozattól kapott adatokat tanulmányozta, minden jel egy magányos elkövetőre látszott utalni: egy fehér bőrű, huszonhárom és huszonhét év közötti, körülbelül 180 font testsúlyú, barna vagy vörösesbarna hajú amerikai férfira, akin mindkét alkalommal barna tréningfelső, farmer és fehér sportcipő volt.

Carrie Dryer, az első áldozat, emlékezett, hogy a szatír kesztyűt viselt és egy kis revolver volt nála. Szemei időről időre egyik oldalról a másikra fordultak – mintha szemtekerezgése lett volna. A kocsija ajtajához bilincselte belülről, majd kivitte a városból egy elhagyatott helyre és megerőszakolta, utána pedig azt mondta neki: – Ha elmegy a rendőrségre, ne próbáljon személyleírást adni rólam. Ha a legcsekélyebbet is meglátom az újságban, a nyomába eresztek valakit. – És mintegy bizonyítandó, hogy komolyan beszél, kitépett egy lapot a lány telefonnoteszából.

Donna West, egy alacsony, molett ápolónő azt mondta, az ő támadójánál egy automata pisztoly volt. Valami volt a kezein – nem piszok, sem nem kenőanyag, inkább valamiféle olajfolt. Egy ízben azt mondta, hogy Philnek hívják. Sokat káromkodott. Barna, foncsorozott napszemüveg volt rajta, s ő egyszer sem látta a szemét. Elszedte tőle néhány rokona. nevét, majd fagyelméztette, ha azonosítani merészeli, annak valamelyik családtata issza meg a levét, mert ráuszítja a „testvériség”-et. A lány és a rendőrség arra gondoltak, talán azzal akart kérkedni, hogy egy terroristaszervezet vagy a maffia tagja.

Kleberget és Boxerbaumot mindössze egyetlen aprócska eltérés zavarta a két személyleírásban. Az első férfinak az áldozat szerint sűrű, ápolt bajsza volt. A másodiknak viszont háromnapos szakálla volt, de bajusza nem.

Boxerbaum elmosolyodott. – Szerintem a két eset között leborotválta.

 

 

Nikki Miller, a Columbus városi rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályának nyomozónője október 26-án, szerdán délután háromkor vette fel a munkát a maisodik műszakban. Most érkezett vissza e gy kéthetes szabadságról, Las Vegasból, Felfrissültnek látszott, és annak is érezte magát, lebarnult bőre jól illett barna szeméhez és vörösesszőke viharfrizurájához. Gramlich nyomozó az első műszakból tájékoztatta, hogy az imént vitt be egy megerőszakolt fiatal nőt az Egyetemi Kórházba. Mivel az ügy Milleré lesz, Gramlich elmondta neki róla azt a keveset, amit megtudott.

Polly Newtont, egy huszonegy éves Ohio állambeli diáklányt, az egyetemi város területén lévő lakása mögül hurcoltak el aznap reggel nyolc óra körül. Miután leparkolta a fiúja kék Corvette-jét, a támadó visszakényszerítene a kocsiba és ráparancsolt, hogy hajtson ki a városból, majd egy elhagyatott helyen megerőszakolta. Azután visszavitette magát Columbusba, és miután beváltatott vele két csekket, ismét az egyetemi városba fuvaroztatta magát. Utána azt javasolta a lánynak, hogy váltson be még egy csekket, tiltassa le a kifizetést, és tartsa meg magának a pénzt.

Mivel Nikki Miller távol volt, nem olvasott az „egyetemi város szatírjá”-ról, s a robotképeket sem látta. Az első műszakos nyomozók tájékoztatták a részletekről.

„A tényeit tekintve”, írta Miller jelentésében, „ez az ügy ahhoz a két nőrablás, erőszakos nemi közösülés ügyhöz hasonlít, amelyekben a helyileg illetékes egyetemi városi rendőrőrs folytat nyomozást.”

Nikki Miller és társa, A. J. Bessell rendőrbiztos az Egyetemi Kórházban hajtatott Polly Newtonhoz.

A férfi, aki elhurcolta, számolt be nekik az aranyosbarna hajú Polly, a Meteorológusok tatának és egyúttal üzletembernek mondta magát, s egy Maseratit vezetett. Polly, miután ellátták a kórházban, hajlandó volt Millerrel és Bessell-lel menni, hogy segítsen nekik a bűncselekmény színhelyének felkutatásában. De már sötétedett és a lány összezavarodott. Beleegyezett, hogy másnap reggel ismét megpróbálkozzon vele.

A bűnügyi helyszínelő csoport rögzítette az ujjlenyomatokat a kocsijáról. Találtak három olyan csonka lenyomatot, amelyen elegendő barázdarészlet volt, hogy összehasonlíthassák a jövőbeni gyanúsítottakéival.

Miller és Bessell visszavitték Pollyt a nyomozóirodába, hogy segédkezzen a grafikusnak a fantomkép megrajzolásánál. Utána Miller odaadott Pollynak néhány fényképalbumot, fehér, nemi erőszak elkövetése miatt nyilvántartott férfiak fotóival. A lány végiglapozott három, egyenként száz rovott múltú egyén képét tartalmazó albumot, de eredménytelenül. Este tízkor, kimerülten a rendőrséggel töltött hét órától, feladta.

 

 

Másnap délelőtt negyed tizenegykor a reggeli műszakosok kimentek Polly Newtonért és elvitték Delaware megyébe. A nappali világosságban a lány el tudta őket vezetni tett színhelyére, ahol 9 mm-és töltényhüvelyeket találtak a vízmedence szélénél. Itt lőtt bele a férfi néhány sörösüvegbe, miközben a medencébe dobálta őket, mondta a lány az egyik nyomozónak.

Épp, amikor visszatértek a főkapitányságra, érkezett Nikki Miller. Beültette Pollyt egy, a fogadópulttal szemközti kis helyiségbe és behozott neki egy újabb album bűnözőfotót, azután magára hagyta és becsukta az ajtót.

Pár perccel később Eliot Boxerbaum futott be Donna West ápolónővel, a második áldozattal. Ő is végig akarta nézetni a lánnyal a fénykép-nyilvántartást. Boxerbaum és Kleberg rendőr úgy döntöttek, egyelőre talonban tartják az optometria-hallgatót, amennyiben a rendőrségi fotók nem állnának helyt a bíróságon.

Nikki Miller leültette Donna Westet egy asztalhoz a folyosón, az iratszekrények elé és kihozott neki három albumot. – Jézus isten… – hökkent meg a lány –, ennyá szatír járkál köztünk az utcán? – Boxerbaum és Miller a közelben várakoztak, míg Donna sorra szemügyre vette a képeket. Haragos és csalódott arccal pörgette végig a lapokat. Felfedezett egy ismerős arcot – nem a támadójáét, hanem egy régi osztálytársáét, akivel épp a minap futott össze az utcán. Megnézte a fénykép túloldalát, amelyen az állt, hogy a fiút közszemérmet sértő meztelenkedésért vették őrizetbe. Jesszusom – suttogta –, miket nem tud meg az ember…

Az album közepe táján Donna tétovázott egy képnél, amely egy pofaszakállas, bárgyún bámész tekintetű fiatalembert ábrázolt. Azután úgy ugrott talpra, hogy kis híján földöntötte a széket. – Ez az! Ő az! Egészen biztos!

Miller ráíratta vele a nevét a fotó hátoldalára, aztán megnézte a férfi igazolványszámát, felhívta a nyilvántartást, és a következő nevet írta le: William S. Milligan. Egy régi rendőrségi fotó volt.

Azután becsúsztatta az azonosított képet egy másik albumba – valahová a vége felé –, amit Polly Newton még nem nézett át, majd Boxerbaum, egy Brush nevű nyomozó és Bessell kíséretében bevitte Pollynak a szobába.

Nikki Miller érezte, hogy Polly tudhatja, hogy tőle várják a fénykép kiválasztását. A lány figyelmesen lapozgatott, s amikor már félúton volt az albumban, Miller érezni kezdte magában a feszültséget. Ha Polly is kiemeli a képet, akkor megvan az emberük.

Polly megállt Milligan képénél, azután túlment rajta. Miller érezte megfeszülni a vállát és karjait. Ekkor Polly visszalapozott, és újból szemügyre vette a pofaszakállas fiatalembert. – Ez itt nagyon hasonlít rá – mondta –, de azért nem esküdnék meg…

Boxerbaum maga is elbizonytalanodott a letartóztatási parancs kiadatását illetően. Bár Donna West biztosra azonosította a férfit, a fiatal nyomozót zavarta, hogy a kép három éve készült. Meg akarta várni az ujjlenyomat-eredményt. Brush detektív levitte Milligan nyilvántartási lapját az első emeleti bűnügyi azonosítóba, hogy összehasonlitsa az ujjlenyomatokat a Polly kocsiján találtakkal.

Nikki Millert idegesítette az időhúzás. Úgy érezte, megvan az emberük, s legszívesebben máris a nyomába eredt volna. De mivel az ő sértettje, Polly Newton nem azonosította biztosra, nem volt más választása, mint várni. Két óra múlva megérkezett a jelentés. A Corvette jobb oldali elülső ablakáról kívülről levett jobb tenyér, jobb kéz mutatóujj- és gyűrűsujjlenyomatok megegyeztek Milliganéivel. Csupa teljes értékű lenyomat. Maga a tökély. Ezt már elfogadja a bíróság.

De Boxerbaum és Kleberg továbbra is tétováztak. Teljesen biztosra akartak menni, mielőtt a gyanúsított nyomába eredtek volna és szakértőt kértek az ujjlenyomatok értékelésére.

Mivel Milligan ujjlenyomatai megegyeztek a sértett kocsiján találtakkal, Nikki Miller úgy döntött, ő továbblép és megírja ellene a gyanúsítást emberrablásra, rablásra és nemi erőszakra. Azután megszerzi a letartóztatási parancsot, behozza és beállítja a sorba felismertetéshez.

Boxerbaum megpróbált beszélni Kleberggel, de főnöke ragaszkodott a szakértő megvárásához. Azon az egy-két órán már igazán nem múlik. Biztos ami biztos. Este nyolc óra volt, mire a külső szakértő megállapította, hogy a lenyomatok valóban Milliganéi.

– Rendben van – mondta Boxerbaum –, akkor meggyanúsítom emberrablással. Az egyetem területén, a mi illetékességi körzetünkben ugyanis csak azt követte el. Az erőszak másutt történt. – Megnézte az azonosítóból felküldött információkat: William Stanley Milligan huszonkét éves volt elítéltet hat hónappal korábban helyezték feltételes szabadlábra az Ohio állambeli Lebanoni Javító-Nevelő Intézetből. Legutolsó ismert tartózkodási helye: 933 Spring Street, Lancaster, Ohio.

Miller kért egy kommandós csapatot, azután mindnyájan összeültek az irodájában, hogy kidolgozzák a „haditervet”. Meg kellett tudniuk, hányadmagával lakik Milligan a lakásban. A sértettek közül ketten is azt állították, hogy támadójuk terroristának és bérgyilkosnak mondta magát, és Polly előtt még egy pisztolyt is elsütött. A férfinál tehát feltehetően fegyver van és veszélyes.

Craig, az egyik kommandós fortélyt javasolt. Ő majd becsenget hozzá, ajánlkozott, egy Dominó-pizzás dobozzal, mintha megrendelést teljesítene, s mikor Milligan ajtót nyit, megpróbál benézni a lakásba. Az ötletet mindnyájan jónak találták.

Boxerbaum már csak a lakcímmel nem volt valahogy kibékülve. Miért tenne meg egy volt elítélt negyvenöt mérföldet, Lancastertől Columbusig, háromszor is egy hét leforgása alatt, hogy nőket erőszakoljon meg? Ebben valami nem stimmel. Távozás előtt még felvette a telefonkagylót, felhívta a 411-et és megkérdezte, van-e új bejegyzés William Milliganről. Egy pillanatig hallgatott, azután felírt egy címet.

– Átköltözött Reynoldsburgba, az Old Livingston Avenue 5673-ba – közölte –, ami kocsival tíz percre van innét. A keleti oldalon. No, így már logikusabbnak tűnik a dolog.

Mindenki megkönnyebbülni látszott.

 

 

Kilenc órakor Boxerbaum, Kleberg, Miller, Bessell és a columbusi kommandós csapat négy tagja három autóban, húsz mérföldes sebességgel döcögtek az autópályán, a reflektorok fénye lepattant a ködről, amely olyan sűrű volt, amilyet még soha nem láttak.

A kommandós csapat érkezett meg elsőként. Az amúgy tizenöt perces út megtétele egy órába telt, aztán még vagy negyedórán keresztül keresgélték a házat a Channingway lakótelep kanyargás, frissen kikövezett utcáiban. A többiekre várva a kommandósok beszéltek néhány szomszéddal. Milligan lakásában világosság volt.

A főkapitányságiak és az egyetemi városiak megérkezve elfoglalták állásaikat. Nikki Miller a patió jobb oldalán bújt meg, Bessell az épület mögé ment. Három kommandós a másik oldalon vette fel állását, Boxerbaum és Kleberg pedig hátraszaladtak a dupla üveg tolóajtókhoz.

Craig kivette a pizzásdobozt a kocsija csomagtartójából, és fekete jelölőtollal ráfirkantotta: Milligan – 5673 Old Livingston. Kihúzta az inge szárnyát a farmerból, hogy eltakarja revolverét és hanyag léptekkel a patióval szemközti négy ajtó egyikéhez ment. Becsengetett. Semmi válasz. Ismét csengetett, s mikor mozgást hallott odabentről, unott pózt öltött, egyik kezében feltartva a pizzás dobozt, a másikat a csípőjére téve a pisztolya mellé.

A ház mögötti állásból Boxerbaum egy fiatal férfit látott egy barna karosszékben ülni egy nagy színes tévékészülék előtt. A bejárati ajtótól balra egy piros fotel állt. A lakás egy L alakú nappali-ebédlő volt és a nyomozó nem látott más személyt benne. A fiatalember most felállt és az ajtó félé indult.

Mikor Craig ismét becsengetett, egy arcot pillantott meg az ajtó melletti üvegtáblán át. Aztán kinyílt az ajtó és egy jóképű fiatalember bámult rá.

– Meghoztam a pizzát.

– Én nem kértem pizzát.

Craig megpróbált benézni mögéje a lakásba, és észrevette Boxerbaumot a hátulsó üvegajtók nyitott függönyein át.

– Pedig ezt a címet kaptam. William Milligan rendelte. Nem maga az?

– Nem.

– Akkor is innét kaptuk telefonon a megrendelést – erősködött Craig. – Maga kicsoda?

– Ez a barátom lakása.

– És hol a barátja?

– Nincs itthon. – A férfi színtelen, akadozó hangon beszélt.

– És hol van? Mert valaki megrendelte ezt a pizzát. Bill Milligan névre. Erre a címre.

– Én nem tudok róla. A közvetlen szomszédok ismerik őt. Talán azok meg tudják mondani… vagy lehet, hogy ők rendelték.

– Odavezetne?

A fiatalember bólintott, odament egy, az övétől pár lépésre lévő ajtóhoz, bekopogott, várt pár pillanatig, azután újból bekopogott. Nem jött válasz.

Craig ledobta a pizzás dobozt, kirántotta a pisztolyát és a gyanúsított fejének szegezte. – Ne mozduljon! Tudom, hogy maga Milligan! – Egy pillanat alatt megbilincselte.

A fiatalember elképedt arcot vágott. – Mi ez? Én nem csináltam semmit.

Craig a lapockái közé nyomta a pisztolyt és úgy húzta meg Milligan hosszú haját, mintha gyeplőt rángatna. – Mozgás be a lakásba.

Miközben Craig befelé tuszkolta Milligant, mellettük termett a másik három kommandós, célzásra emelt fegyverrel. Boxerbaum és Kleberg is átjöttek a másik oldalról.

Nikki Miller elővette a rendőrségi fotót, amelyen egy anyajegy látszott Milligan nyakán. Ott van rajta az anyajegy. És ugyanaz az arc. Ez ő.

A piros fotelba ültették Milligant, aki, tűnt fel Nikkinek, kába, csaknem elrévedő tekintettel meredt maga elé. Dempsey őrmester lehajolt és a fotel alá nézett. – Itt van a pisztoly – mondta és kipiszkálta egy ceruzával. – Kilenc milliméteres magnum. Smith and Wesson.

Az egyik kommandós felemelte a tévével szemközti barna fotel ülését és már felemelt volna alóla egy tölténykeretet és egy lőszert tartalmazó nejlonzacskót, de Dempsey rászólt. – Várjál! Nekünk letartóztatási és nem házkutatási parancsunk van. – Milliganhez fordult. – Beleegyezik, hogy tovább kutassunk?

De Milligan csak kábán meredt maga elé.

Kleberg, tudva, hogy őneki nincs szüksége házkutatási parancsra a lakás átkutatásához, beoldalgott a hálószobába, ahol egy barna kocogóöltönyt pillantott meg a bevetetlen ágyon. A lakásban felfordulás volt, mindenütt szennyes ruhák hevertek a padlón. Bekukkantott a nyitott faliszekrénybe, s az egyik polcon észrevette szép rendesen egymásra rakva Donna West és Carrie Dryer hitelkártyáit. Még a nőktől elszedett papírcetlik is ott voltak. A barna, foncsorozott napszemüveg és egy levéltárca a toalettasztalon hevert.

Ment szólni Boxerbaumnak, akit egy műteremmé alakított étkezőfülkében talált.

– Ezt nézd meg – mutatott Boxerman egy hatalmas festményre, amely egy királynőt vagy tizennyolcadik századbeli arisztokrata hölgyet ábrázolt hosszú, kék, csipkeszegélyű ruhában egy zongoránál ülve, kottával kezében. A részletek kidolgozása bámulatos volt. „Milligan” szignó állt rajta.

– Csodaszép – ismerte el Kleberg. Azután a falnál sorakozó vásznakra és az ecsetekre meg festékestubusokra nézett.

Boxerbaum a homlokára csapott. – Hát innét a foltok, amiket Donna West látott a kezén! Olajfesték. Festett.

Nikki Miller, aki maga is látta a festményt, a még mindig a fotelban ülő gyanúsítotthoz lépett. – Maga Milligan, ugye?

Az elképedten pillantott fel rá. – Nem – motyogta.

– Szép az a festmény ott. Maga festette?

A fiatalember bólintott.

– Ugyanis – mondta a nyomozónő elmosolyodva – „Milligan” szignó áll rajta.

Boxerbaum is odament Milliganhez. – Eliot Boxerbaum vagyok az OÁE rendőrségről – mutatkozott be neki. – Hajlandó beszélni, Bill?

Semmi válasz. És semmi jele annak a szemkapkodásnak, amiről Carrie Dryer beszélt.

– Ismertette már valaki vele a jogait? – Mikor senki nem válaszolt, Boxerbaum előhúzta a szabályokat tartalmazó kártyáját és fennhangon felolvasta a jogait. Biztosra akart menni. – Az a gyanú maga ellen, Bill, hogy elrabolt három lányt az egyetemi városból. Hajlandó erről nyilatkozni?

Milligan döbbenten nézett fel. – Mi ez az egész? Bántottam valakit?

– Azzal fenyegette őket, hogy a nyomukba küld valakiket. Kik azok?

– Remélem, nem bántottam senkit.

Amikor az egyik rendőr a hálószobába indult, Milligan felpillantott. – Nehogy belerúgjon abba a dobozba odabent. Felrobbanhat.

– Bomba? – kérdezte azonnal Kleberg.

– Ott… bent van…

– Megmutatná nekem? – kérdezte Boxerbaum.

Milligan feltápászkodom és a hálószoha felé indult. Az ajtajában megállt és egy kis kartondoboz felé biccentett a toalettasztalnál a padlón. Kleberg mellette maradt, mialatt Boxerbaum letérdelt a doboz mellé. A nyitott fedél alatt huzalokat és egy órának látszó szerkentyűt látott.

Kihátrált a szobából és odaszólt Dempsey őrmesternek: – Hívja inkább ki a tűzszerészeket. Én Kleberggel beviszem Milligant az őrsre.

Kleberg a saját őrsük kocsiját vezette, Rockwell kommandóssal és a hátsó ülésen Boxerbaummal és Milligannel, aki egyetlen kérdésre sem felelt a lányok elleni támadással kapcsolatban. Csak ült előredőlve, esetlenül a bilincs miatt, és összefüggéstelen mondatokat motyogott. – Stuart bátyám meghalt… Bántottam valakit.

– Ismerte valamelyiket a lányok közül? – faggatta Boxerbaum. – Ismerte például az ápolónőt?

– Az anyám ápolónő – motyogta Milligan.

– Mondja, miért az egyetemi városban pécézte ki az áldozatait?

– A németek üldözőbe fognak venni…

– A történtekről beszéljünk, Bill. Az ápolónő fekete haja vonzotta magát?

Milligan rábámult. – Maga olyan furcsa. – Azután ismét maga elé meredve, azt mondta: – A húgom meggyűlöl, ha megtudja.

Boxerbaum feladta.

Az őrsre érkezve a hátsó bejáraton vitték föl foglyukat a harmadik emeleti előállítóba. Aztán átmentek egy másik szobába segíteni Nikki Millernek a házkutatási parancs elkészítésében.

Tizenegy harminckor Bessell rendőr ismételten felolvasta Milligannek a jogait, majd megkérdezte tőle, hajlandó-e aláírni a jogfeladást. Milligan csak bámult.

Nikki Miller hallotta, ahogy Bessell azt mondja: – Nézze, Bili, maga megerőszakolt három nőt, és mi tudni akarjuk, miért tette.

– Mit csináltam? – kérdezte Milligan. – Bántottam valakit? Ha igen, akkor sajnálom.

Azután ismét megkukult.

Bessell felkísérte a negyedik emeleti regisztrálószobába, ujjlenyomatot vetetni róla és lefényképeztetni.

Egy egyenruhás rendőrnő pillantott fel rájuk, amint beléptek. Bessell megfogta Milligan kezét az ujjlenyomatvételhez, de az hirtelen úgy rántotta vissza, mintha irtózna az érintésétől, majd a rendőrnő mögé húzódott védelmet keresve.

– Valami miatt fél – mondta a nő. A sápadt, reszkető fiatalemberhez fordult és halkan, akárha egy gyerekhez beszélne, azt mondta: – Le kell vennünk az ujjlenyomatait. Ért engem?

– De ő… ne érjen hozzám.

– Jól van, no – mondta a nő. – Akkor majd én fogom csinálni. Rendben?

Milligan bólintott és hagyta, hogy ujjlenyomatot vegyen róla. Miután le is fényképezték, egy rendőr bevitte őt egy zárkába.

 

 

Amikor elkészültek a házkutatási parancshoz szükséges papírok, Nikki Miller felhívta West bírót. Hallva, hogy milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre és tekintetbe véve az ügy sürgősségét, a bíró arra kérte, jöjjön el a lakására, és éjjel egy óra húszkor aláírta az engedélyeket. Miller visszahajtott a channingwayi lakótelepre a ködben, amely közben még sűrűbbé vált.

Milligantől felhívta a házkutató csoportot, amely negyed háromkor megérkezett a lakásba, s miután Nikki bemutatta nekik a parancsot, elvégezték a házkutatást. Bűnjeljegyiéket vettek fel a gyanúsított lakásából lefoglalt tárgyakról:

 

TOALETTASZTAL – 343 dollár készpénz, 1 db napszemüveg, 1 pár kézi bilincs kulccsal, 1 db levéltárca, 2 db személyi igazolvány, egyik William Simms, a másik Milligan nevére kiállítva, 1 db Donna West nevére szóló hitelkártya és nyugta.

FALISZEKRÉNY – Master Charge kártyák Donna West és Carrie Dryer nevére kiállítva, 1 db Donna Vest nevére szóló klinikai belépő, 1 db Polly Newtont ábrázoló fénykép, 1 db 25 kaliberes (Tanfoglio Giuseppe) A. R. M. I. automata pisztoly öt tárral.

NESZESSZER – 3,5 × 11 méretű papírdarab Polly Newton nevével és címével, 1 db címnoteszlap.

É J JELISZEKRÉNY – Rugós kés, két csomag lőpor.

KOMÓD – Telefonszámla Milligan nevére, S and W pisztolytáska.

PIROS FOTEL ALATT – Smith and Wesson 9 mm-es, tölténykerettel és hat éles lövedékkel.

BARNA FOTEL ÜLÉSE ALATT – tölténykeret tizenöt éles tölténnyel és egy tizenöt éles töltényt tartalmazó nejlonzacskóval.

 

Visszatérve a főkapitányságra Nikki Miller bevitte a bizonyítékokat a bírósági hivatalnokhoz hitelesítésre, azután leadta a megőrzőben.

– Ennyivel már odaállhatunk a bíróság elé – mondta.

 

 

Milligan a szűk kis zárka sarkában kuporgott és egész testében remegett. Azután egyszer csak halk, fuldokló hangot hallatott és elájult. Egy perccel később ismét kinyitotta szemét és álmélkodva bámult maga köré a falakra, a vécékagylóra és a priccsre.

– Jaj, Istenem, ne! – kiáltotta. – Ne többet!

A földön ült, bambán meredve a semmibe. Egyszer csak bogarakat vett észre a sarokban és eltűnt az üresség tekintetéből. Keresztbe téve lábait, felhúzta térdeit és állát a két tenyerébe támasztva, gyerekes mosollyal arcán figyelte őket körbe futkosni.

(2)

Milligan néhány órával később ébredt fel, amikor érte jöttek, hogy elszállítsák. Hozzábilincselték egy óriás termetű, fekete férfi rabhoz a sorban, azután az egész csoport elindult a folyosón a hátsó lépcső felé. Lent a parkolóban egy rabszállító kocsi várakozott, hogy a Franklin Megyei Börtönbe vigye őket.

A furgon Columbus belvárosába hajtott, egy ultramodern erődítményhez a bevásárlónegyed szívében. Betonfalai két emelet magasságban befelé lejtve emelkedtek masszívan és ablaktalanul. A harmadik emelettől kezdve modern irodaépületben folytatódott felfelé. A Franklin Megyei Börtön belső udvarát egy Franklin Benjamin-szobor dominálta.

A furgon befordult egy keskeny kis útra a börtön mögé és megállt egy hullámacél kocsibejáró kapu előtt. Erről a pontról látszott a másik magasabb épület, amelyhez a börtön hozzá volt csatolva – a Franklin Megyei Igazságügyi Palota.

Az acélajtó nyikorogva fölemelkedett. A furgon behajtott és az ajtó ismét leereszkedett mögötte. A megbilincselt rabokat a furgonból a kitörési átjáróba, a börtön melletti két felhúzható acélajtó közötti térségbe vezették – egy kivételével. Milligan kibújt a bilincsből és a kocsiban maradt.

– Kifelé onnét, Milligan! – ordította a rendőr. – Nyavalyás szatír! Hol képzeli magát!

Az előzőleg Milliganhez bilincselt fekete férfi szerint azt mondta: – Az Isten úgy segéljen, hogy semmi közöm az egészhez. – Egyszer csak fogta és lefricskázta magáról.

A börtönajtó sziszegve kinyílt és a hat őrizetest beterelték a külső ajtó és a ráccsal elzárt térség közti átjáróba. A rácsokon keresztül látták az ellenőrző központot – monitorokat, komputerterminálokat és több tucat fekete inges rendőrt és rendőrnőt szürke nadrágban vagy szoknyában. Mikor a külső ajtó bezárult mögöttük, kinyílt a belső rácskapu és átvezették rajta őket.

Az előtérben seregrryi fekete inges sürgött-forgott és szövegszerkesztő gépek neszeztek. A bejáratnál egy rendőrnő feltartott egy barna borítékot. – Értéktárgyak – mondta. – Gyűrűk, órák, ékszerek, levéltárca. – Miután Milligan kiürítette a zsebeit, a nő elvette a zakóját és végigtapogatta a varrásoknál, mielőtt továbbadta volna az értékmegőrzősnek.

Milligant újabb és alaposabb motozásnak vetette alá a fiatal rendőr, ezután bevezették egy előállító cellába a többi rabbal együtt, hogy ott várják meg, míg lajstromba veszik őket. Szemek bámultak keresztül a kis négyszögletes ablakon. A fekete férfi oldalba bökte Milligant és azt mondta: – Szerintem te vagy itt a sztár. Klasszul kibújtál a bilincsből. Minket is eltüntethetnél innét.

Milligan bambán nézett rá.

– Azt, aki túl sokat hőbörög a zsarukkal – mondta –, előbb vagy utóbb kikészítik. Nekem e’hiheted, nem először vagyok sitin. Vótál mán lecsukva?

Milligan bólintott. – Azért nem szeretem. És azért szeretnék innét elmenni.

(3)

Gary Schweickart, a harminchárom éves, magas, szakállas vezető ügyvéd épp a pipáját akarta meggyújtani a börtöntől egy sarokra lévő kirendelt védői irodában, amikor megcsörrent a telefon. Ron Redmond, az egyik ügyeletes ügyvéd volt a vonalban.

– Kaptam egy fülest a városi bíróságon – mondta Redmond. – A zsaruk elcsípték az egyetemi város szatírját az éjszaka és nemrég szállították be a Franklin Megyei Börtönbe. Félmillió dollár óvadékra tartják. Őt kéne küldened oda valakit némi elsősegély-tanácsadásra.

– Senki sincs kéznél, Ron. Egyedül tartom a frontot.

– Nos, ha a dolog már így kiszivárgott, akkor hamarosan a Citizen- Journal és a Dispatch riporterei is a börtön körül fognak ólálkodni. És van egy olyan spurim, hogy a zsaruk nyomást gyakorolnak majd a srácra.

Olyan nagyobb bűnügyekben, amelyekben számítani lehetett arra, hogy a rendőrség a letartóztatás után is folytatja a nyomozást, Gary Schweickart rutinszerűen vaktában választott ki egy ügyvédet és küldte át a megyei börtönbe. De ez nem egy mindennapi letartóztatás volt. Az egyetemi város szatírjának olyan nagy figyelmet szentelt a sajtó, hogy egy kudarc óriási blama lenne a columbusi rendőrségnek, ergo, gondolta Schweickart, nyilván megpróbálnak majd beismerő vallomást kicsikarni a fiúból. Nem kis erőfészítés lesz megvédeni a jogait.

Schweickart elhatározta, hogy lóvá teszi a Franklin Megyei Börtönt. Csak pár szót vált az őrizetessel, bemutatkozik neki mint a kirendelt védője, és figyelmezteti, hogy senkivel ne beszéljen, csak az ügyvédjével.

Schweickart épp akkor jutott be a megyei börtönbe, amikor két rendőr már vitte volna át Milligant a kitörési átjárón, hogy átadják a szolgálatos őrmesternek. Schweickart megkérte a rendőrt, engedje, hogy váltson néhány szót az őrizetessel.

– Én semmit se tudok arról, amivel vádolnak – nyafogta Milligan. – Nem emlékszem. Egyszer csak berontottak és…

– Én most csak bemutatkozni jöttem – szakította félbe Schweickart. – Ez a zsúfolt folyosó nem alkalmas hely, hogy belemenjünk a tényekbe. Egy-két napon belül már beszélhetünk négyszemközt.

– De én nem emlékszem. Megtalálták azokat a dolgokat a lakásomban, és…

– Egy szót se többet! A falaknak is füle van. És legyen óvatos odafönt. A rendőrségnek sok trükkje van. Ne beszéljen senkivel. Még más rabokkal sem. Lehet köztük tégla. Mindig lebzsel valaki a közelben némi információra vadászva, amit aztán eladhat valakinek. Ha normális tárgyalást akar, tartsa a száját.

De Milligan egyre csak rázta a fejét és dörgölte az arcát, és tovább próbált beszélni az ügy tényeiről. Végül azt motyogta: – Mondja meg nekik, hogy nem vagyok bűnös. Lehet, hogy bolond vagyok.

– Majd meglátjuk – mondta Schweickart –, de azt nem beszélhetjük meg itt.

– Lehetne azt, hogy egy ügyédnő foglalkozzon az ügyemmel?

– Van egy ügyvédnőnk. Majd meglátom, mit tehetek.

Schweickart figyelte, ahogy a rendőr elvezeti Milligant, hogy utcai ruhája helyett kék kezeslábast vegyen, amilyet a többi bűnözőis viselt a megyei börtönben. Nehéz lesz egy ilyen begyulladós hisztivel dolgozni, gondolta Schweickart. Nem igazán tagadta a bűncselekményeket. Egyre csak azt hajtogatta, hogy nem emlékszik. Ez szokatlan. De hogy az egyetemi város szatírja elmebetegségre hivatkozzon… Schweickart elképzelte, milyen papedli lenne ez a sajtónak.

A börtön épületéből kilépve vett egy Columbus Dispatcht és meglátta az első oldalon a szalagcímet:

 

A RENDŐRSÉG LETARTÓZTATTA AZ EGYETEMI VÁROS ÁLLÍTÓLAGOS SZATÍR JÁT

 

A cikk beszámolt, hogy az egyik áldozat, egy huszonhat éves, utolsó éves egyetemi hallgató, akit nem egészen két hete megerőszakoltak, meg fogja nézni a rendőrségen a felismertetéshez felsorakoztatottakat a gyanúsított azonosítása végett. A cikk fölött egy rendőrségi fotó volt, „Milligan” címkével.

Az irodájába érve Schweickart felhívta a többi helyi lapot és arra kérte őket, ne közöljék le a fényképet, mert befolyásolhatja a hétfői felismertetést. Elutasításra talált. Ha megkapnák a képet, mondták, igenis lehoznák. Schweickart megvakarta szakállát a pipaszára végével, aztán a lakását kezdte tárcsázni, hogy megmondja a feleségének, nem tud hazaérni vacsorára.

– Ejha! – hallatszott egy hang az ajtóból –, olyan képet vágsz, mint a medve, amelyiknek beszorult az orra a kaptárba.

Schweickart felpillantott Judy Stevenson mosolygós arcára.

– Igazán? – dörmögte, letéve a kagylót és viszonozta Judy mosolyát. – Na, találd ki, ki kér téged ügyvédjének.

A nő hátrasimította hosszú, barna haját és láthatóvá vált az anyajegy a bal arcán. Mogyorószínű szemében kérdő tekintet ült.

Kollégája eléje tolta az újságot, a fényképre és a szalagcímre mutatott, és mély zengésű nevetése megtöltötte a kis irodát. – Hétfőn reggel lesz a felismertetés. Milligan nő ügyvédet kért. Tiéd az egyetemi város szatírja!

(4)

Judy Stevenson október 31-én hétfőn háromnegyed tízkor érkezett meg a rendőrségi felismertetőhelyiségbe, s mikor bevezették Milligant az előállítóból, azonnal látta rajta, hogy mennyire ijedt és kétségbeesett.

– A kirendelt védői irodából jöttem – mondta neki. – Gary Schweickart mondta, hogy nő ügyvédet szeretne, így én leszek a védője. No, nyugodjon már meg. Úgy néz ki, mint aki mindjárt össze akar esni.

Milligan egy összehajtott papírt adott át neki. – A pártfogó felügyelőm hozta ezt be nekem pénteken.

Judy szétnyitotta a papírt és látta, hogy egy előzetes letartóztatásba helyezési parancs a Felnőtteket Feltételes Szabadlábra Helyező Hatóságtól, amely úgy rendelkezett, hogy tartsák Milligant őrizetben. Egyúttal tájékoztatták, hogy előzetes meghallgatást tűztek ki ügyében a Franklin Megyei Börtönben, az ideiglenes szabadlábra helyezése feltételeinek be nem tartása miatt. Hát persze, kapcsolt Judy, mivel a rendőrség fegyvereket talált a lakásán, haladéktalanul visszavonhatják a feltétlen szabadlábra helyező határozatot és visszaküldhetik a Cincinnati melletti lebanoni börtönbe a tárgyalásig.

– Szerdához egy hétre lesz a meghallgatás. Megnézzük, mit tehetünk, hogy ne vigyék el innen. Jobb szeretném, ha itt maradna Columbusban, hogy bejárhassunk magához.

– Nem akarok visszamenni Lebanonba.

– Jól van, csak nyugodjon már meg.

– Én nem emlékszem, hogy bármelyiket is elkövettem volna azokból a dolgokból, amikkel vádolnak.

– Ezt majd később megbeszéljük. Most pedig menjen föl arra a dobogóra és álljon be a sorba. Végig fogja tudni csinálni?

– Azt hiszem.

– Simítsa ki a haját az arcából, hogy rendesen láthassák.

A rendőr fölvezette Milligant a dobogóra és a második helyre állította a sorban.

Négy személy volt jelen a felismertetési eljáráson. Donna West ápolónőre, aki a fényképnyilvántartásból már azonosította, nem volt tovább szükség, így Clevelandba utazott a vőlegényével. Cynthia Mendoza, a Kroger áruház tisztviselőnője, akinél az egyik csekket beváltották, nem azonosította Milligant. A 3. számúra mutatott rá. Egy nő, akit augusztusban erőszakoltak meg egész más körülmények között, a 2. számúra tippelt, de, mint mondta, nem biztos benne, Carrie Dryer is azt mondta, hogy bajusz nélkül nem biztos benne, de a 2. számú nagyon ismerős neki. Polly Newton biztosra azonosította Milligant.

 

 

November 3-án a nagy esküdtszék vádindítványt nyújtott be három rendbeli emberrablásra, három rendbeli minősített rablásra és négy rendbeli erőszakos nemi közösülésre. Mindegyik igen súlyos bűncselekménynek minősült, melyek kiszabható büntetési tétele egyenként négytől huszonöt évig terjedő börtönbüntetés lehetett.

Az ügyészi hivatal még súlyosabb gyilkossági ügyekben sem igen szólt bele az ügyészek kijelölésébe. Normál körülmények között a Bűnügyi Osztály vezetője szokott kijelölni valakit a rangidős ügyészek közül, két vagy három héttel előbb, vaktában. De a megyei ügyész, George Smith a két legjobb rangidős ügyészét hívatta magához, mivel az egyetemi város szatírjának ügye óriási közfelháborodást váltott ki. Azt akarta, hogy ők dolgozzanak az ügyön és keményen vádoljanak.

A harminckét éves Terry Sherman, akinek göndör fekete haja és marcona gárdatiszti bajusza volt, hírhedten vérszomjasan ment rá az erőszakos nemi közösülőkre, és azzal dicsekedett, hogy ő még soha nem vesztett el ilyen ügyet esküdtszék előtt. Megnézve az aktát, azt mondta: – Ez lezárt ügy. A végzések jók. Kezünkben a pasas. A kiren dalt védőnek semmi esélye sincs.

Az egyik büntetőügyész, a harmincöt éves Bemard Zalig Yavitch két évvel Judy Stevenson és Gary Schweickart fölött végzett a jogi karon, és jól ismerte őket. Gary valamikor az ügyvédbojtárja volt. Yavitch négy évig kirendelt védőként dolgozott, mielőtt az ügyészi hivatalba került. Egy véleményen volt Shermannel: az ügy olyan jó a vád szempontjából, amilyen még nem fordult elő a praxisában.

– Még hogy jó? – mondta Sherman. – Ennyi fizikai bizonyítékkal, ujjlenyomattal és azonosítással minden a mi kezünkben van. És a nyakam rá, hogy nekik semmijük sincs.

Sherman, amikor néhány nap múlva beszélt Judyval, úgy döntött, tiszta vizet önt a pohárba. – Nincs peralku a Milligan-ügyben. Kezünkben a fickó és a maximális büntetés kiszabását fogjuk kérni számára.

Bernie Yavitch azonban megfontolt volt. Mint egykori kirendelt védő tudta, hogy mit tenne Judy és Gary helyzetében. – De egy kapaszkodójuk még van – a beszámíthatatlanná nyilvánítás.

Sherman felkacagott.

A rákövetkező napon William Milligan szét akarta verni a fejét a cellája falában.

– Nem fogja megérni a bírósági tárgyalást – mondta Gary Schweickart Judy Stevensonnak, mikor meghallotta a hírt.

– Szerintem nem alkalmas bíróság elé állításra – mondta Judy. – Talán szólnunk kéne a bírónak, hogy képtelennek érezzük a védekezésre.

– Meg akarod nézetni egy pszichiáterrel?

– Feltétlenül.

– Jesszumpepi – mondta Gary. – Már látom is a szalagcímeket.

– Pokolba a szalagcímekkel. Valami nem stimmel azzal a fiúval. Nem tudom, mi az, de te is láttad, hogy minden alkalommal teljesen másképp viselkedik. És én elhiszem neki, amit mond, hogy nem emlékszik a nők megerőszakolására. Muszáj megvizsgáltatni.

– És ki fogja fizetni?

– Van pénzalapunk – felelte Judy.

– Aha, milliók.

– Ugyan kérlek, egy pszichológiai vizsgálatra azért még futja belőle.

– Beszélj a bíróval – dörmögte Gary.

Miután a bíróság haladékot adott William Milligan pszichológiai vizsgálatára, Gary Schweickart a küszöbönálló, a Felnőtteket Feltételesen Szabadlábra Helyező Hatóság által szerdán reggel nyolc harmincra kitűzött tárgyalásra fordította figyelmét.

– Vissza fognak küldeni Lebanonba – mondta Milligan.

– Nem fogják, ha rajtunk múlik – mondta Gary.

– Pisztolyokat találtak a lakásomon. És az volt az egyik feltétele a feltételes szabadlábra helyezésemnek: „Soha ne vásároljon, tartson a tulajdonában vagy birtokában, használjon vagy fogjon a kezébe ölésre alkalmas fegyvert vagy tűzfegyvert.”

– Jó, lehet – mondta Gary. – De ha mi védjük, akkor Columbusban akarjuk tudni, ahol személyesen kapcsolatot tarthatunk magával, és nem valahol messze, a lebanoni börtönben.

– És hogy fogják csinálni?

– Azt bízza csak énrám.

Milligan elmosolyodott és Gary olyan izgatottságot fedezett fel tekintetében, amilyet eddig még nem látott. Felszabadult és könnyed volt, és valósággal jókedvűen tréfálkozott. Nyoma sem volt rajta annak a hisztinek, amivel az első nap találkozott. Sokkal könnyebb lesz védenie, semmint gondolta.

– Ez az – mondta neki Gary. – Csigavér.

Bevezette Milligant a tárgyalóhelyiségbe, ahol a Felnőtteket Feltételesen Szabadlábra Helyező Hatóság képviselői Milligan pártfogó felügyelőjének jelentését és Dempsey őrmester tanúvallomását arról, hogy Milligan letartóztatása során egy 9 mm-és Smith and Wessont, egy 25 kaliberes félautomatát és egy öttöltényes tárat talált a lakásán – osztották éppen több példányban szét.

– Megkérdezném, uraim – mondta Schweickart megdörzsölve szakállát az ujjízületeivel –, ki lettek próbálva azok a fegyverek?

– Nem – felelte az elnök –, de valódi fegyverek, tölténytárral.

– Ha nem lettek golyó kilövésére alkalmasnak megállapítva, akkor, kérdem én, mitől pisztolyok?

– Nos, a megvizsgálásukra csak a jövő héten kerül sor.

Gary mindkét tenyerével lecsapott az asztalra. – Márpedig én ragaszkodom hozzá, hogy vagy még a mai nap folyamán hozzanak döntést a próbára bocsátás visszavonásáról, vagy várjanak vele a bírósági meghallgatás utánig! Szóval, pisztoly ez vagy egy játékszer? Mert eddig még nem bizonyztották nekem, hogy pisztoly. – Körbepásztázta az arcokat.

Az elnök bólintott. – Lraim, úgy vélem, nincs más választásunk, mint elnapolni a döntést, amíg nincs a kezünkben a szakértői vélemény.

Másnap reggel tíz óra ötvenkor Milligan pártfogó felügyelője írásbeli értesítésben közölte, hogy a tárgyalás a próbára bocsátás visszavonása ügyében 1977. december 12-én lesz megtartva a Lebanoni Javító-Nevelő Intézetben. Milligannek nem szükséges jelen lennie.

 

 

Judy bement Milliganhez, mert bővebbet akart tudni a házkutatási csoport által a lakásban talált bizonyítékokról.

Milligan kétségbeesett arccal kérdezte: – Szóval maga is azt hiszi, hogy én tettem, igaz?

– Nem az számít, hogy én mit hiszek, Billy, hanem az a sereg bizonyíték, amivel meg kell birkóznunk. Át kell néznünk, hogy mit mondott, hogyan kerültek azok a dolgok magához.

Judy észrevette az üveges tekintetet szemében. Billy szemlátomást visszahúzódott önmagába.

 

 

– Mindegy – mondta a fiú. – Most már úgyis minden mindegy.

Másnap Judy kapott egy sárga blokkpapírra írt levelet:

 

„Kedves Miss Judy!

Azért írom ezt a levelet, mert néha nem tudom elmondani, mit érzek és nagyon szeretném, ha maga megértene. Először is köszönök mindent, amit értem tett. Maga egy kedves és aranyos teremtés és mindent megtett értem, amit csak lehetett. Az ember többet már nem is kérhet. De nyugodt lelkiismerettel elfelejthet engem. Mondja meg az irodájában, hogy nem kérek ügyvédet. Nincs szükségem ügyvédre.

Most, hogy maga is bűnösnek hisz, biztosan az is vagyok. Az, amit eddig csak sejtettem, most már biztos. Egész életemben csak fájdalmat és keserűséget okoztam azoknak, akiket szeretek. És az a legborzalmasabb, hogy nem tudok ezen változtatni, mert nem áll hatalmamban. Ha börtönbe csuknak, az csak még rosszabbá tesz, ahogyan legutoljára is. A pszichiáterek nem tudnak mit kezdeni velem, mert nem tudják megállapítani, mi a bajom. Most le kell állítanom magam. Feladom. Egyszerűen nem érdekel többé. Megtenne nekem rnég egy utolsó dolgot? Hívja fel Anyát vagy Kathyt, és mondja meg nekik, hogy ne jöjjenek be hozzám. Senkit nem akarok látni többé, úgyhogy kár a benzinért. De azért szeretem őket és sajnálom a dolgot. Maga a legjobb ügyvéd, akit valaha is ismertem, én soha nem fogom elfelejteni a kedvességét. Isten vele:

Billy”

 

Aznap este a központos őrmester felhívta Schweickartot a lakásán. – Az ügyfele már megint öngyilkos akart lenni.

– Te jó Isten! Mit csinált?

– Nem fogja elhinni, de meg kell téríttetnünk vele a megyei tulajdont, amit tönkretett. Darabokra zúzta a vécécsészét a cellájában, és egy éles porcelándarabbal felvágta az ereit.

– A szentségit!

– De ez még mind semmi. Valami nagyon nem stimmel ezzel a maga védencével. Ugyanis a puszta öklével zúzta ripityára a vécécsészét.

(5)

Schweickart és Stevenson, rá se hederítve a levelekre, amelyekkel Milligan bombázta őket, minden nap meglátogatták a börtönben. A kirendelt védői iroda fizette a pszichológiai kivizsgálást és 1978. január 8-án dr. Willis C. Driscoll klinikai pszichológus átadta a teszteredményeket.

Az intelligenciatesztek Milligan IQ-ját 68-ra állapították meg, de Driscoll azt állította, hogy depressziós állapotban ez a pontszám csökkent. Jelentésében heveny skizofréniát állapított meg.

 

„Mivel súlyos személyiségzavarban szenved, az énjének határai igen bizonytalanul határozódnak meg. Skizofrén távolságvesztést él át és igen kevéssé képes különbséget tenni saját maga és a környezete között.

…Hangokat hall, amelyek különböző dolgok megtételére ösztökélik, és amelyek ráförmednek és ordítoznak vele, ha nem engedelmeskedik. Milligan, elmondása szerint, azt hiszi, hogy azok a hangok olyan emberekéi, akik a pokolból jöttek, hogy gyötörjék őt. Jó emberekről is beszél, akik időnként megszállják testét, hogy legyőzzék a rossz embereket.

…Véleményem szerint Mr. Milligan jelenleg nem képes önálló gondolkodásra. Nem képes megfelelő kapcsolatot teremteni a valósággal, hogy megérthessen különböző eseményeket. Véleményem szerint azonnal kórházba kellene szállítani további vizsgálatok elvégzése és esetleg kezelés végett.”

 

Az első jogi csatározásra január 19-én került sor, amikor is Stevenson és Schweickart bemutatták a jelentést Jay G. Flowers bírónak, bizonyírandó, hogy védencük alkalmatlan a védekezésre. Flowers közölte, hogy akkor elrendeli, hogy a columbusi Southwest Elmegyógyászati Központ bízzon meg egy igazságügyi elmeszakértőkből álló csoportot a vádlott megvizsgálásával. Garyt és Judyt aggodalom fogta el, ugyanis a Southwest rendszerint a vád oldalára állt.

Gary ragaszkodott ahhoz, hogy a southwestiek vizsgálati eredményeit kiváltságos információkként kezeljék, és semmi szín alatt ne használják fel a védencük ellen. Sherman és Yavitch nem egyeztek bele. A kirendelt védők erre azzal fenyegetőztek, hogy megmondják Milligannak, ne álljon szóba a southwesti pszichológusokkal és pszichiáterekkel. Flowers bírónak már nem sok hiányzott, hogy fellépjen ellenük bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségért.

Akkor jutottak megegyezésre, amikor az ügyészek beleegyeztek, hogy csak akkor fognak Milligannek a bíróság által kijelölt pszichológusok által elmondottakra vonatkozó kérdéseket feltenni, ha felmegy az emelvényre védekezni. Egy részleges győzelem is jobb volt a semminél. A kirendelt védők végül úgy döntöttek, megkísértik a szerencsét és helemennek, hogy a Southwest pszichiáterei elbeszélgessenek William Milligannel ilyen feltételek mellett.

– Jó próbálkozás – mondta nevetve Sherman, kifelé menet Flowers bíró dolgozószobájából. – Látszik belőle, mennyire kétségbe lehettek esve. De nem sokra mentek vele. Én akkor is amondó vagyok, hogy ez már lezárt ügy.

 

 

A további öngyilkossági kísérleteket megakadályozandó, a seriff hivatala egy egyágyas cellába költöztette Milligant a betegszobaszárnyba, és kényszerzubbonyt húztak rá. A délután folyamán Russ Hill, az orvos, amikor benézett a fogolyhoz, nem hitt a szemének. Odahívta Willis őrmestert, a délutáni műszak szolgálatosát, hogy nézzen be a rácson. Willisnek leesett az álla. Milligan kibújt a kényszerzubbonyból és a feje alá rakva párnának, álomba merült rajta.

MÁSODIK FEJEZET

(1)

A Southwest 1978. január 31-re tűzte ki az első beszélgetést. Dorothy Turner, egy szelíd anyai pszichológusnő bátortalanul, csaknem ijedten pillantott fel, amikor Willis őrmester bevezette Milligant a társalgószobába.

Egy csinos, hat láb magas fiatalembert látott kék kezeslábasban. Sűrű bajusza és hosszú pakompartja volt, de szeme kisfiús félelmet tükrözött. Szemlátomást meglepődött a nő láttán, de mire leült vele szemben a fotelba, már mosolygott, kezei az ölében összekulcsolva.

– Mr. Milligan – szólalt meg a nő –, Dorothy Turner vagyok a Southwest Városi Elmegyógyászati Központból, és azért jöttem, hogy feltegyek magánák pár kérdést. Hol lakik jelenleg?

Milligan maga köré pillantott. – Itt.

– Mi a társadalombiztosítási száma?

A fiatalember a szemöldökét ráncolta és hosszas gondolkodásba esett, miközben a padlót, a sárga samottfalakat és az asztalon lévő bádogdobozt bámulta. A körme hegyével babrált és a körömágyára nőtt bőrt vizsgálgatta.

– Mr. Milligan – mondta a pszichológusnő –, hogy segíteni tudjak magán, együtt kell működnie velem. Válaszolnia kell a kérdéseimre, hogy láthassam, mi a probléma. Nézzük tehát, mi a társadalombiztosítási száma.

Milligan vállat vont. – Nem tudom.

A nő lenézett a jegyzeteire és felolvasott egy számot.

Milligan megrázta fejét. – Az nem az én számom. Billyé lehet.

Dorothy élesen pillantott lel. – Miért, nem maga Billy?

– Nem – felelte. – Nem én vagyok az.

Dorothy összevonta szemöldökét. – Várjon csak. Ha maga nem Billy, akkor kicsoda?

– David vagyok.

– Akkor hol van Billy?

– Billy alszik.

– Hol alszik?

A fiú a mellére bökött. – Idebent. Alszik.

Dorothy Turner felsóhajtott, de megacélozta magát és türelmesen bólintott. – Nekem Billyvel kell beszélnem.

Hát azt Arthur nom fogja hagyni. Billy alszik. Arthur nem fogja felébreszteni, mert ha megteszi, Billy öngyilkos lesz.

A nő hosszasan szemügyre vette a fiatalembert, nem tudva, mitévő legyen. Milligan olyan hangon és arckifejezéssel beszélt, mint egy kisfiú. – Egy pillanat. Elmagyarázná ezt nekem?

– Nem tudom. Hibát követtem el. Nem lett volna szabad elárulnom.

– Miért nem?

– Ki fogok kapni a többiektől. – A gyerekes hangból rémület csengett ki.

– Szóval akkor magát Davidnek hívják?

A fiatalember bólintott.

– És kik a többiek?

– Arról nem beszélhetek.

Dorothy finoman megpaskolta az asztalt. – Nézze, David, el kell mondania, hogy segíthessek.

– Nem tehetem mondta Milligan. – Még úgy megharagszanak rám, hogy többé ki se engednek a foltra.

– Akkor csak jobb lenne, ha elmondaná valakinek. Nagyon fél?

– Igen – felelte a fiú és könnyek gyűltek a szemébe.

– Fontos megbíznia bennem, David. El kell mondania, miről van szó, hogy segíthessek.

Milligan hosszas és erős töprengés után végül vállat vont. – Jól van, elmondom, de csak egy feltétellel: ha megígéri, hogy soha senkinek nem szöl róla. Az égvilágon senkinek.

– Rendben van – mondta Dorothy. Megígérem.

– Soha de soha?

A nő bólintott.

– Mondja, hogy „megígérem”.

– Megígérem.

– Oké – mondta Milligan. – Akkor elmondom. Nem tudok mindent. Csak Arthur tud mindent. És igen, félek, mert sokszor nem tudom, mi történik.

– Hány éves, David?

– Nyolc múltam.

– És miért te jöttél beszélgetni velem?

– Azt sem tudtam, hogy a foltra kerültem. Valamelyikük megsebesült a börtönben, és azért jöttem, hogy átvegyem tőle a fájdalmat.

– Hogyan?

– Arthur azt mondja, én vagyok a fájdalom hordozója. Mikor valakinek fájdalma van, én lépek a foltra és érzem helyette.

– Ez borzalmas lehet.

Milligan könnybe lábadt szemekkel bólintott. – Nem igazságos.

– Mi az a „folt”, David?

– Arthur nevezi így. Elmagyarázta nekünk, hogyan megy végbe, amikor az emberek valamelyikének ki kell jönnie. Egy nagy fehér reflektorfény. Mindenki akörül áll, figyel vagy alszik az ágyában. Az, aki rálép a foltra, kikerül a világba. Arthur azt mondja, „aki a folton van, az hordozza az öntudatot”.

– Kik azok a „többi emberek”?

– Sokan vannak. Nem ismerem mindegyiküket. Néhányat már ismerek közülük, de nem mindenkit. Jaj, istenem… – zihálta.

– Mi a baj?

– Felfedtem Arthurt. Most már biztos, hogy lesz nekem nemulass, mert kifecsegtem.

– Jól van, no, David. Hiszen megígértem, hogy nem fogom elmondani.

A fiú összekuporodott a fotelban. – Nem mondhatok többet. Félek.

– Semmi baj, Dwid. Ez mára elég is, de holnap megint eljövök és akkor többet fogunk beszélgetni.

A Franklin Megyei Börtön kapuján kilépve Dorothy Turner megállt és szorosan összehúzta kabátját a szél ellen. Idejövet egy fiatal bűnözőre számított, aki feltehetőleg elmebetegnek tetteti magát, hogy elkerülje a vádemelést – ezt viszont álmában sem hitte volna.

(2)

A rákövetkező napon Dorothy Turner eltérést észlelt Milligan arckifejezésében, amikor az belé pett a társalgószobába. A fiatalember pillantását kerülve üldögélt a fotelban, felhúzott térdekkel, a cipőivel játszadozva. Dorothy megkérdezte, hogy van.

Milligan először nem válaszolt, maga köré és olykor a nőre pillantgatott, a felismerés legcsekélyebb jele nélkül. Azután megrázva fejét, és egy kisfiú hangán, cockney akcentussal azt mondta: – Minden hangos. Maga. Minden hang. Nemtom, mi az itt.

– Olyan furán beszélsz, David. Ez valamilyen akcentus?

Milligan hamiskásan bámult rá. – Én nem David vagyok, hanem Christopher.

– És hol van Dwid:

– David rosszul viselte magát.

– Mit csinált?

– Hű! Rém dühösek rá a többiek, mer’ elmondta.

– Beszélnél erről egy kicsit nekem?

– Nemtom. Nem akarok bajba kerülni, mint David.

– Ő miért van bajban? – kérdezte a nő szemöldökráncolva.

– Há’ mer’ elmondta.

– Mit mondott el?

– Tudja maga. Hát a titkot.

– Akkor mesélnél egy kicsit saját magadról, Christopher? Hány éves vagy?

– Tizenhárom.

– És mi a hobbid?

– Hááát, dobolgatok, de jobban harmonikázok.

– És hová való vagy.

– Há’ Angliába.

– Vannak testvéreid?

– Csak Christene. Ő hároméves.

Dorothy vizsgálta az erős cockney akcentussal beszélő Milligant. Ez az ember nyílt, őszinte és boldog volt, egész más, mint az, akivel tegnapelőtt beszélgetett. Milligannek zseniális színésznek kellett lennie.

(3)

Február 4-én, a harmadik látogatása alkalmával Dorothy Turner észrevette, hogy a szobába lépő fiatalember teljesen másképp viselkedik, mint az előző kettő, akikkel eddig találkozott. Hányavetin elterpeszkedett a fotelban és pökhendien bámult rá.

– Hogy van ma? – kérdezte Dorothy valósággal félve attól, hogy milyen választ kap.

Milligan vállat vont. – Megvagyok.

– És David és Christopher, ők hogy vannak?

A fiatalember összevonta szemöldökét és ellenségesen bámult rá. – Álljon meg a menet, hölgyem, hisz nem is ismerem magát.

– Azért jöttem ide, hogy segítsek magán. Beszélnünk kell arról, hogy mi folyik.

– Nekem fingom sincs róla, hogy mi folyik.

– Nem emlékszik, hogy beszélgettünk tegnapelőtt?

– Hogy a fenébe emlékeznék? Életemben nem láttam magát.

– Megmondaná a nevét?

– Tommy.

– Tommy mi?

– Csak Tommy.

– És hány éves, Tommy?

– Tizenhat.

– Beszélne nekem egy kicsit saját magáról?

– Hölgyem, nekem semmi diskurálnivalóm idegenekkel. És jobb, ha leszáll rólam.

Dorothy negyedórán keresztül próbált kapcsolatot teremteni vele, de „Tommy” mogorva maradt. A börtönt elhagyva Dorothy Turner döbbenten álldogált egy darabig a Front Streeten, „Christopherre” és a „Davidnek” tett titoktartási ígéretére gondolva. Most két malomkő között őrlődött: az adott szó kötelezte, de ugyanakkor Billy ügyvédei előtt sem volt szabad elhallgatnia a dolgot. Később felhívta a kirendelt védői irodát és, Judy Stevensont kérte.

– Az az igazság – mondta, amikor Stevenson beleszólt a kagylóba –, hogy van valami, amit nem szabad magának elmondanom, de ha nem olvasta volna a Sybilt, akkor szerezze meg és olvassa el.

 

 

Judy Stevensont annyira meglepte Turner hívása, hogy még aznap este megvette a Sybil papírkötésű kiadványát, és elkezdte olvasni. Amikor kapcsolt, hogy mire megy ki a dolog, hanyatt feküdt az ágyban és a plafont bámulva azt gondolta: Ugyan kérem! Még hogy megsokszorozódott személyiség? Szóval ezt akarta Turner a tudomására adni! Megpróbálta maga elé képzelni a felismertetéskor reszkető Milligant, azután a többi alkalomra gondolt, amikor a fiatalember bőbeszédű és mesterkedő, tréfálkozó és gyors felfogású volt. Ő, Judy, mindig a depressziónak tulajdonította Milligan változó viselkedését. És aztán eszébe jutott, amit Willis őrmestertől és Russ Hill doktortól hallott arról, hogyan szabadította ki magát Milligan a kényszerzubbonyból, és időnként micsoda emberfeletti erőnek adta tanújelét. Utána pedig a fülébe csengtek Milligan szavai: „Én nem emlékszem rá, hogy elkövettem volna, amivel gyanúsítanak. Én semmiről sem tudok.”

Judy már-már felébresztette férjét, hogy elmondja neki, de tudta, hogy Al mit szólna erre. Tudta, hogy általában mindenki mit szólna, ha elmondaná nekik, amit most gondol. Vagy három éve dolgozik a kirendelt védői irodában, de ilyen, mint Milligan, még nem fordult elő a praxisában. Úgy döntött, egyelőre Garvnak sem szól róla. Előbb maga néz utána a dolognak.

Reggel felhívta Dorothy Turnert. – Megvallom őszintén – mondta –, hogy Milligan az elmúlt néhány hét alatt, amióta ismerem, időnként valóban furcsán viselkedett. Én is észrevettem nála hangulatváltozásokat. Szeszélyes ember. De nem észleltem olyan nagy eltéréseket, melyek alapján a Sybil-esetre következtethetnék.

– Én már napok óta ezen rágódom – mondta Turner. – A szavamat adtam, hogy nem mondom el senkinek és tartottam is magam ehhez. Mindössze annyit mondtam magának, hogy olvassa el a könyyet. De megpróbálom megszerezni a beleegyezését, hogy elmondhassam magának a titkot.

Judy, eszébe jutva, hogy a pszichológusnő a „vád embere” a Southwestről, azt mondta: – Vegye át az irányítást. Utána mondja meg nekem, mi a teendőm.

 

 

Amikor negyedszer ment be Milliganhez, Dorothy Turner ugyanazt az ijedt kisfiút találta, aki Davidnak nevezte magát a legelső napon.

– Tudom, megígértem, hogy soha nem mondom el a titkot – kezdte –, de Judy Stevensonnak el kellene mondanom.

– Ne! – kiáltotta Milligan talpra ugorva. – A szavát adta rá! Miss Judy nem fog többé kedvelni, ha elmondja neki.

– Dehogynem fog. Ő az ügyvéded, és tudnia kell erről, hogy segíthessen rajtad.

– De megígérte! Egy ígéret megszegése olyan, mint a hazugság. Nem mondhatja el. Bajba kerülök. Arthur és Ragen máris dühösek rám, hogy kikotyogtam a titkot, és…

– Ki az a Ragen?

– Ön a a szavát adta valamire. És az adott szó a legfontosabb dolog a világon.

– Hát nem érted, David? Ha nem mondom el Judynak, nem fog tudni megmenteni téged. Évekre börtönbe kerülhetsz!

– Nem érdekel. Akkor is megígérte.

– De…

Dorothy észrevette, hogy szemei üvegessé válnak és szája úgy kezd mozogni, mintha magában beszélne. Azután kihúzta magát a fotelban, összeillesztette kezeit az ujjhegyeinél és ellenséges tekintettel nézett rá.

– Asszonyom, önnek nem áll jogában – mondta erős brit felsőosztálybeli akcentussal, állkapcsát alig mozgatva – megszegni a fiatalembernek tett ígéretét.

– Nem hinném, hogy már találkoztunk volna – mondta Dorothy, megmarkolva a fotel karfáit, minden erejével igyekezve palástolni meglepetését.

– Ő beszélt rólam önnek.

– Maga lenne Arthur?

A férfi kurtán bólintott.

A nő mély lélegzetet vett. – Nos, Arthur, életbevágóan fontos, hogy elmondhassam az ügyvédeknek, hogy mi történik.

– Nem – mondta Milligan. – Úgysem hinnék el önnek.

– Miért ne? Idehozom Judy Stevensont, hogy találkozzék vele… és…

– Nem.

– Ez megmenthetné a börtöntől. El kell…

A fiatalember előrehajolt és fensőbbséges tekintettel meredt rá. – Közlöm Önnel, Miss Turner, ha bárkit is idehoz, a többiek némák maradnak, és ön bolondot fog csinálni saját magából.

Miután negyedórán keresztül vitatkozott Arthurral, Dorothy egyszercsak ismét üveges tekintetet vett észre szemében. Milligan hátradőlt székében, megváltozott hangon, nemtörődöm, szinte barátságos arckifejezéssel mondta:

– Nem mondhatja el. A szavát adta, ami szent dolog.

– Most kivel beszélek? – kérdezte Dorothy.

– Allennel. Én beszélek többnyire Judyval és Garyvel.

– De ők csak Billy Milligant ismerik.

– Mi mindnyájan a Billy névre hallgatunk, nehogy kiderüljön a titok. De Billy alszik. Már régóta alszik. Szóval Mrs. Turner – szólíthatom Dorothvnak? Billy édesanyját is Dorothynak hívják.

– Azt mondja, többnyire maga beszélget, Judyval és Garyvel. Ők kikkel találkoztak?

– Nos, ők nem tudják, mert Tommy stffusa nagyon hasonlít az enyémhez. Ön már találkozott vele. Ő az, akit nem lehet kényszerzubbonyban vagy bilincsben tartani. Mi nagyon hasonlítunk egymáshoz, csak általában én szoktam beszélni. Ő kissé gonoszkodó és gunyoros. Nem olyan diplomatikus, mint én.

– És kivel találkoztak még?

Milligan vállat vont. – Gary elsőként, amikor behoztak ide bennünket, Dannyvel találkozott. De az ijedt volt és zavart. sem sok fogalma van arról, ami történik. Csak tizennégy éves.

– Maga hány éves?

– Tizennyolc.

Dorothy felsóhajtott és megrázta fejét. – Jól van… Allen. Maga intelligens fiatalembernek látszik. Megérti, hogy fel kell oldaniuk az ígéretem alól. Judynak és Garynek meg kell tudnia, hogy mi a helyzet, hogy megfelelő módon védhessék.

– Arthur és Ragen ellenzik – hangzott a válasz. Szerintük az emberek bolondnak hinnének bennünket.

– De nem érné meg, ha ettől függene, hogy megússza a börtönt?

A fiatalember megrázta fejét. – Ez nem énrajtam múlik. Mi egy életen át megőriztük a titkunkat.

– Hát kin múlik?

– Tulajdonképpen mindünkön. Arthur a főfelelős, de a titok mindannyiunké. David megmondta önnek, hogy ennek nem szabad kiszivárognia.

Dorothy megpróbálta megértetni vele, hogy neki, mint pszichológusnak, kötelessége ezeket tudatni az ügyvédjével, mire Allen azzal jött, nincs rá garancia, hogy az segítene, és akkor csak azt érnék el vele, hogy a hírverés meg a szalagcímek elviselhetetlenné tennék az életüket a börtönben.

David, akit Dorothy csak most ismert fel a gyerekes viselkedéséről, jött elő és rimánkodott neki, hogy tartsa meg az ígéretét.

Dorothy ismét Arthurt kérte, aki elő is jött a szemöldökét ráncolva. – Ön igazán kitartó – mondta.

Dorothy addig győzködte, míg egyszer csak úgy érezte, Arthur belefáradt. – Nem szeretek hölgyekkel vitatkozni – mondta. Sóhajtva hátradőlt. – Ha elengedhetetlenül szükségesnek érzi a dolgot, és a többiek is beleegyeznek, akkor engedélyezem. De külön-külön mindegyikünktől meg kell kapnia a beleegyezést.

Dorothynak több órájába telt, míg elmagyarázta a helyzetet és az érveit mindegyiknek, aki előjött, és nem győzött álmélkodni a szeme előtt végbemenő átalakulásokon. Az ötödik napon Tommyval szembesült, aki az orrát piszkálté: – Ugye megérti, hogy muszáj elmondanom Miss Judynak.

– Hölgyem, felőlem azt csinál, amit akar. Csak szálljon le rólam.

Allen azt mondta: – De ígérje meg, hogy Judyn kívül senki másnak nem mondja el. És vele is meg kell ígértetnie, hogy nem beszél róla másnak.

– Megígérem – mondta Dorothy. – És nem fogja megbánni.

Aznap délután Dorothy Turner a börtönből egyenest a kirendelt védői irodába ment Judy Stevensonhoz. Közölte vele a Milligan szabta feltételeket.

– Ezek szerint Gary Schweickartnak sem beszélhetek róla?

– A szavamat kellett adnom. Már az is szerencse, hogy sikerült meggyőznöm, hogy legalább magát beavathassam a dologba.

– Én azért szkeptikus vagyok – mondta Judy.

Turner bólintott. – Jó. Én is az voltam. De higgye el, ha bejön velem a védencéhez, meglepetésben lesz része.